crisis in the Horn of Africa

Az elmúlt hetekben nem sok billentyűt láttam, ezért kimaradt pár bejegyzés. Közben megjártam Etiópiát a szomáliai határvidéken és Addiszban, Iránt, most meg Örményországban vagyok. A nagy kalandozások közepette viszont csak most esett le, hogy még sosem léptem át az egyenlítőt, de ezen egyelőre könnyen túlteszem magam. Az itt előforduló ismétlésekért elnézést, nem volt időm szerkesztgetni:(

Afrika szarva

A 2011-es év súlyos csapást tartogatott Afrika szarva országainak. Egymás után a második esős évszak maradt ki a térségben, mely Szomália, Etiópia, Eritrea és Kenya hatalmas területeit érintve, több mint 12 millió ember életét sodort ismét éhínségbe.

Közben úgy esett, hogy megvan az esély rá, hogy komoly ember legyek végre, rendes munkahellyel. Ami viszont azt is jelenti, hogy a hivatalos utazásaim miatt nem írhatok le akármit… Így aztán bármennyire is kemény sztorikba futottam bele Etiópiában, egy kozmetikázott verziót tudok csak közölni. Kihagyva ezzel olyan részleteket, amiket nagyon jó lenne évek múlva karosszékből visszaolvasni. Ettől persze nem lesz unalmas a blog, hiszen az egyéb kóborlásokat továbbra is közzéteszem.

Néhány napra rá, hogy kiderült, Etiópiába kell mennem, máris Addisz Abebában találtam magam. Guinea, Szudán, és egyéb kétes afrikai országok körbejárása után nem volt túl sok illúzióm, mit fogok találni Afrika szarván. Addisz elsőre sokkolt: meglepően fejlett (senki ne ragadtassa magát komoly elvárásokra), tele fehértetős kék zsigulikkal, emeletes épületekkel (ezt megtanultam értékelni, különösen néhány afrikai határváros után, mint az ezen a képen lévő Dolo Odo), templomokkal, mecsetekkel, és rengeteg koldussal.

A szárazság, az éhezés és az erőszak miatt százezres tömegek indultak meg Kenya és Etiópia határai felé, jelentős kihívás elé állítva a helyi kormányokat, az ENSZ-et és a nemzetközi szervezeteket. Etiópia legnagyobb menekülttáborában, a több táborból álló Dolo Odo-ban, több mint százezer menekült zsúfolódott össze, és folyamatosan érkeznek újabb menekülők. A szárazság Etiópia déli részét is sújtja, az ott élők viszont nem hagyták el a lakóhelyüket, legfeljebb azok keltek útra, akik az állataiknak keresnek olyan földet, amin maradt még némi növényzet és víz.

Az 1991 óta tartó szomáliai polgárháború súlyosbítja a helyzetet, mivel az ország központi részét, köztük Mogadishut is uraló Al-Sabab iszlamista milícia megtiltotta a nemzetközi szervezetek beavatkozását. Ennek hatására tömegek indultak el a szomszédos országok, elsősorban Kenya és Etiópia menekülttáborai felé. Etiópiában Dollo Odo, a szomáliai határon lévő tranzitváros környékén találhatók ezek a táborok, amelyekben több mint százezer menekültet látnak el jelenleg. A szárazság nemcsak a szomáliai menekülteket, hanem Etiópia lakosságát is súlyosan érinti, összesen 4,6 millió embert. Ők a falvaikban maradtak, és elosztó központokból próbálnak meg gondoskodni róluk a segélyszervezetek és a kormányzat.

Egyheti ügyintézés után a szomáliai határon lévő Dolo Odo nevű város felé vettem az irányt. A táv nagyjából 8-900 kilométer, ebből legalább 600 földúton. Nem voltam optimista, de a három napos reggeltől estig tartó zötykölődés engem is felkészületlenül ért. Az etióp táj határozottan meglepett. A déli országrészen két éve nem esett az eső, de ahhoz, hogy odaérjünk, át kellett kelni a hegyeken. Jobbra, balra, négyezres csúcsok, és olyan eső, hogy a sárban elakadtak a dél felé tartó kamionok, amelyek a segélyszállítmányt vitték a szomáliai határon lévő menekülttáborokba.

Addisz Abebában nehéz volt elképzelni a Dél-Etiópiát sújtó, évtizedek óta nem látott szárazságot. A város nedves, hideg levegője, a mindennapos eső és a napsütés hiánya éles kontrasztban állt a délre lévő forrósággal. Dollo Olo felé közeledve átvágtunk a hegyeken, ahol esőben és sárban elakadt segélyszállítmányok küzdötték magukat előre. A sofőrök beszámolója szerint időjárástól függően 5-10 napjukba kerül lejutni a szomáliai határra, ami elég szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy 5-600 kilométert kell „csak” megtenniük. Nekünk az Addisz Abeba és Dolo közti 800 kilométert 3 nap alatt sikerült teljesíteni, elvileg jól felszerelt terepjáróval, de 11 defekttel. Illetve 13-mal, mert a tetőre felszerelt pótkerék leeresztett útközben, úgyhogy az plusz kettőnek számít. Kezdett az egész szitu a guineaihoz hasonlítani, ahol szintén három napba telt 400 kilométer megtétele. Igaz, ott helyi taxikkal. Két defekt bizonyult végzetesnek, amikor egymás után mindkét pótkerék megadta magát. Ilyenkor a sofőrünk a két kerékkel felkapaszkodott egy arra járó teherautóra, és elment a legközelebbi városba, ami számunkra néhány órás útszéli álldogálást jelentett. Egyszer a sivatagban a szomáliai határon, egyszer meg Addisztól 160 kilométerre. Közben megállt pár ENSZ-es kocsi, hogy segítsenek, de mivel nem tudtunk szólni a sofőrnek, nagyvonalúan visszautasítottuk az ajánlatot. Mire besötétedett, persze már jól jött a fuvar, ami szintén kapott két defektet:)

Ahogy elhagytuk a hegyeket, azonnal szembetűnt a szárazság. Egyik helyen még a tócsákat kerülgettük, pár kilométerrel arrébb már kiszáradt kukoricás mellett állami élelmiszerosztásba futottunk. Ettől kezdve semmi mást nem lát a szem 300 kilométeren keresztül, mint reménytelenül száraz bozótost, benne csontsovány tevékkel, amint az elszáradt ágakat rágcsálják, meg kiszáradt folyómedreket. Autóval előzni életveszély, az elhaladó járművek olyan port vernek föl, hogy még megközelíteni is veszélyes őket az átláthatatlan porfelhőben.

Dollo Odoban aztán teljes lett az apokaliptikus hangulat. Emeletes épületet két napja nem láttunk, itt sincs. A város három „hotelje” közül kettő tele, a harmadik meg olyan, hogy a túléléshez talán elég, de pihenni, dolgozni egyáltalán nem alkalmas. Civilizált ember, ha könyvben látná, továbblapozna egyből. A „szobák” dróthálóval vannak elválasztva egymástól, áram nincs, a fürdés szóba sem került. Végül bekéredzkedtünk az Oxfam bázisára, ahol szabad ég alatt, de emberi körülmények között tudtunk felkészülni a következő napra.

A Dollo Odo néven ismert menekülttábor valójában hatalmas területen elterülő, egymástól távol eső táborok összességét takarja. A város szélén található a regisztrációs tábor. Ide érkeznek be a menekültek, akik meleg ételt és orvosi ellátást kapnak. A regisztráció során felveszik a menekült nevét, születési dátumát, a helyet, ahonnan érkezett, és a családtagjai számát. A regisztrációs táborban egy napot töltenek, utána átkerülnek az öt kilométerre lévő átmeneti táborba, ahol jelenleg körülbelül 25 ezren várják, hogy bejussanak valamelyik menekülttáborba, amelyek a határvárostól 20-70 kilométerre találhatók. A körülmények nyomorúságosak: kevés a sátor, bozótból, ágakból eszkábált alkalmatosságokban húzzák meg magukat a családok.

A Szomáliából érkező menekültek ellátása csak egy része a problémának, rajtuk kívül ugyanis több mint 4 és fél millió etiópiait fenyeget az éhezés veszélye. Őket a szigorú szabályok miatt nem engedik be a táborokba. Számukra az egyetlen megoldást az élelmiszerosztó központokban kapott minimális havi élelmiszer fejadag jelenti, ami 15 kilogramm lisztet, másfél kiló babot, ugyanennyi magas proteintartalmú táplálék kiegészítőt és fél liter olajat tartalmaz – egy hónapra. A helyzet belátható időn belül nem fog megoldódni, az tuti…

Az iráni kalandokat pár héten belül közlöm, a kaukázusiakkal egyetemben.

Végül megemlíteném, hogy a danielfromhungary bejutott a goldenblog három legjobb blogja közé, hála annak, aki benevezett, meg mindenkinek, aki olvasta, meg azért nekem is egy kicsit, hogy a sok kóborlás és a grafománia szerencsésen egymásra talált személyemben.

war tourism

Talán már találkoztatok a témával, mindenesetre a Spektrum magazin mostani számában összeszedtem, ami eszembe jutott...

Ha egy adrenalinfüggő világgá megy…

Wingsuit, bungee jumping, katonaság, küzdősportok, paintball, sziklamászás, autóversenyzés. Közös bennük, hogy több-kevesebb adrenalinlöketet adnak művelőiknek. Ha profi az ember, biztosan életben marad, feltéve, hogy a technika megbízható. A háborús turizmus esetén sem rosszabb a helyzet. Csak ott néha nem mi döntünk.

Rengetegen írtak már könyveket veszélyes helyekről. Az 1860-as években Vámbéry Ármin napról napra szembenézett a halállal, hogy európai gesztusai vagy az álmában beszélése elárulják őt az akkor még szigorúan elzárt, fehérek számára életveszélyes Közép-Ázsiában. Aztán szép lassan megnyílt a világ, és a fehér ember betette a lábát valamennyi kontinens legtöbb zárt közösségébe, és többé nem voltak teljesen idegenek. 1943-ban Stein Aurél bejutott abba az Afganisztánba, ahol nem tűrtek meg az európait – főleg nem egy brit állampolgárt. Száz évvel korábban kiirtották a teljes brit kontingenst, mindössze egyetlen túlélőt hagyva hírmondónak, de az azt követő afgán-brit háborúk bebizonyították: a területet el lehet foglalni, de megtartani már nem tudják.

A modern háborúk hadigépezetei is befogadták a civil potyautasokat, az újságírókat és fotósokat. Eleinte válogatás nélkül hullottak az tudósítók és a katonák, de ahogy megváltozott a háborúk természete, és egyre kisebb lett az emberveszteség, úgy a katonákkal mozgó újságírók is egyre nagyobb biztonságba kerültek. Ma már a katonák közé beépített zsurnaliszta szinte turistaúton érezheti magát, igazi veszély közelébe nem engedik, és a háborúk szagát csak elbeszélésekből ismeri. A többség legnagyobb kalandja egy-egy rálövés, ami azért elég messze áll a háborútól. A hadseregtől függetlenül mozgók viszont még mindig azok az őrültek, akikről Robert Capa, vagy Ryszard Kapuściński szólt jópárszor. Őket senki sem védi. Ezek az emberek dolgoznak. Talán még náluk is rosszabbak, akik nem is dolgoznak. Ők a háborús turisták.

Háborús turizmus

Mindez nagyon veszélyesnek hangzik, és néha az is. „Rendes” háborúba – amikor reguláris hadsereg áll szemben egy bármilyen helyi erővel – nehéz belekerülni. Az amerikai vagy nemzetközi erők vigyáznak az őrültekre, és igyekeznek távol tartani a konfliktusoktól. Akit elkapnak, azt gyorsan elzavarják az országból, vagy átadják olyan szervezetnek, amelyik ugyanezt teszi velük. Ugyanez megtörténhet akkor is, amikor egy lázadó csoport nem tud mit kezdeni az emberrel. Mert a magányos turista élete nem könnyű. Pontosabban veszélyben maradni nem könnyű. Ha az ember nem rejtőzködik, gyorsan belefut egy ellenőrző pontba vagy egy járőrbe, és attól kezdve vagy áldozat, vagy fogoly, de legtöbb esetben egy oda nem illő entitás, akit gyorsan elküldenek valami biztonságosabb helyre. Ilyen értelemben tehát nem létezik háborús turizmus, csak annak a kísérlete. Amit ma annak nevezünk, az valójában a háború sújtotta országban vagy régióban való kalandozás, ami kényelmesen letudható valódi veszélyhelyzet nélkül – szerencsés esetben.

Az ilyen fajta turizmusnak jelenleg a legjobb példája Afganisztán. Papírforma szerint ugyan 2001 ősze óta háború dúl (vagy éppen tagadják azt, és alacsony intenzitású konfliktusnak nevezik), ez azonban véletlenül sem gátolja meg azokat az utazókat, akiknek „épp útba esik” az ország. A hátizsákos turisták általában jól bejáratott útvonalakon járják a világot, de szép számmal akadnak olyan renitensek, akik nem kérnek a tömegturizmus hangyajárataiból. Afganisztánon átkelni a létező leglogikusabb megoldás Pakisztánból Üzbegisztánba, vagy éppen Tádzsikisztánból Iránba: az út erre a legrövidebb, az adminisztráció erre a legkevesebb, és a vízum is lényegesen olcsóbb, mint Közép-Ázsia bármely más országába. Pontos adatok nincsenek, de évente több tucatnyian biztosan használják ezeket az útvonalakat, amelyek ugyanolyanok, mint bármely más országban. Csak éppen jobban körül kell nézni…

Túlélés rutinból

Veszélyes helyen utazni nagyobb körültekintést igényel. Előtte nem árt olvasni a híreket, és hallgatni a helyiek tanácsaira. Általában ők a jól értesültek. Ők tudják, a szóbeszéd szerint merre járnak a fegyveresek, vagy éppen merre van aknamező. A civil külföldiek pedig abban tudnak segíteni, hogy merre találunk biztonságos szállást, és honnan tudunk sört szerezni. Kabulban például nincs háború. Időnként vannak robbantások, esetleg lövöldözés, emiatt célszerű messzire elkerülni a többcsillagos szállodákat és a nemzetközi szerezetek irodáit, a legtöbb részen azonban nincs gond. Taxival vagy lerobbant civil autóval közlekedni sokkal kevésbé feltűnő, mint katonai járművekkel vagy a nemzetköziek hatalmas terepjáróival. Persze ha Kandahárban történik ugyanez, az ország déli részén, akkor talán már bajban vagyunk. Ott rosszabb a biztonsági helyzet, mint északon, Mazar-i Sharifban. De ugyanez igaz bármelyik rossz hírű országra. A háború sehol sem totális, egész országrészeken lehet keresztülvágni mindenféle konfliktus nélkül.

A helyiek vendégszeretetére is lehet számítani. Legrosszabb esetben kémnek néznek (az tényleg a legrosszabb eset, gyanú esetén kivégzés a legvalószínűbb megtorlása), de ha valakik vendégül látnak, attól kezdve biztonságban van az utazó. Ennek a fajta vendégszeretetnek számtalan forrása van. Lehet a kíváncsiság, a vallás, az emberség, vagy éppen az íratlan szabályok, esetleg mindegyik egyszerre. Évekkel ezelőtti heráti látogatásomkor tanácstalanul álldogáltunk sötétedés előtt. Az egyik emeletről tucatnyi szakállas alak bámult. Mutattuk nekik, éhesek vagyunk, és aludni akarunk. Azonnal meghívtak. Vendéglátónk pakisztáni pastun kamionsofőr, hosszú szakállban és shalvar kamezben. Kisebb tömeg ült körbe kíváncsi tekintetekkel, miközben próbáltunk beszélgetni. A mi pastun emberünk félreérthetetlen jelzéssel mutatta: megöl minden amerikait, megöl minden britet, megöl minden keresztényt, és Omár molla a legfőbb vezér. Egy tálibbal hozott össze a sors. Rajzoltunk neki térképet, megmutattuk rajta hazánkat, Madzsarisztánt. Tudtuk, biztonságban vagyunk: a pastuk íratlan kódexe, a pastunváli megvédi a vendéget. A befogadó házigazda életével felel a vendégért, amit annyira komolyan vesznek, hogy szükség esetén az ellenségüket is megvédik, ha úgy adódik.

Valóság vs. média – ahol valódi a veszély

A magyar sajtóban és a lányok előtt is rendkívül népszerű lehet az ember, ha egy rossz hírű országot automatikusan veszélyesnek állít be. Az esetek többségében ilyenkor tudatlanságról vagy imázsépítésről van szó, semmint valódi veszélyről. Robbantás vagy lövöldözés bárhol előfordulhat, és eszünkbe sem jutna veszélyre hivatkozva lemondani egy amerikai, londoni, madridi vagy egyiptomi utat, mint ahogy Magyarországot sem tartjuk annak a lángoló tévészékház képei vagy az utóbbi időszak sorozatgyilkosságai miatt. Ebben az esetben sokkal inkább terrorfenyegetettségről vagy rossz közbiztonságról beszélünk, nem pedig totális veszélyről. Ha körbenézünk a térképről ismerős nevű konfliktuszónákban, láthatjuk, hogy ma már nem jellemző a hosszan tartó nyílt összetűzés. Koszovóban évekkel ezelőtt véget ért a háború, Csecsenföld fővárosa, Groznij újjáépült, és turistacélponttá akarják fejleszteni, Irak északi részére már két éve visznek turistákat, a szudáni Darfúrba pedig olyan körülményes civilként eljutni, hogy nem is érdemes vele legálisan próbálkozni. Észak-Koreában tökéletes a közbiztonság, és bárki bejuthat, aki a megfelelő utazási irodának leszurkol ezer eurót, és kirepül Pekingbe, és a szintén diktatúraként számon tartott Türkmenisztánba is könnyű a beutazás annak, aki megveszi a vízumot, és elintézi a szükséges adminisztrációt.

Az utóbbi évszázadok történelme úgy hozta, hogy a legtöbb frusztráció és a legnagyobb szegénység Afrikát sújtja. Puccsok, katonai diktatúrák, népirtások, polgárháborúk zilálták szét a kontinenst, demokrácia pedig legfeljebb mutatóba alakult ki egy-két államban a közel félszázból. Tucatnyi országban a korrupció, az erőszak és a törvénytelenség a norma, ezeken a helyeken valóban bele lehet csúszni veszélyes helyzetekbe. A világ legkevésbé ismert kontinense Afrika, nem tudunk sokat az ottani erőviszonyokról, nincs diplomáciai vagy katonai beágyazottságunk, ezért reálisan nézve ott a legkönnyebb bajba keveredni. Itt már nem magától értetődő, hogy a legtöbb helyi kedves és segítőkész egy nála sokkal gazdagabb fehérrel.

Posztháborús övezetek

A háborút követő konszolidáció ideje évtizedekre tehető. Ahol komolyabb háború dúlt, ott nem múlt el nyomtalanul. Ezeken a területeken nyíltan vagy rejtetten, de megmaradnak az etnikai konfliktusok, illetve a harcok fizikai nyomai, a szétlőtt házak, falvak, na meg az aknamezők. Megfelelő beállítással és felkonferáló szöveggel évekkel egy háború vége után is könnyedén el lehet hinteni azt az érzést, hogy a helyszín nem biztonságos. Sokfelé egy városban él több nemzetiség, és egy pillanat alatt kirobbanhat egy kisebb konfliktus – gondoljunk csak a koszovói Kosovska Mitrovicára, ahol számunkra apróságok miatt esik egymásnak a szerb és az albán, ami aztán az ENSZ rendőreinek a beavatkozása fékez meg. De hasonló a konfliktus Észak- és Dél-Szudán, Afganisztán etnikumai, vagy éppen Irakban a kurd-arab vonalon.

A posztháborús övezetek másik rákfenéje az aknamező, ami határainktól kétszáz kilométerre már komoly veszélyforrás. Néhány éve egy holland turista robbant fel a tökéletesen biztonságosnak tekintett Horvátországban, és a Szarajevó körüli dombokon sem lehet össze-vissza kirándulgatni. Az aknaszedés rengeteg időt és pénzt igénylő munka, a 35 éve véget ért vietnámi háború nyomai a mai napig megkeserítik a laoszi határon élők életét. De ugyanez a helyzet az Irak-iráni határon, Afganisztánban, Angolában, vagy akár a tömegturizmus által letaposott országnak számító Kambodzsában.

Veszélyes béke – közbiztonság, szegénység, korrupció

A veszélyérzet nemcsak a háború által megtépázott területeken, hanem a központi kormányzattól távol eső vidékeken, illetve a kilátástalanság elől menekülő milliók által felduzzasztott városokban is előjön. A legtöbb afrikai vagy latin-amerikai metropoliszban egyáltalán nem tanácsos sötétedés után egyedül bóklászni, különösen a külvárosokban és a közvilágítás nélküli negyedekben. Van, ahol a piros lámpánál nem jó megállni, mert ott a legnagyobb a rablás esélye. Ebből a szempontból a mexikói Ciudad Juárez, vagy a brazíliai Sao Paolo sokkal több áldozatot követel, mint a mai Kabul vagy Bagdad, vagyis a statisztikai adatok alapján veszélyesebb helynek tekinthetjük. Persze kár lenne elkerülni ezeket a városokat pusztán rossz hírük miatt. Ha ragaszkodunk néhány alapszabályhoz, jó eséllyel kimaradunk az erőszakból, vagy csekély veszteséggel esünk túl rajta.

Ki a célpont?

A leginkább nyugtalanító fenyegetés a terrorizmus körébe tartozó robbantások, valamint az emberrablás. Egy háborús térségben a katonák a célpontok, a civileket általában békén hagyják, mert ők segélymunkásként vagy adminisztrátorként vannak jelen, nem pedig harcolni érkeztek. Turistát ölni viszont politikai cselekedet, üzenet. Egy katona vagy egy helyi lakos meggyilkolásának nincs hírértéke, egy civil turistának viszont annál inkább. A terrorszervezetek a turisták fenyegetésével komoly csapást tudnak mérni az államra, hiszen a beváltott fenyegetésekkel egy időre töredékére csökkenthetik a turizmushoz kapcsolódó bevételeket. Az utóbbi években Mali, Mauritánia, és Algéria határvidékén raboltak el tucatnyi turistát, elsősorban isten háta mögötti helyeken utazgató terepjárós nyugatiakat. Közülük többeket megöltek, és hatásukra Dél-Amerikába költözött a legnagyobb sivatagi autóverseny, a Párizs-Dakar is.

Az útikönyvek nem segítenek

A legtöbb útikalauzt normális emberek írták normális embereknek, akik nem kockáztatnak fölöslegesen. A háború sújtotta vidékekről nincsenek benne pontos és megbízható információk. Leggyakrabban egy korábbi kiadás feljavított verziója jelenik meg, amit a lehetőségeikhez mérten leellenőriznek. A legnagyobb útikönyv-kiadó Nyugat-Balkán könyvében például hat oldalon tárgyalják Koszovót, és az elején megjegyzik, hogy személyesen nem utaztak oda, csak telefonon ellenőrizték az adatokat. Ugyanennek a sorozatnak az Afganisztánról szóló könyve már sokkal részletesebb, de az ország legzűrösebb déli és keleti részét nyolc lapon letudja, miközben a másik feléről tízszer annyi információt ad. A jelenség oka, hogy túl gyorsan változnak a veszélyek és a veszélyzónák. Hogy Afganisztánban hol van biztonságban az utazó, az nagyban függ az épp aktuális hadművelettől, az évszaktól, a legfrissebb politikai eseményektől vagy a földrajzi helyzetétől, vagyis napról napra, völgyről völgyre, faluról falura más a helyzet. Az útikönyv ennek ellenére jó barát: legalább abban segít, hogy egy ismeretlen városba érkezve hol találunk biztonságos szállást. A többi meg majd kiderül ott…

Szomália, a legveszélyesebb
Arról bármennyit el lehet vitatkozni, melyik régió mennyire számít veszélyesnek, Szomáliával kapcsolatban viszont abszolút az egyetértés. Afrika szarván tizenkilenc éve nincs központi hatalom, az utcákat, városokat fegyveres klánok uralják. Az országhatárokat lezárták a szomszédok, a tenger felől a kalóztevékenység rettenti el az arra járókat. Eddig több mint félmillióan estek áldozatul az összecsapásoknak és a nyomornak. Egy nyugati életben maradásához nagyjából napi 1000-1500 dollárra van szükség, amit egy különböző klánokból összeválogatott fegyveres csoport bérlésére kell fordítani. A csapat nem állhat egy klán tagjaiból, mert akkor az ellenséges klánok támadhatnak, valamint a lefizetett klán is elrabolhatja a megbízót. De ha valaki már minden országot bejárt, kivéve Szomáliát, annak talán megér ennyit az egy-két napos városnézésért a világ legveszélyesebb városában, Mogadishuban.

12-88

A Human Security Report Project idei legújabb, „A háború csökkenő ára” című jelentésében megállapítja, hogy a konfliktusokkal sújtott országok, mint Szudán, Uganda, Sri Lanka, India, Indonézia, vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság területének relatív kis területére terjednek ki az összecsapások. Az általuk megvizsgált 11 szubszaharai állam háborúinak pedig átlagolták a területi kiterjedését, és azt kapták eredményül, hogy az országok területének mindössze 12 százaléka érintett a súlyos harcokban. A maradék 88 százalékon zavartalanul folyik a hétköznapi élet.

Mindenhol Otthon Vagyunk

Az öngyilkosság legnehezebb módja

Afganisztán, Irak, Szomália, Szudán – nem éppen a turizmusukról híres országok. Van (vagyunk:-) azonban egy szűk szegmens, akik szívesen utazgatnak háborús övezetben. Hazánkban legfeljebb tucatnyian. Szerintünk aki elég körültekintő és hallgat a helyiekre, nem kerülhet bajba, a gerilláknak pedig nem érdekük megölni minket, mert tudják, hogy nem maradna el a büntetés.

„Tavasszal kiújultak a harcok Kelet-Kongóban, majd valamikor ősszel tűzszünetet kötöttek. Észak-Kivu tartománynak az a része egyébként a Gomában működő lázadó kormány ellenőrzése alatt áll. Amikor átléptem a határt, az ugandai bevándorlási hivatalnok mondta, hogy szerinte vissza fognak fordítani a kongói oldalról, ezért le se pecsételte az útlevelemet, hanem e nélkül engedett át, hogy ha visszazavarnak, akkor ne kelljen új ugandai vízumot venni. A lelkemre kötötte, ha mégis átengednek, előbb menjek vissza hozzá az ugandai oldalra, hogy beüsse a kilépőt. A kongói határőr körülbelül egy órán keresztül próbált meggyőzni, hogy ne utazzak el az onnan száz kilométerre levő Gomáig, mert veszélyes az ország, de én mindenképpen menni akartam, mert szeretem a veszélyes helyeket” – írta Kristóf egy internetes fórumon a 2003-as kongói útjáról.

A fenti példa remekül megvilágítja a veszélyes helyek egy sajátosságát: az egyszerű turista mindenki másnál könnyebben túlél, ha a helyiekre hallgat.

Bármilyen válságos helyre kerül is az utazó, egy dologban biztos lehet: az ott élő emberek helyismerete jobb az övénél. Mivel az isten háta mögötti helyeken mindig örülnek az arra tévedő vándornak, a baráti segítségben biztosak lehetnek. És érdemes is élni vele. „Arra ne menj, el van aknásítva” – mondta egy afgán öreg, amikor a legendás Pandzsír-völgytől nem messze lévő hegyet készültem megmászni. Ajánlott helyette egy másikat. Bevallása szerint az aknák egy részét még ő tette le a szovjet invázió alatt, de az utóbbi évtizedekben elfelejtette a pontos helyüket, így most senki nem jár arra.

De ugyanígy tudják, kiben nem szabad megbízni, az úton hol lehet rablótámadásra számítani, és hogy merrefelé mozgolódnak gerillák.

A jó tanácsokat természetesen lehet figyelmen kívül hagyni. Ehhez azonban nagy magabiztosság, hely- és emberismeret kell, de egy „hatodik érzék” sem árt. Pár éve Guatemalában figyelmeztetett egy nő, hogy amerre menni készülünk, az rablótanya. Ennek ellenére elindultunk, nem sokkal később pedig megállított három német turista, hogy őket éppen most rabolták ki. Gondoltam, ha ilyen friss a bűntény, akkor a tettes nem jön vissza egyből rabolni, de azért a biztonság kedvéért kértem egy személyleírást. És valóban, pár perccel később megjelent a nemrég leírt köpcös ember, a machetés srác a hegyről. Volt annyi eszünk, hogy amint megláttuk, tartottuk a távolságot, és amikor rájött, hogy nem megyünk közelebb, visszament a hegyre, mielőtt még több szemtanú jön. A következő faluban szóltunk a rendőröknek, akik azt válaszolták, hogy ismerik a rablót, de az nem az ő területük…

Az útikönyvek nem jelzik a veszélyt

Fontos kérdést vet fel az útikönyvek kiadása a háborús övezetekről: nem ringatja-e hamis biztonságba az utazókat az instabil, forrongó térségekről kiadott útikönyvek megjelenése. Közel harminc év háború után nemrégiben megjelent a legnagyobb és legismertebb útikönyv-birodalom új Afganisztán-kalauza. Az ország tipikus bukott állam, gyenge a központi kormány és az erőszakszervezetek, nemzetközi megszállás alatt áll és erős az ellenállás és a terroristatevékenység. A közbiztonság régiónként és akár településenként, évszakonként és katonai hadműveletenként változik. A két évvel korábbi információk gyakran semmilyen viszonyban sincsenek a valós helyzettel. És mégis: az útikönyv által ajánlott szállás előnye, hogy a városba érkezés után a lehető legrövidebb idő alatt biztonságos helyre kerülhet az a turista, aki épp a közel-keleti országban szeretné kipihenni az egész éves robotot. Ugyanakkor éppen a legveszélyesebb részekről van a legkevesebb információ. Az Afganisztán útikönyv 240 oldalából például mindössze 16 szól az ország közel felét kitevő déli és keleti részről, ahol a nagyszabású katonai hadműveletek zajlanak és ahol a legerősebb a tálibok és az al-Kaida jelenléte. A legnagyobb ellenség tehát az információhiány.

Célpontok a turisták?

Nyilván alacsony számuk miatt nem lehet sokat hallani válságövezetben meggyilkolt utazókról. Turisták természetesen szép számmal haltak meg eddig is politikai okok miatt, de nem a válságövezetekben, hanem a stabil országokban – ilyen volt például az egyiptomi luxori merénylet, amelyben 58 turista vesztette életét 1997-ben, de a legtriviálisabb példa 9/11, London és Madrid. Vagyis nem kell válságövezetbe utazni egy jó kis elhunyáshoz.

A válságövezetben utazó viszont egyedül van, fegyvertelen, védtelen és semmilyen olyan értéket nem képvisel, amiért érdemes lenne az életére törni. Bírja viszont a helyiek támogatását és rokonszenvét, ha másért nem, őrültsége miatt. A legnagyobb veszély talán a kémgyanú. Az amerikaiak által megszállt országokban például megütközést kelt a turistastátusz. Ha az illető nem katona, nem újságíró és nem segélyszervezetnek dolgozik, akkor semmi keresnivalója az országban – hangzik az általános vélekedés. Klasszikus az a sztori, amikor álltunk Kabulban Nadir sah mauzóleuma előtt, és odajött pár afgán srác megkérdezni, hogy kik vagyunk. „Tourist.” – feleltem, amire hitetlenkedve nézett, majd kétszeri ismétlés után visszakérdezett: „Terrorist?” – jogos, van vagy két hangnyi eltérés…

Turistát ölni állásfoglalás, politikai aktus, figyelemfelkeltés. Egy nyugati utazó meggyilkolása azonban ritkán marad büntetlenül. A nyugati kormányok nyomást gyakorolnak, tárgyalnak, beavatkoznak. Az illetékes afrikai, ázsiai kormányzatnak presztízskérdés, hogy elfogják és megbüntessék a tetteseket. A gyilkosoknak viszont a magányos turista megölése nem hoz semmilyen hasznot: komoly értékek nincsenek nála, nyomásgyakorlásra alkalmatlan (mire használna például egy afrikai szakadár szervezet egy magyar túszt?), viszont ahhoz éppen elég, hogy fokozódjon az ellenük folyó kampány, vagy hogy a reguláris csapatok jobban odafigyeljenek az adott térségre, megnehezítve ezzel az ellenséges erők tevékenységét.

Motiváció

„Kíváncsiság, adrenalin” – elsősorban ez a két dolog motiválta az Irakban járt Szegő Andort. „Érdekelt a hírekből Szaddam, a történelemből Mezopotámia. Vannak kurd ismerőseim Magyarországon, Törökország felől belépve pedig még vízum sem kell”. Ám vannak, akik szerint a válságövezetek meglátogatása annak az élménynek a pótlása, amit szüleink megéltek ’56-ban, nagyszüleink a világháborúkban. Mivel Magyarország biztonságos, aki komolyan ki akarja próbálni magát, az kénytelen kalandot keresni magának.

Nincs pontos definíciója annak, hogy utazás szempontjából melyek a legveszélyesebb helyek. Az alapvető biztonsági szempontokat betartva szinte bárhol lehet utazni. „Északon nem sok nyoma volt a háborúnak, leszámítva a sok ellenőrző pontot. Volt olyan körforgalom, amiben háromszor állítottak meg. Nyilván a második látta, hogy megállít az első, de mégis átnéztek. A túlélés egyszerű volt: ne mászkálj éjjel egyedül, és ne menj nagyvárosba” – mesélte Andor élményeit a Bagdadnál sokkal nyugodtabbnak tekintett Észak-Irakból.

A Külügyminisztérium honlapjáról kiderül ugyan, hogy hova nem javasolják az utazást, ez azonban politikai önvédelem, nem pedig a valós helyzetet tükrözi. Iránt, Szudánt, Pakisztánt vagy Szíriát bejárva soha semmi bajom nem történt, de még necces helyzet sem adódott. A közbiztonság nagyszerű, az emberek vendégszeretők és segítőkészek. Ezzel szemben Prágában feltörték a kisbuszunkat, Budapesten meg akartak késelni (2x is, fiatalabb koromban), Isztambulban kiraboltak. Plusz a nyugati világban az új évezredben meghalt vagy 5000 ember, ez három nagy (WTC, London, Madrid) és sok kisebb merénylet eredménye. Iránban például emberemlékezet óta nem volt turisták elleni terrorcselekmény, Pakisztánban sem és Szíriában sem. Egyiptomban és Törökországban viszont nem is egyszer, és mégis mindenki odamegy.

Jelenleg a legrosszabb renoméja Szomáliának van, ahol 1991 óta nincs központi kormányzat, az országot a teljes anarchia uralja. Klánok, családok és bandák háborúznak egymással. Az ország összes határa le van zárva, turisták egyáltalán nincsenek. A munkájuk miatt oda kényszerülőket fizetett fegyveres bandák védik. Iraknak és Afganisztánnak egyaránt a déli része veszélyes, északon a megfelelő óvintézkedések betartásával nyugodtan lehet utazgatni. Csecsenföld továbbra sem biztonságos, Szudánnak pedig a déli és nyugati része, főleg Darfúr válságos, amely átnyúlik a szomszédos Csádba is. A világ tehát szinte teljesen beutazható, és akinek már csak a szomáliai pecsét hiányzik az útleveléből, irigylésre méltó helyzetben van.