Visszatérés Afrikába. Szudán. Második rész.

Számok

„Mennyiért váltod a dollárt szudáni fontra?”

„Huszonöt.”

„Huszonöt mi? Ennél még a bankban is jobban váltják.”

„Ötven.”

„Az jó árnak számít?”

„Hetven.”

„Figyelj, két perce sem vagyok az országban, nem tudom, a hetven jó-e. De itt a telefonom, írd bele, hogy mennyit adsz egy dollárért.”

Majd bepötyögi: 76.

Addigra már odalépett több pénzváltó, meg pár nézelődő, végül az egyik el tudott igazítani, hogy a 76 az jó ár, a többiek 75-ért váltanak. Ez volt az első élményem Szudánban, és két dolog azonnal átjött: Egyiptomtól eltérően itt nem akarnak átverni, valamint angol nyelven gondban vannak a számokkal (is). Mondjuk az én arabom sem acélos. Magabiztosan használják a 20-at, a 25-öt, az 50-et meg a 100-at meg ezek kombinációit, függetlenül attől, hogy valójában mennyi az annyi. Ami persze egyáltalán nem baj, mert később rengeteg vicces beszélgetés sült ki ebből.

Szahara a Dzsebel Ferkeh csúcsáról.

Már vagy másfél hete nem láttam turistát, amikor felbukkant a szállásomon egy japán srác. Jött vele a menedzser, az árról beszélgettek.

„Mennyi itt egy éjszaka?”

„Fifteen hundred.”

„Mennyi? Az nagyon sok. Nem five hundred?”

„Mennyit maradsz?”

„Két éjszakát.”

„Fifteen hundred.”

„Fifteen hundred egy vagy két éjszakára?”

„Yes, fifteen hundred.”

Én akkor már nagyon röhögtem, de nem akartam elrontani a játékot. Javasoltam, hogy üsse be a kalkulátorba, ami meg is történt: 250.

Buszra várok. Túl sok illúzióm nincs. Szerencsére pályaudvaron vagyok a határon, ide nem érkezik semmi valahonnan, amire várni kell, hanem csak indul. „Határozottan jobbak az esélyeim” – gondolná egy kezdő. Megveszem a jegyet, az asztalnál ülő arc nagyon mondja, hogy reggel 7-kor indul. A jegyre valahogy már 7:30-at ír, én meg tudom, ha 9 előtt bármi történik, szerencsés vagyok. Azért reggel 8-kor rákérdezek, hátha valami váratlan zavar állt be az univerzum rendjében.

„Nézd, 8 óra van. Mikor indul a busz?”

„7-kor.”

(Csak megjegyzem, fél 10-kor közölték, hogy aznap nem megy busz egyáltalán, de ez egy hosszabb kaland és majd megírom legközelebb.)

Végül tegnap beültem egy kávéra Kassala vigalmi negyedében. A helyi menő hely, 5 fontot, vagyis kb. 20 forintot kell fizetni a belépésnél. Kértem egy kávét, kaptam egy tálcán vizet jéggel, egy halom friss pattogatott kukoricát, külön kis pohárkát vízzel a cukros kanálhoz, egy púp cukrot, meg egy agyagkancsóban erős, fűszeres kávét. Az utcán ülő nőknél a gyömbéres kávé 10-20 font.

„Mennyi lesz?”

„Hundred fifty.”

Hm, 2 dollár, nem rossz. Annyit megér nekem, de ez Szudán legdrágább kávéja. A kezébe nyomok egy százast meg egy ötvenes. A százast visszaadja:

„Hundred fifty.”

Fogom a pénz, egyiket a jobbomban, a másikat a balban és mutogatom: „This is a hundred and this one is fifty.”

„Yes, hundred fifty”.

„Figyelj, ez egy százas, ez meg egy ötvenes. A kávé nem hundred fifty, hanem fifty. Hundred nélkül.”

„Yes.”

Imádom ezt az országot.

***

Taka hegyek, Kassala

Hegyek

Szudánban hegyet mászni nem éppen nemzeti sport. Minden forró és köves. Délen, ahol már a szikkadt fű is megjelenik, sárga, tüskés kórók és méretes kullancsok várják a tengerszint feletti magassággal elégedtelen bolondokat. Akik persze sose jönnek, végül a kullancsok beérik a kecskékkel meg a majmokkal. De északon csak a kő van.

Dél felé autózva néhány nagyobb kúp emelkedik ki a Nílus sík vidékéből. Más természeti akadályt nem találva, és a Szaharában való elveszésről lemondva, ezeket a kúpokat terveztem megmászni. Legalábbis néhányat közülük. A legközelebbi a Dzsebel Abri, látótávolságon belül.

Este befut a szállásomra az Asszuánban megismert ukrán pár, Vlad, a cirkuszi zsonglőr meg a csaja, aki ugyanott akrobata. Vlad is csinálna valami szokatlant, megbeszéljük, hogy reggel korán kelünk és elkirándulunk a hegyre. Térképen toronyiránt 4-5 kilométer a csúcs a város szélétől, úgy számoljuk, négy óra alatt megvan oda-vissza. Hogy még gyorsabban haladjunk, lestoppoljuk az első kocsit, ami jön. Egy mentőautó, elöl két emberrel, de megáll és bezsúfolódunk melléjük.

A város szélétől elindulunk gyalog, később a lankás sziklák után egyre meredekebb, végül már mászni kell, persze nem akárhol, csak ahor találunk értelmesen mászható részt a függőleges falon. Bemelegítésnek megteszi a másnapi túrához, majd visszastoppolunk Abriba.

Stoppolás közben hosszú percekig lehet tanulmányozni a belső dekort.

Másnap egyedül megyek, jóval ambíciózusabb célokkal. A 40 kilométerre lévő Dzsebel Ferkeh megmászása a terv. Péntek van, de mivel erről fogalmam sincs, nem zavar, hogy nincs forgalom. Úgy tíz kilométer gyaloglás után már igen, de forgalom attól sincs. Végül az első kocsi megáll és elvisz a hegy lábánál lévő faluba, Ferkehbe. A helyi öregek invitálnak ebédelni, de udvariasan lekoccolok, mert nincs kedvem babot enni több óra túrázás előtt. A helyiek nem értik mit csinálok, azt kérdezik, drágakövet keresek-e, mert akkor más megítélés alá esek. De megnyugtatom őket, hogy nem, meg akkor amúgy sem stoppal érkeztem volna.

A hegy nem tűnik könnyűnek, a tetején lévő platót sziklafal veszi körül, legalábbbis arról az oldalról, ahonnan látom. A hátizsákomban van 3 liter víz meg egy kiló banán, van nálam telefon és fejlámpa, meg minden a nap ellen. Ha rosszra fordulnak a dolgok, ezzel kihúzok 48 órát.

Dzsebel Ferkeh

Végül persze találtam egy aránylag biztonságos rést a falon. Akkor már csak azon izgultam, hol jutok le, mert ahol fölmásztam, az lefelé legfeljebb B tervnek jó. Végül odafentről láttam egy vízmosást (az utolsó eső ’98-ban volt a helyiek szerint) és azon leereszkedtem. Majd két óra gyaloglás a főút szélén, zéró forgalom, végül négy rövid, pár kilométeres fuvarral hazavergődtem és elájultam.

Ereszkedés a Dzsebel Abriról Vladdal, az ukrán zsonglőrrel

Az elmúlt két mászás alapján a párszáz méter magas sziklás szaharai hegyek megmászásának alapjai és kellékei:

- 3 liter víz (az embernek több kéne, de azt cipelni is kell)

- 1 kiló banán és opcionálisan 1 kiló grapefruit

- Képesség, hogy bármilyen járművet gondolkodás nélkül megállíts a továbbjutás érdekében

- Minden felszerelés nap ellen (tarkóvédős sapka vagy fejkendő, hosszú ujjú, hosszú nadrág, zárt cipő)

- Ne kapkodj, mert ha leesel vagy eltöröd bármid, kizárt dolog, hogy életben maradsz. Senki nem jön érted. Mindent saját erődből kell végignyomni. 

-Nem árt, ha a szállásodon szólsz, hogy mi a terved.

Azt hiszem, ha egyszer vezetek túrát ide, ezt a hegyet mindenképpen megmásszuk.

***

Zichy

Kartúmban nincs sok látnivaló. Nem véletlenül nincs rajta a világ legjobb fővárosai top 150-es listáján. Ha valakivel csúnyán ki akarnék tolni, talán ide küldeném. Nem is, inkább Conakryba. Mindenesetre a Szudáni Nemzeti Múzeum azon kevés dolgok egyike, amit érdemes megnézni, ha véletlenül erre vetődik valaki. Ahogy a múzeum kertjében bóklásztam, az asszuáni gát építésekor elbontott és Kartúmban újra összerakott 3400 éves Kumma templom egyik kövén találtam egy vésést: CZICHY.1834. Gondtolam túl nagy az egybeesés, a C a comte, a Zichy meg elég ismert név, simán lehetett valami világcsavargó/felfedező/régész a családban. Mivel a korabeli arisztokraták előszeretettel vésték bele a nevüket ókori romokba (hogy magyar vonalon maradjak, Széchenyi Andorét sok magyar látta már Perszepoliszban), feldobtam a facebookra, hogy tud-e valaki erről.

Az internet kollektív bölcsessége pedig csodálatos eredményt hozott órákon belül. Történész, régész, ráérő kíváncsi ember kezdett kutakodni, hogy összeálljon ez a nem hétköznapi történet. Mellesleg a facebook végre azt a funkciót töltötte be rövid időre, amit szántak neki: összekötni az embereket értelmes és konstruktív párbeszédek létrehozására.

Zichy Alfréd 1856-ban halt meg Kairóban, ez volt a kiindulási pont, vagyis jó eséllyel őt takarja a tag. Előkerült egy 1855 novemberében Arany Jánosnak küldött levél, amelyet Zichy egyik útitársa, Kovács János írt. Ebben leírja egyiptomi utazásának tervét, név szerint említve Zichy Alfréd grófot, és az utazás célját, az első kataraktáig való feljutást a Níluson. Fónagy Zoltán történész aztán hozott egy csavart a történetbe: A Budapesti Hírlap 1856. március 8-i számában megjelent egy névtelen beszámoló egy magánlevél formájában – minden bizonnyal Kovács Jánostól – amiből kiderült, hogy Zichy az út előtt megbetegedett, és ő nem is jutott le délre. Feltételezhetően a útitársak írták oda a nagybeteg gróf nevét kegyeletből, ha már nem tudott velük tartani. Nem sokkal később meg is halt.

Ez a sztori már így is elég szép, de megint csavarodott egyet, amikor Lassányi Gábor régész megjegyezte, hogy a templom egykor minimum egy heti járóföldre volt a legdélibb helytől, az első kataraktától, amit Kovács említett.

Az évszámmal pedig az a helyzet, hogy az 1834 helyett inkább 1855, csak rossz szögből,  messziről fényképeztem, és az ornamentika belezavart.

Van tehát egy több mint 150 éves kőve vésett magyar név Szudánban, aki bizonyíthatóan nem járt azon a helyen, és az életszerűtlen, hogy útitársai igen. Vajon hogyan kerülhetett oda?

***

Víz

A „mentsük meg a Földet, ne igyunk palackos vizet” feltétlen híve vagyok a józan ész határán belül. Ez azt jelenti, hogy ha iható a csapvíz, azt iszom. Ha viszont nem, a saját egészségemet az ökoszisztéma megmentése elé helyezem.

Ivóvízellátás Abriban: kommunális agyagedények a Nílus vizéhez.

Szudánban mindenütt megtalálhatók a hegesztett fém állványokba állított hatalmas agyagkorsók. A tetejük néha letakarva, rajta pohár. A helyiek ezt isszák. A közös pohár amúgy is eléggé megy itt, éttermekben is kihoznak egy kancsó vizet jéggel és egyetlen fémpohárral. A városok utcáit beborítja a poros műanyag hulladék, hogy ez sose bomlik le, az egyelőre nem szempont.

Abriban egyik éjjel ki akartam menni vizet venni, amikor szállásadóm, Magzoub megkérdezte, mit szeretnék.  Amikor elmondtam, rámutatott az udvaron álló agyagkorsókra. „Idd ezt, ivóvíz.” Megtöltöttem egy műanyag palackot, éppenséggel a fény át tudott vergődni rajta valahogy. Mivel a Szaharában minden poros, gondoltam, jó lesz az úgy, max egy kis sivatagi por. Aznap azt ittam és semmi bajom nem lett tőle. Másnap azért facsartam bele egy limeot, később meg biztos, ami biztos, föl is forraltam. Második napja éltem a korsós vizen, amikor képbe lettem helyezve.

Dongola

„Te, Magzoub, hol szűritek a vizet?”

„Tessék?”

„Ezt a vizet, amit iszom. Hol szűritek?”

„Szűrni? Ez szűretlen. Egyenesen a Nílusból.” – válaszolta büszkén.

Azóta tovább rombolom a környezetem a palackos vízzel. Főleg, hogy Abri jóval Kartúm alatt van a Níluson, egy főváros összes szennye biztosan benne van.

***

A limeról meg csak annyit, az mindenre is jó, mint az Algopirin:

„Magzoub, vannak itt skorpiók?”

„Télen nincsenek, csak nyáron. De nincs velük gond. A feketék veszélyesek, de itt főleg fehérek vannak. Ha a gyereket megcsípi, visszük az orvoshoz.”

„És ha felnőttet?”

„Ja, az semmi. Inni kell egy pohár forró vizet és meg kell enni egy limeot.

Szerintem egy országot leginkább ezekből a beszélgetésekből lehet megismerni. A többi fent van a neten.

Stoppolás pénteken. Másfél óra volt az első autó. Ez az A1-es főút.

...és akkor stoppoltam és fölvett egy albínó forradalmi gárdista

Másfél hónap az iráni tájban

Soua Chala

Nem akarok nagy szavakat használni az elmúlt hat hétre. Mindegyik úgy kezdődik, hogy az eddigi leg... Szóval mindent összeadva lassan egy év Iránban töltött idő után rájöttem, hogy a városok, vagy inkább ember alkotta művek sokkal kevésbe érdekelnek, mint az érinetlen tájak. Az emberi alkotások közül főleg azok érdekelnek, amiket még nem láttam. A városban levés épp csak annyira mozgat, hogy ihassak egy nagyon jó kávét, ehessek egy birkahúsmentes és lehetőleg vékony tésztájú pizzát a sok vidéki kaja után, esetleg legyen gyors netem. Egy száz valahányadik mecset, egy újabb imamzade, újabb sziklába vésett sír már nem különösebben motivál, noha rajongok az ilyesmikért. Ezért úgy döntöttem, a tájban keresek menedéket. Ez az, amiről az Iránban akár heteket töltők sem tudnak körülbelül semmit sem, és a neten sincs sok infó a jó helyekről, legalábbis európai nyelveken. Fél európányi területen rengeteg 4000 méter feletti csúcs, fél magyarországnyi erdők, érintetlen tájak és fantasztikusan barátságos emberek. A sivatagok helyett most a sűrű erdőket és a kanyonokat vettem célba elsősorban, az ország északi részén, nagyjából Gilan, Kazvin és Kelet-Azerbajdzsán tartományokban.

Hogy ne bénán kezdjem a csavargást, előtte bő két évvel elkezdtem hegyen futni (mondjuk nem kifejezetten erre készülve, de nem jött rosszul, mint ahogy a crossfit sem, amikor több órás emelkedőket kellett lenyomni, az éjszaka sötétjével versenyezve), valamint pragmatikusan közelítettem a természetben levés problémaköréhez. Ne túlozzunk, nevezzük inkább lustaságnak. Például nem kell hálózsákot meg sátrat cipelni, mert ahol ember van egy napi járóföldön belül, ott akad fedél is a fejem fölé, és ott már akad egy takaró is, meg pár falat. Szóval túl sok mindent nem kell cipelni. Amolyan vándorélet féle megközelítés. Ezen kívül kell némi magabiztosság alapszavakkal, amivel bármelyik hegyi emberrel el lehet smúzolni pár percet (mondjuk elég sok helyi nyelv van, pl. a gilani, meg az azeri, szóval a perzsa sem jó mindenre), valamint ha állatokat látok, egy nagy kő a kezem ügyébe, ha esetleg pár kutya megkóstolna. Az utazást városi viszonylatban busszal, a falvakig taxival meg stoppal, a tájban kizárólag gyalog meg stoppal képzeltem el. Ha még nem stoppoltál hegyek között, ott általában az helyzet, hogy mindenki elsőre felvesz, ha beférsz a kocsiba/felférsz a platóra.

Az Andedzs völgy kanyonjai közül egy

Egyik teheráni barátom lakását megkaptam bázisnak, ahova 4-5 naponta visszatértem mosni és borotválkozni, beszerezni újabb üveg szeszt és egyebeket, meg enni egy jót.

Életem egyik legkedvesebb hobbija, hogy ha látok valamit képen (mondjuk nem az Eiffel toronyra gondolok, inkább olyanokra, amikről nem tudni semmit elsőre meg másodikra sem), azt megpróbálom megkeresni élőben, már amennyiben tetszik, természetesen. Soua Chala falu is ilyen hely volt, Gilan tartományban. Ahogy nézegettem képeket Gilanról, egy-két helyen felbukkant egy kép egy állandóan ködbe burkolt faluról, mint utólag kiderült, pontatlan elnevezéssel és koordinátákkal. De erre jók a barátok, egy teheráni lány, akivel évekkel ezelőtt együtt dolgoztam, említett egy falut a hegyek között, majd mutatott egy képet. Számomra nem meglepő módon éppen azt, amelyiket kerestem. Az volt a vicces, hogy a falu nevét ő sem tudta, de a szomszéd faluét igen, így már sínen voltam. Annyit még megmutatott a fotón, ha a falu melletti ösvényen elindulok, egy még sokkal kisebb helyre érek, és higgyem el, az az igazi. Szóval befotóztam a fotót, amin egy tollal mutatom éppen a még kisebb helyre vezető ösvény helyét. Ennyire primitív módszernek működnie kell.

Másnap este már Foumanban voltam, onnan Jamshid haverom taxijával mentünk a hegyek közé. Én mondjuk nem tudtam merre, ő azt mondta tudja, de valójában ő sem nagyon volt képben. Több mint ezer méter szintemelkedés után fölértünk a felhők fölé, majd besötétedett és leszállt a köd, ami nem sokat javított a helyszínkeresés esélyein. Végül minden embert megállítottunk, aki szembe jött, megmutattam a befotózott képet, végül útba igazítottak. Elköszöntem Jamshidtól, majd jött egy szaki a ködből motorral, hogy majd ő elvisz arra a helyre, amit tollal mutatok. Fél órát motoroztunk az éjszakai ködben, és csak a másnapi trekking közben gondoltam bele, amekkora mázlim volt, hogy semmit sem láttam. Az ösvény ugyanis pontosan egy keréknyom széles volt, alatta végtelennek tűnő meredek hegyoldal lefelé. Én meg kétszer le is szálltam a motorról, hogy kikerüljünk egy-egy sziklát, és bele sem gondoltam, hogy elég lenne egyet lépnem rossz irányba, hogy komoly gurulás legyen a vége. A motoros csávó, mint minden rendes helyi arc, telefonált párat az életveszélyes zötyködődés közben. 

Végül megérkeztünk egy kunyhóhoz, ahol egy öreg fószer kinyitotta az ajtót, mutatott egy egyetlen szőnyeggel berendezett, másfél méter magas szobát, elkért úgy három dollárnyi riált, majd elvonult. Az előrelátó módon időben letöltött csillagtérképemmel kinéztem a közben kitisztult égboltot (ez az egyik leghasznosabb applikáció a távoli magányos éjszakákra). Reggel aztán megláttam, hol vagyok, és napokra rendkívül elégedett lettem a helyzetemmel.

Otthonom egy pár napra

A következő napok aránylag ugyanúgy teltek: napközben gyönyörű napsütés, közben kitaláltam, merre menjek, majd jött a délutáni köd, általában ilyenkor voltam a legtávolabb, majd az eső, később a sötétség, amikor hazaértem, hogy végül éjjelre kitisztuljon az idő és tudjak megint csillagokat bámulni.

Mivel bolt nemigen volt a közelben, a nem messze lakó vendéglátom sűrű és sós sajtján, lekváron és hajszálvékonyra sütött lepényen éltem. Napközben pedig mindig találkoztam piknikező családdal, akik megtöltöttek teável és dinnyével, a következő társaság teheráni ifjai egy nyárs birkával, végül egy másik család magokkal és újabb dinnyével, így még a hegymászásból maradt energiaszeleteimet is fölöslegesen cipeltem.

Utolsó nap a közelben csatangolás közben az egyik közeli házban találkoztam Farzaddal, aki az iráni kanyoning szövetségenek az egyik oktatója. Aznap együtt arakoztunk és drónoztunk a vele lévő csajokkal, majd megbeszéltük, hogy jól elmegyünk együtt kanyoningozni (fantasztikus expedíció volt, majd egyszer megírom).

Néhány nap után eluntam ezt a szép életet, az arak meg az egybek elfogytak, a gyalog bejárható környéket nagyjából kinéztem, amúgy is mindenki azon parázott, hogy egyedül vagyok és sok a medve errefelé. Ez egyébként állandó para, de nemcsak medvék, hanem farkasok, róka, meg leopárd is előfordul errefelé. Végül a faluból kisétálva az első stoppal fölvett egy iszhafáni pár, akik azonnal elvittek a foumani buszpályaudvarra, ahonnan – ki hitte volna – épp indult egy busz vissza Teheránba, így kora délután már ismerősként köszöntek a mellettem lévő kiváló burgerezőben.

A következő kirándulás célja  az Alamut völgyének környéke volt. Itt már jártam korábban (akinek van ideje meg kedve nagyon vicces sztorikat olvasni, azoknak melegen ajánlom ezt a bejegyzést itt), de akkor jobbára aszfalton voltam, most meg inkább ráérősen összevissza gyalogolva képzeltem el a kirándulást.

Kazvinból taxival mentem tovább, és hetek óta először találkoztam turisztokkal, egy holland párral, akik 19 hónapja indultak el Amszterdamból azzal a kijelentéssel, hogy soha többé nem akarnak visszamenni. Már túl voltak Közép-Amerikán meg Dél-Afrikán, mostantól az ázsiai kontinensen távolodva képzelték el a következő egy-két évüket. Ők kinéztek egy szállást egy Garmarud nevű helyen. Én ugyan máshova akartam menni, de úgy döntöttem, megnézem az ő helyüket, aztán ha tetszik, később visszamegyek. Így eltaxiztunk Garmarudba, ahol a térség egyetlen menő hotelje miatt összegyűjt 10-15, főleg német turiszt, miattuk viszont volt kiváló szolgáltatás is: angolul remekül beszélő tulajdonos, isteni kaja, valamint a környéket ábrázoló pontos és részletes térképek, amiket egytől egyik végig is fényképeztem (kevésbé rutinos versenyzőknek: ha messze vagy mindentől és látsz kézzel rajzolt térképeket, azonnal fotózd be! Ennél jobbat sosem találsz és a téged nem érdeklő fölösleges dolgok sincsenek rajta, hogy összezavarjanak - ilyenek például a szintvonalak, szóval csak ésszel:) 

Gyaloglás Narmilából Garmarudba

Végül elindultam gyalog Ghazor Khan és Alamut vára felé. A táv összesen 24 kilométer, ebből 10 km volt gyalog, 8 motorral (végig hegymenetben a legvégén), végül 6 kilométer 3 különböző járművel. Azt hiszem, az Iránban stoppolást végérvényesen kimaxoltam: egy kék, Zamyad márkájú pickuppal fölvett egy albínó forradalmi gárdista, aki útközben mutogatta a dolgokat és mesélt: „én vagyok itt a rendőr. Ez az én teherautóm. Ez is az én teherautóm. Ez itt a boltom.”

Ghazor Khanban bementem a vár melletti étterem kertjébe, köszöntem, szóltam a tulajnak, hogy szeretnék vacsorázni és ott aludni a kertben, ha nem bánja. Így gyorsan összeütött valamit, hozott párnát meg takarót (meg egy hosszabbítót, hogy tudjak tölteni) és egy nagyszerűt ájultam a szabad ég alatt.

Alamut vára

Másnap reggel 20 perc alatt felmásztam Alamutba (megszámoltam, 488 lépcsőfok plusz az emelkedők. Eszembe nem jutott volna ekkora baromság, de mindenki panaszkodott, hogy csomót kell lépcsőzni, gondoltam utána járok ennek is:). Továbbra is térdig érő romok bádoglemezekkel letakarva, de nagyon serényen dolgoznak, hogy bemutatható és érdekes állapotba kerüljön, úgyhogy a nyolc évvel ezelőtti állapotához képest határozottan jól fest. Mondjuk ha nem régész vagy történész vagy, ne holnap indulj, hanem majd 4-5 év múlva. De a kilátás továbbra is pazar, és a környékbeli trekking útvonalakra sem lehet panasz. Miután kigyalogoltam magam, átstoppoltam Garmarudba, ahol ismerősként köszöntöttek. Gyorsan megbeszéltük az összes hadrafogható német meg holland arccal, hogy másnap nyomunk egy komolyabb trekkinget egy Narmila nevű faluba meg vissza.

Trekking Narmila felé

Este még fölgyalogoltam a szomszédos völgy végében lévő bányáig, de már kezdett sötétedni, és gyanítottam, hogy a bányán belül kóborolva nem biztos, hogy örülnek  nekem, így vissza is fordultam. Lefelé baktatva természetesen megint fölvettek helyiek, akik először elvittek a kertjükbe kinyitni az öntözéshez használt zsilipeket, szedtek nekem egy marék szedret meg mogyorót, végül hazavittek.

Másnap aztán egyedül vágtam neki a túrának, mert mindenki bénázott az indulással, de aztán egy ponton összeértek a különböző csapatok, végül két hollanddal értünk el Narmilába, meg onnan az út végi másik faluba, Dinarutba, visszafelé még összeszedtük a németeket. Itt a falu definíciója egyébként az, hogy egy tucat család együtt él a hegyek között, általában csak tavasztól őszig, mert télen több méteres hó borít mindent. Ilyenkor az állatokkal lejjebb vonaulnak egy nagyobb településre.

Andedzs völgy

Következő napra egyetlen tervem volt, az Andedzs völgy végiggyaloglása. Túl sok infóm nem volt róla, csak annyi, hogy három kanyon nyílik belőle, ami eléggé vonzóvá tette. Elstoppoltam a végéig (ott van egy falu, meg a google maps szerint egy struccfarm), majd az összes kanyont végigjárva délutánra visszagyalogoltam az aszfaltútra. Egész nap egyetlen emberrel sem találkoztam, leszámítva pár piknikező lányt, de ők is gyorsan elhúztak. Egyszerűen fantasztikus, hogy olyan természeti helyek vannak teljesen érintetlenül, amire máshol nemzeti parkot, meg hatalmas tursztikai ipart építenek, itt meg tök egyedül lehet bóklászni csodaszép kanyonokban.

Narmila city

A hazajutásom Teheránba megint álomszerűen egyszerűre sikerült. Valami noname falu előtti kereszteződésnél stoppoltam. Fölvett egy öreg szaki, kérdezte, hova megyek. Mondtam, Moallem Kelayam, a legközelebbi kisváros. Majd beszélgetés közben említettem, hogy onnan fognék egy taxit Kazvinba, onnan meg buszt Teheránba. Erre fölajánlotta, hogy elvisz Teheránba, ha már úgyis oda megy, így végül lett egy 4 órás stoppom és csak 20 percet kellett taxiznom a végén. Olyan csodálatosan egyszerűen működnek a dolgok errefelé. 

Folytatom később.

Reggeli trekking Alamutban

low budget in Denmark

Koppenhága, télen

Eszembe jutott egy lassan hároméves sztori. 2005 folyamán puszta kíváncsiságból jelentkeztem egy dán iskolába. Ott örömmel vették a jelentkezésemet, és megkértek, amennyiben lehetséges, nézzem meg a sulit, mielőtt eldöntöm, hogy kimegyek-e tanulni. Az ötlet jó volt, mert amint leszállt a gépem a dán fővárosban, azonnal tudtam, hogy ide biztosan nem jövök.

Délután fél 3 felé szürkület fogadott Koppenhága repülőterén. Igaz, december közepén, de akkor is sokkolt. Délután négykor viszont megkezdhettük az éjszakai életet. Az iskolát leszámítva azzal a céllal érkeztem ide, hogy bebizonyítsam magamnak: még Európa drága országaiban is aránylag jól el lehet boldogulni kevés pénzzel. Elméletem (és egyes vallások) szerint minél kevesebb pénze van az embernek, annál szabadabb. Ehhez viszont ragaszkodnom kell ahhoz a megkötéshez, hogy legyen biztos háttér valahol a világban. És legyen vagy jó idő, vagy jó társaság, bár ez utóbbi kettő már csak kényelmi szempont. Ezen logika alapján ha van 20 euróm egy napra, abból kijön egy legolcsóbb szállás és némi kenyér. Ha viszont csak 10 euróm van, akkor az szállásra nem elég, tehát mind a 10 megmarad. Optimista embernek meg sosem lesz baja, legalábbis Európában nem.

Nyugat-Európát, és különösen Skandináviát talán fölösleges bemutatni. Nincs az életnek olyan területe, amely ne lenne az elérhető legmagasabb színvonalon szabályozva, a magas szintű szolgáltatások pedig az ennek megfelelő áron elérhetőek. Már az első órában nyilvánvalóvá vált, hogy a hat napra tervezett költségvetésem elegendő akár két éjszakai szállásra, vagy hat napi bolti kajára, vagy egynapi szállásra és egy vonatozásra. Kezdtem áldani az eszemet, hogy Ferihegyen nem felejtettem el forintért venni egy nagyobb dózis Moszkovszkaját arra az esetre, ha rosszul alakulnának a dolgaim.

Az első boltban kifotóztam útikönyvekből a Koppenhága-térképeket és a legolcsóbb szállások listáját. A legolcsóbb szállások zárva voltak, az egyiken a következő felirat fogadott: see you next summer… amit többen úgy értelmeztünk, hogy kezdenek rosszra fordulni a dolgaink. Ennek megfelelően a Tivoli, Koppenhága hatalmas és csodásan kivilágított vidámparkja és egyben botanikus kertje mellett elkezdtük bevenni a folyékony télikabátot. Ez az este alapozta meg a következő ötnek a hangulatát.

Első célunk Christiania felfedezése volt. Ez a koppenhágai hippinegyed, tele kocsmákkal, szórakozóhelyekkel, bahiaboltokkal, legális és illegális ajzószerek kínálatával, nemzetközi társasággal, öreg és fiatal hippikkel, punkokkal, rastafarikkal, vagy egyszerűen csak középiskolás arcokkal, akik ilyen társaságra vágynak.

Útközben csatornák mellett barangoltunk, majd megpihentünk egy télire lezárt hatalmas vitorláson. Egy időre szóba került a hajó elfoglalása éjszakára, népszerűbb nevén a squatolás (ami egyszerre jelent jogtalan letelepedést, földhasználatot, guggolást, de kucorgást is. Mindenestre az illegális házfoglalást hívják így), de a hidegre és a szükségszerű zárfeltörésre való tekintettel inkább folytattuk utunkat Christiana Szabadállam felé. Amikor ingyenes szállás után érdeklődtünk, többen említettek valami hatalmas cirkuszsátrat, amiben el lehet lakni egy darabig. Christianiaban az első ember megmondta, hogy a rendőrség évekkel korábban felszámolta a műintézményt. Jobb híján kocsmákban töltöttük az estét, majd egy kedves punk ajánlott ingyenes szálláslehetőséget, úgyhogy vele tartottunk. Két órával később, vezető nélküli éjszakai metrózás és séta után egy lakótelep szélén egy pincébe vezetett, ami mint kiderült – hajléktalanszálló. Mire felocsúdtam, punk barátunk már lelépett, mi meg ottmaradtunk egy hatalmas farkaskutyás indián, pár jólöltözött alkoholista, egy magyar csöves és egy szociális munkás társaságában. Miközben kulturált alvóhellyé alakítottuk a termet, paravánokat és matracokat hordtunk be, elbeszélgettem a magyar hajléktalannal. Nyolc éve jár ki Koppenhágába kihúzni a telet. Egyrészt itt nincs annyira hideg a tenger miatt, másrészt sokkal jobb a szociális ellátás, mondja. Közben megtanult dánul. Ha így folytatja, és megtanul még egy nyelvet, könnyen talál majd munkát otthon.
Hála a sok elfogyasztott ingyen kávénak, azonnal mély álomba merülök.

Másnap reggel a hely vezetője, a szociális munkás fiú a következő szózattal búcsúztatott minket: „Örülök, hogy segíthettem nektek, remélem soha többé nem jöttök vissza.” A délelőtt ennek a mondatnak az elemzésével telt, hogy akkor most szívesen látott-e, vagy sem, és hogy azért ne menjünk vissza, mert nem nekünk van a hely, vagy azért, mert nem szeretné, ha ennyire le lennénk gatyásodva megint. Pedig az árak láttán nem tört le senki. A poén szerint itt is kilencbe kerül egy zsömle, mint otthon. Igaz, koronában, ami nagyjából harminchármas szorzót jelent.

A hét további része azzal telt, hogy átstoppoltunk az országon, pár napot vendégeskedtünk az iskolában, majd amikor kezdett sok lenni, ajánltattunk magunknak egy másik iskolát és kétfelé vált a csapatunk. A másik helyen is vendégeskedés, beszélgetés, stoppolás tovább. Hét vége felé pedig percre pontosan ugyanakkor értünk a Tivoli elé mindenféle előzetes megbeszélés nélkül. Természetesen stoppal.

Az egyszerűség kedvéért hatalmas sétával indultunk ismét Christiania felé, végig Európa egyik leghosszabb sétálóutcáján, a nagyjából két kilométer hosszú Strögeten. A program a jól bevált séma szerint zajlott: menjünk kocsmába, érezzük jól magunkat, aztán lesz, ami lesz. A krimóban a csaposon kívül egyetlen dán sem tartózkodott, tele volt viszont vietnámiakkal meg nepáliakkal. A tömegverekedés előtt még összeölelkeztem egy nepálival, akinek évekkel ezelőtt jártam a szülőfalujában. A hajléktalanszálló helyett ezúttal hippiknél sikerült tanyát ütni a belvárosban. Reggel még egyszer elcsodálkoztam azon, mennyire jól megfér egymás mellett a klasszicizmus és a modern, természetesen csak akkor, ha a modern jó ízléssel társul.

Este abban a boldog tudattal ültem fel a gépre, hogy az itt töltendő négy év helyett a világ többi részén is kipróbálhatom magam. Mert azt azért őszintén bevallom, bármennyire is élhető hely Koppenhága és Dánia, a legizgalmasabb országok 150-es listáján nincs rajta.

Stoppolni tudni kell. Én tudok. És te?

Rendhagyó kampány átstoppolva Európán

Augusztusban 50 stoppos indult útnak Rigából, hogy három és fél hét alatt, nyolc országon és 3000 kilométeren keresztül stoppolva eljussanak Brüsszelbe, ahol az unió vezetői fogadták őket. A 15 országból verbuválódott csapat célja nem kevesebb, mint az ENSZ Milleniumi Fejlesztési Céljainak a népszerűsítése. Ki hallott már róluk?

Egymilliárdnál is több ember él kevesebb, mint napi 1 dollárból, a világ népességének a fele (3 milliárd) kevesebb, mint napi 2 dollárból. A világ 3 leggazdagabb emberének nagyobb vagyona van, mint amennyi 600 millió embernek Földünk legszegényebb országaiban. 100 millió gyermeknél is több marad ki az iskolából. A felnőttek negyede nem tud írni vagy olvasni. A kétharmaduk nő. 50 országban a gyerekek tizede meghal születéskor, a fejlett országokban ez az arány 140-szer jobb. 2 és fél milliárdan nem jutnak megfelelő higiéniához, 1 milliárd ember pedig nem jut tiszta ivóvízhez. Ezek a tények, amelyek miatt az ENSZ meghatározta Milleniumi Fejlesztési Céljait, amelyek közül a legfontosabb, hogy 2015-ig felére csökkenjen a világon a szélsőséges szegénységben élő, és az éhínségtől szenvedő emberek száma.

EURIZONS 2007

A tavalyi év tavaszán a világon eddig egyedülálló kezdeményezés indult annak érdekében, hogy az Európai Unió polgárai kapcsolatba kerüljenek az ENSZ azon célkitűzéseinek megismerésével, amelyekkel a fejlett Észak igyekszik segíteni a problémákkal küzdő Délen. Kulcsszavai a szegénység elleni küzdelem, az esélyegyenlőség, a fenntartható fejlődés, a globális felelősségvállalás és az Észak és Dél közti párbeszéd.

Az Európai Túra a Globális Felelősségvállalásért - EURIZONS - nevet viselő projekt egy olyan EU által is támogatott kampány, amelynek célja az ENSZ Milleniumi Fejlesztési Céljainak a népszerűsítése, és ezáltal a nemzetközi figyelem felkeltése. Lettország, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Svájc, Németország, Franciaország és Belgium egy-egy városában kétnapos rendezvénysorozattal készülnek arra, hogy minél több embernek elvigyék üzenetüket. Utcaszínház, utcazene, bohócműsor, zsonglőrködés, flash mob, sajtótájékoztató, prezentáció, fotókiállítás, vetítés, médiakampány, szórólapok, fair trade sátor és rengeteg európai NGO segít mozgósítani a helyi közönséget. Útközben, akitől csak lehet írásos üzenetet gyűjtenek az európai politikusok számára, amivel megvalósul végre a közvetlen kommunikáció az EU vezetése és állampolgárai között.

A csapat célja az ismeretterjesztésen túl a felelősség hangsúlyozása. Megnyilatkozásaikban rámutatnak, hogy a nyugati világ – így Európa is – a probléma egyik okozója, amely nem menekülhet el a szegénység és az elmaradottság hatásai elől, ezért a megoldásukban is aktívan részt kell venni. Ennek egyik legfőbb eszköze az EU-t irányító politikusok nyilvános számon kérése a fejlesztési célokkal kapcsolatos ígéreteik betartásában.

Hogy hatékony-e az EURIZONS 2007 idei kampánya, azt egyelőre csak sejteni lehet. De kiindulva a tavalyi túra értékeléséből annak kell lennie. Az utólagos értékelés eredménye szerint nagyjából egymillió embert értek el közvetlenül és a helyi médiumok útján. Az Európai Parlamentben átadták az európai polgárok üzeneteit és előadást tartottak a képviselőknek. Az EURIZONS tagjai Európa és a világ minden részén többé-kevésbé a közös célokért dolgoznak tanárként, közgazdászként, önkéntesként.

Stoppolás

A szervezés kezdetén komoly kérdés volt, hogyan lehet egy ekkora csapatot gyorsan és gazdaságosan szállítani úgy, hogy a legkevesebb pénzbe és károsanyag-kibocsátásba kerüljön és esetleges egyéni igényeket is ki lehessen elégíteni. Mindenkinek megfelelni lehetetlen, így jött az ötlet, hogy az utazást mindenki oldja meg maga - stoppal. Látszólag lehetetlen küldetés 50 ember számára, és mégis működik. Sokan azt hiszik, ma már kihalófélben van ez a szubkultúra, pedig nem. Európa útjain ezerszámra találunk főleg fiatalokat, akik a stoppolásban látják az igazi utazást és kalandozást. És hogyan stoppol 50 ember? Párokban, lehetőleg fiú lánnyal, lehetőség szerint más országból. A közös stoppolás (szenvedés, balszerencse, siker, várakozás) tökéletes alkalom a másik kultúrájának megismerésére.

A túra minden résztvevőjének megvan a véleménye arról, hogy miért is jó stoppolni. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy ingyen van. Emellett azonban számos más előnnyel is bír. Ha már a fenntartható fejlődésről és a környezetvédelemről van szó, nem árt példát mutatni. Az EURIZONS 2007 csapata úgy szeli át Európát 3000 kilométeren keresztül, hogy annyira károsítja csak a környezetét, amennyire a kampányanyagokat és közös felszerelést szállító mikrobusz szennyez. Ezen kívül remek alkalom arra, hogy a legkülönbözőbb emberek véleményét megismerjék ebben a témában. Az 50 ember 25 párban stoppol, ami nyolc utazás alatt, városok között átlagosan három fuvarral számolva körülbelül 6-700 emberrel való személyes beszélgetést eredményezett a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Mercedessel száguldó cseh pap, lengyel kamionos, szír vendégmunkás, oldsmobillal furikázó francia milliomos, német metálzenész és magyar hentes - az a közös bennük, hogy mindannyian érdeklődnek nem mindennapi társaság és küldetésük iránt.

A Milleniumi Fejlesztési Célok

„Az ENSZ Millenniumi Nyilatkozata és a Millenniumi Fejlesztési Célok, melyeket a világ 189 országának és kormányának vezetői fogadtak el 2000-ben, egy olyan, a szegény és gazdag országok közti összefogást vetít előre, amelynek célja a kirívó szegénység elleni küzdelem és az, hogy konkrét, mérhető javulás következzen be a világ minden részén emberek millióinak életében. A Milleniumi Fejlesztési Célok az emberiség fejlődésének fontos kerettervét jelentik - kezdve minden gyermek alapfokú iskolai képzésének gondolatától, a gyermek és anyasági halandóság csökkentéséig, a HIV/AIDS és más súlyos betegségek terjedésének visszaszorításán át, egészen addig, a kiemelten fontos célig, hogy 2015-ig felére csökkenjen a világon a szélsőséges szegénységben élő, és az éhínségtől szenvedő emberek száma.” – írta Kofi Annan korábbi ENSZ-főtitkár egy 2005-ös levelében.

A cél nemes, talán túlságosan idealisztikus. De ez az egyetlen esély arra, hogy a világ vezetőitől számon lehessen kérni ígéreteiket. Hogy határidőket és pontos célokat jelöljön ki a globális problémák megoldására. A csapat célja mégsem a világ megváltása, csak a gondolat elültetése az erre fogékony pár ezer emberben.

Félelem és reszketés avagy Tibi az élet fasza

Osztyapenkótól Sopronig vitt egy igazi jobbos fütyi, aki bizsuboltokból él és amolyan "itt mindenki hazudik, de én sose voltam KISZ-es" alak. Kitett a soproni elkerülőnél azon a ponton, ahol tavaly 3 órát álltunk a svájci Jovankával, aki virágot szedett az autósoknak, hogy ellensúlyozza az én felakasztott embert ábrázoló táblámat. Onnan egy jófej osztrák srác vett föl, aki közölte, hogy most egy esküvőről jön, ahol volt két berni srác és előtte indultak el... aaarrrrgggghhhh. Kirakott pontosan azon a helyen, ahol tavaly 3 órás fölösleges álldogálás után a loser's car mentett ki nagy szégyenemre. Mint akkor, most is München felé mentem volna, az meg Graz felé van. 3 óra volt, mire átvitt valaki a 10 km-re lévő másik autópályához. Onnan egy Lancia vitt Sankt-Pöltenig, pont azon a sarkon tett ki, ahol tavaly gyors fuvart kaptam. Most amint kivettem a hátizsákot a kocsiból, mellénk állt egy magyar, majd amikor magyarul megszólítottam már nyitotta is az ajtót. Feketemunkásként kezdte Ausztriában, most meg telente kap onnan munkanélküli segélyt, abból él, meg amit nyáron keres, van is parasztháza a Tiszán. Folyamatosan mesélte a "berúgtunk és összetörtük a kocsit" típusú sztorikat, aztán meghívott egy sörre. Onnan először egy Mercedes Benznél dolgozó arc, aki adott sapkát meg pólót, majd egy beszédhibás securitys meg két metálarc vitt Innsbruck felé, két percen belüli váltásokkal.

Innsbruck előtt cövekeltem le másodszor hosszabb időre, reménytelennek látszó helyen. Éppen töksötét lett a nem túl forgalmas kútnál, ami közel volt az olasz határhoz és kivétel nélkül mindenki vagy Innsbruckba vagy a Brenner-hágó felé ment Padovába meg Milánóba. Este tízkor már eléggé úgy tűnt, ott töltöm az éjszakát. Ettől annyira puncsos lettem, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy a mellette lévő panzióban alszom egyet, feltéve, hogy van szoba 40 euró alatt. Ez mondjuk nem vallott volna rám, de nem történt semmi:-) Éjfél előtt beállt egy lepattant narancssárga furgon egy öreg hippivel és egy kelet-európai szakmuki külsejű egyénnel, na meg egyfarkaskutyával. De ami a legfontosabb, bázeli rendszáma volt, nem messze Berntől. Angol kérdésemre németül válaszolt, hogy csak három helye van és hogy hátul alszik az asszony, bocsi. Különösebben nem tört le a dolog, mondtam all right, jó utat. Még matatott egy ideig a csomagtérben, majd visszajött, hogy látja, hogy szar helyzetben vagyok, csinált helyet, szálljak be, éjjel úgysem nézik a rendőrök hogy hányan vagyunk. Ekkor a szakmuki külsejű megkérdezte tőle: „Gyuri, van nálad kaja?” Gyuri válaszolt, hogy "ne pofázzál annyit fölöslegesen". Amint kiderült, hogy magyar vagyok, teljes lett az őrület. Az ötvenvalahány éves öreg hippi Gyuri főállású hajléktalan és munkanélküli, vagyis van egy pecója Bázelben és kapja a szociális segélyt, így elég gyakran hazajárhat Magyarországra a lomtalanításokon összeszedett cuccokat eladni. Van egy szakadt mikrobusza meg egy 31 éves szlovákiai magyarfelesége, aki Apusnak szólítja. Gyuriról könyvet kell írni, ez most a legújabb projekt (valszeg jövő hét elején megyünk Bázelbe meglátogatni, jön Stefan is, végül is elég jó szociofotókat csinál.) 25 évvel ezelőtt elegelett Magyarországból és egyszer csak meghallotta a tuti tippet: koldulni kell Svájcban. Ki is ment Bázelbe, elkezdett egész jól keresni, amikor itthon híre ment neki a vonatkozó körökben, és egyre több haverja ment ki Bázelbe koldulni. Így elrontották a bizniszét, meg a sajátjukét is,„csökkent a koldusok renoméja”, magyarázta Gyuri. Nagy barátja Tibi, akit úgy jellemzett, hogy „A Tibi a világ fasza”. Tibinek elege lett ebből és kitalálta a következő tutit, kimegy Dániába és ott próbált szerencsét. Ki isment, eleinte bejött neki, aztán nem, így átment Stockholmba, majd vissza Dániába, ahova jött a bizalmas füles, hogy Norvégia a legjobb. Kiment Osloba és csúnyán bebukta. Ekkor fölhívta Gyurit, hogy mit javasol, hogyan jusson haza 100 euróból, úgy, hogy azért keressen hozzá. Gyuri azt tanácsolta, legjobb ha meghagyja a 100 eurót és elindul haza koldulva, és ha valahol nem megy, ott a tartalék. Tibi indulás reggelén elhagyta a teljes összeget, erre Gyuri kölcsönadta neki a kutyáját, a Jimmy nevű nőstényt, hogy jobb képet alkothasson vele. Tibi annyira örült neki, hogy megígérte, ha összeszed elég pénzt, meghívja őt meg a feleségét Párizsba. Pár hónappal később összejött a zsé, Gyuri adta a mikrobuszt, Tibi meg a benzint. Nyolc napot voltak kint, ebből hetet egy parkolóban beszélgetve töltöttek, majd gyorsan megnézték kívülről a Louvre-ot meg a Notre Dame-ot, fölmásztak az Eiffel-toronyba és hazamentek Bázelbe. Gyuri úgy jellemezte az egészet, hogy a parkolóban töltött hét volt élete egyik legjobbja, Párizs meg tökmindegy, mert az egy külön ország, mit nézzen meg egy hét alatt. Tibi már volt ott korábban, mert néha épp ráért és kétszer körbegyalogolta Franciaországot, volt gyalog Marseillesben is. Mi ez, valami Kassák-emléktúra???

Tibit közben kitiltották Svájcból, mert van itt egy olyan törvény, hogy a koldus nem állhat 20 percnél tovább egy helyen, hogy ne rombolja az utcaképet. Tibi üvöltözött a rendőrökkel és nem ment el, ezértegy ideig nem piszkálták, de egyszer elegük lett és ügyet csináltak belőle. Csattanó: alighanem Tibi volt az a hajléktalan Koppenhágában, akivel együtt aludtunk a hajléktalanszállón. Ezt Gyuri valószínűsítette, aki közben lekattant a koldulásról, mert a szociális támogatásból (közben svájci állampolgár lett) meg a kidobott cuccok otthoni eladásából és a koldusok kiszállításából van elég pénze, meg előtte 10 évig volt taxis Bázelben (van pár sztorija:-). Van egy olyan határátkelő Ausztria és Svájc között, ami egyfalu közepén van és annyira nincs ott élet, hogy éjfélkor hazamennek a határőrök és bármit át lehet vinni. Egyszer egy tunéziainak mondott, korábban már kitiltott irakit próbált bevinni stopposként, de abban ártatlan volt.
A kelet-európai szakmukinak tűnő egyén kelet-európai szakmuki, egy 38 éves "én tudom milyen maffia megy az építőiparban" típusú fazon, aki félig horvát, de ez most az első külföldi útja. Mivel mindenhol töksötét voltodakint, az alagutak dicsőítésére és hosszas filozófiai eszmefuttatásokraragadtatta magát „az ember egyre inkább visszafejlődik” témakörtől „a mai fiatalok azt sem tudják már milyen az igazi diszkó” típusúakig. Ez utóbbiban nagy rutinja lehet, életében nem ivott, nem dohányzott és az Expresszben adott fel társkereső hirdetéseket, amire katolikus nők kezdték el keresni. Képes egy vadidegennel úgy kezdeni egy legelső beszélgetést, hogy „és neked milyen volt a gyerekkorod?” Gyuri közben arról sztorizott, hogy a mikrobuszban az ülés alatt van elrejtve 5 liter benzinje, és ez hányszor mentette meg eddig. Ő a benzin elfogyását tripperes nő megdugásához hasonlította, hogy akkor most vagy elkapod gumi nélkül, vagy nem. Amúgy hihetetlenül intelligens, csak néha kicsit elszáll, és akkor fél óráig meséli, hogy hogyan kell szakszerűen kifúrni egy 10 kilométeres alagutat a gránitba.
Szóval ilyen rejtőjenői érzés volt, egész úton beszélgettünk. Illetve Gyuri oltogatta a Csontinak nevezett csontos szakmukit, hogy „fogd már be a pofádbazmeg, ezt már mondtad az előbb”.

A Mövenpick nevű pálya menti objektumnál tettek ki, ahol tavaly 3 órátálltam egy átlagos délutánon, mire lett fuvar. Most hétfő hajnalban 5 óra 3 perc alatt vett föl egy csávó, de az se oda ment, ahova én szerettem volna eljutni. Erről nem írok többet.

Azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet. 26 órányi stoppolás után egyteljesen jelentéktelen benzinkútnál álltam, Berntől 35 kilométerre, szakadó esőben. Elkezdtem írni egy smst, de befejezni már nem volt időm. Egy öregfaszi odalépett hozzám, és megkérdezte, elvihet-e Bernbe. Hülye kérdés volt, igent mondtam. Akkor már nem nagyon voltam magamnál, amikor beszélgetésünk nyelvére vonatkozó kérdésére megkértem, hogy inkább németül beszéljünk, hogy fejlődjek. Ettől kezdve az istennek sem szólalt meg angolul, én meg sosem voltam biztos benne, hogy azt mondta-e, amit értettem. Párbeszédünk azzal kezdődött, hogy mi lenne, ha elvinne Bernbe, de úgy, hogy túlmegyünk rajta egy kicsit, van egy malma, ott kéne kicsit dolgozni és adna érte egy kis pénzt. Még csak olyan 30 órája nem aludtam, előtte sem nagyon, de azért hajtott a kíváncsiság, hogy akkor most mi van, milyen lehet malomban dolgozni…

Ma már többször hallucináltam a fáradtságtól, pl. autópályán átfutó embert meg szivárványos táblákat, nagyon kellett még a pörgés... Bern mellett elmentünk (először azt hittem, ott van vízimalma) és megérkeztünk Thunba. Akkor azt hittem, Thunban van vízimalma. (In Thun nichts zu tun, tartja a mondás, és tényleg) Van ott egy bazi nagy tó, biztos patakok is, miért ne. Aztán fölkanyarodtunk a hegyre és végtelen ideig mentünk föl, erdőben, legelők mellett, tanyák között. Addigra azt hittem, hogy fönt van szélmalma, ami meglepett, mert senki másnak nincs. Aztán egyszer csak lefékezett és nézegette az elágazást, és akkor már tudtam, hogy nincs is malma.

Eszembe jutott az a sztori, amit tegnap mesélt egy osztrák srác, amikor kérdésére azt feleltem, hogy nem félek stoppolni. Egy haverját kis híján agyonlőtte a sofőrje. Először csak pisztolyt nyomott a fejéhez és elszedte apénzét, aztán megállt a kocsival és az erdő felé vitte a srácot, hogy ott majd jól lelövi. Pechjére az áldozata föl volt vértezve némi önvédelmi képességgel és olyat vert gyorsan a szeme közé, hogy azonnal elájult. Mindez Ausztriában. Szerencsére ez az első ilyen sztori, és én is tudok ilyet ütni ha akarok:-)

Megérkeztünk egy elhagyottnak látszó tanyához, és addigra a hallucinációk, a fenti sztori, a környezet (esős, nagyon ködös idő, zéró népsűrűség és látótávolság, plusz egy hatalmas faház, nyitott kapujában rozsdás láncon vaskampó lógott, vasvilla a sarokban, daráló, stb) és a fazon (zsíros svájci paraszt akkor éppen pszichopata arckifejezéssel, érdekes mosollyal és közvetlenséggel) eléggé megtette a hatását, és nagyon elkezdtem aggódni. Gyorsan el is küldtem Ádámnak smsben a kocsi rendszámát, és azt hogy hol vagyok kábé, hogy ha estig nem jelentkezem, akkor nagy gáz van. Ekkor megjelent egy hasonló kaliberű kolléga, aki úgy járt, mint a Man In Blackben a csótányos ember. Az egyikük kocsival a pajtához tolatott, nincs kijárat, a másik a kampót szedte le, én meg csak arra figyeltem, hogy ne álljak háttal és legyen a kezem ügyében valami olyan eszköz, amivel akkor is lehet ölni, ha nem találok vele telibe. Ez halálpara volt, de aztán megjelent egy szomszéd, egy feleség, és összeállt a történet is, úgyhogy elég gyorsan lejöttem róla. A lényeg, hogy a faszi tényleg vett egy malmot (Mühle, biztos die), de ez nem más, mint egy 6-700 kilós növénydaráló, amit ugyanígy neveznek (itthoniak is ismerhetik, van ilyen régi sváb öntöttvas cucc pl. a Koffeemülhe, vagyis a kávédaráló). Ezt kellett rátenni egy utánfutóra, voltunk rá hárman. Sok tervezés után jött az ötlet, hogy traktorral föl lehet emelni, és akkor elég gyorsan megleszünk, de a fedett utánfutó pont olyan magas volt, hogy nem fért rá raklapostul. Amikor tovább erőltettük a dolgot, akkor meg fölborult, éppen elugrottam előle. Egy kicsit röhögcséltünk, majd meghívtak ebédelni. Hatalmas svájci parasztház, minden van benne, de minden fából. Volt kolbász, saláta, ilyesmik, mire kiértünk tovább szakérteni, addigra a szomszéd tanyáról már jött egy nagyobb traktoros ember a fiával és 5 perc alatt megoldották a problémát. Ki hitte volna vasárnap reggel, hogy egy nappal és 1200 kilométerrel később harminc akárhány óra nemalvás után a svájci hegyekben fogok asszisztálni ahhoz, hogy vadidegen parasztoknak a féltonnás malmát traktorral tegyük fel egy lószállító utánfutóra a szakadó esőben. Utána kávé, süti, és még bő fél órát élvezhettem a szviszdücs párbeszédet, amit még mindig nem értek, kivéve ha rólam van szó, mert akkor mindenki engem néz és nevet. Az utat Bernig végigaludtam a kocsiban fekve, majd adott a faszi 23 frankot (először visszaadtam, hogy fasza volt az ebéd, meg jó volt a móka, de mintha perzsa lennék, háromszor nyomta a kezembe, úgyhogy végül elfogadtam.:-)

Na, most elég kész vagyok, 42 órája ébren... Jó programok alakulnak idekint. Nincs páleszfőzés, mert nem eléggé éri meg, van viszont bútorszerelés. Holnap megnézem milyen, napi pár óra olyan 11 és 4 között, helyszínen, jattal együtt. Stefan elégedett. Helyette megyek, a Vöröskereszthez megy pénzt szerezni egy esetleges Irán-Afganisztán útra, én írnék, ő fotózna, lehet belőle valami közös projekt. Megyünk valamikor Bázelbe tehát, megyünk túrázni is, ha egyszer 13 fok fölé megy a hőmérséklet és fél óránál többre eláll az eső. Lesz közös partizás a régi arcokkal (Jüre, Lüke (tényleg ez a neve) meg a Fabrice), barbekjú parti, meg talán evakuálás, mert megint árad az Aar, még fél méter, és az utcán a cucc.

Mára ennyi, csók nektek, DanielfromBern