Modern nomádok

Újabb két hónap Iránban, talán lesz az több is. Újra Damavand, szerencsére csak egy szűk nap Iszfahán, rafting Shahrekordban, ugyanitt a Közel-Kelet leghosszabb zipline-ja (egy hegyről drótkötélen lecsúszol 90-nel, több, mint 800 méter hosszan). Csupa izgalom. De amit igazán vártam, az a bakhtiari nomádokkal való találkozás. Nyolc éve jártam itt utoljára. Többször kellett volna jönnöm, például az értelmetlen irodai üldögélések helyett.

A terv az volt, hogy a nomádok sátrai mellett sátrazunk, meg egy-két napot körülnézünk a vidéken. A terv mindig jó, és a terv azért terv, hogy meg lehessen változtatni.

Éjjel érkeztünk. Még napfelkelte sem kellett ahhoz, hogy alaposan meglepődjek. Tulajdonképpen minden hasonszőrű lélek egyszerre szeretné, hogy a privát kis történetei a saját titkos helyszínein megmaradjanak csak neki, de közben azért másoknak is jó legyen. Hogy a nomádok megtartsák a hagyományos életvitelüket és maradjanak egzotikusak, de azért járhassanak iskolába a gyerekeik, legyen autójuk, amibe benzint is tudnak venni (mondjuk Iránban ez nem nagy kihívás, különösen most, hogy 8 dollárcentre leesett literje – gázból pedig fél USD egy tele tank), és persze hogy tudjanak egymással kommunikálni, ami miatt legyen telefonjuk és tudják tölteni helyenként. Szóval mindent egyszerre nem lehet.

Rendkívül maykárolyi élmény volt évekkel ezelőtt, amikor a hagyományos viseletbe öltözött családfő puskával a vállán kilovagolt a reggelbe, mint Robert Redford. De azt könnyen belátom, hogy nomád körülmények között felnőni nem nagy perspektíva egy 21. századi Messi pólós pásztorgyereknek. Márpedig ha a gyerekek inkább letelepednek vagy tovább tanulnak, egy-két évtizeden belül véget ér a történet, mindenki megéli a neki adatott 50 akárhány éves várható életkort, meghal, a kultúra meg elsüllyed egy iráni kisvárosi múzeum jó esetben élvezhető tárlatában, a bazárban árult bakhtiari zongoramintás pólókban, egy-két teheráni könyvesboltban kapható fotóalbumban meg pár elektronikus töredékben valahol a neten.

A bakhtiari nomádok, mint mindenki más az országban, túlélnek. Pár kilométeren leaszfaltozták az utat a nyári szállásterületük felé, Chelgerd után. Festői helyre kiépítettek egy turistatábort, beton alapozású sátrakkal, vécével és zuhanyzóval, hagyományos kecskeszőr ebédlősátorral és sátrakba húzott árammal. Hogy olyan volt-e ebbe megérkezni, mint amikor Indiana Jones a Szent Grált követi Petrában meg a frígyládát mindenféle egzotikus helyeken? Nem, kicsit sem. Jól esett egy fárasztó nap után (rafting és beborulás, zipline és dugi szeszek) beesni egy már fölállított sátorba, lezuhanyozni és tudni, hogy pár óra múlva lesz készen reggeli? Persze, nagyon jól esett. Nekem különös vonzódásom van a nehézségek iránt, szeretem a nem készen kapott dolgokat, ha meg kell küzdeni az élményért. De az ilyen alakokra nem lehet sem életstratégiát, sem turisztikai vagy bármilyen ipart felhúzni, úgyhogy mindenki jobban jár, ha a saját megélhetését nézi, nem az én lelkesedésem. Minél tovább vagyok fiatal, annál inkább elfogadom átmenetileg a könnyű dolgokat. Egyszerűbben fogalmazva: élveztem.

A nomád tábortól pár percnyi járásra lévő vízesés előtt a helyiek alkalmi checkpointon belépőt szednek a pikinikezni érkező iráni turistáktól és megjelentek a biszbaszárusok is. Pick upok platóin családokat visznek az egy órára lévő jégbarlanghoz (ami egy gleccser alja, nyár végére inkább érdekes geológiai jelenség, semmint izlandi varázsbarlang) és úgy általában próbálnak pénzhez jutni – ügyes megoldás például a gleccserpatak előtt vastag talpú Nike mintás Adidas papucsok árulása másfél dollárért.

Az egyelőre lassan beinduló turizmust meglepő módon támogatja még valami, ami a bakhtiarik megmaradását segíti: a válság. Iránban épp most reccsen meg a riál (pár hete egyik napról a másikra 40%-ot esett, így most nagyon gazdag vagyok, illetve minden nevetségesen olcsó a turisztoknak), hatnak Trump szankciói, a külföldi cégek hagyják el az országot, a turisták meg kevésbé jönnek, pedig most kellene jönniük igazán. Emögött persze még mindig ott vannak a régi jelenségek, mint a fiatalok munkanélkülisége, meg a mobilitás nehézsége.

A bakhtiari ifjak egyre kevésbé tudnak megkapaszkodni a saját környezetükön kívül. Városba költözni drága luxus, és munka ott sincs. A tanulás sem vonzó lehetőség, hiszen az iskola, egyetem elvégzése után ugyanúgy nem jutnak munkához, ezért aztán egyszerűbb és biztonságosabb a szülőkkel maradni és folytatni az eddigi életmódot. Az egyetemeken egyébként vannak kvóták a hátránnyal indulóknak – például azoknak, akik a vándorlás miatt csak télen járnak iskolába, nyáron pedig tanár jár hozzájuk. Ezek azonban nem teszik versenyképessé a tudásukat mondjuk a nagyvárosokban rendes középiskolát végzettekkel szemben, és az egyetemekre ugyan bejuthanak, de hogy abból hogy lesz piac- és versenyképes tudás, az egy másik sztori.

Összességében azt hiszem, örülök. Az elveszett nomád paradicsom amúgy is csak illúzió volt, annak mondjuk elsőrangú. Viszont látva a fennmaradásért vívott küszködésüket és az eddig elért apró lépéseket a 21. század felé, pár évtized még biztosan jut nekik. Úgyhogy aki Iránban jár, és nem mézeskalács házban akar megbuggyanni két képeslapbolt között, az Iszfahán helyett inkább menjen a nomádokhoz*. Iszfahán látnivaló része négyszáz éve nagyjából ugyanolyan, és a következő párszáz évben sem valószínű, hogy megváltozik. A nomádoknál drámaiak a változások. És sokkal kellemesebb a klíma.

*Vicceltem: Iszfahánt látni kell. És a nomádokat is. De ez legyen a te problémád.

iranian nomads

Nomádok a Zagrosz szívében

Csak néhány órát kell vezetni Irán turisztikai gyöngyszemétől, Iszfahántól, hogy bakhtiari nomádokkal találkozzunk. A hagyományos vándorló életformát egyre kevesebben folytatják, miközben a turizmus néhány éven belül felfedezni magának ezt az egzotikumot.

A legtávolabbi helyen élő nomádokkal történő kapcsolatfelvétel azokat a klasszikus időket idézte, amelyekről gyerekkoromban olvastam. Noha a bakhtiarik nem élnek teljesen elzártan, sőt, gyakran lépnek kapcsolatba a külvilággal, az első lépések a felfedezős regényekben megírt forgatókönyvet követték. Ahogy az útról megpillantottuk egy család hegygerincre épült sátor-sasfészkét, lehajtottunk a völgybe, leállítottuk a kocsit, majd kiengedtük a kutyát. „Majd ők lejönnek.” – mondta a sofőrünk, mi meg kiterítettük a pokrócokat, leültünk, és vártuk a reakciót.

Először a nomádok vad kutyái érkeztek. Ugatva, támadóan közeledtek, majd a kutyánkat érzékelve lelassítottak, tisztes távolból körbevettek minket, és egy ideig őrizték a kialakult status quo-t. Amikor veszélyesen közel jöttek, követ ragadtunk – erre mindig visszatáncoltak. A hegyről hét-nyolc másik, ember-szempár követett minket. Miután nem mutattunk ellenséges viselkedést, lazult az őrizetünk, fél órával később pedig vízért igyekvő kisfiú indult le a hegyről. Ezzel párhuzamosan valaki integetni kezdett odafent. A jelenlétünket úgy tűnik, elfogadták az egyébként nagyon kíváncsi bakhtiari nomádok, kezdődhetett az ismerkedés. Ettől kezdve a kutyák sem törődtek velünk – csak arra figyeltek, ha kő van a kezükben, távolodjanak, ha pedig száraz kenyér, akkor lopva lecsaljanak pár métert a köztünk lévő távolságból.

A bakhtiari nomádokat felkereső utunkra Iszfahánból indultunk, Irán szívéből, hogy a Teheránt és a Perzsa-öbölt összekötő észak-déli fő csapásirányt elhagyva bevessük magunkat a Zagrosz hegység láncai közé. Először Irán legmagasabban fekvő tartományi fővárosa, a 2500 méteren fekvő Sahrekord, majd az attól nyugatra fekvő parányi Cselgerd volt az úti cél. Ezután már nincsenek épületek, a turizmus minimális, az is főleg a környékbeli irániakat jelenti. A nomádokat még nem tette tönkre a pénz és az ajándékosztás, és még nagyon megnézik az idegent.

Perzsia bezárt szíve

Autóval menni a bakhtiarik hagyományos törzsi területeire igazi luxus. Nem elsősorban az autó, sokkal inkább az utak miatt. Az itt élő törzsek ugyanis hagyományosan elzárkóztak az útépítéstől, ezzel akadályozva meg a leigázásukat vagy a területük elfoglalását. A stratégia kétségtelenül sikeres volt, hiszen a történelem során senki sem tudta meghódítani és megtartani ezt a járhatatlan földet. Mivel nem voltak utak, a régió valamennyire megőrizte elzártságát és vadságát – az infrastruktúra hiánya miatt mind a mai napig halnak meg vándorló nomádok az éves vándorlásuk során: elsősorban hegyomlások, a folyók áramlása vagy medvetámadások végeznek velük.

A bakhtiarik földjét először a britek kezdték el felfedezni a 19. század közepén. Érdeklődésük fő oka a terület stratégiai elhelyezkedése volt, mivel az félúton helyezkedik el az egykori Brit-India és Európa között. Az akkori brit kalandorok és diplomaták megegyeztek a bakhtiarik vezetőivel, a kisebb-nagyobb rangú kánokkal, hogy kereskedelmi utat építsenek a földjükön keresztül. Amikor a 20. század elején megtalálták az olajat, a kapcsolatrendszer már működött, így a britek hamar a bakhtiarik, illetve Perzsia olaja közelében találták magukat. Mivel a törzsek fegyveres ereje, stratégiai területe és földjének gazdagsága fontosabb volt számukra, mint a teheráni kormányzattal való együttműködés, kezdetben közvetlenül a törzsekkel tárgyaltak. A virágzó kapcsolatnak akkor lett vége, amikor az 1909-es alkotmányos forradalom alatt a bakhtiarik segítséget kértek a britektől a központi kormányzat ellen. Akik ekkor Reza sah centralizáló programját kezdték el támogatni, amit a törzsek árulásnak tekintettek. Ezt követően a sah megpróbálta őket letelepíteni a modernizmus jegyében, aki ennek ellenállt, az könnyen atrocitás áldozatává válhatott. A cél a teljes asszimiláció volt, a hivatalos vélemények szerint ugyanis csak a szegény és visszamaradott államokban élnek nomádok. Márpedig Irán modern állam volt már akkor is.

Az első utakon az iráni hadsereg benyomult a térségbe. Ellenőrzőpontok sora létesült, az ellenálló törzsi vezetők teheráni börtönökben végezték. Hosszú hajukat és szakállukat leborotválták, európai ruhában kellett járniuk. A helyzet csak Reza sah háttérbe szorulása után változott, amikor vállalhatatlan náci szimpatizálása miatt szalonképtelen lett, és fia lépett a helyére. A nomádok egy része visszatért eredeti életmódjához, főleg mivel nem volt könnyű az évezredes állattartó életmódból azonnal letelepedett földművelésre váltani. Az 1979-es iszlám forradalom után a nomádoknak ismét fel kellett hagyniuk a korábbi vándorló életmódjukkal. Élőhelyükön infrastruktúra-fejlesztésbe kezdett a kormányzat, utak, hidak, telefonvonalak épültek, a törzsek gabonatárolót kaptak a letelepedést elősegítendő. A letelepedett élet vonzóvá vált számukra – de nem azoknak, akik kitartottak őseik vándorélete mellett. Hogy végül ki járt jobban, fenntartható-e a nomád életforma, vagy milyen életformát választ a következő generáció, az a jövő zenéje.

Mobiltelefon, karóra, teherautó

Cselgerdet elhagyva legurulunk a térképről. Út ugyan fut alattunk, de állandó település már alig akad előttünk. A legtávolabbi Kholje párszáz fős falu az út végén, ahol a helyiek beszámolója szerint mi vagyunk a harmadik „idegenek”. Innen már csak gyalogösvény vezet a még kisebb és még elmaradottabb falvak felé.

A nomádok sátrai viszont már a Sahrekordot követő hágók után felbukkannak. Akinek jobban megy, több állata van, az fekete kecskeszőr sátorban él, aki kevésbé tehetős, annak az Irakkal vívott háborúból hátra maradt Vörös Félholdas katonai vásznak maradnak. A kecskeszőr igazi luxus: esőben megduzzad, és nem ereszti át a vizet, napsütésben pedig kiszárad, és könnyen átjárja a levegő.

Nyugati szemmel nehéz felbecsülni a bakhtiarik életszínvonalát. Amelyik családnak több száz, vagy ezer állata van, az mindenképpen a tehetősebbek közé tartozik, csakúgy, mint a méhészkedő nomádok. Ez utóbbiak egyszerű matematikája szerint, ha van száz kaptár, mindegyikből kijön úgy 80 kilogramm méz évente, és a méz kilója 7-10 amerikai dollárnak megfelelő iráni riál, akkor nem nehéz kiszámolni a 60-70 ezer dolláros éves bevételt. A mézkereskedők messze földről érkeznek felvásárolni egy-egy jobb évszak termését, gyakran majd’ 1000 kilométert utazva ezzel Teheránból.

A bakhtiarikhoz látszólag betört a modern technika, persze ez a betörés erősen megkérdőjelezhető. A férfiak büszkesége a karóra, mi gyakran nem jár. De nincs is rá szükségük, hiszen a természet rendje szerint élnek, ezért a perceknek nincs jelentőségük, és a járóföldet is csak órákban mérik. Ugyanígy vannak a mobiltelefonnal is: értékes, csillogó csecsebecse, amit nem tudnak föltölteni, és használni is csak akkor, ha felgyalogolnak egy magasabb hegyre, ahol esetleg van egy kis térerő. A legjobban talán a teherautót tudják használni a modern kor ikonjai közül. A romantikát gyorsan praktikusabb dolgokra cserélték, és a hosszú vándorlásokat a hegyeken keresztül a család nagyja már platón teszi meg a sátrakkal és egyéb felszereléssel. A legidősebb, legerősebb férfiak pedig a nyájjal tartanak, feltéve, hogy az állatok nem férnek föl a kocsira.

A család új vendégei

Miután a vad kutyák megszokták jelenlétünket, először egy kisfiú, majd utána két öregasszony jön le a patakhoz vízért, na meg hogy végre közelebbről is megszemléljék az idetévedt utazókat. A forrás mellett guggolva megtöltik kannáikat jeges olvadékvízzel, majd gyors bemutatkozás után megengedik, hogy a sátraik mellett felverjük a mieinket. A gyerek később lehoz egy szamarat, azt rakjuk meg a zsákjainkkal. „Szalam!” – köszöntenek odafent, és az egész család körbeáll röhögni, hogy mi hogyan építjük föl sátrainkat. Látszik rajtuk, nem sokra tartják a felszerelésünket. „Túl kicsi és túl bonyolult.” – intézi el tömören a családfő, Mohammed Malek Azizi. Közben utasítja a feleségét, hogy hozza ki nekünk a szebbik szőnyeget, telepedjünk arra, majd teával kínál.

Mohammed két héttel előttünk érkezett az állatokkal a szomszédos Huzesztán tartományból, délnyugatról. Ott a nyári meleg elviselhetetlen, kiégeti a legelőket, a tél viszont kellemes – szemben a nyári szálláshellyel, a Zagrosz 3000 méteres hágóin túli Csaharmahal és Bakhtiari tartománnyal, ahol a nyár kellemesen meleg, a tél viszont pokoli kemény a maga -30 fokos éjszakáival. A család mindössze három lóra és egy szamárra pakolta föl mindenét, hogy átkeljenek a hegyeken. A vándorélet megkeményíti az embert: Mohammed egész éjszaka mezítláb járja a hegyeket, amikor nem tud aludni, az izzó parazsat puszta kézzel teszi a pipába, reggel pedig azzal ébreszt, hogy lőjek egyet a büszkeségével, egy legalább százéves Bernot puskával.

A reggelit a kecskeszőr sátorban fogyasztjuk el. A legidősebb asszony kenyeret süt, egy másik joghurtot készít. A kenyér igen egyszerű, liszt és víz keveréke, amit domború izzó vasdarabra öntve sütnek. A korong alakú tészta papírvékony, törékeny, és kiválóan alkalmas arra, hogy azzal fogjuk meg a kecskesajtot. A sátor egyik fele a völgynek nyitott, a hátsó része pedig egy hatalmas darab szikla, így tulajdonképpen csak a tetőt meg két oldalfalat kellett megépíteni.

A kemény életnek megvan az ára: Mohammed jó kedélyű öregúrnak tűnik, de körülbelül 53 évesnek vallja magát. A gyerekek számára nem feltétlenül vonzó ez az életforma, a legtöbben az olajban gazdag Huzesztán tartomány valamelyik olajipari létesítményében kötnek ki, miután letelepedtek. De Mohammed számára ez nem kérdés: a hegyek és a csillagos ég a sátra, emlegeti többször, majd hozzáteszi: „Engem hat lóval sem lehetne elvonszolni innen.” Majd belenyúl a tűzbe, és újabb parazsat tesz a pipájába.

Bakhtiarik
A bakhtiarik számát jelenleg 6-800 ezerre becsülik, többségük a Zagrosz hegység középső részén él körülbelül 70.000 négyzetkilométeren. A lor rasszhoz tartoznak, nyelvük pedig a perzsa egyik legrégebbi változata. A bakhriarik két fő csoportja a Haft Lang és a Csahar Lang, amelyek további törzsekre, altörzsekre és klánokra tagozódnak. Hivatalosan a bakhtiari nomádok muszlimok, annak is a síita ágát képviselik. Valójában azonban a legtöbben nem imádkoznak, animistának tartják magukat, és jobban tisztelik a hegyek szentségét, mint a Koránt.

bakhtiari nomads in Iran

Nomádok Iránban

Évek óta nagy álmom, és tavaly óta eltökélt projektem is, hogy kicsit beletúrok az Iránban élő nomádok társadalmába. A helyzet nem egyszerű, egyrészt nem éppen a turistaútvonalak közelében tanyáznak, másrészt nehéz olyan helyi vezetőt találni, akinek van megfelelő helyismerete, és ismeri őket is.

Az első lépést megtettem: tavaly tavasszal eljutottam a bakhtiari nomádokhoz a Zagrosz hegységbe. Csahar Mahal tartományban van a nyári szállásterületük, Iszfahántól délnyugatra, Cselgerd várostól nem túl messze. Akkor volt szerencsém három napot közöttük tölteni. Ősszel aztán visszatértem néhány emberrel, de mindenféle szerencsétlenkedés miatt helyi vezető nélkül - illetve addigra én avanzsáltam helyi vezetővé, különben vissza kellett volna fordulnunk. Béna helyzet volt, én ismertem az utat és azokat a családokat, akiket meg akartam látogatni, a sofőr pedig tudott velük kommunikálni.


Az anyagok közzétételével eddig vártam, most viszont felpörögtek az események:

2011. február 25-én pénteken délután 16:30-kor a Nemzetek Házában vetítés-előadás (Budapest 1062, Bajza utca 54. I. emelet.)

2011. március 7-én kiállítás megnyitó a Budaörsi Városházán.

A témát majd egy következő bejegyzésben komolyabban feldolgozom, kis türelmet kérek. Addig is mindenkit szeretettel várunk a fenti mulatságokra. A nomádos projekt idén folytatódik egyébként, progresszív ötletekkel be lehet szállni. Az idei cél ismét a bakhtiarik meglátogatása egy másik helyen, valamint más népcsoportokkal - beludzsiak, türkmének, lorik - való ismerkedés.

slow travel in Iran

Nehéz fémek, nehéz arcok

Ha nincs jobb dolgod Teheránban, érdemes egy kicsit elbeszélgetni az emberekkel, még a turistákkal is. Aki két-három napnál többet marad, az alighanem slow traveller, aki vízumra vár, vagy éppen nem akad fontosabb tennivalója, mint egy kicsit beilleszkedni a hétköznapokba. Ez jobbára döglést és teázgatást jelent, időnként megkockáztatva egy-egy programot – szigorúan napi egyet.

Nekem ez a lassú tempó hatalmas luxus, de nem tudom kivonni magam a helyi hétköznapok alól. Egy programnál több csak akkor jön össze, ha a velem levő ember kocsival van, és hagyjuk spontán módon szerveződni az eseményeket. A város minden erőmet kiszívja, hogy a klasszikust idézzem, „Vámpír város ez is, a véred szívja el…” Délelőttre lehetetlen találkozót szervezni, mindig minden zsúfolt, mindig minden messze van, és a szmog minden nap hetekkel rövidíti az életem. A kedvenc napszakom az éjjel 2 körüli időszak, a kedvenc időtöltésem, ami valóban ki is tud kapcsolni, pedig a néhány felestől enyhén bódultan való hazataxizás. Ez általában 20-30 perces száguldás a várost átszelő autópályákon, majd főutakon, ablak leteker, a szellő hűt, a szesz pörget, a cigi nyugtat, miközben a milliónyi fény gyorsan elröppen mellettem. Teherán éjszaka a legszebb, rengeteg benne a fény és a fantázia. Ha itt kéne dolgoznom, éjszakai taxis lennék leginkább.

Egyik nap találkoztam Houmannal, régi túravezető barátommal. A Darbandra mentünk, Teherán leginkább élvezhető részébe, a hegyre, ahol már túl meredek a lejtő és túl szűk a völgy ahhoz, hogy komoly házakat építsenek. Közben meséltem neki az underground projektről, és egyből felajánlotta, hogy a meghívja a tesója egyik barátját, aki történetesen egy death metál zenekarban gitározik, és az ország talán egyetlen olyan arca, aki úgy is néz ki, amint aki komolyan gondolja.

Ami nekünk a Normafa, az nekik a Darband. Pénteken pár tízezer ember osztozik a parkolóhelyeken meg a szűkös gyalogösvényen. Persze a lustábbak mehetnek egy darabig lifttel, majd onnan sífelvonóval, ami fölfelé nem is olyan rossz ötlet. A felvonótól fél óra mászás, és máris a retro alpesi menedékház feelingű Osum hotelben vagyunk, ahol Houman jó ismerős, és leül mellénk egy öreg csóka, és perfekt amerikai inglissel sztorizni kezd. Nem szakítjuk félbe, túl érdekes, amit mond.

„Emlékszel a 68-as téli olimpiára?” – kezdi, és nem állok neki magyarázni, hogy akkor még kilenc évük volt arra a szüleimnek, hogy perverz gondolatból pár kilós húsdarab legyek. Szóval ő ott remekelt lesiklásban, majd az iráni hegymászók történetével folytatta, amiből persze nem tudom mennyi a legenda. Ez első hegymászó, aki tök egyedül, serpa és oxigén nélkül mászta meg az Everestet, iráni volt, mint ahogy az is, aki először hódította meg oxigén nélkül a világ 14 legmagasabb hegycsúcsát. Irán sok szempontból hasonlít a pár évtizeddel ezelőtti Magyarországra. A politizálástól eltekintve, a szabadságra, szabad szóra vágyó embereknek a túrázás lett a hobbijuk, a természetben tudták nyugodtan megbeszélni, ami a szívüket nyomta (csak itt az ország másik fele nem lett alkesz közben). Így a mostani rendszerben rengetegen járnak a hegyekbe, de a tradíció nem új, hiszen az öltönyös sah sem az a fószer volt, aki szó nélkül hagyta a kritikát annak idején.

A másik nagy téma, amiben aztán jól belemélyedtünk, a brain drain, az agyelszívás. Hogy egyszerűen és tisztán, egy mondatban vezessem be a témát: Irán évi sok tízmillió dolláros tételekben közvetlenül támogatja az Egyesült Államokat. És most szó se essen azokról a nagyságrendekkel nagyobb összegekről, ami mindennek a hozadéka. A rendszer annyira nem szofisztikált, hogy nem is fér a fejembe. Ha elnyomó a rendszer, akkor miért hagyja, ha meg nem az, akkor miért nem profitál belőle. Az iráni egyetemek évente több tízezres nagyságrendben képeznek mérnököket, orvosokat. A nagyobb egyetemek színvonala teljesen rendben van, innen kerülnek ki az építészektől az űrkutatókig és repülőgép-tervezőkig mindenféle jól képzett koponyák. Hogy aztán munkanélküliként taxit vezessenek a teheráni dugókban. A jó nevű amerikai egyetemek, az MIT, a Stanford meg ezek pedig évről évre megkeresik a legjobbakat, hogy egy kedvező PhD ajánlattal az Államokban folytassák a tanulmányaikat, és szerezzenek munkát és tapasztalatot. Nem, az irániak nem zseniálisabbak, mint mások, legfeljebb keményebben dolgoznak, és találékonyabbak, mint a nyugatiak (a magyaroknál talán nem:). És most jöhet a matek: ha évente csak ezer kitűnően képzett iráni mérnök, fizikus, biológus, csillagász megy Amerikába ösztöndíjjal, és onnan pár évig – vagy soha – nem jön haza, mennyit bukik az állam. Ha egy mérnök öt-hat-akárhány éves képzésére csak tízezer dollárt számolunk, máris tízmillió dollárnál tartunk, amit nem az amerikai adófizetők perkálnak… mindenki számolgathat.

Teheráni „kollégám”, Nassin repülőgép-tervező. Hihetetlenül értelmes csaj, négy nyelven nyomul, egy évet dolgozott Párizsban mérnökként, nem csekély fizetésért. Aztán hazajött, mert jobban szeret itt élni. Most turistákat vezet, weblapot fejleszt, fordít, ami éppen becsúszik. Azt mondja, nyolcvanöt százalékban jobb itt (ki lehet találni, mi a maradék tizenöt), az emberek jobban figyelnek egymásra, kedvesebbek, nyitottabbak, egyszerűen emberibb az élet Iránban, mint Párizsban. Pár hónapi iráni tartózkodással a birtokomban el is hiszem neki, én is sokkal jobban élvezem az ittlétet, mint bárhol Európában.

Houman egyébként zseniális túrákat agyal ki, az ország a fejében van, amikor a barlangászásról beszéltünk, említett víz alatti barlangot, sóbarlangot, barlangtavas barlangot, és ismer vagy tízet csak Teheránban. De ugyanígy kifaggattam az afgán-pakisztáni határnál lévő Szisztán-Beludzsisztán sivatagjairól, kiszáradt tavairól és törzsi szálláshelyeiről is. Azt hiszem a hátralévő fél évszázadomban lesz még mit fölfedezni errefelé. Közben spannoltunk egyet a hotel igazgatójával, aki a ’70-es években válogatott focista volt – akkor még megverték a hollandokat is.


A Darbandról visszatérve a teheráni uszodákról beszélgettünk, meg hogy szeretek-e úszni, majd Houman megkérdezte, hogy akkor mi legyen a ma estével. Túl fáradt voltam, nem akartam úszós programot. Kicsit csalódottnak tűnt, telefonált egyet, majd közölte, hogy csak az én kedvemért szervezte a ma estét. Akkor esett le, hogy nem az uszodáról, hanem az összejövetelről beszél, ahova a metálarcot is elhívta. Azonnal igent mondtam, és bár kis híján elaludtam a kocsiban, elmentünk hozzájuk vacsorázni. Előtte beugrottunk egy kávézóba. Trendi hely, kicsit sötét, kicsit füstös, tele régi fotókkal Amerikából, James Dean, Empire State Building, négydolláros presszókávé egyedi dizájnos csészében, tele csajokkal, a Vali Asr északi részén. Tömör gyönyör. És ez csak a kezdet.

A lakásba belépve azt hittem, a ma estét bebukom. Egy csomó fiatal nő, kisgyerek, anyu, díszesen terített asztal, jaj. De itt minden buli így kezdődik, csak fáradt voltam az első körökhöz. Kiderült, hogy anyuval együtt voltam a zoroasztriánus Csakcsakban Jazd mellett négy évvel ezelőtt, ő emlékezett rám, így természetesen én is rá. A kezdeti kényelmetlenség gyorsan oldódott, megérkeztek a faszik, megnyitottuk a házi grappát, majd fölmentünk a tetőteraszra grillezni. Pont a tévétorony tövében. A grappa után valaki előszedett egy üveg jófajta Smirnoffot, AmirAli, a fő metálarc pedig magához vette a gitárt, betolta az erősítőbe, háttérnek berakott valami dob-basszus alapot, és olyan negyvenöt perces gitárszólót nyomott, hogy könnyekig hatódtam. Hajnali kettőkor pedig következett az est másik fénypontja, a spiccesen való hazataxizás. Így kezdődött a szülinapom.

Másnap csak pihegtem a szálláson, aránylag eseménytelenül telt, így viszont volt időm beszélgetni pár érdekesebb utazóval. Klaudio német csávó, de inkább afgánnak tűnik: vastag szakáll, hosszú haj, bő gatya, mellény. Tudatosan játszik rá erre, de jól áll neki. Az utóbbi tizenöt évet a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és Nyugat-Afrikában töltötte, személyében végre találkoztam egy olyan emberrel, akivel értelmesen tudtunk eszmét cserélni a világ elbaszott helyeiről anélkül, hogy egymást körül kellett volna udvarolni, hogy ki milyen izgalmas helyeken járt. Mindenesetre vicces volt hallani, hogy sosem engedik be a német követségekre, mert sehol sem hiszik el, hogy német. Egyszer a tálibok is elkapták, gyanúsan méregették, de aztán hamdulillázott egy nagyot, végül megölelték, megcsókolták, és visszaültek a terepjáróba. Gyanús helyzetekben neki az a fedősztorija, hogy csecsen, és meglepő módon jól működik ez Afganisztánban – legalábbis amíg nem találkozik csecsenekkel. Jó érzés volt tudni, hogy vannak nyugatiak, akik alaposan bejárták Afganisztán minden részét. A szülinapom estélye tehát remekbe sikerült, hajnali háromig beszélgettünk. Klaudio volt az igazi slow traveller. Pár hét Teheránban lézengés, aztán szép lassan lecsúszik az Öbölbe, majd onnan Jemen, vagy ami eszébe jut. Mindenesetre fél napot azzal szarakodtunk, hogy kitaláljuk a jemeni követség címét, és hogy adnak-e vízumot egyáltalán – tekintettel a két ország „kiváló” kapcsolatára.

Este találkoztam Nassinnal a Tehran Garden nevű művész helyen. Pont útba esett az egykori amerikai követség, és meglepve tapasztaltam, hogy átfestették a falát. A híres koponyás szabadságszobor és Khomeini megmaradt, de elfogott amerikai katona eltűnt, az amerikai bombázó sok kilőtt rakétájából csak kettő maradt, lett viszont egy Kapitólium izraeli zászlóval a tetején, ami emlékeim szerint nem volt ott korábban. Mivel előbb értem a találkozóhelyre, közben megnéztem egy kiállítást Woman and Urban Life címmel. Kiváló képek női kajakpólóról, női készenléti rendőrökről (pajzzsal, sisakban) női ejtőernyősökről, golfosokról, országúti versenybringásokról.

Másnap reggel egy olasz srác is beszállt az este félbehagyott sztorizgatásba, aki kiköpött úgy nézett ki, mint a Hujber Ferenc (ha jól emlékszem a színész arc nevére). Ő a lassú utazásnak nem a filozofikus, hanem a bohém verzióját képviselte. Az volt a rendkívül naiv, ám szerfelett nagyratörő terve, hogy mind az öt közép-ázsiai ország vízumát megszerzi Teheránban, aztán irány az érintetlen puszták és hegyek vidéke. Nagyon-nagyon irigyeltem ezért, bár tudtam, hogy amit el akar intézni, az majdnem lehetetlen. Az üzbég követségről letörve jött vissza: két hét, és száz euró, ha visz az olasz követségtől ajánlólevelet. A türkmén vízumról kiokosította Klaudio, meg a tadzsikról is. Én meg a pakisztániról, mert alternatívaként azt is felvetette. A pakival az a helyzet, hogy csak a rezidens országban kaphatod meg, az ő esetében egy római hazaugrást jelentett volna. (Még Jazdban találkoztam két hollanddal, akik kocsival nyomták az Amszterdam-Szingapúr távolt két év alatt. Nekik haza kellett küldeniük az útleveleket DHL-lel, mindent lelevelezni a holland meg a paki követségekkel, és várni pár hetet Iránban, útlevél nélkül, hogy elkészüljön a vízum. Innen a tuti infó.) Az olasz srác matekozott, végül kitalálta, hogy szarik bele, nem költ 500 eurót vízumokra, papírokra és engedélyekre, inkább vesz egy repjegyet Brazíliába. Persze rögtön elkezdtük szívatni, hogy mekkora puhány turista, és úgyis megbánja, meg minek utazik az ilyen, de totál vette a lapot, és a végén csak kibökte, hogy másnap újra nekifut a dolognak. Végül alternatívaként ajánlottam neki a Balkánt, az sokkal olcsóbb, és két-három hónap Irán után talán jól fog esni neki. Pár vidám óra ismét elpörgött, és megint nem láttam semmi újat. Közben annyit megtudtam az állandóan punciról beszélő helyi arctól, hogy a szaúdi nagykövet feleségét megdugta egy iráni katona, aki azóta a beludzsi határnál szolgál a kényelmes követségi őrzés helyett. Így jár az, akinek több felesége van, és valamelyiket elhanyagolja. Hiába, a nőket komolyan kell venni, most egy életre megtanulta…

Reggel kitaláltam, hogy csinálok pár utcaképet, ahogy a rengeteg taxi meg busz együtt nyomul. Meg persze épületek, emberek, a szokásos turistás program. Fél perc múlva megjelent egy katona, hogy kövessem. Lekísért a metrórendőrséghez (csak a vicc kedvéért: metropolice. Bocs.), a föld alá, mindenféle hátsó irodába, és kezdtem magam kellemetlenül érezni. Elkérték a fényképezőgépem, komoly kihallgatás kezdődött, kinek dolgozom, mit csinálok itt, mire kellenek a képek, eladom-e őket, mi a foglalkozásom és úgy egyáltalán. Az útlevelem nem volt nálam, csak a másolata, így felhívták a hotelt, lecsekkolták az adataimat, kikérdeztek az útitervemről. Két órát voltam a szűk irodában, a falakon négyszáz fotó a tavalyi tüntetésekről, minden képen bekeretezett arcok. A metró is figyel… Mindenki figyel. Miután semmi kompromittálót nem találtak, és a papírjaim és a viselkedésem is rendben volt, következmények nélkül elengedtek. Még szerencse, hogy reggel, indulás előtt kiírtam dévédére a partizós képeket és videókat, és frissen formattált kártyával vágtam neki a napnak. Most újra formattálni kellett… Így elvesztettem harminckét darab teljesen átlagos képet:) Hangsúlyosan figyelmeztettek, hogy Iránban tilos közterületen fényképezni. Megkérdeztem, hogy Iszfahánban a híres hidakat is tilos-e, csak mert azt naponta körülbelül negyvenezer ember fényképezi le, de erre nem válaszoltak, hanem még egyszer elmondták, hogy tilos, illetve csak engedéllyel szabad, de azt úgysem kapok. A természetben viszont szabad fotózni. Azt még megemlítettem, hogy indulás előtt a követségen kétszer is rákérdeztem, hogy kell-e engedély, illetve kértem, hogy adjanak engedélyt, de ott azt válaszolták, nem kell engedély, mert bármit lehet fényképezni, amin nincs szögesdrót vagy antenna, ezért nem is adnak semmilyen papírt. Valaki tehát súlyosan téved, és vagy a budapesti követség diplomatái, vagy a teheráni rendőrök nem ismerik a saját országuk törvényeit, ami azért elég nagy szégyen.

Két nappal később Iszfahánban megtalált a turisztikai hivatal közvélemény-kutatója. Arra a kérdésre, hogy milyennek találja a rendőrség és a diplomácia tájékoztatását a kötelező szabályokat illetően, elégedetten karikáztam be a „very bad” opciót.

Este Nassinnel meg Dzsamsiddal, az iszfaháni sofőr arccal kimentünk a reptérre Wil elé, aki a holland Volkskrantnak ír utazás témában, és most jött meglátogatni a nomádokat. Wil negyven körüli rendkívül vásott és virgonc nőszemély, ötpercnyi ismeretség után elkezdtük egymást (és szegény Nassint) nagyon komolyan szívatni. Közben éjjel lett, a háttérben duruzsolt az új Kreator lemez, ami meglepő módon mindenkinek tetszett. Itt Iránban többen szeretik a pörgős és zajos metálzenét, mint azt valaha is feltételeztem volna. Hajnali négykor kerültem ágyba, de nyolckor kelnem kellett, hogy meghosszabbítsam a vízumomat. Vidám voltam, és kipihent.

A rendőrségi kaland kicsit paranoiássá tett, és több okból sem bíztam a vízumom meghosszabbításában. Bár eddig mindig mindent sikerült elintéznem… Ahogy Sebastian nagyon találóan megjegyezte, az a különbség Európa és Irán között, hogy Európában mindent szabad, de semmit sem lehet, itt meg mindent lehet, csak éppen semmit sem szabad. Értsd, például Európában szabad inni, csak éppen nem lehet vele vezetni, meg még egy csomó mindent (munkahelyen inni, éjszaka piát venni a boltban, bezárnak a kocsmák korán, stb), itt meg nem szabad inni, de bármikor bárhol lehet, ha elég jók a kontaktjaid. De ugyanez érvényes az engedélyek beszerzésére, mindenféle papírmunkára, vállalkozás indítására, és ehhez hasonlókra.

A vízumhosszabbítós iroda címe nem volt meg, csak a városrész, meg egy utcanév, mindkettő nagyon messze a térképem bal szélétől. Két óra alatt meg is lett, nagyjából jó buszokra szálltam, tucatnyi embertől kértem eligazítást, végül egy kiskölyök negyed órát sétált velem, és megmutatta a helyet. Minden papírt előkészítettem, csak a banki befizetés volt hátra. Éreztem, baj lesz, mert nem volt nálam riál, csak euró. Ahogy elindultam megkeresni a megfelelő bankot, megállt mellettem egy kocsi, kinézett belőle egy mosolygós fiatal nő talpig csadorban, hogy segíthet-e. A legjobbkor jött, minden udvariaskodás nélkül megmondtam, ha nem ér rá, köszönöm, hogy megkérdezte, de ha igen, akkor most nagyon jól jön a segítség. Mariamnak hívták, angolt tanított a szomszédos iskolában. Elvitt a bankba, kitöltötte a papírjaimat, elvitt egy másik bankba váltani, ott nem váltottak, elment a saját bankjába, kivett pénzt, váltott nekem, egy sokadik bankban befizettük az összeget, és visszavitt az iroda elé. Berohantam, leadtam az összes papírt, és utánam egyből bezárták az ablakot, hogy mára ennyi, egy óra múlva jöjjek vissza, addigra meglesz. Épphogy meglett.

Hogy elüssem azt az egy órát, leültem a fűbe az árnyékba, olvasni kezdtem volna, amikor fékezett egy kocsi, kiszállt belőle egy faszi, kinyitotta a csomagtartót, és a kezembe nyomott egy gyönyörű fotóalbumot, hogy „Iran, history”, majd integetett és eltűnt. Igényes (és rohadt nehéz és nagy) fényképalbum a 20. század történetéről, minimális fárszi kommentekkel. Tökéletes.

A kapuban lévő őr vigyorogva kérdezte Mazsaresztán, bólintottam, és beengedett. A vízumos fószer a kezembe nyomta az útlevelet, majd megjegyezte, hogy a lejárati dátum előtt jöjjek vissza. Megállt bennem az ütő, nem értettem mi van, miért kéne nekem visszajönnöm? Próbáltam kitalálni, mit akar mondani, de mindig ugyanazt válaszolta. Mindenképpen vissza kell jönnöm? Igen. Aztán meg nem. Aztán máshogy kérdeztem: ha Gorganba megyek, és onnan Tabrizba, akkor is vissza kell jönnöm? Nem, Tabriz is jó. Végül elunta a kérdéseket és átpasszolt a főnökének, aki elmondta, hogy minden oké, és ha még egyszer akarok hosszabbítani, jöjjek vissza, de nem fontos ide, mehetek Gorganba, Hamadanba, vagy bármely más nagyvárosba. Huh. Imádom őket. Azonnal feltételezték, hogy ha annyira bejön az ország, hogy az egy hónapra ráhúzok még egy hónapot, akkor biztosan akarok utána is maradni. Van benne igazság. Mosolygás, kézfogás, khodahafez. Amint megnyílik az első kocsma, ideköltözök.

esfahan city life

Ház, kutya, kocsi, nyaraló: a polgári Irán

Rég jártam Iszfahánban. Először 2001-ben, akkor annyira lenyűgözött, hogy négy napig maradtam. Négy évvel ezelőtt ugyancsak erre evett a fene, amolyan kötelező turistaprogram jelleggel, persze a fő attrakció a Venczel Zoli barátommal való találkozás volt. Amíg be nem tettem a lában a városba, fel sem tűnt, mennyire hiányzik. Igen, ez azon kevés helyek egyike, amelyik szokott hiányozni néha (a másik Hanoi, a harmadik meg Amszterdam, ha esetleg érdekel valakit).

A tevés kaland kipihenésére tökéletes Sebastian barátom otthona, aki a város északi részén lakik, kocsival 15 percre a nyüzsgéstől. Két napig ki sem tettem a lábam a környékről, csak nagy titokban kutyát sétáltatni. Aztán felhívtam az orosz Romant, aki szintén átjött Iszfahánba, és a vele való találkozás becsábított a turistásabb helyekre.

A város megítélése kicsit cizellálódott részemről. A feltétlen rajongásba némi kritikai felhang is került, de azt hiszem, ettől rosszabb nem lett, csak én látok valamivel tisztábban. Iszfahán hatalmasat fejlődött az utóbbi tíz évben. Évente fejeznek be újabb városrészeket, a lakossága már jóval kétmillió fölött jár – a legtöbben hárommilliót mondanak, de hallottam már ötöt is. A pontos számot senki sem tudja, de ahogy elnézem az épülő betonrengeteget, én akár az öt milliót is elhiszem. De azért maradjunk háromban. A körülötte lévő ipari zóna pedig újabb tevés kirándulásra csábít. Hogy mi a szerethető benne? Zöld, rendezett, tiszta, van természetes folyója, jó a klíma, és Irán legkiválóbb parkjai találhatók benne. Nem is beszélve a kulturális sokszínűségéről…

De hogy ne csak jót mondjak, a város egyre szennyezettebb, egyre zsúfoltabb, egyre nyüzsgőbb, és Iránban sehol máshol nem dudálnak annyit, mint itt. A relatív turistás belvárosban kezdenek idegesítően nyomulni az árusok (hogy nem sértő szándékkal, de megsértsem öntudatukat: arabizálódnak), és irreálisan megdrágultak a szolgáltatások. Még Svájcban meg Dániában sem fizettem soha két és fél dollárt egy csésze teáért, itt igen. De legalább jó helyen volt, ahonnan látszik az Emam Khomeini tér a két mecsettel meg az Ali Kapu palotával. Elkezdett feltünedezni (nem most, már néhány éve, de most kezdett el zavarni) az angolul gyakorolni akaró ifjak tömege. Ezzel nem lenne gond önmagában, de azzal már annál inkább, hogy a végtelenül udvarias perzsákhoz igencsak méltatlan módon fontos és mély beszélgetéseket szakítanak félbe udvariatlanul és pofátlanul csak azért, hogy kicsit gyakorolhassanak. Ilyenkor persze elvesztem a fonalat, dühös vagyok, kicsit udvariatlan, és kénytelen vagyok azt mondani, hogy hagyjon békén, sietünk, és egyébként is beszélgetünk. A kulturális érdeklődést megértem, elfogadom, de annyi turista cselleng arrafelé, nem fér a fejembe, hogy miért épp azokat kell zavarni, akik láthatóan el vannak foglalva valami mással. Azt hiszem, a belvárosban mindent lefényképezek, amit érdekesnek tartok, aztán újabb négy évre hanyagolom az Emam Khomeini teret és környékét.

Egy kis kitérőt az iszfaháni közlekedési morál is megér. Vakon is fel lehet ismerni, ugyanis mindig mindenki dudál. Persze a dudát máshol sem hanyagolják, itt azonban mintha random módon használnák. Sebastiannal jókat röhögünk, amikor a forgalomban véletlenszerűen elkezdünk dudálni, senkinek sem tűnik fel. A másik vicces dolog a közlekedési lámpák használata. Ezek ugyanis inkább hangulatfestő elemnek vannak, semmint forgalomszabályozásra. Az mindenhol alap Iránban, hogy pirosnál lehet jobbra kanyarodni. Iszfahánban azonban bármerre. Rendszeresen áthajtunk a piroson, mint mindenki más. Ha jön valaki, fékez vagy kikerül. A rendőr rendszerint mindent végignéz, de semmit sem tesz. Ha a visszaszámláló lámpa még 15 másodpercet mutat, az már majdnem zöld, mindenki túráztatja a motort, majd a gázra lép. Hogy a gyalogos itt tényleg csak puhatestű, azt már tényleg csak a rend kedvéért említem meg. Ja és az üzemanyagárak: az államilag támogatott benzin literje 10 dollárcent, a rendes ára 40. De akinek van egy csöpp esze, 800-1100 dollárért gázüzeművé alakíttatja a kocsiját. Egy liter gáz ára 5 dollárcent, így 120-150 kilométer autókázás nem több, mint négy és fél dollárba kerül.

És most jöjjön az élmények maradék kilencvennyolc százaléka (a kutyasétáltatás mínusz egy). Egyik este kitaláltam, hogy hazagyalogolok. Egy órával később, hajnali fél egykor már kevésbé voltam lelkes. Útbaigazíttattam magam, és ahogy bandukoltam a külvárosban, megállt mellettem egy autó. Apu kinéz, kérdő tekintettel, kodzsa mirin? Boulvard Gol Mohamedi, felelem, majd anyut hátraülteti a kis Hasszan mellé, beültet az anyósülésre, és negyed órán át fuvaroz, egyenesen házhoz. Közben elsütöm a teljes perzsa szókincsemet, és ők nagyon boldogok, hogy tudtak segíteni. Én is, hogy megismertem őket. Másnap reggel majdnem ugyanez. Taxit fognék a sarkon, fiatal lány mosolyog, a faszija vezet, ugyanez a kérdés, ugyanez a szitu. Kocsiba beülök, elvisz a belvárosba, és betesz egy iránytaxiba az örmény negyed, Dzsolfa felé. Másnap a péknél sorban állva kiderítik, hogy turiszt vagyok (nem nehéz, még soha senki sem nézett iráninak), és azonnal berángatnak a kemence mellé, hogy csináljak róluk képeket, ahogy sütik a kenyeret.

Amikor Bellet sétáltatom, vagy sétáltatjuk, megint más a helyzet. Nappal csak a legszűkebb környékre merészkedünk, éjjel frekventáltabb helyekre is. A kutya szerintük nem tiszta állat, ennek ellenére a legtöbben meg vannak őrülve érte, csak éppen szégyellik. A gyerekek vagy félnek tőle, de legszívesebben megsimogatnák, vagy kővel próbálnák dobálni, ha hagynánk. Egyik este két rendkívül antipatikus fiatal kölök ránk hívta a rendőrséget, akik mosolyogva intettek, hogy majd lassan lépjünk le valamerre, de nem zavartak el. Muszáj lesz megtanulnom valami rendkívül sértő kifejezést, hogy azonnal kiadhassam a dühömet ilyen esetben. Ha rosszindulatúan méregetnek a kutya miatt, és kérdezik, hogy mi vagyok, azt mondom, azeri orosz. Ez be szokott jönni, senki sem akar tovább dumálni velem. Megint mások integetnek, simogatják a kutyát. De ami a legfurcsább, hogy szinte minden nap meg akarja venni valaki. Általában azt mondom, négyezer euró, és akkor szintén békén hagynak. Ja, és minek kell kutya ilyen ellentmondásos környezetben? Egyértelműen őrző-védő célra. Amikor a sivatagban túrázunk, vagy a hegyek között kempingezünk, távol tartja a vad pásztorkutyákat, jelzi, ha idegenek közeledek, és úgy általában sokkal biztonságosabb a természetben. Belle egyébként álomeb, tíz nap alatt kétszer ugatott összesen, akkor is idegenek közeledtét jelezte.

Néhány napja csavarogtunk egyet Romannal az örmény negyedben. Először is beültünk egy örmény kávézóba, kértünk egy örmény kávét. Megkérdeztem, mi a különbség a török és az örmény kávé között, a tulaj azt felelte, semmi. Ejnye. Közben megismerkedünk egy fószerral, aki nagyon profin lerajzolt minket kávézás közben. A képet nem engedte lefotózni, de így is boldog voltam, mert lefényképeztem, hogy a kitört fogáról készült röntgenképet nézegeti. Hatalmasat röhögtünk, 1-1. Közben az örmény hangulat fokozása érdekében betett egy kis System Of A Downt.

Séta közben mindenféle emberek állítanak meg. A legtöbb interakció kimerül egy Hello Mister-ben vagy egy Welcome to Iran-ban, néha azonban egész jó beszélgetéseket lehet kifogni. Valamelyik nap egy öreg fickó állított meg, Budapesten tanult (eddig vagy húsz emberrel találkoztam, akik Budapesten tanultak az orvosin vagy a műszakin). Érdekes eszmecserébe kezdtünk, nagyon kíváncsi volt a véleményünkre mindenfélével, köztük Iránnal kapcsolatban is. Csínján kell bánni a szavakkal… Beszélgetés közben odalépett egy fiatal arc, és mutatta a mobilját „for you” felszólítással. „Ne bízz meg senkiben.”, ez volt odaírva. A rendszer ismerős, megválogatom a szavaimat.

A fiatal lányok is meglepően gyakran szólítanak meg. Ma egy perzsa szépség rámköszönt, mellette az anyja. Pár méterrel odébb leültem, mellém ültek. Üldögéltünk csendben pár percet, elköszönt, mosolygott, az anyja is. Furcsa, a nyugattal ellentétben itt anyuval lehet jobban ismerkedni. Ugyanis ha látják, hogy nem egyedül van, senkinek nem jut eszébe rászólni.

Tegnap előtt leléptünk Iszfahánból a 80 kilométerre lévő Sahrekord térségébe. Egész pontosan az Iszfahánon is átfolyó Zajande folyó gátjához, és az általa földuzzasztott tóhoz. Útközben átkeltünk a Zagrosz első vonulatain, az alagút túloldalán a sivatagos táj zöldbe ment át, és a levegő is hűvösebb volt néhány fokkal. Olyan szél fogadott, hogy a kocsi vasteteje úgy csattogott, hogy alig hallottuk a zenét. Sahrekordban felvettünk a túravezető Mehdit meg két túrabringát. Először egy Ben nevű kisvárosban álltunk meg. A város szélén a helyi Feneketlen tó, 33 méter mély, természetes forrás mosta ki. A háttérben a helyiek által Teve-hegynek nevezett kúp. Néhány éve arany- és ezüstmaszkokat találtak a hegyen, amelyek végül a British Múzeumban kötöttek ki. Azt hiszem, ha Iránnal komolyabban akarok foglalkozni, a nemzetközi műkincs-csempészetbe is bele kell mélyednem egy kicsit.

Estére elértük a tavat. Türkizkék, tele lazaccal, évente váltakozó vízszinttel, egyelőre szinte érintetlenül. A tavon Iszfahán és Chahar Mahaal tartományok osztoznak, és ahogy elnézem, a vízért vívott háború itt már elkezdődött. Az iszfaháni oldal kezd kiépülni, üdülőfalu már van. Az irániak mesterei annak, hogyan kell a legcsodálatosabb természeti környezetbe a legrondább betonmonstrumokat beleépíteni, azt is lehetőleg tájidegen módon. Hiába, a pénz beszél…

A Charar Mahaal felőli oldal egészen egy hónappal ezelőttig érintetlen volt. Most széles nyomtávon eltakarították a termőföldet, hogy négysávos utat építhessenek. Az első, hatvan telkes üdülőfalut már építik. A telkek ára egy év alatt fölkúszott hatvanezer euróról hatszázezerre, de aki ráépíti a házat, és úgy adja el, annak az életben nem kell többet dolgoznia… Szerencsére az összképet egyelőre nem rontja túlságosan, a terület hatalmas. Mindenesetre érdemes lenne megpróbálni tradicionális anyagokból építkezni, természetesen belül minden luxussal ellátva. Az irániak szépérzéke ilyen szempontból rendben van, csak amikor gyakorlatba kell átültetni, akkor a kényelmesebb megoldás kivétel nélkül győzni szokott. Erre a legszembetűnőbb példa, hogy imádják az Alpokban készült havas csúcsos parasztházas képeket. Ilyen tájuk nekik is van, a fű ugyanolyan zöld (legalábbis tavasszal), a hegyek ugyanolyan havasak, a tó ugyanolyan kék, a virágok ugyanolyan sárgák és pirosak, csak éppen a muskátlis faház helyett félig szemetes betonkockát látnak maguk előtt. Ez az a pont, ahol az én nyugati logikám mattot kap, és meg sem próbálom felfogni, hogy nekik ez miért jó.

A hegyen való bóklászás közben elhagyott falura bukkantunk. A falu mellett egyetlen öreg bácsi él a családjával, néhány lóval, meg ötszáz juhval. A bácsi egykor a völgyben lakott, ott volt a falu, majd amikor harminc évvel ezelőtt megépítették a gátat, kaptak némi aprópénzt kompenzálásul, és elárasztották a területet. Kétségtelen, hogy a mostani látvány sokkal, de sokkal szebb. Őt viszont egyre inkább szorongatják a környékbeli befektetők és a helyi adminisztráció emberei. Az általa használt terület darabjait folyamatosan sajátítgatják ki (ennek egy része jogos, de a földtulajdonok rendezetlenek, jogbiztonság pedig nincs – legalábbis középtávon), ő pedig nem akarja feladni ősei földjét. Mindenesetre kívülállóként baromi nehéz bármit is kezdeni egy darab földdel, amivel bármi történhet, és a legegyszerűbb papírmunka is évekig húzódik – kivéve, ha megfelelő kapcsolatokkal érkezik az új befektető.

Az elhagyott falu közepén víztározó, és háromszáz éves kőoroszlán vigyázza a völgyet. Az elhagyott épületeket kiválóan fel lehetne újítani rekreációs központnak, van víz, villany, tökéletes környezet, dús legelők, lehet lovagolni, bringázni, horgászni, evezni, kajakozni, és olyan szél van délutánonként, amilyenről azok a szörfösök álmodnak, akik nem tudnak eljutni az Államok nyugati partjára. A jövő persze borítékolható, a fent említettek fényében. A bácsi érdekében remélem, ő azt már nem éri meg.

Az iráni ingatlanbiznisz egyébként a legőrültebb dolgok egyike. Nemcsak anyagi, hanem mentalitásbeli vonzata is van. Egy iráni akkor kezd építkezni, ha van annyi pénze, hogy belevágjon. A folytatás általában nincs rendesen kitalálva, a befejezés meg végképp nem. Ezért látni iszonyatos mennyiségű félkész épületet. Aki belevág, és elfogy a pénze, megpróbál értékesíteni belőle egy lakást vagy egy emeletet. Aki az elmúlt egy évben tett így, az bukóra áll: Sahrekordban eladhatatlanok a félkész ingatlanok, még féláron sem kellenek senkinek. Mehdiék is építkeznek. A ház szerkezete kész, a külső falak úgy-ahogy megvannak. A pénz elfogyott, a fater plasztikai sebész, de ilyen ütemben ő sem tud pénzt keresni. Egy 160 négyzetméteres alapterületű, ötemeletes házat egyébként 300 ezer euróból húznak fel, és az eladásra szánt lakások négyzetméterenkénti ára 800 dollár. (Bérelni sem drága. Sebastian új építésű, 120-150 négyzetméteres iszfaháni lakása 200 dollár havonta, amit egy 20 dolláros rezsivel fejel meg. És ebben benne van a garázs is.)

Az ingatlanok másik nagy rákfenéje a minőségük. A legtöbb házat úgy építik, hogy a területen álló régit lerombolják, így az egész folyamat leginkább az irodalomelméletből talán ismerős dekonstrukció kifejezéssel írható le. Az új épület maga pedig olyan, mint a gazda anyagi helyzete: általában olcsó, rossz minőségű anyagokból áll. Jobb esetben az alap meg az első szint kiváló, a fölső szintek nívója meg folyamatosan csökken, így egy iráni ház átlagéletkora 40-50 év. Ehhez hozzájárul az a mentalitás is, hogy nem fordítanak sem figyelmet, sem pénzt a fenntartásra. Vagyis ha egy ház kész, akkor a rezsin kívül semmilyen további költség nem jár vele – szerintük. De egyszer majd biztos kiszámolják, hogy mennyi pénzt buktak el ezen állami szinten. Az is fura egyébként, hogy az ősi kultúra ellenére a régi házban való élés a szegénység jele, ami tökéletes ellentéte az európai módinak. Mehdi most volt két hónapot Prágában meg Utrechtben, és el volt ájulva: prágai haverja 80 éves, az utrechti 300 éves házban lakott.

A kempingezés egyébként remekbe sikerült. Ugyan a nagy sietségben néhány alapvető cucc otthon maradt, de a nagyja rendben volt. Iránban talán mi voltunk az első piknikezők, akik nem vittek magukkal teát. Tüzet raktunk, teáskannát találtunk a parton, víz volt a tóban, cukor a kocsiban. Csak tea nem volt… A három bringából az egyik szétesett alattam, pedig jó drága német termék, nem az a kínai szar, amit itt árulnak. Végül csak egy nagy fetrengés meg kocsimosás lett a napi program. A kocsi egészen addig volt tiszta, amíg föl nem mentünk vele az első emelkedőn, kétszáz métert tettünk meg vele tisztán. Útközben megcsípett valami, talán valami durva légy. Az egész karom azonnal elzsibbadt, egy napig égett, két napja viszket. De megmaradok.

Egy hét múlva indulunk a bakhtiari nomádokhoz, két hete érkeztek meg a térségbe a téli szálláshelyükről. Egy holland újságíró akar írni róluk, a fotósa nem kapott vízumot, így én próbálok meg domborítani helyette. Mára ennyi, még a napokban útba ejtem Teheránt pár napra, aztán jövök vissza, kipihenni a tüdőrákot, amit ott magamhoz veszek.