home bitter sweet home

Azóta sem egyszerű...

Immár Magyarországon. Azt hittem, a maradék két napra megmenekülök a kalandoktól, de nem sikerült. Freetownból még optimistán keltem útra, de hamar kiderült, hogy a hatórásra tartott út inkább 8-10. Ennek csak azért volt jelentősége, mert a reptérre igyekeztem. Mivel nem volt guineai kilépőpecsétem, és a sierra leonei belépő pecsétem sem volt egészen szabályos, számítottam némi bonyodalomra. Meglepő módon csak a sierrai oldalon jutott belőle, de az egy kicsit para volt.

Az első ellenőrző pontnál egy civil csóka megnézte az útlevelem. Kicsit csodálkozott a konoi rendőrfőnök pecsétjén, majd elkezdte magyarázni, hogy évekkel ezelőtt együtt dolgoztak, és milyen jó, hogy közös ismerősünk van... én meg csak lapítottam, a főnökkel sosem találkoztam, csak annyit tudok róla, hogy elég könnyen fogadta el az utolsó pénzemet a pecsétért. A következő checkpoint már a határ volt. Itt ugyanúgy fennakadtak a pecséten, ezért berendeltek egy kihallgatásra. Miért ilyen pecsétem van? Honnan ismerem a rendőrfőnököt? - Ezek voltak a könnyebb kérdések. Aztán jöttek a beugratósak: - Hányan szolgálnak a határ sierrai oldalán? Hogy nézett ki a határ? ... Ahol ugye sosem jártam. Úgyhogy homályos sztoriba kezdtem, hogy hol és hogyan találkoztunk a rendőrfőnökkel, hogy miért nem figyeltem a határon és a többi. Végül mivel minden rendben volt, elengedtek. De akkor még nem nagyon hitték, hogy turista vagyok, úgyhogy jött pár keresztkérdés a szakmámról (mindig tanár, annak nagy a tisztelete), végül szúrópróbaszerűen belenéztek pár cuccomba, hogy nem felejtettem-e benne véletlenül egy-két követ. De nem...

A guineai oldalon meg bejött a papírforma: annyira tele volt az útlevél, hogy egyszer átlapozták, meg sem próbálták kiismerni magukat, és simán megkaptam a belépő pecsétet. Conakry felé megint ellenőrzőpontok tömegén haladtunk át, és az egész kocsiban én voltam az egyetlen, akit egyszer sem húztak le (csak a vizem vették el, pénz nem kellett:-) Egyszer előre köszöntem, hogy lássák, hogy én vagyok a vicces white boy, egyszer meg a szemembe húztam a sapkát és lapítottam a többiek között - pont akkor vettek le szinte mindenkit 1-2 dolcsira.

A nyolc órás városkozás a conakry reptéren szinte már rutinfeladat volt. Az utolsó pillanatban előkerítettem egy Royal Air Maroc-os csávót, akivel lepecsételtettem és aláírattam egy előre gondosan kinyomtatott francia nyilatkozatot, amelyben elismeri, hogy egy hónapig nem érkezett meg a cuccom. Legalább ennyi bizonyítékom van. A repülő háromnegyed órás késéssel indult, ami pont elég volt ahhoz, hogy lekéssem Casablancában a milánói járatot. Még egy utolsó seggberúgást kaptam a cégtől. Cserébe volt időm a helyszínen elintézni a jegyzőkönyvet, és mintha a hazai terepen megtáltosodott volna a marokkói társaság, fizettek egy szobát egy luxuszállóban, na meg az ebédet (örültem neki, egy óra szabaidőm volt, pont egy fürdés meg egy ebéd).

Milánóban végre összejött egy találkozó a hospitalityclubosokkal, úgyhogy nem kellett fizetnem a szállásért - igaz hajnali 1-től 5-ig voltam ott, azért nem szívesen vettem volna ki egy szobát.

Még utoljára azért megnehezítették az itthonlétet. Péntek este csörgött a telefonom, sierra leonei számról kerestek. Túl sok rossz emlékem volt az ottani telefonálgatós őrültekről, de azért fölvettem, hátha baj van, hogy ilyen drága nemzetközi hívást bonyolítanak miattam.

Gassan egyik barátja volt, Gassan cuccai között találta meg a számom. Öreg libanoni barátomat kedden motorozás közben elütötte egy kamion. Azonnal meghalt. Örökre adósa maradtam...

Colorful Freetown

Apróságok

Távol álljon tőlem a szentimentalizmus, mindenesetre így utolsó estémen leírok mindent, ami eszembe jutott a nap folyamán, és érdekes lehet. Rendszer nem lesz benne, inkább csak az élet apró örömei.

Ha valaki nagyon nagyon szeretné, hogy utcát nevezzenek el róla, természetesen még életében, Freetownban a helye. Ehhez nem kell rendszerváltónak lenni, sem amerikai elnöknek (lásd Pristinában és Tiranában a Bill Clinton utat), elég, ha egy addig beépítetlen területen, mondjuk a tengerparton vesz egy telket, és felépíti rá a környék első házát. Később aztán jönnek a többiek, és szép lassan utca lesz, de az elsőség a tiéd. Itt az a szokás, hogy arról nevezik el az utcát, aki először költözött oda. Így van például egy Winner street, ami egy ott lakó német csávó nevét viseli. Belényi utca nem lesz, mert egyrészt nincs pénzem, másrészt meg a helyiek úgysem tudnák kimondani, és inkább máshogy hívnák.

Sierra Leonéban sem szeretik a kínaiakat. Ugyanazért, amiért Szudánban (lásd valamelyik 2007. novemberi bejegyzést). Addig rendben van, hogy idejönnek, utat és stadiont építenek, DE. Cserébe koncessziókat kérnek gyémántbányára, aranyra, halászatra – a világ egyik leggazdagabb halállománya úszkál errefelé. Így aztán mindent lerabolnak, és közben végtelen tömegben hozzák a gagyi ruhákat, a szar gyógyszert és a sok műanyagot. Az itt élőknek nem sok munkát adnak, mert a saját munkásaikat hozzák ide, akik még a helyieknél igénytelenebb körülmények között is jól elvannak (a kínai munkásnegyed-sztenderd szerint húszan egy lakásban – röhögve mesélik a halászok). És jönnek a kínai prostik szép számmal, ők a libanoniaknak kellenek csak, de az éppen elég, mert ők a fizetőképes réteg. Egy kínai prosti olykor 100 dollárt is elkér, miközben egy helyi csajt egyért is rá lehet venni, a fehér embernek még annyi sem. Úgyhogy Kína a modern gyarmatosítás élharcosa, Szudánban az olajra tették rá a kezüket, amiért cserébe fegyvert és vadászrepülőket adnak a kormánynak, az meg Darfúrban tovább nyomorgatja vele a népet, de ez egy hosszú történet, és nincs benne happy end.

Tegnap belecsúsztam egy politikai vitába, és mintha otthon lettem volna. Most pártok és egyebek említése nélkül a következő a sztori. Van egy kormányzó párt, ami nem csinál semmit. Van egy ellenzéki párt, aminek az ideje alatt hatalmas mennyiségű segély érkezett az országba, csak éppen ezt senki nem hiszi el, mert semmit sem láttak belőle. Az észosztás lényege az volt, hogy a kormánypártnak példát kell mutatnia. Az ország vezetőjének kell a legkeményebben dolgoznia. Ha lusta, az egész párt lusta, ha korrupt, az egész párt korrupt. De a lényeg a példamutatás. Hogy ez kinek a szájából hangzott el? Egy parányi halászfaluban ültem, Lakka Beachen, és az ottani halászok vitatkoztak ezen két pálmabor meg egy dzsoint között.

Jó lesz már hazamenni, egyre jobban félek a közlekedéstől. Néha túl gyors, néha őrjítően lassú. Tegnap ez utóbbihoz volt szerencsém. Lakka Beach olyan 10 kilométerre van a szállásomtól. Lehet, hogy csak 8-ra, de semmiképpen sem 11-re. Másfél órába telt odajutni a helyi tömegközlekedéssel, vissza ugyanennyi. Amíg van aszfaltozott út, addig van forgalom. A legszélesebb út kétsávos, előttünk leparkolt egy teherautó, a mi sávunkból valaki előzni kezdett, a szembejövő sáv is megindult, és a teherautó mellett megálltak egymással szemben. Bonyolult helyzet, és sehogy sem tudták megoldani, hiszen ahhoz valakinek engedni kellett volna. A végeredmény, hogy fél órára megbénult a nyugati városrész közlekedése. Ahol nincs burkolt út, ott meg átlagosan legfeljebb a gyaloglótempó tartható. Ha még egyszer az életben Nyugat-Afrikába jövök, az lesz az első, hogy veszek egy motort, amit eladok, mielőtt hazamegyek. De tömegközlekedni soha többé nem fogok. Kivéve persze a mostani visszautat Conakryba.

Az itt látható képek egyébként Lakka Beachen készültek. A jó kilométernyi partszakaszon aznap én voltam az egyedüli vendég, illetve volt még egy itt dolgozó amerikai csávó is, aki megállt egy kávéra. Még a háború előtt sokcsillagos szálloda és egy rakás bungaló fogadott úgy heti 2500 embert, jöttek ide az amerikaiak meg a németek, a helyi arcoknak volt munkájuk. A háborúban a szállodát lezúzták, a házak egy része egy évtizede érintetlen, körben a világ egyik legszebb tengerpartja. Az ország rossz híre miatt egy darab turista sem jön. Legalábbis az itt töltött 10 nap alatt egyetlen egyet sem láttam, még a parton sem. Hétvégén mondjuk a beach tele van NGO workerekkel, de hétköznap tök üres, lehet jönni sátrazni. Ja, és minden partszakaszon más színű a homok. Pár kilométerrel délebbre, a River No 2 nevű parton például hófehér.

Cry Freetown & Blood Diamonds

A gyémánt ára

A Sierra Leonében lezajlott és zajló szörnyűségek, és úgy egyáltalán, az itteni kaotikus viszonyok megértéséhez egy rövid áttekintés, a teljesség igénye és történészi alaposság nélkül. Akit ez kevéssé érdekel, ugorjon a szöveg feléhez. A britek, miután 1961-ben elhagyták az országot, egy aránylag demokratikusan működő kétpártrendszert hagytak maguk után. Ez hat évig sem húzta, amikor elkezdődött az elnyomás, a katonai puccsok, a brutális és értelmetlen terror és az anarchia korszaka. Ebből a nemzetközi közösség számára érdekes rész 1991-ben kezdődött.

Elöljáróban még annyi, hogy a sierra leonei polgárháború véleményem szerint sokkal kegyetlenebb volt, mint valamilyen etnikai vagy vallási összecsapás. Ez utóbbiaknál ugyanis vannak erővonalak, egy vallási vagy etnikai csoport áll egy másikkal szemben. Világos, hogy ki hova tartozik, és kinek kitől kell tartania. Ettől persze a pusztítás egyáltalán nem kisebb. Sierra Leonéban viszont a vallás és az etnikai hovatartozás kívül maradt a konfliktuson, aminek egyetlen célja volt, a pénz. A pénz pedig a gyémántból jött, így az egész konfliktus rákfenéje a gyémánt lett.

A 9 éves polgárháború alatt a becslések szerint 75 ezer ember halt meg, és több mint kétmillióan kényszerültek elhagyni a lakhelyüket (ez több mint a népesség harmada). És több tízezer embert csonkítottak meg élve, mindenféle különösebb indok nélkül, puszta szórakozásból.

A legfőbb bajok akkor kezdődtek, amikor 1985-ben egy Joseph Momoh nevű katonai vezető az ország elnökének nyilvánította magát. A legnagyobb ellenzéki csoporthoz tartozó diákok elhagyták az országot, nagyrészük Ghánába távozott – majd onnan Líbiába, ahol Kadhafi hírszerzése katonai kiképzésben részesítette őket. Ahogy egyre nőtt az elégedetlenek köre, egyre többen tértek vissza az országba, elsősorban a gyémántban gazdag Kono vidékére, ahol a nincstelen gyémántbányászok között kezdték terjeszteni a forradalmi ideológiájukat. A háború célja a gyémántipar fölötti ellenőrzés megszerzése volt: akié a gyémánt, azé az ország. Ahogy gyengült az állam, úgy játszott egyre nagyobb szerepet a fegyvercsempészet, majd a drogcsempészet.

Az első rajtaütést Libériából hajtotta végre a RUF, a Forradalmi Egyesült Front. Ezt a szervezetet a libériai elnök, Charles Taylor támogatta azért, hogy a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösség (ECOWAS) katonai megfigyelői (ECOMOG) elhagyják Sierra Leonét. Az ECOMOG azzal vívta ki Charles Taylor haragját, hogy a libériai polgárháborúban Taylor szervezete ellen voltak.

Az első rajtaütéssel a RUF deklarálta, hogy nem tréfál. A helyi közösségek vezetőit lefejezték, és a fejüket karóra tűzték. Miközben gyémántbányákat, kereskedelmi központokat támadtak, nem feledkeztek meg a lakosság brutális terrorizálásától, amely olyan méreteket öltött, ami ésszel fel nem fogható. Erről begyűjtöttem pár sztorit a falvakban, rettenetesek. Általános volt a „szerencsejáték”: a lázadók négy cédulát adtak az elfogott embernek, amiből húznia kellett egyet. Ezeken a következő lehetőségek voltak: jobb kéz levágása, bal kéz levágása, mindkét kéz levágása, és mindkét kéz levágása könyök felett. Ugyanígy a „gambling” kategóriába tartozott a „fiú vagy lány” nevű játékuk, amikor a lázadók egymás között fogadtak, hogy vajon az elfogott terhes nő fiút vagy lányt hordoz-e a szíve alatt. Ezt egyféleképpen tudták meg, ha kinyitották a szerencsétlent. Olyan is előfordult, hogy egy fiúval, aki éppen az apját temette el, kiásatták a tetemet, és megetették vele a szívét. A lázadók egyébként, ha a szükség úgy hozta, rájártak a sírokra… Végül hallottam egy olyan történetet, amikor az elfogott falusi panaszkodott a lázadóknak, hogy nincs mit enniük. Erre azok szereztek egy csirkét, és arra kényszerítették a szegény fószert, hogy élve egye meg az állatot, amibe belehalt. A nők tömeges megerőszakolása, a csonkolás (fül, orr, ajkak, genitáliák, végtagok levágása) és a gyerekek elhurcolása mindennapos esetnek számított. A városok elnéptelenedtek, amikor megjelentek a fegyveresek, akiknek akkor kezdődött a szabad rablás. Ami megtetszett, elvették, amit nem bírtak mozdítani, azt felgyújtották. Boi barátomnak, Gassannak is felgyújtották az üzletét, a raktárait, és a hatalmas arab nyelvű könyvtárát. Ezekben a zűrzavaros időkben nem túl sok újságíró és tévéstáb hemzsegett az országban, ezért kapott nagy figyelmet Sorious Samura filmje, a Cry Freetown.

Igaz, ez a háború egy későbbi szakaszában készült, de a lényeget, az embertelen terrort kiválóan bemutatja. 1999-ben a törvényesen megválasztott kormány ellen lázadó csapatok megszállták Freetownt. Minden újságírót halállal fenyegettek meg, megtorlásul azokért a felvételekért, amelyek alapján vád alá helyezték a Kabbah elnök kormányának 1997. májusi megdöntésében részt vevőket. A csapatok megérkezése után két nappal Samura – az egyetlen ember az országban, akinek kamerája volt – elkezdte a terepmunkát. Az utcán, orvlövészek elől bujkálva, a házakban az ablak mögé rejtőzve lefilmezte, mi történik a városban. Elkapták, megbüntették, majd elengedték azzal, hogy ha még egyszer a kezükbe kerül, akkor halott ember. Épeszű ember ilyenkor sürgősen lelép, Samura azonban tovább folytatta a munkát. Ez a film a Cry Freetown.

A véres gyémántot nehéz volt nyomon követni. Egy biztos, hogy a legnagyobb részük megfordul Antwerpenben – egyébként a gyémánt adja Belgium exportjának 7 százalékát. Tehát attól kezdve, hogy kikerül a földből, szinte követhetetlen az útja. A legtöbbet átcsempészték Libériába, és onnan került a távolabbi piacokra, mint „nem véres” gyémánt. A kő egyébként a legbiztosabb és legértékesebb befektetés, pont a követhetetlensége miatt. 9/11 előtt az al-Kaida is bevásárolt magának Sierra Leonében. A helyzet azóta változott, különböző szerződésekkel és garanciákkal igyekeznek biztosítani, hogy a nem „tiszta” kövekkel ne lehessen legálisan kereskedni.

A fentiek fényében nem meglepő tehát, hogy aki csak teheti, lelép az országból. Akik 1962 előtt születtek, azoknak megvolt az a mázlijuk, hogy a Brit Nemzetközösség részeként brit útlevelet kaptak. Gassannak az egész családja elment, Kanadába, Amerikába, Nagy-Britanniába, Ghánába, ő az egyetlen, aki maradt – elsősorban azért „mert itt mindig jó idő van…” A kevésbé szerencsés fiatalabbak is kétségbeesetten mennének. Nők tagadják le a gyerekeiket egy gazdag nyugati férj reményében, családok próbálják meg lányaikat bármi áron (általában egetverő hazugságokkal és konspirációval) elsózni, csak minél többen elkerülhessenek az országból. Engem is megtalált jópár ember, és nehezen értették meg, még ha el is jönnek Magyarországra, nyelv és képzettség nélkül még annyi esélyük sincs, mint itt. Az egyik különösen agresszíven nyomult, naponta ötvenszer (sajnos szó szerint ötvenszer) felhívott, amit általában nem vettem föl, mert nem árulta el, hogy mit akar. Aztán egyszer erőt vettem magamon, és elmagyaráztam neki, hogy nem tudok segíteni, turista vagyok, nincs pénzem, nem ismerek itt senkit, és mindjárt elhagyom az országot, és soha többé ne hívjon. Ennek ellenére tovább hívogatott. Végül megkértem egy helyi szakácsnőt, Mariamát, hogy hívja fel ezt az embert, és mondja meg neki, hogy ez az ő száma, én pedig előző nap elhagytam az országot. Ez a módszer végül bevált.

És akkor következzen most a vidámság. Amikor Freetownba értem, érdekes vitának voltam fültanúja. Egy faszinak a kocsijával jöttem, úgy kilencedmagammal. Itt az a szokás, ha valakinek van kocsija, és egyik városból a másikba megy, ha akar, fölvesz embereket. Persze a fuvarért kell fizetni, nagyjából annyit, mint amennyibe a tömegközlekedés kerül, néha kevesebbet, így mindenki eldöntheti, hogy megéri-e neki a fuvar (egyébként megéri, mert egy Toyota Land Cruiser 4 óra alatt nyomja le a Bo-Freetown távot, ami busszal legalább 7 óra). A sofőr 20 ezer leonit kért fejenként, ami nagyjából 5 euró, de egy nőnél csak 17 ezer volt. A faszi magából kikelve üvöltött, hogy miért nem fizet, a nő erre csak annyit reagált, hogy ez a kocsi egy privát jármű, nem pedig hivatalos transzport. Ha pedig privát jármű, akkor a sofőrnek jogában áll nem felvenni őt, ő pedig nem köteles fix pénzt fizetni. De a legfőbb érv volt a legmeglepőbb: ha a faszi a privát kocsijával üzletszerűen fuvaroz, akkor nem fizet adót, és ezzel megkárosítja az államot. Márpedig a mi faszink ilyen volt, egészen véletlenül pont vele utaztam egy nappal korábban Kenemából Boba, úgyhogy pontosan tudtam, hogy ez bizony adócsalás.

Az utakon egyébként kétféle plakát népszerű különösen. Az egyik a HIV/AIDS veszélyeire hívja fel a figyelmet (olyanok, mint „AIDS-es vagyok, de normálisan élek, mert szedem a gyógyszereket”, „Maradj egy partnerrel”, „Használj óvszert”, „A kisbabád érdekében végeztess HIV-tesztet a terhesség alatt”, stb.), a másik meg az adófizetésre szólít fel. Ezek közül a kedvencem ez volt: „Függetlennek lenni annyi, mint a saját erőforrásainktól függeni. Fizess adót a függetlenségért!”

Freetownba érve elképesztő dugóba kerültem, ami nem kivételes pech, hanem maga a hétköznapi rendszer. A város erősen túlnépesedett, az utak viszont ugyanolyan keskenyek, mint száz éve. Mivel dombokra épült az egész, ezért nem nagyon van hely szélesítgetni. A kelet felől befutó főút mindössze két sávos – ennél szélesebb nincs is az országban. Éppen ezért aztán bárki fékez, megáll, kiugrik a kocsiból venni egy kólát, az az egész utcát föltartja. Félórai araszolás után kiszálltunk a kocsiból, és gyalog simán utolértük azt a buszt, ami a kocsiból alig látszott. Egyszóval nem könnyű.

Mint megpróbáltatásaim utolsó megállója, ez lett a happy end (azért gyorsan lekopogom). A túlzsúfolt, zajos belvároson kívül lakom Ferinél és Ildikónál, a Sierra Leone magyar populáció kétharmadát adó párnál (mivel én is itt vagyok, az itt lévő magyarok háromnegyede koncentrálódik egyetlen házbanJ. Egy másik magyar az egyik szigeten lévő hotelben dolgozik, és ahogy elnézem itt a beacheket, nem stresszelhet túl sokat. Tegnap ugyanis lementünk egy privát partszakaszra (egy idős szingapúri zongoratanárnőé, azt hiszem). Száz méteren belül volt egy rejtélyes „étterem”, ahol elsőrangú halat és rákot készítettek nekünk. A hely azért rejtélyes, mert sehol sincs jelezve, és senki nem jár arra. De ha valaki mégis fölbukkan, annak órákkal, ha pedig nagy homárt akar enni, napokkal előbb egyeztetni kell a menüt. Párszáz méterre pedig parányi halászfalu tengődött. Minden más érintetlen, az óceán kellemesen hűvös, a hullámok nem túl vadak, a háttérben lévő hegyek szédületesek.

Útközben pedig mindig megtalálnak az útonállók. Ezek általában ifjú titánok 6 és 20 éves kor között, akik botokból hevenyészett „checkpointokat” építenek, ahol csak akkor engedik át az autókat, ha fizetnek – ahogy azt Móricka elképzeli. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy kövér gázzal el kell indulni feléjük, és pánikszerűen felemelik a sorompót, mielőtt a kocsi tokkal-vonóval lerombolja az egészet. Ja, elvileg ez nem szabad rablás, mert egy marék homokot a kátyúkba szórva útfenntartást imitálnak. Ilyet már láttam Guineában is, de ott valódi munka folyt, és kaptak is érte pénzt a kiskölkök.

Hatalmas feszültség van az országban. Az utóbbi egy héten szinte minden nap volt valami konfliktus valahol az országban. Tegnap a kormányzó párt szimpatizánsai betörtek az ellenzék székházába, hat nőt megerőszakoltak, volt lövöldözés és könnygáz. A diplomatáknak kiosztott reggeli security reportban előre figyelmeztettek a feszült helyzetre, ami végül is bejött. Én délután jártam a belvárosban, semmit sem tudtam az egészről, láttam a rendőrség által lezárt utcákat, és csak este hallottam, hogy mi történt. Az mindenesetre feltűnt, hogy baromi nehéz fényképezni, mert mindenki gyanakodva kérdezni, hogy minek fotózok, ezek szerint a kiélezett helyzet miatt. Minden egyes kockáért meg kell küzdeni, úgyhogy közel sem tudok annyi képet csinálni, amennyit akarok.

Ja, és hűvös van. Amit a leghidegebb 19 fokról írtam az alighanem csak a hivatalos méréseket tükrözi. Gassan mesélte, hogy Boban volt már 17 fok is egyik hajnalban, és nagyon nagyon ritkán hó is esik, igaz az egyből el is olvad. Képzelem, hogy beőrülnek a helyiek olyankor…

(intermezzo: újabb gyöngyszemet találtam. A helyi legenda szerint van Damme csúnya plasztikai műtéten esett át, amitől meglehetősen hasonló lett egy Bruca Willis nevű karakterszínészhez - tudjátok, aki atlétában cigizik. Ettől aztán jelentősen javult a színészi teljesítménye is. Bruce a király..., ja, meg mellette az iszlám ima című csoda.)

Ma kicsit bóklásztam a városban, inkább csak időtöltésnek, mint valódi érdeklődés miatt. A város központja egy hatalmas pamutfa, hivatalos nevén a Cotton Tree. Vagy 500 éves darab, végignézte, ahogy elviszik innen a rabszolgákat, meg azt is, ahogy a rabszolgák utódai visszatérnek, úgyhogy lehet pár sztorija. Megnéztem pár piacot, elég szép választék van, de már nem tud feldobni, mert 10 euróm maradt 3 napra, igaz, ebben nincs benne az útiköltség meg a guineaiaknak fizetendő korrupciós pénzek. Eléggé elpilledtem az út végére, és ez az utolsó napom. Holnap indulok vissza a csodálatos Conakryba, majd egy fél nap ücsörgés a reptéren (a városba már nem akarok bemenni, mert sötétedés után már semmi értelme, addig meg legfeljebb 1-2 órám lesz), aztán pénteken Milánó, szombat reggel meg haza… Ja, és tegnap este voltam élőben a Radio Cafén. Az otthoni reakciók szerint kicsit belassultam – ez nyilván így van: dög meleg van, és fáradt vagyok. De azért remek móka ez az út. Vagy hogy egy klasszikust idézzek: jó mulatság, férfimunka volt.