Kisebbségek Teheránban 1. rész: Death metál zenekarok

Death metál őrültként rendkívül hálás vagyok a közösségi oldalaknak. Egy ennyire rétegzene rajongójának lenni elég sokszor magányos buli. A legtöbb metálos sem bírja elviselni ezt a zenét. A baráti körömből sem rémlik, hogy az én zenémet hallgattuk volna valaha egy közös összejövetelen (Iron Maident meg Black Sabbathot persze igen, mert az szinte mindenkinél alap, ilyen egy jó baráti társaság). Mondjuk nem is vártam el soha, cserébe tuctuc sem szólt, meg mulatós sem, sokszor inkább kompromisszumot kötöttünk, mert a Pink Floydot mindenki szereti. Néha, főleg ismeretlen társaságban megpróbálkoznak azzal, hogy akkor most tegyek be én zenét. Ilyenkor szerényen mosolygok és udvariasan, de határozottan visszautasítom a lehetőséget, hogy nem akarok mindenkit azonnal hazaküldeni. Szóval ezzel a death metál mániámmal eléggé egyedül vagyok mindenhol. Ha Budapesten ilyen jellegű koncert van, arra összejön száz ember. Néha kétszáz, néha meg csak harminc. Ugyanezt a magányosságot áthelyezve egy húszmilliós Teheránba, egy másik kultúrába, ahol nincsenek sem klubok, sem koncertek, nos, nem sok esélyem van véletlenül belefutni hasonszőrű fazonokba. 

A Chaos Descent zajbrigád vendég színpadi állattal

Szerencsére az instagram az új facebook, így csak beütöttem a keresőbe, hogy „death metal Iran”, és máris kiadott néhány releváns találatot. Az első az „iraniandeathmetal” nevű oldal, Iranian Death Metal Militia leírással, tele iráni death metál zenekarok logóival és zenéivel. Csak egy üzenet az oldalra, hey dude, metalhead from Hungary, how can I meet you guys, és máris kaptam két-három zenész kontaktot, akik egy órán belül elhívtak házibuliba, ahol még több zenész és rajongó volt, és összekötöttek a következő zenekarral, és így tovább.

Chaos Descent

Az a jó a metál extrém műfajaiban, hogy nemigen vannak kíváncsiskodók és turisták. Vagy teljesen rákattan valaki, vagy teljesen hidegen hagyja. Itt nincs olyan, mint amikor ’90-’91 környékén mindenki Gunsos volt. Egy Morbid Angel vagy egy Napalm Death póló viselése olyan jel, amit senki sem visel viccből. Emiatt világszerte elég erős testvériség hatja át a közösséget. Iránban persze nehéz megkülönböztetni ezt a testvériséget az általános befogadástól, mert mindenki hihetetlenül kedves és vendégszerető. De az hétköznapi élmény Indonéziától Koszovón keresztül Iránig, hogy ha meglátnak hasonszőrű arcok, akkor intenek, köszöntenek vagy odajönnek dumálni. Megkérdezik, miben segíthetnek, és ha tudnak valami jó helyet, elhívnak.

Antropológusokkal valószínűleg bármeddig elvitatkozhatnék azon, hogy a nemzeti /törzsi kultúra mennyire hagyott nyomot a metál legsúlyosabb műfajaiban. Szerintem semennyire, és jobb érvem nincs rá, mint két és fél évtizednyi zenehallgatás a death és black metál berkein belül a világ minden tájáról, nagyjából a műfaj első albumainak kora óta, és az ebből leszűrt tapasztalatok. Meg persze a szakirodalom. Ez a zene annyira univerzális, hogy a különbségek nem a kultúrák, hanem a műfajon belüli iskolák között van. Amik természetesen mutatnak némi földrajzi mintázatot, de ez nem azt jelenti, hogy a floridai meg a göteborgi death metál bármilyen amerikai vagy svéd jellegzetességet képvisel.

Deathtune

A death metál nagyjából egyszerre alakult ki a világ különböző részein a ’80-as évek végén. Az első zenekarok a punk és a hardcore zenék agresszivitását és gyorsaságát vették alapul, és megpróbáltak még gyorsabbak lenni. A heavy metál felől nagyban hatott rájuk az, hogy a metál zenészek tudtak is zenélni. Vallási töltete nem volt (politikai pedig annyi, amennyi szükségszerűen kijött egy Thatcher alatt Birminghamben élő melósból, legalábbis ami az Egyesült Királyságot illeti), egyszerűen csak ez volt az az önkifejezési forma, amivel felnőtt emberek, illetve akkor még egy csomó tini, úgy tudták kifejezni önmagukat, hogy közben nem gyilkoltak meg senkit (a repperek meg a black metálosok gyilkolásztak akkoriban, de az egy másik mese, könyvet lehetne írni róla, és írtak is párat). Mellesleg a legtöbben magas szinten megtanultak gitározni és dobolni és az utóbbi húsz-harminc évben tucatnyi kiváló albumot tettek le az asztalra zenekaronként.

Mindez a kitérő csak azért jutott eszembe, mert elég sok visszajelzést kaptam, hogy milyen jó, hogy ilyen egzotikus dolgokkal töltöm a szabadidőm, mint a teheráni death metál szcéna feltérképezése (aminek még csak a legelején vagyok, és nem tudom mennyi sztori lesz benne). Jelen esetben a helyszín és a politikai/vallási besorolás a különleges, a zene pont olyan, mint bárhol a világon. Aki ősi perzsa motívumokat keres a zenében, az itt rossz helyen jár. Lehet, hogy pár dallam megihlet egy-egy gitárszólót, vagy egy album intrójának felvesznek tar zenét vagy mondjuk szúfi kántálást, de attól még nem lesz olyan, hogy perzsa death metál. Ha fársziul énekelnek, attól sem, és ha azt hörgik el, hogy rohadt volna meg Nagy Sándor mielőtt Perszepoliszhoz ér, akkor sem.

Az Ekwon fantasztikus albuma

Iránban az a műfaj különlegessége, hogy a legalitás határán mozog. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag be van tiltva, de a rendszer megtűri a jelenlétét. Tehát lehet zenekart alapítani, lehet számokat írni és próbálni (amíg valaki föl nem nyom a hatóságoknál), de nem lehet koncertezni, főleg nem énekessel. A szövegek, függetlenül a tartalmukról, sátánistának vannak kikiáltva, és természetesen tiltva vannak. Megkérdeztem az egyik zenekar tagjait, miért nem írnak egy komor hangulatú súlyos számot mondjuk Husszein imám haláláról, annak a betiltásában semmi logika nem lenne. Abban van vér, lefejezés, keserűség, jó kis nyomasztó sztori. A legkevesebb, amit válaszoltak az imámmal kapcsolatban, f-fel kezdődött és uck-ra végződött. És hogy no way.

A szövegek és a műfaj sátánista besorolása teljesen értelmezhetetlen logikus megközelítéssel. A műfaj már a ’90-es években túllépett ezen a klisén, már ami az alkotói oldalt illeti. Akkor is sokkal inkább volt polgárpukkasztás, és zsigeri egyházellenes katyvasz a vonatkozó műveltség bármilyen jele nélkül, mint kiforrott eszme. Volt benne egy kis lovecrafti Chtulu mítosz, ókori egyiptom, sátán, középkori szekták, minden az emberi lélek és elme sötét oldaláról. Mivel ezek a zenekarok elsősorban vallásellenesek és istentagadók (mármint azok, akik foglalkoznak ilyesmikkel és fontosnak tartják hangsúlyozni ezt az üzenetet), ezért a sátán dicsőítése nemigen állhat az áhitatuk középpontjában. A hatalom szempontjából sátánistának bélyegezni irányzatokat eléggé kényelmes. Semmilyen indoklást nem igényel a valláson alapuló rendszeren belül, és elég könnyű (felszínes és fals) ellenségképet formál ahhoz, hogy a kulturálisan rendkívül távol álló tömegek ne támogassák. Iránban a kultúra Sorosa a sátán.

Végül elmaradt a fellépés

A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy van sok tucatnyi death, black, thrash stb.metál  zenekar, rengeteg zenész (ahogy egy gitáros srác mondta, ha egy zenekar gitárosa lelép külföldre, csak nyisd ki az ajtót, és már ott fog állni a következő), csomó tehetség, akik gondtalanul zenélnek, próbálnak, albumokat írnak és terjesztenek online, csak éppen fellépni nem tudnak. Vagy ha igen, akkor átmennek koncertezni Jerevánba, Tbiliszibe vagy ahova el tudnak jutni. Iman, az egyik zenekar 40 éves gitárosa mesélte, hogy 25 éve zenél, ezalatt összesen háromszor játszott közönség előtt. Aki rocksztár akar lenni, az nem Iránban kezd karriert - és főleg nem ebben a stílusban, ahol a műfaj nagy öregjei önlló szerzői estjeiken sem mozgatnak meg többet párszár embernél.

Néha egyébként, mindenki számára meglepő, és cseppet sem logikus módon, a hatóságok engedélyezik a koncertet. Így játszhatott élőben nemrég a teheráni Deathtune is. A következő koncertjükre viszont már nem kaptak engedélyt, de mégis fölléptek. Cserébe a hatóságok az összes kocsijukat elvitették. Föllépni esetleg privát partin lehet, de arra még nem jöttem rá, hogy ezt hogy lehet kivitelezni. Irakban voltam egyszer egy pizsamás death metál házibulin, de annyira unplugged volt az egész, hogy metálnak semmiképpen sem nevezném a produkciót.

A fentiekből adódóan egy iráni death metál zenekarnak a története eléggé sablonos. Összejön egy csapat ifjú titán, sokat és gyorsan játszanak és megtanulnak zenélni. Kiadnak pár lemezt online, közben pár tag távozik Kanadába, Ausztráliába vagy Svédországba a rokonokhoz és építész meg designer lesz belőlük. A helyükre hasonló kaliberű arcok lépnek, évtizedes karrier alatt jó eséllyel letudnak két vagy három koncertet, és ez az egész véget ér, amikor minden tag külföldön van már, aki meg nem, az beszáll másik zenekarba.

A végén megemlítenék egy gyönyörű történetet. Amikor érdeklődtem a Chaos Descent zenekarnál, hogy honnan lehet megszerezni hivatalosan az albumukat, a gitáros srác azt mondta, torrentezzem le. Amikor mondtam neki, hogy már leloptam a netről, csak kíváncsi voltam, összehívta a zenekart és büszkén közölte, hogy mindig is arra vágyott, hogy valakinek annyira bejöjjön a produkció, hogy lelopja a netről. Ezzel életében először találkozott egy addig titkos rajongóval, én meg életemben először egy zenésszel, akinek örömet okoztam azzal, hogy ingyen nyúltam a zenéjét. Egyébként Iránban nagy hagyománya van annak, hogy nem fizetnek jogdíjat, és a srác büszkén kalóz népnek vallotta magát. Ilyen egy jó death metál deal, a végén mindenki boldog.

Aki még nem kattintott el erről a népszerű bejegyzésről és még mindig érdekli, íme pár friss zene az iráni szcénából:

Deathtune: https://deathtune.bandcamp.com/releases

Chaos Descent: https://chaosdescentofficial.bandcamp.com/releases

Azooma: https://xtreemmusic.bandcamp.com/album/a-hymn-of-the-vicious-monster

Ekwon: https://soundcloud.com/ekwon-band

Creation of Darkness: https://creationofdarkness.bandcamp.com/releases

És végül ahonnan a legtöbb zenekar elérhető:

Iranian Death Metal Milicia: https://www.instagram.com/iraniandeathmetal/

Death metal koncerten Irakban

Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában. Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre megyünk” tematikájú hobbimhoz.

Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés. Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.

A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.

Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt talán le is lehet venni a listáról.

Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.

Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém megtekinteni.

Death metal rajongó kollégáktól kérem, a műfaji hülyeségeitekkel, hogy ez most dallamos vagy valamilyen –core-os vagy thrashes death metal, kérlek ne fárasszatok, inkább hallgassátok őket itt vagy hívjátok meg őket európai fesztiválokra. Addig is hallgassátok ezt az örök klasszikust. A képekért ezer hála Hölvényi Kristófnak.

További képek Irakról: https://www.instagram.com/danielfromhungary/

tbilisi upndown

Esek-kelek a kellemes keleten

Igen, a tbiliszi hostel. A világ csodája ezzel az ingyen borral. Sosem hittem volna, hogy van olyan "fizetős" hely a világon, ahol az 5 eurós (még délkelet-ázsiai vagy közel-keleti mércével mérve is olcsó) szállás mellé annyit iszol, amennyi belefér. Illetve beléd. Néhány ellenőrző kör után kiderült, hogy tényleg. Ez pont elég volt három napra Tbilisziben, amit pár nappal később egy jereváni death metal fesztivál tudott csak überelni.

Amikor megérkeztem Tbiliszibe, csak egy kicsit egérrágta névjegy volt a kezemben egy címmel, meg free tea, free coffee, free wifi, free wine felirattal - egy hatvanakárhány éves michigani írónő adta még valahol Jerevántól északra. Még szerencse, hogy a pályaudvarhoz talán a legközelebbi. Annál kevésbé feltűnő helyen leltem rá... Hittem is, meg nem is a dolgot, mindenesetre nem bírtam ki, és kértem egy welcome drinket. Egész kellemes grúz fehérbor, semmi szofisztikáltság, semmi vaníliás mellékíz a napsütötte mogyoróbokor őszies aromájával, csak tiszta gyümölcs, ami az arcodba mondja, miből van. A hölgy, aki nem szégyenlősen egyből utántöltötte a poharam, arról számolt be, hogy a faterjának van egy nagyobb szőlője Tbiliszitől 60 kilométerre északra, úgyhogy neki sok van és ingyen. De azért szóltam, hogy ha nagyon elszalad velem a ló, akkor azért figyelmeztessen, ha tartozom valamivel. Ezt az opciót még alulról sem sikerült megkarcolnom.

Mindenesetre a helyi ittasodás helyett tombolt bennem a vágy, hogy felfedezzem a "belvárost", megkeressem a Jerevánból szintén átruccant iráni újságírónőt és a vele bandázó arcokat. Ez volt az első lecke Tbilisziből. Ez ugyanis - az örményekkel szemben, akik az azerieket meg a törököket utálják, de legalább nem bojkottálják a cirill meg a latin ábécét - a főutca kivételével kizárólag grúz betűkkel volt minden kirajzolva. (Itt megjegyezném azt az örmény történetet, a helyi zsidóviccet örmény-grúz viszonylatra, amelyben a grúz ábécét fikázzák az örmények. A történet szerint amikor 406-ban Mesrop Mashtots megalkotta az örmény ábécét, az nagyon megtetszett a grúzoknak, akik felkeresték a Mestert, hogy alkosson egyet nekik is. A Mester éppen spagettit evett, és nem akarta, hogy zavarják, ezért elküldte a grúzokat. De azok csak nem nyugodtak ebbe bele, végül a Mester falhoz vágta a spagettis tálat: "Itt az ábécétek".)

Visszatérve az iráni írónő kereséséhez, életemben nem gyalogoltam ennyit, hogy találkozzam egy nővel. Találkozó Tbiliszi belvárosában. Fölhív, hogy hova mennek. Öt percet kések, de induljanak el, majd odatalálok. Egy rendőr megmutatja az irányt, egy kilométer. Gyalogolok egy kilométert. A következő rendőr ugyanarra mutat, még egy kilométer. Még egyet gyalogolok. Ott senki sem tudja hol van, amit keresek. Tovább gyalogolok, kérdezek taxist, rendőrt, senki sincs képben. Gyalogolok, végül három rendőr kiröhög, és mondja, hogy menjek vissza a belváros felé, lehetőleg taxival. Mivel már egy bő órát gyalogoltam, gondoltam, már úgyis mindegy. Végül valaki útbaigazít, hogy még két kilométer. Közben hívom a nőt, egy parkban vannak, ez van szemben, körforgalom, szökőkút. Aztán felhív, hogy elmentek onnan egy ilyen meg olyan helyre. Igen, van zöld neon, szökőkút is. Visszagyalogolok másfél kilométert. Nem, mégis a parkban vannak. Vissza a parkba. Hívom, hogy ott vagyok: előttem toronyház, másik oldalon park, előtte körforgalom, benne kurva nagy szökőkút, amiben nincs víz. De van. De nincs. Melyik parkban vagy? Nem tudom, nincs kiírva. Adj egy helyit. Csak külföldiekkel vagyok. Mit látsz? Toronyházat, körforgalmat, kurva nagy szökőkutat, amiben van víz. Ő is. Látod a sárga lámpasort? Igen. Új kör: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút, nincs/van benne víz, sárga lámpasor. Bontok még egy sört, megint hívom: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút... Mindketten ugyanazt látjuk, a szökőkút nem stimmel, tök máshol vagyunk. Adjuk fel. Kiakadok rendesen, hogy már három órája gyalogolok, hogy találkozzunk, olyan nincs, hogy ma este nem futunk össze valahol, bárhol. Még szerencse, hogy közben elkezdtem masszívan Baltikázni. Menjünk vissza a belvárosba, hívjak én is egy taxit, találkozzunk a Felszabadulás tér körül. Odamegyek taxival, tíz perc nagyon gyorsan menve. Ott kapom az smst, hogy mi a hely neve, ahova behúzódtak. Senki sehol nem tudja. Újabb kilátástalan telefonálgatás, közben le is merül az összes egységem. Angolul persze senki nem tud, németül se, fársziul se, oroszul meg (nagy hiba!) én nem tudok annyit, hogy útba igazíttassam magam. Kínomban leintem az első részeget, akiből kinézem, hogy beszél idegenül. Félrecsúszott nyakkendő, egy üveg kóla a kézben, egyedül billeg hazafelé, tipikus jelenség. Kedves, tud angolul, de nem tudja hol a hely. És neki sincs pénz a kártyáján. Végül 3 percen belül föltölti, megkérdez vagy öt embert, és elkísér a kocsmáig. És - tadadadammm - ott van a nőszemély, cseh lányokkal, meg pár nehezen beazonosítható arccal. Leülök közéjük, egy hosszú hajú szakállas japán mellé, aki George, és félig brit fényképész (félig brit, és teljesen fényképész). Fél percet beszélünk, amikor megkérdezi, nem ismerem-e Milost, mert együtt stoppoltak három hete Örményországban.

Ismertem, mert előző este még együtt aljasodtunk Jerevánban (ld. előző bejegyzés). Kicsit kiakadok azóta, amikor valaki azzal oltogat, hogy sosem tud velem találkozni, mert nem vagyok otthon. Itt meg mindenki megtalál, aki ötszáz kilométeres körön belül mozog, még az ismerős ismerősének az ismerőse is. Reggelre cudarul nézünk ki, visszamegyek a szállásra, ahol addigra vagy húsz-harminc mocskosul bebaszott ember gajdol. Fölmegyek lefeküdni, de valaki rácuccolt az ágyamra. Mindegy, lefekszem, majd egy óra múlva egy részeg lengyel felráz, lengyelül üvöltözik, hogy az az ő helye. Leszarom, de ő nem álmos, én meg igen, úgyhogy keresek egy másik helyet. Félálomban elhatározom, ha még egyszer hozzámér, kegyetlenül lefejelem. Megdőlt egy mítosz, egy igazi tahó lengyellel hozott össze a sors. Illetve hárommal, és ezt csak napokkal később feledteti majd másik három lengyel, akik elkísérnek death metál buliba.

Másnap este némiképp hasonló a program. Összeszedünk valahol egy hatalmas darab amerikait, aki később egyszerűen kiesik a taxiból, és mindenki annyira röhög, meg fényképezik, hogy én próbálom meg felszedni. Aztán elmegyünk egy igen kiváló szórakozóhelyre: hatalmas első emeleti lakás a belvárosban, egyetlen, bő száz négyzetméteres nagyszoba, bárpult, DJ, tele jó nővel meg zakós csávókkal. Inkább házibuli, mint bármi más.

Napközben, térkép nélkül bolyongok, még az első nap. Saccra elindulok valamerre, nem tudom, merre van a belváros. Elsőre elég lepattant, de legalább van pár szép épület, és ami még jellegzetesebb, minden házon van egy olyan kovácsolt vas erkély, ami épp hogy elbírja a rápakolt cserepes virágot. A belváros nincs meg. Délután új iránnyal próbálkozom, negyed órát sétálok egy kétszer három sávos autópálya külső sávjában, mire valami jó felé kanyarodó utcát látok. Attól kezdve kizárólag metróval vagyok hajlandó közlekedni.


A metrójegy olcsó, teljesen elektronikus, bármennyi pénzt lehet rátölteni, és ha jól emlékszem, olyan 100 forint lehet egy menet. Beengedőkapus rendszer, bliccelés kizárva. Úgy látszik, Budapest maradt az utolsó olyan város a harmadik világban, ahol droidhadsereget kell gyártani ahhoz, hogy ne kelljen gondolkozni. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy van az, hogy bármerre járok a világban, valahogy minden évekkel előttünk mozog, és csak mi élünk a 19. században.

Délutánra meglett a belváros. Főutcája olyan, mint az Andrássy út, az ott lévő palotákat bátran oda lehet tenni a budapestiek mellé. Igaz, a nagyívű szecessziós meg egyéb külső homlokzatok fából épült, kaotikus kialakítású belső udvarokat rejtenek. Tbiliszi várostervező mérnökei viszont átaludtak egy kurzust, amikor a működő városi terekről tanítottak nekik. A belvárost kétszer kétsávos autóút vágja ketté. A kocsik százas átlaggal száguldoznak, átkelő, zebra viszont egyáltalán nincs, csak pár aluljáró úgy négyszáz méterenként. Éppen ezért a nagy csoda elmaradt. Utolsó esti bandázás közben kivilágított erődre bukkanok - milyen jó, nappal fel sem tűnt, így utolsó napra meglett a városnéző program. Ezzel az eseménnyel Tbiliszi végleg bekerült az igazán szép városok sokas listájára. Kóborlás közben találok egy plakátot, ami egy death metál fesztiválra invitál, két nappal a jereváni esemény előtt. A helyszín egy külvárosi panelrengeteg szélén lévő night club, a zene jó, a közönség vicces. A hely mocskosul tele van metálrészegre aljasodott tinikkel, akik performanszként bemutatják a pogó és a tömegverekedés valami egészen sajátos kombinációját. A zenekar raklapokon játszik, a nézőteret néhány bőrpuff választja el, utána következik a kör, amin belül a ketrecharc zajlik. Negyvenkilós tinik rohannak egymásnak, és amikor egyik sem tudja egyértelműen fölborítani a másikat, lábkihúzós-fülleharapós birkózás kezdődik, amire a többi negyvenkilós boldogan ugrik rá lendületből, hogy nagy legyen a kicsiarakás. Két koncert után megfulladok a füsttől, elegen van a tinikből és inkább visszametrózok az ingyen borhoz. De előtte még találkozom George-dzsal a tegnapi kocsmában. A pult alól előkerül egy üveg csipkekompót, elkérem a levét, meg hozzá pár feles vodkát, és aznap estére kitalálom életem koktélját.

Éjjel még találkozom egy izraeli régész párral, akiket azzal oltogatok, hogy Iránban milyen jól lehet elhagyott romvárosokat találni a sivatagban, ha valaki tudja, hol keresse őket. Ettől eléggé kiakadnak, de jó értelemben persze, cserébe küldök át nekik képeket ilyen helyekről, amitől boldogok - igaz arra sosem lesz esélyük, hogy személyesen is meglátogassák ezeket. Éjjel a szálláson még tart az őrület, a japánok nagyon belehúztak. Van itt egy longstayer, 3 hónapja nyomja Tbilisziben, az ingyenboros szálláson. Ebi a neve, csapos, és közbenjárására kiderül, nemcsak a bor, de a tömény is ingyen van. Amikor kimegyek még sörért az éjjelnappaliba, egy jóindulatú ember a vállamra teszi a kezét. Várj!, mondja, beszalad a boltba egy másfél literes ásványvízért. Reggel szükséged lesz rá, és a kezembe nyomja. Elérzékenyülök.


Másnap délután a marsrutka nevű távközlekedési csodára várok, hogy megteljen utasokkal. Három óra alatt csak ketten jövünk össze, szívom a fogam, hogy miért nem maradtam legalább estig, vagy másnap reggelig, amikor gyanús körülmények között elindulunk. Évtizedes tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy egy iránytaxi/marsrutka, stb. nem indul el hamarabb, mint ahogy megtelne emberekkel. Most megtörtént. Elmentünk valami külvárosba, egy udvarról bepakoltak valamit hátra, és két utas plusz sofőr kombinációval, vagyis kilenc üres hellyel elindultunk Jerevánba. Gyanús. Nagyon gyanús. Végül nem lett semmi, valami gyümölcs volt, megnézettük a vámossal, a sofőr meghívott kávézni, éjjelre Jerevánba értem.

A korábbi szállásom helyett egy alig fellengzős nevű Penthouse-ba mentem, hatodik emeleti lakás, fullpanorámás kilátással az Ararátra. A szállás tele volt, szerencsére nem zavartak el éjszaka, hanem alhattam a közös nappaliban, diszkont áron. Reggel megismertem a lakótársakat, három lengyel (ebből kettő nászúton, nem is értem, hogy bírják a dormitóriumot), egy horvát haditudósító, pár mérsékelten érdekes német, meg egy bolond öreg francia, aki az első félóra alapján kizárólag azért utazik, hogy a fiataloknak folyamatosan elmesélhesse, hogy milyen volt harminc éve utazgatni Iránban meg Afganisztánban, meg mennyi hasist szívott Marokkóban. Egy tininek még jók ezek a sztorik, én kábé tíz percig bírtam, főleg, hogy angolból sem volt nagy spíler. Sőt, kicsi se...

Utolsó estémen történt a legendás esemény, a death metál fesztivál a jereváni bábszínházban. Rávettem a lengyeleket, hogy jöjjenek velem. Megnéztem egy koncertet, aztán kimentünk sörözni, és az egyik fazon kérdés nélkül olyan ütemben szállította a söröket, hogy egyszerűen nem tudtam bemenni megnézni a többi koncertet, legfeljebb csak pár számot. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az iráni Death-fuse tagságával aljasodunk, készülnek a vállalható, de azt inkább csak karcolgató partifotók, majd teljes lesz a káosz. Egy felesre még lemegyek afterezni a metál kocsmába, majd visszataxizom az irániakhoz, akik addigra már olyan készek, hogy lassan oszlik a társaság. A lengyeleknek nyoma veszett, egyikük másnap délután ötkor mászik elő az ágyból szétvagdosott fejjel, pont, amikor indulok a reptérre.

Múlt héten Dani küldött egy smst, hogy a kijevi reptéren 6 euró a literes vodka. Volt annyiért is. De találtam 5 eurósat, így egy tízest elverve magamhoz vettem két ampullát, amit az utóbbi három hétben nem voltam képes elfogyasztani. Amióta hazajöttem, kétnaponta futok, így egész jól regenerálódtam.