Mazari militurizmus

Afganisztán az egyik kedvenc helyem. Kétség nem fér hozzá, az egész ország el van baszva tisztességesen, de ilyen szép tájak ennyire jó sztorikkal nem akárhol találkoznak össze. Már épp kezdtem kifogyni újabb ütős történetekből, így örömmel pótoltam ez utóbbi hiányosságomat.

A Szimplából ötkor hazaérve már elég késő volt elérni a vonatot, így taxiba ültem, hogy meglehetősen pilledten elkezdjem eddigi legrövidebb, de még így is végtelennek tűnő utamat Mazar-i Sharifba. Annak rendje és módja szerint a vonaton azonnal elájultam, de valamiért Győrben keltett a rutin, átszállás után meg Pápán a mellettem ülő, így sikerült elkerülni, hogy Bécsben vagy valahol máshol ébredjek. A vasútállomáson persze se busz, se taxi, úgyhogy kigyalogoltam a légibázisra. Ott egy bajuszos tukkó őr fogadott. Elmondtam, kihez jöttem, erre: „Telefon!” – oké, add meg a számát! „Oldd meg!” – Mindenképpen rajta kell lennem a déli mazari gépen! – „Öööö” – és már nyúlt is a telefonért a már nem is olyan vagány pöcs. Nyilván ha diplomata vagy honvédségi rendszámos terepjáróval érkezem öltönyben (mindkettő kizárva, örökre), akkor nem mer ekkora arccal fogadni, de így jobb volt a kontraszt és sokkal jobban szórakoztatott, hogy hülyét csinál magából.

Két órával később elnyelt a gép gyomra és megszűnt az időérzékem. Mintha egy konténerben repültünk volna, lényegesen szűkebb üléseken, mint a polgári járatokon, pedig a katonák nem tartoznak az apróbb termetűek közé. Mellém egészen véletlenül pont az a srác került, aki 2006 telén járőrözni vitt Kabulban, ezzel behúztam egy újabb kicsiavilág sztorit. Eleinte nehezen indult a beszélgetés, de amikor kezdett derengeni, hogy ", 6 éve télen vittünk pár újságírót a Kabul környéki falvakba. Ja, meg voltunk a királyi palotánál is. Igen, igen. Igen, mi voltunk azok." Most túl sokat nem mesélt, mit csinál, ergo különleges egység. A Pápa-Mazar öt óra alatt megvolt, ami kialvatlanul, másnaposan, szűk helyen, zsibbadó lábbal éppen 4 óra 55 perccel volt több a kellemesnél. Egy svéd repülős mutogatta el a stewardesek ismertetőjét – bár ne tette volna: „Aki a szélén ül, fölöttük vannak oxigénmaszkok. Ha véletlenül leesik a nyomás, öt percre elég oxigén áll a rendelkezésükre.” Középen ültem, rólunk nem esett szó. A szokásos darabolós zeném nagyjából elnyomta a gép hangját, így legalább a fejem nem repedt szét a zajtól. Megnyugodni hazaúton sem sikerült. A szélén vannak maszkok, viszont mindenhol van mentőmellény, bár ha lehetne választani a kettő közül, én tuti az oxigént szeretném. A rendes polgári gépekkel szemben a C17-nek van húzása, felszálláskor rendesen belepréselt a székbe. Ha ezt a sebességet lehetne kombinálni az Emirates borlapjával és filmválasztékával, csak ilyennel repülnék.

Mazarban megcsapott egy kellemes éjszakai 40 fok. A megérkezés utáni logisztika megér egy sztorit a civil-katona viszonyról. Először is a katonák jó arcok. A pápai barom őrt leszámítva eddig mindenki kedves volt, segítőkész, és attól eltekintve, hogy páran őrültnek tartanak, és nem igazán értik, minek vagyok itt, eléggé befogadtak, legalábbis úgy tűnik elsőre. Nem nagyon tudnak mit kezdeni a civilekkel, főleg nem itt. Persze mire pár héttel később elhagytam az országot, bámulatos javuláson ment keresztül ez a viszony. A katonák félelme és a civilek magabiztossága is érthető, más szabályok szerint játszunk, más elvek mentén, így nem igazán lehet összevetni, hogy kinek van igaza, mert mindkét hozzáállás működik a saját logikája szerint. Katonai táborban az ISAF logikája szerint kellett játszani, ami szívet melengetően vicces-bizarr volt számomra, és rendkívül szórakoztatónak találtam ezt a játékot. 

A legfőbb probléma a tábor elhagyása volt. Először rá akartak tenni egy Pul-e Khumriba menő helikopterre másnap reggel. Nem hogy oda nem szeretnék most elmenni, de a táborból is olyan gyorsan lépnék, amilyen gyorsan csak lehet. Itt mattot kapott a rendszer. Egy fazon szerint kizárt dolog, hogy hátamra csapom a hátizsákom, és kisétálok a sorompón gyalog, mindenféle ID nélkül. „Először is kell egy ID.” Oké, akkor holnap reggel intézek ID-t, és kisétálok. „Azt nem lehet, gyalog nem lehet kimenni, csak kocsival.” Jó, akkor beülök egy kocsiba, vigyenek át a sorompón, forduljanak meg és menjenek vissza. „De konvojjal lehet csak kimenni…” Jött egy nagyobb főnök, neki is elmondtam, hogy lelépnék. „Maga felnőtt ember, ha ki akar menni, menjen.” Fain, akkor fogom a cuccom és már megyek is. „Éjszaka nem lehet, aludjon itt, pihenjen, és majd reggel.” Oké, nincs más esély, maradok. Aztán elkezdtek keresni, hogy „a civil úr nem vette át a felszerelést.” Milyen felszerelést? ”Hát a repeszálló mellényt!” Most komolyan, az éjszakai alváshoz kell repeszálló? „Belőhetnek.” Lőttek be mostanában? „Ööööö.” Nem kell repeszálló. „Sosem vesznek mellényt terepen?” Soha. „Ööööö. Akkor alá kell írni egy nyilatkozatot, miszerint nem hajlandó átvenni a felszerelést.” Szívesen aláírom. A mellény kiadásánál folytatódott a beszélgetés. „Mindenképpen át kell vennie a mellényt!” Oké, most átveszem, leteszem az ágy mellé, reggel hatkor meg visszahozom leadni. Sőt, átveszem, és már most leadom. „Magánál kell lennie. Félmillió egy ilyen, mindenképpen vissza kell adnia.” Tudom, de ha reggel nem adhatom le, mit csinálok hetekig egy húszkilós nehéz szarral, mindenhova magammal viszem? Nem veszem át! „Oké, akkor ide írja le, hogy nem veszi át.” És így tovább. Reggel 6-kor egyetlen kocsival, ID és mellény nélkül kivittek a tábor elé, majd visszamentek. Problem, mister?

Az erős túlzás lenne, ha Mazart mindenki számára kellemes helyként írnám le, de valamiért kedvelem néha az ittlétet, és afgán viszonylatban biztosan nincs ennél jobb város. Az utóbbi években rengeteget fejlődött, aszfaltút, visszaszámolós jelzőlámpa (!), pláza, és mérhetetlen mennyiségű új épület, sőt, komplett új városrész. Életem egyik legjobb grilltáljába itt futottam bele,  és itt játszódott le a következő párbeszéd:

-Srácok, mitől vagytok ilyen gyengék?
-Kurvázástól.
-Ja, az más...
A párbeszéd egy mazar-i sharifi kertben játszódott egy kunduzi türkmén pincér meg a haverok között, az apropóját pedig az adta, hogy nem szelelt rendesen a vizipipa, és kellett a segítség. Tényleg kurvázni voltak a srácok, de előtte leugrottak Tashkurganba pálinkázni.

… és egy dollárt fizettem két doboz Coca Coláért meg egy doboz Pine cigiért. A SevenStar ugyan másfélszer annyiba, 60 dollárcentbe kerül, de a helyiek szerint „az egészségesebb, mert nincs benne műanyag”. Az utcán a fazonok mosolyognak, érdeklődnek, honnan jöttem, mi van velem, és látszólag mindenki képben van Madzsarisztánt illetően. Állítólag pár éve halt meg egy afgán költő, aki élt Budapesten, imádta, és úgy írta le a várost, hogy „a világ rajza”. Azt hiszem, kicsit utána kell járnom ennek a fazonnak, és valami ismerőssel lefordíttatni a verset dáriból. 

Pár apróbb kirándulást leszámítva elég eseménytelen volt a mazari mulatság, egyszer voltam Balkhban, Avicenna és Rúmi szülővárosában. Már nem látszó, de még létező buddhista és egyéb emlékeivel turisztikai aranybánya lenne, ha nem itt lenne Afganisztánban, hanem legalább 100 kilométerrel feljebb, üzbég földön. Így csak a helyiek meg pár expat turistáskodik az évezredes várfalakon. A másik fantasztikum a hayratani halászcsárda volt az Amu Darja partján, háttérben az üzbég oldalra vezető Barátság híddal. A jó 15 kilós harcsából megsütöttek nekünk egy szép darabot, miközben helyi kiskölkök kézzel halásztak a sáros folyóban. 

A végén újra a mazari német tábor, ami nekem tiszta Disneyland. Hatalmas város, benne amerikai motoros bandával (épp versenyezni láttam őket a szögesdróton belül, de az erődítésen kívül lévő sivatagos területen), kocsmákkal (napi két sör megengedett, vagy helyette egy üveg búza), európai és afgán boltokkal, kantinokkal (az amcsiknál rák, a norvégban lazac), este a holland kocsmában szeszmentes Rammstein buli (azért előtte bandáztunk egyet pár sörrel és hp-val), a múlt héten meg Hellfire koncert volt élőben, AC/DC tribute mulatság keretein belül.

A homokos strandröpi pályáról az akna ellen tutibiztos MRAP-ok alá gurul be a labda, ha kiütik, kocogás közben látod, ahogy felengednek egy drónt, és az a nagy király, akinek van bringája, mert az nem gyalogol napi fél-1 órát. A szigor egyébként olyan nagy, hogy ha túlléped a 20km/h-s maximális megengedett sebességet, 500-1000 eurótól indul az alapbüntetés. Igaz, ami nekem civilként Disneyland, az egy fél-háromnegyed éven keresztül eléggé büntet, de a beszámolók szerint nem rossz az élet errefelé, még ha a jereváni leszbikocsmában csaposként könnyebben el tudom képzelni a jövőmet, mint itt.

A Rammstein buli után azonnal irány a C17, éjjel Mazarban, reggel Pápán, délután Bécsben, következő éjjel meg már Minszkben vagyok. Egy ilyen nap után mindig eszembe jut a gyerekkori mottóm: Aki sokat alszik, az keveset él. Most egy kicsit sokat éltem, és csak aludni szeretnék.

hungarian PRT&OMLT at work

Élet a végeken

Járőr, konvojok kísérése, kiképzés. Vagy éppen dartsverseny, hússütés és csocsó. Egyeseknek tűzharc, másoknak gyúrás közben meghúzódott váll jut osztályrészül. Vannak köztük mérnökök, orvosok, ápolók, tanárok. A közös bennük, hogy mindannyian magyar katonák. Afganisztánban szolgálnak.

Igazi álomutazás. Mintha szaunában ülnénk, mindenkiről folyik a víz. A hőmérséklet kint 35 fok, bent inkább 45. Az átizzadt póló felett jó tízkilós repeszálló mellény, a fejen sisak, vagy ahogy katonai szlengből nem sokkal korábban megismerhettük, kupak. Levenném, de akkor a fejem törne be, akkorákat dob a teherautó. Egy izzó, páncélozott fémdobozban ülünk vagy kéttucatnyian, katonák és újságírók vegyesen. A hátul ülők kifelé néznek a parányi ablakon, a többiek meg egymás képét bámulják a félhomályban. Még két óra ebben a helyzetben, feltéve, hogy nem történik semmi. Katonáink sztoikus nyugalommal viszonyulnak ahhoz a logisztikai rémálomhoz, amit az újságírók jelentenek számukra. Számukra ez csak egy meló, púp a hátukra, nélkülünk lett volna egy fél szabadnap a táborban, lehetett volna aludni vagy gyúrni. Most meg figyelhetnek, hogy szét ne szaladjon a kíváncsi nyáj. Legutóbb egy fotóst úgy kellett elrántani a helikopter mellől, másodpercekkel azelőtt, hogy fejjel belesétált volna a forgó farokrotorba.

Még csak egy napja vagyunk úton, de mintha egy hete tartana. Összerázódik a csapat, a miniszter, a vezérkar, a fotós meg az újságíró. Tizenhárom órára összezárva egy vascsőben, kétszeri tankolással a volt Szovjetunió déli végein, majd megérkezés az észak-afganisztáni Mazari Sharif mellett lévő német táborba. Hatalmas város ez. Földszintes, egyszerű, szögletes, ingerszegény, de a hozzáférhető legnagyobb komfortban berendezve. Betonozott utak, fehér páncélkonténerek, köztük minden talpalatnyi felület fölszórva kővel, hogy ne éljenek meg benne a rovarok és a kígyók, meg hogy megfogja a mindent belepő port. A hatalmas kantinban százak férnek el, a választék bőséges, de valódi ízek és fűszerek nélkül. Az ajtón plakátok, az egyik a BL-döntőt, a másik a hétvégi rockbulit hirdeti. Az ebben a táborban dolgozó orvosok, ápolók és egyéb kisegítő személyzetek egészen élhető börtönt kaptak, sokan ugyanis fél évet húznak le anélkül, hogy elhagynák a területet. „Ennyi erővel lehetnénk akár az Alföldön is. Csak itt melegebb van.” – vélekedik egyikük. Igazuk van, ezen a helyen biztonságban vannak. Körülöttük két és félezer jól felszerelt német, azok körül biztonsági zóna, a közeli falvak vezetői lojálisak, a gyanús elemeket földobják. Ha hirtelen gránátot lőne be valaki, csak be kéne menniük a páncélozott konténereikbe, ha meg valaki robbanószert próbálna meg becsempészni, elkapnák a keresőkutyák. Az az afgán is megjárta, aki a műlábában vitt volna be robbanóanyagot a kórházba…

Estére, a fent említett zötykölődés után a magyar PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) bázisán vagyunk Puli-Humriban, az észak-afganisztáni Baglan tartományban. A látszólagos biztonságnak itt vége, a környezet ugyan nem ellenséges, de állandóan résen kell lenni. Az itt missziót teljesítő magyarok feladatai közé ugyanis olyan tevékenységek tartoznak, mint a járőrözés, a helyi infrastruktúra javítása, az információszerzés, a helyi közösségekkel való bizalomépítés, a szállítmányok kísérése, vagy akár az afgán rendőrség és katonaság segítése. Komplex munka ez, rengeteg terepen töltött idővel, kimerítő megbeszéléssel, feszült figyelemmel jár. Az erőfeszítések eredménye nem nagy, nem látványos, de annál fontosabb: kutak, kisebb hidak, iskolák a helyieknek, megszerzett bizalom, cserébe néha jön egy-két füles a térségben megjelent idegen elemekről. Az igazi eredmény azonban mégis az, ha mindenki életben marad. Életek múlnak a legkisebb apróságokon is.

A délelőtti program egy iskolalátogatás. Most adják át azt a falat, ami a helyi lányiskola köré épült. Ez is a magyar PRT-nak köszönhető, egy helyi vállalkozó építette fel, de máris reklamálnak az afgánok: nem elég magas, be lehet látni, de azért köszönik szépen. De ugye lesz ez magasabb is? Közben a gyerekek megkapják azt a tonnányi csomagot, játékmacit és füzetet, amit magyar iskolások gyűjtöttek össze nekik. Az egész esemény bájosan amatőr, mindenki csetlik-botlik, a szégyenlős kiskölyköket előre kell lökdösni, a technika beadja az unalmast, páran elkésnek, a háttérben pár kissrác gyepálja egymást. Hogy mégsem viccből vagyunk itt, az azonnal kiderül, ha körbenézünk. A terep biztosítva, a katonák meg a fogukat szívják, amikor az ezüstpapírba csomagolt ajándékokra beriaszt a detektor.

Visszamászva a kellemetlen páncéldobozba Kilagaj felé vesszük az irányt. A Puli-Humritól 15 kilométerre lévő egykori szovjet bázis helyén új tábor épül. Amerikai pénzből, amerikai felszereléssel. A magyarok egyik legérdekesebb szerepvállalása ez, amelyben az ohioi nemzeti gárda tagjaival közösen képeznek ki 700 afgán katonát a mieink. A feladathoz rengeteg türelem és állandó odafigyelés kell. A két nyugati, a magyar meg a tengerentúli könnyedén szót ért egymással, ismerik egymás fegyvereit, egymás nyelvét, egymás gesztusait. Az afgánoktól egy szakadék választja el őket, még akkor is, ha az itt szolgálók igyekeznek megtanulni a nyelvüket és kultúrájukat. „A helyieket könnyű motiválni, de sem pszichikailag, sem fizikailag nem bírják annyira a gyűrődést.” – meséli Belecz István zászlós. „Eleinte előfordult, hogy egy-két óra kiképzés után egyszerűen leültek a földre pihenni, vagy elaludtak. Most az a taktikám, hogy rövid, negyed órás etapokban beszélek hozzájuk, annyi ideig fenn tudom tartani a figyelmet.” – folytatja a szakállt növesztett katona. Emellett természetesen tiszteletben tartják a vallásukat, így lehetőségük van a napi ötszöri imára. Olyan is volt korábban, aki felvette az első fizetését, és szó nélkül eltűnt két hónapra, persze aztán visszatért – ezért ma már kirúgnák. De az tagadhatatlan, hogy folyamatosan fejlődnek. Legutóbb a 15 afgán zászlóalj közül a bázison lévők kapták a legjobb minősítést. Most éppen az aknavetőt tanulmányozzák. Nem mintha nem láttak volna még ilyet, talán többször is, mint az őket kiképzők, de a célzáshoz elengedhetetlen precíziós műszerekkel még meg kell ismerkedni. Ezek már nem azok az idők, amikor a hegyoldalból kellett a várost lőni – valljuk be, azt könnyebb volt eltalálni, mint a mostani kis célpontokat.

Sötétben érünk vissza a Puli Humri bázisra, a Camp Pannoniába. Lámpát mérsékelten lehet égetni, a tábor kicsi, körülötte hegyek, elvileg bárki beláthat. A családias hangulatot már csak egy úszómedence fokozhatná, panaszkodnak is jópáran, hogy miért nincs. Ugyanis volt. Pár évvel ezelőtt a hollandok építették, de aztán lett némi visszhangja odahaza annak, hogy az idegenbe küldött hős katonák úszómedence partján sütkéreznek, így aztán betemették. Helyette a Hard Rock Cafe Puli Humri logo jelzi a magyar lazaságot.

Másnap sikerül szerezni két német helikoptert, hogy visszarepítsenek a mazari táborba. Gyerekes örömünk akkor csökken egy kissé, amikor a katonák „viszonthányásra” köszöntéssel búcsúztatnak. Ahogy a rotor mozgásba lendül, és a helikopter felemelkedik, már senki sem beszél, inkább a tájat nézzük a lenyitott hátsó rámpán keresztül. Terepkövető repülésnek nevezik, ahogy pár méterrel a földfelszín felett haladunk. Lehet, hogy ez tart életben: messziről nem nyújtunk jó célpontot, a hegyek között pedig csak másodpercekre vagyunk szem előtt, amikor előbukkanunk a hegygerinc felett, vagy amikor befordulunk egy kanyonba. Elöl két géppuskás pásztázza a terepet, hátul, a rámpa szélén lábat lógató katona ül. Ő maga az egyszemélyes hátsó radar, ami az esetek többségében mindössze egy fullpanorámás sétarepülést jelent a gyakorlatban. Állítólag nem veszélytelen munka ez, néhány ilyen hátsó embert már elhagytak… És hogy miért kell két helikopter? Azért mert Afganisztánban mindenből több kell. Ezt a biztonsági helyzet indokolja: ha az egyik járgánnyal (helikopter, páncélozott dzsip) történik valami – ahogy ők neveik, incidens – , akkor a másiknak kell fedeznie és adott esetben kimenekítenie a benne ülőket. Így lehetséges az, hogy ha egyetlen embernek kell elmennie A-ból B-be, ahhoz legalább két helikopter, vagy több kocsi szükséges.

Utolsó este magyar buli van Mazarban. A sört a német boltból, a bepácolt húst a barbekjúhoz a kantinból szerezzük. A bolt a globalizáció legjobb példája: a német hely bosnyák menedzsere kínaiakat alkalmaz, akik a dán legót árulják a norvég orvosnak Afganisztán északi részén. Rejtő itt jól érezné magát. És ha már itt tartunk: a szeszesitalra kemény limit van, egyszerre legfeljebb hat doboz sört adnak ki egy embernek. A tábor fennállása óta egyszer sem volt gond a részegséggel, pedig háromezer kiéhezett és felfegyverzett férfi és tizedannyi nő él itt összezárva. A fáradt gőzt ki kell engedni valahogy, és mindenki tudja, ha vállalhatatlanul viselkedik, nagyon gyorsan hazakerülhet. Akkor pedig oda a jó fizetés is. De ennél sokkal profibb a hozzáállás.

Ahogy lemegy a nap, egyre jobban oldódik a hangulat. Már nem gondolkozunk sztereotípiákban. A katona már nem az a baka, akivel fogkefével mosatták fel a vécét a rendszerváltás környékén, sokkal inkább egy nyelveket beszélő, remekül kiképzett vidám és segítőkész cimbora, és már mi sem a hazudós, elferdítős, megbízhatatlan, őscivil újságíróknak érezzük magunkat, akikben az a legjobb, hogy mindjárt hazamennek. Ők viszont maradnak még három hónapot, addig helyt kell állniuk. És másnap folytatják az operálást, a járőrözést, magyarázzák az afgán katonáknak az új felszerelés működését, tárgyalnak a falusi vezetőkkel, bütykölik a kocsit, és tervezgetik, hogy otthon majd mire költik az itt megkeresett pénzt.

A képekért hálás köszönet Kállai Marcinak, Dévényi Verának, Nyulas Szabolcsnak, na meg nekem:-)

hurrá, nyaralunk!

A fantasztikus Kabul

Afganisztán köztudottan nem vidám hely. Volt itt 25 év háború, részben polgár, részben a szovjetek elleni, volt (és van) Talibán, aztán meg ide jött mindenki a bosnyákoktól a nepáliakig, mint katona, mint ENSZ, mint NGO, mint befektető. Élnek itt nagyrészt pastuk, kisebb részben tadzsikok, üzbégek, hazarák és türkmének, még kisebb részben még kisebb törzsek százával, akik egymás hatalmi ambícióit törögetik le különböző módon. Aztán vannak itt szép számban szunniták, síita hazarák, szúfik, szikhek és Kabulban még egy zsidó is.

Északról a túlbürokratizált posztszovjet diktatúrák, nyugatról az atomkeményen Amerika-ellenes Irán, a többi részről meg a kétarcú Pakisztán veszi körbe az országot, beszorítva ezzel a drog, az atom és a szélsőséges iszlamizmus virtuális arany háromszögébe.A nők lassan kezdenek magukhoz térni, a tömeggyilkosok és a hadurak (általában értsd: drogbárók) a parlamentben ülnek, az utak lassan épülgetnek, az emberek gyorsabb változást akarnak és egyre rosszabb a közbiztonság. Nagyjából ezek az okai annak, hogy miért nem Afganisztán a legkiemeltebb turistacélpont Thaiföld után.

2006. februárjában valamelyik hajnalon egy TU 154-es landolt a taskenti repülőtéren. Még mindig azon kacarásztam, hogy 3 hetes levelezés és több bécsi látogatás után is csak 3 órával a ferihegyi indulás előtt szíveskedtek kiadni az üzbégek a vízumot. Bécsben. Az afgánokhoz elég volt pár telefon és 5 óra…

A reptér monitorjain a Félelem és reszketés Las Vegasban ment oroszul, ami megadta az alaphangulatot a következő három hétre. Szamarkand egynapos érintésével, 750 kilométeres taxizással (50 USD) értünk Termezbe, az afgán határhoz az Amu Darja partjára. Először tévedésből a kikötőbe keveredtünk, ahol mindenki bámult és rajtunk röhögött, valószínűleg azért, mert olyan 20 kilométerrel mellélőttük a határátkelőt. Minden taxis 50 dollárért ajánlkozott, de kitartásunk meghozta gyümölcsét, és fél órával később már az elektromos kerítés tövében, kalasnyikovos üzbégek szájtátása közepette ettük utolsó otthonról hozott kolbászunkat. Alig félóra séta, orvosi vizsgálat (–„Van valami baja?” – „Nincs.” – „Jó, itt a pecsét.”) és háromórás szétpakolás után már sétáltunk is át az Amu Darja hídján. Várt minket az ország, ami az elmúlt időszak hírei szerint a legkellemetlenebbek egyike egy nyugati számára.

Alig egy héttel indulásunk előtt a dán karikatúra-botrány miatt csaptak fel az indulatok, majd pár nappal később újabb fotók kerültek a nyilvánosság elé az Abu Ghraib börtönbeli kínzásokról. Ugyanekkor irakiakat vertek a britek Bászrában. Afganisztán volt addig az egyetlen hely, ahol pár nappal korábbi komoly összecsapásokban halálos áldozatok is voltak. Tüntetések Kabulban, Maimanában, drogháború délen, harcok a tálibokkal délen és keleten. Ideális időpont a vizitre, mi meg csak a fogunkat szívtuk, csak ne nézzenek dánnak, csak ne nézzenek dánnak…Hairatanban, az afgán oldalon már nem volt idő gondolkozni ezeken. Megjelent két dzsip, hogy a város hírszerzési főnökéhez vigyen minket. Erről a programról egyikünk sem tudott, de ha már így adódott, nem hagytuk ki. Akbar Khan géppisztolyos testőrei kíséretében jelent meg, akik a szemünk láttára szinte megszállták az épületet. Rövid beszélgetésünk alatt mosolyogva megnyugtatott, hogy semmi bajunk sem történhet, ez egy biztonságos hely, garantálja a sértetlenséget. Nagyon hangzatos kijelentés, csak nem lehetett komolyan venni. Szerencsére igaza lett.

A következő napok azzal teltek, hogy Mazar-i Sharifban és környékén a Vöröskereszt prodzsektjeit látogattuk végig. Dari Zindaz völgyben, mintegy 100 kilométerre Mazartól délre egy kiskölykökkel teli iskola fogadott. A Nemzetközi Vöröskereszt tartott nekik felvilágosító előadást az aknaveszélyről, azonban viszonylag kevesen vették komolyan, legalábbis szinte mindenki minket bámult, amikor megérkeztünk. A tantestületben mesélték (és a Világbank adatai is erről szólnak), hogy az iskolák 80%-ában nincs víz és áram. A tanárok a legtöbb helyen három műszakban tanítanak, átlagosan 40 gyereket osztályonként. A havi fizetésük mindezért 50 dollár, ami még elegendő is lenne egy kenyérkereső férj és egy kis család mellett, ez azonban a legritkább esetben van így. Ebből a pénzből sokan 8-10-12 gyermeküket tartják el egy aknától megrokkant férjjel, vagy pedig háborús özvegyek. Okolják is az NGO-kat, hogy szép, hogy ennyi új iskolát építenek, de hogyan tanuljanak ott a gyerekek víz és áram nélkül? Jómagam is láttam kisgyereket az iskolaudvaron sáros pocsolyából inni…

Napokkal később már Kabulban találtuk magunkat. Ebben is a Vöröskereszt keze volt, ugyanis hetente két gépük szállít utasokat Mazar-i Sharifból a fővárosba. Előrelátásból gondoskodtak megfelelő pakisztáni vízumról is, mivel a karikatúra-botrányt követő tüntetések miatt kellett egy alternatív célpont Kabul helyett, hátha ott túl forró lesz ott a talaj. Ez a menedék Pesavar lett. A sors fintora, hogy a gép indulásának napján derült ki, hogy mégis inkább másnap repülhetünk, ugyanis éppen Pesavarban 75 ezres tüntetés volt nem éppen a békésebb fajtából, és kellett az Aircraft evakuálni a Vöröskereszt ottani munkatársait. Ha az ember repülővel érkezik, lenyűgözi a táj, Kabul ugyanis hatalmas kopár hegyek közé van szorítva. Innen még csak a magasra épült vityillók és a kaotikus belváros rengetege látszik, az állandó hangzavar, az életveszélyes közlekedés és a levegőben lévő por és fekália nem. Aki nem tudja értékelni a repülőtér épületének betonkockáját, jobban teszi, ha megbarátkozik vele, mert sokkal szebbel nem fog találkozni a városban. Ami szépség volt, ma már romokban. Esetleg nem romokban, csak kellőképpen, mondhatni festőien szétlőve. Ilyen a királyi palota és Nadir Sah mauzóleuma is, ahonnan szintén a gyönyörű kilátás feledteti el a valóságot. A benne lévő épületek nem különösen érdekesek, de még mindig sokkal változatosabbak, mint mondjuk egy szovjet panelvárosban, aminek egy szelete azért valahogy ide is került a Mikrorajon nevű városszéli panelcsoda képében. De ami a legjobb, hogy van benne élet, legalábbis nappal. Éjszaka nem járkál az utcán senki, csak a hosszú útról megérkező afgánok, éjszakai járőrök és részeg nyugatiakat szállító Safetaxinak (valóban safe) nevezett szolgáltatók... Helyi ismerősök, előre leszervezett programok és megfelelő mennyiségű pénz nélkül Kabul nehezen élvezhető.

Van pár múzeum – szó szerint pár, nem kifejezetten érdekes mind, amióta a tálibok kultúrsokkot okoztak a világnak azzal, hogy elpusztítottak mindent, ami nem volt eléggé muszlim nekik, többek között a Bamijani Buddha-szobrokat vagy a Régészeti Múzeum egyedülálló gyűjteményét – néhány mauzóleum, kertek, temetők, mecsetek és pár szétlőtt palota, valamint az állatkert, amin még a National Geographicosok is sírva fakadtak. Egy magyar számára szívdobogtató látványosság lehet még Stein Aurél sírja, ami azért nem egész napos program, tekintve, hogy kis brit temetőben nyugszik, ahova ritkán tévednek más látogatók. Fanatikusok még kívülről megtekinthetik az ENSZ Afganisztáni Missziójának a központját, ahonnan ’96-ban a tálibok kirángatták az oda menekült Nadzsibullah elnököt, hogy aztán csúfosan föllógassák. Ha minden érdekel, 3-4 nap alatt megnézheted. Körülbelül ennyi az az időmennyiség, amit egy nyugatról beesett turista első nekifutásra aránylag kényelmesen el képes viselni a városban, legalábbis én mindkétszer a negyedik napig bírtam hasznosan tölteni az időmet.

Ami ezután következik, ahhoz sok pénz kell és némi helyismeret. Az Afganisztánban megtámadott turisták száma talán a legalacsonyabb a világon, ehhez azonban nem árt figyelembe venni, hogy évente mindössze néhány tucat eltévedt vándor lép be az országba. A biztonság sokba kerül, egy legolcsóbb védett szoba átlagosan napi 50 dollárba. A nemzetközi szervezetek erődítéseket építettek a központjaik közé, ami homokzsákokkal megtámasztott falat, szögesdrótot, külső fegyveres és belső fegyvertelen őrt jelent. Ebben a rendszerben legfeljebb tankkal lehet kárt tenni, de ez az utóbbi időben nem jellemző Kabulban.Ami elviselhetővé teszi az életet egy évekig ott dolgozó ENSZ-es számára, az nem más, mint a gondosan elfedett „otthoni” körülmények. A nagyjából négy méter magas mocskos fallal, szögesdróttal és kalasnyikovos őrrel körülvett csillivilli szökőkutas luxuskertek, ahová afgán nem teheti be a lábát, például pont ilyen helyek – a legnépszerűbb a l’Athmosphere (jól berúgtam, jaj). Vagy a kényelmes lakások biliárd- és pingpongasztallal, a kötelező bunkerrel és házimozival szintén a tartós ittlét elviseléséhez szükségesek. De a legjobbak azok az éttermek, amelyeknek semmi jele sincs az utcán, és csak a bennfentesek ismerik őket. Ezek az ENSZ által ajánlott helyek a saját munkatársaik és az NGO-k számára. Az árak, a kiszolgálás és a választék európai, az őr, a pincér és a csapos afgán. Van itt minden, spanyol konyha, Heineken, wifi, egyedül az erdélyi törkölypálinka hiánya miatt szomorkodtam egy kicsit. Kabulnak ez az arca mintha félig illegális lenne, legalábbis ami a szabadosságot illeti. Ide aztán nyugodtan kiöltözhetnek a nők nőnek, dzsip hozza-viszi őket, esetleg valami megbízható taxi, és nyugodtan lerészegedhetnek együtt a férfiakkal anélkül, hogy kövezés lenne a vége. Alkoholt máshol nem is nagyon lehet szerezni, bár egyes hotelek mellett lévő boltokban pult alól adják a jó erős Baltika 9-est, ami garantáltan lapra tesz – ha máshogy nem, hát anyagilag.

A város veszélyeire állandóan felhívják a figyelmet. Az elsődleges célpontok az amerikai katonák, de nem árt tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy egy afgán számára minden fehér ember amerikainak tűnik első ránézésre. A kockázat abban rejlik, hogy az egyébként barátságos és vendégszerető afgánok között megbújnak ahhoz hasonló szélsőségesek is, mint amilyenek például az iraki tevékenységük miatt a nyugati médiában fegyveresen megjelenő alakok, akik a képeken a zsákos fejű térdelő újságírók és kamionsofőrök mögött szoktak állni. Hónapokkal ezelőtt például izgulhattunk elrabolt nepálig gurkákért és négy albán segélymunkásért is, ez utóbbiakért sajnos hiába, ugyanis meggyilkolták őket a tálibok, míg afgán kísérőiket szabadon engedték. A két német zsurnaliszta nem volt ilyen szerencsés a nyáron. Igaz velük Kandahár környékén történt mindez, amihez képest Kabul jobb helynek számít. A külföldiek elleni nagy irtó hadjárat eddig elmaradt, a legtöbben ugyanis felismerték, hogy a nemzetközi haderő, az ENSZ és a segélyszervezetek igenis képesek segíteni az országon, még akkor is, ha a helyiek szerint nem elég fürgék és nem elég hatékonyak ebben. A legbiztonságosabb bérelt kocsival és sofőrrel járni a várost, de ettől el lehet tekinteni abban az esetben, ha nincs sok vesztenivalója az embernek, mondjuk, ha csóró turista. Ez az a kategória, ami a legtöbb Afganisztánban tartózkodó ember számára (értsd: helyiek és nyugatiak egyaránt) abszurdum, bár a magyar katonák meséltek olyan norvég házaspárról, akik a mézesheteiket töltötték itt, csak hogy egy extrém példát is említsek. Egyik este, sötétedés után akartam mandarint venni, amihez a szállásunk mellett működő étterem vezetője mellém adott egy 15 év körüli türkmén gyereket, hogy vigyázzon rám. Igazán meghitt séta volt egy feleakkora gyerekkel a sötét Kabulban, de tény, hogy annyira bebeszélték, hogy jobb így, hogy biztonságosabbnak éreztem, hogy ott van.

Potenciális veszélyforrás a közlekedésben való részvétel, azaz minden olyan cselekvés, ami a szállodai szobán kívül zajlik. Ehhez persze hozzá lehet szokni, azt a szabályt figyelembe véve, hogy mindig az erősebb járműnek van elsőbbsége. Ez alól kivételt képeznek azok a katonai dzsipek, amelyek aljas módon gépfegyverrel és konvojjal a hátuk mögött kényszerítenek útfélre soktonnás telepingált teherautókat. Szerencsére az állandó dugók miatt a haladási sebesség meglehetősen alacsony, sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy gyalogos átkelésnél egy kocsi odanyom egy másikhoz, mint hogy százhússzal elgázol. A közlekedésben nem is ez a rossz, hanem a legfinomabb kendőn is áthatolni képes por. A mérések szerint a városi levegő 60%-a ilyen, és ennek a 80%-át alkotja az a fekália, amely a csatornázás híján előbb-utóbb az utcán köt ki, aztán a nap kiszárítja, a szél felkapja, és máris a tüdőbe kerül. Mindezt kombinálva egy 45 fokos nyári nappal vagy mínusz 20-30 fokos téli hideggel és egy 1800 méteres tengerszint feletti magassággal mindjárt kellemesebbnek tűnik egy pohár sör a kora tavaszi Firenzében. Más veszély nem nagyon leselkedik a gyanútlan utazóra. Ha valaki véletlenül angolul szólítja meg, nagy a valószínűsége, hogy az illető a kabuli egyetem orvosi karának hallgatója és minimum középosztálybeli. Nagyon meg tudnak lepődni azon, ha az első üdvözlő körök lefutása után felállítjuk nekik ezt a diagnózist. Ezek már nem azok a szakállas fickók, akiket a filmeken lehetett látni mudzsahid harcosként – legfeljebb az apjuk volt ilyen. Nem is azok a szigorú és fanatikus Hekmatjar-tekintetű titánok, akik a pakisztáni medresszékből kikerülve élik zűrös életüket. Farmer, ing, bőrdzseki és borotvált fizimiska, mintha Stallone jött volna divatba megint.Pár nap után feltűnnek a város apró finomságai: hajnalban a parkban kocogó emberek, a Törzsi Ügyek Minisztériuma előtt álló turbános atyafiak, a katonai járőrök biztonsági intézkedései, vagy a kínai éttermeknek álcázott kínai kuplerájokba járó zsoldosok apró-cseprő ügyei. Mindezek valahogy élhetővé, talán még szerethetővé is teszik Kabult, igaz csak pillanatokra…

Ilyen pillanat például, amikor az utcán megállunk beszélgetni egy helyi fazonnal (csak fazonnal, nővel soha). Normális esetben külföldi nem tesz ilyet, mert vagy kocsiban ül, vagy életveszélyben érzi magát és siet. A legegyszerűbb „Merre van a …?” kezdetű kérdés másodpercek alatt 20-30 fős tömeget képes generálni, ami vita esetén duplájára duzzadhat. Ennek legfőbb oka, hogy kellőképpen ráérnek az emberek. Itt elképzelhetetlen, hogy a borbély, a szakács vagy az eladó ha valami érdekeset lát az utcán, nem megy oda közelről is megbámulni, félbehagyva ezzel minden aktuális tevékenységét, amit itt munkának hívnak. Ilyenkor az érdeklődő rengeteg impulzust kap nagyon gyorsan. Egyrészt megpróbálja kitalálni, hogy ekkora társaságban mekkora veszélyben van, másrészt igyekszik tartani a frontot az egyszerre érkező kérdések tengerében. Ilyen tömegben lehet egyébként a legjobb portrékat készíteni, az afgánok ugyanis hamar beőrülnek, ha fotózzák őket. Az első kép után már ők kérik a következőket, és egy digitális kamera kijelzőjével hosszú időre le lehet kötni egy kisebb csoportosulást. Az ilyen kaland vége mindig ugyanaz, bár érdemes lenne megismerni azokat a körülményeket, amelyek között olykor elrabolják az embereket. Az átlag afgán persze nem tesz ilyet, de éppen ebben rejlik a kockázat, hogy mikor nem átlag afgánnal hoz össze a balszerencse.

Összességében érdemes tehát meglátogatni Kabult, mint tette ezt Stein Aurél vagy a hippik a ’70-es években, igaz ők más megfontolásból mentek oda más körülmények között. A hippik India felé menet álltak meg, a híres afgán hasist szívni. Ma már nem vetemednek ilyesmire, és repülővel mennek Delhibe vagy Katmanduba, Stein pedig egy komoly ember volt, aki a világért sem cserélte volna le a könyveket dzsointra. Néhány napos tartózkodás után Kabult elhagyva kitérőt tettünk Bamijanba a tálibok által lerombolt Buddha szobrokhoz, és még azon is túl. Mosolyogtak az istenek, a téli Hindukusban egészen meleg napsütés és kellemes idő fogadott, ami az út végére havazással tért vissza a normális kerékvágásba. A 150 kilométeres utat 8 óra alatt sikerült teljesíteni terepjáróval, és áldottam a szerencsémet, hogy amikor legutóbb erre akartam jönni helyi tömegközlekedéssel, nem tettem meg. Afganisztánnak ez a középső része a hazarák birodalma. Ez az a népcsoport, amelyik Dzsingisz kán leszármazottjának tekinti magát, és rengeteget harcolt és szenvedett síita hite miatt. Mongoloid vonásaik és szőrzetük miatt volt bajuk a tálibokkal is, ugyanis a genetikai adottságaik miatt nem tudtak megfelelő szakállat növeszteni. Bamijan „city” a központja Közép-Afganisztánnak. Az elmúlt évezredek alatt itt találkozott a zoroasztrianizmus, buddhizmus, a hinduizmus és az iszlám, és a Selyemút is vezetett erre. Bamijan ma az adatok szerint százezres város, gyakorlatban ez nem látszik, a maximum kétemeletes házak és az egyutcás szerkezete miatt. Ha nagyon siet az ember, egy óra alatt kényelmesen végig lehet nézni a Buddhák helyeit. Maga a város a világon semmilyen érdeklődésre számot tartó objektummal sem rendelkezik, ennek ellenére kellemes napokat lehet itt tölteni a környéken barangolva, vagy a csajkanák valamelyikében ülve. Ez utóbbiak a teaházak, amelynek padlóján törökülésben teát és kebabot fogyaszt minden jóravaló helybéli az elmaradhatatlan mazsolás rizzsel. Szükség esetén éjszaka aludni is lehet ilyenben, sőt akár szobát is bérelni. Ez utóbbi megoldás nagyon kényelmes, ugyanis a konyhából nyílik be ablak, így ébredés közben, fekvésből is lehet reggelit rendelni.

Ahogy lassan szorított az idő, hogy visszaérjünk Mazar-i Sharifba, úgy döntöttünk, visszafelé nem megyünk be Kabulba. Útközben már többször is feltűnt, mintha ebben az országban mindenki ismerne mindenkit. Ezt kombinálva a biztonsági szempontokkal, nevezetesen hogy ne használjunk ismeretlen sofőrt és hasonlók, elég nehézkesnek tűnt az utazás. De a gyakorlat azt igazolta, hogy talán mindenki mindenkit ismer. Még a Vöröskeresztnél ajánlottak nekünk egy megbízható tolmácsot. A tolmács ajánlott egy megbízható sofőrt, nyilván az egyik barátját, hogy legyen neki is jó. Aztán kellett volna egy másik sofőr, aki fölvitt volna északra, de az is került hamar. Kabultól nagyjából 120 kilométerre szinte saccra megálltunk egy falu szélén, és amikor híre ment, hogy Mazarba megyünk, elő is került egy fickó, aki – hogy, hogy nem – vezetőnknek az egyik barátja volt, természetesen „megbízható” sofőr. Hittem is a dolgot, meg nem is, de egy próbakérdéssel kiderült, hogy valóban ismerik egymást. Innen nem volt más hátra, mint mobiltelefonon bediktálni a rendszámot mazari barátunknak, aki két perc múlva azzal hívott, hogy a kocsi a helyi rendőrfőnök nevén van. Ettől kezdve nem is kérdeztünk többet.

Valahogy még útba ejtettük a Pandzsir-völgyet, ahol Ahmed Sah Maszúd odavert párat a vörös hadseregnek. Maszúd sírját is megnéztük, ha jól tudom, Badakhsanban robbantották föl, de áthozták ide. A sír már megépült, mi még csak a puszta téglafalakat láttuk.

Háromhetes, aránylag izgalommentes utunk végére kellett egy slusszpoén, amit az üzbég bürokrácia mindig képes produkálni. A Mazar-i Sharif piacán vett dokumentarista jellegű videocédéket az utóbbi afgán háborúkról elég hamar kiszúrták az üzbég határőrök, és azonnal elkobozták egyikünktől. Zene van rajta – mondtam az őrnek, aki erre visszaadta az enyémeket. Bő óra várakozás és semmittevés után jött egy magasabb beosztású tiszt azzal a szöveggel, hogy nagy bajban is lehetnénk, mert a cédéken államtitkok vannak (valószínűleg olyan dolgokat láttak, ami rossz fényt vet Üzbegisztánra vagy egyes politikusaikra). Nyilván nem kellett volna balhézni velük, hogy adják vissza a cuccokat, mert nem kémek vagyunk, és legálisan vettük a piacon, de sajnos nem így történt, így hamar kiderült, hogy nálam is vannak ilyenek, ezért elvették azt is. Ezt félórás telefonozgatás követte (Üzbegisztánból, magyar kártyáról, üzbég vonalast), majd kiegyeztünk egy döntetlenben: az egyik sorozatot megtarthatjuk, a másikat eldugjuk a többi cédé közé, és nem vesszük elő. Ha esetleg bukunk vele, akkor minden a mi felelősségünk. Így esett, hogy fogtak kémeket meg nem is, mi meg az állítólagos államtitkokkal együtt felszálltunk a TU-145-re Moszkva felé.