egy kis lírai srebrenicából

A halál számai

Évezredeink voltak hozzászokni ahhoz, hogy az ember nagy tömegben csak statisztikai adat. Egy ember egy, sok ember nagy szám. A cunami elvitt háromszázezret, a vörös khmer úgy két-hárommilliót. Mindegy, jó messze volt mindkettő, lapozzunk. Srebrenica viszont közelebb van határainkhoz, mint Budapest mondjuk Mátészalkához. Srebrenicáról is csak számokban beszélünk.

Száztíz kilométer. Nem sok. Valaki egy nap alatt lefutja, bringával sem több pár óránál. Körülbelül ez az a távolság, ami Srebrenica és a mellette lévő, egykor hollandok által ellenőrzött Potocsari, valamint az észak-boszniai falu, Nezuk között van. Itt húzódott egykor az a vonal, ami mögött már a „szabad Bosznia” biztonsága vonzotta a srebrenicai menekülőket. A leggyorsabbak, legszerencsésebbek négy nap alatt gyalogolták le a távot, keresztül a hegyeken, lábuk alatt aknamezővel, sarkukban kutyákkal és szerbekkel. Másoknak három hónapos reménytelen bolyongás kellett a megmeneküléshez. Ők benne voltak abban a vitathatóan szerencsés, nagyjából ötezres tömegben, akik túlélték a halálos szupermaratont. Több mint hétezren viszont odavesztek. Békében és profin megszervezve, katonai kantinnal, lajtoskocsival és orvosi felügyelettel nekünk csak három nap az egész. És nekünk soha, senki nem lesz képes elmagyarázni, milyen érzés nyolc órán keresztül mozdulatlanul feküdni az árok melletti páfrányosban, és várni arra a tíz másodpercre, amikor viszonylagos biztonságban átrohanhatunk az út túloldalára.

Háromezer-háromszázan indultunk útnak. Pár tucat külföldi, újságírók, fotósok, na meg turisták, békeharcosok. A többiek mind bosnyákok. Rengeteg fiatal, aki még talán járni sem tudott, amikor rokonaik menekültek, pár öregember, akiknek már ’95-ben is inkább nyugdíj járt volna a rájuk szegezett gépfegyvercső helyett. És számos túlélő. Itt minden történet valahogy így kezdődik: „amikor megölték mindkét bátyám…”, „amikor lelőtték az apámat” vagy „amikor fölgyújtották a házamat, akkor láttam őket utoljára…” Illúzióink nincsenek. Már első nap keresztülgyalogolunk Snagovon. Három öreg néni kávéztatja a kertjükbe beeső zarándokokat, közben mesélnek. A parányi faluban az volt a szerbek belépője, hogy harminchét férfit agyonlőttek, és az összes házat felgyújtották. A helyiek lyukakban, bozótban húzták meg magukat. Most meg kóstolgatják az integrációt: egy boszniai szerb rendőr mellett egy muzulmán, talán ez a párosítás fogja garantálni nekik a békességet. Arról senki sem beszél, milyen érzés azoknak a felügyelete alatt emlékmenetelni, akik egykor talán nyakig benne voltak testvéreik elűzésében. Hogy ne csak az emberek meséljenek, mesél a táj: az ösvények mentén gondosan kijelölt tömegsírok, mindegyiken akkurátusan feltüntetve, hány „eset” bújik meg a föld alatt. Nem halott, nem test, nem áldozat vagy ember. Csak eset.

Ötszázharmincnégy koporsót rejtett a raktár, amikor Potocsariba értünk. Annak ellenére, hogy az utóbbi egy évben több mint ezer ember maradványait találták meg, csak ezt a bő félezret tudták azonosítani. Azonosítás? Lélekölő munka. Az ötszázharmincnégy azonosított maradvány nem holttest – ez látszik a stilizált koporsók méretén és súlyán, ahogy két ember lazán a feje fölé emeli. A koporsón sorszám, név, a tömegsír helye. A maradvány? Fogdarabok, ruha, csont, DNS. Szívszorító, ahogy a másfél évtizede szétszakított sorsok újra összejönnek az esős domboldalon. Akinek megadatott a gyász, megnyugszik. Bizonyosságot nyert szerette(i) sorsa felől. És nyugodt szívvel temetik a többi…

…nyolcezer-háromszázhetvenkettő mellé, akik immár elfoglalják a potocsari lankákat. Mint az amerikai filmeken szereplő katonai temetőkben, itt is zöld gyepen fehér márványsírok, nyomasztóan szabályos geometriával. Igazából minden számot ismerünk nagyjából. De a legfontosabb közülük az Egy. Ez pont az a mennyiség, ami eggyel több annál, mint amennyi veszteséget az ember földolgozni képes. És tovább játsszunk a számokkal, miközben az elhaladó menet zászlóit nézzük. A régi bosnyákon hat liliom, az újon pedig egy csomó csillag. A szélben lobogva sosem látszik pontosan, mennyi is az.

bosnyák vakond projekt

Az alagút végén

El tudjátok képzelni, hogy egy többszázezres várost egy 800 méter hosszú, másfél méter magas alagúton keresztül látnak el, kézi erővel húzva-vonva több tonna élelmiszert, gyógyszert, fegyvert? A helyszín Európa, a XX. század utolsó évtizedében.

Sötét pincében, lőszeres ládákon ülve drámai képsorokat vetít a tévé. A jugoszláv hadsereg a környező hegyekből lövi a védtelen Szarajevót. Nehéztüzérség bombázza a lakótelepet, az ott élők fedezékből fedezékbe rohanva vagy éppen a gránátok szaggatta aszfalton szlalomozva, őrült tempóban vezetnek céljukhoz. Később egy teljesen szétlőtt házat mutat a televízió. A pincéből fegyveresek rohannak elő, egy idős asszony vizet ad nekik, majd eltűnnek a lövészárokban.

„Ő a nagymamám. És képzeljék el, a mai napig életben van. Hála Istennek.” – teszi hozzá Edis Kolar Szarajevó Ilidzsa nevű külvárosában. Az ő otthonukat jelölték ki arra, hogy egy szigorúan titkos alagút kezdőpontja legyen. Ez az alagút mentette meg a várost – ha a szétbombázástól nem is, de legalább a még nagyobb vérveszteségtől és az elfoglalástól biztosan.

A Kolar család házának szétlőtt homlokzatát a háború óta nem hozták rendbe, náluk mementóként – a legtöbb háborús pusztítást már sikerült eltüntetni Szarajevóban. Edis Kolar, a család feje levezet a pincébe, ahol a fenti képsorok villódznak. Ő pedig visszamegy a ház elé, fogadni az újabb látogatókat.

Miután a szerbek bekerítették Szarajevót, Alija Izetbegovics elnök és a bosnyák kormány tudta, nem várhatnak külső segítséget, így maguknak kell gondoskodniuk az ellenállásról. De hogyan tudnak a fegyvertelen vagy egyszerű kézifegyverrel rendelkező lakosok szembeszállni Európa negyedik legnagyobb szervezett fegyveres erejével? Miután a repülőteret is elfoglalták a szerbek, a várost teljesen körbezárták. Az ostromlott városban nem volt víz, élelem, gyógyszer, áram és gáz. A pokollá vált városi élet csak akkor enyhült egy-egy békésebb napra, amikor valami nemzetközi szervezet tisztviselője jött megnézni a romokat. A szarajevóiak abban reménykedtek, ennek hatására jön majd a nemzetközi beavatkozás, de ezeknek végül sosem lett eredményük. A tévé közvetítette az eseményeket, de a külvilág nem akart róla tudomást venni. Egyetlen pozitív előrelépés azonban mégiscsak történt. Az ENSZ 1992 júliusában átvette a repülőtér ellenőrzését a szerb erőktől. Ratko Mladić tábornok ugyan azzal a feltétellel engedte át a repteret, hogy azt kizárólag az ENSZ céljaira használhatják. Mégis hatalmas stratégiai jelentősége volt a bosnyák hadsereg számára, ugyanis a repülőtér az ostromlott város és Bosznia szabad területei között feküdt. A bosnyákok megpróbáltak az éj leple alatt átvágni a reptéren, de legtöbbször elkapták őket.

A szarajevóiak nem értették, „hogyan hagyhatja az ENSZ a várost mindenféle utánpótlás nélkül létezni, és hogyan állapodhatott meg a szerbekkel olyan feltételekről, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tették az utánpótlás beszerzését. Mindenképpen szükségük volt arra, hogy közlekedni tudjanak a repülőtéren át. A gyengén felfegyverzett bosnyák katonák nem voltak elég erősek, hogy kitörjenek, sem a kint rekedtek ahhoz, hogy bemenjenek.” – tükrözik a szarajevóiak hangulatát és esélyeit az alagútról készült kiadványban lévő sorok. A bosnyák hadvezetés eredeti ötlete szerint a kifutópálya alatt húzódó lecsapolt szennyvízcsöveket lehetett volna alagútnak használni, de nem találták meg a repülőtér terveit, így más megoldás után néztek: ez lett a repülőtér alatti alagút.

1992 végén kezdték meg az ásást. A terv szigorúan titkos volt, amelyben nem lehetett hibázni és kockáztatni a repülőtér biztonságát és stabilitását. Két irányból kezdtek ásni, Butmirből és Dobrinjából. Az eszközök hiánya, az állandó bombázás és egyéb problémák gátolták a haladást. Akkortájt kevesen hitték el valójában, hogy az ötlet beválik. Ennek ellenére a munka folytatódott, kizárólag kézi szerszámokkal, csákánnyal és lapáttal, közben növényi olajjal világítottak.

A terv titkossága miatt kevés forrást használhattak – annyira titkos volt, hogy maga Izetbegovics elnök sem tudott róla 1993 márciusáig. Amikor azonban tudomására jutott, több felszerelést és munkaerőt szerzett. Április végén Ilidzsa városrész civil védelmi egységei is munkába álltak, majd később Miljevina és Közép-Bosznia bányászai csatlakoztak az ásókhoz, akik így már három műszakban tudtak dolgozni a nap 24 órájában. A legnagyobb problémát a talajvíz jelentette. Mivel az áramellátás akadozott, a vizet kézi erővel kellett kimerni, vödrökkel és dobozokkal. Ahogy a munka előrehaladt, beszereztek egy kis generátort, ami biztosította az alagút áramellátását. A Dobrinjai oldalon összegyűjtötték a vasat a szarajevói gyárakból, hogy a belső falakat megtámasszák velük, fa azonban nem volt. a túloldalon, Butmirban épp ellenkező volt a helyzet, vasat alig találtak, így az Igman hegy fáit kellett kivágni hozzá. A kiásott földet talicskával hordták el.

Ahogy a munka egyre jobban a végéhez közeledett, az alagút létezésének híre kiszivárgott a szerbekhez, akik a munkaterületet állandó bombázás alatt tartották. Minden nehézség ellenére 1993. július 30-án este kilenckor a két oldalról ásó ember megérintette egymás kezét valahol a szarajevói reptér alatt. Ettől kezdve a városnak volt egy kis, ámde biztonságos kijárata Butmir városrészbe, és onnan a szabad területekre.

Összesen 2800 köbméter földet ástak ki, és 170 köbméter fával és 45 tonna vassal dúcolták alá a 800 méter hosszú és átlagosan másfél méter magas alagutat. Az alagút elkészültének estéjén 12 tonna hadianyagot vittek be a városba. Az alagútban volt telefonösszeköttetés a két vége között. Civilek is használhatták, csak az 1. számú hadtest parancsnokságától kellett rá engedélyt kérniük. Eleinte mindent kézben és háton szállítottak, élelmet, cigarettát, olajat, lőszert, fegyvert, gyógyszert. Később síneket fektettek, és csilléken tolták át az utánpótlást. A kocsikat nem volt könnyű mozgatni, és a talajvíz továbbra is problémát okozott. Gyakran térdig érő vízben kellett átkelni. Az alagút néhányszor plafonig megtelt vízzel, és napokra be kellett zárni, végül egy nagyobb szivattyút szereltek be.

A járatban egyszerre csak egy irányba lehetett haladni. Alkalmanként 20-1000 ember kelt át, általában 50 kiló, Horvátországból szerzett élelmiszerrel a hátukon. A folyamatos bombázások miatt általában éjszaka használták, és minden éjjel 20 tonna anyagot tudtak bevinni a városba. Amikor Szarajevóban kevés volt az olaj, vezetéket fektettek le az alagútban. Tartálykocsikból pumpálták át a butmiri oldalról a Dobrinjiában lévő tartálykocsikba. Ez volt a legkockázatosabb akció az összes közül, ugyanis ha véletlenül egy bomba eltalálja valamelyik kocsit, akkor a robbanás mindent elpusztít az alagútban és körülötte. Szerencsére a bombák sosem voltak eléggé pontosak.

A német kormány elektromos kábelt és szakértőket küldött, így az alagúton keresztül 12 megawattos magasfeszültséget tudtak a városba vinni. Ettől kezdve viszont a magasfeszültség és az olajvezeték miatt civileknek veszélyessé vált az átkelés.

A háború alatt háromszor, az UNPROFOR közbenjárásával a szerbek és a bosnyákok megállapodtak abban, hogy nyitnak egy utat a repülőtéren keresztül. Ez volt az úgynevezett „kék út”, amelyen csak élelmiszert szállíthattak keresztül, és csak civilek használhatták. Ezt egy szerb, egy bosnyák és egy UNPROFOR katona ellenőrizte. Az alagúton eközben a katonák jártak ki-be.

Edis Kolar 18 éves volt akkoriban. 1992 áprilisában a jugoszláv hadsereg mindent lerombolt, amit a család fél évszázad alatt fölépített. Akkoriban a bosnyákok még nem hitték, hogy a háború ennyire komoly lesz, és a szerbek lerombolják az egész várost. A Kolar család beszerzett néhány szükséges anyagot egy butmiri raktárból, amivel a tető helyett betonplafont építettek – ez legalább védett a szerb bombák ellen. Volt olyan nap, hogy 2 bombatalálat is érte a házat.

1992 júniusában Badzsram Haszanovics parancsnok kiüríttette a környéket, amivel sokak életét megmentette: két nappal később szerb tankok támadták meg. Azon a reggelen Edis Kolar nagyszülei, Sida és Alija a házban maradtak, de a szerbek nem vették őket észre. Egy bosnyák fiatal az utolsó tankelhárító rakétával kilőtt egy szerb járművet. A szerbek visszatértek és tovább lőtték a környéket. A nagyszülők túlélték a támadást, majd a többi környékbeli lakóval Butmirba költöztek. Miután az alagút elkészült, a szerbek még kétszer támadták a városrészt. Összesen 10 ezer bomba hullott az itt álló 100 házra, de a bosnyák vonalat nem tudták megtörni. Később a nagyszülők voltak az első hazaköltözők. Sidát mindenki ismerte, aki az alagutat megjárta. Vizet és kenyeret adott a katonáknak, télen egy kis szobát fűtött, hogy az átfagyott emberek ott várakozhassanak, mielőtt átkelnek a front alatt.

A háború után a járatot a sorsára hagyták és elkezdett lepusztulni. Amikor már úgy tűnt, hogy a kiásott alagút nem marad több egy legendánál, a Kolar család elhatározta, hogy megőrzi úgy, ahogy a háború alatt volt. Megtartották a szállítócsilléket, az ásáshoz használt eszközöket, a zsákokat, amikben az emberek az élelmiszert szállították, a lőszeresládákat, és meghagyták az egyébként 800 méteres alagút egy 20 méteres szakaszát is. A többi rész beomlott. A pince egy másik szobájában álcahálók és ládák között filmet vetítenek a korabeli híradásokból válogatva.

„Jó harcos volt” – mutat távozáskor Edis Kolarra egy barátja a golyónyomoktól lyuggatott ház előtt. Edis tiltakozik, barátja nevetve folytatja: „bátor harcos volt, igazi őrült”. Edis arca elé kapja a kezét és rázkódik. Nem derül ki, a sírástól vagy a nevetéstől. A barátja mindenesetre nevet, Edis pedig elfordul. „Sosem fogom elfelejteni. Nem lehet.” – aztán magunkra hagy.

A konfliktust végül a NATO beavatkozása oldotta meg. 11 ezer szarajevói vesztette életét.

„Az élet császárai”

A koszovói szerbek Észak-Mitrovicában

A bejegyzést kezdhetném ezzel is: + 3.000. Merthogy az iráni úthoz hirtelen felindulásból ennyit sikerült hozzátenni kilométerben. Két napot sem voltam itthon, elmentünk gyorsan Prágába. Csak egy estére, de nem írok róla, mert csak púp volt a hátunkra. Legközelebb biztosan nem vendégeskedünk, mert vendégnek lenni annyira fárasztó (várni, várni, várni, majd hulla fáradtan udvariasan beszélgetni, más bioritmusa szerint lefeküdni, felkelni, jaj), hogy inkább fizetünk a szállásért.

Vasárnap éjjel értünk haza, hétfőn reggel mentünk egyből Koszovóba. Részemről ez spontán akció volt, de maximálisan megérte. Gergely Marci vezetett, Eszterrel munkahelyitopikoztak, meg Mr. X-et játszottunk. Jól kitoltam velük, föladtam Mr. Hyde-ot, ami ugye nem egy ember, hanem egy személyiség, úgyhogy jól tévúton voltak végig:-)

8 óra alatt értünk Pristinába, és be kell, hogy valljam, nagyon megkedveltem ezt a várost. Ronda, nincs benne látnivaló, viszont annyi remek kávézó, kocsma és kajálda van, hogy igazi gasztroélmény itt időzni. Na meg gyönyörű nők. Eszterék gyorsan csináltak interjút a Thacival meg a Haradinajjal, esténként meg jól eleresztettük magunkat, főleg második nap, amikor megtaláltuk a térség talán legjobb pálinkáját mérő helyet. Utólag kiderült, fél euró volt egy feles, nem fogtuk vissza magunkat. De a partizós élmények helyett itt egy kis érdekes Mitrovicából:

Európa legszegényebb állama végzetesen megosztott: az elsősorban az északi részen élő szerbek kitartásáért cserébe Szerbia különleges kedvezményekkel kedveskedik nekik: nem kell fizetniük a rezsit, és ha van munkájuk, két fizetést kapnak, de még a telefonszámlájukat is a szerb kormány állja – igaz, mindössze 14 euróig.

Ahogy közeledünk az észak-koszovói Kosovska Mitrovicához, egyre több páncélozott KFOR-harckocsival találkozunk. Egy hónappal ezelőtt még súlyos zavargások voltak errefelé, az egész város rendkívül feszült volt. Először Koszovó függetlenségének februári kikiáltásakor korbácsolódtak fel az indulatok, majd egy hónappal később folytatódott a zűrzavar, amikor az ENSZ-rendőrség visszafoglalta a városi bíróság épületét a jelenlétük ellen tiltakozó szerb alkalmazottaktól. A bíróság épületét jelenleg portugál KFOR-erők őrzik Észak-Mitrovicában, az albánok-lakta délre vezető híd mellett pedig francia támaszpont áll arra készen, hogy bármelyik pillanatban lezárhassák a hidat. A városban mindenhol gyalogos járőrök, vagy az olasz carabinerik páncélautói. Most minden nyugodt, látszólag.

A város mintha két külön ország lenne. A legszembetűnőbb, hogy az albánok részén mindenhol koszovói rendszámú kocsik, és mindenhol euróval kell fizetni. A híd túloldalán, a szerbeknél vagy a régi szerb rendszámmal közlekednek, vagy rendszám nélkül. És szerb dínárral lehet csak fizetni. A város félig a törvénytelenség határán van. A közlekedési rendőrök például tehetetlenek, mert a legtöbb embernek vagy nincs rendszáma, vagy kettő is van. Az albánok szerint, ha felhívják a rendőrséget, mindig azt a válasz kapják: „ha valami bajod van, hívd a KFOR-t.”

A feszültségek ellenére Észak-Mitrovica lakónak pár százaléka albán maradt, nem zajlott le tökéletesen a „népességcsere”. Sőt, az ott élő albánok nem is szándékoznak elmenni onnan. A helyzet hasonló egy Matrijoska-baba felépítéséhez: Koszovóban van egy szerbek lakta terület, azon belül pedig egy néhány családból álló albán enklávé. Kicsit olyan, mint a hadsereg által védett izraeli telepesek helyzete Palesztinában. A pár utcányi albánok lakta részre napi háromszor jár busz délről, szigorúan rendőri kísérettel. „A gyerekek már korán megtapasztalják, milyen az, amikor leköpik a buszukat és fenyegetik őket. Ez a frusztráció aztán beléjük épül, és ki tudja, mi lesz később a hatása” – panaszkodik az albán iskola angoltanárnője, aki szintén ezzel a buszjárattal tud csak hazamenni. Másfelől azonban gyakran egy utcában élnek a szerbek és az albánok, kereskednek egymással, látszólag normális mederben folyik az élet.

A szerb kormány még nem adta föl Koszovót. Észak-Mitrovicában például elkezdte kivásárolni az albánokat otthonaikból, hogy aztán szerbeket telepítsen oda. A máshonnan elmenekült szerb családok jelenleg egy iskolaépületben élnek, ez azonban már szűk számukra, így van igény a lakásokra. A nagy összeg nem is a lakásvásárlás, hanem annak a mintegy százezernyi szerbnek a támogatása, akik Koszovóban maradtak. A szerb kormánytól 200 eurót kapnak havonta a családok „szociális segélyként”. Emellett nem kell rezsit fizetniük, fizetik a telefonszámlát, és ha van munkahelyük, a koszovói fizetés mellett megkapják a szerbiai fizetésnek megfelelő összegnek közel a dupláját.

Így aztán jelentős eltérések vannak a fizetésekben: egy koszovói albán nyelvtanár 190 eurót kap egy hónapban, amiből ki kell fizetnie a költségeit. Ezzel szemben egy szerb megkapja ugyanezt a pénzt, a szerbiai fizetést, vagyis legalább még egyszer ennyit, a családi támogatást, és még a rezsit sem fizeti. „Emiatt van az, hogy amíg egy albán közalkalmazott éppen csak megél, addig egy szerb munkanélküli egész nap a kocsmában és a kávézóban ül, és tévézik, miközben több pénzt kap Szerbiától mindenféle juttatások képében. Nincs ez így rendjén.” – méltatlankodik Fatmir, mitrovicai albán tolmácsunk. Az iskola gondnoka, az albán Jasmin is panaszkodik: „130 euró a havi fizetésem. Egy szerb ugyanezért a munkáért 400 eurót kap. De mindegy, legalább van munkám”.

Észak-Mitrovica túlzott függése Belgrádtól nem egészséges. Ugyanis Szerbiából látják el a várost tejjel, hússal, újságokkal, de még kenyérrel is. Amikor Koszovó függetlenségének kikiáltása után a szerbek lezárták a határt, pár órán belül érezni lehetett a hatását Mitrovicában. 3-4 órával később ugyanis már nem lehetett kapni tejet és húst. Kérdéses, hogy meddig tudja fönntartani Szerbia a koszovói szerbek anyagi támogatását. A szerb büdzsének már most is megterhelő. Vajon eljön az a pont, amikor a nacionalizmust fölülírja a gazdaság racionalitása? A szerbek mindenesetre kitartanak.

Érdekes volt azt látni, hogy – nyilván az eddigi tapasztalatok alapján volt némi előítéletünk a szerbekkel kapcsolatban – Mitrovicában a szerbek békén hagyták az albán temetőt, az albánok viszont lezúzták a szerbet. Ejnye, no. Szerencsétlen véletlen, hogy a szerb temető az albánok lakta délen, az albán a szerblakta északon van.

Összegzésként annyi, hogy a pristinai élmények után úgy döntöttünk, hogy amíg mások Prágába, Krakkóba vagy Pozsonyba járnak inni meg röfögni, addig mi inkább Szarajevóba meg Pristinába. Komolyan, annyi japánt évek óta nem láttam egy tömegben, mint most Prágában a szezonon kívül. Még egy hely, ahova csak gyerekkel kell majd visszamenni.