Iskolapadban Teheránban

Régen imádtam egyetemre járni. Részben a tanulmányok, részben – na jó, nagyobb részben – az életstílus miatt. Hét évvel, két diplomával és egy félig elvégzett szociológia szakkal a hátam mögött úgy éreztem, ideje végre sokkal többet utazni és lehetőség szerint pénzt is keresni. Azóta bejártam a fél világot, éltem erre-arra, pénzt is kerestem, de a szervezett tanulás nem volt hangsúlyos. Nyári egyetem Vilniusban, pár egyhetes tréningek a közbeszerzéstől a durva helyeken való biztonságos létezésig (ellőtt lábú eszméletlen kollégát hogyan hozol ki a rakétázásból meg hogy viselkedj ha elrabolnak és hasonlók), online kurzusok a fejlesztési újságírástól a környezetileg fenntartható turizmus Zanzibáron-ig volt minden. 

Qeshm, háttérben a Perzsa-Öböl

Mivel elég sok időt töltök Iránban, és egyre eldugottabb helyeken egyre extrémebb programjaim vannak, felmerült az igény, hogy tanuljak fársziul, ami sokat segít, ha mondjuk öreg hegyi emberektől kell segítséget kérnem valahogy az Alborz négyezresei között. Jelentkeztem is a helyi Balassi intézetnek megfelelő központban, ahol végtelennek tűnő hivataloskodás és adminisztrálgatás után elfogadták a jelentkezésem és újra diák lehettem. Minden nap iskola, szedett-vedett iskolatársak és kollégiumi élet várt rám Teheránban. Ez utóbbit, mármint a kollégiumi életet még egyetem alatt ki akartam próbálni egy időre, de mindig győzött a lustaság és a praktikum, és sosem laktam 10-15 perc sétánál távolabb az épp aktuális kampusztól.

Qeshm

Az iráni hatóságokkal való kilátástalan küzdelmeimről vastag  könyvet lehetne írni, minden esetben hozzátéve, hogy a problémámat sikerült megoldani – leginkább valamilyen unortodoxiával, de ugye az országnak amúgy is az a szlogenje, hogy „everything is possible and nothing is impossible”. A lényeg, hogy mire lejárt minden határidő, leadtam időben minden papírt, azoknak a fordításait, majd hivatalos fordításait, majd különböző szervek által jóváhagyott és lepecsételt hivatalos és hitelesített fordításait, kaptam egy levelet, hogy mehetek a budapesti követségre a vízumért. Éppen Kirgizisztánban és Kazahsztánban snowboardoztam, így erre sajnos nem volt módom, de a naptár szerint végül még pont becsusszantam a Mindent Eldöntő Legvégső Határidőbe Ami Után Nincs Tovább.

A budapesti követségen minden simán ment, megkérdezték, mikor indulok, és előző napra visszahívtak a vízumért. Megjelentem az adott napon, amikor közölték, hogy a vízumkérelmem visszautasították, és sorry. A következő két hónapra nem volt más dolgom, repjegy megvan, szóval Budapesten nem maradok, az tuti. Végül megszületett a salamoni döntés, hogy akkor kapok egy másmilyen vízumot, és majdcsak lesz valami (az univerzum működéséból adódóan olyan lehetőség ugye nem létezik, hogy nem lesz semmi).  

Az országba simán bejutottam másnap, de az intézetben közölték, hogy sajnos ezzel a vízummal nem kezdhetem meg a tanulmányaim. Végül a külügyminisztériumban, valamint az immigration police irodáiban töltött három nap után kicseréltem a vízumom (nem is tudtam, hogy lehet ilyen utólag, de kezdő, aki meglepődik ezen) és elhárult minden akadály.

Qeshm

A hivatalokban töltött három napot úgy kell elképzelni, hogy nagyjából fél 10-re bootolnak be a dolgozók, előtte kár odamenni, viszont délben kitör az ebédszünet, amit kajakóma és kávézás követ, azaz érdemi munka már nem folyik. Így egy nap csak egy dolgot lehet elintézni, de legalább kiszámítható és nekem is csak 2-3 órám megy el ilyesmikre.

Két kollégium közül lehetett választani: az egyik az ún. belvárosban (most tekintsünk el attól, hogy Teheránnak nincs belvárosa. Vagy ha van, az akkora, mint Budapest Zuglótól Budafokig), a másik meg a város legészakibb utcájában, annak is a legtetején, szintben több száz méterrel a város fölött. Mivel el akartam járni futni a hegyre (értsd: Tochal, 3933 méter, nem a Gellérthegy), nyilván az északit választottam. Így olyan dolgokkal kellett megküzdenem, hogy minden aránylag messze van, és időnként kevés taxi jár arra, cserébe nincs túl nagy forgalom, zsúfoltság, tiszta a levegő, és amikor a városban szottyadt eső esik, addig Velenjakban minden havas. És innen csak 35 perc az intézet. Gyalog is, meg busszal is, taxival csak fele annyi. Ráadásul ez Teherán egyetlen családi kollégiuma, azaz fiúk, lányok együtt laknak, egy épületben, egy emeleten és nincs az az iszonyat tesztoszteron a levegőben, mint a szomszédos fiúkoliban, ahol párszáz 20 és 25 év közötti iráni és afgán osztozik szocreál lakótömbökön. Ja, a mi kolink 11 emelet magas, nekem a kilencediken jutott egy elég szép panorámás apartman egy olasz lakótárssal meg egy japán szomszédlánnyal.

Kilátás a koleszből, Velenjak, Teherán

A taxizás minden nap kihívás volt, az Uber helyi megfelelőjét, a Snapp-et használja mindenki. Mármint akinek vagy egy hónapnál frissebb a sim kártyája, vagy komoly pénzért regisztráltatta a telefonját és nincs blokkolva a készüléke, nem úgy, mint az enyém, amihez kell egy router, amúgy meg fényképezőgépként funkcionál. A Snapp szolgáltatás nevetségesen olcsó, általában 60 dollárcent volt az intézetig, amit néha négyen szétdobtunk. A sofőrök többsége viszont teljesen retardált a technológiához, általában tízből egy talált oda, ahol vártunk. Ők mindig kaptak jattot, a többiek meg telefonálgattak, hogy hol vagyunk. Pontosan ott, ahol a GPS jelöl, mondtuk nekik, amire azt válaszolták, hogy nem pontos a GPS. Mivel térképet olvasni nem tudó taxisokkal perzsául vitatkozni egy általuk ezek szerint ismeretlen technológiáról nem tartozott a top 10 reggeli rutinfeladatok közé, ezért leginkább annyiban hagytuk, hogy persze, persze, a GPS...

Qeshm

A kezdő perzsa csoportunk elég vegyes, és már a kurzus elején kiderültek mindenkiről a sötét titkok. Volt nyolc kínaink, akik már a második és harmadik körüket nyomták a kezdő kurzuson, mert egyszer sem sikerült átmenniük. Nagyjából a negyedik napon kerültünk egy szintre, olvasni ugyan kicsit gyorsabban tudtak, hála a féléves kezdő rutinjuknak, viszont a hatodik hét végén még mindig az első napi alapokkal küzdöttek. Folyamatosan szekunder szégyenben éltem, annyira kínosan buták voltak. Eleinte próbáltam kulturális magyarázatot találni, de aztán föladtam. Tenyérre írt puskák, amik a terem túlvégéről látszottak, teljesen érthetetlen hablaty, amit nemhogy a tanár, de még ők maguk sem tudtak se dekódolni, se megismételni, és a totális érdektelenség jellemezte őket. Kicsit fel is húztam magam, hogy nekem a diplomáimat kellett fordíttatni és mindenféle skilljeimet alátámasztani, hogy itt tanulhassak, velük kapcsolatban pedig őszintén csodálkozom, hogy tudtak idejönni repülővel, amikor a kínain kívül semmilyen nyelvet sem beszéltek. Amikor pedig kiderült, hogy fél év alatt nem ettek még helyi kaját, mindenféle kapcsolatot megszakítottak velük és egy reggeli biccentésen kívül nem kommunikáltam többé. Őket egyébként a kínai állam nyomta be ide, mint afféle soft power, hátha elég nagy tömegben lesznek itt és idővel akad köztük egy fénylő csillag, aki megtanul írni-olvasni és lehet valami hasznát venni a későbbiekben. Az én csoportomban úgy tűnik, ez kidobott pénz volt. A többi, haladóbb csoportból megnyugtattak, hogy csak folytassam a tanulmányaimat, a kezdőcsoportból ugyanis egyetlen kínai sem jutott tovább, legalábbis ebben a terminusban biztosan nem, úgyhogy ha el akarom őket kerülni, nem kell csinálnom mást, mint megugrani az első vizsgát.

Az mondjuk elég vicces volt, amikor a kínai csajok a „mit ettél” kérdésre bepróbálkoztak az „anar” szóval (gránátalmát jelent amúgy), de mivel nem ejtik az r hangot, fél percig azt hajtogatták, hogy anal, anal, anal, anal.

A csoportban amúgy egy német sráccal voltunk az igazi kezdők. Ománi csoporttársunk nyilván tudott már írni-olvasni, pár csajszi meg az iráni férje miatt kötött ki itt, vagyis elég sanszos, hogy naponta gyakorolják a nyelvet. A felsőbb csoportok európaijai főleg politológia-nemzetközi kapcsolatok-közel-keleti tanulmányok vonalról érkeztek, és jó érzékkel Iránt választották az arab világ helyett.

A kollégiumban gyors karriert futottam be, miután kiderült, hogy leginkább én ismerek helyeket az országban, valamint én tudok utcán nem kapható dolgokat beszerezni, hála a másfél évtizedes barátkozásaimnak.

Maranjab másnap

A hétvégékre mindig utazást terveztem, a harmadik után azonban elment a kedvem az egésztől és inkább Teheránban maradtam. Először Kashan mellé, Maranjabba mentünk a sivatagba egy klasszikus piknikezésre: este behajtottunk a dűnék közé, tábort vertünk, hatalmasat ittasodtunk, húst sütöttünk, zene, tánc, végül valamikor hajnalban mindenki elájult. Másnap sivatagban lézengés, kocsival önmagunk elásása és kiszabadítása, homokdűnéken motorozás és a többi hasonszőrűvel vegyülés volt a program.

Következő hétvégén ötnapos ünnep volt (pontosabban négy, csak beiktattam egy plusz napot), ezért nagy ugrása vállalkoztam, és egy ismeretlen csapattal lementünk az Öbölbe sátrazni, konkrétan Hengam szigetére. Ezt úgy kell érteni, hogy 1400 kilométer vezetés, utána mindenféle szabadprogram, végül 1400 km vezetés, szóval ha legközelebb ilyenre lesz lehetőségem, biztosan kihagyom/repülővel megyek/két hétre megyek. Az igazi kihívás azonban nem ez volt, hanem az ismeretlen társaság. Pontosabban egy embert ismertem, aki elhívott, a másik tizet meg nem. Azzal a tervvel vették el az eszemet teljesen, hogy búvárkodni fogunk, sziklát mászni meg kanyoningolni, és azonnal igent mondtam. Ráadásul két olyan szigeten, ahol még nem jártam korábban.

Az már lefelé úton kiderült, hogy a fentiekből a két eddig nem látott sziget biztosan kiesik, másnap meg az is, hogy se búvárkodni, se sziklát mászni, se kanyoningolni nem fogunk. Annál inkább út szélén álldogálni amíg a többiek cigiznek, és természetjárás helyett túlzsúfolt bevásárlóközpont lesz a kiemelt célpont. Végül nagynehezen elvergődtünk Hengam-ra, ahol már kétszer voltam korábban, mondjuk még egyszer sem sátraztam, szóval legalább ennyi újdonság volt benne.

Még szerencse, hogy kempingezni hívtak. Előtte a haverom megkérdezte, tudok-e sátrat és hálózsákot hozni, mintha én lennék a házigazda, akinek mindene is van a garázsban és nem egy farmerrel meg négy pólóval érkeztem volna Iránba. Szóval kértem kölcsön cuccokat. Hengamon kiderült, sátrat kizárólag én hoztam, ahogy hálózsákot, valamint fejlámpát és föltöltött powerbanket is. Cserébe náluk nem volt kaja, csak két kiló krumpli meg egy aluminium fazék. Mint kiderült, ez lesz a vacsora. Se olaj, se só nem volt hozzá. Összeállt a kép (nem siettem el): egy rakás városi gyerek, aki nemhogy vidékre, de még a konyháig sem jutott el soha, kitalálta, hogy csinálnak egy fasza hétvégét, mint a filmekben, csak stábot nem vittek hozzá. Szerencsére angolul senki nem beszélt igazán, így nem kellett attól tartanom, hogy bármely beszélgetés mélységet kap, esetleg eszkalálódik a konfliktus.

Mielőtt végleg elszenesedtek volna a krumplik, úgy döntöttem, vaksötétben elgyalogolok az egy óra járásra lévő faluba és ott szerzek valami ehetőt az egyetlen nénitől, aki előző nap falafelt sütött az egyik sarkon. Erre persze mindenki rájött, hogy szén helyett jobb a falafel, és ahelyett, hogy expedíciót szerveztünk volna, mindenki jelezte az igényét, hogy még mit hozzak, ha már úgyis arra megyek. Ekkor döntöttem el, hogy megvacsorázok és senkinek semmit nem hozok. Végül az egyik okos, aki a többinél is éhesebb volt, kitalálta, hogy jöjjek vissza motorral, mert akkor nem egy óra az út vissza is és azt leszervezi nekem. „Aha, szóval van egy telefonszámod egy motoroshoz?” – merült fel a kérdés, majd a rábólintás után elpattant bennem valami és elhatároztam, hogy másnap egyedül folytatom a túrám. „Akkor miért nem hívod föl, hogy vegye meg nekünk az összes szart, falafelt, csipszet, kólát és hozza ide?” „Húbazdmegdeokosvagy”. És más diktálta is a listát. „Hozzon két liter arakot is” – próbálkoztam be, és csont nélkül átment a kérés. Szóval hagytak volna két órát gyalogolni egyedül a vaksötétben, hogy lássam el az egész csapatot. Húsz perc múlva minden kéznél volt, szerencsére az arak is, az eddigi legjobb, helyi gyártmány, datolyából.

Sátrazás Hengamon

A másnapi lelépésem sem ment könnyen. Hajnalban keltettek az arcok, hogy esik az eső és fáznak. Amíg szelfiztek a parton, lebontottam a tábort és az első csónakkal elhagytuk a szigetet. A mólón találkoztam egy cimborámmal, aki 1600 kilométerre innen Sariban él, és két évvel korábban fölvett stoppolás közben Irán északi részén és azóta sem hallottam felőle.

Átmentünk Qeshmre, ami nagy kedvencem, egy geológiai csoda az egész sziget. Pár órát barangoltam egyedül, majd naplementekor, a sziget komptól legtávolabbi partján a haverom szólt, hogy úgy döntöttek, maradnak még pár napot. Mivel induláskor megbeszéltük, hogy most nem nyaralok, vissza kell érnem Teheránba. Hát, az szívás, akkor jó utat. Kösz bazdmeg, legalább a legközelebbi faluba vigyél el innen. Végül taxival, komppal, megint taxival, és hatalmas kerülővel, 36 óra folyamatos utazással jutottam vissza Teheránba. Egyébként meglett volna 24 óra alatt is, de az ünnepek miatt minden fullon volt, Bandarból nem volt busz Teheránba, csak Shirazba, ami egy laza 4-500 kilométeres kerülő. Még próbálkozhattam volna stoppolással, de éjszaka volt, esett az eső és a telefonom is, meg a powerbankom is teljesen lemerült, térkép nélkül meg nem sok értelmét láttam.

Ez a kirándulás jó lecke volt, ezentúl mindig megkérdezem, kik jönnek, és leginkább azt, hogy miért. És hogy mások milyen cuccot hoznak. Szerencsére Qeshmen a túra szép volt, Hengamon tudtam sznorkelezni, a sátrazás sem volt rossz, szóval összességében elviselhető volt, de azért pár telefonszámot töröltem az  út végén.

Hazaúton Shiraz és Iszfahán között egy megállóban leszólított egy srác a buszról, hogy „Are you metalhead?”, majd gyorsan átült mellém. Kiderült, hogy ő is az, és mellette koncertfotós, van csomó közös barátunk és ő is ott volt 9 évvel ezelőtt a jereváni bábszínházban megrendezett death metál fesztiválon. Gyorsan átküldött pár koncertet a közeljövőben, így kaptam egy újabb remek esélyt a teheráni metáléletben való alámerülésre.

Az első koncert egy blues-rock műsor lett volna, de két óra késés után közölték a házigazda kávézóban, hogy a hatóságok végül mégsem engedélyezték és sorry. Gondolom elég tipikus élmény ez is, úgyhogy elégedetten hátradőltem, hogy a betiltott, illetve nem engedélyezett koncertet első alkalomra behúztam.

Qeshm

Másnap nagyobb sikerrel jártam a Tehran Rock Cafe-ban. Előre oda kellett szólni, hogy megyek, és mivel úgy tűnik, turisztok sosem vesznek részt ilyen eseményen, amint benyitottam, tudták a nevem és volt foglalt helyem. A hagyományos értelemben nem koncert volt, két gitáros srác játszott Judas Priest, Metallica, Malmsteen, Satriani meg Gary Moore számokat. Az egyik fiú vak volt, ő volt a húzónév. Műsor közben befutott Mehdi barátom a csajával, utána pedig elvittek egy dokumentumfilm fesztiválra, ahol bemutatták az iráni Skorpio zenekarról készült filmet. Valamiért a 60-as évek vége, de főleg a 70-es évek kedvezett a Skorpió nevű zenekaroknak, bár a magyar meg a német névrokonaiktól eltérően ők Beatles kópia vonalon futottak be.

Vahid Mollazadeh, a vak gitáros

A teheráni napjaimról majd máskor írok, így is kicsit hosszúra nyúlt ez a mese.

Vissza az Öbölbe

Több mint 10 ezer kilométer utazás buszon, vonaton, kocsiban, hajón, motoron, motorcsónakon, futva; alvás parkban, parkolóban, kocsiban, farmon, barátoknál, hegyen, barlangban, tengerparton; stoppolás, csövezés, mások által megmentődés és rengeteg bulikázás. Nagyon sokadik iráni nyaralás, 1. rész. 

Sok időre érkeztem Iránba, magam sem tudtam mennyire, de két hónap alá semmiképpen sem terveztem az ottlétet. Volt egy kötelező kör, egy maraton szervezése Sirázban (erről majd később), meg egy erősen ajánlott, ami a Perzsa-Öböl szigeteinek laza bejárását és kiváló fényképek készítését tűzte ki célul. Ezen kívül volt két olyan hely, amit régóta szerettem volna látni. Bár ha jól belegondolok, volt az öt is, vagy inkább hat, végül minden helyet megpróbáltam elengedni. Irán túl nagy, a távolságok túl nagyok, az időm rendszertelen, én pedig ezer év összefolyó munka után egy dolgot nem akartam: tervezni és azt végrehajtani. Csak a kérdések gyűltek folyamatosan. Hol is van az a kőfaszos rét? Tényleg traktort mosnak a helyi Pamukkale

medencéiben? Mikorra fejezik be a földrengés által lerombolt Bam újjáépítését? Mahan tényleg tök jó hely? Valóban van olyan sivatag, ami nincs tele nejlonzacskókkal? Az Öböl egyik szigetén lévő sóbarlangba tényleg be lehet menni szárazon, vagy csak víz alatt? És végül a legfontosabb: vajon működik a "minden nélkül megérkezem és azonnal kapok vízumot" rendszer?

Működött. A maraton után pár nappal éjszakai buszon ültem Bandar-e Abbasz, az Öböl egyik nagyvárosa felé, ahonnan át tudok hajózni Qeshm szigetére. Itt már jártam úgy 8 éve, annyi maradt meg, hogy feltétlenül vissza kell térnem. Barátaim, Peti és Nati előre mentek Sirázból, a következő egy-két hetet közösen terveztük eltölteni. Rutinosan már csak éjszakai VIP buszra veszek jegyet, azon elég jól lehet ájulni a fotelben, van hatalmas fülhallgatóm és párszáz óra blekkmetálom, úgyhogy a buszon üvöltve vetített legrázósabb iráni sorozatokat is gond nélkül átalszom.

Reggel Bandarban már csak az izgatott egy kicsit, hogy 10 dollárom maradt, amiből vettem egy kompjegyet, majd a maradékból egy teát meg egy jégkrémet a rendkívül lerobbant és már április közepén tűzforró Qeshm cityben. Petiék 100 km-re innen egy faluban, de hogy odajussak, pénzt kellene váltani. Próbálkoztam pár hellyel, mind zárva, egy fószer elvitt egy bankba, ahol nem váltanak, a bankos elvitt egy váltóhelyre, ahol visszahívtak délre. Reggel 9 volt. Közben Peti hívott, hogy a szállásadójuk talált valakit, aki elvisz, hol vagyok. Öt perc múlva egy piros Hiluxból kiszólt egy helyi csávó, hogy hé miszter, és már robogtunk is a falu felé ötödmagammal. Mivel pénzem nem volt, a szállásadóm, Asszad fizette a helyi tarifát, az 5 eurót a 100 km-ért.

Qeshm egy geológiai csoda, és remélem sosem lesz népszerűbb, mint amilyen most (sajnos de, igen: épp most építenek egy olajfúró platformot nem messze Qeshm citytől, amint elkészül, pár éven belül megszűnnek a koralltelepek). A sziget delfin alakú, az orra keletre néz, ott van Qeshm city, a szárnyánál meg a mangrove erdők. Szerencsére az ide véletlenül ellátogatók és a kényelmes irániak elég lusták ahhoz, hogy a városi infrastruktúrát ne hagyják el 20km-nél messzebb, így a sziget maradék 100 kilométere szinte érintetlen, és pont itt van a természeti látnivalók háromnegyede, köztük az ütősebb darabok.

A sziget tulajdonképpen korallokból és kagylókból áll, geológiailag a Zagrosz legdélebbi nyúlványa. Az első fosszília látványa még indyjonesos kaland, később, amikor bokáig sétálok bennük és mászás közben szétvágják a kezem, már inkább csak lájtos egzotikum. Van itt egy nagy sóbarlang, évekkel ezelőtt eljutottam a bejáratáig, de nem mentem be: nem láttam hol kell. Hajnalban motorra ültünk, és az utat elkerülve átvágtunk a sivatagon a sziget déli partjára. A barlangot továbbra sem értettem egészen addig, amíg az egyik helyi szakink át nem kúszott egy irgalmatlan sómasszívum alatt. Pont annyi hely van, hogy a mellem és a hátam éppen átfér, alul-felül végigdörzsölve a sós talajt. Szétgyúrva vagy sörhassal biztosan beragadnék. Bent pedig egy legalább 20 méteres szabályos félgömb vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben másztunk fel egy rózsaszín sóhegyre. Hazafelé megálltunk egy érintetlen és távoli partszakaszon, és óriásit illegálkodunk azzal, hogy férfi-női vegyesfürdést csapunk a tájban.

Qeshm egyébként sok szempontból nem Irán, inkább Afrika és az Öböl találkozása. Mondjuk 90 százalék Afrika, 10 százalék Öböl. Esetleg 80-20. A vöröses talaj, a sivatagi növényzet a mindenféle vad kórókkal tiszta Etiópia, az ogadeni sivatag, az itt élők népek is sokkal sötétebbek, mint az anyaföld lakosai. A díszes mozaikos mecsetek helyett szakadt girbegurba minaretek, mint mondjuk Szudánban, a tengeren kékre festett fahajók. Ide még vízum sem kell, feltéve, hogy Dubajból érkezik az ember és nem megy tovább a szárazföldre Bandar felé. Egy baj van vele, hogy az év 6-8 hónapjában élhetetlen. Novemberben a hőmérséklet lezuhan 40 fok alá, akkor elviselhető valamelyest, egészen áprilisig. Igaz a hónap közepén már olyan meleg volt, hogy szabadtéri programokat kizárólag napkelte és reggel 10, valamint este 5 és naplemente között tudtunk abszolválni, az alváshoz meg elengedhetetlen egy közelben működő légkondi.

Négy nap paradicsomi sivatagi lét után áthajóztunk Bandarba, hogy autót béreljünk a következő 10 napra, és bejárjuk vele Dél-Irán egy csekély szegletét. 

az intelligens delfinek

Sivatag a tengeren. A PERZSA-Öböl

A Kharanaqban töltött napok után egy gyors jazdi átszállást követően már úton is voltunk a Perzsa-öböl és egyben Irán legnagyobb szigete, Qeshm felé. Már évek óta meg akartam nézni ezt a térséget, az egyetlen baj csak az volt vele, hogy a hőmérséklet és a páratartalom április és november között elviselhetetlen, nyáron pedig egyenesen pokoli. Két éve találkoztam egy bosnyák sráccal, aki júliusban próbálta megnézni a szigeteket, de el sem tudta hagyni a szárazföldet: félnapos bandari-abbaszi tartózkodás után föladta és inkább visszatért a kellemes sivatagi klímába, Jazdba. Nyáron gyakran előfordul az 55 fok körüli hőmérséklet, sőt gyakran még több is. Állítólag ha tartósan 47 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, az újságok időjárás-jelentései megállnak 47 foknál, nehogy elriasszák – az elsősorban befektetni akaró – odavágyókat. De hogy ez igaz-e, azt nem tudom.

Mogyoróhéjban annyi Qeshmről, hogy ez az irániak karibi térsége, hihetetlenül erkölcstelen módon nők és férfiak együtt strandolhatnak – igaz, a nők csak alaposan felöltözve, kendőben. Egykor portugál megszállás alatt volt, majd a hollandok is betették a lábukat, közben kialakult valami arab-perzsa-hormuzi keverék dialektus nyelv, de azért mindenki megérti a perzsát. Irán legtöbb lakójával ellentétben szunniták élnek itt, bár a vallásosságnak egyáltalán nem láttam semmi nyomát. Nyomorult kis mecsetek vannak csak mindenfelé. De általában maga a sziget is elég érdektelen az építészetét tekintve. Ez persze nem véletlen, az utóbbi időben több földrengés is megzúzta, legutóbb talán tavaly, így a lakóépületek többsége szürke betonkocka. Az egyetlen valamirevaló település (a szintén jellegtelen Qeshm cityt leszámítva) Laft, ami viszont tele van széltornyokkal. Pont ide nem sikerült eljutni, de majd legközelebb.

Az itt élő emberekről, illetve a nőkről a legelterjedtebb információ, hogy maszkot viselnek, és hogy nagyon utálják, ha fényképezik őket. A maszkjuknak burka neve, ami még véletlenül sem keverendő össze az Afganisztánban a nőkre húzott mindenhol kék, elöl rácsos ablakos rettenettel. Minden falunak megvan a saját maszkdizájnja. Ahol mi voltunk, Shibdarazban a szögletes napszemüvegkeret-alakú volt a nyerő, de máshol a fekete-piros kombinációjú, szigorúan a szemet mutató darab dívik. Eredete nem az iszlámban gyökerezik, hanem állítólag a „ne lesd meg a nőmet” típusú korabeli háremjunkie élveteg hatalmasságok takartatták el így a nőket. Szerintem a nap ellen is teljesen jól véd, így az én teljesen laikus megközelítésem szerint egyszerűen praktikus cucc: a nap öregíti a bőrt, a fickók nem akarnak öreg külsejű nőt, vagyis a nők ilyet hordanak.

Ennyi lusta embert még életemben nem láttam egy rakáson. Ezek mind a qeshmi férfiak. Beismerem, ha nekem kéne évi 300 napot 50 fokban töltenem, nem lennék sem külszíni bányász, sem maratonista, de akkor is. A nem halász, nem sofőr, nem csempész férfiak a nap 12 órájában alszanak, a másik 12-ben pedig félálomban várják a kaját, vagy megpróbálnak gyereket nemzeni. A nőké a házimunka, ami nem semmi, mert általában minden ház tiszta annak ellenére, hogy a liszt finomságú port legfeljebb az üveg nem engedi át, de a keret az igen. A maradék férfiak egy része halász. Ford Fairlane óta jól ismerjük a halászok életét: a halászok korán kelnek, halat fognak, halszaguk van, elszakad a hálójuk és eladják a halat. A sofőrszakma nem nagy kaland, és meglepő módon a csempészeké sem. Csónakkal egy óra innen Dubai, és ezzel a Közel-Kelet legnagyobb és legforgalmasabb kikötője, és Omán is csak 3 órányi csónakázásra van. Qeshm hivatalos neve Free Trade Zone, vagyis szabadkereskedelmi övezet, és a lakói komolyan veszik a szabad kereskedelmet, és szabadon kereskednek szinte mindennel. Éjszaka a sziget nyugodtabb pontjain megjelennek a csónakok, és onnan kipakolják a dubai cuccokat. A csempészek kocsiját nagyon könnyű felismerni sziget-szerte, ugyanis mindegyik rendszám nélküli Toyota pickup. A rendőrségnek nem lenne nehéz dolga összeszedni ezeket az arcokat, mert csak a rendszám nélküli kocsikat kellene összegyűjteniük, de nekem erős a gyanúm, hogy a rendőrök sokkal nagyobbat kaszálnak így, hogy szemet hunynak, esetleg be is segítenek. A jó szándékú rendőröktől ezúton is elnézést kérek, de az extrakorrupt államokban eltöltött majd’ egy évem tapasztalatai alapján nem engedhetem meg magamnak a naivitás luxusát.

A sziget bevételének 90 százalékát adja a halászat, legalábbis hivatalosan. Shibderazi szállásunkon kedves vendéglátó családunk állandóan sült hallal kedveskedett, nem mellesleg életem talán legjobbjaival. A szálkákból ítélve jó egyméteres dögök lehettek darabolás előtt, és volt köztük olyan, amit egyenesen a halászcsónakból raktak olajba, vagyis kifogás után pár órával már a rizzsel keveredett a gyomromban. Azért a rend kedvéért minden vacsora előtt megkérdezték, hogy mit kérünk, illetve, hogy jó lesz-e hal. Túl sok választásunk amúgy sem lett volna, mert semmi másuk nem volt, legfeljebb lekváros kenyér, de azt utálom. Nem vagyok a halak nagy szakértője és rajongója, úgyhogy erről több szót nem is ejtek, viszont említést érdemelnek a nem-hal delfinek. Douglas Adams óta köztudott, hogy ők a legintelligensebb lények a földön (utánuk jönnek az egerek, majd az emberek), éppen ezért nem értem, hogy képesek ebben a döglesztő melegben, fülsiketítő motorzajban viháncolni és szaporodni. Pár helyi ugyanis észrevette, hogy a turisták buknak a delfinekre, így aztán jól közéjük hajtanak a bűzös-zajos motorcsónakjaikkal, hogy minél közelebbről lehessen őket látni. Szívem szerint inkább jöttem volna kajakkal, vagy úsztam volna az uszonyukba kapaszkodva, de hiába, itt nagyüzem van: az irániak egyelőre nem jöttek rá a környezetbarát turizmus előnyeire, és próbálnak tömegigényeket kiszolgálni.

Ennek egy másik szép példája a teknősnézés. Egész pontosan annak a nézése, ahogy az óriásteknősök éjjel kimásznak a partra és lerakják a tojásaikat. Korábban nagy teknőspusztítás ment errefelé, a lusta szigetlakók tízezerszámra zabálták a teknőstojást. De amióta kiszámolták, hogy ezer tojásból csak egyetlen kel ki, nő fel és éri meg a szaporodáshoz szükséges 30 éves kort, gyorsan mentőakcióba kezdtek, és a UNDP támogatásával megpróbálnak valami kulturált rendet vágni ebbe a káoszba. Ma már tilos gyilkolni őket, és tilos megenni a tojásaikat. Erről úgy gondoskodnak, hogy a partnak csak néhány szakasza alkalmas arra, hogy a teknőcök odategyék a tojásokat, így aránylag könnyű ellenőrizni, hogy hány teknős jön egy éjjel. Van rendes éjjeli teknősfigyelő szolgálat, akik mellé turisták tömegei csatlakoznak, hogy a tojásrakás előtti beásási ceremóniát megfigyelhessék. Ez általában úgy néz ki, hogy kijön a teknős a tengerből, mindenki erősen koncentrál rá, majd amikor az elkezd ásni és se lát, se hall, ötvenen körbeállják és körbevakuzzák az állatot. Az ásás után az őrök mindenkit elzavarnak, kiássák a tojásokat, és róka- és kisgyerekbiztos helyen újra elássák mindegyiket, hogy aztán két és fél hónappal később jól kikeljenek a kis dögök. Nekünk megadatott az a luxus, hogy a főteknősös család házában laktunk, így otthon henyélhettünk, mert telefonon értesítettek, ha jött teknős. Igaz, megnézni így sem sikerült, mert annyira belemerültünk a vacsorába, hogy lekéstük az aktust. Valójában egy kicsit filozofáltunk rajta, hogy melyik a kisebb sértés: ha a frissen tálalt vacsora mellől fölállunk, hogy akkor mi most teknőst nézünk, vagy hogy a telefonos riasztás ellenére nem nézzük meg az állatot, miután egész délután arról beszéltünk, hogy mennyire érdekel ez minket. Inkább ettünk.

Ez a teknősös dolog egészen messzire vezetett. Mivel ezzel kapcsolatban minden ingyenes, felmerült a kérdés, hogy miből teremtik elő rá a minimális önrészt. A család nőtagjai a hunyók. Kitalálták, hogy gyönyörűséges qeshmi ruhákat, kendőket és egyebeket (pl. mobiltokokat turistáknak) készítenek, és a bevételből tudják finanszíroznia saját részüket. Eddig rendben is van, de egy poros kis faluban, amiben talán emberemlékezet óta nem állt meg senki csak úgy nézelődni, mindenki csak áthajt rajta, hol lehet ezeket eladni? Természetesen a tengerparton, a strandon. Így építettek maguknak pálmakunyhót, és elkezdték az árusítást. Ekkor jött a képbe a falu Beludzsisztánból importált mollája, aki rettenetes rosszallással nézte, hogy nők vannak a tengerparton. Sőt, ott dolgoznak. Sőt, még férfiakkal is szóba állnak, mivel eladók, vagyis ez a dolguk. Ráadásul mindezt férfikíséret nélkül. A lányok csak legyintenek, amikor a molláról kérdezzük őket. „Ő nagyon jó ember, és a világ legjobb mollája. De ebben a kérdésben nyitnia kell.” Az egyik nő saját szavai szerint emancipált. Meglep, hogy ebben az országban, ebben a faluban, egy ilyen konzervatív környezetben ezt a szót hallom. Már azzal is kihágást követtek el az iszlám ellen, hogy férfiak nélkül velünk egy szobában voltak, hogy együtt ettünk, vagy hogy lazább (azért a bikinitől igen messze lévő, többrétegű) szerelésben látjuk őket. Amikor éjjel teknősnézésre indulunk, a rend kedvéért apuka a lányok mellé adja a hatéves kiskölköt férfikísérőnek, nehogy megszólják őket a falubeliek, hogy egyedül mászkálnak a kharadzsikkal, vagyis az idegenekkel. Ahogy már sokan mondták nekem az ország legkülönbözőbb részein: Irán a legkevésbé iszlám Iszlám Köztársaság. Vagy inkább csak nevében és politikai rendszerében iszlám, a lakói jó része valahol teljesen máshol jár….

Érdekes programnak ígérkezett a Qeshm déli részénél lévő Hengam-sziget meghódítása is. Először azt terveztük, hogy ott alszunk, de aztán gyáván megfutamodtunk, és csak egy kétórás motorcsónakos sziget kerülés lett a vége. Hogy miért, azt teljesen csak egy nappal később sikerült megnyugtatóan tisztázni. Az ottalvásról még elég könnyen lebeszéltek, de arról, hogy gyalog megkerüljük, már fenyegetések kellettek. Először megkértük a csónakost egy helyen, hogy tegyen ki, de arra hivatkozott, hogy az katonai terület és ott nem lehet, így belenyugodtunk. Később megálltunk ugyan, de csak azért, hogy vonakodva olyanokat mondjon, hogy bajunk lehet a hatóságokkal, és hasonlók. A helyzet a következő. Iránnak van tizenvalahány szigete, ezek egy részén nincs semmi. Hengamon és Qeshmen is van viszont katonai bázis és raktár. Az Öböl-menti államok nagy fegyverkezése miatt (is), meg a korábbi tapasztalatok alapján jónak látták, hogy hihetetlen fegyverarzenált halmoznak fel a szigeteken, biztos, ami biztos. Másrészt bizalmatlanok a külföldiekkel szemben – éppen Shibderaz volt az a település, ahonnan az amerikai hadihajót „megfenyegető” kis iráni motorcsónakok elindultak néhány hónappal ezelőtt. Ennek tehát az lett az eredménye, hogy két nyugati, fényképezőgéppel és laptoppal sétálva egy isten háta mögötti stratégiailag fontos szigeten igencsak érzékenyen érinti Iránt, vagyis annak biztonságát. A helyiek szerint megvan az esélye egy kis börtönnek, ahonnan persze ki lehet szabadulni, miután tisztázódott a helyzet, de akkor is minek. Ráadásul útlevelünk sem volt nálunk. Úgyhogy engedve a kegyes erőszaknak nem sétáltunk keresztül Hengamon.

Amikor megérkeztünk Qeshmre, két dolog jutott eszembe: az egyik a Szíria partjainál levő parányi sziget, Arvad hangulata, a másik pedig Közép-Amerika kevert népességű halászfalvai, a hondurasi Omoa vagy a guatemalai Livingstone hangulata. Itt a helyzet kicsit más: az év nagy részében élvezhetetlen klíma miatt a helyi turizmus (csak hozzávetőleges adat: most, a Noruz két hete alatt egyes becslések szerint 50 millióan keltekútra Iránban) igen szűk intervallumra koncentrálódik. Mivel Qeshm szabadkereskedelmi övezet, ezért a vásárlás- és pénzköltésmániás irániak előszeretettel keresik fel. A hazatérő családok ezrei nemcsak a tengerpartok élővilágát fosztják ki, de tucatszám veszik az edénykészleteket, a mikrosütőt, és gyakorlatilag mindent, amit olcsóbbnak vélnek, mint egy átlagos nagyvárosban. Sosem láttam még népet, akik ennyire imádnak pénzt költeni és enni.

Bandari Abbaszból az autóbusznak nevezett gyors motorcsónakkal érkeztünk a szigetre, ahol azonnal megpróbáltunk repjegyet foglalni vissza Teheránba. Tudjátok, az iráni távolságok: a Bandari-Teherán vasútvonal egészen véletlenül az ország leghosszabbja, 1338 km hosszú, és jó húsz órás utazással jár. Úgyhogy elkezdtünk repjegyet keresni, de 10 napra előre az össze le volt már foglalva, így aztán hagytuk az egészet.
Az első utunk a Golden Beach-nek nevezett partszakaszra vezetett. A hely nekem, kelet-európai számára rendkívül vicces, ugyanis a ’70-es-’80-as évek balatoni hangulatára emlékeztet, amikor a keletnémetek meg a magyarok Trabival megszállták Siófokot meg Füredet. Itt ugyanezt nyomják, csak Paykannal. Jobbára középosztálybeli vagy melóscsaládok, akik az éves spórolt pénznek vernek a seggére: papírsárkány meg jégkrém a gyereknek, edénykészlet az asszonynak, hekkvacsora a tömegétkezdében, a Kőbányai helyett a szimpla cigaretta. Ez a hely annyi embernek fogta meg a fantáziáját, hogy menekülttáborra emlékeztető objektumot emeltek a legkevésbé tehetősek részére: kibetonoztak vagy száz sátorhelyet, és hatalmas katonai sátrakat állítottak rá, amelyet 30 dolláros napidíj ellenében lehetett használni. Mivel ketten voltunk Sebastiannal, ezért nem volt olcsó mulatság, főleg a 6 dolláros halvacsorával megfejelve. Annyira megzuhantunk anyagilag, hogy egy napig csak csipszet ettünk: egy dollárból kijön 3-4 nagy zacskó, ami pont elég is egy étkezésre. Legalábbis pár jégkrémmel megfejelve.

Másnap megtaláltuk a már említett Hengam szigetet meg a shibderazi családot, harmadnap onnan indultunk felfedezni a sziget nyugati részét. Csak vázlatosan, a képekre támaszkodva, a következők a látnivalók: hajóépítők (félmillió euróért már igen komoly hajót ácsolnak össze errefelé), a világ leghosszabb sóbarlangja, amely 6 km hosszú, sós sivatagok, és a világ egyik legszebb kanyonja. Ez utóbbi Csillag-kanyon névre hallgat, és a jordániai Petra méltó versenytársa, csak itt napi 10 ezer turista helyett napi 20 van. Igaz, az ökoturizmuson még van mit fejleszteni. Adtak egy angolul elég alapszinten beszélő vezetőt, de inkább Sebastian fordított nekem. A lényeg, hogy közben találtunk pár szemetet, amit összeszedtünk, és odaadtunk a vezetőnknek, hogy dobja ki a kanyonon kívül valami szemetesbe. Amikor nem figyeltünk oda, titokban beledugta a cuccot a homokba, és elegyengette a tetejét. Ejnye. Aztán egy üres palackot dobott el. Érdekes egyébként, hogy elég sok fiatallal találkoztam, akik ökoturizmussal foglalkoznak, az egyikük készített velünk interjúkat is az iráni turizmussal kapcsolatban. Remélem ez a generáció kinövi magát, mert az a szennyezés, ami most zajlik az országban, elég elszomorító. Jelenleg még a belső, iráni tömegturizmust próbálják meg kiszolgálni, egyelőre bármi áron.

A Qeshmen eltöltött igen hasznos három napot egy 22 órás vonatozással fejeltünk meg, szerencsére ebből tizenkettőt átaludtam. Most ismét Teherán… hajaj, most értem haza egy házibuliból. Egy pornósztárnak tetsző szőke parókás nagymellű afgán nőnél voltunk, hidegtálas viszkipartin. Én még idejében leléptem, szerencsére.

p.s.
Mindenkinek ajánlok egy filmet, akit egy egészen kicsit is érdekel Irán, vagy Teherán. A hossza kábé másfél óra, angol nyelven, a BBC készítette. Mint a témában nem teljesen érintetlen elmondhatom, hogy igen kiváló film ez, nagyon érdemes letölteni. A cime Inside Iran, a riporter Rageh Omaar.