Tavaszi céltalankodás Dél-Iránban

Az idei év a legközelkeletibb évem volt életemben. Az április-májust Iránban, az azután következő fél évet pedig Irakban töltöttem, egészen konkrétan erbili lakos lettem, annyira. Ez nem valami perverz vonzódás (vagy igen? Ezen még gondolkoznom kell.), egyszerűen csak így alakult. Eljutottam pár érdekes helyre, amiket a teljesség igénye nélkül összekukázok az emlékeimből meg a fényképek alapján rekonstruálom. Most elsőre még a tavaszi Iránnal vagyok adós magamnak.

Kalut

A Perzsa-öböl szigeteiről észak felé indultunk, az első éjszakát Jiroft-ban töltöttük egy parkban. Irán rendkívül biztonságos, kéthónapi ottlétem alatt nagyjából 4-5 éjszakai szállást fizettem csak, azt is azért, hogy élhessek családi életet. Az összes többit régi és alkalmi ismerősöknél, parkokban, tengerparton, meg ahol rám esteledett. Jiroftban is így alakult. Kajaszerzés közben elég sokan felfigyeltek ránk. Jiroft nem az a hely, ahova elmennek a turisztok, még azok sem, akik hosszú időre jönnek. Nekem is kellett vagy háromnegyed év Iránban, mire a tök véletlen odasodort.  A parkban alvás előtt odajött egy szaki és elmagyarázta, hogy nem biztonságos (ezt sokat mondják a helyiek, de nem azért, mert nem biztonságos, hanem mert féltenek a szerintük rossz arcoktól – akik aztán szintén odajönnek smúzolni, és legrosszabb esetben szívnak egy kis ópiumot vagy lefárasztanak a hülyeségeikkel). Ragaszkodott hozzá, hogy 20 méterrel odébb menjünk a régészeti múzeum bejárata mellé, ahol ő biztonsági őr. Ott már nagyon biztonságos volt. Másnap innen indultunk Bam-ba, ahol pont 15 éve voltam utoljára, amikor még állt az erőd.

2003 karácsonya körül egy földrengés porrá rombolta a várost, meghalt vagy 30 ezer ember. Azóta egész szépre újjáépítették, és az erődöt is elkezdték helyrekalapálni, de annak még kell egy-két évtized földrengésmentes időszak, hogy olyan legyen, mint rég. Mindenesetre a belföldi turizmus már ezerrel pörög benne.

A következő célpont a Kalut sivatag megtekintése volt, persze ez sem ment egyszerűen. Túl nagy ez az ország, így az útközben elénk bukkanó látnivalók és ígéretes kis kitérők folyamatosan eltérítettek a céltól. Kinéztünk egy oázist valahol mindentől nagyon-nagyon messze és sivatagi tapasztalataimhoz méltatlan bénázás vette kezdetét. Egy Peugeot 306-tal lekanyarodtunk az aszfaltról és rámentünk a homokos útra. Az első elásásból még valahogy kivergődtünk, aztán pár perccel később mattot kaptunk. Ment le a nap, forgalom órák óta nem volt a főúton sem, nemhogy a mi kis kerülőnkön. Utálok egy helyben tökölni, így azonnal én lettem az önkéntes, aki visszagyalogol a főútra és megpróbál valami kocsit szerezni, vagy ha az nincs, visszagyalogol a kb. 20 kilométerre lévő legközelebbi faluba, ott fölver valakit, akinek van kocsija, és hoz segítséget. Már majdnem tök sötét volt, amikor megjelent egy iszonyatosan szakadt oldschool Toyota terepjáró. Megállítottam, és elmakogtam helyiül, hogy kéne segítség. „Who the fuck are you man, are you from IS?” – kérdezte a sofőr kaliforniaiul, mire röviden felvázoltam a sztorit és kanyarodtunk is vissza a földútra. Megjegyezte, hogy kurva nagy mázlink van vele, mert itt sosincs nagy forgalom, kivéve, amikor az Afganisztánból érkező drogszállítmányok fegyveres konvojai és a helyi különleges erők közti összecsapások zajlanak, ami körül, ha véletlenül felbukkanunk, a pár év börtön a jobbik opció.

Kalut

Reza Toyotája tele volt egy enyhén ittas vidám családdal és házi ölebbel (az nem volt ittas), épp egy hétvégi piknikezésből hazafelé futottak belénk. Nem javasolták, hogy éjszaka a környéken bóklásszunk, így fölajánlották, ha követjük őket, lakhatunk nálunk Kermanban, és akkor már forró fürdő és éjszakai kebabozás a teraszon sem elképzelhetetlen.

Kalut

Reza Jiroftból származik és tizenéves gyerekként került ki az USA-ba, rendkívül vicces körülmények között. Egyszer látott egy amerikai filmet, mire kitalálta, hogy Amerika tök jó és oda akar menni. A család elküldte Teheránba az akkor még létező amerikai követségre, hogy szerezzen vízumot. Pár héttel később felhívták, hogy elkészült és lehet menni érte. Mivel nem tudta, mi az a vízum, valami nagy dologra számított, „mint valami érem vagy egy nagyobb tál”. De csak az útlevelét kapta vissza, és szomorúan hazament. Hetekkel később megmutatta az útlevelét egy rokonának, aki kiszúrta benne a vízumot, „te kis hülye”. Kapott a családtól ezer dollárt (földjeik voltak Jiroft környékén, futotta ilyesmire és akkor az még nagyon sok volt) és vett egy repjegyet New Yorkba. Amikor megérkezett, akkor látott először havat és érzett ilyen hideget, úgyhogy egy hétig el sem hagyta a repteret. Addigra talált egy másik iránit, aki elmondta, hogy itt ilyen a tél. Ha melegebbet akar, menjen nyugatra, így vett egy másik repjegyet San Franciscoba. Ahol szintén hideg volt és szintén nem hagyta el a repteret napokig. Végül valaki mondta neki, hogy menjen le Napa valley-be, ott meleg van és akad mezőgazdasági munka. Végigjárta a szamárlétrát, lettek ingatlanjai, bizniszei, végül úgy döntött, szabadságra vágyik, és visszatér Iránba.

Érdekes megközelítés, és tökéletesen igaza van. Amerikában nem lehet parkokban aludni, minden pénzbe kerül, nem is kevésbe, ha parkolóban alszol, rádhívják a zsarukat, nem lehet vadkempingezni. Bezzeg Iránban bárhol alhatsz és sütögethetsz, senki sem baszogat. Van egy lakása Kermanban, amit kiad, van belőle havi 4-500 dollárja, az elég kajára meg benzinre, minden héten járja a sivatagot a haverjaival, söröznek, összejárnak a családdal, egy percet sem kell dolgozni vagy a jövő miatt aggódni. Fair enough.

Másnap újra elindultunk a Kalutba, azon belül is egy Shahdad nevű helyre. Kalut egy óriási sziklalabirintus, ami minden évben szedi a maga áldozatait a felkészületlen versenyzők közül. Elég könnyű eltévedni benne, néha komplett konvojok is eltűnnek. Nappal nem ritka az 50 fok. Nem terveztünk nagy kalandozást, csak megkarcoltuk a szélét egy naplementére meg egy napfelkeltére és húztunk tovább. Az egészen biztos, hogy ide érdemes lesz visszatérni hosszabb időre, egy kis Peugeot-nál háromszor nagyobb kocsival és egy olyan emberrel, aki járt már itt. Plusz hűtőtáska, sör, meg egyéb, sivataghoz nélkülözhetetlen kellékek.

Meymand. Megrendezett halála óta itt müezzin Jimi Hendrix

Néhány kényelemben töltött kermani nap után kinéztünk a térképen egy sziklába vájt falut, Meymandot. Mivel az idő kezdett forrósodni, a barlangban alvás elég kellemes opciónak tűnt egy-két napra. Maga a falu persze nem több, mint félórás mászkálás, a lehetőségekhez mérten kinyalt skanzen, ahol a nem is annyira halott Jimi Hendrix a müezzin. Legalábbis a napi imára hívás a barlangmecset előtti rekedt hangszóróból pont olyan, mint a rég elhunyt mester gerjesztései. Minden imaidő előtt kíváncsian vártuk a szólót és minden alkalommal hibátlanra sikeredett.

Iránban kocsit bérelni teletáras orosz rulett. Találtunk a bandari reptéren egy Europcar irodát, amivel őrületes lavinát indítottunk el ebben az üzletágban. Először is a konkrét érdeklődés és a kifizetés között rendesen megnőtt a bérlés ára, amin így az utolsó pillanatig kellett alkudozni. Amikor sikerült megállapodni, felmerült a gyanú, hogy ez nem annyira céges kocsi, inkább valakinek a sajátja és behúz egy kis privát bizniszt. Mire kihajtottunk a reptérről, beszart a rádió. Aztán rájöttünk, hogy az USB sem működik. Tíz nap vezetés zene nélkül, fasza lesz. Párszor megállítottak gyorshajtásért, de az európai pofánk és a kedvesen érdeklődés a biztos uraktól (a biztonság kedvéért magyarul, nehogy előfordulhasson egy magabiztos kommunikáció) megmentett a büntetésektől. Másnap a vezető oldali ablakemelő romlott el, később a légkondi is (Bandar felé közeledve néha 43 fok fölött volt már). Úgy a hatodik napon egy Herat nevű faluban lerobbantunk. Mivel a falu előtti checkpointnál nem tudtuk leengedni a vezető előtti ablakot, kérték, hogy állítsuk le a motort. És az nem indult be többet. Fölhívtuk a kölcsönzőt, hogy lerobbantunk Heratban. Egy kis pánik, hogy hogy kerültünk Afganisztánba. Végül rendőri felvezetéssel behajtottunk a herati autószerelőhöz, aki hamarosan újrakalapálta a gépet. Innen viszont csak betolással indult be, vagyis józan ésszel lemondtunk a jegyi utakon való kalandozásról. Napokkal később áthajtottunk egy poros falun, Iszlamabadon is, elröppent a humorbomba, hogy fel kéne hívni a kölcsönzőt, hogy hol is vagyunk, rájuk férne egy kis paráztatás.

Hormoz

Újra hívtuk az irodát, hogy ennyi volt, hat napig működött a kocsi, most szépen leadjuk a következő nagyvárosban, az alig 400 kilométerre lévő Sirázban. Újabb pánik, hogy ott nem hagyhatjuk, vissza kell vinni az onnan még úgy 1000 kilométerre lévő Bandarba. Még mit nem. Újabb telefon, hogy mi nem a cégük sofőrjei vagyunk, hanem nyaralunk, szóval elvisszük Sirázig és szevasz. A sirázi reptéren beálltunk a parkolóba, az ottani iroda üres. 

Hívtunk egy számot, elmeséltük a problémát, újabb pánik, majd elérhetetlenné tették magukat mind Bandarban, mind Sirázban. Végül hívtuk a teheráni központot, ahol adták az igazgatót. Pár percre rá elérhető lett a bandari kollegina, aki nagyon szépen kért, hogy vigyük vissza a kocsit Bandarba. Cserébe visszafizetik nekünk a 4 napi bérlést, mi meg jófejségből vezettünk nekik 1000 kilométert. Én amúgy is meg akartam nézni Hormoz szigetét, épp kapóra jött egy egyéjszakás bandari kaland.

Megbeszéltük, hogy a kocsit túszul ejtjük. Egyikünk bemegy alkudozni a visszafizetendő pénzről, és ha az megvan, a másik visszaviszi a kocsit. Előtte azért sirázi cimboráktól megkérdeztem, amit addig is sejtettem, hogy mennyi esélye van annak, hogy egy iráni visszaad pénzt. Semmi. Jó kis kihívás, kár lenne kihagyni. Sajnos reggel leléptem a kényes helyzet elől, jobban vonzott Hormoz. Mire átértem a reggeli komppal, kiderült, hogy 50 perc múlva indul vissza, és ha azon nem vagyok rajta, bukom a teheráni vonatjegyem külön kuséban. Úgyhogy fogtam egy tuktukost és mondtam neki, hogy van 50 perce körbevinni a sziget egyetlen útján, ami 25 kilométer. Időnként megállt, magyarázott, siettettem, majd láttam, hogy ebből már nem lesz se komp, sem vonat. Végül nagyon a gázra lépett, még láttam, ahogy eloldozzák a kötelet, rohantam a komphoz, láttam rajta az arcokat, talán 10 méterrel késtem le.

 

A következő órák múlva indul. Elmotoroztam a kikötőbe az erőd mögé, és ott kérdeztem halászokat, hogy melyiknek van gyors csónakja, és hajlandó is illegálban átvinni a szárazföldre. (A kompnál fel kell mutatni az útlevelet, vízumot, olyan, mintha kilépnék az országból. Visszafelé ugyanez.) Végül előkerül egy fószer, aki 20 euróért hajlandó volt átvinni, de addigra rájöttem, hogy pénz sincs nálam. Így fel kellett hívni a srácokat, hogy ha visszaszerezték a pénzt a kölcsönzőtől, azonnal jöjjenek a tengerpartra egy egyelőre meg nem határozott helyre (mert amúgy tilos kikötni a kikötőn kívül), és hozzanak pénzt. Pont a sziget és a part között, amikor épp egyik sem látszott, megjelent az iráni parti őrség motorcsónakja, benne négy fazon nagyjából olyan kinézettel, mint a kalózok: katonai cuccokban, kendőbe tekert fejjel, alaposan felfegyverezve. Útlevél, keresztkérdések, végül látták, hogy alighanem ártalmatlan vagyok és tovább engedtek. Amikor látszott a part, odairányítottam a srácokat a pénzzel és kiváltottam magam.

Kiderült, hogy a kocsi visszavitele kevésbé volt kalandos, mindössze annyi történt, hogy a sok problémázás miatt megváltoztatták a céget. Ugyanazon a helyen egy Irancar iroda várta a kocsit, mindössze az Europcaros bögre utalt arra, hogy egy nem pont így nézett ki az előző héten. Mivel Irán nincs rajta a nemzetközi bankrendszeren, nyugati cégek brandjét lenyúlják a helyiek. Mi is ezt szívtuk volna meg, de végül visszafizették a pénzt és szóltak, hogy ilyet többé sosem csinálnak.  

Hormoz

Hormoz egyébként minden pénzt megért, csodálatos kis sziget portugál erőddel (mondjuk az volt a legkevésbé érdekes pontja), bámulatos színű és formájú sziklákkal, antilopokkal, remek kis beachekkel és iszonyatos hőséggel. Nincs mese, jövőre vissza kell jönni ide is.

Hormoz

Egészen tájidegen jelenség Mahan közelében

Néhány sztori az első iráni maraton szervezéséről

Maratonfutót még sosem mérgeztek meg banánnal futás közben. Hogy ez a trend változatlanul fenn álljon, kis részben az iráni hatóságoknak is köszönhető. Mindezt azért tudom, mert vég nélküli beszélgetéseket folytattunk a helyi nagy emberekkel többek között arról, hogy megmérgezhető-e a banán. Én, az európai határozottan állítottam, hogy nem, ilyen senkinek sem áll érdekében, az igazi merénylő robbant, az irániak azonban láttak potenciált egy ilyen szürreális merényletben. További szakértésre adott okot, hogy maratont sosem futott, még tévében sem látott szakik magabiztosan kijelentették, hogy a maratonfutók nem esznek banánt, mert FUTNAK. Miközben futnak, hogy ennének banánt? Szóval a helyi biztonsági erők bebiztosították magukat, hogy az esetlegesen megmérgezett banán miatt megmézgeződött futók miatt ne essen folt a hírnevükön, ezért ezen a maratonon nem volt banán. Még úgy sem, hogy mi adunk pénzt, ők vegyék meg, őrizzék, majd a megfelelő pillanatban adják oda az arra elszaladó, külföldinek látszó külföldinek, akinek rajtszám van a mellén, és feltehetően nagyon izzad. És még fél tucat hasonló jelenet, amit azért nem írok meg, mert az egész esemény tök jól sikerült. Annyira jól, hogy mi, a szervezők lepődtünk meg a legjobban. A konklúzió annyi, hogy az irániak nagyon is tudják, mit akarnak, és azt hogyan kell kivitelezni, csak erről nem beszélnek, és ez magával vonzza az amatőrködés látszatát.

Egészen bizonyos, hogy a perzsák sosem felejtik el a görögöknek, hogy mi történt maratonnál, meg hogy ki égette fel Perszepoliszt. Legalábbis az elmúlt nagyjából 2500 év alatt nem sikerült feldolgozni ezt a traumát (az elsőt, a másodikra úgy százötven évvel kevesebb jutott, sajnos). Az útvonal utoljára 20 órával a verseny előtt változott megint, amikor az Iráni Atlétikai Szövetség elnökétől próbáltam megtudni, hogy miért nem jó az a terv, amiről fél éve tárgyalunk, hogy Perszepolisz romjai elől induljon a futás, nem pedig egy - egyébként igen kellemes - hasonlóan híres helyről, Naks-e Rosztamtól, ahol a nagy perzsa királyok nyugszanak, nevezetesen az első széria Dáriuszból, Xerxészből és Artaxerxészből (meg a második Dáriusz is). Először azzal hárított, hogy tulajdonképpen Naks-e Rosztam is Perszepolisz, ha úgy vesszük, kiterjesztve, olyan, mintha, mert ez nagy volt, és elért ide. De aztán megemberelte magát és azzal zárta le a beszélgetést, hogy ez az irániak letiszteltebb helye, és itt lesz a rajt meg a cél. Mire befejeztem a műsor kedvéért folytatott méltatlankodást, miszerint ez az infó több mint 2300 éve ismert, miért pont most jutott eszébe, addigra már kocsiban ült és otthagyott egy kétségbeesett iráni nő meg I. Dáriusz sziklába vésett sírja között.

Az európából idefáradt futók minden akadályt és változtatást mosolyogva tűrtek, leszarták a helyszínt, a problémákat, ők csak egy lazát akartak kocogni Iránban, nézni a tájat, integetni a helyieknek, és lehetőleg nem összeesni a napon. Úgyhogy mi sem aggódtunk.

Az irániak minden keresztbeszervezés, értetlenkedés és titkolózás ellenére nagyon kitettek magukért. Profi szervezés, iskolások kivezényelve, iráni technó bemelegítésnek, nagy emberek a környékről, rengeteg médium a Közel-Keletről (ha valaki látott nyilatkozni a libanoni tévének, akkor az tényleg én voltam), csomó iráni futó, rendőrmentőtűzoltó, kísérőkocsik, banántalanított frissítőpontok és egyebek mutatták, hogy eszükbe sem jutott elkummantani az eseményt.

Az európai mezőny csodálatos volt. Akadt például egy német fószer (aki egyébként utolsó lett, két hónappal ezelőtt volt szívműtéte) világcsúcstartó, akinek ez volt a 112. országban lefutott maratonja, egy hétre rá behúzta a 113-at is a Maldív szigeteken. Két magyar, akik az Antarktiszon futottak. Egy 62 éves osztrák a teheráni követségről, aki a meló miatt a közel-keleti maratonokra specializálódott. Egy görög, aki görög zászlóval a hátán jött Perszepoliszba (meg rövidnadrágban, miután a futók kaptak különleges engedélyt erre a nagyfokú tiszteletlenségre). De az irániakat sem kellett félteni. Az egyik ultramaratonista a célvonalat amerikai zászlóval lépte át, hogy szolidarítson azokkal az amerikai futókkal, akik nem kaptak vízumot (időben?). Meg persze a két hölgy, akik félig illegálban nyomták le életük első maratonját, és kiharcolták maguknak, hogy legalább tűrjék el a részvételüket a hatóságok. És végül a szervező csapat, az élen a német Ben-nel, aki utána egyből hazastoppolt Frankfurtba, Mohamed Sirázból, aki csomót futott már a Margitszigeten és körbebiciklizte a Közel-Keletet, meg jómagam.

A versenyt egyébként az irániak nyerték, akik a lelküket kifutották, hogy az első nemzetközi hazai versenyen ők nyerjenek, a külföldiek közül viszont volt, aki az óráját is elfelejtette megállítani a célban, akkora örömkört futott. 

A verseny harmadnapján mindenki szétszéledt, nekem sem volt kedvem maradni. A szervező csapatból csak nekem sikerült elkerülnöm a titkosrendőrségi kihallgatásokat, mert sosem ott voltam, ahol lennem kellett volna. Mindenesetre nem vártam meg, amíg személyesen is fölkerülök a térképükre, amúgy is biztos rajta vagyok. Elég fura fazonok állítottak meg néha a fura kérdéseikkel (welcome to my country, where is your hotel? No hotel????), mostanra nagyjából megtanultam különbséget tenni az őszinte érdeklődés meg a megfigyelő jellegű ismerkedés között. Például amikor többen vannak, és az egyik úgy mutatja be a barátját, hogy nem tudja a nevét és előttem kérdezi meg tőle. Szóval este fölültem a Bandar-e Abbasz felé induló buszra, és másnap reggel az Öbölben ébredtem. Közben meg nagyon sajnáltam, hogy nem futhattam le a maratont, úgyhogy kompenzálásként pár héttel később egy csúnya nagycsaládos bebaszás után egy szellős péntek reggelen lekocogtam egy félmaratont a Buin Zahra környéki falvakban.

Akit hivatalos beszámoló is érdekel az eseményről, annak itt a cikkem.

Vissza az Öbölbe

Több mint 10 ezer kilométer utazás buszon, vonaton, kocsiban, hajón, motoron, motorcsónakon, futva; alvás parkban, parkolóban, kocsiban, farmon, barátoknál, hegyen, barlangban, tengerparton; stoppolás, csövezés, mások által megmentődés és rengeteg bulikázás. Nagyon sokadik iráni nyaralás, 1. rész. 

Sok időre érkeztem Iránba, magam sem tudtam mennyire, de két hónap alá semmiképpen sem terveztem az ottlétet. Volt egy kötelező kör, egy maraton szervezése Sirázban (erről majd később), meg egy erősen ajánlott, ami a Perzsa-Öböl szigeteinek laza bejárását és kiváló fényképek készítését tűzte ki célul. Ezen kívül volt két olyan hely, amit régóta szerettem volna látni. Bár ha jól belegondolok, volt az öt is, vagy inkább hat, végül minden helyet megpróbáltam elengedni. Irán túl nagy, a távolságok túl nagyok, az időm rendszertelen, én pedig ezer év összefolyó munka után egy dolgot nem akartam: tervezni és azt végrehajtani. Csak a kérdések gyűltek folyamatosan. Hol is van az a kőfaszos rét? Tényleg traktort mosnak a helyi Pamukkale

medencéiben? Mikorra fejezik be a földrengés által lerombolt Bam újjáépítését? Mahan tényleg tök jó hely? Valóban van olyan sivatag, ami nincs tele nejlonzacskókkal? Az Öböl egyik szigetén lévő sóbarlangba tényleg be lehet menni szárazon, vagy csak víz alatt? És végül a legfontosabb: vajon működik a "minden nélkül megérkezem és azonnal kapok vízumot" rendszer?

Működött. A maraton után pár nappal éjszakai buszon ültem Bandar-e Abbasz, az Öböl egyik nagyvárosa felé, ahonnan át tudok hajózni Qeshm szigetére. Itt már jártam úgy 8 éve, annyi maradt meg, hogy feltétlenül vissza kell térnem. Barátaim, Peti és Nati előre mentek Sirázból, a következő egy-két hetet közösen terveztük eltölteni. Rutinosan már csak éjszakai VIP buszra veszek jegyet, azon elég jól lehet ájulni a fotelben, van hatalmas fülhallgatóm és párszáz óra blekkmetálom, úgyhogy a buszon üvöltve vetített legrázósabb iráni sorozatokat is gond nélkül átalszom.

Reggel Bandarban már csak az izgatott egy kicsit, hogy 10 dollárom maradt, amiből vettem egy kompjegyet, majd a maradékból egy teát meg egy jégkrémet a rendkívül lerobbant és már április közepén tűzforró Qeshm cityben. Petiék 100 km-re innen egy faluban, de hogy odajussak, pénzt kellene váltani. Próbálkoztam pár hellyel, mind zárva, egy fószer elvitt egy bankba, ahol nem váltanak, a bankos elvitt egy váltóhelyre, ahol visszahívtak délre. Reggel 9 volt. Közben Peti hívott, hogy a szállásadójuk talált valakit, aki elvisz, hol vagyok. Öt perc múlva egy piros Hiluxból kiszólt egy helyi csávó, hogy hé miszter, és már robogtunk is a falu felé ötödmagammal. Mivel pénzem nem volt, a szállásadóm, Asszad fizette a helyi tarifát, az 5 eurót a 100 km-ért.

Qeshm egy geológiai csoda, és remélem sosem lesz népszerűbb, mint amilyen most (sajnos de, igen: épp most építenek egy olajfúró platformot nem messze Qeshm citytől, amint elkészül, pár éven belül megszűnnek a koralltelepek). A sziget delfin alakú, az orra keletre néz, ott van Qeshm city, a szárnyánál meg a mangrove erdők. Szerencsére az ide véletlenül ellátogatók és a kényelmes irániak elég lusták ahhoz, hogy a városi infrastruktúrát ne hagyják el 20km-nél messzebb, így a sziget maradék 100 kilométere szinte érintetlen, és pont itt van a természeti látnivalók háromnegyede, köztük az ütősebb darabok.

A sziget tulajdonképpen korallokból és kagylókból áll, geológiailag a Zagrosz legdélebbi nyúlványa. Az első fosszília látványa még indyjonesos kaland, később, amikor bokáig sétálok bennük és mászás közben szétvágják a kezem, már inkább csak lájtos egzotikum. Van itt egy nagy sóbarlang, évekkel ezelőtt eljutottam a bejáratáig, de nem mentem be: nem láttam hol kell. Hajnalban motorra ültünk, és az utat elkerülve átvágtunk a sivatagon a sziget déli partjára. A barlangot továbbra sem értettem egészen addig, amíg az egyik helyi szakink át nem kúszott egy irgalmatlan sómasszívum alatt. Pont annyi hely van, hogy a mellem és a hátam éppen átfér, alul-felül végigdörzsölve a sós talajt. Szétgyúrva vagy sörhassal biztosan beragadnék. Bent pedig egy legalább 20 méteres szabályos félgömb vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben másztunk fel egy rózsaszín sóhegyre. Hazafelé megálltunk egy érintetlen és távoli partszakaszon, és óriásit illegálkodunk azzal, hogy férfi-női vegyesfürdést csapunk a tájban.

Qeshm egyébként sok szempontból nem Irán, inkább Afrika és az Öböl találkozása. Mondjuk 90 százalék Afrika, 10 százalék Öböl. Esetleg 80-20. A vöröses talaj, a sivatagi növényzet a mindenféle vad kórókkal tiszta Etiópia, az ogadeni sivatag, az itt élők népek is sokkal sötétebbek, mint az anyaföld lakosai. A díszes mozaikos mecsetek helyett szakadt girbegurba minaretek, mint mondjuk Szudánban, a tengeren kékre festett fahajók. Ide még vízum sem kell, feltéve, hogy Dubajból érkezik az ember és nem megy tovább a szárazföldre Bandar felé. Egy baj van vele, hogy az év 6-8 hónapjában élhetetlen. Novemberben a hőmérséklet lezuhan 40 fok alá, akkor elviselhető valamelyest, egészen áprilisig. Igaz a hónap közepén már olyan meleg volt, hogy szabadtéri programokat kizárólag napkelte és reggel 10, valamint este 5 és naplemente között tudtunk abszolválni, az alváshoz meg elengedhetetlen egy közelben működő légkondi.

Négy nap paradicsomi sivatagi lét után áthajóztunk Bandarba, hogy autót béreljünk a következő 10 napra, és bejárjuk vele Dél-Irán egy csekély szegletét.