A szöveg a National Geographic magazin Traveler számában jelent meg 2019 őszén.
Idén télen
harmadszor indultam Teheránból a Perzsa-Öböl szigetei felé. Őrültségnek tűnt
egy hosszú hétvége kedvéért több mint 1400 kilométert vezetni csak oda, hogy az
átvezetett 20 óra után átkompozzunk az Öböl legnagyobb szigetére, Qeshmre, majd
újabb autózást követően kisebb csónakban az éjszaka közepén átkeljünk egy
sokkal kisebb szigetre, Hengamra. Korábbi látogatásaim során azonban annyi, még
Iránban is egzotikusnak számító természeti csodát láttam, hogy nem is volt
kérdés, megéri-e ennyit utazni. Farzad barátom vezetett, a zenét is ő keverte,
néha a perzsák egyik kedvence, az idén Budapesten is fellépett Ebi szólt, néha
meg a hátul ülő lányok nagy megelégedésére felcsendült a The Wall a Pink
Floydtól.
Teheránt elhagyni
mindig jóleső érzés. Az agglomerációval együtt körülbelül 17 milliós város
leszívja az ember energiáit. Mindenhol zsúfoltság, hőség, forgalom és zaj,
talán csak a paloták és múzeumok csöndje, valamint a hatalmas és gondozott
parkok nyugalma kivételek ezalól. Az egy-két hétre Iránba érkező látogató
jobban teszi, ha nem tölt itt sok időt, legfeljebb megnézi a Niavaran palotát
Észak-Teheránban, majd telekabinnal fölmegy a majdnem 4000 méteres, a város
fölé magasofó Tocsal csúcsára kicsit lehűlni és szívni egy kis friss levegőt.
Másfél napi
utazás után Hengam egyetlen falujában névrokonom, Daniel fogadott, aki a sziget
egyetlen búvárbázisát üzemeltette. Emellett szabadtüdős merülést oktatott és
ebben a műfajban helyi nevezetességnek számított, valamint kiválóan játszott
azon a tar nevű húros hangszeren, amelyről a húrok száma szerint a szitár is
származik (sze-tar, azaz három húr perzsa nyelven). A hengami falut minden
túlzás nélkül lehet porfészeknek nevezni: egyszintes betonépületek és napszítta
téglaviskók, kanyargós kis utcák és összevisszaság jellemzi, mint ha nem is
Iránban, hanem egy afrikai faluban lennénk. Az élet álmos tempóban vánszorog,
az öregek poros szőnyegeken ülnek az árnyékban, egy asszony törökülésben falafelt
süt a földön, miközben gyerekek rohangálnak a kristálytiszta víz melletti
porban. A kikötőbe időnként befut egy-egy csónak tele iráni turistával, akik
egy időre felpörgetik a hengamiak egy részét: ilyenkor megjelenik pár
terepjáró, hogy a markonyi embert odébb vigye egy-két kilométerrel, a
viszonylag érintetlen tengerpartra. Nekünk is hasonló terveink vannak. A
következő két napot tengerparti sátrazással, grillezéssel, sznorkelezéssel,
tüzifagyűjtéssel, törpeantilop-csordák bámulásával és esti mulatozással
töltöttük Hengamon. De miért is jöttünk mi ide?
Irán Perzsa-Öböl
felőli része kevésbé népszerű a külföldiek között. Ennek néhány igen prózai oka
van: április elején a hőmérséklet fölkúszik 40 Celsius fölé, majd szép lassan
megáll valahol 50 fok környékén, és novemberig nem is lesz hűvösebb errefelé.
Ám novembertől kellemes 30 fok köré csökken a hőmérséklet, és napközben is
bóklászhatunk a geoparkokban, szürreális oszlopok között, kanyonok mélyén és
tengeri üledékhalmok csúcsain. A szigetek sivatagosak, árnyék a kanyonok mélyét
és a plázákat leszámítva nincs, gyakorlatilag a napfelkelte és a naplemente
környéki órák kivételével elviselhetetlen a hőmérséklet. A másik nyomós érv,
hogy miért nem jönnek ide tömegek, a turisztikai nevezetességektől való hatalmas
távolság. Még a térképen relatív közelinek látszó Siráz is legalább 10 óra
busszal, és akkor még el kell jutni a kikötőbe, és onnan átkompozni egy vagy
két szigeten. A tipikus turista a Teherán-Iszfahán-Siráz háromszöget járja be
két hét alatt, több ezer kilométeres kerülők nemigen férnek bele a sztenderd
programba.
A Perzsa-Öbölben
szűk három tucat sziget tartozik Iránhoz, ebből némelyik csak egy nagyobb
szikla. Négy olyan van, ami turisztikai szempontból említést érdemel, ebből a
helyiek kedvence az üdülő resort Kish, amely éppen emiatt sosem tűnt igazán
érdekesnek: itt a legjobb az infrastruktúra, rengeteg szálloda, vízre épült
bungalók, jet ski bérlés, motorcsónakok, és nem utolsó sorban a nemzetközi
repülőtér. Ez utóbbi még a legendás Concorde forgadására is alkalmas volt,
amikor a 70-es években, a forradalom előtt a sah Kishből szerette volna
megcsinálni azt a luxusszigetet, ami ma Dubai. A történelem ugyan elsodorta a
sahot és a Concorde-ok menetrendbe állítását (valamint a tervezett golfpályákat
és kaszinókat is), a sziget azonban megmaradt az iráni tengerparti luxus
jelképének. Nem úgy a másik három, a hatalmas, delfin alakú Qeshm mangrove
erdővel, barlangokkal és kanyonokkal; a törpeantilopokkal és katonai bázissal
bíró viszonylag elhagyatott Hengam, valamint a régi portugál erődjéről és
ezerszínű hegyeiről és szikláiról híres Hormuz.
Ugyan már több
mint 24 órája úton voltunk, Qeshmre átérve azonnal lehajtottunk az útról és
megálltunk egy órára. Farzad feltekerte a zenét, a lányok levették a kendőt és
elkezdtek táncolni. Tenger, friss levegő, távol mindenkitől élvezték a
természet adta szabadságot. Persze Qeshmre mindenki más miatt érkezik. A
nyugatiakat elsősorban a geológiai látványosságok nyűgözik le, az irániakat
főleg a vásárlás: Qeshm szabadkereskedelmi övezet, erőteljes csempésztevékenységgel
kiegészítve, így nem meglepő, hogy hogy tömegek járnak át vásárolni a
„szárazföldről”. A legnagyobb város, Qeshm city belvárosa is sokkal inkább
emlékeztet egy hatalmas bevásárlóközpontra, mint arra a romantikus félig
iráni-félig afrikai hangulatú helyre, ami évtizedekkel ezelőtt volt. Miután
lányaink kitáncolták magukat, kénytelen voltam kompromisszumot kötni és
tudomásul venni, hogy a kanyonok csak a bevásárlás után következnek. 
Az irániakról
elmondható, hogy szeretik a természetet, szeretnek a természetben lenni. Az
ország távoli hegyein is mindig találni néhány embert, az ország legmagasabb
csúcsát, az 5610 méteres Damavandot csúcsszezonban naponta akár 4-500 ember is
megmássza – nemcsak hegymászók, hanem kisminkelt egyetemista lányok, túlsúlyos
anyukák és 70 évhez közeledő nagypapák is. A többség azonban ragaszkodik az
autó és az aszfalt közelségéhez és az infrastruktúra nyújtotta kényelmehez,
valamint a nagy családi piknikhez. Így történhetetett, hogy amíg Qeshm városhoz
közeli kanyon és a város melletti partszakaszok néha erősen túlzsúfoltak, a
sziget távolabbi pontjai szinte üresek. Persze nem ünnepnapokon.
Első megállónk
egy Csáhkúhnak nevezett völgy, valójában kanyon. Az UNESCO által is védett
geopark jellegzetessége, hogy a széles bejárat után gyorsan szűkölni kezd és
szerteágazik, végül minden irányban annyira összeszűkül, hogy oldalazva sem
lehet továbbhaladni benne. Falai helyenként száz méter magasak, üledékes
oldalait a víz vájta üregesre, alján mély kürtőkben és fúrt kutakban nyáron is
marad némi víz, ami elengedhetetlen a túléléshez ezen a klímán.
Ahogy autózunk a
tájban, a sziget északi oldalán hatalmas hajókba botlunk. Nincsenek kész,
állványokon pihennek a tengerparton. Integetnek a munkások, hogy másszunk fel
és nézzünk körül. A masszív, zömök hajótestek Noé bárkáját juttatják eszembe,
formájuk a bibliai idők óta aligha változott. Azokat az időket idézik az építés
körülményei is: mivel minden kézzel készül, egy ekkora hajó megépítése legalább
annyi idő, mint a néhány tucat kilométerrel arrébb lévő plázáké – nagyjából két
év, cserébe az élettartamuk legalább száz. A magas fedélzetről kinyílik a
tengerparti táj: az afrikai szavannákra emlékeztető nem túl magasra növő,
gyorsan terebélyesedő fák, az erózió rombolta napszítta sziklák és a Csillagok
háborújára emlékeztető buckaszerű építmények. Előtérben pedig a félig kész
fedélzet és az egymásra hányt deszkák a hajóhídon.
Qeshmi
szállásadónk, Asszad – egyéb munkalehetőségek híján, viszont tűrhető angoljának
hála – külföldi turisták fogadásával próbálja meg eltartani családját. Az
Iránban egyébként betiltott couchsurfingen akadtam rá, és igen baráti áron
befogadott néhány napra. Gyakorlatban ez a család életében való részvételt
jelenti, játék és nyelvtanulás a gyerekkel, késő esti kenyérsütés az udvaron,
alvás a szőnyegen, szigorúan a működő légkondi mellett. Ebédre mindig kiváló
halat süt a felesége (miután megkérdezi, mit kérünk ebédre, és jó lesz-e a hal),
napfelkelte és napnyugta környékén pedig motorra ülünk és megnézzük a közelben
lévő geológiai csodákat.
Ezek közül az
egyik a világ leghosszabb sóbarlangja, amely több mint 6 kilométer hosszú –
ebből az első néhány tucat méter látogatható aránylag biztonságban. Hajnalban
motorra ülünk és átvágunk keresztbe a sivatagon a sziget déli partjára. A Mars
lehet még ennyire száraz. Évekkel ezelőtt már jártam arra vezető nélkül, de nem
találtam meg a barlang mélyébe levezető utat. Mint ahogy most sem. Asszad
egyszer csak hasra fekszik és átkúszik egy nagyjából harminc centis résen.
Mellem a sós földön, hátamat a szikla masszírozza ahogy átpréselem magam a
résen. Csodálkozom, hogy ezt turistalátványosságnak nevezik (egyébként az),
amikor a nagyobb darab, a kevésbé bevállalós, valamint a klausztrofóbiás
látogatók eleve ki vannak zárva az élményből, legalábbis ami a barlang belső
részét érinti. Odabent egy legalább 20-30 méteres szabályos félgömb kupola vörös,
narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben mászunk
fel egy rózsaszín sóhegyre. A barlang mélyén újradefiniálom a csönd fogalmát.
Hallom a saját szívverésem és ahogy áramlik a vér az ereimben. Tökéletes a
csönd és a sötétség. Később megpillantunk egy fénycsíkot és kiderül, mégiscsak
van biztonságosan megközelíthető bejárat, csak mi érkeztünk a rossz irányból.
Másnap, némi
kihagyhatatlan vásárlás után elindulnánk haza, vissza Teheránba, de előtte akadt
néhány órám Bandar-e Abbasban, a térség legforgalmasabb kikötővárosában.
Barátaim eltűntek valahova, én pedig úgy gondoltam, kis időre áthajózok a
Hormuzi szorosnak nevet adó szigetre, Hormuzra. Minden várakozássommal szemben
a hely nevezetessége, a vörös kövekből épült portugál erőd a legkevésbé érdekes
látnivaló, legalábbis a természeti szépségekkel összehasonlítva. A portugálok a
16. század elején egy bő évszázadra elfoglalták a Hormozi szorosnál fekvő,
stratégiailag fontos szigetet. A vastag falak, masszív boltívek, a tengert néző
rozsdásodó ágyúk Irán többi várához képest elég szerény látványt nyújtanak
manapság. Nem úgy, mint az ezerszínű hegyek és geológiai formák. Miután
kiderült, hogy egy óra múlva indul vissza ugyanez a komp, a következő meg csak
órák múlva, nem maradt sok választásom a sziget körbejárására és megállapodtam
egy tuktukossal, hogy szigorúan hatvan perc alatt körbevezet a szigeten. Negyvenöt percnél még sehol sem vagyunk, ötvennél
pedig legalább annyit nézem az órám, mint a dombok mögül előbújó gazellákat és
a fehér, barna, vörös és narancsszínű sziklákat. Végül emberem meghúzza a
gázkart és száguldunk a kikötőbe, ahol pont annyival sikerül lekésni a kompot,
hogy egy rutinos teheráni parkouros még simán átugrott volna. Hormuz
körbejárásához egyértelműen több idő kell, noha épített környezet gyakorlatilag
nincs a városn kívül. Jó időben azonban
mindenképpen megér egy napot körbegyalogolni (az út mentén 25 kilométer),
időnként megmártózni a tengerben, besétálni a sziget belseje felé, nézni a
színeket és az antilopokat, a nap végén pedig egy nyugodt partszakaszon
sátrazni. 
Némi
kérdezősködés után sikerül találni egy motorcsónakos embert, aki hajlandó
néhány euróért átvinni a szárazföldre. Ez nem teljesen legális, például a
privát motorcsónakok a csempészet miatt nem használhatják a kikötőt Bandari
Abbaszban, és egyébként sem szállíthatnak turistát, de a pénz az pénz, így
elvállalja az utat. A nyílt vízen a sziget és a part között, amikor egyik
szárazföld sem látszott a párás levegőtől, megjelenik az iráni parti őrség
csónakja négy állig felfegyverzett, kendővel eltakart fejű tengerésszel. A
jelenet szomáliai kalózos történetekre emlékeztet, elkérik az útvelem, és mivel
sem csomagom sincs, és a papírjaimmal is rendben vannak, némi nehezteléssel
továbbengednek. Innen már csak a barátokat kell elnavigálni telefonon, hogy
melyik partszakaszra jöjjenek elém kocsival. A szigetre egyébként rendszeresen
jár komp, és természetkedvelő vándoroknak kényelmesen el lehet tölteni pár
napot családoknál megszállva, de ezt a lehetőséget is kénytelen voltam felírni
a több száz tételes (és ezért soha komolyan nem vett) bakancslistámra.
A visszaút Teheránba
mindig gyorsabb, mint elhagyni a várost. Kis csapatunk bóbiskol a kocsiban,
ezúttal az iráni zenét a nyugatival ötvöző Mohsen Namjoo szól a hangszóróból.
Farzad lapos tekintettel egyik cigiről a másikra gyújt, hogy ébren maradjon. A
fejemben az ezerszínű sziklák képei cikáznak és azon morfondírozok, mikor fogok
visszatérni legközelebb.
