veszedelmes viszonyok

Az „igazság” píárja

Az al-Khiam néven híressé vált börtön felé kopár, hegyes úton kanyarog taxink az ENSZ által ellenőrzött libanoni-izraeli-szír határvidéken. A francia alapítású börtöntől a Hezbollah píártelepéig hosszú volt az út.

2004-ben nyomott útikönyv alapján tájékozódunk. Ezt olvasgatva egy hegytetőn lévő börtönkomplexumra lehet számítani. De négy év sok idő. A Közel-Keleten, főleg Izrael és Libanon határán különösen sok. Ha nem is minden évben, de aránylag gyakran „történnek dolgok” errefelé. Sofőrünk magabiztosan veszi a kanyarokat a hegytetőn lévő romhalmaz felé. Vajon jó helyen járunk?

Miután Izrael kivonult dél-libanonból, és az al-Khiam telep őrei magára hagyták a komplexumot, a rabok kiszabadultak. Több mint száz férfi, nő és gyermek maradt hátra, ijesztő körülmények között. A börtön ma teljesen üres, csak a Hezbollah zászlója leng a kapu felett. Egykori túlélő vezet körbe. Négy évet húzott le al-Khiamban. Van, aki több mint tizet, tárgyalás nélkül. „Ez Izrael Abu-Ghraib-ja” – vonja meg a párhuzamot kísérőnk. „Nem csoda, hogy az izraeliek nem tűrték a szégyenfoltot, és amikor 2006-ban visszajöttek, lebombázták.” Ma már csak nyomai vannak az egykori kínzókamráknak, minicelláknak, amiben sem feküdni, sem állni nem lehetett. Ha néha kiengedték az embert, jobbára csak a szögesdróttal fedett napos terembe, a pokoli forróságba. A néhány négyzetméteres cellákban olykor tucatnyian senyvedtek. Az egészségügyi részleg fölé pedig a náci haláltáborokra emlékeztető feliratot helyeztek: Elfekvő – romlott és lejárt szavatosságú gyógyszerekkel és rossz módszerekkel való gyógyítás. Ez utóbbi tábla már jó eséllyel a Hezbollah píárakciójának része.

A börtönt a dél-libanoni hadsereg működtette, és Izrael mindig tagadta, hogy köze lenne hozzá. Érdekes módon az egykori foglyok rendszeresen láttak idelátogató izraeli katonákat, hallottak héber beszédet. A komplexum egyetlen ép szobájában üzemelő – jobb híján múzeumnak nevezett – Hezbollah-shopban árulkodó képek sokkolják a látogatót: a megszálló izraeli katonák a rabok cipőiből kirakták a héberül az „Izrael” szót, és előszeretettel fotózták magukat a saját zászlójukkal a Hezbollah-lobogó mellett.

A nyomorúságos körülmények ellenére az egyik fülkében összecsavarozott polcokon árulják a siíta szervezet anyagait: különböző DVD-k, cédék, dokumentumfilmek, propagandafilmek és vallásos zenék mellett a szervezet sárga-zöld zászlaja is kapható mindenféle méretben. Távozáskor szóba kerül a nyugati világon kívül szinte mindenhol elterjedt baksis. Belépő ugyanis nincs a börtönbe – talán a Hezbollah is úgy gondolta, hogy a szétbombázott romhalmazért nincs sok értelme belépőt szedni, hiszen szinte semmit sem tudnak kínálni cserébe. Főleg nem az isten háta mögött, majd’ egy óra taxizásra a legközelebbi valamirevaló várostól, az ellenőrzőpontokon túl, ahová egyébként is csak előre megszerzett engedéllyel lehet belépni. Így hát maradt a propaganda és a baksis, ami újabb fejtörést okoz. A „szolgáltatást” ugyanis igénybe vettük, minimálisnak mondható idegenvezetést kaptunk, de tudtuk, hogy pénzünk a Hezbollahot támogatja. Hogy aztán a börtönre fordítják, iskolára vagy fegyverre, azt nyilván sosem tudjuk meg.

Ami Libanon számára az al-Khiam börtön, az Szíriának Kinetra, a Golán-fennsíkon lévő lebombázott és felrobbantott város. A ’67-es háborúban izraeli ellenőrzés alá került település a szír hadsereg központja volt a Golánon. Kinetra kaotikus körülmények között, a hatnapos háború utolsó napján került a zsidó állam kezére, tulajdonképpen harc nélkül (a szír rádió ugyanis tévedésből bemondta a város elestét, mire a legtöbben elmenekültek). Ettől kezdve a szír hadsereg időről időre biztonságos távolságból lőtte Kinetrát, tovább pusztítva a várost. A következő, ’73-as jom kippuri háborúban Szíria többször is visszaszerezte egy rövid időre. Végül Izraelé maradt a terület, ahol végső megalázásként telep alapítása is szóba került, legalábbis a Likudnál. Az 1974-es izraeli kivonulás előtt azonban teljesen lerombolták és kifosztották – állítólag azért, mert nem sokkal korábban tért haza pár izraeli hadifogoly a damaszkuszi fogságból, ahol alaposan megkínozták őket. Egy hónappal később a helyszínre utazó szír elnök, Háfez al-Asszad ígértetet tett arra, hogy felépíti Kinetrát.

Ma az ENSZ Csapatszétválasztási Megfigyelő Haderejének övezetében fekszik Szíria és Izrael között. A kiváló stratégiai helyen épült és lerombolt város miatt kialakult adok-kapokban bő három évtizede nincs eredmény. Az ENSZ kritizálta Izraelt, mert lerombolta, Izrael pedig azért támadja a szír kormányzatot, mert nem építi újjá a várost, hanem – al-Khiamhoz hasonlóan – az „agresszív cionista rezsim áldozata” szerepben tünteti fel, propagandacélokra használva ezzel. Ezt nem árt szó szerint érteni. A kinetrai kórház bejárata fölött táblán virít a „Golan Kórház. A cionisták lerombolták, és célpontnak használták.” felirat. Az emlékmű pedig arról árulkodik, hogy Izrael rombolta le a várost – pedig nem vitás, hogy a legnagyobb pusztítást a szírek támadásai okozták.

Kinetrába eljutni legalább annyira macerás, mint al-Khiamba. A belépéshez szükség van a szír belügyminisztérium engedélyére, a „városnézéshez” pedig magunkkal kell vinnünk egy turisztikai szempontból használhatatlan civil ruhás katonát vagy belbiztonsági embert. És ezzel véget is ér a hasonlóság a két hely között. Amíg ugyanis a libanoni börtönnek látszólag van gazdája, és látni, hova, kihez tartozik, addig a Kinetrába érkező turisták csak púpot jelentenek a kormányzat hátára – legalábbis a külföldiek, akik nem az Izrael-ellenes retorika földjén élnek. A katonai idegenvezetők ugyanis semmilyen nyelvet sem beszélnek az arabon kívül, és a külföldiek ottlétét is igyekeznek annyira rövidre fogni, amennyire csak lehet. Gyorsan végigrohannak a szétlőtt kórházon, a mecseten és a görög ortodox templomon, és már hajtják is ki a taxist az ellenőrzőponthoz, ahol tovább tudják folytatni a cigarettázást és a tévénézést. A helyiekkel beszélni nem lehet, és fényképezni sem mindenhol. A kemény propaganda ellenére sem feliratok, sem szóróanyagok, sem idegenvezetés nem segíti az érdeklődőt. Ez pedig egyenlő a szír propaganda csődjével, hiszen mindenki más forrásból kénytelen tájékozódni. Így aztán a propagandagépezet amatőr és kicsinyes, összehasonlítva a Hezbollah praktikáival – a siíta szervezet ebben is nagyon profi. Hogy mennyire, azt a közeljövőben bebizonyíthatják Libanonban.

Illegal network

Illegális hálózat a cédrusok árnyékában

Tizenöt év, több mint százezer áldozatot követelő kegyetlen polgárháború után 1990-ben teljesen lerombolt infrastruktúra maradt hátra. A Közel-Kelet Svájcaként is emlegetett Libanon azonban a térség egyik legfontosabb üzleti és pénzügyi központja, így a hatalmas pusztítást aránylag gyorsan rendbe hozták. Ebben aztán a 2006-os izraeli bombázás 3,6 milliárd dolláros kárt tett, amelyet nemzetközi segítséggel azóta újjáépítettek.

Bejrút kivételes gyorsasággal fejlődik: a két évvel ezelőtt rommá bombázott részeken ma az utolsó elemeket emelik a daruk a felhőkarcolókba, és a reklámok szerint nemzetközi szintű ingatlanokat kínálnak a fizetőképes vásárlóknak. A látszólag egészséges versenyt, a befektetési kedvet és az új technológiák alkalmazását egyedül a politikai instabilitás gátolja.

Bejrútban járva kicsit furcsán éreztem magam: a hatalmas fejlődés és a hihetetlen tőkekoncentráció ellenére tanácstalanul járom a várost, kezemben a fényképezőgéppel. Sehol egy mobilreklám, egy mobilbolt, egy internetkávézó, és a telekommunikációs cégek logóval díszített felhőkarcolóit sem találom. Végül egy-két hétköznapi aprósággal vagyok kénytelen beérni: a keresztény negyed wifis kávézói garmadájával, vagy a kormányzati negyed elegáns épületeivel és az ott fellelhető egyetlen mobilbolttal.

Annál izgalmasabbak a háttérben zajló események, elsősorban a telekommunikációs ágazat privatizációja, amely hosszú évek óta aktuális téma, és amelyet a politikai instabilitás és a sokféle érdekcsoport miatt nehéz lesz összehozni. Így a 6-7 milliárd dolláros kérdés továbbra is nyitott, és a versenybe az eddigi két szolgáltató mellett beszállna a szaúdi Etisalat is.

A privatizációnál is érdekesebb probléma a Hezbollah kommunikációs rendszere. A kormánytól független, teljesen zárt hálózatot építettek ki országszerte, amely példátlan befolyást és hatalmat biztosít nekik – gyakorlatilag állam az államban. A jelenlegi kabinet és a Hezbollah között ennek a hálózatnak a kérdése a legforróbb vitapont, ugyanis ennek birtokában lehetetlen ellenőrizni a szervezetet. A rendszert használhatják az irániak is, és rakéták aktivizálására is alkalmas. És honnan volt erre pénz? Iráni „segélyből”. Ettől kezdve a történet hosszabb cikké bonyolódna: iráni titkosszolgálat és hatalmi ambíciók, szír különleges erők, Izrael- és Amerika-ellenes összeesküvés-elméletek vélt és valós fenyegetése, tisztára, mint a James Bondban.

"Kik azok a palesztinok?" - "Mi vagyunk."

Strand, rom, menekülttábor

Még középiskolából valahogy megmaradt a kántálás: Büblosz, Szidón, Türosz, Ugarit. Ezek voltak a híres föníciai városok, és nem mellesleg az ábécé is innen terjedt el. Úgy tűnik, ez a nyaralás, különösen ez a hét e nevezetes helyek felkereséséről szólt. Bübloszt elhagyni kicsit olyan volt, mint amikor az ember álmai strandját kell, hogy otthagyja a nyüzsgő városokért cserébe. De csak kicsit, mert egyrészt álmaim strandja csak a jelenlegi keretek között álmaimé, másrészt meg hajtott a vérünk.

Büblosz és Bejrút között van egy jellegtelen város, ahonnan telekabinnal föl lehet jutni egy Harissa nevű helyre. Itt van a hegytetőn a Libanoni Szűznek hatalmas szobra. Világlátottak mondják, olyan, mint Rióban, csak kisebb. A telekabinozás mindenesetre hatalmas élmény (Eszternek nem annyira, tériszonyos), toronyházak között, némelyiktől csak pár méterre indul a menet. Közben be lehet kukkantani tizedik emeleti családokhoz, hogy mi az ebéd, milyen színű melltartót hord az asszony, vagy hogy mi megy a tévében. Aztán magasan át az autópálya fölött, egy huszárvágással, közel függőleges irányba áll, és fantasztikus panoráma/csukottszemes rettegés mellett felérünk a hegyre, ahonnan még egy perc siklóval a szobor. Ami nem ám önmagában áll, hanem egy olyan emelvényen, mint a szamarrai piramis, vagy pestiek kedvéért, mint a Nemzeti Színház melletti kilátó, ahol körbe kell felmenni.

Biztosan tudom, hogy hamis dolog népeket karakterizálni, de most egy picit éljenek a sztereotípiák. Következzen tehát a közel-keleti vallások és tengerpartok összehasonlító elemzése (az értekezés zsidó része Izraelre vonatkozik, az onnan származó tapasztalatok Esztertől származnak). Mindenkit megnyugtatok, hogy a gondolatmenet az „utazás közben lesz az ember igazán rasszista” élmény hatására született, és semmi köze sincs semmilyen valódi rasszizmushoz vagy vallási hőbörgéshez. Csak játék, hamis premisszákkal.

Ahol csak muzulmán arabok vannak, vagy legalábbis ők vannak elsöprő többségben, ott biztosan minden szemetes. A tengerpart nincs kiépítve semennyire sem, rosszabb esetben átláthatatlan kerítéssel vagy töltéssel van elválasztva a lakott részektől, egy kicsit jobb esetben beduinok legeltetnek. A kristálytiszta víz mellett gyárak, kikötők, a hullámtörők közé szorult szemét bűze, és az európai értelemben vett legigénytelenebbek horgásznak, fürdenek. A parton semmilyen szórakozási lehetőség sincs, legfeljebb a kikötőben lehet üldögélni és cigizni. A romantikus séta nem ajánlott, bár a habibik kedvelik az efféle torz és morbid romantikus sétákat. Ilyen hely Szíriában Tartus, valamint a szír-libanoni határvidék.

Ahol a muzulmán arabok keresztény arabokkal keverednek, jobb a helyzet. A tengerpart viszonylag kiépített, és csak annyi szemét van, amennyit a nem keresztények elszórnak. A keresztények nem szemetelnek annyit (a keresztény negyedben egy csikket nem láttam ma Türosz utcáin, de amint elhagytuk, egyik fordulóról a másikra lehetett üres flakonokat rugdosni). A lehetőség megvan a tengerparti kávézók kiépítésében, de egy-két üdítő kivételtől eltekintve senki sem tesz ilyet. Bejrútban például van ilyen hely, nagyon drága, és legfőbb előnye, hogy fekvése miatt nem látszik a mocsok. A tengerben elég sok helyen lehet fürdeni, de teljesen szemétmentes partszakaszt eddig nem láttam. Mindent összevetve élvezhető. Ilyen hely nagyjából Libanon egésze. A privát strandokon nincs szemét, még szép.

Ahol a zsidók vannak többségben, a lakott területek mellett a tengerparton bárok és éttermek sorakoznak, hatalmas élet van, partik, miegymás. Hogy mocskos lenne, az nem tűnt fel.
A Földközi-tengernek egy kábé 500 km-es szakaszáról írtam eddig, ha magatok elé képzelitek, akkor a nagyjából észak-déli irányú keleti partjáról. Az adottságok teljesen ugyanazok, az éghajlat, a növényzet, a víz, minden.

A vallás lenne az oka? Dehogy. Mint aljas megalkuvó, aki egy jövőbeni vízumért nem kockáztat, nem szidok semmilyen rendszert. De a trend nagyjából az, hogy a helyzet a szegény-gazdag, illetve autoriter rendszer-demokrácia (mindkét esetben északról délre) tengely mentén javul, és most abba ne menjünk bele, hogy mennyire demokratikus Izrael. Vagy Libanon, ahol vagy 70 éve nem volt népszámlálás, nehogy kiderüljön az igazság a vallási megoszlás arányairól és az abból adódó kényes egyensúlyról.

Tegnap egy gyors bejrúti átszállással átjöttünk Szidónba. Majdnem nagyon gyors vizit lett a vége, mert a körülmények elég szerencsétlenül alakultak. Egyrészt nincsenek szállodák. Eddig összesen négyet találtunk, abból kettő nem nekünk való, mert rettentően kinyalt és drága, ahol állandóan pingvinek lesik, hogy mit lehetnek értünk. Azt meg mindketten utáljuk. Végül a bazár útvesztőiben akadtunk egy egykori zárdára, ami Convent Hotel néven működik, és csak az találja meg, aki nagyon tudja, hogy itt akar megszállni. Mi kábé egy órát kerestük. Közben találtunk egy olcsó hotelnek titulált elmegyógyintézetet, a kicsit eufemisztikus Orient Hotel névvel megcsúfolva. Egy alvó apukát kellett fölverni a kanapéról, hogy helló, jöttünk, kell szoba. Nem ültetett le, nem kínált vízzel, nem szólt egy szót sem, csak mintha mozgósította volna a családját. Persze lehet, hogy nem. Álldogáltunk vagy öt percet a hátizsákkal, aztán eluntuk és leléptünk. Szerintem azonnal visszaaludt. A zárda viszont viccesen indult. Az ajtóra kiírták franciául, hogy húzd meg a zsinórt. Volt kettő is, és elkezdtem a masszívabbat húzni, ami egy haranghoz volt kötve, úgyhogy elhangzott az 1:35-ös harangszó. Azt hittem, ez a csengő, úgyhogy harangoztam még egyet. Később meghúztam egy másik zsinórt, ami viszont a zárhoz volt kötve, így meg kinyílt az ajtó. A belső udvaron senki nem volt, sőt az egész épületben sem. A szomszédos boltokban érdeklődtünk, nem tudnak-e valamit erről a töküres helyről, de senki nem tudott semmit. Így aztán kiválasztottunk egy szimpatikus szobát, becuccoltunk, bezártuk az ajtót, és hagytunk egy levelet, hogy pár óra múlva visszatérünk. Az volt a terv, hogy ha nem bukkan föl senki, akkor ingyen van szállásunk. Mire visszaértünk, már várt ránk egy nő, és csodálkozott, hogy mennyire leleményesek vagyunk (smart hungarians, javítottuk a rólunk kialakult képet:-), mert mindig meg szokták várni, ha ilyen van.

Szerencsétlenségünkre ramadán első péntekjére érkeztünk, az egész város halott ilyenkor, még a keresztények is visszafogottabbak. Ezen az estén a családok összejönnek, otthon esznek, és úgy este 10 felé kezdenek az utcára szivárogni. Addigra már toxikus lett az éhségünk, és egy vizipipázós helyre rendeltettünk egy pizzát, mert egyetlen étterem sincs nyitva ilyenkor.

Reggel átbuszoztunk a 40 kilométerre lévő Türoszba. Elsőre sokkal jobban tetszett, de hotelek itt sem nagyon akadnak, talán csak egy-kettő, kifejezetten drága darab – még szerencse, hogy csak egynapos vizitet terveztünk. Az ok eléggé nyilvánvaló: ettől délre már csak a lezárt izraeli határ van, vagyis itt már nincsen átutazó közönség, csak azok, akik direkt ide jönnek, jobbára az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai meg zűrösebb időkben az újságírók. Vallásilag itt is elég vegyes a társaság, keresztények, melléjük települt síiták, szunnita palesztin menekültek, és néha a zsidók (igaz, ők csak a levegőben, amikor nehéz időkben éppen átjönnek egy kicsit bombázni ezt a vegyes társaságot, vagy legalábbis az infrastruktúrát). Iránt imádják, Khomeini arcképei nem ritkák, Hezbollah-zászlókkal feldíszítve.

Türosz ókori romjai extrája, hogy itt volt a római birodalom legnagyobb hippodromja. Érdekes, hogy pont Rómában nem sikerült semmiből sem a legnagyobbat építeniük: Pulában, Horvátországban nagyobb az amfiteátrum, Baalbekben a templomok, Türoszban a lovaspálya.

A romokhoz vezető út egy palesztin menekülttáboron vezetett keresztül. Erről pár szót már írtam korábban, most egy kicsit bővebben: amikor ’48-ban megalakult Izrael (meg azt követte még öt háború néhány évtizeden belül), palesztin menekültek árasztották el a szomszédos országokat. Mivel a palesztinok legfőbb követeléseinek egyike a szülőföldre való visszatéréshez való joguk, mindenhol átmenetinek tekintették a táboraikat. Ezek először valóban táborok voltak, sátrakkal, miegymással, de idővel rájöttek, hogy mégiscsak jobb házakban élni. Így aztán elkezdtek „átmeneti” házakat építeni. Ebből alakult ki ez a „menekülttábor” is, ami gyakorlatban 1-3 emeletes házakat jelent összevissza utcácskákkal, boltokkal, műhelyekkel. Az élelmesebbje megszedte magát, dolgozott, vállalkozott, így adódott a jelenlegi helyzet, hogy némelyik ház udvarán több Mercedes és BMW is parkol egyszerre. Persze, a többség szegény, kevés a munka, de a Közel-Keleten élők jó része ugyanilyen körülmények között él, semmivel sem jobban. A palesztinokat eddig arról ismertük fel a táboron kívül, hogy bemutatkozásnál sosem felejtik el megemlíteni, hogy ők palesztinok. Egy biztos, nem adják fel. A falakon Arafatnak és a tolószékből kilőtt egykori Hamasz-vezérnek, Ahmed Jaszinnak a képe, és rengeteg mindenféle fegyveres, békegalambos-visszatérős-harcolós plakát. Idén épp 60 éve kezdődött...

A tábor összes bejáratánál a libanoni hadsereg fegyveres posztjai, akadályok, homokzsákok, fotózni tilos (de nem lehetetlen:-).

Estére még maradt egy kis színes: tervezzük meglátogatni al-Khiamot, ahol a Dél-libanoni Hadseregnek volt börtöne. Amikor Izrael 2000-ben kivonult a területről, a börtön gazdátlan maradt és a foglyok kiszabadultak. A Hezbollah múzeumot és PR-központot rendezett be. A hely érdekessége, hogy a libanoni-szír-izraeli határvidéken van, és a hadseregtől kell engedély a látogatáshoz. Ezért el kellett mennünk Szidónban a Libanoni Hadsereg Mohamed Zgaib nevű táborába, hogy a hírszerzési ügyosztálytól engedélyt kérjünk a belépésre. Először kértek fénymásolatokat, fotót, stb., de mivel semmi sem volt, nagy nehezen regisztráltak egy könyvbe, és kaptunk egy sorszámot. Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Elvileg, ha megállítanak az egyik ellenőrző pontnál, azt kell mondanunk, hogy 385. Állítólag ebből tudni fogják, hogy átmehetünk. Meglátjuk…

…Megláttuk. Bemondásra és útlevél bemutatásával átengedtek. A börtön maga azért érdekes, mert valóban múzeumnak volt berendezve egészen a 2006-os háborúig. Akkor Izrael porig bombázta, ha már erre járt, így próbálta meg eltűntetni ezt a szégyenfoltját. A sztori a szokásos: mindenféle gyanúsnak tekintett alakot összefogdostak, aztán fogolykínzás, alázás, verés, tűző napon állás vagy éppen ablaktalan cellákban összezsúfolás. Jelenleg úgy néz ki, hogy a Hezbollah a már csak a börtönmúzeum múzeumát működteti. Mindent úgy hagytak, ahogy az izraeliek két éve lebombázták. Belépő nincs, csak donációt illik adni némi idegenvezetésért cserébe. A hely tanulságos, nyomasztó, elgondolkodtató, a gondnok pedig négy évet húzott le itt, sajnálom érte. Egy rendes belépő árának mégis csak a töredékét hagytuk itt, mert a pénz deklaráltan a Hezbollahhoz megy, de hogy iskolára vagy fegyverre, azt sosem tudjuk meg. Mint törvénytisztelő világpolgárok, a szolgáltatásért fizettünk, de csak annyit, hogy ne lehessen terrorszervezet támogatásának nevezni.

Egy dolog nagyon zavar itt Szidonban, mégpedig a rengeteg koldus. Ma egy mondatot nem tudtunk beszélni anélkül, hogy valami nindzsaruhás nő gyerekkel a karján ne akart volna levenni még azután is, hogy határozottan nemet mondtunk. Ez eddig oké, mindenhol vannak koldusok, bár például a sokkal szegényebb Szudánban vagy Afganisztánban sokkal kevesebb. Mellettünk százezer dolláros dzsipből kiszálló aranyifjakat bezzeg nem baszkurálják, csak minket. Valami nagy gond van itt az arab szolidaritással (vagy inkább annak a hiányával). Úton-útfélen óriásplakátokon látni a zakattal (egyszerűsítve: muzulmán adó a rászorulóknak, afféle szolidaritási alap) foglalkozó reklámokat. Ha ezt a pénzt nem fegyverre költenék, vagy éppenséggel ellenőrizni lehetne, hogy a rászorulókhoz jut-e el, biztos megoldódna a probléma. Iránban azok a szegények, akiknek még kenyérre sem telik, gyakran a pékségektől kapnak egy-egy darab kenyeret. Szóval nekem nagyon úgy tűnik, hogy az iszlám alapítványok, és úgy általában az egész iszlám társadalom egy csöppet sincs a helyzet magaslatán. Értem ezt abban a kontextusban, hogy a szolidaritásuk, amire oly büszkék, és amelynek a zakat fontos eleme, már csak egy nagy humbug. Ez személyes tapasztalat, ha bárki többet tud róla mondani, kérem, eresszen meg egy kommentet.

Holnap indulunk vissza Bejrútba, és holnapután Damaszkuszba. Mint már írtam, Szíriában nem működik a blogspot.com, úgyhogy a következő bejegyzésre másfél hetet biztosan kell várni. Terveink szerint legalább 4-5 napot Damaszkuszban leszünk, kaptunk egy lakást a belvárosban az ENSZ-es Kirstintől. Utána meglátogatjuk a magyar régészeket a tengernél, Margat várában rekonstruálják a Közel-Kelet legnagyobb freskóját. Aztán Aleppó, majd Isztambul, ahonnan jelentkezem. Vagy nem. Ember tervez….

Bejrút expressz

Megvan a Közel-Kelet Svájca

Végre megint úgy érzem, rajta vagyok a világ ütőerén. Innen nézve Budapest zsákfalu. Járjuk a könyvesboltokat és a kocsmákat, és miközben élvezzük, azon szomorkodunk, hogy a magyarok jelenlegi nyitottsága és fejlődése mellett még évtizedekig kell külföldre járni színvonalas magazinokat és könyveket beszerezni, és rendes kocsmákban rendes szeszeket inni. De kezdem az elején.


Egy nap után leléptünk az örökké forrongó Tripoliból. Itt mindig van valami haddelhadd, legutóbb egy hete volt lövöldözés. Az alapvető ellentét a síiták és a szunniták között van, de a városban lévő palesztin menekülttáborok sem mindig nyugodtak. Ezeket úgy kell elképzelni, mint rendes házakból álló városrészeket, csak éppen sokkal lerobbantabbak, mivel a Palesztinába való visszatérés mítosza miatt csak átmenetinek tekintenek lassan 60 éve. Mivel itt is terjednek a szélsőséges arcok, a hadsereg időnként lakhatatlanná bombáz egy-egy negyedet.

Őrjítőek néha az arabok vásárlási szokásai. Vagyis inkább a szolgáltatási struktúra. Este 9-kor gond nélkül lehet aranyat vagy karórát venni, vízért viszont jópár utcát kellett gyalogolni a belváros közepén. Közlekedni itt sem tudnak, a saját előrejutásuk érdekében simán megbénítják a forgalmat akár percekre is, miközben ők sem jutnak tovább a saját hülyeségük miatt. Nézni viszont kifejezetten szórakoztató, ők maguk is jókat röhögnek a bénákon.

Reggel buszra szálltunk a Kadisa-völgyben lévő Bcharré felé. Libanonban az a jó (többek között), hogy kicsi ország, és nem lehet benne órákig utazni, úgyhogy aránylag fájdalommentes másfél óra alatt fölmentünk tengerszintről 1700 méter magasra. A táj lenyűgöző, a sofőrünk viszont egészen őrült, az egysávos hajtűkanyarokban a leggyorsabb sportkocsikat is leszorítja, mindennel szembemegy, viszont rekordidő alatt házhoz visz. Szó szerint házhoz, mindenkit ott tesz ki, ahol kéri.

Látnivaló akad bőven, a maronita keresztények alapítottak kolostorokat errefelé, amikor a hegyek közé menekültek az üldözőik elől. Ennél valamivel jobban mozgattak a természet értékei, például a cipruserdő, ami Csontváryt is megihlette. Meg is találtuk azt a helyet, ahonnan a Magányos cédrust festette, a magyar követség márványtáblát rakott oda. Nem mellesleg Libanon legfelkapottabb síparadicsomában vagyunk, amit most elég nehéz elképzelni a 35 fokban, csontszáraz környezetben, de a síliftek látványa elég komoly.

Közlekedni viszont csak taxival és stoppal lehet. Mivel kevesen járnak erre, pontosabban nincs tömegturizmus, a taxizás elég drága, így stoppal járjuk a környéket. Sokat nem kell az út szélén állni, mindig fölvesz valaki. Életemben először sikerült quadot stoppolni, egy helyi fickó nyaktörő tempóban vitt kettőnket a szerpentinen. A quad mellett a másik tipikus helyi közlekedési eszköz az alvázig lecsupaszított együléses VW bogár. Találkoztunk olyan ronccsal is, aminek már motorja sem volt, hanem a tulaja telepakolta tűzifával, és az úton tolta: egyik keze a kormányon, a másik a karosszérián. Mármint ami megmaradt belőle.

Ugyanígy az 50 dolláros taxizás helyett stoppal mentünk át a Bekaa-völgybe, Baalbekbe. Egy katona mellett kezdtünk stoppolni Bcharréban, minket előbb vettek föl, de a hegyekben a cédrusoknál valahogy elénk került. Ott már integettük egymásnak, és amíg ő az árnyékban állt, mi megelőztük gyalog. Valaki fölvette, de csak keveset vihette, mert pár kilométerrel később elhagytuk megint. Végül a vezetőnk megállt neki, mert a katonákat kedvelik errefelé, úgyhogy együtt folytattuk az utat. Az út egyébként kiváló minőségű, mert minden évben ráaszfaltoznak pár centit, mivel ez az egyetlen hágó a környéken. Az aztán egy év alatt tönkremegy a fagy, a hóolvadás és a soktonnás teherautók miatt.

Sofőrünk egy Németországban élő libanoni faszi egy régi Land Roverrel. Látta, hogy teljesen odavagyunk a tájért, ezért a Libanon-hegység hágóján megálltunk fotózni meg videózni, majd később is lefelé beduinoknál, akik ezer kecske tartása mellett agyagkemencében sütik a kenyeret az út mellett, és friss kecskesajtot és joghurtot készítenek. Vezetőnknek alighanem eltökélt szándéka volt, hogy megmutatja az országot, úgyhogy megetetett friss sajttal és kenyérrel a beduinoknál, és egészen Baalbekig vitt.

Útközben ameddig a szem ellátott, többszáz hektáron nőtt a marihuána. Ebből készül a híres libanoni vörös hasis. Még Baalbekben is hatalmas növények nőnek az utcán. Természetesen a hasis itt is illegális, de mivel a farmereknek nem tudnak jövedelmezőbb alternatívát nyújtani, sokan termelik a tiltás ellenére. Hasonló a probléma, mint Afganisztánban, azzal a különbséggel, hogy itt minden megterem, csak a szír határ közelsége és az itt élő és bizniszelő szírek miatt Libanon egyébként európai árai alá megy a Szíriából behozott nyersanyag ára, így egyszerűen nem versenyképesek. Hogy mi lesz a cuccal az egyelőre rejtély számomra. Az út mellett mindenki hasist akart eladni útközben, viszont amint beértünk a városba, az emberek arról beszéltek, hogy mindez mennyire rossz és tiltott. Talán a túl sok síita miatt, Baalbek ugyanis a Hezbollah legfőbb bázisa. Ennek ellenére a szesz beszerzése nem gond, és a hasis jelenlétével sincs sok bajuk.

Este kimentünk a boltba venni egy utolsó sört, amikor megállt egy helyi kiscsákó hatalmas BMW-vel, hogy miben segíthet. Mondtuk, csak sört szeretnénk, kocsival elvitt a boltba, közben mesélt egy kicsit magáról. Hasszán 22 éves kő egyszerű gyerek, de jó helyre született. Van két háza, kávézója és boltja Baalbekben, lakása Bejrútban. Az estéi ennek ellenére azzal telnek, hogy Baalbek belvárosának 3x3 utcájában autókázik, a kávézójában üldögél, sörözik vagy diszkóba megy. Nagyon kapacitált hogy tartsunk vele este bárhova, de túl sok fantáziát nem láttunk abban, hogy egy angolul és franciául alig tudó gyerkőccel üldögéljünk, úgyhogy udvariasan leléptünk. Baalbek amúgy is egy porfészek, csak jó helyen fekszik, így aztán némi jelentőségre tett szert már a bronzkorban.

Híres aztán a rómaiak alatt lett, olyannyira, hogy az egész római birodalom két legnagyobb temploma (Jupiter és Bacchus) itt épült. Többek között a világ legnagyobb oszlopai is itt maradtak fenn, 22 méter magasak. A vérgőzös Baal-kultusz központja volt, a templomokban orgiákat tartottak, majd jópár földrengés megzúzta. A németek tárták fel a múlt század elején, és ennek a német gondoskodásnak köszönhetően életem egyik legjobb múzeumát rendezték be az egyik alagútszerű folyosón. Utána egyből leléptünk Bejrútba, mert maga Baalbek city elég nagy kudarc, a világon semmit sem lehet ott csinálni. Éjjel amiatt szenvedtünk, hogy nem volt áram, nem ment a ventilátor. A kormányzat napi jópár órára lekapcsolja az áramot, így aki megteheti, generátort tart. Nagyobb közösségek is összedobnak egy-egy nagyobb teljesítményűre, sőt a Hezbollahnak is van pár, így elég szorosan függnek tőle emberek. A fiatalok mindenesetre nagyívben leszarják az egész hezbollahosdit. (A romok mellett például utcai árusok tukmálják a sárga-zöld Hezbollah-logós pólókat a tudatlan turistáknak. Hallottunk egy japánról, aki ilyenben érkezett a new yorki reptérre, de az amcsik sem tudták, mi az, meg maga a japó sem, úgyhogy simán beengedték:-)

Bejrútba hatalmas várakozással érkeztünk, mindenki olyanokat mondott róla, hogy ez Európa, és hasonlók. A megérkezés és az első pár óra csalódás volt, de aztán jól megmutatta magát a város és teljesen elájultunk tőle. Először átlagosnak tűnt, próbáltunk sétálni a tengerparton, de nem okozott nagy örömöt: az arabok imádnak szemetelni, bár itt kevésbé, mint odaát Szíriában. Később aztán minden megjavult. Megtaláltuk az egyetemi részt meg a keresztényeket, és az már nagyjából európai. Az árak, a színvonal és a kínálat feltétlenül.

A szállásunk nincs messze attól a helytől, ahol vélhetően a szírek felrobbantották a korábbi miniszterelnök Haririt. Két ötszáz kilós bomba biztosította, hogy véletlenül se élje túl. Mementónak egyelőre meghagyták a megrongált épületeket, a bombakrátereket már betemették. Nem messze szobrot is állítottak neki, pont a halála helyszínének fordít hátat. Amúgy a világ egyik leggazdagabb embere volt, most a fiáé az egész belváros szőröstül-bőröstül. Mondanom sem kell, az ingatlanárak magasan verik az otthoniakat, főleg, hogy a tavaly előtti izraeli bombázások miatt a legtöbb épület vadonat új, ízléses felhőkarcoló vagy a korábbi stílusokkal egyező épület.

Pont Bejrútban kellett megtanulnom, milyen is a jó kocsma. Eszterrel megtaláltuk életünk legjobbját, Torino Expressz névre hallgat. Ha egyszer mi is nyitunk egyet, Bejrút Expressz lesz a neve. Először is van választék. Persze az otthon is van, viszont itt mindenből van. Mivel a mellettünk lévő arcok tequiláztak, mi is abból kértünk a kaland kedvéért (na meg mert rájöttünk, hogy még sosem ittunk ilyet együtt). Van többek között Sauza, silver és gold egyaránt. Ez az a cucc, amit utoljára Mexikóban láttam, és életre szóló barátságot kötöttünk (Sierra, Olmeca, Mexicana – felejtsd el). A kocsmázás drága mulatság, de abszolút minőségi kiszolgálást kap a zülleni vágyó: az asztalon, pulton többféle rágcsa, pisztáciák, citromlébe állított sós répacsíkok, tacocsipsz és a többi. A második tequilakör után fél órával a pultos srácok meglepetésszerűen töltöttek még egy kört, majd kettővel később még egyet. Ez grátisz, amit természetesen kifizetsz az első kettő árában, de maga a gesztus, hogy első alkalomnál törzsvendégként kezelnek, és látszólag ingyen kapsz a kedvencedből, mindent megér. Egyébként minden kocsma kicsi, 30 bárszék, 40-50 embernél tele van a 30 négyzetméteres hely. Így viszont mindenki lát mindenkit, és a csaposok is mindig mindenkivel tudnak kommunikálni, ami valami hihetetlen személyessé teszi az egészet.

Tegnap egy csapat részeg francia tengerész üvöltözött. A mellettem lévő brit amint megtudta, hogy tengerészek, előásta a nagy bicepszét, rajta egy Popeye figurával. Erre a franciák megőrültek és öt ember öt bicepszet feszített azonnal, a csapos meg tele arccal ordította, hogy „fuck french navy”, ami meg a briteket hozta lázba, végül az egész kocsma röhögött a franciákon, akik meg nem vették komolyan. Így indult a vidám este. A brit fickó, Al a követségen dolgozik, és élt Budapesten, úgyhogy megvolt az alap szimpátia, amit a további mértéktelen tequila-sör kombók mélyítettek. Ha visszamegyünk Bejrútba, fölhívjuk még egy kis eszmecserére.

Azért írok pár sort a hátizsákos kollégáknak is, hogy tudjanak mivel számolni. Mi ugyan Bejrútban föladtuk az alacsony költségvetés betartását, mert egyszerűen túl jó hely ahhoz, hogy ne engedjük el magunkat egy kicsit. Mivel túl sok látnivaló nincs, pénz nélkül elég nehéz élvezni a várost. Libanon egészére igaz, hogy napi 15-20 dollárból ki lehet jönni. Párban valamivel egyszerűbb utazni, mert a legtöbb helyen a szobát adják ki, így aztán Bejrútban, aránylag jó helyen meg lehet felezni egy 10 dolcsis szoba árát. Kajálni pékségekből lehet minipizzákat, darabját egy dolcsiért, a víz literje feleannyiba kerül. Helyi kifőzdében egy iszonyat jó rizses-húsos kaja, hozzá járó olivával és rágcsálnivalóval 5 dollár. Az iránytaxizás kicsit kevesebb, mint másfél dollár per út, a városok közti minibuszos közlekedésnél nagyjából egy óra utazás 1-3 dollár. Ez az egy, amit tudunk tartani:-) A könyvesboltok, a kocsmák és az éttermek élvezetéhez kell egy kis extra budget, de nagyon megéri.

Tegnap kezdődött a ramadán. Gyakorlatban a többség nem tartja – a keresztények nyilván nem:-), a muszlimoknak meg nagyjából a fele. Emiatt aztán napközben kicsit halott minden, az üzleti megbeszélések átcsúsznak estére, amikor már gátlástalanul lehet tolni a kaját. A keresztény városrészekben persze mindez tökmindegy, és a diszkók sem zárnak be emiatt. Apropó, a diszkók. Az éjszakai élet nagyon ki van találva. Este 8-9 között kezdődik az éttermekben egy kiadós vacsorával és némi szesszel, majd este 10-11 és hajnali 2 között masszív kocsmázással folytatódik. Az aranyifjak és a hozzájuk tartozó jó nők ezután a különböző éjszakai klubokban folytatják reggel 5-6-ig, majd egy kiadós reggeli és esetleg egy tengerben fürdés után térnek nyugovóra. Sokan megtehetik, hogy minden nap így éljenek. Jaj nekik.

Átjöttünk nyaralni Bübloszba. Eddig folyamatosan úton voltunk, kellett pár nap pihi egy helyen. Reggel lementünk fürdeni a tengerbe, ahova meredek sziklafalon kell leereszkedni egy csodás sziklás részhez. Teljesen egyedül voltunk, amíg meg nem jelent három helyi fickó, hogy reggeli programként egy kis kagylót sznorklingoljanak maguknak. Rutinosan hoztak magukkal citromot. Beszédbe elegyedtünk, ők közben késsel-kalapáccsal nyitották a kagylókat, facsarták rá a citromot, és tolták az arcunkba. Ennyire friss tengeri kaját még sosem ettem, egy perccel azután már a gyomromban volt a cucc, miután kikerült a vízből. Megbecsültük a kalandot, étteremben 3 dollár darabja, és vagy tizet megetettek velünk.

Ezután kocsiba pattantunk, és megmutatták a tuti helyeket a környéken, így az egész délelőttöt homokos beachen töltöttük hatalmas hullámokban örömködve. Estére már csak a sült barrakuda kipróbálása maradt, na meg a Támad a Mars arab felirattal.