Síszemüveggel és banánnal keresztül a Szaharán

Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt Marokkóban csavarogtam, amikor elhatároztam, megnézem a világ egyik leghosszabb vasúti szerelvényét Mauritániában. A program persze nem maga a megtekintés lett volna, hanem felülni rá és végigdöcögni a Szahara pár száz kilométerén a Zouerate körüli vasbányákhoz, valamint az arrafelé elszórt sivatagi városok végiglátogatása. Buszra is ültem és két nap alatt eljutottam Nyugat-Szaharába, Dakhlába, ahonnan egy reggeli taxival mentem volna a határra. Hajnalban már a kocsiban ültem, amikor a sofőr megkérdezte, van-e vízumom. Mivel akkoriban a határon állították ki, természetesen nem volt az útlevelemben ilyesmi. „Kár, mert a múlt héten a korrupció miatt eltörölték a határon történő vízumkiadást” – józanított ki a koma, így vissza kellett volna mennem Rabatba, és újra próbálkozni. Mindez összesen négy nap buszozást jelentett volna, plusz amíg megkapom a vízumot, úgyhogy gyorsan elengedtem a sztorit és inkább keresztülstoppoltam az Atlaszon és mindenféle kalandokba bonyolódtam helyette.

Azóta persze alaposan utána olvastam mindennek, de mivel folyamatosan mentem valahova, valahogy nem került elő újra ez a történet. Néha azért eszembe jutott, ha lenne bakancslistám, ez valahol az elején lenne, de nem foglalkoztam vele túl sokat. Végül aztán derült égből jött az ötlet és szó szerint egyik hétről a másikra Mauritániában találtam magam. A vonatozás ezúttal nem szerepelt a tervek között, de ahogy fizikailag egyre jobban közeledett a helyszín és az időpont, nem volt már lehetőség félreugrani előle. Illetve lett volna, de ha már eddig elfárad az ember, akkor minek.

Az egész megint a legmagasabb csúcs megmászásával kezdődött, csakúgy, mint a tavalyi túra Darfúrban  , meg előtte Irakban. 

A Kediet ej Jill a maga 915 méteres magasságával nem nagy kihívás, azonban a megközelítése, sőt, megtalálása, a vele járó papírmunka mégis kihívássá tudja tenni az ilyesmit. És mivel gyakorlatilag a hegy lábától nem messze indul a vonat, adja magát, hogy felüljön rá az ember. Egyébként is Mauritániában a vasércszállító vonattal utazni olyan, mint Bangkokban tuktukozni: ha nem csinálod, ott se voltál. Persze kis túlzással, de azért elég sokan kipróbálják éves szinten. Az egész teljesen legális és tök ingyen van, a kockázat benne a megfázás és a rendkívül mocskosnak levés tengelyen mozog, ami egy ekkora vagányságért cserébe nem nagy ár. A bénábbak persze leeshetnek és meghalhatnak, de az elhanyagolható részhalmaz.

A vonatozásra „komoly” iparág épült a helyi túravezetők között, ugyanis megfelelő felkészülés nélkül elég kényelmetlen a kaland. A legfontosabb eszköz a síszemüveg, ami pormentesen védi a szemet és környékét – na, ilyenem például pont nem volt, de egy napszemüveg is jobb a semminél. Nem baj, ha van nálad egy nagy takaró, pléd, szőnyeg vagy bármi, amire le lehet ülni, amin lehet aludni, és amit utána ki lehet mosni, illetve ki lehet dobni. Szükséged lesz pár nejlonzacskóra a hátizsáknak, egy kisebb meg a telefonnak, fényképezőgépnek, a por ugyanis mindenen átmegy. Éjjel időnként leesik a hőmérséklet nem sokkal fagypont fölé, így meleg ruha sem baj, ha van nálad. Kell azon kívül helyi turbán, ami véd a naptól, a széltől és a portól nyaktól fölfele, valamint csomó víz meg banán. Ez utóbbi rendkívül praktikus, ugyanis a vasércporos kézzel bármihez hozzáérsz, mocskos lesz, a banánt viszont kiválóan meg lehet hámozni. Pisilni, kakilni a sarkokba lehet, majd nem nézünk oda, a száz tonna vasércet ennyivel úgysem tudod tönkre tenni. Ezeket a cuccokat nem muszáj magaddal cipelni egész Afrikán keresztül, a helyi komák tudnak segíteni a beszerzésben, főleg, ami a síszemüveget illeti. A mi döntésünk ehhez képest teljesen spontán volt a vonat indulása előtt kábé egy órával, a helyiek közreműködése kellett, hogy legalább egy szőnyegünk meg egy karton vizünk legyen. Így sikerült indulás előtt egyetlen perccel utolérni a vonatot és fölkapaszkodni az egyik halom tetejére.  

Felszállók Choumban az éjszakai zötykölődésre az óceán felé. 

A vasércvonat egyébként nem valami újabb hipszter dolog, már a 60-as évek óta közlekedik, és azóta használják is a helyiek. Mélyen a Szaharában, Zouerat mellett működik Mauritánia legnagyobb vasércbányája, amely az ország bevételének úgy negyven százalékát adja. A környéken akad néhány város, Atar, ami a Dakar egyik állomása volt egykor, vagy Chinguetti, az iszlám hetedik legszentebb városa, az egykor dúsgazdag Mali birodalmat és a Mediterráneumot összekötő karavánút egyik legfontosabb állomása. Innen azonban nem vezet már út a tengerpartra, csak a vonat. Ötszáz kilométeren nyílegyenesen zötyög a nyugat-szaharai határ mentén Nouadhibou kikötője felé, ahol hajóra rakodják az ércet a világ minden tája, elsősorban Kína és Franciaország felé. Autóval ez kétnapos kerülő a főváros érintésével, vonattal mindössze egy éjszaka. Az egyetlen logikus közlekedési mód tömegek számára több mint fél évszázada. 

A soha el nem készült francia alagút

A teljes vonal 700 kilométer, naponta három járat indul, de ebből csak az egyik áll meg útközben, emiatt a legtöbben ezt használják. Menetrendje nincs, tágabb értelemben dél és este 8 között indul, konkrétabban délután egy és kettő között általában. Menetideje sincs, de 18-20 óra között szokott sikerülni a beérkezés. A szerelvény 2 – 2.5 kilométer hosszú, nagyjából kétszáz kocsival, mindegyikben 80-90 tonna vasérccel. A végén van néhány tartálykocsi, meg pár sima plató, amilyenen Freddie Mercury énekelte, hogy if I could only reach you/If I could make you smile/If I could only reach you/That would really be a breakthru. Ha profin be akarod  gyakorolni a Breakthru-t, az út alatt körülbelül háromszázszor tudod végigtolni refrénestül és gitárszólóstul, igaz, a 35 kilométer per órás átlagsebesség nem annyira metál, mint a száguldás a Queen klipben. Cserébe a kétszázszor kilencven tonna vasérc előtted szó szerint nagyon hevi metál.

Ha valaki nagyon gyűjti az országokat, a vonat pár kilométeren áthalad Nyugat-Szaharán is Choum előtt, mielőtt ráfordul a tengerparti szakasz utolsó majd’ ötszáz kilométerére. Itt egyébként épült egy Nyugat-Szaharát elkerülő alagút is, illetve csak egy két kilométeres luk a hegyben, mert a másik oldalt nem érték el sosem. A szokásos európai hülyeség… A spanyol fennhatóság alatt lévő Nyugat-Szaharán való áthaladáshoz a spanyolok és a vasutat építtető franciák nem tudtak megegyezni, így a francia mérnökök a jelenlegi nyomvonallal párhuzamosan, kizárólag (akkor még) francia területen alagutat kezdtek fúrni a tömör gránitba, hogy aztán nem sokkal később a spanyol kivonulás után az egész terület mauritán fennhatóság alá kerüljön.

Praktikusan nézve a vonatozás turisztikai értékét elég mindössze egy kisebb, nem egészen kétszáz kilométeres szakaszt lenyomni Fderik település és Choum között az óceán irányába. Ez úgy 4-5 órás program, nagyjából délután kettőtől naplementéig. Naplemente után értelemszerűen nem látsz semmit, és napfelkeltére már Nouadhibou közelében vagy, vagyis egy kurvahideg, poros és vaksötét és mocskos éjszakád lesz. Mindezt akkor éri meg letolni, ha amúgy is Nouadhibou a cél, vagy ha perfekcionista vagy. Nekünk Chinguetti volt az esti programunk, úgyhogy naplementekor lemásztunk a vashegyről és visszamentünk a Szaharába. Az óceán felől a sivatagba menni azért nem érdemes, mert a vagonok üresek, egy nagyon mocskos vasládában töltöd az egész napot, és ha ki akarsz látni, nagyon kell kapaszkodni a kocsi peremén, különben leesel, mert eléggé rángat időnként.

Ahogy olvastam a neten a sztorikat, sok embernek ez élete kalandja. Nekem így negyven fölött és ilyen életmód mellett egynek megteszi. Egy elég jónak. Valójában kurvajó volt, maximálisan megérte kipróbálni, mennék újra (mondjuk nem idén, meg nem nyáron). De azért helyén kezelve a dolgot ez mégiscsak egy turistaprogram, amit mindenki behúz, aki valamiért Mauritániában köt ki.  

x

For long distance junkies…

Nyugat-Szahara – jöttem, láttam, visszajövök

A küldetés: a világ leghosszabb vonatának kipróbálása. A cél: előbb egyéni, majd családi nyaralás. Az eszköz: bármi nemes és nemtelen, amivel előbbre lehet jutni. Az eredmény: elegendő idő és információ hiányában, mint eddig mindig Afrikában: kudarc. Ami persze nem megtör, hanem megerősít.

Ismét Bergamo, idén már másodszor. Eddig sem volt elveszett város ez a Milánó melletti gyöngyszem, de a fapados repterének hála, elég sokan megfordulnak itt olyanok is, akik nem a filmfesztivál vagy a komolyzene miatt érdeklődnek iránta. Egy tökéletes couchsurfinges szervezésnek köszönhetően már a reggeli órákban lecuccoltam Athosnál. Meglepő módon októberben két olaszt ismertem meg (egész eddigi életemben immár négyet – a másik a Kisinyovban összeszedett veronai Marco, az első meg a 2002-ben Kambodzsában megismert Andeas, aki bemutatkozás közben elnézést kért Berlusconi miatt), mindketten szabadúszó grafikus-dizájnerek. Bergamo méltatásától most eltekintenék, elég csak annyit, hogy szottyadt időben és ködben sikerült tíz órát bandukolnom összevissza, ezzel idénre végképp kipipáltam a várost. Csak azt nem tudom, mit fogok megnézni, ha legközelebb Nyugat-Afrikába megyek… Estére elhívott egy helyi újságíró csaj házibuliba, de nagyon hulla voltam – szerencsére este már nem erőltette a dolgot.

Megint Afrika

Afrika – szopóág. Ez a kombináció valahogy mindig összejön nekem. Szudánba ugyebár nem a megfelelő vízummal érkeztem, Guineába igen, csak oda a csomagom nem, kíváncsi voltam, most mi jön. Hiszek a végzetben, most sem hagyott cserben.

A fapados kompániák legnagyobb hátránya, hogy ha sok cuccot visz az ember, fizetni kell. Én nem akartam, úgyhogy okulva februári guineai kalandomból eleve nem terveztem nagy pakkot, így sikerült az előírt 10 kilón belül maradnom és magamnál tarthattam kézipoggyászként. Csak azzal nem számoltam, hogy a gép tele lesz arabbal, akik viszont nem tudnak nagy csomagok nélkül utazni. Annyira nem, hogy mire fölszálltam a repülőre, az összes kalaptartó doboz megtelt, így jobb híján az ülés alá tettem a hátizsákom. Megjegyezném, a hatalmas szigor ellenére volt, aki egy mikrohullámú sütőnek a dobozát vitte föl, ami mindenképpen kilóg a megadott terjedelemből, de úgy látszik Ryanairék rájöttek, hogy arabokkal nagy tételben nem érdemes vitatkozni, mert az roppant fárasztó. Felszállás előtt a sztyui végigment a gépen, és kiszúrta a hátizsákom. Túl nagy, mondta, be kell tenni a csomagtérbe. Nagyon elborultam ettől, mindig így kezdődik (na jó, eddig csak egyszer próbáltam, de az éppen eléggé fájt), hogy kiadok valamit a kezeim közül egy marokkóinak, aztán nem lesz meg. Végül meglett. Cseppet sem reklámoznék egy légitársaságot, de a Ryanair tökéletesen arabkompatibilis (már ha ez reklám...), ugyanis lehet a levegőben mobilozni. Köztudott, hogy ha egy arab nem mobilozhat, akkor előbb lemond inkább a kajáról, utána a cigiről, de utána mindenképpen telefonálnia kell. Ennek megfelelően teljes volt a káosz, mindenki üvöltözött, a mögöttem lévő kisgyerek a székemet rugdosta, a másik az ablakot verte ököllel, a landolás pillanatában pedig erőszakkal kellett visszaültetni azokat, akik már az ajtóhoz rohantak bő fél kilométerre a termináltól. Legközelebb füldugó!

(innen lefele daklai kepek) Marokkó nagyon kulturált hely, ha Európával és Afrikával kéne összevetni, mindenképpen inkább Európa, még a lerohadtabb részei is – a daklai nyomornegyed talán kivétel. Mivel a zarándoklat idején érkeztem, minden teljesen kihalt volt, és négy napja nem ettem főtt ételt, mert étterem egy sem volt nyitva, még naplemente után sem. Sokat böjtölök a muszlimok miatt… Délután feltünedeztek Fezben az európai hippilányok, némelyik nem szégyellte magát, és helyi férfiviseletben, de a többi csiricsáré szivárványos raszta sem dobott fel – főleg, hogy miattuk szinte percenként jött mellém valami rosszarcú díler, hogy feltétlenül vegyek valami drogot. Amikor nemet mondtam a hasisra, már nyúlt is a zsebébe a fűért. Amikor arra is nemet mondtam, értetlenkedve nézett, hogy minek vagyok itt. Egy másik meg az égő dzsointot rakta volna az arcomba, ha hagyom. Mivel két napja nem aludtam, nem akartam egy sarokban ülve elpilledni. „Pedig aludni a legjobb dolog” – válaszolta az egyik, akit jól nyakon kellett volna verni, hogy inkább iskolába járjon narkóárulás helyett. Álszenteskedés helyett megjegyzem, az embernek legalább a dílere legyen szimpatikus, akiből nem nézi ki, hogy a következő sarkon feldobja az első rendőrnek. A másik antiturista kommandó az utcagyerekek hordája, akik annyira megszokták a koldulást, hogy ráálltak az eurócentekre is. Ezt ugye könnyű kiszedni a nyugatiból, mert Marokkóban úgysem tudja elkölteni. A kiskölkök viszont elég élelmesek voltak ahhoz, hogy minden sarkon nyomulva, minimális veszteséget elkönyvelve dirhamra cseréljék. Fezből két óra után bőségesen elegem lett, és útra keltem Mauritánia felé. Fezre később még visszatérek, gyönyörű város.

Túl sok választásom nem volt, egyetlen busztársasággal tudtam menni, mivel az ünnepek miatt csak egy üzemelt. Először azt hittem, megint csak hasba akasztanak valami ügyes dumával, hogy náluk vegyek jegyet, de mivel a többi iroda zárva volt, mégiscsak elhittem. De ahelyett, hogy Dakláig vettem volna jegyet, inkább csak harmadútig, Agadirba, hogy onnan majd jól kitalálom. Ugyan mutogatta a jegyes ember, hogy már csak hat szabad hely van holnapra Dakla felé, de nem hagytam magam terrorizálni. Ezzel megspóroltam magamnak 12 óra Agadirban ücsörgést meg három dollárt:). Az idő spórolása annyiból fontos, hogy Eszter 10 nappal később érkezik Fezbe, addigra ott akarok lenni, vagyis félnapos értelmetlen kitérőket tenni mérsékelten jó ötlet.

Azt hiszem, tényleg a hosszútávfüggőség a perverzióm. Agadirig 13 órát, majd onnan Daklába 21 órát ültem buszon, köztük másfél óra pihenővel. Mondjuk, még ez sem közelíti meg az eddig vagy hatszor lenyomott negyven órás Isztambul-Teheránt. Az alvás már annyira jól megy, hogy fel sem tűnik, ha két-három nap kimarad. Csak utólag, amikor vízszintesbe teszem magam, és úgy maradok. Az út felében összesen négyen voltunk a buszon, hatalmas partit lehetett volna rendezni, ha ebből ketten nem kiskorúak. Nyugat-Szaharához közeledve azonban megszaporodtak az ellenőrző pontok, és a végén már félóránként ébresztett valami katona, hogy adjam oda az útlevelem, és mi a foglalkozásom. Már a nyelvemen volt az újságíró, de az eddig beszerzett reflexeknek hála mégis inkább egy „tanár” esett ki a számon némi gondolkodás után. Az okokról pedig röviden egy kis best of Nyugat-Szahara következik.

Nyugat-Szahara

Tehát egy hónapon belül a második nem létező országba evett a fene. Papíron persze létezik, Marokkó része, de egy rendes térképen „marokkói megszállás alatt” megjegyzéssel kiegészítve. A terület egészen 1976-ig spanyol megszállás alatt volt, amikor is kivonultak a gyarmattartók. Amíg Afrika leglerohadtabb területei is elnyerték a függetlenségüket, Nyugat-Szaharának ez nem sikerült. A spanyolok kivonulása után formálisan megalakult ugyan a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság, de ez a történet is úgy kezdődött, mint Izraelé: azonnal megtámadták a szomszédok: északról Marokkó, délről Mauritánia. Hogy miért érdekes ez a darab halott sivatag? Sajnos nem szörfösök szállták meg az állandó szél és a hatalmas hullámok miatt, hanem a rengeteg foszfátlelőhely, a halban gazdag tengerpart, és a partközeli olajlelőhelyek miatt.


A nagyjából háromszázezres itt élő szaharaiak (magyarul talán szaharánok?) megalakították a Polisariot, a saját felszabadítási frontjukat. De mivel nem voltak túl erősek, mire délen kiverték a mauritán csapatokat, addigra északon a marokkóiak megkaparintottak minden érdekes és értékes területet, és fallal és aknamezővel elkerítették maguknak. A Polisarionak meg maradt a terméketlen sivatagi sáv a tengertől távol. A lakosság elmenekült, és az ellenséges szomszédoknak hála, algériai menekülttáborokban élnek már vagy negyven éve. Marokkó pedig igyekszik asszimilálni a lakosságot, százezreket telepített be ide, és rengeteg pénzt öl az építkezésekbe, így szép lassan már demográfiailag, etnikailag és gazdaságilag is Marokkó része lesz (lett). Ugyan fölajánlotta az autonómiát, de azért az mégsem függetlenség, úgyhogy a Polisario tovább harcol – egyre inkább csak jogi szinten.

Mivel Algéria nem nézte jó szemmel a marokkói (és eleinte mauritán) térnyerést, a Polisariot támogatta. Ennek az lett az eredménye, hogy egyik szomszéddal sincs jó viszonyban, annyira nem, hogy a több ezer kilométeres algériai-marokkói határon egyetlen darab határátkelő sincs, és belátható időn belül nem is lesz. Eközben a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság tagja az Afrikai Uniónak, sok ország el is ismeri, de a negyven éves kilátástalan küzdelem után a szaharaiaknak sokkal szimpatikusabb egy valenciai ösztöndíj vagy egy marseillesi mérnöki állás, mint hogy egy algériai táborban tengődjön, vagy hogy laptop helyett AK-val járjon dolgozni.

Ezek után talán érthető, hogy amikor egy szaharaival beszéltem, büszkén mesélte: franciául nem tud, csak spanyolul, mert ő igazi szaharai…

Olvasgatás közben szörnyű gyanú formálódott bennem. Elég sietősen indultam el otthonról, igazából csak az útlevélre meg a pénzre koncentráltam, így otthon maradt a sárga oltási könyvem. Márpedig abban van a pecsét, hogy sárgaláz ellen jó vagyok, úgyhogy mindenképpen kellett egyet neteznem, mielőtt Mauritániába indulok. Ez a bénázásom alighanem megmentette az út első felét. Daklába érve ugyanis teljesen homály voltam, hogy mi merre, csak annyit, hogy a határ 380 kilométer, tömegközlekedés nincs, a stopért fizetni kell, az út mentén meg aknamező. Térképem nem volt (bár a várost alaposan bejárva rájöttem, hogy a helyieknek sincs, úgyhogy a leghasznosabb még mindig a Google Earth), és fogalmam sem, hogy honnan indulnak kocsik a határ felé. Mivel kora hajnal volt, és hideg szél, egy francia sráccal tartottam, aki jó előre foglalt szobát egy szállodában. Ilyet én sosem tennék, de minden mindegy alapon hallgattam rá és elindultam vele. Egy vadonatúj hotelhez értünk, de nem volt rossz előérzetem. Kiderült, hogy a legolcsóbb a városban, a 8 dolláros szobám egy mecsetre meg a tengerre néz, és van saját erkélyem is. Mivel Dakla megtekintése amúgy is benne volt a tervben, kézenfekvő volt, hogy odafelé leszek túl rajta.


Maga a város a porfészkek porfészke. Eleve minden normális lakott település legalább ezer kilométerre van (Fezből egész pontosan 1920 kilométert jöttem le ezalatt a 36 óra alatt), a busz kereken fél napot jött anélkül, hogy a táj a legcsekélyebb mértékben változott volna: az egyik oldalon a Szahara, a másikon az Atlanti-óceán. A pár tízezres város elég nagy, a legnagyobb épület talán három emeletes, a fotózással meg vigyázni kell, mert katonai és tengerészeti központ.

A város egyelőre nem lett túl nagy backpackertanya, mert épeszű ember csak akkor jön ide, ha tovább megy Mauritánia felé. Ez pedig rendesen megszűri az egyébként igencsak népes idelátogató közönséget. Ennek egy része spanyol, francia meg német idős házaspár terepjáróval, a másik fele meg a szokásos Marokkó-Mauritánia-Szenegál-Mali stb. Nyugat-Afrika túrát teljesítő hátizsákos.

Mielőtt megölt volna az unalom, tegnap hatalmas füstfelhőre lettem figyelmes. Mivel a fél város arrafelé rohant, és is arra bandukoltam. Úgy látszik, Afrikában mindig kigyullad valami ha ott vagyok – ezúttal az üzemanyagpiac fogott lángot, de mire odaértem, már több százan mentettek, oltottak, bámészkodtak, úgyhogy sok dolgom nem maradt a szájtátáson kívül.

Fölkerült a szopóálarc…

Lassan ideje lelépni innen. Miután jobb híján ledumáltam egy helyivel, hogy 50 dolcsiért eldob a határra (olcsóbban is lehetett volna, csak akkor nem értem volna el a délutáni vonatot a határ után), lefeküdtem aludni. Ötkor keltem, a kocsi már várt, a francia sráccal beültünk, amikor beütött a szopóág: nem volt vízumom. Mielőtt bárki megmosolyogna a naivitásom miatt, meg kell, hogy állapítsam, hogy az utóbbi évtized utazgatásai alatt vízumszerzésben kezdtem elég nagy spíler lenni, de az alábbi eset azt bizonyítja, hogy még nem vagyok az.

Utazás előtt természetesen utána jártam a dolognak. Több 2008-2009-es útikönyv, valamint internetes kutakodások alapján egyértelmű volt, hogy a határon meg lehet venni 20 euróért. A legutolsó információm talán két-három hónapos volt ezügyben, ami magabiztossá tett. De hát TIA, vagyis This Is Africa. Még Daklában voltunk, amikor a francia megkérdezte, hogy van-e vízumom. Amikor meghallotta, hogy nincs, a sofőr azonnal visszafordult. Kiderült ugyanis, hogy ő egy hete ugyanígy próbálkozott, de annyival járt rosszabbul, hogy őt a határról fordították vissza. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy vissza kellett buszoznia Rabatba – csekély 2100 kilométerre van, oda-vissza 4200, repülni nem érdemes, mert nincs napi járat északra, Rabatba meg talán semmilyen közvetlen – ott két napot várnia a vízumra, és visszajönni. Ezzel az is kiderült, hogy miért és hogyan foglalta a szállást…

A sofőr elmesélte, hogy jópár hete nem adnak vízumot a határon, mert túl korruptak voltak a határőrök. Mission failed. Még próbálkoztam, hogy lesz ami lesz alapon lemegyek a határra, aztán legfeljebb visszastoppolok, de a vezető lebeszélt róla, hogy délután senki sem fog felvenni, főleg nem ingyen, nekem meg nem volt 100 dolcsim, hogy egy nap alatt eltaxizzam.

A töretlen optimizmusom nem szenvedett csorbát, délután visszamegyek Agadirba, onnan meg az Anti-Atlasz sivatagi-hegyi falvai jönnek. A többit majd onnan. De egy biztos: bármennyit is szopat ez a kontinens, úgyis visszajövök, úgyis megnézem, és még jól is fogom érezni magam, mint eddig mindig (kivéve azt a pár napot Conakryban…)