Otthon Szarajevóban

Lassan nem is emlékszem, mikor voltam először Szarajevóban. Talán 2006-ban lehetett valamikor, majd utána nagyjából negyedévente, hosszú éveken át. Voltam itt pálinkázni, interjúzni az EUFOR-os arcokkal, pálinkázni, találkozni AbuHamzával, a Szíriából ösztöndíjjal Jugoszláviába került, majd a háború alatt az iszlám brigádot szervező fazonnal, pálinkázni, Focában megnézni valami intézetis gyerekek focibajnokságát, sörözni és pálinkázni, vagy háromszor legyalogolni a Mars Mirát, nyaralni a csajommal és pálinkázni, és persze néhányszor barátokkal pálinkázni. Négy éve voltam utoljára, és már nagyon kezdett hiányozni. Hogy mennyire, arra csak akkor jöttem rá, amikor leszállt a belgrádi gépem, és megpillantottam a minden szögből ismerős völgyet, Szarajevót.

Szívem szerint megint pálinkázni jöttem volna, esetleg túrázni vagy nyaralni, de az én hiányérzetemnek nagy ára van, és a slivovica helyett árvíz, összedőlt házak és más szörnyűségek vártak rám.

Megérkezni nagyon tudok, igaz, általában nincs sok közöm a fogadtatáshoz, legfeljebb mosolyogva behúzom, hogy ez is nagyszerűen ment. Három csaj várt a reptéren, jól néztek ki nagyon, először azt hittem, csak egy, amelyik a táblát tartja, de szerencsére kiderült, hogy mindhárom értem jött. Leila, aki folyamatosan tolja a Drinát és megeszik másfél tányér sós fánkot túróval, Mersiha, aki egyetemistának tűnt elsőre, de három gyereket nevel, meg Jessica, a munkamániás, aki egyszer  fiatalon likőrt akart inni, de véletlenül slivovicát vettek, amit kiköpött a telefonjára, otthon letagadta, de a telefonnak erős pálinkaszaga maradt és lebukott. Kívánnom sem kell jobb munkatársakat.

Hogy otthon vagyok Szarajevóban akkor lett nyilvánvaló, amikor a rengeteg változás ellenére minden sarok ismerős lett újra. Megvolt, hogy hol a legjobb a pleskavica, meg persze a szakadt törzskocsmánk is megvan még, ahol annyi felejthetetlen emlékezetkiesés történt, általában a reggeli órákban.

Szarajevó rengeteget szépült, viszont minden egyes kövén látszik, hogy nem az EU finanszírozta. A Monarchia kori óváros szakadt és ótvar, pont amilyen volt, az összes gyönyörű épület szürke és omlik le a vakolat, kivéve az a pár, ami valamilyen állami intézmény. Ezzel szemben a török kori óváros, csak egy sarokra onnan, komoly fejlődésen ment keresztül. Minden tiptop, kinyalt, egységesre kövezett, egységesre festett és szép lassan terjeszkedik felfelé a hegyre is. Az összes mecset újjáépült, és ezt aligha egyenlíti ki Vojtila szobra, amit nemrég adtak át a katedrális mellett. És persze minden tömve turisztokkal. Minden sarkon hostel, és minden hotel fullra bookolva, annyira, hogy több hetes kintlétem alatt általában háromnaponta kellett költöznöm, mert a foglalások miatt nem volt már helyem (egészen máig, amikor az airbnb-n kifogtam a tuti szállást, ahol maradhatok vagy másfél hetet).

 A fejlődés egyik jele, hogy rengeteg ellenőr van a villamoson. Emlékszem, régen sosem volt jegyem, mert nem tudtam, hol kell vennem, de soha nem is merült fel, hogy kéne egyáltalán. Mármint a közlekedési társaság részéről nem merült fel. Mostanra viszont elhelyeztek angol nyelvű feliratokat, hogy a vezetőtől kell vennem. Egy darabig morfondíroztam rajta, majd addigi gyakorlatommal szakítva vettem egyet. A következő megállónál fölszállt két kaller bordó Telesport zakóban, meg egy közterületes, holland feliratú közterületes kabátban. Ettől kezdve az lett a hobbim, hogy veszek jegyet, és ötből háromszor el is kérték.

Első este lementem a már említett régi törzshelyemre, ami a belváros szívében van, de turisztot még sosem láttam ott, mert nincs kiírva semmi, csak be kell nyitni egy jelöletlen ajtón. Megállt az idő, mint egy Tarr Béla gyorsbüfében. Minden pont ugyanolyan volt, mindent átható tömény cigiszag, és ugyanaz a néni. És persze ugyanaz a pálinka. Gondoltam, a régi szép emlékekre való tekintettel bepróbálkozom egy travaricával. A nő lenézően legyintett, majd felkiáltott, hogy „sliva!”, és kérésemnek esélyt sem hagyva tolta elém a bő feles szilvát. Fasza volt, mint mindig, gondoltam, ezen akkor túl is vagyunk, jöhet a travarica. Ott látom a pulton, kár lenne kihagyni. Szóval kértem egy travát. Nyilván én vagyok a bolond, a nő megint lenézően legyintett, azt mondta „sliva”, és már nyúlt is a hűtőben lévő kokakólás műanyagflakonért, és töltötte a következő szilvát. Az kizárt, hogy emlékszik arra, évekkel ezelőtt miket műveltünk és mennyire túltoltuk a bicajt a sok travaricától. Mindenesetre értettem a leckét, és soha többet nem ejtettem ki a számon, hogy travarica. Viszont mivel dolgozni jöttem, és közben abbahagytam a dohányzást is, mindenképpen el akartam kerülni, hogy visszaszokjak a reggeli dorbézolásokra, úgyhogy ha arra járok, sunnyognom kell, nehogy behívjanak.

Ma régi álmomat váltottam valóra és megnéztem az olimpiai létesítményeket. Mivel esett az eső és köd volt, egy lélek sem járt arra a hegyek között, ezért inkább King mester filmjei jutottak eszembe, semmint a téli sportok. Különösen akkor, amikor a vendéglátóm elvitt egy parányi zsákfaluba, onnan is tovább egy erdei úton egy lakásétterembe, ami zárva volt, majd kinyitották, és egy egészen középkori felszereltségű és hangulatú szobába vittek, és hozták a frissen sült túrós bureket meg az erdei spenótlevest. Valójában ez volt az egyik legjobb élmény, a másik meg a szerda esti Sepultura, amit utoljára 20 éve láttam Budapesten egy eléggé más felállásban. Azóta annyi lemezt adtak ki, hogy régi számot már nem is játszottak, csak az Inner Self-et meg a Dead Embyonic Cells-t, mondjuk ezért a kettőért pont megérte elmenni. Mindenesetre úgy tűnik, a kevésbé mainstream zenekarok időnként elkanyarodnak erre, jövő héten pl. Crowbarra megyek.

Mára ennyi, bánatos vagyok kicsit, hogy nem tudok minden élményt megosztani veletek, de amióta nem függetlenkalandozgatok, azóta a sok beteg sztori is elkerül (leszámítva Líbiát meg Afganisztánt, meg talán Etiópiát), pedig Ukrajnában is volt igen komoly csapatás az utóbbi hónapokban. De azt talán legközelebb egy villámposztban.

Bosanski Bin Laden

Kivételesen egy interjút teszek föl nektek. A beszélgetés 2008. februárjában zajlott le Szarajevó Ilidzsa nevű városrészében. Walkó Ádám begin_of_the_skype_highlighting     end_of_the_skype_highlighting tolmácsolt. Abu Hamza elég ellentmondásos figura, az interjúit összehasonlítva sem egészen tiszta az álláspontja. Érdemes összevetni például a Spiegel-interjúval... Az utóbbi időben vezető téma volt nemcsak a Spiegelnél, de a horvát Globusban és a Jutarnji listben, valamint a bosnyák Bosnában is. Ez a szöveg eddig nem jelent meg sehol, nem jelenhetett, mert egyoldalú, ugyanis a bosnyák hatóságok álláspontját nem tükrözi. A probléma mindenestre érdekesebb annál, minthogy említés nélkül elsikkadjon.

„A terrorizmus elleni harcban az emberi jogokat is sértik”

Abu Hamza Al Hussein Imad, a boszniai háború szír származású mudzsahed harcosa, a volt mudzsahedek jogait védő Ensarija szervezet vezetője


Hogy került Boszniába? Hogyan keveredett a háborúba?
Miután leérettségiztem Szíriában, csereösztöndíjasként Jugoszláviába jöttem 1983-ban, a belgrádi orvosi egyetemre. Később átmentem Rijekába, mert ott sokkal melegebb van és ott a tenger. 1992-ben, a boszniai háború kitörésekor aztán megindultak a menekülthullámok. A rijekai iszlám közösséggel együtt humanitárius munkában vettem részt. Egy 13 éves menekült kislány nagyon mély nyomot hagyott bennem. Tulajdonképpen miatta mentem át Boszniába harcolni. Amikor megérkezett, a kislány nem beszélt. Amikor kérdeztük, hogy születésétől fogva ilyen-e, a vele lévők elmondták, hogy a szerbek a szeme láttára erőszakolták meg és gyilkolták meg az anyját, majd őt is megerőszakolták. Akkor úgy éreztem, hogy ilyet emberek nem tesznek, csak állatok. Akkor mindent otthagytam Rijekában, Boszniába mentem és megkerestem muszlim testvéreimet.

Akkor kezdett el humanitárius ügyekkel foglalkozni?
Amikor átmentem Boszniába, mindenfelé kérdezgettem, merre vannak muzulmán testvéreim. Tesanjba mentem, és mivel ismertem a nyelvet, ezért rögtön összekötőnek, fordítónak, szóvivőnek használtak, mivel a többiek nem beszéltek bosnyákul, és nagyon nehezen tudták magukat megértetni a lakossággal. Tulajdonképpen koordinációs feladatokat láttam el a muzulmán testvéreim és a bosnyák hatóságok, illetve helyi közösségek között.

A háború után 10 évig látszólag semmi gond nem volt az állampolgárságával…
Épp Tesanjban voltam, akkor érkezett Rijekába egy hajó segélyszállítmányokkal. Problémák merültek föl a szállítmány fogadásánál, és mivel sok kapcsolatom volt a városban, engem küldtek le oda, hogy oldjam meg a problémát. Ekkoriban, ’93-ban tört ki a horvátok és a bosnyákok között a háború, és lezárták a határokat. Emiatt nem tudtam visszatérni Boszniába. Így Rijekában maradtam, mint logisztikus. Zágrábban elvettem egy bosnyák menekült nőt, ekkor a zágrábi bosnyák nagykövetségtől megkaptam a bosnyák állampolgárságot, és visszatérhettem Boszniába. Tehát én nem a háború miatt kaptam állampolgárságot, hanem a házasságom révén. 9/11-ig senki nem kérdezősködött, senkit nem érdekelt, hogy mit keresek én ott. Akkor viszont minden fenekestül felfordult. Valakinek eszébe jutott, hogy Boszniában vannak mudzsahedek. Meg akartak tőlünk szabadulni.

A házasságát a hatóságok is elismerték, nem csak a saria szerint volt?
Horvátországban a feleségem menekült volt. Én pedig külföldi, a horvátok nem akartak összeadni. A horvát törvények szerint a Horvátországban született gyerek automatikusan megkapja a horvát állampolgárságot, az enyém nem kapta meg. A horvátok mindenhova úgy jegyezték be, mint bosnyákot. Megkötöttük a vallási házasságot a saria szerint, majd elmentünk a nagykövetségre, és ott kaptunk egy hivatalos igazolást arról, hogy házasok vagyunk. Amikor visszatértünk Boszniába, akkor elmentünk az önkormányzathoz, ahol hivatalosan is elismerték a házasságot.

Tehát semmilyen jogalap nincs arra, hogy visszavonják az állampolgárságát, azt leszámítva, hogy kockázatot jelent a nemzetbiztonságra…
Először közvetlenül 9/11 után vették el az állampolgárságom, mert rajta voltam egy 120-as listán, amit a bosnyákok állítottak ki a mudzsahedekről. Akkor fellebbeztünk a bíróságon, a bíróság semmissé nyilvánította a döntést, és visszakaptuk az állampolgárságot. Még két vizsgálóbizottság is foglalkozott az üggyel, de nem találtak semmiféle indítékot vagy bizonyítékot. A szarajevói föderációs bíróság pedig megállapította, hogy törvényes úton kaptuk meg az állampolgárságot. Ezek után megalakult a közös bosnyák hatóság a szerbekkel és a horvátokkal együtt, és az első intézkedéseik között volt az, hogy amerikai nyomásra egy új vizsgálóbizottságot állítottak fel, amely az állampolgárság revízióját felügyelte. Amikor ez az új bizottság látta, hogy az eddigi tapasztalatok alapján ilyen módon nem vehetik el az állampolgárságot, háromszor módosították az állampolgárságról szóló törvényt.

Miszerint…
Először is, amennyiben Dayton után nem hagyjuk el Boszniát, akkor elveszítjük az állampolgárságunkat. A második módosítás értelmében, elveszik az állampolgárságot, ha bármilyen szabálysértésért vagy bűncselekményért elítélnek. A harmadik értelmében, akinek csak bosnyák útlevele van, de személyije nincs, az ugyanígy jár. Ha van állampolgársága, de Bosznián kívül él, akkor is elveszik. De még így sem tudták mindenkinek elvenni az állampolgárságát. Végül hoztak egy olyan jogszabályt, hogy a bíróság indoklás nélkül is megfoszthat minket az állampolgárságtól. Ez az új vizsgálóbizottság az afroázsiai mudzsahedek 90%-át megfosztotta az állampolgárságtól. A maradék 10%, aki nem ebből a régióból jött, annak a 80%-át fosztották meg – gyakorlatilag szinte mindenkit. Az új vizsgálóbizottságnak a döntése végleges volt, nem lehetett ellene fellebbezni.

Milyen volt az el-mudzsahed egység? Miért ugranak rá ennyire?
A mudzsahedek többsége szét volt szóródva Boszniában, különböző területeken csatlakoztak a bosnyák hadsereghez. De az együttműködés a bosnyák hadsereggel nagyon nehézkes volt. Mi forróvérűek vagyunk, jól képzett, jó harcosok. Végrehajtottuk a hadműveleteket, elvégeztük a feladatunkat, és azt láttuk, hogy az akciókban a bosnyákok magunkra hagytak minket. Néhány alkalommal úgy tűnt, mintha elárultak volna. Sok muzulmán testvéremet elvesztettük. Akkor határoztuk el, hogy nem veszünk részt közös akciókban a bosnyák hadsereggel. Megállapodtunk a bosnyák hadsereggel, hogy megalakítjuk a saját alakulatunkat. Akik nem isznak, nem dohányoznak, az iszlám szerint élnek. Ez volt az el-mudzsahed. Nem az alakulat nagysága volt a gond, hanem az, hogy abban az időben a bosnyák hadsereg pszichológiailag demoralizált állapotban volt. Az alakulatunk sikeres volt. A bosnyákok azt látták, hogy idejönnek a külföldiek, hogy értük harcoljanak, ők meg nem csinálnak semmit. Amikor látták, hogy ez a kis számú alakulat számos alkalommal meg tudta törni Európa akkori ötödik legerősebb hadseregét, visszaadtuk nekik a harci kedvet és a morális tartást. Az a véleményünk, hogy ez a siker szúrta a szemét a bosnyákoknak, de a nyugatiaknak, az amerikaiaknak is, akik próbálták megteremteni a békét. Nem akarták, hogy a 250 ezres bosnyák hadseregből mudzsahedek váljanak. Gyorsan be kell fejezni a háborút és a problémát megoldani – ezt akarták az amerikaiak, a nyugat, és a bosnyákok is.

…a probléma a strassbourgi emberi jogi bírósághoz került. Mit vár, mi lesz ennek a végkimenetele? Mit reagálnak erre a bosnyák hatóságok?
A hatóságok azt remélték, hogy az állampolgárság eltörlése után a mudzsahedek többsége elhagyja Boszniát. De mi nagy médiakampányba kezdtünk, sokat tudósítottak erről, és nemzetközi szintre vittük az ügyünket. Erre a hatóságok kissé visszavettek a tempóból. Kiálltam a tévé elé, és azt mondtam, hogy tiszteljék a törvényt: ha mi, mudzsahedek betartjuk a törvényt, akkor tartsák be a hatóságok is. Ha ők kijátsszák a törvényt, akkor mi is ki fogjuk játszani a hatóságokat. Ha nekik ez kell, akkor megkapják. De nem lehet az emberekkel játszadozni. Először tartózkodási engedélyt kértem: visszautasították. Aztán menekültstátust, azt is visszadobták. Aztán humanitárius munkához való tartózkodási engedélyt, azt is elutasították azzal az indoklással, hogy én nemzetbiztonsági fenyegetést jelentek Bosznia-Hercegovinára. De semmiféle bizonyítékuk nincs. Semmiért nem ítéltek el, semmiféle törvénytelenséget nem követtem el, háborús bűnökkel sem vádoltak soha. Ezzel Boszniában kihasználtuk az összes törvényes lehetőséget. A strasbourgi bíróság kimondta, hogy Bosznia nem adhat ki Szíriának, ahol létezik a halálbüntetés. A bosnyák alkotmánybíróság kezdett el foglalkozni az ügyemmel. Most az alkotmánybíróság vizsgálja azt, hogy sérültek-e az emberi jogok, vagy sem. Erre várom a választ. De ez a válasz lehet holnap, vagy lehet egy év múlva. Addig továbbra is Boszniában tartózkodhatok. De az is lehet, hogy nem veszik figyelembe a strasbourgi bíróság döntését.

Amikor megvonják az állampolgárságát, gondolom elkobozzák a javait. Mi történt a tulajdonával?
Amikor megvonták az állampolgárságomat, mindenem elveszettem. A lakást átírattam a feleségem nevére. Volt egy cégem, és mivel nem vezethettem tovább, mint bosnyák, külföldiként, szíriaiként kellett bejegyeztetnem. Elmentem a cégbíróságra, ők a nemzetbiztonsági minisztériumtól kértek jóváhagyást. A minisztériumban azt válaszolták, ha azt akarnánk, hogy itt maradjak, nem vették volna el az állampolgárságot. Így megtagadták a jóváhagyást. Elveszítettem a cégemet, a házasságlevelemet is érvénytelenítették. Nekem ezt újra kéne kérvényeznem, de erre nem vagyok hajlandó. Bosnyáknak érzem magam. Ha akarják, elismerik, de én újra nem fogom kérvényezni. A házasságlevelet is azért érvénytelenítették, mert az szerepel benne, hogy bosnyák vagyok. Az autómat is át kellett íratnom a lányom nevére. Így próbálják meg szűkíteni a mozgásteret körülöttem, hogy magamtól hagyjam el az országot.

Kettős állampolgár, vagy bosnyák?
Amikor kérvényeztem a bosnyák állampolgárságot, akkor feltették a kérdést, hogy meg akarom-e tartani a szír állampolgárságot, vagy csak a bosnyákot akarom. Mivel Szíria és Bosznia között nincs szerződés, ami rendelkezne erről, én csak a bosnyákot választottam. De a szír állampolgárságról nem lehet lemondani. Szíriában senkit nem érdekel, hogy lemondok-e róla vagy nem.

Mire számít akkor, ha el kell hagynia az országot? Van-e valami szankció ellene?
Ha az alapján utasítanak, ki, hogy a nemzetbiztonságot veszélyeztetem, az nagy probléma Szíriában is. Már 25 éve semmilyen kapcsolatom nincs Szíriával. Ha most visszamennék, azt hinnék, valami bin Ladent kaptak vissza. Először is képzelje el azt, hogy elmegy egy országba, hogy harcoljon érte, vagy segítsen, és cserébe ilyen módon kiutasítják. Akkor a szírek azt mondják, nézzük csak meg, ki ez az ember. Másodszor, nem vonultam be a szír hadseregbe. Harmadszor, én a bosnyák hadseregben szolgáltam, mint önkéntes. Ezt a szír törvények büntetik. De a legfontosabb, hogy 9/11 után az összes mudzsahed nagy kérdőjellé vált. Hiába nincsen semmilyen bizonyítékuk, ahogy itt Boszniában mondják, ha medvevadászatra indulnak és találkoznak egy nyúllal, a nyúl hiába magyarázza, hogy ő nem medve.

A többi európai muszlimmal van kapcsolata? Akik esetleg tudnának segíteni?
9/11 után nagyon megnehezült a kapcsolattartás. Kockázatos felhívni a másikat. Nem tudhatom, ő hogy él, milyen körülmények között. Ha neki van valami problémája, és te felhívod, rögtön belekerülsz a képbe és neked is problémád lehet belőle. Ha ő hív engem, abból ugyanúgy probléma lehet. Így mindenki a saját dolgával törődik, azt próbálja elrendezni. A legtöbbet az emberi jogi szervezetek segítenek. De a többiek nincsenek abban a helyzetben, hogy segítsenek. Nem várhatsz segítséget olyantól, aki olyan problémákkal küzd, mint te. Ezért elhatároztuk, hogy a szervezetünk csak Boszniával foglalkozik, és csak a boszniai eseteket próbálja megoldani. Nehogy valaki ránk foghassa, hogy bármiféle kapcsolathálózatot működtetünk, mert ez nem igaz. A terrorizmus elleni harcban az emberi jogokat is sértik. Mindenki, aki az ilyen ügyekkel foglalkozik, azokkal mi tartjuk a kapcsolatot. Ha van bizonyítékok, akkor ítéljenek el minket, ha nincs, akkor hagyjanak minket békén.

Hogy vélekedik a boszniai iszlámról? Nem vádolják-e vahabbizmussal vagy radikális eszmék terjesztésével?
Ha a bosnyák hatóságoknak lenne bármiféle bizonyítékuk, mi már itt nem beszélgethetnénk. 9/11 után, ha nekik bármilyen bizonyítékuk lenne arra, hogy Abu Hamza bármit is elkövetett, én már rég Guantanamón lennék, ez kétségtelen. De mivel nincs, ezért így bánnak el velünk. Most BiH boszniai hatóságáról beszélünk. A szerb és a horvát részhez semmi közünk sincs. Nekik is van egy álláspontjuk, ez az ő joguk. De maga a boszniai rész is megosztott. Reálisan nézve az emberek 50 százaléka velünk van. A másik fele az mérlegel. A komcsik meg az Amerika barátok ellenünk vannak (20%), a többi 30% ingadozik. Akik ellenünk vannak, azok oldalán áll a propaganda, nyomást gyakorolnak, és ők terjesztik, hogy mi radikálisok vagyunk. Azt mondják, azt akarjuk, hogy a bosnyákok szigorú szabályok szerint éljenek. De semmilyen bizonyíték nincs erre. Mert már 92-ben is azt mondták, hogy itt egy radikális muzulmán államot akarnak létrehozni, és akkor még egyikünk sem volt itt. Ezt azért mondják, hogy legyen rá alibi, hogy miért utasítanak ki minket az országból.

És akkor most Bosznia és az iszlám. Mi csak azt mondjuk a bosnyákoknak, hogy ha a szerbek és a horvátok visszatértek a gyökereikhez, visszatértek a vallásukhoz, az egyházukhoz, újra a saját népviseleteiket hordják, újra használják a nemzeti szimbólumaikat, miért nem térnek ők is vissza az iszlám gyökereikhez. Azzal vádolnak minket, hogy radikálisok vagyunk, de ott van a ravna gorai mozgalom Brcskoból, vagy az usztasa szervezet Mostarban, őket senki nem bántja, velük senki nem foglalkozik. De ha mi hallatjuk a hangunkat, az rögtön radikalizmus és terrorizmus, de nem itt van a probléma. A legjobb példa Törökország. Már hány éve próbál meg bejutni az Európai Unióba? A NATO-ban nekik van a legtöbb katonájuk. De az EU nem hajlandó őt befogadni, mert egy keresztény Európát szeretne. Ez a probléma, nem mi, a mudzsahedek. A gond az, hogy a bosnyákok önálló nemzet, és ez zavarja őket, ezért nem szeretnek minket Európában. A mudzsahedek csak egy kifogás, és erre hivatkoznak, hogy a bosnyákok mások.

Mikor alakult az Ensarija? Mi a célja?
A szervezet azzal a céllal jött létre, hogy jogi segítséget nyújtson azoknak, akiknek az állampolgárságukkal kapcsolatos problémájuk van. Egy testvéremmel vezetem a szervezetet, mi beszéljük a nyelvet, mi ismerjük legjobban a helyi viszonyokat. Alakítottunk egy jogászcsoportot néhány ügyvéddel, és igyekszünk felkeresni ezeket az embereket és segíteni rajtuk. Először a boszniai hatóság nem akarta bejegyezni a szervezetet. A törvény pedig úgy rendelkezik, hogy amikor beadják a kérvényt, nem kell megvárni az engedélyezést, hanem megkezdheti a működést. Ennek alapján mi működünk is. Néhányan féltek velünk kapcsolatba lépni, úgy gondolták, hogy az számukra hátrányos lehet, de a többség együtt működik. Megpróbáljuk kihasználni az összes jogorvoslati lehetőséget. Meg akarjuk mutatni a világnak, hogy ez nem egy jogi probléma, hanem politikai. Ők politikai alapon kezelnek minket. Finanszírozási problémáink vannak, nem engedélyezték a számlanyitást a szervezetnek. Ha valaki pénzt akar küldeni, nem tud. Az ügyvédek is sokba kerülnek. Meg van kötve a kezünk. De hála istennek sikerült elérni egy-két esetben, hogy a bíróság kimondja, hogy a bosznia-hercegovinai hatóság jogellenesen járt el. A bíróság ítélete szerint páran visszakapták az állampolgárságot, de a hatóságok ezt nem ismerik el. De az, hogy a bíróság kimondta, hogy jogellenes volt, nagy siker. A legnagyobb gondot a gyerekek jelentik. A mi számításaink szerint olyan 1200 gyerekről van szó. Mi lesz velük? Mert én elmehetek, de mi lesz a gyermekeimmel? Ki fogja őket etetni? Hogy boldogul majd a feleségem? Amíg megvolt a cégem, addig megéltünk. De most nagyon nehéz. A szervezet foglalkozik egyetemistákkal, mudzsahedekkel és humanitárius munkában résztvevőkkel. Körülbelül száz testvért érint ez a kérdés. De ebből kb. hatvannnak van ugyanolyan problémája, mint nekem.

Hogyan képzeli el az iszlámot Boszniában? Milyen legyen? Saria? Iszlám köztársaság? Szekuláris rendszer?
Aki azt hiszi, hogy Boszniában be lehet vezetni a sariát vagy egy iszlám államot lehet kialakítani, az megbolondult. Bosznia koncepciója a demokrácián alapul, csak így élhet egy államban három nép. Mert ha mi bevezetjük a sariát, akkor mit lesz a szerbekkel és a horvátokkal? Ha a szerbek ki akarják kiáltani az önálló szerb köztársaságot, akkor mi lesz a muszlimokkal és a horvátokkal? De nem a muzulmánokkal van a probléma. Boszniában 12 népirtás volt a muzulmánok ellen. Soha nem a muzulmánok kezdték. Ez az első alkalom, amikor felemeltük a szavunkat. Erre rögtön az volt a reakció, hogy mi sariát akarunk bevezetni. Pedig mi csak egyenlőséget akarunk. Ahogy az ő feleségük kimehet miniszoknyában az utcára, úgy legyen meg az én lányomnak is az a joga, hogy úgy öltözzön fel, ahogy akar. A demokrácia elveit, amit ti hirdettek, mi is elfogadjuk. De akkor ne zaklassanak minket. Hogy lehet az, hogy az én lányomat nem engedik kendőben iskolába menni, de én fogadjam el az ő szabályaikat? Nem egyezünk bele, hogy a jogainkat megcsorbítsák. Vagy mindenkinek van joga, vagy senkinek sincs. Ezt a háborúban mutattuk meg a legjobban, amikor horvát falvakba vonultunk be, nem bántottuk az ő templomaikat. Bocsaniban a szerb templomot is békén hagytuk. De ők lerombolták a mi mecseteinket, parkolónak használták.

Mi a véleménye arról, hogy a boszniai bin Laden jelzővel jelentették meg az önnel készült interjút a horvát Globusban?
Dolgoztam a médiában, értek a médiához. A lap így akarja növelni a példányszámot. De ha nem ez lett volna a cím, akkor maguk sem jöttek volna el hozzám Magyarországról. A média kétélű fegyver, amit használni kell. Én tudom, hogy én nem vagyok bin Laden. Számos dologban nem értek vele egyet, noha ő testvérem az iszlámban. De az én véleményem az, hogy nem senki nem ölhet meg egy civilt. Ha csak a Pentagont rombolta volna le, akkor még gratulálnék is neki. De a WTC, a londoni meg a madridi merénylet gyávaság. Azt mondtam a muzulmán testvéreknek is: ha valamit meg akartok csinálni, azt tegyétek férfiasan, álljatok ki. Ne ilyen gyáva módon, mert akkor nem vagy ember, nem vagy mudzsahed. Akkor jobb, ha kendőbe burkolod magad, és elbújsz. De nekem nincs okom elbújni. Nem félek senkitől. Velem az a probléma, hogy szakállam van, hogy muszlim ruhákban járok, de a ti demokráciátokban élek. Nem én problémázom.

bosnyák vakond projekt

Az alagút végén

El tudjátok képzelni, hogy egy többszázezres várost egy 800 méter hosszú, másfél méter magas alagúton keresztül látnak el, kézi erővel húzva-vonva több tonna élelmiszert, gyógyszert, fegyvert? A helyszín Európa, a XX. század utolsó évtizedében.

Sötét pincében, lőszeres ládákon ülve drámai képsorokat vetít a tévé. A jugoszláv hadsereg a környező hegyekből lövi a védtelen Szarajevót. Nehéztüzérség bombázza a lakótelepet, az ott élők fedezékből fedezékbe rohanva vagy éppen a gránátok szaggatta aszfalton szlalomozva, őrült tempóban vezetnek céljukhoz. Később egy teljesen szétlőtt házat mutat a televízió. A pincéből fegyveresek rohannak elő, egy idős asszony vizet ad nekik, majd eltűnnek a lövészárokban.

„Ő a nagymamám. És képzeljék el, a mai napig életben van. Hála Istennek.” – teszi hozzá Edis Kolar Szarajevó Ilidzsa nevű külvárosában. Az ő otthonukat jelölték ki arra, hogy egy szigorúan titkos alagút kezdőpontja legyen. Ez az alagút mentette meg a várost – ha a szétbombázástól nem is, de legalább a még nagyobb vérveszteségtől és az elfoglalástól biztosan.

A Kolar család házának szétlőtt homlokzatát a háború óta nem hozták rendbe, náluk mementóként – a legtöbb háborús pusztítást már sikerült eltüntetni Szarajevóban. Edis Kolar, a család feje levezet a pincébe, ahol a fenti képsorok villódznak. Ő pedig visszamegy a ház elé, fogadni az újabb látogatókat.

Miután a szerbek bekerítették Szarajevót, Alija Izetbegovics elnök és a bosnyák kormány tudta, nem várhatnak külső segítséget, így maguknak kell gondoskodniuk az ellenállásról. De hogyan tudnak a fegyvertelen vagy egyszerű kézifegyverrel rendelkező lakosok szembeszállni Európa negyedik legnagyobb szervezett fegyveres erejével? Miután a repülőteret is elfoglalták a szerbek, a várost teljesen körbezárták. Az ostromlott városban nem volt víz, élelem, gyógyszer, áram és gáz. A pokollá vált városi élet csak akkor enyhült egy-egy békésebb napra, amikor valami nemzetközi szervezet tisztviselője jött megnézni a romokat. A szarajevóiak abban reménykedtek, ennek hatására jön majd a nemzetközi beavatkozás, de ezeknek végül sosem lett eredményük. A tévé közvetítette az eseményeket, de a külvilág nem akart róla tudomást venni. Egyetlen pozitív előrelépés azonban mégiscsak történt. Az ENSZ 1992 júliusában átvette a repülőtér ellenőrzését a szerb erőktől. Ratko Mladić tábornok ugyan azzal a feltétellel engedte át a repteret, hogy azt kizárólag az ENSZ céljaira használhatják. Mégis hatalmas stratégiai jelentősége volt a bosnyák hadsereg számára, ugyanis a repülőtér az ostromlott város és Bosznia szabad területei között feküdt. A bosnyákok megpróbáltak az éj leple alatt átvágni a reptéren, de legtöbbször elkapták őket.

A szarajevóiak nem értették, „hogyan hagyhatja az ENSZ a várost mindenféle utánpótlás nélkül létezni, és hogyan állapodhatott meg a szerbekkel olyan feltételekről, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tették az utánpótlás beszerzését. Mindenképpen szükségük volt arra, hogy közlekedni tudjanak a repülőtéren át. A gyengén felfegyverzett bosnyák katonák nem voltak elég erősek, hogy kitörjenek, sem a kint rekedtek ahhoz, hogy bemenjenek.” – tükrözik a szarajevóiak hangulatát és esélyeit az alagútról készült kiadványban lévő sorok. A bosnyák hadvezetés eredeti ötlete szerint a kifutópálya alatt húzódó lecsapolt szennyvízcsöveket lehetett volna alagútnak használni, de nem találták meg a repülőtér terveit, így más megoldás után néztek: ez lett a repülőtér alatti alagút.

1992 végén kezdték meg az ásást. A terv szigorúan titkos volt, amelyben nem lehetett hibázni és kockáztatni a repülőtér biztonságát és stabilitását. Két irányból kezdtek ásni, Butmirből és Dobrinjából. Az eszközök hiánya, az állandó bombázás és egyéb problémák gátolták a haladást. Akkortájt kevesen hitték el valójában, hogy az ötlet beválik. Ennek ellenére a munka folytatódott, kizárólag kézi szerszámokkal, csákánnyal és lapáttal, közben növényi olajjal világítottak.

A terv titkossága miatt kevés forrást használhattak – annyira titkos volt, hogy maga Izetbegovics elnök sem tudott róla 1993 márciusáig. Amikor azonban tudomására jutott, több felszerelést és munkaerőt szerzett. Április végén Ilidzsa városrész civil védelmi egységei is munkába álltak, majd később Miljevina és Közép-Bosznia bányászai csatlakoztak az ásókhoz, akik így már három műszakban tudtak dolgozni a nap 24 órájában. A legnagyobb problémát a talajvíz jelentette. Mivel az áramellátás akadozott, a vizet kézi erővel kellett kimerni, vödrökkel és dobozokkal. Ahogy a munka előrehaladt, beszereztek egy kis generátort, ami biztosította az alagút áramellátását. A Dobrinjai oldalon összegyűjtötték a vasat a szarajevói gyárakból, hogy a belső falakat megtámasszák velük, fa azonban nem volt. a túloldalon, Butmirban épp ellenkező volt a helyzet, vasat alig találtak, így az Igman hegy fáit kellett kivágni hozzá. A kiásott földet talicskával hordták el.

Ahogy a munka egyre jobban a végéhez közeledett, az alagút létezésének híre kiszivárgott a szerbekhez, akik a munkaterületet állandó bombázás alatt tartották. Minden nehézség ellenére 1993. július 30-án este kilenckor a két oldalról ásó ember megérintette egymás kezét valahol a szarajevói reptér alatt. Ettől kezdve a városnak volt egy kis, ámde biztonságos kijárata Butmir városrészbe, és onnan a szabad területekre.

Összesen 2800 köbméter földet ástak ki, és 170 köbméter fával és 45 tonna vassal dúcolták alá a 800 méter hosszú és átlagosan másfél méter magas alagutat. Az alagút elkészültének estéjén 12 tonna hadianyagot vittek be a városba. Az alagútban volt telefonösszeköttetés a két vége között. Civilek is használhatták, csak az 1. számú hadtest parancsnokságától kellett rá engedélyt kérniük. Eleinte mindent kézben és háton szállítottak, élelmet, cigarettát, olajat, lőszert, fegyvert, gyógyszert. Később síneket fektettek, és csilléken tolták át az utánpótlást. A kocsikat nem volt könnyű mozgatni, és a talajvíz továbbra is problémát okozott. Gyakran térdig érő vízben kellett átkelni. Az alagút néhányszor plafonig megtelt vízzel, és napokra be kellett zárni, végül egy nagyobb szivattyút szereltek be.

A járatban egyszerre csak egy irányba lehetett haladni. Alkalmanként 20-1000 ember kelt át, általában 50 kiló, Horvátországból szerzett élelmiszerrel a hátukon. A folyamatos bombázások miatt általában éjszaka használták, és minden éjjel 20 tonna anyagot tudtak bevinni a városba. Amikor Szarajevóban kevés volt az olaj, vezetéket fektettek le az alagútban. Tartálykocsikból pumpálták át a butmiri oldalról a Dobrinjiában lévő tartálykocsikba. Ez volt a legkockázatosabb akció az összes közül, ugyanis ha véletlenül egy bomba eltalálja valamelyik kocsit, akkor a robbanás mindent elpusztít az alagútban és körülötte. Szerencsére a bombák sosem voltak eléggé pontosak.

A német kormány elektromos kábelt és szakértőket küldött, így az alagúton keresztül 12 megawattos magasfeszültséget tudtak a városba vinni. Ettől kezdve viszont a magasfeszültség és az olajvezeték miatt civileknek veszélyessé vált az átkelés.

A háború alatt háromszor, az UNPROFOR közbenjárásával a szerbek és a bosnyákok megállapodtak abban, hogy nyitnak egy utat a repülőtéren keresztül. Ez volt az úgynevezett „kék út”, amelyen csak élelmiszert szállíthattak keresztül, és csak civilek használhatták. Ezt egy szerb, egy bosnyák és egy UNPROFOR katona ellenőrizte. Az alagúton eközben a katonák jártak ki-be.

Edis Kolar 18 éves volt akkoriban. 1992 áprilisában a jugoszláv hadsereg mindent lerombolt, amit a család fél évszázad alatt fölépített. Akkoriban a bosnyákok még nem hitték, hogy a háború ennyire komoly lesz, és a szerbek lerombolják az egész várost. A Kolar család beszerzett néhány szükséges anyagot egy butmiri raktárból, amivel a tető helyett betonplafont építettek – ez legalább védett a szerb bombák ellen. Volt olyan nap, hogy 2 bombatalálat is érte a házat.

1992 júniusában Badzsram Haszanovics parancsnok kiüríttette a környéket, amivel sokak életét megmentette: két nappal később szerb tankok támadták meg. Azon a reggelen Edis Kolar nagyszülei, Sida és Alija a házban maradtak, de a szerbek nem vették őket észre. Egy bosnyák fiatal az utolsó tankelhárító rakétával kilőtt egy szerb járművet. A szerbek visszatértek és tovább lőtték a környéket. A nagyszülők túlélték a támadást, majd a többi környékbeli lakóval Butmirba költöztek. Miután az alagút elkészült, a szerbek még kétszer támadták a városrészt. Összesen 10 ezer bomba hullott az itt álló 100 házra, de a bosnyák vonalat nem tudták megtörni. Később a nagyszülők voltak az első hazaköltözők. Sidát mindenki ismerte, aki az alagutat megjárta. Vizet és kenyeret adott a katonáknak, télen egy kis szobát fűtött, hogy az átfagyott emberek ott várakozhassanak, mielőtt átkelnek a front alatt.

A háború után a járatot a sorsára hagyták és elkezdett lepusztulni. Amikor már úgy tűnt, hogy a kiásott alagút nem marad több egy legendánál, a Kolar család elhatározta, hogy megőrzi úgy, ahogy a háború alatt volt. Megtartották a szállítócsilléket, az ásáshoz használt eszközöket, a zsákokat, amikben az emberek az élelmiszert szállították, a lőszeresládákat, és meghagyták az egyébként 800 méteres alagút egy 20 méteres szakaszát is. A többi rész beomlott. A pince egy másik szobájában álcahálók és ládák között filmet vetítenek a korabeli híradásokból válogatva.

„Jó harcos volt” – mutat távozáskor Edis Kolarra egy barátja a golyónyomoktól lyuggatott ház előtt. Edis tiltakozik, barátja nevetve folytatja: „bátor harcos volt, igazi őrült”. Edis arca elé kapja a kezét és rázkódik. Nem derül ki, a sírástól vagy a nevetéstől. A barátja mindenesetre nevet, Edis pedig elfordul. „Sosem fogom elfelejteni. Nem lehet.” – aztán magunkra hagy.

A konfliktust végül a NATO beavatkozása oldotta meg. 11 ezer szarajevói vesztette életét.

megint a Balkánon

Pálinka és fair play a Balkánon

A háború utáni megbékélésre és a Balkán népeinek barátságos együttműködésére keresve sem lehetett volna megfelelőbb helyszínt találni a Boszniai Szerb Köztársaság délkeleti részén fekvő Focsánál. Európai pénz, hátrányos helyzetű gyerekek, 14 ország 24 csapata és egy labda: lényegében ennyi kellett ahhoz a május utolsó hétvégéjén rendezett négynapos utcafoci-fesztiválhoz, amely olyan alapértékekre hívta föl a figyelmet, mint a tolerancia, a békés együttélés és a fair play.

Bosznia-Hercegovina Európa szomorú országa. Nehéz olyan helyet találni benne, ahol ne lenne a jelen a keserű emlékezés és fájdalom. Egy fejlövést túlélt ember és pár alkoholista munkanélküli egy szarajevói kocsmában – ezzel a búcsúzó képpel ültünk autóba Focsa felé.

Intermezzo: Ez a sztori mindig durva: van egy kocsma Szarajevóban, amit sosem mulasztok el meglátogatni. A turistanegyed közepén, egy jelöletlen, lepattant kis krimó. Amikor megkérdeztem egy ott üldögélőt, hogy járnak-e ide turisták, csak annyit mondott, hogy volt itt februárban két német. Ezt mondjuk elbaszta, mert februárban mi voltunk ott Ádámmal… Most Bálinttal mentem, ő fotózott jókat, én meg próbáltam valami sztorit kihozni az alábbi cuccból. De visszatérve a kocsmára: fél euró egy feles travarica, a legjobbik fajtából. Az első kettő lecsúszott csak úgy barátságosan. Közben mondtam is Bálintnak, hogy ebben a kocsmában nem lehet 5 percnél tovább magányosan ücsörögni, mert a helyiek úgysem bírják ki és kapcsolatba lépnek a betévedő idegenekkel. Most is, a második feles után a nőci már hozta is a harmadikat, és közben a pult előtt ülő arcokra mutatott, hogy ők rendelték. Feléjük intettük, megköszöntük, lehúztuk, és már kérték is nekünk a következőt. Cserébe visszahívtuk egy sörre, közben beszédbe elegyedtünk a sarki antikvitás tulajdonosával, aki a háború után hazaköltözött Kanadából. A „beugrunk egy travaricára becsekkolás előtt” eredménye 8 lehúzott feles lett kábé egy óra alatt, amitől kellőképpen berúgtam. Így kellett becsekkolni a szállodába és megismerkedni az európai újságírókkal, akik a focifesztiválra jöttek. Este vacsi, ami hatalmas travaricázásba fulladt, a végén negyed literes kancsóban hozták a szeszt.

Másnap reggel az összes nyugati zsurnaliszta csak a fejét bírta fogni. Ők voltak a kevésbé rutinos versenyzők, akik a páleszt sörrel keverték. Mint egy tininek, meg kellett tanítani nekik a bosnyák mondást, hogy aki pálinkát vacsorázik, az vizet reggelizik, és egyébként is aki a páleszt sörrel issza, az az igazi alkoholista. Nekem semmi bajom sem volt egy liter tömény után, vagy 2-3 liter vízzel nyomtam este. Reggel azért kicsit bizonytalan volt kocsiba ülni…

A hatalmas erdős-sziklás kanyonok mögül előbukkanó Drina-parti kisvárosban már a jugoszláv időkben is hagyománya volt annak, hogy Maribor, Zágráb, Podgorica vagy éppen Szarajevó csapatának részvételével összjugoszláv focibajnokságot rendezzenek. Aztán jött a háború, és a város az egyik legelső volt, ahova a szerbek bevonultak. Elkezdődött az etnikai tisztogatás, a lakosság nagyobbik felét kitevő bosnyákokat koncentrációs táborba hurcolták, a nőket tömegesen megerőszakolták. Van mire emlékezniük.

„Focsa a barátság városa” – kezdte mondandóját Zoran Avramovics, az Európai Utcafoci Fesztivál mosolygós rasztahajú szervezője, majd Zdravko Krsmanovics polgármester sokat sejttetően megjegyezte: „egészen három évvel ezelőttig csak egy fekete lyuk volt Európában”. Ettől kezdve azonban minden csak a fociról és a fair playről szól. A fesztivál alapötlete az errefelé sokat hangoztatott „focival a fejlesztésért” szlogen. Eszerint a világ kevésbé szerencsés részeinek gyermekeiben egy közös biztosan van: szeretnek focizni. Nemzetközi szervezetek tucatjai gondolják úgy, hogy az utcai focizással és ehhez hasonló fesztiválok szervezésével hatékonyan fel lehet kelteni a közvélemény figyelmét az olyan ENSZ és EU által képviselt értékek fontosságára, mint az antidiszkrimináció, a társadalmi igazságosság és integráció, a gyermekek jogai vagy akár a béketeremtés (erre a legjobb példa, hogy tavaly az amerikai csapatok Kelet-Afganisztánra szórtak focilabdákat a jóakarat jeléül. Az ügyből ugyan botrány lett a labdákra nyomtatott szaúdi zászlón lévő Korán-idézet miatt, az elgondolás azonban ugyanez volt.)

„A játék lényege, hogy a meccseken nincs bíró. A játékosok önmagukat igazgatják és minden vitás esetet megbeszélnek egymás között” – magyarázza a fesztivál szabályait Molnár Miklós, a Magyarországról érkezett Oltalom Sportegyesület kísérője. Hogy ez mennyire működik a gyakorlatban, azt a következő meccsen tapasztaljuk. Becsúszás, szerelés, átbukás, két-három hangos szó, edzői bekiabálás és máris folytatódik a meccs. „Ha durvaság vagy szabálytalanság történik, a végén megbeszélik. Ha azonban nagyon eldurvul a meccs, egyszerűen leállítják. Ez most történt először a szerb-portugálon” – folytatja Molnár. Egy közvetítő segítségével minden meccs előtt kupaktanácsot tartanak a csapatok. Ekkor tisztázzák, mi mindenben kell maguktól dönteniük a meccsen. Megbeszélik, milyen szabályok szerint fociznak: lehet-e kapuszónán belülről gólt lőni, vagy hogy a lányok gólja számítson-e duplán – ugyanis a 14-18 év közötti fiatalok között akadnak bevállalós lányok is. Ha valamibe mindkét csapat beleegyezik, máris kész az adott meccsre érvényes szabály. Ugyanígy megállapodhatnak arról, hogy a 10 perces játszmákat közvetítse-e Mike Geddes, a BBC sportkommentátora, aki műsorvezetőként és ceremóniamesterként vállalt feladatot.

„A mi csapatunk az erős középmezőnyben van” – nyugtat meg Szűcs Viktor, az Oltalom edzője. „A srácok még csak három hete vannak együtt, de pillanatok alatt összekovácsolódtak. Eddig csak a törököktől és a litvánoktól kaptunk ki, de ők a fesztivál legjobbjai. A törökök nagyon komolyan veszik az egészet, külön stábbal jöttek. Elég keményen játszanak. De tényleg jók és sportszerűek.” A törökök csapata fiatalkorú bűnözőkből áll, akiket valahogy megpróbálnak integrálni. Közben a műfüves pályán figyeli a tanítványait, akik az eddig betonon játszott meccsekkel szemben esnek-kelnek a vizes füvön, majd egy becsúszás és némi szóváltás után lassan véget ér a menet. Az összezördülést gyorsan tisztázzák, és már nyújtja is a békejobbot a magyar srác a montenegrói játékosnak. A bajnokság végül délszláv házi döntővé alakult, Montenegró játszott a boszniai Zenica ellen.

„A legtöbbjüknek ez az első külföldi útjuk és az első repülésük” – ismerteti Szűcs a magyar csapat hátterét. A srácok nem éppen a legjobb körülmények közül jönnek, és a csapatnak sincs túl sok pénze. Eredményeiknek hála, ősszel Ausztráliába utazhatnak egy bajnokságra. „Nekik ez az egyetlen lehetőségük utazni. Nagyon tehetségesek, így legalább világot látnak.”
A világlátásból ezúttal kimaradt számukra a szombati Eurovíziós Dalfesztivál döntőjének végigizgulása. A focsai kocsmák megteltek, és a boszniai szerbek hajnalig ünnepelték az „orosz testvér” Dima Bilan győzelmét. A sokat szidott szerbekről csak annyit, hogy a legtrendibb kocsmában a legkigyúrtabb, legfuxosabb összetetovált csávóval és a hozzá tartozó jónővel (jó is nagyon:-) remekül lehetett mulatozni (gyakran angolul vagy németül!), pedig ezek nem a nyugati kondiba’ kigyúrt plázacicafiúk, akik csak tévében láttak valódi erőfeszítést.

A sztori lényegében ennyi, volt sok készeskedés, jó beszélgetések és jó programok. Azért lenne pár megjegyzésem a szervezéssel kapcsolatban (amire egyébként semmi kifogás nem volt általában, DE). Ezt a focifesztivált pénzelte az EU, a FIFA, mindenféle NGO, Focsa, stb. Egy halom pénzért idecsődítettek vagy 25 újságírót Európai csücskeiből, Portugáliából, Litvániából és a többi. Rengeteg pénzt elszórtak előkelő szállásra és legjobb kajára. Csak a lényeg maradt ki, és egy kis ars poetica következik.

Magyarországon talán furcsának tűnik, de az újságíró az OLVASÓNAK ír. Az olvasó pedig szeret ÉRDEKES vagy legalább ÉRDEKESEN MEGÍRT anyagokat olvasni, azért, mert NEM MAZOCHISTA. Az olvasót NEM érdekli, hogy mit mond az EU delegáció, nem érdekli, hogy egy kiöregedett Bundesligásnak mi a véleménye erről, és az sem, hogy a FIFA hogyan szállt bele ebbe a projektbe. Érdekes lehet viszont, hogy miért pont Boszniának erre a csücskére szervezték, hogy hogyan került ide egy magyar csapat, és bármi, aminek TÖRTÉNETE VAN. Külpolitikai újságíróknak biztos nagyszerű kurzus lett volna (olvas még valaki külpolitikáról ebben az országban?), promóciós útnak azonban elég gyenge volt:

Jelen esetben adott volt egy utcafoci fesztivál egy elég érdekes helyen, érdekes sztorival. Ezt a szervezés maximálisan figyelmen kívül hagyta. A bő kétnapos program 90 százaléka a következőkre ment el: EU delegáció fogadása, beszélgetés. FIFA delegáció, beszélgetés. FOCSA polgármesterének hivatalos köszöntője. Híres leverkuseni ex-Bundesligás országos világsztárral, Carsten Ramelowval való találkozás (még életemben nem hallottam a nevét, és a Bundesliga sem érdekel, ennek megfelelően nem volt miről beszélnünk). EU és FIFA közös meeting, egymás hátának a veregetése. Ezeken a programokon szinte pont ugyanazok a dolgok hangzottak el, amit vagy napokkal korábban már elolvastam a neten a megfelelő honlapokon, vagy amit a program elején kézbe kaptunk sajtóanyag címén. Vagyis a két napból 3 órám volt arra, hogy rájöjjek az egész sztori ízére és próbáljak meg valami olvashatót összerakni belőle. Az összes többi programból összesen két mondatot tudtam idézni, de azt is csak azért, hogy annyival több megszólaló legyen, mert önmagukban nem sokat tesznek hozzá az anyaghoz. Ezek után úgy érzem, kihoztam belőle a maximumot.

Még egy gyors megjegyzés a nyugati újságírókról (különösen a sportújságírókról). Én nem állítom, hogy a Balkán a világ közepe és illik valamennyire ismerni (egyébként miért ne?), de megdöbbentett a nyugatiak tudatlansága. Az egész csapatból mi ketten voltunk Bálinttal azok, akik egyáltalán jártak valaha a Balkánon. A társaságnak tulajdonképpen csak most esett le, hogy a 20. század utolsó évtizedében két EU tagállam, Olaszország/Ausztria és Görögország közti régióban hosszú véres háború dúlt. Hogy Európában a II. vh után is előfordulhatott népirtás, hogy voltak koncentrációs táborok, hogy nőket tömegesen erőszakoltak meg, hogy etnikai tisztogatás folyt, hogy csak Boszniában egymillió taposóaknát telepítettek, hogy családok tízezrei szakadtak szét. Arról például sokan most hallottak először, hogy Boszniában nem lehet összevissza kirándulgatni, mert el van aknásítva rengeteg terület, többek között a Szarajevó környéki csodálatos hegyek. És teljesen megdöbbentette őket az is, hogy Magyarország déli részéről látni és hallani lehetett a bombázásokat.

Hazafelé még megnéztük a sokat vitatott visokoi piramist. Azóta röhögcsélek rajta. 2005-ben bejárta a világsajtót, hogy a Szarajevótól 30 km-re lévő Visokoban lévő nagy hegy voltaképpen egy piramis. Ezt persze sokan cáfolták, de volt azért némi rajongótábora is egy őrült bosnyák régész vezetésével. Természetesen az egész egy nagy kamu. Valóban van egy piramis, vagyis inkább gúla alakú hegy. Meredek ösvény vezet föl, útközben piramisos pólót, kulcstartót és egyéb biszbaszt áruló standok tömkelege, önjelölt guideok és a többi, tisztára mint Angkorban és a többi. A meredek lépcső megmászása után a jobboldali képen látható „csodálatos bizonyíték” és „páratlan régészeti lelet” tárult elénk mindenféle jelzés, szöveg vagy magyarázat nélkül. Annyira , hogy végül is megérte a túra:-)

West Balkan

„Pálinka Márpedig Lesz” West Balkan Tour ’08

Két és fél évvel ezelőtt kezdődtek az Ádámmal közös Balkán-túráim. Az első „Szétba’sz Az Ideg” Istria Tour ’05 nevű stresszbomba volt, ez most annak a folytatása.

Lassan egy hete indultam Zágrábba. Reggel hatkor a Keletiben összefutottam Anjával, a lengyel lánnnyal, akivel 2 éve együtt stoppoltam, és azóta sem hallottam felőle. Ádámnak hála, alacsony költségvetésű túránk első állomásán a koleszban tudtam aludni és a menzán kajálni. Az étkezési támogatást elég komolyan gondolják: csak a menzán lehet igénybe venni, a kedvezménnyel pedig 2-300 forint egy kétfogásos ebéd. Hogy az milyen, az más kérdés. Első este belefutottam egy tésztás virslibe. Gyerekkorom óta nem értem, hogy a kettő hogyan kompatibilis. A virsli hideg volt és vágni nem lehetett, csak törni. Estére belázasodtam és olyan háromnapos hasmenés jött rám, hogy a sok pálinka-szén-banán kombináció sem hatott. Eddig ez életem durvája, lám-lám, nem is kell olyan messzire menni, hogy valami újat lássunk.

Horvátországban közben állt a bál, a Jutarnji List, a Reggeli Hírlap lehozott egy kamu miniszterelnöki interjút, amit egy 23 éves srác válaszolt az újságíró e-mailben elküldött kérdéseire. Elég béna, hogy senkinek sem feltűnő a noname e-mail cím. Aztán másnap kiderült, a konkurens Vecernji List, az Esti Hírlap szívatta meg őket.

Két nap után átjöttünk Szarajevóba. Vonatindulás előtt negyed órával befutott Szandra, Ádám volt évfolyamtársa, ettől kezdve hármasban folytattuk a túrát. A zágrábi pálinkának hála, a 10 órás éjszakai vonatozás egy pillanat alatt elröppent, reggel viszont beigazolódott a bosnyák mondás, miszerint aki pálinkát vacsorázik, az vizet reggelizik.

Már első ittjártamkor elkezdett érdekelni a helyi iszlám, illetve inkább az, hogy mit keresnek a mecseteken a szaúdi meg a pakisztáni zászlók. Ennek megválaszolásában Esad Hecimovic volt segítségemre, aki szarajevói újságíró, és aki könyvet írt az itteni mudzsahed harcosokról. A hatalmas leleplezés elmaradt, túl sok kontakt nincs a többi muszlim állammal. A mecsetekről az utóbbi két évben lekerültek a zászlók, és Esad szerint legfeljebb kulturális egyesületek képében van jelen a támogatás. A viszony nem ennyire ártatlan, mert még a ’80-as években érkeztek ide Szaúd-Arábiából vahabbita hittérítők, akik a maguk szokásos nyitottságával kiadtak egy könyvet „Szokások, amiket meg kéne változtatnunk” címmel a boszniai iszlám téves elgondolásairól. Izgalmas beszélgetés volt, bár amikor a szarajavói muszlim közösségtől három lépésben egy chicagói alapítványhoz jutott, néha elveszítettem a fonalat.

A délután is az iszlám jegyében telt. Megkerestük a bosnyák Oszama bin Ladennek nevezett Abu Hamzát, és adott egy órás interjút. A szíriai Deir-ez Zurból (épeszű ember kizárólag azért megy Deir-ez Zurba, mert arra vannak Dura Europos romjai. Egyébként érdemes megnézni, mert egy zöldséges hajnali egykor Jackie Channek nevezett, miután Michael Jacksonként mutatkozott be – ilyenek lakják) érkezett Jugoszláviába ’85-ben, hogy orvos legyen. Belgrádban hamar rájött, hogy sokkal jobb a tengerparton, így átköltözött Rijekába, majd onnan Boszniába. A háborúba nem akart belefolyni, de amikor látta, hogy mit művelnek a szerbek muszlim testvéreivel, az al-mudzsahed egység élén fegyvert ragadott, és a bosnyák hadsereghez csatlakozott. Az akkor morális mélyponton lévő hadsereg előtt mentek mindenhova, de mivel semmilyen támogatást nem kaptak, függetlenítették magukat, és egyedül kellemetlenkedtek tovább a szerbeknek. A Daytoni szerződés értelmében 30 napon belül el kellett volna hagyniuk az országot, de Izetbegovics külön megállapodott velük, hogy ha nem balhéznak, maradhatnak. Nos, nem balhéztak, ennek ellenére úgy néz ki, kiutasítják sokukat az országból. Bizonyítékot nem találtak ellene, az egyetlen indok, hogy valamiért „veszélyt jelent a nemzetbiztonságra”. Ebből is csak az derül ki, hogy vagy a bosnyák titkosszolgálat teljesen töketlen, vagy az, hogy nem csinált semmit, akkor meg a demokráciát csúfolják tovább ebben az országban. Részletek az interjúban, majd ha megjelent, fölteszem a blogra.

Este adtunk a kultúrának, Ádám lefordította horvátra Pilinszky Négysorosát. Csak itt és most nektek, íme:

Usnuli klinovi u ledenom pijesku

Plakat u osami u pokisloj noći

Ostavila si svijetlo upaljeno na hodniku

Danas mi krv prolijevaju

Aztán szóba került József Attila Két hexametere is, de a horvátban csak abroszt terítenek ki, embert nem, úgyhogy ez további átgondolást igényel. A költészet mellett belekóstoltunk a helyi diólikőrbe is. Íme a recept: zölddióra frissen pörkölt kávészemeket tesznek egy rétegben, és beledarabolnak egy citromot. Arra jön a törkölypálinka, amiben addig ázik, amíg mély, sötétbarna színe nem lesz. Na, ilyet gyártson nekem valaki!

A tegnap reggel nagyon csúnya bepálinkázással ért véget, úgy, hogy el sem kezdődött. Van itt egy törzskocsmánk. Reggel hétkor föltettük Szandrát a villamosra, mi meg – ha már fölkeltünk, mit lehet csinálni? – beültünk egy jóreggelt-travaricára. Egy feles fél euró. Az első után beszélgetésbe keveredtünk a helyiekkel, akik aztán kettesével rendelték a köröket. Reggel 9-kor úgy döntöttünk, hogy elég a dorbézolásból, egy pár órás alvással talán még menthető a nap, de tévedtünk. Jaj. Este is hasogatott a fejem, amin az sem javított, hogy egy plakátról szedett információ alapján megnéztük a Sado Mazo Szarajevo porngrind-nak nevezett grindcore-estjét. Aki nem tudja milyen az, írja be a youtube-ba, hogy „napalm death – scum”, és akkor végigélvezheti a 28 perces album mind a harmincvalahány nótáját.

A látszattal ellentétben elég sokat dolgozunk, eddig írtam 3 cikket, az egyik mondjuk sosem fog megjelenni, mert föltettem a blogra, úgyhogy ez csak itt olvasható magyarulJ Van még két anyagom fölvéve, ma éjjel meg megyünk át Pristinába. Nagyon úgy néz ki, olyat fogunk bulizni, hogy mire kijózanodunk, egy másik országban leszünk. De ezt majd onnan…

who the fuck is Denis?

Szarajevó: Kossuth tér light

Ismerős kép? Kendő mögé bújt középiskolás fiatalok utcakövekkel dobálják a szarajevói kanton kormányépületet. Előtte kordon, rendőrsorfal, a tömegben cirkáló rendőrök szóban figyelmeztetik a dobálókat. Erre páran abbahagyják, de nem mindenki. A bosnyák rendőrök tekintélye csak halvány árnyéka a korábbi jugoszláv erőkének. A probléma éppen a tehetetlenségük: a fiatalkorúak ellen nem tehetnek semmit.


Egy fiatal srác lelkesen próbál meg összetörni egy nagyobb kődarabot, hogy aztán a szarajevói kanton kormányépületére dobja. Odalép hozzá egy termetes rendőr, és megkéri, hogy tegye le a követ, majd továbbáll. Az ifjú kicsit félszegen a földre dobja, a haverjai röhögnek körülötte. A fél órája még érintetlen épület falán csorog le a tojás, egyre több ablaka törik be. Az iskolából hazafelé tartó középiskolások minden egyes betört ablakot üdvrivalgással fogadnak. „Máshogy nem tudunk szóhoz jutni, így fejezzük ki az elégedetlenségünket – illetve így fejezik ki ők” – helyesbít Izmit, egy szarajevói némettanár. „Így demonstrálják, hogy mivel nem büntethetők, bármit megtehetnek. A baj csak az, hogy éppen azzal az eszközzel élnek, ami ellen tüntetnek”. Közben a rendőrök némán állnak, páran a tömegben cirkálnak, és szép szóval próbálják lenyugtatni a heves tiniket.

Bosznia közbiztonsága korábban sem volt legendás, az utóbbi időben azonban sokat romlott. Éjjelente bandákba verődött fiatalok randalíroznak. A jéghegy csúcsa viszont egy gyilkosság volt, amely országos elégedetlenséget váltott ki. Habár a tettesek megvannak, nem büntethetők. A politikai felelősöket már megtalálták, a tömegek a szarajevói polgármester asszony Semiha Borovac és a szarajevói kanton miniszterelnöke, Samir Silajdzic lemondását követelik. Egy helyi médium, a Dnevni Avaz szerint a szarajevóiak nem akarnak olyan városban élni, amelynek a polgárait megkéselik, felgyújtják, főbe lövik. Az emberek félnek. A tüntetések napok óta tartanak, szombatra egy minden eddiginél nagyobbat szerveznek. A mai eseményekért felelős szervezőt már letartóztatták – ő nem volt elég fiatal a büntetlenséghez.

Nemcsak Magyarországon, Boszniában is trend a fiatalkorú bűnelkövetők számának emelkedése. A bosnyák társadalom megelégelte a problémát eddig szőnyeg alá söprő törvényhozók tehetetlenségét, és tiltakozásba kezdett. A kiváltó ok a február 5-én 17 évesen meggyilkolt Denis Mrnjavac halála volt. Három fiatalkorú támadója közül az egyik hasba szúrta, amibe belehalt. Az elkövetőket elfogták, de mivel a boszniai törvények értelmében nem büntethetők, egy hónapon belül szabadlábra kerülnek. A törvényi szabályozás azonban kevés. Ki kell építeni azt az intézményrendszert, amivel kezelni lehet a problémát, ez pedig még jó sokáig eltarthat.