A történelem első médiahackje
Nemigen szoktam könyvet ajánlani ezen a blogon, de lehet, hogy mától kezdve fogok néha. Nemrég fejeztem be Geert Mak: Amszterdam. Egy város életrajza című könyvét, minden Amszterdam-rajongónak melegen ajánlom. Az alábbi néhány kis történet vagy érdekesség csak a jéghegy csúcsa. Aki eddig nem tudta, hogy a hollandok elmebetegek néha, annak különösen ajánlom figyelmébe. Íme:
Angolnalázadás
Ez volt Amszterdam történetének első munkáslázadása. Az angolnalázadás egy régi holland népszokásról, az angolnahúzásról kapta a nevét. Kifeszítettek egy kötelet a városi vagy hajózási csatorna fölé, amire felfűztek egy élő angolnát, amelyet még kenőszappannal is bekentek. A résztvevőknek csónakban állva le kellett húzni az angolnát a kötélről, gyakorlatilag olyan erősen kellett ehhez megfogni, hogy leszakadjon a feje. Az értelmetlen játék lényege természetesen az erőlködéstől a vízbe esőkön való nevetgélés volt. A hatóságok már a 19. században betiltották. Mindenesetre 1886-ban pár vicces amszterdami felelevenítette a szokást: mindenki bedobott fél guldent és vettek egy angolnát. Amikor a rendőrség a tudomására jutott, leoldozta az előre kifeszített kötelet. Erre kisebb dulakodás támadt, az egyik rendőrt megütötték esernyővel, egy másikat meg ledobtak egy pincenyíláson. Később a kiérkező rendőrosztagot kőzápor fogadta, majd beszálltak a nem messze gyűlésező szocialisták is. A helyzet másnap eszkalálódott, bevetették a hadsereget, végül 26-an haltak meg az összecsapásokban. Az ominózus angolnát később kiszárítva elárverezték, majd nyoma veszett.
Felemelkedés
Amszterdam lehetetlen helyszín volt: mint a Gyalog Galopp félnótás trónörököse „mi apám, a függöny?” jelenetében, itt is minden elsüllyedt, amit eleinte építettek. Mi vezetett hát a felemelkedéshez? Egyrészt a kogge feltalálása. Ez a hatalmas egyárbocos elődeinél ötször-tízszer nagyobb, kb. 100 tonna szállítási kapacitással rendelkezett, így sokkal olcsóbbá vált a szállítás. Ekkoriban lendült fel a Keleti-tengeri kereskedelem Dél-Európával. A földesurak és az egyház (az utrechti püspök például) az útvonalakat elsősorban pénzforrásnak tekintették, útvámokat szedtek, zárógátakat építettek a csatornákra, később rablóportyákra indultak, megfojtva ezzel a szárazföldi kereskedelmet. Idővel mindenki elkerülte ezeket az utakat, így kézenfekvő lett az Amszterdamon való átkelés, ráadásul itt még útvámot sem vetett ki a gróf. Tudatában voltak annak, hogy a kereskedő nem jobbágy, és lehetősége van más utakat választani. Ebből alakult ki a legfontosabb holland hagyomány, hogy az új és idegen dolgokat nem szabad bezárni a szabályok, a tilalmak és a pillanatnyi haszon ketrecébe. A kereskedők kitalálták a kockázatmegosztás rendszerét, így egyre nagyobb veszélyeket vállaltak, egyre nagyobb haszonra téve szert: az értékes szállítmányokat több hajó között elosztották, illetve minden kereskedőnek több hajón voltak az értékei, így ha el is veszett egy hajó, a maradék még hozhatott hasznot. A dominancia évszázadokkal később is megmaradt: 1600 és 1800 között 9641 hajó indult el Európából Ázsiába. Ennek majdnem a fele, 4720 Hollandiából…
Szégyen
Amikor ’41-ben egyre agresszívebbé vált a zsidóüldözés – számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi megesett Amszterdamban, de például a kávéházakban ki kellett függeszteni a „zsidóknak tilos” táblát, emiatt a legtöbbnek be is kellett zárnia – egy zsidó boksziskola pár bokszolója úgy döntött, nem hagyja annyiban. Harci csoportot szerveztek, heti három edzést tartottak, és összeeszkábáltak egy rohamkocsit. Ettől kezdve, ha meghallották, hogy valahol verik a zsidókat, azonnal a helyszínre siettek rendet tenni. A klubok jó viszonyban voltak egymással, így ha bármilyen probléma támadt, nem zsidó bokszoló fiatalok siettek sporttársaik segítségére. Ez a szép összefogás sem volt elég, hogy megakadályozzák a végkifejletet. A háború alatt – a lakosság arányához viszonyítva – Amszterdam zsidósága szenvedte el a legnagyobb veszteséget: 80 ezer zsidóból mindössze ötezren élték túl a deportálásokat annak ellenére, hogy az ellenállás rengeteg embernek segített. És ez az arány Hollandia szégyene. A náci Németországnak mindössze 60 emberre volt szüksége ahhoz, hogy megsemmisítsen tízezreket, a holland közigazgatás, rendőrség, vasút szemet hunyva intézte a „piszkos munkát”. Közben a mauthauseni táborból érkeztek vissza rosszat sejttető levelek, a deportáltak ugyanis rájöttek, hogy ugyanazt a szerelvényt használják minden egyes transzporthoz. Addigra már a kerékpározást is megtiltották a zsidóknak, jóval azután, hogy a villamosozást és az autózást is lehetetlenné tették számukra. A háború után közel félmillió olyan holland nevét vették jegyzékbe, akik valamilyen formában együttműködtek a megszállókkal.
PR 1921
Az amszterdamiak már 1921-ben rájöttek a média hatalmára, és elkövették minden idők első médiahackjét. Az időközi választásra egy anarchisták, független szocialisták és dadaisták alkotta társaság egyik este megalapította a Rapaillepartijt, vagyis a Csőcselék Pártját, amelynek listavezetője egy Nelis de Gelder nevű csavargó lett (ismertebb nevén Hadjememaar, azaz Teazenyéménatied).
Az alkoholista-kőműves-cirkuszi akrobata a Rembrandtpleinen koldult, és néha indiántáncot járt. A választási programja egyszerű volt: ötcentes szíverősítő, tizenegycentes kenyér, harmincötcentes zsír, valamint hogy lehessen horgászni a Vondelparkban. 14 ezer szavazatot kapott és megválasztották képviselőnek. Karrierje nem volt hosszú, a választás másnapján annyira berúgott, hogy hónapokig tartott mire összevakarták. Ami érdekes a sztoriban, az a kampány. A plakátokat művészek tervezték, az újságok fotósorozatokat közöltek Hadjememaarról, mindenki róla beszélt. A dadaisták célt értek, a média először „csinált meg” egy politikust. Az ötlet szülőatyja egy Erich Wichmann nevű burzsoáellenes költő, Hollandia első fasisztája volt, és arról ismerték, hogy állandóan ki-be rakosgatta a szemgödrébe az üvegszemét.
Nemigen szoktam könyvet ajánlani ezen a blogon, de lehet, hogy mától kezdve fogok néha. Nemrég fejeztem be Geert Mak: Amszterdam. Egy város életrajza című könyvét, minden Amszterdam-rajongónak melegen ajánlom. Az alábbi néhány kis történet vagy érdekesség csak a jéghegy csúcsa. Aki eddig nem tudta, hogy a hollandok elmebetegek néha, annak különösen ajánlom figyelmébe. Íme:Angolnalázadás
Ez volt Amszterdam történetének első munkáslázadása. Az angolnalázadás egy régi holland népszokásról, az angolnahúzásról kapta a nevét. Kifeszítettek egy kötelet a városi vagy hajózási csatorna fölé, amire felfűztek egy élő angolnát, amelyet még kenőszappannal is bekentek. A résztvevőknek csónakban állva le kellett húzni az angolnát a kötélről, gyakorlatilag olyan erősen kellett ehhez megfogni, hogy leszakadjon a feje. Az értelmetlen játék lényege természetesen az erőlködéstől a vízbe esőkön való nevetgélés volt. A hatóságok már a 19. században betiltották. Mindenesetre 1886-ban pár vicces amszterdami felelevenítette a szokást: mindenki bedobott fél guldent és vettek egy angolnát. Amikor a rendőrség a tudomására jutott, leoldozta az előre kifeszített kötelet. Erre kisebb dulakodás támadt, az egyik rendőrt megütötték esernyővel, egy másikat meg ledobtak egy pincenyíláson. Később a kiérkező rendőrosztagot kőzápor fogadta, majd beszálltak a nem messze gyűlésező szocialisták is. A helyzet másnap eszkalálódott, bevetették a hadsereget, végül 26-an haltak meg az összecsapásokban. Az ominózus angolnát később kiszárítva elárverezték, majd nyoma veszett.
FelemelkedésAmszterdam lehetetlen helyszín volt: mint a Gyalog Galopp félnótás trónörököse „mi apám, a függöny?” jelenetében, itt is minden elsüllyedt, amit eleinte építettek. Mi vezetett hát a felemelkedéshez? Egyrészt a kogge feltalálása. Ez a hatalmas egyárbocos elődeinél ötször-tízszer nagyobb, kb. 100 tonna szállítási kapacitással rendelkezett, így sokkal olcsóbbá vált a szállítás. Ekkoriban lendült fel a Keleti-tengeri kereskedelem Dél-Európával. A földesurak és az egyház (az utrechti püspök például) az útvonalakat elsősorban pénzforrásnak tekintették, útvámokat szedtek, zárógátakat építettek a csatornákra, később rablóportyákra indultak, megfojtva ezzel a szárazföldi kereskedelmet. Idővel mindenki elkerülte ezeket az utakat, így kézenfekvő lett az Amszterdamon való átkelés, ráadásul itt még útvámot sem vetett ki a gróf. Tudatában voltak annak, hogy a kereskedő nem jobbágy, és lehetősége van más utakat választani. Ebből alakult ki a legfontosabb holland hagyomány, hogy az új és idegen dolgokat nem szabad bezárni a szabályok, a tilalmak és a pillanatnyi haszon ketrecébe. A kereskedők kitalálták a kockázatmegosztás rendszerét, így egyre nagyobb veszélyeket vállaltak, egyre nagyobb haszonra téve szert: az értékes szállítmányokat több hajó között elosztották, illetve minden kereskedőnek több hajón voltak az értékei, így ha el is veszett egy hajó, a maradék még hozhatott hasznot. A dominancia évszázadokkal később is megmaradt: 1600 és 1800 között 9641 hajó indult el Európából Ázsiába. Ennek majdnem a fele, 4720 Hollandiából…
SzégyenAmikor ’41-ben egyre agresszívebbé vált a zsidóüldözés – számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi megesett Amszterdamban, de például a kávéházakban ki kellett függeszteni a „zsidóknak tilos” táblát, emiatt a legtöbbnek be is kellett zárnia – egy zsidó boksziskola pár bokszolója úgy döntött, nem hagyja annyiban. Harci csoportot szerveztek, heti három edzést tartottak, és összeeszkábáltak egy rohamkocsit. Ettől kezdve, ha meghallották, hogy valahol verik a zsidókat, azonnal a helyszínre siettek rendet tenni. A klubok jó viszonyban voltak egymással, így ha bármilyen probléma támadt, nem zsidó bokszoló fiatalok siettek sporttársaik segítségére. Ez a szép összefogás sem volt elég, hogy megakadályozzák a végkifejletet. A háború alatt – a lakosság arányához viszonyítva – Amszterdam zsidósága szenvedte el a legnagyobb veszteséget: 80 ezer zsidóból mindössze ötezren élték túl a deportálásokat annak ellenére, hogy az ellenállás rengeteg embernek segített. És ez az arány Hollandia szégyene. A náci Németországnak mindössze 60 emberre volt szüksége ahhoz, hogy megsemmisítsen tízezreket, a holland közigazgatás, rendőrség, vasút szemet hunyva intézte a „piszkos munkát”. Közben a mauthauseni táborból érkeztek vissza rosszat sejttető levelek, a deportáltak ugyanis rájöttek, hogy ugyanazt a szerelvényt használják minden egyes transzporthoz. Addigra már a kerékpározást is megtiltották a zsidóknak, jóval azután, hogy a villamosozást és az autózást is lehetetlenné tették számukra. A háború után közel félmillió olyan holland nevét vették jegyzékbe, akik valamilyen formában együttműködtek a megszállókkal.
PR 1921Az amszterdamiak már 1921-ben rájöttek a média hatalmára, és elkövették minden idők első médiahackjét. Az időközi választásra egy anarchisták, független szocialisták és dadaisták alkotta társaság egyik este megalapította a Rapaillepartijt, vagyis a Csőcselék Pártját, amelynek listavezetője egy Nelis de Gelder nevű csavargó lett (ismertebb nevén Hadjememaar, azaz Teazenyéménatied).
Az alkoholista-kőműves-cirkuszi akrobata a Rembrandtpleinen koldult, és néha indiántáncot járt. A választási programja egyszerű volt: ötcentes szíverősítő, tizenegycentes kenyér, harmincötcentes zsír, valamint hogy lehessen horgászni a Vondelparkban. 14 ezer szavazatot kapott és megválasztották képviselőnek. Karrierje nem volt hosszú, a választás másnapján annyira berúgott, hogy hónapokig tartott mire összevakarták. Ami érdekes a sztoriban, az a kampány. A plakátokat művészek tervezték, az újságok fotósorozatokat közöltek Hadjememaarról, mindenki róla beszélt. A dadaisták célt értek, a média először „csinált meg” egy politikust. Az ötlet szülőatyja egy Erich Wichmann nevű burzsoáellenes költő, Hollandia első fasisztája volt, és arról ismerték, hogy állandóan ki-be rakosgatta a szemgödrébe az üvegszemét.
