Pálinka és fair play a Balkánon
A háború utáni megbékélésre és a Balkán népeinek barátságos együttműködésére keresve sem lehetett volna megfelelőbb helyszínt találni a Boszniai Szerb Köztársaság délkeleti részén fekvő Focsánál. Európai pénz, hátrányos helyzetű gyerekek, 14 ország 24 csapata és egy labda: lényegében ennyi kellett ahhoz a május utolsó hétvégéjén rendezett négynapos utcafoci-fesztiválhoz, amely olyan alapértékekre hívta föl a figyelmet, mint a tolerancia, a békés együttélés és a fair play.
Bosznia-Hercegovina Európa szomorú országa. Nehéz olyan helyet találni benne, ahol ne lenne a jelen a keserű emlékezés és fájdalom. Egy fejlövést túlélt ember és pár alkoholista munkanélküli egy szarajevói kocsmában – ezzel a búcsúzó képpel ültünk autóba Focsa felé.
Intermezzo: Ez a sztori mindig durva: van egy kocsma Szarajevóban, amit sosem mulasztok el meglátogatni. A turistanegyed közepén, egy jelöletlen, lepattant kis krimó. Amikor megkérdeztem egy ott üldögélőt, hogy járnak-e ide turisták, csak annyit mondott, hogy volt itt februárban két német. Ezt mondjuk elbaszta, mert februárban mi voltunk ott Ádámmal… Most Bálinttal mentem, ő fotózott jókat, én meg próbáltam valami sztorit kihozni az alábbi cuccból. De visszatérve a kocsmára: fél euró egy feles travarica, a legjobbik fajtából. Az első kettő lecsúszott csak úgy barátságosan. Közben mondtam is Bálintnak, hogy ebben a kocsmában nem lehet 5 percnél tovább magányosan ücsörögni, mert a helyiek úgysem bírják ki és kapcsolatba lépnek a betévedő idegenekkel. Most is, a második feles után a nőci már hozta is a harmadikat, és közben a pult előtt ülő arcokra mutatott, hogy ők rendelték.
Feléjük intettük, megköszöntük, lehúztuk, és már kérték is nekünk a következőt. Cserébe visszahívtuk egy sörre, közben beszédbe elegyedtünk a sarki antikvitás tulajdonosával, aki a háború után hazaköltözött Kanadából. A „beugrunk egy travaricára becsekkolás előtt” eredménye 8 lehúzott feles lett kábé egy óra alatt, amitől kellőképpen berúgtam. Így kellett becsekkolni a szállodába és megismerkedni az európai újságírókkal, akik a focifesztiválra jöttek. Este vacsi, ami hatalmas travaricázásba fulladt, a végén negyed literes kancsóban hozták a szeszt.
Másnap reggel az összes nyugati zsurnaliszta csak a fejét bírta fogni. Ők voltak a kevésbé rutinos versenyzők, akik a páleszt sörrel keverték. Mint egy tininek, meg kellett tanítani nekik a bosnyák mondást, hogy aki pálinkát vacsorázik, az vizet reggelizik, és egyébként is aki a páleszt sörrel issza, az az igazi alkoholista. Nekem semmi bajom sem volt egy liter tömény után, vagy 2-3 liter vízzel nyomtam este. Reggel azért kicsit bizonytalan volt kocsiba ülni…
A hatalmas erdős-sziklás kanyonok mögül előbukkanó Drina-parti kisvárosban már a jugoszláv időkben is hagyománya volt annak, hogy Maribor, Zágráb, Podgorica vagy éppen Szarajevó csapatának részvételével összjugoszláv focibajnokságot rendezzenek. Aztán jött a háború, és a város az egyik legelső volt, ahova a szerbek bevonultak. Elkezdődött az etnikai tisztogatás, a lakosság nagyobbik felét kitevő bosnyákokat koncentrációs táborba hurcolták, a nőket tömegesen megerőszakolták. Van mire emlékezniük.
„Focsa a barátság városa” – kezdte mondandóját Zoran Avramovics, az Európai Utcafoci Fesztivál mosolygós rasztahajú szervezője, majd Zdravko Krsmanovics polgármester sokat sejttetően megjegyezte: „egészen három évvel ezelőttig csak egy fekete lyuk volt Európában”. Ettől kezdve azonban minden csak a fociról és a fair playről szól. A fesztivál alapötlete az errefelé sokat hangoztatott „focival a fejlesztésért” szlogen. Eszerint a világ kevésbé szerencsés részeinek gyermekeiben egy közös biztosan van: szeretnek focizni. Nemzetközi szervezetek tucatjai gondolják úgy, hogy az utcai focizással és ehhez hasonló fesztiválok szervezésével hatékonyan fel lehet kelteni a közvélemény figyelmét az olyan ENSZ és EU által képviselt értékek fontosságára, mint az antidiszkrimináció, a társadalmi igazságosság és integráció, a gyermekek jogai vagy akár a béketeremtés (erre a legjobb példa, hogy tavaly az amerikai csapatok Kelet-Afganisztánra szórtak focilabdákat a jóakarat jeléül. Az ügyből ugyan botrány lett a labdákra nyomtatott szaúdi zászlón lévő Korán-idézet miatt, az elgondolás azonban ugyanez volt.)
„A játék lényege, hogy a meccseken nincs bíró. A játékosok önmagukat igazgatják és minden vitás esetet megbeszélnek egymás között” – magyarázza a fesztivál szabályait Molnár Miklós, a Magyarországról érkezett Oltalom Sportegyesület kísérője. Hogy ez mennyire működik a gyakorlatban, azt a következő meccsen tapasztaljuk. Becsúszás, szerelés, átbukás, két-három hangos szó, edzői bekiabálás és máris folytatódik a meccs. „Ha durvaság vagy szabálytalanság történik, a végén megbeszélik. Ha azonban nagyon eldurvul a meccs, egyszerűen leállítják. Ez most történt először a szerb-portugálon” – folytatja Molnár. Egy közvetítő segítségével minden meccs előtt kupaktanácsot tartanak a csapatok. Ekkor tisztázzák, mi mindenben kell maguktól dönteniük a meccsen. Megbeszélik, milyen szabályok szerint fociznak: lehet-e kapuszónán belülről gólt lőni, vagy hogy a lányok gólja számítson-e duplán – ugyanis a 14-18 év közötti fiatalok között akadnak bevállalós lányok is. Ha valamibe mindkét csapat beleegyezik, máris kész az adott meccsre érvényes szabály. Ugyanígy megállapodhatnak arról, hogy a 10 perces játszmákat közvetítse-e Mike Geddes, a BBC sportkommentátora, aki műsorvezetőként és ceremóniamesterként vállalt feladatot.
„A mi csapatunk az erős középmezőnyben van” – nyugtat meg Szűcs Viktor, az Oltalom edzője. „A srácok még csak három hete vannak együtt, de pillanatok alatt összekovácsolódtak. Eddig csak a törököktől és a litvánoktól kaptunk ki, de ők a fesztivál legjobbjai. A törökök nagyon komolyan veszik az egészet, külön stábbal jöttek. Elég keményen játszanak. De tényleg jók és sportszerűek.” A törökök csapata fiatalkorú bűnözőkből áll, akiket valahogy megpróbálnak integrálni. Közben a műfüves pályán figyeli a tanítványait, akik az eddig betonon játszott meccsekkel szemben esnek-kelnek a vizes füvön, majd egy becsúszás és némi szóváltás után lassan véget ér a menet. Az összezördülést gyorsan tisztázzák, és már nyújtja is a békejobbot a magyar srác a montenegrói játékosnak. A bajnokság végül délszláv házi döntővé alakult, Montenegró játszott a boszniai Zenica ellen.
„A legtöbbjüknek ez az első külföldi útjuk és az első repülésük” – ismerteti Szűcs a magyar csapat hátterét. A srácok nem éppen a legjobb körülmények közül jönnek, és a csapatnak sincs túl sok pénze. Eredményeiknek hála, ősszel Ausztráliába utazhatnak egy bajnokságra. „Nekik ez az egyetlen lehetőségük utazni. Nagyon tehetségesek, így legalább világot látnak.”
A világlátásból ezúttal kimaradt számukra a szombati Eurovíziós Dalfesztivál döntőjének végigizgulása. A focsai kocsmák megteltek, és a boszniai szerbek hajnalig ünnepelték az „orosz testvér” Dima Bilan győzelmét. A sokat szidott szerbekről csak annyit, hogy a legtrendibb kocsmában a legkigyúrtabb, legfuxosabb összetetovált csávóval és a hozzá tartozó jónővel (jó is nagyon:-) remekül lehetett mulatozni (gyakran angolul vagy németül!), pedig ezek nem a nyugati kondiba’ kigyúrt plázacicafiúk, akik csak tévében láttak valódi erőfeszítést.
A sztori lényegében ennyi, volt sok készeskedés, jó beszélgetések és jó programok. Azért lenne pár megjegyzésem a szervezéssel kapcsolatban (amire egyébként semmi kifogás nem volt általában, DE). Ezt a focifesztivált pénzelte az EU, a FIFA, mindenféle NGO, Focsa, stb. Egy halom pénzért idecsődítettek vagy 25 újságírót Európai csücskeiből, Portugáliából, Litvániából és a többi. Rengeteg pénzt elszórtak előkelő szállásra és legjobb kajára. Csak a lényeg maradt ki, és egy kis ars poetica következik.
Magyarországon talán furcsának tűnik, de az újságíró az OLVASÓNAK ír. Az olvasó pedig szeret ÉRDEKES vagy legalább ÉRDEKESEN MEGÍRT anyagokat olvasni, azért, mert NEM MAZOCHISTA. Az olvasót NEM érdekli, hogy mit mond az EU delegáció, nem érdekli, hogy egy kiöregedett Bundesligásnak mi a véleménye erről, és az sem, hogy a FIFA hogyan szállt bele ebbe a projektbe. Érdekes lehet viszont, hogy miért pont Boszniának erre a csücskére szervezték, hogy hogyan került ide egy magyar csapat, és bármi, aminek TÖRTÉNETE VAN. Külpolitikai újságíróknak biztos nagyszerű kurzus lett volna (olvas még valaki külpolitikáról ebben az országban?), promóciós útnak azonban elég gyenge volt:
Jelen esetben adott volt egy utcafoci fesztivál egy elég érdekes helyen, érdekes sztorival. Ezt a szervezés maximálisan figyelmen kívül hagyta. A bő kétnapos program 90 százaléka a következőkre ment el: EU delegáció fogadása, beszélgetés. FIFA delegáció, beszélgetés. FOCSA polgármesterének hivatalos köszöntője. Híres leverkuseni ex-Bundesligás országos világsztárral, Carsten Ramelowval való találkozás (még életemben nem hallottam a nevét, és a Bundesliga sem érdekel, ennek megfelelően nem volt miről beszélnünk). EU és FIFA közös meeting, egymás hátának a veregetése. Ezeken a programokon szinte pont ugyanazok a dolgok hangzottak el, amit vagy napokkal korábban már elolvastam a neten a megfelelő honlapokon, vagy amit a program elején kézbe kaptunk sajtóanyag címén. Vagyis a két napból 3 órám volt arra, hogy rájöjjek az egész sztori ízére és próbáljak meg valami olvashatót összerakni belőle. Az összes többi programból összesen két mondatot tudtam idézni, de azt is csak azért, hogy annyival több megszólaló legyen, mert önmagukban nem sokat tesznek hozzá az anyaghoz. Ezek után úgy érzem, kihoztam belőle a maximumot.
Még egy gyors megjegyzés a nyugati újságírókról (különösen a sportújságírókról). Én nem állítom, hogy a Balkán a világ közepe és illik valamennyire ismerni (egyébként miért ne?), de megdöbbentett a nyugatiak tudatlansága. Az egész csapatból mi ketten voltunk Bálinttal azok, akik egyáltalán jártak valaha a Balkánon. A társaságnak tulajdonképpen csak most esett le, hogy a 20. század utolsó évtizedében két EU tagállam, Olaszország/Ausztria és Görögország közti régióban hosszú véres háború dúlt. Hogy Európában a II. vh után is előfordulhatott népirtás, hogy voltak koncentrációs táborok, hogy nőket tömegesen erőszakoltak meg, hogy etnikai tisztogatás folyt, hogy csak Boszniában egymillió taposóaknát telepítettek, hogy családok tízezrei szakadtak szét. Arról például sokan most hallottak először, hogy Boszniában nem lehet összevissza kirándulgatni, mert el van aknásítva rengeteg terület, többek között a Szarajevó környéki csodálatos hegyek. És teljesen megdöbbentette őket az is, hogy Magyarország déli részéről látni és hallani lehetett a bombázásokat.
Hazafelé még megnéztük a sokat vitatott visokoi piramist. Azóta röhögcsélek rajta. 2005-ben bejárta a világsajtót, hogy a Szarajevótól 30 km-re lévő Visokoban lévő nagy hegy voltaképpen egy piramis. Ezt persze sokan cáfolták, de volt azért némi rajongótábora is egy őrült bosnyák régész vezetésével. Természetesen az egész egy nagy kamu. Valóban van egy piramis, vagyis inkább gúla alakú hegy. Meredek ösvény vezet föl, útközben piramisos pólót, kulcstartót és egyéb biszbaszt áruló standok tömkelege, önjelölt guideok és a többi, tisztára mint Angkorban és a többi. A meredek lépcső megmászása után a jobboldali képen látható „csodálatos bizonyíték” és „páratlan régészeti lelet” tárult elénk mindenféle jelzés, szöveg vagy magyarázat nélkül. Annyira , hogy végül is megérte a túra:-)
A háború utáni megbékélésre és a Balkán népeinek barátságos együttműködésére keresve sem lehetett volna megfelelőbb helyszínt találni a Boszniai Szerb Köztársaság délkeleti részén fekvő Focsánál. Európai pénz, hátrányos helyzetű gyerekek, 14 ország 24 csapata és egy labda: lényegében ennyi kellett ahhoz a május utolsó hétvégéjén rendezett négynapos utcafoci-fesztiválhoz, amely olyan alapértékekre hívta föl a figyelmet, mint a tolerancia, a békés együttélés és a fair play.
Bosznia-Hercegovina Európa szomorú országa. Nehéz olyan helyet találni benne, ahol ne lenne a jelen a keserű emlékezés és fájdalom. Egy fejlövést túlélt ember és pár alkoholista munkanélküli egy szarajevói kocsmában – ezzel a búcsúzó képpel ültünk autóba Focsa felé.Intermezzo: Ez a sztori mindig durva: van egy kocsma Szarajevóban, amit sosem mulasztok el meglátogatni. A turistanegyed közepén, egy jelöletlen, lepattant kis krimó. Amikor megkérdeztem egy ott üldögélőt, hogy járnak-e ide turisták, csak annyit mondott, hogy volt itt februárban két német. Ezt mondjuk elbaszta, mert februárban mi voltunk ott Ádámmal… Most Bálinttal mentem, ő fotózott jókat, én meg próbáltam valami sztorit kihozni az alábbi cuccból. De visszatérve a kocsmára: fél euró egy feles travarica, a legjobbik fajtából. Az első kettő lecsúszott csak úgy barátságosan. Közben mondtam is Bálintnak, hogy ebben a kocsmában nem lehet 5 percnél tovább magányosan ücsörögni, mert a helyiek úgysem bírják ki és kapcsolatba lépnek a betévedő idegenekkel. Most is, a második feles után a nőci már hozta is a harmadikat, és közben a pult előtt ülő arcokra mutatott, hogy ők rendelték.
Feléjük intettük, megköszöntük, lehúztuk, és már kérték is nekünk a következőt. Cserébe visszahívtuk egy sörre, közben beszédbe elegyedtünk a sarki antikvitás tulajdonosával, aki a háború után hazaköltözött Kanadából. A „beugrunk egy travaricára becsekkolás előtt” eredménye 8 lehúzott feles lett kábé egy óra alatt, amitől kellőképpen berúgtam. Így kellett becsekkolni a szállodába és megismerkedni az európai újságírókkal, akik a focifesztiválra jöttek. Este vacsi, ami hatalmas travaricázásba fulladt, a végén negyed literes kancsóban hozták a szeszt.Másnap reggel az összes nyugati zsurnaliszta csak a fejét bírta fogni. Ők voltak a kevésbé rutinos versenyzők, akik a páleszt sörrel keverték. Mint egy tininek, meg kellett tanítani nekik a bosnyák mondást, hogy aki pálinkát vacsorázik, az vizet reggelizik, és egyébként is aki a páleszt sörrel issza, az az igazi alkoholista. Nekem semmi bajom sem volt egy liter tömény után, vagy 2-3 liter vízzel nyomtam este. Reggel azért kicsit bizonytalan volt kocsiba ülni…
A hatalmas erdős-sziklás kanyonok mögül előbukkanó Drina-parti kisvárosban már a jugoszláv időkben is hagyománya volt annak, hogy Maribor, Zágráb, Podgorica vagy éppen Szarajevó csapatának részvételével összjugoszláv focibajnokságot rendezzenek. Aztán jött a háború, és a város az egyik legelső volt, ahova a szerbek bevonultak. Elkezdődött az etnikai tisztogatás, a lakosság nagyobbik felét kitevő bosnyákokat koncentrációs táborba hurcolták, a nőket tömegesen megerőszakolták. Van mire emlékezniük.„Focsa a barátság városa” – kezdte mondandóját Zoran Avramovics, az Európai Utcafoci Fesztivál mosolygós rasztahajú szervezője, majd Zdravko Krsmanovics polgármester sokat sejttetően megjegyezte: „egészen három évvel ezelőttig csak egy fekete lyuk volt Európában”. Ettől kezdve azonban minden csak a fociról és a fair playről szól. A fesztivál alapötlete az errefelé sokat hangoztatott „focival a fejlesztésért” szlogen. Eszerint a világ kevésbé szerencsés részeinek gyermekeiben egy közös biztosan van: szeretnek focizni. Nemzetközi szervezetek tucatjai gondolják úgy, hogy az utcai focizással és ehhez hasonló fesztiválok szervezésével hatékonyan fel lehet kelteni a közvélemény figyelmét az olyan ENSZ és EU által képviselt értékek fontosságára, mint az antidiszkrimináció, a társadalmi igazságosság és integráció, a gyermekek jogai vagy akár a béketeremtés (erre a legjobb példa, hogy tavaly az amerikai csapatok Kelet-Afganisztánra szórtak focilabdákat a jóakarat jeléül. Az ügyből ugyan botrány lett a labdákra nyomtatott szaúdi zászlón lévő Korán-idézet miatt, az elgondolás azonban ugyanez volt.)
„A játék lényege, hogy a meccseken nincs bíró. A játékosok önmagukat igazgatják és minden vitás esetet megbeszélnek egymás között” – magyarázza a fesztivál szabályait Molnár Miklós, a Magyarországról érkezett Oltalom Sportegyesület kísérője. Hogy ez mennyire működik a gyakorlatban, azt a következő meccsen tapasztaljuk. Becsúszás, szerelés, átbukás, két-három hangos szó, edzői bekiabálás és máris folytatódik a meccs. „Ha durvaság vagy szabálytalanság történik, a végén megbeszélik. Ha azonban nagyon eldurvul a meccs, egyszerűen leállítják. Ez most történt először a szerb-portugálon” – folytatja Molnár. Egy közvetítő segítségével minden meccs előtt kupaktanácsot tartanak a csapatok. Ekkor tisztázzák, mi mindenben kell maguktól dönteniük a meccsen. Megbeszélik, milyen szabályok szerint fociznak: lehet-e kapuszónán belülről gólt lőni, vagy hogy a lányok gólja számítson-e duplán – ugyanis a 14-18 év közötti fiatalok között akadnak bevállalós lányok is. Ha valamibe mindkét csapat beleegyezik, máris kész az adott meccsre érvényes szabály. Ugyanígy megállapodhatnak arról, hogy a 10 perces játszmákat közvetítse-e Mike Geddes, a BBC sportkommentátora, aki műsorvezetőként és ceremóniamesterként vállalt feladatot.
„A mi csapatunk az erős középmezőnyben van” – nyugtat meg Szűcs Viktor, az Oltalom edzője. „A srácok még csak három hete vannak együtt, de pillanatok alatt összekovácsolódtak. Eddig csak a törököktől és a litvánoktól kaptunk ki, de ők a fesztivál legjobbjai. A törökök nagyon komolyan veszik az egészet, külön stábbal jöttek. Elég keményen játszanak. De tényleg jók és sportszerűek.” A törökök csapata fiatalkorú bűnözőkből áll, akiket valahogy megpróbálnak integrálni. Közben a műfüves pályán figyeli a tanítványait, akik az eddig betonon játszott meccsekkel szemben esnek-kelnek a vizes füvön, majd egy becsúszás és némi szóváltás után lassan véget ér a menet. Az összezördülést gyorsan tisztázzák, és már nyújtja is a békejobbot a magyar srác a montenegrói játékosnak. A bajnokság végül délszláv házi döntővé alakult, Montenegró játszott a boszniai Zenica ellen.„A legtöbbjüknek ez az első külföldi útjuk és az első repülésük” – ismerteti Szűcs a magyar csapat hátterét. A srácok nem éppen a legjobb körülmények közül jönnek, és a csapatnak sincs túl sok pénze. Eredményeiknek hála, ősszel Ausztráliába utazhatnak egy bajnokságra. „Nekik ez az egyetlen lehetőségük utazni. Nagyon tehetségesek, így legalább világot látnak.”
A világlátásból ezúttal kimaradt számukra a szombati Eurovíziós Dalfesztivál döntőjének végigizgulása. A focsai kocsmák megteltek, és a boszniai szerbek hajnalig ünnepelték az „orosz testvér” Dima Bilan győzelmét. A sokat szidott szerbekről csak annyit, hogy a legtrendibb kocsmában a legkigyúrtabb, legfuxosabb összetetovált csávóval és a hozzá tartozó jónővel (jó is nagyon:-) remekül lehetett mulatozni (gyakran angolul vagy németül!), pedig ezek nem a nyugati kondiba’ kigyúrt plázacicafiúk, akik csak tévében láttak valódi erőfeszítést.
A sztori lényegében ennyi, volt sok készeskedés, jó beszélgetések és jó programok. Azért lenne pár megjegyzésem a szervezéssel kapcsolatban (amire egyébként semmi kifogás nem volt általában, DE). Ezt a focifesztivált pénzelte az EU, a FIFA, mindenféle NGO, Focsa, stb. Egy halom pénzért idecsődítettek vagy 25 újságírót Európai csücskeiből, Portugáliából, Litvániából és a többi. Rengeteg pénzt elszórtak előkelő szállásra és legjobb kajára. Csak a lényeg maradt ki, és egy kis ars poetica következik.Magyarországon talán furcsának tűnik, de az újságíró az OLVASÓNAK ír. Az olvasó pedig szeret ÉRDEKES vagy legalább ÉRDEKESEN MEGÍRT anyagokat olvasni, azért, mert NEM MAZOCHISTA. Az olvasót NEM érdekli, hogy mit mond az EU delegáció, nem érdekli, hogy egy kiöregedett Bundesligásnak mi a véleménye erről, és az sem, hogy a FIFA hogyan szállt bele ebbe a projektbe. Érdekes lehet viszont, hogy miért pont Boszniának erre a csücskére szervezték, hogy hogyan került ide egy magyar csapat, és bármi, aminek TÖRTÉNETE VAN. Külpolitikai újságíróknak biztos nagyszerű kurzus lett volna (olvas még valaki külpolitikáról ebben az országban?), promóciós útnak azonban elég gyenge volt:
Jelen esetben adott volt egy utcafoci fesztivál egy elég érdekes helyen, érdekes sztorival. Ezt a szervezés maximálisan figyelmen kívül hagyta. A bő kétnapos program 90 százaléka a következőkre ment el: EU delegáció fogadása, beszélgetés. FIFA delegáció, beszélgetés. FOCSA polgármesterének hivatalos köszöntője. Híres leverkuseni ex-Bundesligás országos világsztárral, Carsten Ramelowval való találkozás (még életemben nem hallottam a nevét, és a Bundesliga sem érdekel, ennek megfelelően nem volt miről beszélnünk). EU és FIFA közös meeting, egymás hátának a veregetése. Ezeken a programokon szinte pont ugyanazok a dolgok hangzottak el, amit vagy napokkal korábban már elolvastam a neten a megfelelő honlapokon, vagy amit a program elején kézbe kaptunk sajtóanyag címén. Vagyis a két napból 3 órám volt arra, hogy rájöjjek az egész sztori ízére és próbáljak meg valami olvashatót összerakni belőle. Az összes többi programból összesen két mondatot tudtam idézni, de azt is csak azért, hogy annyival több megszólaló legyen, mert önmagukban nem sokat tesznek hozzá az anyaghoz. Ezek után úgy érzem, kihoztam belőle a maximumot.
Még egy gyors megjegyzés a nyugati újságírókról (különösen a sportújságírókról). Én nem állítom, hogy a Balkán a világ közepe és illik valamennyire ismerni (egyébként miért ne?), de megdöbbentett a nyugatiak tudatlansága. Az egész csapatból mi ketten voltunk Bálinttal azok, akik egyáltalán jártak valaha a Balkánon. A társaságnak tulajdonképpen csak most esett le, hogy a 20. század utolsó évtizedében két EU tagállam, Olaszország/Ausztria és Görögország közti régióban hosszú véres háború dúlt. Hogy Európában a II. vh után is előfordulhatott népirtás, hogy voltak koncentrációs táborok, hogy nőket tömegesen erőszakoltak meg, hogy etnikai tisztogatás folyt, hogy csak Boszniában egymillió taposóaknát telepítettek, hogy családok tízezrei szakadtak szét. Arról például sokan most hallottak először, hogy Boszniában nem lehet összevissza kirándulgatni, mert el van aknásítva rengeteg terület, többek között a Szarajevó környéki csodálatos hegyek. És teljesen megdöbbentette őket az is, hogy Magyarország déli részéről látni és hallani lehetett a bombázásokat.
Hazafelé még megnéztük a sokat vitatott visokoi piramist. Azóta röhögcsélek rajta. 2005-ben bejárta a világsajtót, hogy a Szarajevótól 30 km-re lévő Visokoban lévő nagy hegy voltaképpen egy piramis. Ezt persze sokan cáfolták, de volt azért némi rajongótábora is egy őrült bosnyák régész vezetésével. Természetesen az egész egy nagy kamu. Valóban van egy piramis, vagyis inkább gúla alakú hegy. Meredek ösvény vezet föl, útközben piramisos pólót, kulcstartót és egyéb biszbaszt áruló standok tömkelege, önjelölt guideok és a többi, tisztára mint Angkorban és a többi. A meredek lépcső megmászása után a jobboldali képen látható „csodálatos bizonyíték” és „páratlan régészeti lelet” tárult elénk mindenféle jelzés, szöveg vagy magyarázat nélkül. Annyira , hogy végül is megérte a túra:-)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)