Machetés Messi és a meg nem mászott hegy

Már ment le a nap, amikor a mellettem ülő polgármester (kreol nyelven „tonsi”, azaz town chief) megkért, hogy mutassam be a csapatot és meséljem el, miért jöttünk. A városházán ültünk az emelvényen, előttünk a helyi tisztviselők és érdeklődök gyülekeztek. A helyszín Kpademai falu valahol messze északon Libériában, a sierra leonei határ közelében.  

Megérkezés Kpademai faluba

Az egybegyűltek köszöntése után rátértem jövetelünk céljára: fel szeretnénk menni a Wuteve, vagy ahogy helyben ismerik, a Wologizi hegyre, lehetőleg a csúcsára. A viszonylag egyszerű bejelentést hosszas vita és kétkedés követte. Valójában miért jöttünk? Melyik bányatársaságnak dolgozunk? Hány geológus van köztünk? Ezek voltak az első kérdések. Ismét olyan helyen jártunk, ahol az őszinte turisztikai érdeklődés nincs a megfelelő és elfogadható motivációk között.

Miután kénytelenek voltunk feladni a Nimba hegység megmászását, Libéria nyugati részébe indultunk. Járhatatlan utakon, a LandCruisert bőven elnyelő kátyúkban néhol lépésben haladva estére a Wuteve hegységhez értünk. A felállás a szokásos, semmi információ, csak helyben érdeklődés és rögtönzés. Az esélyeink ellen szólt, hogy a vidéki Afrikában egy nap alatt semmit sem lehet elintézni. Eddigi tapasztalataim szerint ha konkrét célod van, két falu per nap a haladási sebesség, feltéve, hogy a falvak közel vannak egymáshoz. Ugyanis minden faluban újra kell tárgyalni a helyzeted, a melléd kerülő segítők feladatait és béreit, valamint a számunkra ismeretlen (és gyakran teljesen közömbös) helyi erőviszonyoknak megfelelő udvariassági köröket is le kell futni, nem megfeledkezve a helyi erős embert érintő előnyökről sem.

Ötéves terv sok ambícióval és kevés eséllyel.

***

Naplemente előtt egy órával fordultunk le a „főútról” egy motornyi nyomtávú csapásra, hogy még vaksötét előtt elérjünk egy Lisco nevű helyre, ami nemes egyszerűséggel a Liberian Iron and Steel Companyról kapta a nevét, és a Wologizi megmászásához az utolsó lakott településként van nyilvántartva. Elég sok vitatott minőségű és teherbírású fahídon haladtunk át eddig is, de egy ponton végképp zsákutcába jutottunk: a falu előtti két híd közül egyik sem nézett ki úgy, hogy az elbírjon egy terepjárót. Ahogy tanakodtunk a híd előtt, megjelent pár ember és megnyugtatott, hogy ezen a hídon még át lehet menni. És ha már itt vagyunk, ne is menjünk tovább, amíg nem tisztáztuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ezt amolyan visszautasíthatatlan ajánlatnak kell érteni errefelé: amíg nem tisztáztuk a látogatás célját, addig legfeljebb visszafelé mehetünk, előre nem.

Érkezésünkre az egész falu összeszaladt, és a nyitójelenetben említett városházán elkezdődött a bemutatkozó ülés, amelyen a sorsunkról döntött a helyi elit. Ilyen helyeken mindig megkérdezem, szoktak-e turisták járni errefelé. Ennek az infónak igen praktikus az ismerete, ugyanis ha van turizmus (értsd: az elmúlt években volt legalább egy-két turista), akkor van protokoll arra nézve, hogy mit csináljanak az ide érkező, bányászati- és egyéb minisztériumoktól semmilyen engedéllyel nem rendelkező fehérekkel. Ha igaz, amit állítanak, akkor előszedik Jonast vagy Mosest vagy Messit, aki legutóbb az idegeneket kísérte és máris van egy forgatókönyv a következő tennivalókról. Nos, itt nem volt semmilyen protokoll, bármennyire is mondták, hogy volt már itt turista. Az ülés azzal zárult, hogy a helyiek egy része kételkedett, hogy nem bányának dolgozunk, de mivel ránk esteledett, invitáltak, hogy aludjunk ott. És akkor már főznek vacsorát is, meg legyen tánc. Az biztos, hogy a helyi kisbolt heti forgalmát bőven elfogyasztottuk aznap este.

Nagyközért

A „városháza” melléképületében szállásoltak el minket. A két szobánk pont olyan, amilyet elképzelsz egy dzsungelfaluba: két apró, poros, ablaktalan helyiség, benne pár szakadt matraccal – ez utóbbi már luxus, hasonló helyeken mindig sárkunyhóban aludtunk a földön. Hamarosan betekertek egy led lámpát a falu főterén, minket beinvitáltak a boltba, és elkezdődött az őrület.

A kreol nyelv tulajdonképpen egy nagyon egyszerű angol és a helyi nyelvek keveréke. Kell fül és rutin a megértéséhez. Számomra a beszélgetések, érvelések és sztorizások végighallgatása koncentrálós agymunka, általában 10-70 százalék közti megértéssel. Persze néhány kör után letisztul a szókészlet, és akkor kiderül, hogy a sim card az „singa”, az over there az „ovada”, vagy a town chief a „tonsi”. Ebből még lett kalamajka később.

Megjelent a falu biztonsági főnöke, egy Messi nevű jó ötvenes alkoholista rendkívül tolakodó stílussal és machetével. Azonnal belém tukmált tejszínű pálmabort az alumínium kulacsából, ami után rögtön visszahúzódtam a szobába egy öblös korty viszkire, hátha megúszom a befosást a víz nélküli vécében. A kisboltban felfedeztem az eddigi legprogresszívebb (és legkevésbé környezetbarát) terméket, a zacskós gint. A sierra leonei produktum vizet, alkoholt, cukrot és ételízesítőt tartalmaz, és a gyártó szándéka szerint ez a keverék 43 fokos gint eredményez. Másfél dollárnyi helyi dollárért azonnal vettem hat felest, majd még hatot, meg még hatot. Egy-egy ilyennel le tudtam szerelni a lepattanóra gyülekező alkeszeket, akik a megfelelő mértékű mérgezésnek előre örülve gyorsan lekoptak. A gines zsacskón egyébként a borotvált hónaljú Wesley Snipes képe van, és Black Commando névre hallgat. Annyira lokálisan terjesztett termékről beszélünk, hogy még a legszakadtabb kisvárosban sem lehetett már kapni. Amikor egy Zorzor nevű „városban” egy deszkabódé boltban megkérdeztem, van-e Black Commando, úgy nézett rám az eladó, mintha a Kempinsky büféjében kértem volna egy tüskét a croissant mellé.

Közben előszedtem a direkt ilyen alkalmakra tartogatott frizbit és elkezdődött a falu behülyítése. Ketten kezdtük el dobálni egymásnak, és vagy száz szempár nézte ezt az aerodinamikai csodát. Pár perc után kiszedtem a tömegből egy komát és beállítottam harmadiknak. Elég gyorsan ráérzett a műfajra, de azért kicsit bénázott, amin az egész falu röhögött. Még egy arcot kiemeltem a bámészkodók közül, de ő nagyon béna volt, így megvolt az esti műsor a teljes kompániának. A frizbit végül megkapták ajándékba. Remélem egyszer még járok arra és viszek nekik még egyet. Egy ponton aztán rádugták a hangfalakat egy akkumulátorra és összekötötték egy ipoddal és kezdetét vette az éjfélig tartó full hangerőn baszatás, ami után a kecskék és a kutyák folytatták hajnalig a showt.

Mivel a vacsorát nem kértük, az lett a reggelink: mint mindig, most is rizs, csilis hallevessel. A monroviai luxusszálló kivételével sehol sem lehetett mást enni, bár pár helyen a halat mócsingos marhadarabok váltották. A rizs és a csili sztenderd, ez utóbbitól leolvad az arcod, mert a nemcsípős és a kurvaerős között semmilyen átmenet sincs.

Reggelre a helyzetünk nem rendeződött, de legalább a továbbjutás lehetősége alakul(gatot)t. A tonsi döntése az volt, hogy menjünk tovább motorral Liscoba, az utolsó bányászfaluba. Egy óra alatt összeszedtek három motorost meg egy guideot, végül félóránkénti száz százalékos infláció mellett hármasával fölültünk a motorokra és elindultunk. A matek úgy jött ki, hogy 500 per motor a fuvar. Majd később kiszámolták, ha várnak ránk pár órát, az még 500 per motor. Plusz a guidenak is hasonló áron kell motor plusz a várakozás. Ez nagyjából 4 USD per tétel, szóval nem nagy kiadás, csak ha sok van belőle és félóránként duplázódik, akkor félnapos intervallum fölött már látható sor a költségvetésben. És mivel az emberek többsége egész nap semmit sem csinál, a várakozást beárazni a fizetett munka mellett nyilvánvaló arcátlanság. De mindegy, legyen egy jó napjuk.

Lisco felé botrányosan idillien alakult minden. A párába burkolt Wuteve hegy dzsungelfalvain száguldottunk át integető gyerekek és nők között, majd elértünk Liscoba, ahol a helyi tanár/tonsi fogadott. Rengeteget beszélt és nála volt a 10 százalékos megértési arány, ami miatt a többi helyi sokkal érthetőbb tolmácsolása kellett. Az azonban nem tetszett a főnöknek, hogy őt nem értjük, a többieket meg igen, így mindenkit bekussoltatott és elkezdett minket egrecíroztatni. Néha mosolygott és nevetett, néha öklét rázva üvöltött, látszott, hogy nem százas. Az egész végig nem esett le neki, hogy mi bizniszelni akarunk vele, amivel ő is tudna pénzt keresni. Időközben dél lett, és egyértelművé vált, hogy aznap már nem jutunk föl a hegyre, ami viszont azt is jelentette, hogy csak az időnket vesztegetjük és értelmesebb lenne gyorsan visszamenni Monroviába, hogy a kilépéshez szükséges PCR tesztet időben megkapjuk.

Két óra értelmetlen blabla után annyi történt, hogy a bolond főnök megkérdezte, hogy őt hogy hívják, amit nyilvánvalóan nem tudtunk. Ettől nagyon megsértődött. Végül annyit sikerült kialkudni, hogy oké, akkor ad mellénk embert a hegyre. De az embernek előbb ennie kell, azaz most elküld valakit kaját szerezni, utána azt megfőzik, aztán evés, aztán indulunk csak a szomszéd faluba. Ahol nagyjából ugyanez a program. Végül mondtam a tonsinak, hogy elég jól elbaszta az időt a semmire, úgyhogy most el is megyünk. Ezt a koncepciót egyáltalán nem értette, nem hitte el, hogy energiát nem kímélve idevergődtünk, és pár óra tárgyalás után úgy távozunk, hogy egyetlen dollárt sem kerestek rajtunk.

Nem, nem voltunk mi balfaszok, csak optimisták. Megint az volt a helyzet, mint előtte, hogy semmilyen információt nem leltünk a neten, ezért belevágtunk nélküle. Lehetett volna eggyel jobb az infrastruktúra, például ha havonta arra téved egy pár expat hegyre menni, akkor simán működhetett volna. Persze ideális helyzet sosincs Afrikában, ezt csak papíron lehet így kiszámolni. Ennyi időnk volt, idejöttünk, megpróbáltuk, nem sikerült. Nem kedvetlenített el a helyzet, egyrészt remek móka volt minden egyes pillanata, sokat láttunk, sokat tapasztaltunk, már tudjuk, hogy lehet megcsinálni, ha lesz legközelebb. Végül pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ha nekünk nem sikerült, akkor jó eséllyel másnak se nagyon. (Megfelelő falunevek és keresőszavak birtokában utólag találtam egy 11 éves sztorit a hegyől, de az a koma sem ment föl, csak egy napot trekkingelt a környéken.) Kevés szórakoztatóbb hobbit tudok ennél elképzelni.

Arcleolvaszó chili

Monroviába visszatérve megcsináltattuk az őrületig bonyolított értelmetlen PCR tesztet, lásd alább. Végül úgy döntöttünk, hogy a további csavargás helyett már nem autózunk újabb napokat, hanem maradunk a városban. Egy luxusszálló előtt elhajtva egy gyors döntés hatására bekanyarodtunk a parkolóba, és próba szerencse alapon megkérdeztem, van-e ötfős apartman. Éppen volt, 500 dollárért, amit azonnal ki is vettünk. Libéria bármennyire is szakadt hely ugyanis, mivel nincs turizmus, csak NGO-k és bányavállalatok alkalmazottai utaznak erre, így 50 dollár per fő alatt lényegében semmilyen szállás nincs. A monroviai 50 dollárost első nap már teszteltük, aránylag tiszta, de kicsi szoba, csótánnyal és szarul kinéző dolgokkal. Ehhez képest a 100 dolcsisban benne van a lazacos reggeli meg hogy medencében lehet sörözni egész nap. És ez nagyjából lefedi azt az igényt, amivel a két hegy meg a végtelen közlekedés után elő bírtunk állni.

***

A monroviai PCR teszt leírása azoknak, akiket nem idegesítenek az idegesítő dolgok.

1. Belépsz a tesztközpontba (szemetes óceánpart) és leülsz a sorba

2. Odajön hozzád egy önkéntes, hogy csak akkor ülsz jó helyen, ha van referencia számod. Ehhez le kell tölteni egy appot, kitölteni az összes létező adatoddal, aminek a végén valóban kapsz egy hétjegyű kódot. Ha ez nincs meg, akkor is sorra kerülsz valamiért.

3. A hétjegyű kódot egy nő ráírja egy papírra, majd kitölt neked egy csekket 50 vagy 75 dollárról, amit be kell fizetned. Hogy 50 vagy 75 az random, a társaság egyik fele ilyet, a másik olyat kapott, pedig ugyanazzal a géppel megyünk ugyanoda. Hogy ne legyen baj, megreklamáltuk. Ehhez az 50 dolláros csekkeseknek újra ki kellett tölteni az appot egy újabb referenciaszámért, amit újra leírtak egy cetlire.

4. Az összes cetlivel és számmal a pénztárhoz kellett menni fizetni. Az én számomra azt mondták, az nem megfelelő, töltsem ki újra az appot és kezdjem előröl. Indulatba jöttem, és felvontam a szemöldököm, de tudtam, hogy vesztettem. A nő, akinek annyi dolga volt, hogy egy hétjegyű számot leírjon egy papírra, nekem csak hat számjegyet írt le. Amikor mondtam neki, hogy eltévesztette, azt válaszolta, hogy csomót dolgozik. Mondtam, hogy ez valóban így van, de az az egyetlen dolga, hogy hétjegyű számokat telefonról papírra átírjon, így nem nagy az elvárás, hogy jó legyen. Végül újabb nekifutásra helyesen oldotta meg a feladatot és ki tudtam fizetni a teszteket. Befizetéskor azonnal megkaptam sms-ben a megerősítést, bár ezt nem kérte senki.

5. Beültünk a tesztelős sorba. Jött egy koma, hogy van-e pecsétes papírunk, amire majd sorszámot adnak. Nem, nincs.

6. Beálltam egy sorba pecsétet szerezni. A kitöltött appból átírták papírra az infókat, minden referenciaszámot leírtak egy külön papírra, névvel, ezt egyesével lepecsételték. Ezzel párhuzamosan a neveket és referenciaszámokat egy listára is fölírták és lepecsételték. A papírokat megkaptam.

7. Beültünk a tesztelős sorba. A pecsétes papír ellenőrzése után kaptunk öten egy sorszámot, amivel be is szólítottak.

8. Az app és a papírok alapján egyesével kikérdezték tőlem az összes adatot, és miután nem volt hol belekötni, beléphettünk a teszt regisztrációra.

9. A teremben volt vagy 20 szék, azon ment a sorbanülés. Amikor sorra került valaki, a maradék 19 ember fölállt, és odébb ült eggyel. Sorra kerültem. A papírokról az adataimat egy másik papírra, majd némi belekérdezéssel tarkítva felírták egy appba. Mivel akkor még nem volt szállásunk, teljesen mást adtunk meg, mint ahova mentünk.

10. A tesztelés pont olyan volt, mint bárhol máshol.

A részidő 2 óra 40 perc volt úgy, hogy lényegében nem volt sor. A tíz lépésből 8 teljesen felesleges, a kb 20 fős személyzet munkáját két fő kiválóan elvégezte volna. This is Africa – ez a magyarázat arra, hogy a kitöltött appot miért kell átírni papírra, és azt miért kell kézzel visszaírni egy appba. Továbbá a pecsétes papírok megléte is elég súlytalan programpont a hatékonysági listán.

Az eredményt másnap egy honlapra belépve, a referenciaszám birtokában lehetett letölteni. További trükk, hogy nekünk 24 órán belüli teszt kellett, az 175 USD, de egy papírra ki volt írva, hogy ilyen lehetőség nincs, csak 72 órán belüli 75 dollárért. Mi ezt kértük, és úgy 16 órával később megvolt az eredmény.

Még csak egy hete jöttem el Afrikából, de máris hiányzik.

Piás város bányászati problémákkal: hegyi sztorik Libériából. 1.

Aki olvas az utazásaimról, tudhatja, hogy semmivel sem lehet jobban behúzni egy túrába annál, mint ha nincs kép a neten arról a helyről, ahova készülünk. Szokásos világbajnok csapatunk újabb két taggal egészült ki, így öten vágtunk neki a Nimba és a Wuteve hegységeknek. A Nimba hegységben található Guinea és Elefántcsontpart legmagasabb pontja a közös határon, a Wuteve pedig Libéria legmagasabbja. Előbbi úgy 1700, utóbbi 1400 méter fölött van tengerszint felett és a latin betűs internet egyetlen leírást sem tartalmaz ezekről a helyekről.

***

Többször volt alkalmam a covid alatti utazásról írni, de ami a januári afrikai utat illeti, az az eddigiek közül is kilógott. Az eredeti tervek szerint Etiópia, Eritrea és Szomáliföld volt a célpont, azon belül is az ottani nagy hegyekre való fölsétálás. Közben Etiópiában a háború hulláma elérte a Simien hegységet is (azóta újra lehet menni egyébként), és Szomáliföldről is megosztó hírek érkeztek, így az egész túrát át kellett szervezni a jóval kényelmesebbnek tűnő Mozambikba, Malawival és Zambiával kiegészítve. Napokkal később megjelent az omikron és mindhárom ország a karanténos listára került. Pár héttel indulás előtt került a képbe Libéria, mint C-terv, ami aztán nagyon gyorsan komolyra fordult.

Nyugat-Afrika turisztikai értékeiről nem véletlenül nem hallottak a legtöbben, és a korábbi guineai és sierra leonei tapasztalataim alapján én sem nagyon tudtam meggyőzni másokat, hogy majdnem olyan, mint Thaiföld, csak még nem hallottál róla. A száz-kétszáz dolláros vízumok, a három-négy átszállásos repülések, a nem létező infrastruktúra és a drága, de legalább szar szolgáltatások szerencsésen távol tartják a kevéssé kitartó és jobban megközelíthető helyeken is boldog turistákat.

Miután két hetet csúszott a vízumunk, és indulás előtt két nappal még mindig csak annyit mondtak a komák, hogy „sorban állok érte”, komolyan visszatértem az etióp túra beizzításához. A végső határidő után egy nappal, az indulás előtt 36 órával, amikor elküldtem egy üzenetet a vízumos embernek, hogy kösz a semmit, megérkeztek a dokumentumok egy pdfben. Az addiszi repjegy foglalását leállítottam és minden kezdődött előröl. Stresszes műfaj covid alatt Fekete-Afrika túrát szervezni a karácsonyi időszakban.

***

A mondás szerint nincs könnyű hegy, és hiába beszélünk viszonylag alacsony magasságokról, a valóság nem ennyire egyszerű. A négyezresekben az a jó, hogy elég nagyok ahhoz, hogy másoknak is föltűnjenek, így előbb vagy utóbb, de kiépül valamilyen infrastruktúra a környékre. Ezzel szemben az ezer méter körüli kis afrikai hegyekre senki sem kíváncsi, és senki sem feccöl bele pénzt és energiát, hogy senki által nem járt helyeket megnézzen magának. Ezekre a célpontokra szakosodni túravezetői szempontból a lehető legjobb kihívás, ugyanis minden egyes túra expedíciós jellegű, bejáratlan (néha bejárhatatlan), gyakran megismételhetetlen és rengeteget lehet belőle tanulni. Mindezt olyan helyeken, ahol nemigen jár fehér ember – néha ember se nagyon. Minden információt magunknak kell megszerezni, és minden lépést magunknak kell kijárni az engedélyek megszerzésétől kezdve a különböző érdekű autoritásokkal való tárgyalásig vagy akár a faluközösség előtt való felszólalásig. A normális nyaralással szemben az ilyesmire viszont még évek múlva is emlékszik az ember.

Tervezés közben a Nimba tűnt egyszerűbbnek. Ugyan a legmagasabb csúcsa már Libérián kívül van, de mivel semmilyen infrastruktúra (például ösvény) nincs a környéken, logikusnak tűnt, hogy egy helyi rangerrel meg lehet állapodni, hogy a két határ között teszünk egy egynapos gerinctúrát. Egyetlen erre vonatkozó forrás van a neten, de az egyrészt nem pontos, másrészt – mint utólag kiderült – nem is igaz, mindenesetre ez alapján lehetségesnek tűnt a megközelítés. A Google Earth műholdképei szerint szavannás-erdős hegygerincen kellett volna egy szép trekkinget lenyomni.

A Nimba hegy libériai oldala egy ArcelorMittal nevű acélgyártó cég bányájáé gyakorlatilag, így minden tevékenységhez a cég hozzájárulása kellett. Szerencsére ez a rész működött a legjobban. A bányászváros Yekepa, amit egy helyzetet jól értő itt élő expat úgy jellemzett, hogy „drinking town with mining problem”. Egyetlen hotel (értsd: munkásszálló), egyetlen night club (baszatós zene sötét helyen, én leginkább shitface/metálrészeg állapotomban keveredek ilyenre), sok templom (episzkopális, katolikus, evangélikus, baptista, egyéb keresztény szekták) és különböző minőségű egyszintes lakótelepek alkotják a „várost”, ami egyébként meglepően szerethető annak ellenére, hogy a halálra iváson kívül nemigen látszik benne más, hosszú távú perspektíva.

Az urbánus élet ezen fokáról mindent elárul az a jelenet, amikor a "város" "közepén" sim kártyáért (később ld. singa) sorban ülve patkányra hízott csótány kezdett fölmászni a szembe ülő koma lábán. Ő végig nem látta, és magyarázott valamiről, majd amikor a szörny megjelent a térdén, sokkot kapva rám söpörte, de én már sejtettem, mi lesz. Spiccel azonnal visszapöccintettem a komára, majd az akkor éppen zajló African Cup-ra utalva odavetettem, hogy Yekepa Cup, Bro. Nem volt több kérdés.

Este szereztünk egy helyi rangert, és megállapodtunk, hogy másnap fölvisz a legmagasabb pontra. Reggel még mindig ez volt a cél, de már elhangzott az is, hogy a Nimba legmagasabb pontjáról beszélünk, Libéria területén, természetesen. Pár órás kirándulás után fölértünk a Libéria, Guinea és Elefántcsontpart hármas határát jelző határkőhöz.

Naittakert, megérkeztünk. Hiába mutogattam a vezetőnek, hogy mi a guineai legmagasabb pontra igyekszünk, és az arra van látható messzeségben, az aznapi túránk itt véget ért. A kategorikus NEM számomra elég vonzó tárgyalási alap, így abban maradtunk, hogy estére összehív egy megbeszélést és értekezünk egyet, hogy a NEM az mennyire NEM, illetve nem lehet-e IGEN véletlenül.

Egy tucat megsütött hal után, csilitől leégett hajjal, félrészegen beszélgetve, elkezdtek gyűlni körém az emberek. Volt libériai ranger, guineai kollégája, környezetvédelmi menedzser a bányától, helyi nemtudommit képviselő szaki, összesen vagy hat ember. Egészen kiváló párbeszédek zajlottak:

Helyiek: - Természetesen guineai vízum nélkül nem lehet a hegyre menni.

Én: - Miért nem?

Helyiek: - Mert az Guinea.

Én: - De mi nem megyünk Guineába, csak a határán megyünk. Egyik lábunk Guineában, a másik Elefántcsontparton. Eszünk ágában sincs belépni.

Helyiek: - Öööööööö.

***

Helyiek: - A libériai rangerek nem mehetnek át Guineába.

Én: - Miért nem?

Helyiek: - Legalább szólni kéne a guineaiaknak.

Én: - Itt ül egy. Hello, Sir, átmehet a ranger Guineába?

Helyiek: - Öööööö, erre még nem volt példa.

Én: - Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, csak azt, hogy még nem csináltad.

Helyiek: - Ööööööö, igen.

***

Helyiek, egy óra győzködés után: - Sajnálom, nem lehet átmenni innen.

Én: - Ez ugye a Nimba hegység, a három ország határán? És azt mondjátok, hogy a libériai oldalról még soha egyetlen ranger vagy bányavállalati ember nem volt arra kíváncsi, hogy mi van a határkövön túl?

Helyiek kussban: - Nem, ilyen még nem volt.

Én: - És nem akarjátok tudni, hogy milyen vadcsapások, növényfajok és tereptárgyak vannak a hegyen, közvetlenül az országhatár környékén?

Helyiek csillogó szemmel: - Nos, ha így nézzük a dolgot, ez egy tudományos expedíció, és mint ilyen, lehetséges.

Végül a nemből igen lett azzal a feltétellel, hogy nem hagyjuk el a hegygerincet, és naplementéig visszatérünk Libéria területére. Imádom Afrikát és a kompromisszumokra kész embereket.

Másnap hajnalban indultunk, és elég jó tempóban reggel 9-re a hármashatár kőnél voltunk. Itt köszönt szembe a valóság. Az a valóság, ami nincs fönt a neten, és amitől nagyon meg lehet combosodni. Percek alatt csesződött el a napunk. Pár lépés után alig észrevehetően kezdett sűrűsödni az aljnövényzet. Ötven métert sem haladtunk, amikor előkerült a machete és percenként pár métereket tudtunk haladni legfeljebb. A szövevényes indák még pár méterről sem látszanak a talpad alatt, csak azt veszed észre, hogy már nem a talajon jársz, és minden egyes lépésnél derékig ki kell emelni a térded, hogy ne fogjon meg a növényzet.

Egy óra múlva a mellig érő, majd három méteres bozót dzsungellé vált. Leginkább tüskés indákkal és kidőlt fatörzsekkel súlyosbított dzsungellé. Jóval harminc fok fölött volt, de muszáj volt kabátot venni, különben a növényzet a bőrt szaggatja meg. Vezetőnk időnként bemért GPS pontokat, hogy áldozzunk a tudomány oltárán is. Délig nagyjából két kilométert tettünk meg a légvonalban tízből, és nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a túrát innen fizikailag lehetetlen végigvinni. Egy nap alatt egész biztosan. Többre meg nem volt lehetőségünk, mert ahhoz legalább kettőt a hegyen kellett volna aludni, azaz kellett volna guineai vízum, legalább 12, de inkább 15 liter víz per fő, háromnapi kaja, illetve elegendő felszerelés az ottalváshoz. A hegy az elefántcsontparti oldalról sűrű dzsungellel határolt, egyedül a guineai oldalról lehetne fölmenni valahogy, de az egy külön út és legalább 4-5 nap a legközelebbi városból. Legalább megpróbáltuk.

Tulajdonképpen mindenki vidáman jött le a hegyről. Egyrészt alaposan elfáradtunk (a foglalkozás elérte célját), másrészt ismét bebizonyosodott, amit eddig is nagyon jól tudtunk: nincs könnyű hegy. A következő sem volt az.

Síszemüveggel és banánnal keresztül a Szaharán

Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt Marokkóban csavarogtam, amikor elhatároztam, megnézem a világ egyik leghosszabb vasúti szerelvényét Mauritániában. A program persze nem maga a megtekintés lett volna, hanem felülni rá és végigdöcögni a Szahara pár száz kilométerén a Zouerate körüli vasbányákhoz, valamint az arrafelé elszórt sivatagi városok végiglátogatása. Buszra is ültem és két nap alatt eljutottam Nyugat-Szaharába, Dakhlába, ahonnan egy reggeli taxival mentem volna a határra. Hajnalban már a kocsiban ültem, amikor a sofőr megkérdezte, van-e vízumom. Mivel akkoriban a határon állították ki, természetesen nem volt az útlevelemben ilyesmi. „Kár, mert a múlt héten a korrupció miatt eltörölték a határon történő vízumkiadást” – józanított ki a koma, így vissza kellett volna mennem Rabatba, és újra próbálkozni. Mindez összesen négy nap buszozást jelentett volna, plusz amíg megkapom a vízumot, úgyhogy gyorsan elengedtem a sztorit és inkább keresztülstoppoltam az Atlaszon és mindenféle kalandokba bonyolódtam helyette.

Azóta persze alaposan utána olvastam mindennek, de mivel folyamatosan mentem valahova, valahogy nem került elő újra ez a történet. Néha azért eszembe jutott, ha lenne bakancslistám, ez valahol az elején lenne, de nem foglalkoztam vele túl sokat. Végül aztán derült égből jött az ötlet és szó szerint egyik hétről a másikra Mauritániában találtam magam. A vonatozás ezúttal nem szerepelt a tervek között, de ahogy fizikailag egyre jobban közeledett a helyszín és az időpont, nem volt már lehetőség félreugrani előle. Illetve lett volna, de ha már eddig elfárad az ember, akkor minek.

Az egész megint a legmagasabb csúcs megmászásával kezdődött, csakúgy, mint a tavalyi túra Darfúrban  , meg előtte Irakban. 

A Kediet ej Jill a maga 915 méteres magasságával nem nagy kihívás, azonban a megközelítése, sőt, megtalálása, a vele járó papírmunka mégis kihívássá tudja tenni az ilyesmit. És mivel gyakorlatilag a hegy lábától nem messze indul a vonat, adja magát, hogy felüljön rá az ember. Egyébként is Mauritániában a vasércszállító vonattal utazni olyan, mint Bangkokban tuktukozni: ha nem csinálod, ott se voltál. Persze kis túlzással, de azért elég sokan kipróbálják éves szinten. Az egész teljesen legális és tök ingyen van, a kockázat benne a megfázás és a rendkívül mocskosnak levés tengelyen mozog, ami egy ekkora vagányságért cserébe nem nagy ár. A bénábbak persze leeshetnek és meghalhatnak, de az elhanyagolható részhalmaz.

A vonatozásra „komoly” iparág épült a helyi túravezetők között, ugyanis megfelelő felkészülés nélkül elég kényelmetlen a kaland. A legfontosabb eszköz a síszemüveg, ami pormentesen védi a szemet és környékét – na, ilyenem például pont nem volt, de egy napszemüveg is jobb a semminél. Nem baj, ha van nálad egy nagy takaró, pléd, szőnyeg vagy bármi, amire le lehet ülni, amin lehet aludni, és amit utána ki lehet mosni, illetve ki lehet dobni. Szükséged lesz pár nejlonzacskóra a hátizsáknak, egy kisebb meg a telefonnak, fényképezőgépnek, a por ugyanis mindenen átmegy. Éjjel időnként leesik a hőmérséklet nem sokkal fagypont fölé, így meleg ruha sem baj, ha van nálad. Kell azon kívül helyi turbán, ami véd a naptól, a széltől és a portól nyaktól fölfele, valamint csomó víz meg banán. Ez utóbbi rendkívül praktikus, ugyanis a vasércporos kézzel bármihez hozzáérsz, mocskos lesz, a banánt viszont kiválóan meg lehet hámozni. Pisilni, kakilni a sarkokba lehet, majd nem nézünk oda, a száz tonna vasércet ennyivel úgysem tudod tönkre tenni. Ezeket a cuccokat nem muszáj magaddal cipelni egész Afrikán keresztül, a helyi komák tudnak segíteni a beszerzésben, főleg, ami a síszemüveget illeti. A mi döntésünk ehhez képest teljesen spontán volt a vonat indulása előtt kábé egy órával, a helyiek közreműködése kellett, hogy legalább egy szőnyegünk meg egy karton vizünk legyen. Így sikerült indulás előtt egyetlen perccel utolérni a vonatot és fölkapaszkodni az egyik halom tetejére.  

Felszállók Choumban az éjszakai zötykölődésre az óceán felé. 

A vasércvonat egyébként nem valami újabb hipszter dolog, már a 60-as évek óta közlekedik, és azóta használják is a helyiek. Mélyen a Szaharában, Zouerat mellett működik Mauritánia legnagyobb vasércbányája, amely az ország bevételének úgy negyven százalékát adja. A környéken akad néhány város, Atar, ami a Dakar egyik állomása volt egykor, vagy Chinguetti, az iszlám hetedik legszentebb városa, az egykor dúsgazdag Mali birodalmat és a Mediterráneumot összekötő karavánút egyik legfontosabb állomása. Innen azonban nem vezet már út a tengerpartra, csak a vonat. Ötszáz kilométeren nyílegyenesen zötyög a nyugat-szaharai határ mentén Nouadhibou kikötője felé, ahol hajóra rakodják az ércet a világ minden tája, elsősorban Kína és Franciaország felé. Autóval ez kétnapos kerülő a főváros érintésével, vonattal mindössze egy éjszaka. Az egyetlen logikus közlekedési mód tömegek számára több mint fél évszázada. 

A soha el nem készült francia alagút

A teljes vonal 700 kilométer, naponta három járat indul, de ebből csak az egyik áll meg útközben, emiatt a legtöbben ezt használják. Menetrendje nincs, tágabb értelemben dél és este 8 között indul, konkrétabban délután egy és kettő között általában. Menetideje sincs, de 18-20 óra között szokott sikerülni a beérkezés. A szerelvény 2 – 2.5 kilométer hosszú, nagyjából kétszáz kocsival, mindegyikben 80-90 tonna vasérccel. A végén van néhány tartálykocsi, meg pár sima plató, amilyenen Freddie Mercury énekelte, hogy if I could only reach you/If I could make you smile/If I could only reach you/That would really be a breakthru. Ha profin be akarod  gyakorolni a Breakthru-t, az út alatt körülbelül háromszázszor tudod végigtolni refrénestül és gitárszólóstul, igaz, a 35 kilométer per órás átlagsebesség nem annyira metál, mint a száguldás a Queen klipben. Cserébe a kétszázszor kilencven tonna vasérc előtted szó szerint nagyon hevi metál.

Ha valaki nagyon gyűjti az országokat, a vonat pár kilométeren áthalad Nyugat-Szaharán is Choum előtt, mielőtt ráfordul a tengerparti szakasz utolsó majd’ ötszáz kilométerére. Itt egyébként épült egy Nyugat-Szaharát elkerülő alagút is, illetve csak egy két kilométeres luk a hegyben, mert a másik oldalt nem érték el sosem. A szokásos európai hülyeség… A spanyol fennhatóság alatt lévő Nyugat-Szaharán való áthaladáshoz a spanyolok és a vasutat építtető franciák nem tudtak megegyezni, így a francia mérnökök a jelenlegi nyomvonallal párhuzamosan, kizárólag (akkor még) francia területen alagutat kezdtek fúrni a tömör gránitba, hogy aztán nem sokkal később a spanyol kivonulás után az egész terület mauritán fennhatóság alá kerüljön.

Praktikusan nézve a vonatozás turisztikai értékét elég mindössze egy kisebb, nem egészen kétszáz kilométeres szakaszt lenyomni Fderik település és Choum között az óceán irányába. Ez úgy 4-5 órás program, nagyjából délután kettőtől naplementéig. Naplemente után értelemszerűen nem látsz semmit, és napfelkeltére már Nouadhibou közelében vagy, vagyis egy kurvahideg, poros és vaksötét és mocskos éjszakád lesz. Mindezt akkor éri meg letolni, ha amúgy is Nouadhibou a cél, vagy ha perfekcionista vagy. Nekünk Chinguetti volt az esti programunk, úgyhogy naplementekor lemásztunk a vashegyről és visszamentünk a Szaharába. Az óceán felől a sivatagba menni azért nem érdemes, mert a vagonok üresek, egy nagyon mocskos vasládában töltöd az egész napot, és ha ki akarsz látni, nagyon kell kapaszkodni a kocsi peremén, különben leesel, mert eléggé rángat időnként.

Ahogy olvastam a neten a sztorikat, sok embernek ez élete kalandja. Nekem így negyven fölött és ilyen életmód mellett egynek megteszi. Egy elég jónak. Valójában kurvajó volt, maximálisan megérte kipróbálni, mennék újra (mondjuk nem idén, meg nem nyáron). De azért helyén kezelve a dolgot ez mégiscsak egy turistaprogram, amit mindenki behúz, aki valamiért Mauritániában köt ki.  

x

Colorful Freetown

Apróságok

Távol álljon tőlem a szentimentalizmus, mindenesetre így utolsó estémen leírok mindent, ami eszembe jutott a nap folyamán, és érdekes lehet. Rendszer nem lesz benne, inkább csak az élet apró örömei.

Ha valaki nagyon nagyon szeretné, hogy utcát nevezzenek el róla, természetesen még életében, Freetownban a helye. Ehhez nem kell rendszerváltónak lenni, sem amerikai elnöknek (lásd Pristinában és Tiranában a Bill Clinton utat), elég, ha egy addig beépítetlen területen, mondjuk a tengerparton vesz egy telket, és felépíti rá a környék első házát. Később aztán jönnek a többiek, és szép lassan utca lesz, de az elsőség a tiéd. Itt az a szokás, hogy arról nevezik el az utcát, aki először költözött oda. Így van például egy Winner street, ami egy ott lakó német csávó nevét viseli. Belényi utca nem lesz, mert egyrészt nincs pénzem, másrészt meg a helyiek úgysem tudnák kimondani, és inkább máshogy hívnák.

Sierra Leonéban sem szeretik a kínaiakat. Ugyanazért, amiért Szudánban (lásd valamelyik 2007. novemberi bejegyzést). Addig rendben van, hogy idejönnek, utat és stadiont építenek, DE. Cserébe koncessziókat kérnek gyémántbányára, aranyra, halászatra – a világ egyik leggazdagabb halállománya úszkál errefelé. Így aztán mindent lerabolnak, és közben végtelen tömegben hozzák a gagyi ruhákat, a szar gyógyszert és a sok műanyagot. Az itt élőknek nem sok munkát adnak, mert a saját munkásaikat hozzák ide, akik még a helyieknél igénytelenebb körülmények között is jól elvannak (a kínai munkásnegyed-sztenderd szerint húszan egy lakásban – röhögve mesélik a halászok). És jönnek a kínai prostik szép számmal, ők a libanoniaknak kellenek csak, de az éppen elég, mert ők a fizetőképes réteg. Egy kínai prosti olykor 100 dollárt is elkér, miközben egy helyi csajt egyért is rá lehet venni, a fehér embernek még annyi sem. Úgyhogy Kína a modern gyarmatosítás élharcosa, Szudánban az olajra tették rá a kezüket, amiért cserébe fegyvert és vadászrepülőket adnak a kormánynak, az meg Darfúrban tovább nyomorgatja vele a népet, de ez egy hosszú történet, és nincs benne happy end.

Tegnap belecsúsztam egy politikai vitába, és mintha otthon lettem volna. Most pártok és egyebek említése nélkül a következő a sztori. Van egy kormányzó párt, ami nem csinál semmit. Van egy ellenzéki párt, aminek az ideje alatt hatalmas mennyiségű segély érkezett az országba, csak éppen ezt senki nem hiszi el, mert semmit sem láttak belőle. Az észosztás lényege az volt, hogy a kormánypártnak példát kell mutatnia. Az ország vezetőjének kell a legkeményebben dolgoznia. Ha lusta, az egész párt lusta, ha korrupt, az egész párt korrupt. De a lényeg a példamutatás. Hogy ez kinek a szájából hangzott el? Egy parányi halászfaluban ültem, Lakka Beachen, és az ottani halászok vitatkoztak ezen két pálmabor meg egy dzsoint között.

Jó lesz már hazamenni, egyre jobban félek a közlekedéstől. Néha túl gyors, néha őrjítően lassú. Tegnap ez utóbbihoz volt szerencsém. Lakka Beach olyan 10 kilométerre van a szállásomtól. Lehet, hogy csak 8-ra, de semmiképpen sem 11-re. Másfél órába telt odajutni a helyi tömegközlekedéssel, vissza ugyanennyi. Amíg van aszfaltozott út, addig van forgalom. A legszélesebb út kétsávos, előttünk leparkolt egy teherautó, a mi sávunkból valaki előzni kezdett, a szembejövő sáv is megindult, és a teherautó mellett megálltak egymással szemben. Bonyolult helyzet, és sehogy sem tudták megoldani, hiszen ahhoz valakinek engedni kellett volna. A végeredmény, hogy fél órára megbénult a nyugati városrész közlekedése. Ahol nincs burkolt út, ott meg átlagosan legfeljebb a gyaloglótempó tartható. Ha még egyszer az életben Nyugat-Afrikába jövök, az lesz az első, hogy veszek egy motort, amit eladok, mielőtt hazamegyek. De tömegközlekedni soha többé nem fogok. Kivéve persze a mostani visszautat Conakryba.

Az itt látható képek egyébként Lakka Beachen készültek. A jó kilométernyi partszakaszon aznap én voltam az egyedüli vendég, illetve volt még egy itt dolgozó amerikai csávó is, aki megállt egy kávéra. Még a háború előtt sokcsillagos szálloda és egy rakás bungaló fogadott úgy heti 2500 embert, jöttek ide az amerikaiak meg a németek, a helyi arcoknak volt munkájuk. A háborúban a szállodát lezúzták, a házak egy része egy évtizede érintetlen, körben a világ egyik legszebb tengerpartja. Az ország rossz híre miatt egy darab turista sem jön. Legalábbis az itt töltött 10 nap alatt egyetlen egyet sem láttam, még a parton sem. Hétvégén mondjuk a beach tele van NGO workerekkel, de hétköznap tök üres, lehet jönni sátrazni. Ja, és minden partszakaszon más színű a homok. Pár kilométerrel délebbre, a River No 2 nevű parton például hófehér.

I am the King of the Desert! Just smoke and relax!

A sivatag királya

Azt eddig is tudtam, hogy Afrikához sok idő kell, és tegnap volt az a nap, amikor rájöttem, mennyire cudarul állok vele – megállhatott volna az időm. Egyszóval ha nem kéne rohannom Sierra Leone-ba, akkor még maradtam volna Moptiban legalább 3-4 napot. Mopti az a hely, ami azonnal rákerült legalább a TOP 10-es listámra – Afrikában eddig a number one.

A Niger és a Bani folyók találkozásánál fekszik, és mint ilyen, az egyik legjelentősebb kereskedőváros, többek között Dzsennét köti össze Timbuktuval, már amikor hajózható a Niger. Timbuktuból tömbökben hozzák a sót és fűszereket, na meg időnként egy kis marokkói hasist, de ez egy másik történet. Ennek megfelelően hihetetlen mennyiségű csónak kószál fel-alá a folyókon – egy részük hatalmas, több tonnát megmozgatni képes, három ember által hajtott hosszú pirog, a hosszú távú kereskedelemre, mások parányi lélekvesztőről vetnek hálót, ők jobbára a szomszédos tuareg halászfalvak lakói.

A jókedvemen sokat lendített a szállás is. Afrikai építészet, európai sztenderd. Vagyis maradéktalanul tiszta, van áram, van víz (még jó, két folyó találkozásánál), és ha nagyon sok pénzem lett volna, még bordeauxi vörösbort is vehettem volna magamhoz. Az elmúlt két hét után kifejezetten jól esett, és annyira külön tudtam vonulni, hogy a nyugat-európai nyugdíjas turistacsoportok sem tudtak megzavarni. Félreértés ne essék, semmi bajom velük, de meggyőződésem, hogy miattuk baszogatnak állandóan a helyiek, mert főleg ők veszik meg azokat a cuccokat, amit épeszű ember nem cipelne magával, de ők igen. Nem tudok mit kezdeni azzal az árussal, aki egy kétszer akkora agyagedényt (hú, nagyon jól nézett ki!) próbál meg rám sózni, mint a hátizsákom. A nyugdíjas csoportok meg minden este befutnak szépen a mikrobusszal, és hordják be az újonnan vett szobrokat, ruhákat, miegymást. Talán a nagyszülők gyűjtögető mániája ez, és talán a korral jár. Legalább munkát adnak a helyieknek…

Végre megismerkedtem egy igazán jó arccal, Kiros-szal, aki nem görög, hanem brit, és a British Council oktatója, programszervezője. Ő megtalálta az álommelót: négyéves etapokban szinte bárhol élhet a világon, ahol akar, mármint ahol van BC. Mondjuk Budapesten van, meg Kartúmban is, ezzel talán elég jól lefedtem a skálát. Úgyhogy lehúzott négy évet Mexiko Cityben, hét évet Isztambulban, most végez Tuniszban, és alighanem költözik Dakarba. Hosszú idő után először élveztem valakinek a társaságát, és akivel értelmesebb dolgokról is sikerült beszélni, mint a honnan jövök, hova megyek, és miért nem beszélek franciául.

Egyik reggel felkerekedtünk Kirosszal, hogy járunk egyet hajnalban, mielőtt beüt a 40 fokos perzselő nap a hozzá tartozó égető széllel. Volt napfelkelte! Gyönyörű színekben pompázott a Bani, a folyón pedig egyik kis szigetről a másikra hajtották a marhákat. Valahogy elkeveredtünk a ruhapiacra. Ott megtalált minket egy csontra beszívott tuareg srác, hatalmas burnuszban, és meginvitált egy haverja boltjába. Mivel Kirosnak ez volt az utolsó reggele, ő akart vásárolgatni ezt-azt. Végül ez betett nekem, és varrattam egy dogon dizájnos inget. Ezzel már háromra nőtt a pólóim száma, és gyakorlatilag megmentett attól, hogy a következő 4 napban mosnom kelljen:-) A tuareg srác, Músza levette a burnuszát, és kőkemény raszta feje volt alatta. Kérdezte, nincs-e kedvem délután csónakázni egyet, és mivel a dogonok földjének megtekintéséről kényszerűségből lemondtam, persze hogy volt. 9 eurót kért egy kétórás útért, a halászfalvak meglátogatásáért, a teáért meg árukapcsolásként egy rendes mennyiségű ghánai spangliért.

Hát igen, a dogonok földje. Moptitől és Dzsennétől keletre, a burkinai határig van egy jó dunántúlnyi területük, Bandiagara központtal. Innen aztán autóval, motorral, szamárkordén vagy gyalog elég sok falvat végig lehet látogatni egy helyi guidedal, akik kezdenek elég profi túrákat szervezni eléggé borsos árakon. Ez általában egy három napos utat jelent, benne van a transzfer, a vezetés, a kaja meg a szállás. 500 euró körül volt a kezdőár, amit hosszas alkudozás után, mindenféle módon lealkudtam 100-ra (bár a legelején leszögeztem, hogy 60-am van erre a célra, ha nem jön ki; akkor hagyjuk), amennyi nem állt a rendelkezésemre, meg időm sem volt sok. Úgyhogy hagytam az egészet, azzal a felkiáltással, hogy egyszer biztosan visszajövök, mert ez olyan hely, ahova mindenki visszajár.

Tehát, amire mindig emlékeznem kell, amikor arra gondolok, hogy vissza kell jönni: a dogonok földje, jópár nap Moptiban, és egy három napos csónakút föl a Nigeren, Timbuktuba – ez három embernek egy nádfedeles csónakban, csónakban főzéssel, teával együtt olyan 600 eurójába kerül. Viszont a látottak alapján mindenképpen megéri.

Délután találkoztam a szálláson negyven valahányas backpackerrel, akinek szintén voltak gondjai Bamakóban. Elmesélte két amerikai történetét, akik ugyanott laktak a katolikus misszión, ahol én. Ott egy csávó azt mondta nekik, hogy ő ott dolgozik a misszión, és adják oda a csomagjaikat, majd ő elteszi. Közben valahogy eltűnt belőle 200 euró. Leírta a faszit. Ő korábban megszívta ugyanezt, amikor ugyanez a csávó fölajánlotta, hogy felvált neki 100 eurót, csak adja oda neki. Cserébe felmutatott 200 dollárt, amit letett az asztalra, hogy ha nem bízik benne, akkor ő ezt ott hagyja biztosítéknak. Mindkettő hamis volt, a 100 euró meg eltűnt. Ezek szerint még jó, hogy óvatos voltam, és kis részletekben váltottam, így csak 16-ot buktam, ugyanannál a faszinál. Illetve csak 8-at, ez is egy szép történet. A katolikus misszión nekem nagyon gyanús volt, hogy miután kiderült, hogy hamis pénzt kaptam, megkérdeztem a valóban ott dolgozó, egyébként nem túl szimpatikus srácot, hogy nem ismeri-e véletlenül azt az embert, aki minden nap itt van, és azt mondja, itt dolgozik. Nem lepett meg, nem ismerte. Én meg nem hittem el, hogy az, aki mindig itt van, és egész nap az őrökkel dumál, az nem tudja, hogy mi zajlik itt, főleg, hogy mindenki nála reklamál. Amikor ki akartam fizetni a szállást, visszautasított, hogy majd reggel. Figyelmeztettem, hogy reggel 6-kor lelépek. De akkor nem volt ott. Pénzt elöl hagyni nem akartam, úgyhogy leléptem fizetés nélkül. Nem voltam rá büszke, de most, hogy ilyen szépen kikerekedett a történet, az összeget jóváírom az átverés oldalon:-)

A csónakázás délután kettő helyett ötkor kezdődött, szerencsére. Olyan meleg volt, hogy én elaludtam, Músza meg beszívott, és attól aludt el, úgyhogy mindketten fél ötkor másztunk elő halál kipihent fejjel. Már leszervezte a csónakot, kimentünk a kikötőbe, útközben vettünk hibiszkuszt meg mentát, és megkerestük a csónakos embert. Músza egyből aktivizálta magát, majd egy olyan hibiszkuszteát készített, amit be fogok vezetni otthon. Néhány levél helyett telerakja a teáskancsót hibiszkusszal, és 3 deci vízzel forralja egy darabig, majd jól megcukrozza. A végén egy hihetetlenül sűrű, nagyon édes, de közben kellemesen savas gyümölcsös teát kap az ember – fejenként egy deci megteszi. Azonnal feléledt tőle a szervezetem.

Később kikötöttünk egy tuareg halászfaluban. Annyira beszippantott a látvány meg az élmény, hogy a faluban egyetlen darab képet sem csináltam. Az egész olyan volt, mint egy festmény, mint Hobbitfalva, csak minden szalmakunyhóból. Az egész tele tök kicsi emberekkel, még minibb gyerekekkel. A színek csak a sárga és a barna árnyalatai. Minden tiszta, takaros, tiptop, csak az a két kisgyerek nem, akik mindkét kezemet megfogták, és sehogyan sem akarták elengedni. Azt utáltam, mert láttam magam kívülről:-) Megnéztük a Niger egyik homokpadján, illetve most szigetén lévő csordát a pásztorokkal meg halászokkal, tisztára NatGeo volt az egész. Később aztán tovább relaxáltunk, a következő falu meg már túlságosan nyüzsgőnek tűnt, úgyhogy inkább fetrengtünk a csónakban, miközben undorító módon lement a nap:-)

Músza utána elhívott kajálni az óvárosba, ahol addig sajnos nem jártam. Az is időutazás, egy archaikus vályogváros. Az utcán megálltunk egy asztalnál, valahonnan előrángatott egy nénit, aki borzasztó szertartásosan elkezdett sütni, én meg megőrültem a látványtól. Hatalmas, húsos hal, sült krumpli meg saláta, jó sok kenyérrel meg vízzel, az eddigi top kajám. Két és fél euróért… már csak annyira maradt erőm, hogy egy picit drukkoljak, hogy fájdalommentes legyen a másnapi út Bamakóba.

Nem az lett. Maliban a közlekedés valahol a szar és az elviselhető között van, de semmiképpen sem kielégítő, jó, pláne nem kellemes. Rengeteg busztársaság működik, a szar és a nagyon szar közti kategóriában, egyetlen „jó” van, a Bani (meg jó a Bittar is, de nem annyira). A jó azért idézőjeles, mert nekem nem volt az. Percre pontosan indult, ami csillagos ötös a négy-hatórás várakozások után. Csak éppen az üléstámla majdnem függőlegesen állt, a térdem nem fért be, és a két szék olyan közel volt egymáshoz, hogy nem fért el a vállunk egymás mellett. Szerencsére sokat aludtam.

Bamakó most egy kedvesebb arcát mutatta, mint legutóbb, de továbbra sem jön be. Találtam egy iszonyat lerobbant szállást nagyon jó helyen. Egy család üzemelteti, egy hihetetlenül mocskos belső udvaron (a bejáratnál a csatornában hemzsegetek a patkányok – először látok Afrikában, és meglepő módon csótányt is csak egyet láttam, a conakry reptérenJ Talán ez még nekik is sokJ Egyelőre csak egy unatkozó-kurvázó belga operatőr van itt, meg egy kameruni testépítő. Viszont 8 euró egy udvarra néző kétágyas szoba, bár tiszta (nem a falak), de végtelenül kopott. Egy ájulásra megteszi, holnap hajnalban indulok Guineába, Kankanba, és napok óta titkos álmom, hogy Kankanból Kissidogouba jók az utak, és talán egy nap alatt lenyomom a két napra tervezett távot. Feltéve, hogy Kankanban gyorsan találok egy taxit Kissidogou felé.

The end of the neverending journey

Megváltó Mali

Túl vagyok a nehezén. Eddig sosem látott hosszúságú, 10 napos holtponton sikerült túljutni. De mint mindig, most is az elején kezdem. Gyémántkereskedő pártfogómmal – utólag azzá lépett elő – megérkeztünk Siguiribe, egy órányira a mali határtól. Késő este volt, esélyem nem volt továbbjutni, na meg ő sem tanácsolta, úgyhogy betett egy szállásra, amit magamtól nehezen találtam volna meg egy városban, ahol nincs közvilágítás, sem utcanévtáblák. Reggel értem jött, és kivitt a pályaudvarra, ahol pénzt is váltottam. Nagyon nagyon lehúzósan, nem egy világváros, így minden egyes eurón 20 centet buktam, és csak egy ötvenesem volt. Ennyit a spórolásról, de visszafelé sokkal óvatosabb leszek, eldöntöttem.

Lassan megtelt a taxi, minden eddiginél nagyobb nyomorban zsúfolódtunk össze. Szám szerint 17-en, egy sima Peugeot kombiban, csomagokkal. Elöl négyen ültünk, én az öveket rögzítő vasakra, egy kabátra. Még el sem indultunk, amikor már nem éreztem a lábam. Csak ezen legyek túl… Ami azt illeti elég hamar túl lettem, mert az első defektnél úgyis mindenki kiszállt, aztán következett a semmittevés a határon, majd még egy defekt, végül befutottunk Bamako külvárosába, alig 5 óra alatt, de már csak 15-en. A tetőn utazó csávó eltűnt, meg egy másik, aki a csomagtérben gubbasztott.

Bamako elsőre nagyon letört, ugyanolyan szeméttelepre érkeztünk, mint amilyenről elindultunk. Később valamivel jobb lett. Váltottam pénzt, majd kiderült, hogy volt benne egy hamis tízezres – újabb 16 euró bukta, de legalább nem a rendőrségen kellett kimagyaráznom. Most újabb bankjegy került a gyűjteményembe, úgyhogy tulajdonképpen megérte, bár nem volt olcsó. Viszont Bamako annyira szmogos, mocskos és büdös, hogy a megérkezésem pillanatában eldöntöttem, hogy másnap hajnalban lelépek. Látnivaló itt sincs sok, de legalább vannak emeletes házak. A piacon beszereztem a legszükségesebb dolgokat a laptophoz és a fényképezőgéphez, úgyhogy gyakorlatilag mindenem megvan, kivéve a törülközőt, ami nem fontos, mert bárhol megszáradok öt percen belül. Viszont Afrikába soha, de soha nem jövök nagy hátizsákkal, még szerencse, hogy elveszett:-) - így nagyon kényelmes utazni.

Hajnalban megint buszállomás, elvileg reggel hétkor indul a járat. Később kilencre módosítják, majd tízre. Közben rosszul lettem, először maláriára gyanakodtam, mert az ellen nem voltam védve egészen az előző napig, vagyis simán lappanghatott. Legyengültem, alig bírtam eszméletemnél maradni, a Moptiig (10 órás út) szóló jegyemet átválttattam egy Segouig szólóra (csak 5 óra). Közben a 10-es indulásból 11 lett, majd dél, végül egykor indultunk. Újabb 6 óra várakozás, ezúttal a pokol bugyraiban… amint elhagytuk Bamakot jobban lettem, Segouban pedig azonnal beültem egy normális étterembe, és magamhoz vettem mindent, amit kívántam, az rendbe hozott. Csak legyengültem, mert napok óta nem ettem. Egyszerűen nem volt olyan kaja, amit kívántam volna, így inkább nem ettem semmit, ami a meleg miatt föl sem tűnt.

Segou nem tett rám túl mély benyomást annak ellenére, hogy kulturális főváros volt egykor. Ma gyakorlatilag egy földszintes porfészek, aminek vannak hangulatos részei. A legfőbb érdeme az, hogy minden évben itt rendezik meg a Niger Fesztivált, Nyugat-Afrika (sőt, az egész kontinens) legrangosabb zenei happeningjét, amit a 100 eurós belépő ellenére azért csak meg kéne látogatni pár éven belül. Összességében pozitív élményekkel sikerült lelépni, bár minden ellenkező véleménnyel szemben még mindig úgy gondolom, hogy egy napra bőven elég volt…

Segouban gondoltam egy merészet, hogy a fene sem fog egyenesen Moptiba menni, hanem előbb megnézem magamnak Dzsennét. Ez az a város(ka), aminek az a jó kis vályogból épült mecsetje van, amiből gerendák lógnak ki. A jó kis mecsetbe állítólag 5000 ember elfér, ami majdnem annyi, mint a város népessége. Erre az UNESCO idejében rájött, így 1988 óta a világörökség része.

A busz a tervezettel szemben 5 órát késett, ami 300 kilométeren nem gyenge teljesítmény. Már órák óta sötét volt, amikor beszólt a sofőr, hogy Dzsenne, és leszálltam a buszról. Egy tök sötét kereszteződésben álltam egy kávét áruló bódé mellett. Forgalom egyáltalán nem volt, Dzsenne 35 kilométerre balra, és az elmúlt 10 napi negatívoskodás után azonnal rám tört a mérhetetlen boldogság: EZ AZ, AMIÉRT ELINDULTAM, VÉGRE KEZDEM IGAZÁN ÉLVEZNI AZ UTAZÁST. Mintha elindulásom óta erre a pillanatra vártam volna…

Leültem a porba, ittam egy kávét, és azon gondolkoztam, hogy ha elindulok gyalog, reggelre pont odaérek. Később megtalált egy faszi, hogy szívesen elvisz 35 euróért, ami nem rossz pénz egy 35 kilométeres fuvarért. Logikusan levezette: egy embert 2,5 euróért visz, 14-en férnek a kocsijába, az összesen 35. Ha egyedül vagyok, nekem kell kifizetni, ha találok még valakit, akkor csak a felét, feltéve, hogy az a valaki hajlandó kifizetni a másik felét. Mondanom sem kell, senki sem volt ott. De annyira boldog voltam, hogy nem is érdekelt, leültem, hogy ha fél órán belül nem történik semmi, elindulok gyalog. A táj kísérteties, a Bani folyó ártere, a hold mindent bevilágít, és erősen fúj a meleg harmattan (az a szél, ami felkavarja a port, ami hónapokra eltakarja a kék eget, és amitől sem napfelkelte, sem napnyugta nincs, csak egyszerűen sötét lesz, majd világos).

Történt valami. Valahonnan előkerült egy kisgyerek, hogy 9 eurónyi frankért elvisz motoron. Imádok motorozni, azonnal igent mondtam. Persze le akartam alkudni, de már 8-ért sem volt hajlandó, úgyhogy azonnal odaadtam neki a pénzt, ő elszaladt benzinért, és már robogtunk is a kihalt éjszakai ártérben. Fél órával később elértük a folyót. Átüvöltött a révésznek, aki percekkel később megjelent egy 15 méteres pirogon állva, hosszú rúddal tolva magát a folyómederben. Kikötött, beleraktuk a motort, csöndben átkeltünk. Mindezt holdfényben, sejtelmes, poros szélben – ezért az érzésért a 35 eurót is kifizettem volna. A túlsó partról berobogtunk a városba, ami már majdnem teljesen kihalt volt. Mindenütt ódon vályogfalak, időutazás. Kerestem egy olcsó szállást, amiről tudtam, hogy a tetején lehet aludni. Bekopogtam, nem volt senki. Benyitottam, kiabáltam – senki. A belső udvarból olyan lépcsőrendszer vezetett föl, mintha egy Escher rajzról lesték volna el. Senki. Fölmentem a tetőre. Senki. Benyitottam a szobákba. Senki. Végül lecuccoltam a dormitóriumban, és kiszolgáltam magam. Kísérteties volt, mint az egész este. Később az esélytelenek nyugalmával kimentem valami kaját szerezni, találtam egy sült halat áruló nénit, akit alighanem kint felejtettek éjszakára. Betoltam a halat, közben találkoztam még egy emberrel, akinek elmutogattam, hogy a házban, ahol alszom, nincs senki, és hogy ez vajon normális-e. Fél óra dörömbölés után egy addig nem látott vasajtó mögül előjött egy alvó öregember, kezébe nyomtam a pénzt, mire visszaájult.

Reggel 6-kor keltem, mert mindig elfelejtem, hogy itt nincs napfelkelte, meg hajnali fények, csak a sötétszürkéből lesz világosszürke. Mászkálás közben beszélgettem pár helyivel, végül az egyik meggyőzött, hogy jó lesz az, ha körbevezet engem. Éreztem, hogy jó lesz. Először is csomó helyen bevitt privát belső udvarokra, és mindenféle cseles lépcsőkön keresztül fel a tetőkre. Másrészt meg senki sem szólt be a fotózás miatt, úgyhogy végre tudtam elfogadható képeket lőni. Bár naponta buszszámra hozzák ide a turistákat, így a helyiek hozzászokhattak a fényképezgető tömegekhez, meg esetleg a kulturálisan nem túl érzékeny lesifotósokhoz is. A mecsetbe állítólag azért tilos a belépés, mert a tetejéről gátlástalanul fotózták a helyiek életét, de olyat is hallottam, hogy egy amerikai párt elkaptak a mecsetben smárolás közben. Hogy mi az igazság azt nem tudom, csak azt, hogy a mecsetbe igenis be lehet menni, csak fizetni kell érte az imámnak, szóval az is lehet, hogy egy lehúzós trükk az egész. Ebben az esetben egyébként teljesen jogosan, mert az esős évszak annyira megrongálja a mecsetet, hogy hatalmas munka folyamatosan karban tartani – ez egyébként az egész városra igaz. Esős évszakban pedig annyira megárad a Bani, hogy teljesen körbeveszi a várost, és csak hajóval lehet megközelíteni. Még egy ok, hogy miért kell ide visszajönni egyszer – mondjuk decemberben. A mecset egyébként nem túl régi, 1905-ben épült, igaz, az eredetije a 13. században, de azt 1810 körül porig rombolták.

Dzsenne ma technikailag egy miniváros turistáknak, de szerencsére van benne élet bőven, van dzsuva, úgyhogy attól nem tartok, hogy kinyalt skanzen lesz belőle. Évszázadokon keresztül a városon ment keresztül az arany, az elefántcsont, az ólom, a gyapjú és a kóladió kereskedelme, innen csónakokon vitték az árut Timbuktuba, ahonnan a Mediterráneumba és végül Európába. Ma főleg az itt élő dogon és bambara törzsek faragott kézművescuccaival kereskednek.

Nagy nehezen elhagytam Dzsennét, egészen szeretnivaló hely, még egy napot kibírtam volna itt, de Mali felfedezése nem ennek az útnak a célja, most csak megkóstolni jöttem. Újabb 3 óra várakozás, hogy megteljen a taxi, és irány Mopti. Előre kinéztem egy Y á Pas de Probléme nevű hotelt. Hulla fáradtan elbandukoltam ide, és kétnapos pihenőt tartok: hihetetlenül kellemes dormitórium, tetőteraszon étterem, hosszú bárpulttal (kedvelem a hosszú bárpultokat), és a kertben hideg vizű úszómedence. Napi 8 euró, végre nyaralok.

Holnap leszek az út felénél. Hét napot szívtam asshole city Conakryban. Hat napja folyamatosan úton vagyok, kétszer nem aludtam vagy ettem ugyanott. Nem utaztam úgy taxival, hogy ne kaptunk volna defektet, és úgy sem, hogy ne négyen ültünk volna egy sorban. Sosem vártam három óránál kevesebbet (igaz hatnál többet semJ, és egyszer sem volt öt óránál rövidebb az út. Itt a szálláson elbeszélgettem pár emberrel, úgy tűnik, nagyon hardcorenak számítok ezzel az idejutással. Úgyhogy igyatok egy sört az egészségemre, én is iszom a sajátomra. A vendégeitek vagytok.