Szudán legmagasabb pontjának első megmászása

2019 telén az eritreai határon lévő Kassala kétfős akítv couchsurfing közösségének a vendége voltam Szudánban, amikor vendéglátóm szólt, hogy másnap vidékre kell mennie, de semmi gond, bemutat egy barátjának. Iman, a huszonöt éves mosolygós szudáni lány fogadott be az irodájába. Egy hónapja nem láttam szépen berendezett belső teret, gyanús lett az igényesség, mire elárulta, vadásztúrákat szervező céget vezet. A második kérdésem rögtön az volt, el tud-e juttatni Dél-Darfúrba a Deriba kalderához és a fölötte magasodó Marrah hegységbe, mert akkor hoznék még egy-két embert. Néhány telefon után másnap igent mondott.

A Marrah hegységben lévő Deriba kaldera vulkánja nagyjából 3500 éve tört ki utoljára, amikor a robbanástól összeroskadt magába, kialakítva az éles kráterperemet és a benne lévő katlanban lévő két tavat. Ma a megmaradt perem egy pontja Szudán legmagasabb csúcsa 3042 méteren. Megmászásához elég a jó erőnlét, technikai nehézsége nincs, inkább a megközelítése problémás.

Addigra majd’ egy hónapja utazgattam Szudánban. A tavalyi tüntetések és rezsimváltás nem szüntették meg a gazdasági problémákat, és az emelkedő árakon sem enyhítettek, a közhangulat azonban elég optimista volt a korábbi tapasztalataimhoz képest. Az országot tavalyig Omar al-Bashir irányította, de 2018 decemberében tüntetések kezdődtek az emelkedő megélhetési költségek miatt, mire a szudáni hadsereg lemondatta, és a Nemzetközi Büntetőbíróság is fente rá a fogát háborús bűnök és emberiesség elleni bűncselekmények miatt. Megbuktatását követően átmeneti civil kormány alakult, amely a katonai átmeneti tanácstól venné át a hatalmat 2022-ben egy átmeneti időszak után tartandó választáson. Darfúri és dél-kordofáni diákokkal és taxisokkal beszélgettem, és mindenki egyetértett abban, a helyzet egyre jobb, és biztonságosan lehet utazni arrafelé.

Korábban sokat dolgoztam fura hobbijú emberekkel, az élet pedig összehozott két remek magyarral, Tiborral és Zoltánnal, akik minden ország legmagasabb csúcsát másszák meg. Mivel Dánia és a Vatikán is számít ebben a játékban, ezért egész szép listát össze lehet állítani lelkes amatőrként is. Amikor azonban Európa, az amerikai kontinens és Ázsia nagyja már kilőve, a kevéssé ismert afrikai hegyek elég szép trófeát jelentenek. A kínálat és a kereslet így végül szépen összeért, és pár nappal később kiadtuk a jelszót: irány Dél-Darfúr.

Dárfurban évtizedek óta zajlanak függetlenségi törekvések, hogy elszakadjanak Szudántól, melyet amúgy is megosztott az arabok és a feketék közti konfliktus. Az egyik függetlenségért küzdő szervezet a kalandunkban is szerepet kapó Szudáni Felszabadítási Hadsereg, a másik az Igazságosságért és Egyenlőségért Mozgalom, amelyek az arab dominanciájú szudáni rezsimmel folytattak kegyetlen háborút 2003-tól. Ennek eredményeként százezrek menekültek át a szomszédos Csádba, a maradó népességet és a csádi menekülttáborok lakóit is a szudáni kormány által pénzelt fegyveres csoportok terrorizálták. Dél-Szudán 2011-es függetlenedésével Szudán elveszítette olajtartalékának nagyját és az ország egynegyedét, ahol a lakosság többsége keresztény. Ezek után Darfúr függetlenedésének nem sok támogatója van önmagukon kívül.

Február eleji kartúmi landolásunk után három nappal évek óta kísértő rémálmom vált valóra, amikor napszemüveges, raszta, ballonkabátos tini közeledett felénk egy macsetét lóbálva, miközben a többi gyerek AK-val a kezében körbevette a kocsit. „Ez nem tartott sokáig” – hasított belém a gondolat.

Előző nap Dél-Darfúr fővárosában, Nyalában találkoztunk a gyakran csak lázadónak nevezett Szudáni Felszabadítási Hadsereg/Mozgalom (SLA/M) egy volt parancsnokával, Sheikh Alival, akit a hatóságok visszaengedtek a civilizációba, miután a maga részéről különbékét kötött a kormánnyal. A tekintélyes öregúr végighallgatta, mi járatban vagyunk, majd a terveinkkel tökéletesen összeegyeztethetetlen forgatókönyvet vázolt fel, mint egyetlen lehetőséget, ha fel akarunk jutni a hegyre.

Másnap hajnalban hatan nyomorogtunk a Toyota Land Cruiserben. Kassalai kísérőnk, Iman mellett két helyi koma is csatlakozott az expedícióhoz. Egyikük évtizedek óta Darfúrban és Csádban dolgozott, és mindenkit ismert, a másik azokban a falvakban vezetett humanitárius projekteket korábban, ahova mentünk. Kihallgattak a rendőrök, voltunk katonáknál, kaptunk engedélyt minisztériumoktól, így nyugtalanítóan legálisan kezdődhetett meg a túra.

Amikor a szudáni hadsereg utolsó ellenőrző pontja után felértünk a hegygerincre, jöttek a gyerekkatonák. Folyamatosan viccelődő szudánijaink elhallgattak, mi is befeszültünk. Végül megkérdeztem helyi emberünket, mi ez a gyász. „Nincs velük felnőtt” – válaszolta. Úgyhogy várnunk kellett valakit, aki érettségiző kor fölött lehet, és van némi tekintélye ezekben a berkekben. Mindenesetre ellenállást nem mutattunk, ott lődörögtünk a többi csellengővel, végül valahogy oldódott a hangulat, és meghívtak ebédelni. A menü, mint minden nap, bab volt tonhalkonzervvel, amit egy fémlavórból kézzel evett mindenki a földön guggolva. Végül befutott egy idősebb fazon, és tovább tudtunk gurulni, immár a lázadók által ellenőrzött területen.

Fél óra zötykölődés múlva megálltunk. A felszabadítási hadsereg tábora volt a hegyen, és mintha egy Tarr Béla filmet néznénk, egy pont elindult el onnan, felénk. Tíz perc után mellénk érve emberformája lett, ő volt az a parancsnok, aki engedélyt tudott adni a továbbvonulásra. Rövid beszélgetés után visszaballagott a hegyre, majd fél órával később újból emberré vált a pontból, és megkaptuk a szükséges papírt.

Egy Feina nevű településen ért véget az út, innentől csak szamárral és gyalog lehet továbbmenni, és ehhez ideje volt egy kicsit megkapargatni a felszínt, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

Az ezredforduló előtt a Marrah hegység törzsei aránylag békében éltek egymással és a szudáni rezsimmel. Ugyan turisták akkor sem nagyon jártak erre, de néhány segélyszervezet jelen volt a térségben, iskolát építettek, mezőgazdasági programokkal javították az élelmiszertermelést. Mivel a Marrah hegységen kizárólag erre lehet átkelni, a kormány részéről felmerült az igény, hogy komolyabban ellenőrizzék a régiót, márcsak a függetlenkedők miatt is. A környéken élő nagyjából nyolcvan törzzsel is elkezdtek tárgyalni, valamelyikkel sikerült megegyezni, másokkal nem, így 2003-ra polgárháborúvá eszkalálódott a helyzet. 2010-ben aztán a szudáni rezsim megelégelte a helybenjárást, szétbombázta a falvakat és bevonult. Ez volt az az év, amikor tömegek menekültek innen még beljebb a hegyek közé, és amikor a nemzetközi szervezetek helyzete tarthatatlanná vált és kivonultak. Utoljára ekkor járt itt idegen – nemcsak külföldi, hanem nem helybéli szudáni sem nagyon volt itt azóta. Leszámítva persze a bevonuló hadsereg katonáit. Most pedig Bashir elnök eltávolítása és a valahogy együttműködő katonai és civil kormány felállása lehetővé tette, hogy megpróbáljanak a felek békét kötni. Vagy legalábbis felmerült az igény.

Mivel 10 éve nem járt erre turisztikailag motivált külföldi, és előtte sem nagyon, nem volt protokoll arra nézve, mit kezdjen velünk egy lázadó szervezet. Fegyver és pénz, megbízás vagy hátsó szándék nélkül, nem segélyszervezetként és nem újságíróként mattot kapott a logika: kik vagyunk? Nem kérdezősködtünk, nem fotóztunk, arról beszéltünk, hogy tudunk továbbjutni, és mire van szükségünk ehhez. Tavalyi iraki mászásunkról mutogattuk a csúcsfotót, ahol ugyanez a három ember egy kurd és egy magyar zászló alatt mosolyog a kamerába. Végül ez volt az a pont, ami meggyőzte őket, hogy mi tényleg ilyenek vagyunk.

Innentől kezdve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a már említett protokoll híján minden egyes döntési helyzetet hosszas tárgyalások fognak követni és rengeteg időt vesztünk. Az utolsó napunkig minden napnak a fele tárgyalással és engedélyekre várással telt. De térjünk vissza az elsőhöz.

Feina egyik lerombolt háza mellé bekanyarodtunk a kocsival, és a csupasz falak közé felvertük a sátrat. Összegyűlt tucatnyi helyi, és megpróbáltak dűlőre jutni, ők mit várnak el tőlünk, ami egy ponton elég szürreális beszélgetést eredményezett.

„Itt hagyjátok a kocsit. Nem jó ez így. Fizessetek 250 dollárt, nehogy baja legyen.”

„Szerencsére nem lesz, itt marad a sofőrünk is.”

„Az nem olyan biztos. Neki nem biztonságos. Bármi lehet.”

„Jó, akkor visszaküldjük a hadsereg által ellenőrzött területre, majd pár nap múlva visszajön és felvesz minket.”

„Nem mehet el. Fizetnetek kell 250 dollárt.”

„Adok 25-öt. A 250 kizárt.”

„Mindenképpen fizettek.”

„Ha jól értem a helyzetet, ti most elraboltatok minket.”

Amikor kiejtettem a „kidnapped” szót a számon, a helyiek ledermedtek, mert kimondva elég erős, és elkezdtek tiltakozni ellene, mire kimondtam még párszor, mert ha nem mehetünk el semerre, és muszáj fizetnünk, akkor ezen nincs mit szépíteni. Erre a jelenetre érkezett egy nagydarab öregúr aki három mondattal feloszlatta a gyűlést, és hozzánk fordult. „Ezekkel ne törődjetek. Én vagyok itt a tanár, az iskolában fogtok aludni, és a kocsi is maradhat ott.”

Másnap szereztünk szamarat, ismét fél napos tárgyalással. Tucatnyi ember tanakodott, egy odajött, megmondta, szerintük mi van. Visszautasítottam, és elmagyaráztam, nekünk miért nem jó az ajánlata. Visszament, újabb fél óra, újra felbukkant egy másik ajánlattal, és így tovább. Az egyik tárgyalási kör után egy ifjú titán szétlőtte az eget. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki, azonban nemsokára hozzánk jot egy megfontoltabb fazon és elnézést kért.  

“Miért is?”

“Sajnáljuk, hogy ez történt. Mármint a lövöldözés.”

„Ugyan, semi gáz.”

“Nagyon részeg volt a srác, most letartóztatták és bezárták, amíg kialussza magát. Nem lehet így viselkedni mások előtt.”

Amikor a falu megértette, mit szeretnénk pontosan, mindenki velünk akart jönni. Végül délután indultunk tovább hat szamárral és egyetlen kísérővel, egy teljes napot elvesztegetve. Az éjszaka egy részét is szamárháton töltöttük, mert nem találtunk olyan helyet, ahol befogadnak – de lehet, hogy csak azért, mert iskolát kerestünk.

Délelőtt egy nagyobb településre érünk, ahogy mindenki mondja, ez itt Toronto. Valójában Torongtonga, de tényleg torontóznak. Ide már elért a hírünk. Egy csapat tini fogad, megjelenik a sejk, az SLA/M minden nagyobb településen lévő humanitárius komisszárja, a katonai parancsnok, meg később a tanárok. Azért a biztonság kedvéért felbukkan pár gyerek hatalmas fegyverekkel meg egy aknavetővel, csak hogy értékeljük a komoly szándékot. A piacon reggelizünk, bemelegítésnek szárított tücsköt, majd kiváló resztelt májat, miközben elnézést kérnek vendéglátóink, mert nincs hús. Újra előadjuk a litániát, magyarok vagyunk, hegyre megyünk, nem fotózunk, nem írunk semmit, itt vannak az iraki mászásunk képei, nem akarunk semmit, csak felmenni a Marrah csúcsára, és megnézni a Deriba kaldera két tavát. Innentől egy nagyobb csapat kísér tovább a kaldera felé, miután Zoli elénekelte vagy kétszáz gyereknek a Tavaszi szélt meg pár Rákóczi dalt, amire a gyerekek a helyi dalokkal válaszoltak.

Ahogy a lázadóinknak nincs fogalmuk rólunk, úgy nekünk is gondot okoz néha kitalálni, mi miért történik. A kalderából látszik a csúcs, úgy tervezzük, este odamegyünk, ott alszunk valamelyik tó partján, és kora reggel felmegyünk a hegyre. Kísérőinknél se takaró, se hálózsák, se kaja, se víz. Végül a kaldera belső tava mellett állva az egyik felmutat a belső perem legmagasabb pontjára, hogy akkor lehet mászni, megvárnak. „De mi nem ezért jöttünk, hanem azért ott mögötte, látod?”. „Oda innen nem lehet felmenni.” Vissza kell menni a legutolsó faluba, újabb két óra szamárháton, éjszaka.

Kosonga egy völgy aljában bújkál egy narancsültetvény mellett. Idilli apró falu, az egyik ház elé bevackoljuk magunkat. Az ajtó nyitva, bent egy kisgyerek fegyvereket tisztogat, a többiek hatalmas dzsointot szívnak, mielőtt beleindulnak az éjszakába. A szobában az ágyon a fejemnél kés, a másik oldalon egy AK, a lábamnál tárak, amik között kiválóan elfér egy kis műanyag doboz egy fogkefével.

Reggel hétkor indulásra készen várjuk, hogy ma mi miatt kell késve indulni. Nyolckor felbukkan az első pár ember, majd a parancsnok. Az emberei éhesek lesznek egy ilyen hosszú úton, mondja, ezért reggeli nélkül nem indulnak el. Gyorsan főznek egy felaprított kecskét, majd úgy ítélik meg, felkészültek a túrára és elindulhatunk végre. A kráter peremén haladunk, helyieink rendkívül gyorsak, megállva, beszélgetve, dohányozgatva, gumitalpú kínai cipőkben. Szoktam mondani, ez is egy szakma, ha valaki másfél-két évtizedet él a hegyekben és kizárólag szamárral vagy gyalog tud közlekedni, azzal nem érdemes hazai pályán versenyezni.

A Dzsebel Marrah (a dzsebel arabul hegy, mindenki így hívja ezt a csúcsot) legmagasabb pontján szépen bevárnak minket, elkészülnek a csúcsfotók, körbemutatják a környéket, és elindulunk lefelé. Nekik is első mászás, nyilván eszükbe nem jutott eddig, hogy fel kéne jönni ide, hogy lenézhessenek.

Útközben kisakkozzuk, ez volt Szudán legmagasabb pontjának első dokumentált mászása, és mint ilyen, extra sportértéke van. Korábban járt erre turista, az egészen biztos, de akkor még Szudán legmagasabb pontja a most már Dél-Szudánban lévő, mintegy száz méterrel magasabb Kinyeti csúcsa volt. 2011 óta az Dél-Szudán legmagasabb pontja, erre viszont 2010 óta nem járt idegen, ezért feltételezhető, hogy mi voltunk a szerencsések.

Visszafelé úton mindenhol meg kellett nézni az iskolákat, beszámoltak a problémákról, és nagyon kérték, hogy otthon beszéljünk róluk. Aztán félrehív a katonai parancsnok, hogy a fegyveresekről nem lehet posztolni a közösségi médiában, a falvakról meg a tájról persze igen.

Kulturális barátkozás a lázadók amulettje és a Slayer logo között

Utolsó nap megállás nélkül hat órát töltünk szamárháton. A golyóimat nem érzem, az alsó csigolyáim sikítanak, amikor a szamár meredeken lefelé lép és hátrafele rádőlök a nyeregre. Gyakorlatilag az tart életben, hogy ha naplemente előtt elérjük az aszfaltcsíkot, éjszakára esélyes egy zuhanyzás, illetve ígértek nekünk egy üveg Csádból csempészett kameruni viszkit (ez utóbbi rendesen meg is érkezett, ahogy másnap a következő is). Feinában el akartam búcsúzni a szamaras emberünktől, de sehol sem találtam. Lemaradt mögöttünk az utolsó pár kilométeren és meglátogatta egy rokonát, aki ellátta valami helyi borzalmas szesszel. Amíg én a biztonsági főnökkel smúzoltam, kománk vállalhatatlanra itta magát. A parancsnok maga elé rendelte, hogy tisztességesen lecsessze. Próbált vigyázba állni a főnök előtt, de nem sikerült és összeesett, mint egy colstok. Röhögve indulunk haza.

A gyerekkatonás ellenőrző ponton csak kiszállunk, mindenki mosolyogva lejattol és másfél perc után gurulunk is vissza Szudánba. Az élmények súlya alatt gyorsan megegyezünk, kár lenne változtatni ezen a csapaton, és legközelebb Eritreában és Csádban is behúzzuk valahogy a legmagasabb pontokat.

Visszatérés Afrikába. Szudán. Második rész.

Számok

„Mennyiért váltod a dollárt szudáni fontra?”

„Huszonöt.”

„Huszonöt mi? Ennél még a bankban is jobban váltják.”

„Ötven.”

„Az jó árnak számít?”

„Hetven.”

„Figyelj, két perce sem vagyok az országban, nem tudom, a hetven jó-e. De itt a telefonom, írd bele, hogy mennyit adsz egy dollárért.”

Majd bepötyögi: 76.

Addigra már odalépett több pénzváltó, meg pár nézelődő, végül az egyik el tudott igazítani, hogy a 76 az jó ár, a többiek 75-ért váltanak. Ez volt az első élményem Szudánban, és két dolog azonnal átjött: Egyiptomtól eltérően itt nem akarnak átverni, valamint angol nyelven gondban vannak a számokkal (is). Mondjuk az én arabom sem acélos. Magabiztosan használják a 20-at, a 25-öt, az 50-et meg a 100-at meg ezek kombinációit, függetlenül attől, hogy valójában mennyi az annyi. Ami persze egyáltalán nem baj, mert később rengeteg vicces beszélgetés sült ki ebből.

Szahara a Dzsebel Ferkeh csúcsáról.

Már vagy másfél hete nem láttam turistát, amikor felbukkant a szállásomon egy japán srác. Jött vele a menedzser, az árról beszélgettek.

„Mennyi itt egy éjszaka?”

„Fifteen hundred.”

„Mennyi? Az nagyon sok. Nem five hundred?”

„Mennyit maradsz?”

„Két éjszakát.”

„Fifteen hundred.”

„Fifteen hundred egy vagy két éjszakára?”

„Yes, fifteen hundred.”

Én akkor már nagyon röhögtem, de nem akartam elrontani a játékot. Javasoltam, hogy üsse be a kalkulátorba, ami meg is történt: 250.

Buszra várok. Túl sok illúzióm nincs. Szerencsére pályaudvaron vagyok a határon, ide nem érkezik semmi valahonnan, amire várni kell, hanem csak indul. „Határozottan jobbak az esélyeim” – gondolná egy kezdő. Megveszem a jegyet, az asztalnál ülő arc nagyon mondja, hogy reggel 7-kor indul. A jegyre valahogy már 7:30-at ír, én meg tudom, ha 9 előtt bármi történik, szerencsés vagyok. Azért reggel 8-kor rákérdezek, hátha valami váratlan zavar állt be az univerzum rendjében.

„Nézd, 8 óra van. Mikor indul a busz?”

„7-kor.”

(Csak megjegyzem, fél 10-kor közölték, hogy aznap nem megy busz egyáltalán, de ez egy hosszabb kaland és majd megírom legközelebb.)

Végül tegnap beültem egy kávéra Kassala vigalmi negyedében. A helyi menő hely, 5 fontot, vagyis kb. 20 forintot kell fizetni a belépésnél. Kértem egy kávét, kaptam egy tálcán vizet jéggel, egy halom friss pattogatott kukoricát, külön kis pohárkát vízzel a cukros kanálhoz, egy púp cukrot, meg egy agyagkancsóban erős, fűszeres kávét. Az utcán ülő nőknél a gyömbéres kávé 10-20 font.

„Mennyi lesz?”

„Hundred fifty.”

Hm, 2 dollár, nem rossz. Annyit megér nekem, de ez Szudán legdrágább kávéja. A kezébe nyomok egy százast meg egy ötvenes. A százast visszaadja:

„Hundred fifty.”

Fogom a pénz, egyiket a jobbomban, a másikat a balban és mutogatom: „This is a hundred and this one is fifty.”

„Yes, hundred fifty”.

„Figyelj, ez egy százas, ez meg egy ötvenes. A kávé nem hundred fifty, hanem fifty. Hundred nélkül.”

„Yes.”

Imádom ezt az országot.

***

Taka hegyek, Kassala

Hegyek

Szudánban hegyet mászni nem éppen nemzeti sport. Minden forró és köves. Délen, ahol már a szikkadt fű is megjelenik, sárga, tüskés kórók és méretes kullancsok várják a tengerszint feletti magassággal elégedtelen bolondokat. Akik persze sose jönnek, végül a kullancsok beérik a kecskékkel meg a majmokkal. De északon csak a kő van.

Dél felé autózva néhány nagyobb kúp emelkedik ki a Nílus sík vidékéből. Más természeti akadályt nem találva, és a Szaharában való elveszésről lemondva, ezeket a kúpokat terveztem megmászni. Legalábbis néhányat közülük. A legközelebbi a Dzsebel Abri, látótávolságon belül.

Este befut a szállásomra az Asszuánban megismert ukrán pár, Vlad, a cirkuszi zsonglőr meg a csaja, aki ugyanott akrobata. Vlad is csinálna valami szokatlant, megbeszéljük, hogy reggel korán kelünk és elkirándulunk a hegyre. Térképen toronyiránt 4-5 kilométer a csúcs a város szélétől, úgy számoljuk, négy óra alatt megvan oda-vissza. Hogy még gyorsabban haladjunk, lestoppoljuk az első kocsit, ami jön. Egy mentőautó, elöl két emberrel, de megáll és bezsúfolódunk melléjük.

A város szélétől elindulunk gyalog, később a lankás sziklák után egyre meredekebb, végül már mászni kell, persze nem akárhol, csak ahor találunk értelmesen mászható részt a függőleges falon. Bemelegítésnek megteszi a másnapi túrához, majd visszastoppolunk Abriba.

Stoppolás közben hosszú percekig lehet tanulmányozni a belső dekort.

Másnap egyedül megyek, jóval ambíciózusabb célokkal. A 40 kilométerre lévő Dzsebel Ferkeh megmászása a terv. Péntek van, de mivel erről fogalmam sincs, nem zavar, hogy nincs forgalom. Úgy tíz kilométer gyaloglás után már igen, de forgalom attól sincs. Végül az első kocsi megáll és elvisz a hegy lábánál lévő faluba, Ferkehbe. A helyi öregek invitálnak ebédelni, de udvariasan lekoccolok, mert nincs kedvem babot enni több óra túrázás előtt. A helyiek nem értik mit csinálok, azt kérdezik, drágakövet keresek-e, mert akkor más megítélés alá esek. De megnyugtatom őket, hogy nem, meg akkor amúgy sem stoppal érkeztem volna.

A hegy nem tűnik könnyűnek, a tetején lévő platót sziklafal veszi körül, legalábbbis arról az oldalról, ahonnan látom. A hátizsákomban van 3 liter víz meg egy kiló banán, van nálam telefon és fejlámpa, meg minden a nap ellen. Ha rosszra fordulnak a dolgok, ezzel kihúzok 48 órát.

Dzsebel Ferkeh

Végül persze találtam egy aránylag biztonságos rést a falon. Akkor már csak azon izgultam, hol jutok le, mert ahol fölmásztam, az lefelé legfeljebb B tervnek jó. Végül odafentről láttam egy vízmosást (az utolsó eső ’98-ban volt a helyiek szerint) és azon leereszkedtem. Majd két óra gyaloglás a főút szélén, zéró forgalom, végül négy rövid, pár kilométeres fuvarral hazavergődtem és elájultam.

Ereszkedés a Dzsebel Abriról Vladdal, az ukrán zsonglőrrel

Az elmúlt két mászás alapján a párszáz méter magas sziklás szaharai hegyek megmászásának alapjai és kellékei:

- 3 liter víz (az embernek több kéne, de azt cipelni is kell)

- 1 kiló banán és opcionálisan 1 kiló grapefruit

- Képesség, hogy bármilyen járművet gondolkodás nélkül megállíts a továbbjutás érdekében

- Minden felszerelés nap ellen (tarkóvédős sapka vagy fejkendő, hosszú ujjú, hosszú nadrág, zárt cipő)

- Ne kapkodj, mert ha leesel vagy eltöröd bármid, kizárt dolog, hogy életben maradsz. Senki nem jön érted. Mindent saját erődből kell végignyomni. 

-Nem árt, ha a szállásodon szólsz, hogy mi a terved.

Azt hiszem, ha egyszer vezetek túrát ide, ezt a hegyet mindenképpen megmásszuk.

***

Zichy

Kartúmban nincs sok látnivaló. Nem véletlenül nincs rajta a világ legjobb fővárosai top 150-es listáján. Ha valakivel csúnyán ki akarnék tolni, talán ide küldeném. Nem is, inkább Conakryba. Mindenesetre a Szudáni Nemzeti Múzeum azon kevés dolgok egyike, amit érdemes megnézni, ha véletlenül erre vetődik valaki. Ahogy a múzeum kertjében bóklásztam, az asszuáni gát építésekor elbontott és Kartúmban újra összerakott 3400 éves Kumma templom egyik kövén találtam egy vésést: CZICHY.1834. Gondtolam túl nagy az egybeesés, a C a comte, a Zichy meg elég ismert név, simán lehetett valami világcsavargó/felfedező/régész a családban. Mivel a korabeli arisztokraták előszeretettel vésték bele a nevüket ókori romokba (hogy magyar vonalon maradjak, Széchenyi Andorét sok magyar látta már Perszepoliszban), feldobtam a facebookra, hogy tud-e valaki erről.

Az internet kollektív bölcsessége pedig csodálatos eredményt hozott órákon belül. Történész, régész, ráérő kíváncsi ember kezdett kutakodni, hogy összeálljon ez a nem hétköznapi történet. Mellesleg a facebook végre azt a funkciót töltötte be rövid időre, amit szántak neki: összekötni az embereket értelmes és konstruktív párbeszédek létrehozására.

Zichy Alfréd 1856-ban halt meg Kairóban, ez volt a kiindulási pont, vagyis jó eséllyel őt takarja a tag. Előkerült egy 1855 novemberében Arany Jánosnak küldött levél, amelyet Zichy egyik útitársa, Kovács János írt. Ebben leírja egyiptomi utazásának tervét, név szerint említve Zichy Alfréd grófot, és az utazás célját, az első kataraktáig való feljutást a Níluson. Fónagy Zoltán történész aztán hozott egy csavart a történetbe: A Budapesti Hírlap 1856. március 8-i számában megjelent egy névtelen beszámoló egy magánlevél formájában – minden bizonnyal Kovács Jánostól – amiből kiderült, hogy Zichy az út előtt megbetegedett, és ő nem is jutott le délre. Feltételezhetően a útitársak írták oda a nagybeteg gróf nevét kegyeletből, ha már nem tudott velük tartani. Nem sokkal később meg is halt.

Ez a sztori már így is elég szép, de megint csavarodott egyet, amikor Lassányi Gábor régész megjegyezte, hogy a templom egykor minimum egy heti járóföldre volt a legdélibb helytől, az első kataraktától, amit Kovács említett.

Az évszámmal pedig az a helyzet, hogy az 1834 helyett inkább 1855, csak rossz szögből,  messziről fényképeztem, és az ornamentika belezavart.

Van tehát egy több mint 150 éves kőve vésett magyar név Szudánban, aki bizonyíthatóan nem járt azon a helyen, és az életszerűtlen, hogy útitársai igen. Vajon hogyan kerülhetett oda?

***

Víz

A „mentsük meg a Földet, ne igyunk palackos vizet” feltétlen híve vagyok a józan ész határán belül. Ez azt jelenti, hogy ha iható a csapvíz, azt iszom. Ha viszont nem, a saját egészségemet az ökoszisztéma megmentése elé helyezem.

Ivóvízellátás Abriban: kommunális agyagedények a Nílus vizéhez.

Szudánban mindenütt megtalálhatók a hegesztett fém állványokba állított hatalmas agyagkorsók. A tetejük néha letakarva, rajta pohár. A helyiek ezt isszák. A közös pohár amúgy is eléggé megy itt, éttermekben is kihoznak egy kancsó vizet jéggel és egyetlen fémpohárral. A városok utcáit beborítja a poros műanyag hulladék, hogy ez sose bomlik le, az egyelőre nem szempont.

Abriban egyik éjjel ki akartam menni vizet venni, amikor szállásadóm, Magzoub megkérdezte, mit szeretnék.  Amikor elmondtam, rámutatott az udvaron álló agyagkorsókra. „Idd ezt, ivóvíz.” Megtöltöttem egy műanyag palackot, éppenséggel a fény át tudott vergődni rajta valahogy. Mivel a Szaharában minden poros, gondoltam, jó lesz az úgy, max egy kis sivatagi por. Aznap azt ittam és semmi bajom nem lett tőle. Másnap azért facsartam bele egy limeot, később meg biztos, ami biztos, föl is forraltam. Második napja éltem a korsós vizen, amikor képbe lettem helyezve.

Dongola

„Te, Magzoub, hol szűritek a vizet?”

„Tessék?”

„Ezt a vizet, amit iszom. Hol szűritek?”

„Szűrni? Ez szűretlen. Egyenesen a Nílusból.” – válaszolta büszkén.

Azóta tovább rombolom a környezetem a palackos vízzel. Főleg, hogy Abri jóval Kartúm alatt van a Níluson, egy főváros összes szennye biztosan benne van.

***

A limeról meg csak annyit, az mindenre is jó, mint az Algopirin:

„Magzoub, vannak itt skorpiók?”

„Télen nincsenek, csak nyáron. De nincs velük gond. A feketék veszélyesek, de itt főleg fehérek vannak. Ha a gyereket megcsípi, visszük az orvoshoz.”

„És ha felnőttet?”

„Ja, az semmi. Inni kell egy pohár forró vizet és meg kell enni egy limeot.

Szerintem egy országot leginkább ezekből a beszélgetésekből lehet megismerni. A többi fent van a neten.

Stoppolás pénteken. Másfél óra volt az első autó. Ez az A1-es főút.

Visszatérés Afrikába. Szudán. Első rész.

A váratlan helyekre való váratlan elutazásokban meglehetősen rutinos vagyok eddigi munkáim miatt. Megvolt már a földgömb bepörgetése és random rábökés is, így jutottam el Guineába, ami talán életem legkalandosabb utazása volt eddig. Ugyanígy megvolt a „Mikor tudsz a reptérre érni legkorábban?”. „Három óra múlva. Miért, hova megyek?” felütéssel kezdődő, viszonylag eseménytelen párnapos kiruccanás is.

Ezúttal a kényszer szülte az utazásom, és rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen élethelyzetekbe kényszerít. Az eredeti terv egy két hetes gyaloglás volt, keresztül a Sínai félszigeten beduinokkal. Már megvolt a repjegy Kairóba, amikor egyik napról a másikra rajtam kívülálló okok miatt bukott a program.  A mérleg egyik serpenyőjében egy késő őszi Budapest, rövid távú, két projekt közötti munkakereséssel, a másikban egy hét hetes, rendkívül low budget utazás arra, amerre kijövök nagyon kevésből, és Kairóban kezdődik. Aki ismer, tudja, valójában nem volt itt sok kétely, hogy mi legyen.

Wadi Halfa, Szudán kapuja Egyiptom felől.

Kairóban Jászberényi Sanyi és felesége, Eszter vendége voltam. Egy hetet töltöttünk együtt, jobbára a teraszon beszélgetve, ez mindenképpen az idei évem egyik fénypontjának tekinthető. Hatodszor vagy hetedszer jártam Egyiptomban, különösebben nem akartam megnézni semmit, legfejlebb a Nyugati Sivatag oázisait. A turista Egyiptomot túlzsúfoltnak, rendkívül lehúzósnak, pénzhajhásznak és udvariatlannak ismerem, a nem turista Egyiptom pedig végtelenül szakadt, de kedves, csak ahhoz meg nem tudok arabul. A turista Egyiptomhoz kedvem, a nem turistához meg nyelvtudásom nem volt. Líbiában polgárháború, Izraelben a nálam lévő pénzből egy hétig sem húztam volna. A térképet szemlélve egyetlen megoldás maradt: Szudán.

Hónapra pontosan tizenkét évvel ezelőtt jártam Szudánban. A nemzetközi médiában ezerrel pörgött a darfúri konfliktus, nekem meg volt öt teljesen szabad hetem, úgyhogy kértem egy turista vízumot a bécsi követségen, és nem sokkal később a kompon ültem gyerekkori barátaimmal hármasban Asszuánból Wadi Halfa felé. Ennél kényelmetlenebb utazásom nemigen volt előtte, de minden percét imádtuk. Kartúmban két hét alatt leszerveztem magamnak egy fuvart Darfúrba, járőrt az Afrikai Unió békefenntartóival, interjúkat, szereztem szudáni újságíró igazolványt, majd terepre indulás előtti napon, a katonai gépre feljutáshoz szükséges utolsó pecsételésnél rácsodálkoztak a turista vízumomra, meg arra, hogyan voltam képes megszerezni az igazolványt (75 dollárért a megfelelő zsebbe, nincs itt semmi látnivaló). Végül töröltek mindent. Miután több babér nem termett számomra Szudánban, Egyiptomban, a Sínain stoppolgatva és sznorkelezve kellett vígasztalódnom.

Utoljára talán hat éve voltam Afrikában, azt hiszem Etiópiában. Amúgy is hiányzott már a kiszolgáltatottság és az időtlenség élménye.

***

Isteni cukros fánk és tejes tea a wadi halfai piacon.

Afrikához sok türelem kell. Meg sok idő. Meg tűrőképesség. Sietni csak nagyon sok pénzzel érdemes, a napi terepjáró bérlés 100-250 dollár közé esik, az európai sztenderdek szerinti szállások is 100 dollár fölött vannak. De ezen nem érdemes stresszelni, sok helyen úgysincs ilyen. Ahol nincs turizmus, ott értelmemszerűen szolgáltatások sincsenek hozzá. És ebbe bele tartoznak az éttermek is. Leginkább azt esszük, ami van, amit adott nap főznek. A városokban persze jobbak az esélyek, az omlett, a falafel, a bab meg a grillcsirke mellett megjelenik a pizza (amitől bármelyik olasz a szívéhez kapna, hogy ezmiez). Az éttermek cégérein és homlokzatán kifakultan hirdetik internetről lopott, gusztusos képeken azt, ami nincs. Pizzaszeletről lelógó nyúlós sajt és emeletes burgerek képe alól árulják a fult, az ízetlen babfőzeléket benne pár csepp joghurttal és kenyérrel, amit a helyiek kézzel tolnak az arcukba.

A buszok akkor indulnak, amikor megtelnek. Ha van menetrend, akkor is. A kilenc személyre tervezett kisbuszokban egy plusz sor üléssel és sámlikkal tizenhat ember, néha több. Afrikában a kényelem ismeretlen fogalom, ne is próbálkozz vele. Egyedül az kényelmes, ha kiteríted a padlóra a matracod és ráfekszel. A műanyag székek töröttek, ha szétfolysz bennük, táncolnak, végül összetörnek alattad. Megtanulod értékelni, mennyire jó érzés belefeküdni egy kád vízbe, elheveredni egy stabilan álló, nem poros és nem szétült kanapén. Úgy utazni bármilyen járművel, hogy tudsz rajta olvasni és esetleg ki tudod nyújtani a lábad.

***

"Szállodám" Wadi Halfában. A szaúdi zászló, a busz, a repülő meg a hajó
büszkén hirdeti, hogy a tulajdonos volt Hadzson, a mekkai zarándoklaton.

Mostanában sokat lamentáltam azon, az okostelefonokkal és a különböző appokkal mennyire egyszerű lett utazni. Online és offline térképek, GPS, tripadvisor, blogok, Google Earth, taxiappok, nagyjából minden a lába előtt hever egy nem teljesen digitális analfabétának. És itt jönnek a képbe Afrika kevéssé beutazott országai, ahol a térképek ugyan használhatók, de már a fél éves információ is elavultnak számít: átszervezett adminisztráció és vízumszabályok, infláció, felkelések és válságok, felbukkanó és eltűnő hotelek, feketepiaci pénzváltás, klímaváltozás (volt tó – nincs tó), hivatalosan soha le nem írt, nem létező menetrendek – csak hogy pár dolgot feldobjak a tervezhetőséggel kapcsolatban. Jópár éve a mauritán határról fordítottak vissza, hogy pár hete csak Rabatban lehet vízumot igényelni (azóta gondolom megint változott, jelenleg nem tudom, mi a helyzet), ami oda-vissza 3000+ kilométer. Szudánnal kapcsolatban az egy nap alatt kiváltható 50 dolláros vízumból lett egy hetes és 150 dolláros anélkül, hogy ennek bármilyen nyoma lett volna az interneten. Hogy még beutazás előtt a helyünkre legyünk téve, ez bizony Afrika: aki kapkod, az szarul érzi magát.

Wadi Halfa, vasútállomás, hátsó kert.

Végül összesen három blogot találtam, amin volt bármilyen használható infó, a legfrissebb fél éves, ami jelen esetben elavultnak bizonyult, már ami a vízumszerzést meg a helyi árakat illeti. Az útikönyvek is ugyanilyen ütemben avulnak el, és a legtöbb átutazó sem veszi a fáradságot alaposan leírni minden részletet (én is ezek közé tartozom). Nyomaiban ez még mindig a klasszikus utazás, amikor az ember helyiekkel beszélgetve juthat csak infóhoz. Vagy még úgy sem, mert a helyiek mást gondolnak arról, hogy te mit szeretnél. Olcsó hotel helyett inkább jót ajánlanak, az olcsóra amúgy is csak arabul van kiírva, azt neked kell megtalálnod. Ha hegyet akarsz mászni, nem értik, minek, és ezért nem tudják megmondani, hány óra gyaloglás, merre célszerű menni és merre nem. Ide kell némi rutin, állóképesség meg józan ész.

***

Mindenki fölvesz.

Szudán Afrika legbiztonságosabb országa. Ahol nem az, mint Dél-Kordofán és Darfúr, oda amúgy sem engednek. Az itt élők kedvesek, segítőkészek. Könnyű stoppolni, lehet sátrazni. Az átutazók a Nílus mentén haladnak, az ország északi részében a Szaharában nincs is nagyon merre menni ezen kívül. Van pár élhetetlen hely, illegális aranybányák száz kilométer mélyen a sivatagban, ahol a legszerencsétlenebbek a tűző napon, irgalmatlan porban, higanygőzben, nyomorúságos sátrakban tengetik meglehetősen rövid és keserves életüket, de ide egyébként sem érdemes turistáskodni. Legtöbben a klasszikus Kairó-Fokváros Afrikát átszelő úton vannak, esetleg kezdő- vagy végpontnak Addisz Abebát választják. Az útvonal többi országa jobb hírű, alaposabban bejárt és leírt, mint Egyiptom, Etiópia, Kenya vagy Tanzánia. Szudánon mindenki átrohan, megnézi a piramisokat meg pár romot és már lépi is át a határt. Soha nem találkoztam még senkivel, aki csak Szudánba jött volna. Olyannal meg végképp nem, aki visszatért volna.

Az átutazókon kívül előfordulnak még idősebb arcokból álló nyugati turistacsoportok, akik négyezer dolláros túrákon egy bő hét alatt bejárják az ókori romokat. Velük értelemszerűen a híres romvárosok körül lehet találkozni. Sajnos információt szerezni tőlük sem lehet, egyrészt, mert ugyanazokat a helyeket járják végig, amikről amúgy is vannak leírások, másrészt nem használják a helyi infrastruktúrát.

Busziroda és utasellátó Karimában.

Így végül a ráérős utazók a turista hangyaösvényt elhagyva külső segítség nélkül maradnak, és mindent maguknak kell kitapasztalniuk. Ez az utazás legszebb része. Ami akkor kezdődik, amikor az internetről megismerhető világ véget ér. Amikor már a városnevek sem egyértelműek a latin betűs átírások alapján. Amikor nem találsz képet a neten a helyekről, ahova indulsz. Ahol a zsugorfóliás vizet ujjnyi por lepi be, mert senki nem azt issza, és amikor az üdítős palack cimkéjét kiszívta a nap. Amikor már cigit sem lehet kapni, mert már a 20 cent is túl drága és az emberek inkább rágják a dolgokat. Azt pedig végképp nem tudod, este hol zuhan rád az Afrikában villámgyorsan lemenő nap.

Gyakorlatilag elkezdődik a vakrepülés. És ez az, amiben én jó vagyok.

modern nomad's guide

úgy kezdődött, hogy közel évtizednyi csavargás, munka, utazgatás és kocsmázás után egyre többen kezdtetek el érdeklődni, hogyan csinálom, hogy mindig ekkora a rocknroll körülöttem, ha menésről van szó. Elismerem, a blog és a könyv megíráshoz én kellettem, de a változatos és jobbára ismeretlen környezet, valamint az ott fellelhető csodálatosan kész emberek minden percben magukban hordozták a spontán kialakuló elmebeteg történetek lehetőségét.

Úgy két éve volt egy üres hónapom, és legjobb tudásom szerint összeszedtem és megírtam azokat a témaköröket, amik jellemzően felbukkantak az utazással kapcsolatban. Alacsony intenzitású (nem hivatalosan lusta) önmenedzsment és egy-két vállalhatatlan feltételeket támasztó kiadó elutasítása után a Jaffa legénysége egyből meglátta a benne fantáziát, és gyorsan és profin kiadtuk. A fantázia szerintem is benne van, amikor eszembe jutott ez a banálisan egyszerű felépítés, el nem tudtam képzelni, miért nem írta meg korábban senki ebben a formában.

Aki valamiért ideszokott, annak lesznek benne ismerős történetek, elmélkedések meg fényképek.


időpont
Vasárnap, 04.22.
14:00-15:00 Belényi Dániel: Útikönyv modern nomádoknak - könyvbemutató

helyszín
XIX. Nemzetközi Könyvfesztivál, a Millenáris B épületének földszintjén, a 31-es stand


És mindenkinek ezer hála, akik az utóbbi években biztattak, támogattak, jó tanácsokkal láttak el, munkát adtak, meghívtak sörre és még sorolhatnám.