Motor, sör, hegyek, Vietnám

Egy lány jön szembe véresre horzsolt arccal. Meg egy felkötött karú fószer. Meg sok sántikáló tini. Bekötött kezek, lábak, szétégetett vádlik, varas térdek, combok és eltört könyökök. Mindezt nem a baleseti sebészeten láttam, hanem Hanoi óvárosában csellengve. Itt gyűlnek össze tömegével azok a nyugati titánok, akik befejezik észak-vietnami motoros túrájukat.

A megugrandó léc nem túl magas. Az automata váltós robogók elterjedése óta kijelenthető, aki tud biciklizni, az tud motorozni is. Persze ez nem azt jelenti, hogy közlekedni is. De kezdem az elejéről.

A nyaramat, szigorúan befektetési céllal, nagyrészt Vietnámban és Laoszban töltöttem. Délkelet-Ázsiát viszonylag jól bejártam az utóbbi években, most olyan helyekre fókuszáltam, ahol nem voltam korábban. Ezen helyek egyike Vietnám Ha Giang nevű tartománya, a legészakabbi. Arról nevezetes, hogy a cukorsüveg-szerű hegyei között kiváló motoros túrákat lehet tenni. Sajnos néhány évvel lecsúsztam az indianajoneskodást és alaposan kiépített rendszerrel találtam magam szemben, azonban szezonon kívül, a szokásos menetiránnyal szemben haladva és térkép nélkül sikerült elkerülni nemcsak a tömeget, de néha mindenki mást is.

Észak Laoszból érkeztem Dien Biem Phu-nál lépve át a határt, majd egy hetet Sapaban töltöttem. Sapa a helyi Alpok, sajnos a kínaiak nagyon felkapták, így rá sem ismertem a korábbi álmos kisvárosra. Miután elvertem csomó időt túrák bejárásával, motorozással és sörözéssel, valódi célom, Ha Giang felé vettem az irányt. Vietnámban az utóbbi években leterjedtek a fekvős éjszakai buszok, így egyből szívesebben vállaltam a 8-10 órás éjszakai utakat.

Útközben sokszor elgondolkoztam, egy magamfajta felfedezős alkatnak van-e értelme ilyen helyekre jönni. A konklúzió az, hogy a világon semmi. Mármint nincs benne kihívás, sem fizikailag, sem intellektuálisan. Viszont minden nagyon könnyen megy: nyaralni, kikapcsolódni, nem stresszelni, nem előre tervezni és sodródni tökéletesen lehet. Meg persze gyönyörködni a könnyen elérhető természeti szépségekben, ami a ismét a legfőbb célom volt.

A múltat nem sírom vissza, mégiscsak a 21. században vagyunk, aki lemarad és nem tud változni, az sose lesz képben többé. De azért néha hiányoztak azok a ma már fölösleges körök, amiket az első utazásaimon futottam: szálláskeresés (beszélgetni kellett a helyiekkel!), alkudozás a szállásra, buszok menetrendjeinek a kiderítése és a valósághoz fűződő viszonyuk kitapasztalásának türelemjátéka, valamint a nálam lévő büdzsé betartása. Továbbá helyi térképek beszerzése, leírások és kézzel rajzolt skiccek alapján tájékozódás és egy csöpp állandó bizonytalanság a már meglévő és a frissen megszerzett tudásban. Ehhez képest mi van ma? A reptéren belelapozok a Lonely Planetbe. Hopp, találok egy érdekes infót, ott azonnal letorrentezem pdf-ben. Begurulok egy ismeretlen városba, a buszpályaudvar előtt öt perccel rámegyek a booking-ra és kinézek és befoglalok egy helyet, majd hívok egy übert (snapp-et, grab-et, careem-et) és olcsón elvisznek a szállásra, ahol úgy köszönnek, hogy hello Mr Daniel, most láttuk a foglalást és minden fasza. Van online buszmenetrend, amire jegyet is lehet venni, esetleg késő éjszaka másnap reggelre veszek egy repülőjegyet egy random helyre 35 dollárért, és 10 órával később már ott is vagyok.

Lenyűgözően egyszerű lett utazni – pontosan annyira bonyolult, mint Budapesten békávézni (néha még egyszerűbb is). Időnként erősen vágyom vissza Afrikába, ahol még akadnak kihívások.

Ha Giangba éjszakai megérkezni megterhelő. Legalább ezer méterrel alacsonyabban van, mint Sapa, azonnal mellemre térdelt hajnali a pára és a forróság. Négy óra ájulást követően szembesültem azzal, hogy mennyire egyszerűvé vált a letaposott úton való utazás. Évek óta nem voltam turistás helyen, a legutóbbi valamire való utazásom Borneón volt, de ott sem volt túl nagy a forgalom. Most viszont a recepción béreltem egy kismotort, kaptam infót és jótanácsot, elzártam a hátizsákom és kora délután kigurultam a hostelből. Már csak egy ékszíjat kellett vennem, amivel fölerősítettem a szatyromat magam mögé az ülésre és robogtam a hegyek közé. A tájról inkább nem írok, unalmasan váltakozott a szép, az egzotikus és a drámai tengelyen.

Vietnámban motorozni olyan, mint Oroszországban vonatozni vagy Indiában tuktzukozni: aki nem csinálja, ott sem volt. Jómagam nem számítok rutinos versenyzőnek motorozás terén.  Viszont ahhoz már elég öreg vagyok, hogy a közlekedési balesetben önhibámból megsérülés a lúzerség kategóriájába essen. Szóval óvatos duhajként úgy közlekedem, hogy rajtam kívül mindenki hülye, és ez a taktika általában megvéd a közlekedésre valóban alkalmatlan, elsősorban nyugati ízirájderektől (nemcsak itt, Erbilben meg Teheránban is).

Annyit néztem ki előre, első estére nagyjából meddig szeretnék eljutni. Miután órákig senki nem jött szembe, azt hittem, rossz évszakban jöttem. De aztán estére befutottam egy faluba, ahol hirtelen megszaporodtak a robogós tinik és őket követve eljutottam az első – és utolsó – tömegszállásra. Isten háta mögötti tüneményes falu, benne vagy 80-100 nyugati fiatal egy vagy két szállásra szétszórva, sör, wifi és bulika. Első este beleszagolhattam, milyen lenne szervezetten, társasággal menni. Szerencsére kiderült, hogy az én útvonalam épp az ellenkező irányba megy, mint a megszokott, így nem fogjuk egymást kerülgetni ugyanazokkal a fazonokkal.

Tulajdonképpen egyhangúan teltek a napjaim: motorozás, sörözés, motorozás, ebéd, sör, motorozás, patakban fürdés, motor, sör, vacsora, sör. Mivel  nem siettem sehova, egy Dong Van nevű kisvárosban állítottam föl a bázisom és egy nappal meghosszabbítottam az egyébként három napos kört. Este a helyi főtéren beültem egy nagyon helyinek látszó helyre, és kértem  egy NAGY pálinkát. Mutattam, hogy nem pohárka kell, hanem valami nagyobb. Erre teletöltöttek egy sörösüveget a pálinkáshordóból, kértem mellé egy liter vizet meg két kólát és skypeon keresztül közös aljasodásba kezdtem az otthoni barátaimmal. Közben megvacsoráztam, órákkal később elfogyott a pálesz, kértem még egy pohárral, majd fizetni akartam. Összesen három dollárba került az este, a pohár páleszt ajándékba kaptam, mert nem hitték volna, hogy tudok még járni (erre jó a 90 kilós test meg a sok víz, többek között).

Másnap elmentem az ország legészakibb pontjára, egészen a kínai határig, annyira, hogy kicsit át is illegálkodtam egészen addig, amíg meg nem láttam az aknamezőt jelző táblákat. Este befutott egy amerikai – dél-afrikai társaság. Már mentem volna lefeküdni, amikor a sötét utcán elém álltak, hogy nem tudom-e véletlenül, honnan lehet spanglit szerezni. Történetesen tudtam, mert ebédnél a helyi olasz étterem menedzsere, egy ausztrál fószer egy akkora dzsojintot szívott mellettem, hogy az utca végéből éreztem. Elküldtem őket az étterembe és húsz perc múlva boldogan tértek vissza: az ausztrálnál nem volt, de átfüttyentett az utca túloldalára egy helyi komának, az átjött és meg is volt a biznisz.

Fölültünk a tetőre beszélgetni, így kiderült, hogy amerikai barátunk hajléktalan. Megkérdeztem, honnan jött, azt mondta, USA. Oké, de melyik államban lakik. Egyikben sem, hajléktalan vagyok, felelte, de bevallotta, hogy egy arizonai raktárban van pár cucca, úgyhogy legyen mondjuk arizonai. A dél-afrikai békefenntartó volt Boszniában, arról beszélgettünk egy sort, majd lelépett és egyedül maradtam az amerikaival. Meg is bántam, bántóan nem tudott semmit semmiről, de nagyon magabiztosan nyilatkozott, hogy a szerbeknek biztos igazuk van, meg hogy ki tudja, volt-e népirtás. Bő egy év Bosznia és három Mars mira végigyaloglás után inkább úgy döntöttem, túl fáradt vagyok a hülyékhez és leléptem aludni.

Másnap szolid tempóban visszahajtottam Ha Giangba, leadtam a motort és elhatároztam, ide még visszajövök alaposabban körülnézni.

Hanoiban voltam már párszor, most elsősorban csak sörözni meg enni akartam, meg találkozni Pierre-el, a marseillesi szakáccsal, akivel úgy hat héttel korábban Laoszban verettük egy hétig. Amire nem számítottam, hogy Hanoi óvárosa backpacker gettó lett – lehet, hogy nem most, de most tűnt fel először. Gyakorlatilag mozdulni sem lehet, annyi emberrel, úgyhogy délelőttönként olvastam és galériákba jártam, délután edzés, este sörözés (a sarki házi főzés, a bia hoi 30 dollárcentre drágult poharanként!). Nyílt egy amszerdami stílusú coffee shop, ami teljesen illegális kéne, hogy legyen, de valamiért hivatalosnak látszóan működik, rendes nyitva tartással és nyilvánvalóan lefizetett helyi hatóságokkal. Ugyan csomót beszélgettem kedves emberekkel, de néhány nap alatt eluntam ezt a szép életet és átrepültem Kambodzsába.

Expedíció a téli Tien Sanban

Sosem kedveltem különösebben a hideget. Amikor mégis el kellett szenvednem, az vagy sör volt, vagy jégkrém, vagy magas hegyen voltam. Mások meg azt mondják, jobb a melegnél, mert lehet ellene védekezni. Hibátlan logika, nem is vitatom. Ennek ellenére  mindig  is úgy gondoltam, hogy a jó európai tél Délkelet-Ázsiában van, de ezt nyilvánvalóan nem sikerülhetett minden évben következetesen végigvinnem, sőt. Tavaly viszont úgy alakult, hogy a végtelen pénz és idő szokásos hiányában dönteni kellett az évi aktuális nyaralásról: snowboard vagy merülés? Mivel még havon sem álltam soha életemben, ez utóbbi szimpatikusnak tűnt elsőre.

Mire eszembe jutott, hogy snowboardozni hidegben szoktak, már megvoltak a repjegyek, és mivel Kirgizisztán rohadt messze van az összes tengertől, ez a kérdés eldőlt: ezen a télen (is) hidegben leszek. Ugyan tizennégy évvel ezelőtt voltam egyszer Kirgizisztánban, nem mondanám, hogy azóta nagyon otthonosan világosítok fel minden érdeklődőt. Lényegében pár régi, részben irreleváns sztorival vágtam neki Közép-Ázsiának.

Bishkekbe tök olcsón ki lehet repülni Budapestől, mint kiderült. Nekem ugyan nem sikerült, mert Irakból indultam, de Isztambultól már nem volt vészes. Landolásnál az első dolog, ami eszembe jutott, hogy megvan, hogy miért nem utazgatok télen hideg helyekre: sötét volt, a fagyott reptéren apokaliptikus hangulat, később a taxiban meg a városon át is. Végül beültünk egy éjjel nappal nyitva tartó étterembe, és mindenhez megjött a kedvem. A szto gram vodka meg a nyers hering-uborka kombó minden körülmények között visszahozza belém az életet.

Két síparadicsom volt tervbe véve, az egyik Bishkek mellett közvetlenül, egy Csungkurcsak nevű, a másik meg vagy 400 kilométerrel arrébb a Karakol fölötti hegyekben. És a kettő között az izgalom, egy téli túra a Song Kul tó mellé. Ez utóbbi viszonylag letarolt turistacélpont nyáron. Mármint azok között számít letaroltnak, akik veszik a fáradtságot, hogy Kirgizisztánba menjenek, majd még túráznak is pár napot. Télen viszont tavaly volt az első kis csapat, idén meg a második – ezek voltunk mi, és emiatt lett a végére kissé expedíciós jellegű a kirándulás.

Előtte hetekig ment a levelezés egy svájci céggel, akik helyben szerveznek túrákat. Ők lovaglós-másnaposan vicceskedős-egy napot elbaszós programot akartak eladni, mi meg alapvetően ugyanazen a helyen akartuk ugyanezt csak lovak és másnaposan ájuldozós plusz nap nélkül. Végül, utólag, számunkra kedvezőtlen kompromisszumot kötöttünk, az időjárási körülményeknek és az expedíciós jellegnek köszönhetően.

Maroknyi csapatunkban volt egy kanadai-szaúdi muszlim csávó, aki még sosem túrázott, meg egy nyugdíj előtt álló amerikai könyvelő, aki volt már itt, de csak lovon. Meg persze a guide, aki innen származik, de télen ő sem sokat járt a hegyek között, túrát meg főleg nem vezetett. Persze minden csak utólag, illetve közben derült ki, úgyhogy nagyon észnél kellett lenni, hogy ne banális okok miatt érjen utol a fagyhalál mások hülyeségei miatt.

Miután abban maradtunk, hogy nem lovagolunk, amint elhagytuk az aszfaltot, egy csapat ló várt ránk. Ezek kicsi lovak, nem vadak, tök jó lesz, mondta a guide. Fél óra múlva fájtak a golyóim, a snowboard bakancsom nem fért bele a kengyelbe, így állandóan nagyon kellett kapaszkodnom és emiatt fényképezni sem tudtam. Párszor próbálkoztam már lovaglással (Etiópiában a Wenchi krátertó körüli túrán pár perc után leszálltam és laza lovak melletti kocogással tudtam le az egészet, de aki próbált már térdig érő hóban snowboard bakancsban kocogni, az tudja, hogy most nem történt ilyesmi), valamiért nem komfortos, nem érzem a bugit benne, így eszembe sem jutott, hogy télen mínusz 20 fokban akaratom ellenére fogok csomó időt lóháton tölteni. Végül elegem lett, leszálltam, és mondtam a többieknek, hogy menjenek csak, majd követem a nyomokat és este találkozunk. Végre minden megjavult, gyönyörű séta háromezres hegyek között, be tudtam fogadni a tájat és még mozogtam is, amitől azonnal beindult a vérkeringésem.

A másnapi terv egy 3600 méteres hágón való átlekés volt, ami a Song Kul tóhoz vezetett volna. Az első gyanús jel az volt, amikor reggel kipihenten ébredtem, és meglepve konstatáltam, hogy 9 óra elmúlt. Végül fél 11-kor indultunk, gondoltam ez egy rövid túra lesz. Órákkal később még mindig távol volt a hágó. Az amerikaink fölszállt egy lóra a cuccaink mellé, de a lovak nem tudtak velünk jönni a mély hóban, végül az egyik összeroskadt az amerikaival. A kanadai srácunk nagyot ment az elején, aztán befalta az összes csokit és magot, amit adtunk neki. Akkor derült ki, hogy semmit nem hozott magával. Fél óra egyhelyben fagyoskodás után megérkezett az amerikaink, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki képes még két órát fölfelé mászni, hogy utána combközépig érő porhóban 10 kilométert gyalogoljon az akkor már mínusz 25 fok körüli esti sötétben. A guideunk guidehoz méltatlan módon ránk tolta a döntést, hogy folytassuk-e az utat. Ez volt az a pont, amikor át kellett vennem az irányítást. Mi mindenképpen visszamegyünk, mert a tó elérése lehetséges ugyan, de ha bármi közbenjön, nincs olyan kombináció, amiben nem marad egyedül valaki lovak és guide nélkül, ami pedig ebben a környezetben az öngyilkosság egyik fájdalmas módja. És egyébként is túrázni meg szilveszterezni jöttünk, nem bármi áron túlélni. Végül visszafordultunk.

Ettől persze az egész túra megváltozott. Föltörtük a kunyhót, ahol előző nap aludtunk, jakszarból tüzet raktunk és a magam részéről annyi vodkát vettem magamhoz, amennyi megkímélt a kulturált szilveszterezés kínjaitól.

A sikertelen átkelés viszont azzal a következménnyel járt, hogy ha el akarjuk érni a tavat, lovagolni kell. Sokat. Két napot. Mivel a cél szentesítette az eszközt és a lágy részeim sem sikoltottak a fájdalomtól, nyeltem egy nagyot. Az első nap meglepően jól sikerült. Kaptam egy rendkívül intelligens lovat, egy kényelmesebb nyerget (illetve egymásra halmozott pokrócokat) és egy nagyobb kengyelt, így szinte minimális kurvaanyázással sikerült abszolválni a napot. Azért az utolsó párszáz métert így is gyalogoltam, nem volt seggem ehhez, ráadásul a lovon szétfagy az ember, mert nem mozog.

A Song Kul Kirgizisztán második leghíresebb tava (az első az Issyk Kul, ami Közép-Ázsia legnagyobbja, és ennek megfelelően kiválóan ki van építve siófokosra). Ezzel szemben a Song Kul csak nyáron közelíthető meg kocsival, télen meg leginkább csak lovon. Állandó épületek nincsenek, csak jurták, de télen abból is csak egy-kettő, amit főleg a rettentő vadembernek tűnő helyi illegális lékhalászok laknak, de ők sem állandóan. Az első turisztoknak szánt téli jurta tavaly épült, és tavaly volt benne az első csapat. Mi voltunk a másodikok. Az addigiakhoz képest hatalmas luxus fogadott, de egy kis odafigyeléssel még bőven lehet fokozni a színvonalon.

Ami már az előző két este használt pásztorkunyhónál is kihívás volt, hogy a vécé vagy 50-100 méterre van a háztól/jurtától. Ez mondjuk nyáron nem akkora baj, de télen még a legkisebb kör is komoly expedíció. Nem is annyira a gyaloglás, hanem a ki-beöltözés, meg a három-négy réteg lehámozása a beguggoláshoz. Közép-Ázsiára jellemzően olyan finom porhó van mindenütt, hogy a hótalppal is simán belesüppedtem térdig. Ilyenkor nem lehet elkummantani a megfelelő beöltözést, mert a hó azonnal bemegy mindenhova, és onnantól kezdve hideg és nedves lesz minden, amihez hozzáér. Áldottam az eszem utólag, hogy nem a 89 ezer forintos patent zsír új snowboard bakancsot vettem amit utána eladtam volna, hanem egy kitaposott használt szart, ami tökéletesen alkalmasnak bizonyult túrázásra is.

Éjszakára szaunára fűtötték a nagy jurtából nyíló hálófülékét, a saját verejtékemben tocsogtam, hogy pár óra múlva négy takaró alatt kockára fagyjak, miután elaludt a tűz. A kinti hideg miatt a maximumra töltött telefonom 3-4 kép után üres aksival kikapcsolt. Cserébe viszont érintetlen tundra, varázslatos fények és világvége hangulat vett körbe – nagyjából az, amiért idejöttünk.

Az utolsó nap lovon kevéssé volt élvezetes, örültem, hogy vége van. Hatalmas potenciál van ebben a túrában és nagyon kellett ez a bejárás. Csomó mindenen lehetne javítani, pár dolgon pedig mindenképpen kell változtatni, de utána fantasztikus túra lesz, amit kevéssé túlélő emberek lényegesen kevesebb esés-keléssel is tudnak teljesíteni.

A snowboardozás Karakolban nekem a Ford Fairlane-es sajtreszelővel rejszolós hasonlatra emlékeztetett (gy.k. eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas). A végén mindenestre volt kétszer öt másodperc, amikor úgy éreztem, hogy snowboardozok (nem csak állok rajta, hanem pont arra megy, amerre szeretném). Azt hiszem nem jövőre fogtok először helisízés közben látni.

Iskolapadban Teheránban

Régen imádtam egyetemre járni. Részben a tanulmányok, részben – na jó, nagyobb részben – az életstílus miatt. Hét évvel, két diplomával és egy félig elvégzett szociológia szakkal a hátam mögött úgy éreztem, ideje végre sokkal többet utazni és lehetőség szerint pénzt is keresni. Azóta bejártam a fél világot, éltem erre-arra, pénzt is kerestem, de a szervezett tanulás nem volt hangsúlyos. Nyári egyetem Vilniusban, pár egyhetes tréningek a közbeszerzéstől a durva helyeken való biztonságos létezésig (ellőtt lábú eszméletlen kollégát hogyan hozol ki a rakétázásból meg hogy viselkedj ha elrabolnak és hasonlók), online kurzusok a fejlesztési újságírástól a környezetileg fenntartható turizmus Zanzibáron-ig volt minden. 

Qeshm, háttérben a Perzsa-Öböl

Mivel elég sok időt töltök Iránban, és egyre eldugottabb helyeken egyre extrémebb programjaim vannak, felmerült az igény, hogy tanuljak fársziul, ami sokat segít, ha mondjuk öreg hegyi emberektől kell segítséget kérnem valahogy az Alborz négyezresei között. Jelentkeztem is a helyi Balassi intézetnek megfelelő központban, ahol végtelennek tűnő hivataloskodás és adminisztrálgatás után elfogadták a jelentkezésem és újra diák lehettem. Minden nap iskola, szedett-vedett iskolatársak és kollégiumi élet várt rám Teheránban. Ez utóbbit, mármint a kollégiumi életet még egyetem alatt ki akartam próbálni egy időre, de mindig győzött a lustaság és a praktikum, és sosem laktam 10-15 perc sétánál távolabb az épp aktuális kampusztól.

Qeshm

Az iráni hatóságokkal való kilátástalan küzdelmeimről vastag  könyvet lehetne írni, minden esetben hozzátéve, hogy a problémámat sikerült megoldani – leginkább valamilyen unortodoxiával, de ugye az országnak amúgy is az a szlogenje, hogy „everything is possible and nothing is impossible”. A lényeg, hogy mire lejárt minden határidő, leadtam időben minden papírt, azoknak a fordításait, majd hivatalos fordításait, majd különböző szervek által jóváhagyott és lepecsételt hivatalos és hitelesített fordításait, kaptam egy levelet, hogy mehetek a budapesti követségre a vízumért. Éppen Kirgizisztánban és Kazahsztánban snowboardoztam, így erre sajnos nem volt módom, de a naptár szerint végül még pont becsusszantam a Mindent Eldöntő Legvégső Határidőbe Ami Után Nincs Tovább.

A budapesti követségen minden simán ment, megkérdezték, mikor indulok, és előző napra visszahívtak a vízumért. Megjelentem az adott napon, amikor közölték, hogy a vízumkérelmem visszautasították, és sorry. A következő két hónapra nem volt más dolgom, repjegy megvan, szóval Budapesten nem maradok, az tuti. Végül megszületett a salamoni döntés, hogy akkor kapok egy másmilyen vízumot, és majdcsak lesz valami (az univerzum működéséból adódóan olyan lehetőség ugye nem létezik, hogy nem lesz semmi).  

Az országba simán bejutottam másnap, de az intézetben közölték, hogy sajnos ezzel a vízummal nem kezdhetem meg a tanulmányaim. Végül a külügyminisztériumban, valamint az immigration police irodáiban töltött három nap után kicseréltem a vízumom (nem is tudtam, hogy lehet ilyen utólag, de kezdő, aki meglepődik ezen) és elhárult minden akadály.

Qeshm

A hivatalokban töltött három napot úgy kell elképzelni, hogy nagyjából fél 10-re bootolnak be a dolgozók, előtte kár odamenni, viszont délben kitör az ebédszünet, amit kajakóma és kávézás követ, azaz érdemi munka már nem folyik. Így egy nap csak egy dolgot lehet elintézni, de legalább kiszámítható és nekem is csak 2-3 órám megy el ilyesmikre.

Két kollégium közül lehetett választani: az egyik az ún. belvárosban (most tekintsünk el attól, hogy Teheránnak nincs belvárosa. Vagy ha van, az akkora, mint Budapest Zuglótól Budafokig), a másik meg a város legészakibb utcájában, annak is a legtetején, szintben több száz méterrel a város fölött. Mivel el akartam járni futni a hegyre (értsd: Tochal, 3933 méter, nem a Gellérthegy), nyilván az északit választottam. Így olyan dolgokkal kellett megküzdenem, hogy minden aránylag messze van, és időnként kevés taxi jár arra, cserébe nincs túl nagy forgalom, zsúfoltság, tiszta a levegő, és amikor a városban szottyadt eső esik, addig Velenjakban minden havas. És innen csak 35 perc az intézet. Gyalog is, meg busszal is, taxival csak fele annyi. Ráadásul ez Teherán egyetlen családi kollégiuma, azaz fiúk, lányok együtt laknak, egy épületben, egy emeleten és nincs az az iszonyat tesztoszteron a levegőben, mint a szomszédos fiúkoliban, ahol párszáz 20 és 25 év közötti iráni és afgán osztozik szocreál lakótömbökön. Ja, a mi kolink 11 emelet magas, nekem a kilencediken jutott egy elég szép panorámás apartman egy olasz lakótárssal meg egy japán szomszédlánnyal.

Kilátás a koleszből, Velenjak, Teherán

A taxizás minden nap kihívás volt, az Uber helyi megfelelőjét, a Snapp-et használja mindenki. Mármint akinek vagy egy hónapnál frissebb a sim kártyája, vagy komoly pénzért regisztráltatta a telefonját és nincs blokkolva a készüléke, nem úgy, mint az enyém, amihez kell egy router, amúgy meg fényképezőgépként funkcionál. A Snapp szolgáltatás nevetségesen olcsó, általában 60 dollárcent volt az intézetig, amit néha négyen szétdobtunk. A sofőrök többsége viszont teljesen retardált a technológiához, általában tízből egy talált oda, ahol vártunk. Ők mindig kaptak jattot, a többiek meg telefonálgattak, hogy hol vagyunk. Pontosan ott, ahol a GPS jelöl, mondtuk nekik, amire azt válaszolták, hogy nem pontos a GPS. Mivel térképet olvasni nem tudó taxisokkal perzsául vitatkozni egy általuk ezek szerint ismeretlen technológiáról nem tartozott a top 10 reggeli rutinfeladatok közé, ezért leginkább annyiban hagytuk, hogy persze, persze, a GPS...

Qeshm

A kezdő perzsa csoportunk elég vegyes, és már a kurzus elején kiderültek mindenkiről a sötét titkok. Volt nyolc kínaink, akik már a második és harmadik körüket nyomták a kezdő kurzuson, mert egyszer sem sikerült átmenniük. Nagyjából a negyedik napon kerültünk egy szintre, olvasni ugyan kicsit gyorsabban tudtak, hála a féléves kezdő rutinjuknak, viszont a hatodik hét végén még mindig az első napi alapokkal küzdöttek. Folyamatosan szekunder szégyenben éltem, annyira kínosan buták voltak. Eleinte próbáltam kulturális magyarázatot találni, de aztán föladtam. Tenyérre írt puskák, amik a terem túlvégéről látszottak, teljesen érthetetlen hablaty, amit nemhogy a tanár, de még ők maguk sem tudtak se dekódolni, se megismételni, és a totális érdektelenség jellemezte őket. Kicsit fel is húztam magam, hogy nekem a diplomáimat kellett fordíttatni és mindenféle skilljeimet alátámasztani, hogy itt tanulhassak, velük kapcsolatban pedig őszintén csodálkozom, hogy tudtak idejönni repülővel, amikor a kínain kívül semmilyen nyelvet sem beszéltek. Amikor pedig kiderült, hogy fél év alatt nem ettek még helyi kaját, mindenféle kapcsolatot megszakítottak velük és egy reggeli biccentésen kívül nem kommunikáltam többé. Őket egyébként a kínai állam nyomta be ide, mint afféle soft power, hátha elég nagy tömegben lesznek itt és idővel akad köztük egy fénylő csillag, aki megtanul írni-olvasni és lehet valami hasznát venni a későbbiekben. Az én csoportomban úgy tűnik, ez kidobott pénz volt. A többi, haladóbb csoportból megnyugtattak, hogy csak folytassam a tanulmányaimat, a kezdőcsoportból ugyanis egyetlen kínai sem jutott tovább, legalábbis ebben a terminusban biztosan nem, úgyhogy ha el akarom őket kerülni, nem kell csinálnom mást, mint megugrani az első vizsgát.

Az mondjuk elég vicces volt, amikor a kínai csajok a „mit ettél” kérdésre bepróbálkoztak az „anar” szóval (gránátalmát jelent amúgy), de mivel nem ejtik az r hangot, fél percig azt hajtogatták, hogy anal, anal, anal, anal.

A csoportban amúgy egy német sráccal voltunk az igazi kezdők. Ománi csoporttársunk nyilván tudott már írni-olvasni, pár csajszi meg az iráni férje miatt kötött ki itt, vagyis elég sanszos, hogy naponta gyakorolják a nyelvet. A felsőbb csoportok európaijai főleg politológia-nemzetközi kapcsolatok-közel-keleti tanulmányok vonalról érkeztek, és jó érzékkel Iránt választották az arab világ helyett.

A kollégiumban gyors karriert futottam be, miután kiderült, hogy leginkább én ismerek helyeket az országban, valamint én tudok utcán nem kapható dolgokat beszerezni, hála a másfél évtizedes barátkozásaimnak.

Maranjab másnap

A hétvégékre mindig utazást terveztem, a harmadik után azonban elment a kedvem az egésztől és inkább Teheránban maradtam. Először Kashan mellé, Maranjabba mentünk a sivatagba egy klasszikus piknikezésre: este behajtottunk a dűnék közé, tábort vertünk, hatalmasat ittasodtunk, húst sütöttünk, zene, tánc, végül valamikor hajnalban mindenki elájult. Másnap sivatagban lézengés, kocsival önmagunk elásása és kiszabadítása, homokdűnéken motorozás és a többi hasonszőrűvel vegyülés volt a program.

Következő hétvégén ötnapos ünnep volt (pontosabban négy, csak beiktattam egy plusz napot), ezért nagy ugrása vállalkoztam, és egy ismeretlen csapattal lementünk az Öbölbe sátrazni, konkrétan Hengam szigetére. Ezt úgy kell érteni, hogy 1400 kilométer vezetés, utána mindenféle szabadprogram, végül 1400 km vezetés, szóval ha legközelebb ilyenre lesz lehetőségem, biztosan kihagyom/repülővel megyek/két hétre megyek. Az igazi kihívás azonban nem ez volt, hanem az ismeretlen társaság. Pontosabban egy embert ismertem, aki elhívott, a másik tizet meg nem. Azzal a tervvel vették el az eszemet teljesen, hogy búvárkodni fogunk, sziklát mászni meg kanyoningolni, és azonnal igent mondtam. Ráadásul két olyan szigeten, ahol még nem jártam korábban.

Az már lefelé úton kiderült, hogy a fentiekből a két eddig nem látott sziget biztosan kiesik, másnap meg az is, hogy se búvárkodni, se sziklát mászni, se kanyoningolni nem fogunk. Annál inkább út szélén álldogálni amíg a többiek cigiznek, és természetjárás helyett túlzsúfolt bevásárlóközpont lesz a kiemelt célpont. Végül nagynehezen elvergődtünk Hengam-ra, ahol már kétszer voltam korábban, mondjuk még egyszer sem sátraztam, szóval legalább ennyi újdonság volt benne.

Még szerencse, hogy kempingezni hívtak. Előtte a haverom megkérdezte, tudok-e sátrat és hálózsákot hozni, mintha én lennék a házigazda, akinek mindene is van a garázsban és nem egy farmerrel meg négy pólóval érkeztem volna Iránba. Szóval kértem kölcsön cuccokat. Hengamon kiderült, sátrat kizárólag én hoztam, ahogy hálózsákot, valamint fejlámpát és föltöltött powerbanket is. Cserébe náluk nem volt kaja, csak két kiló krumpli meg egy aluminium fazék. Mint kiderült, ez lesz a vacsora. Se olaj, se só nem volt hozzá. Összeállt a kép (nem siettem el): egy rakás városi gyerek, aki nemhogy vidékre, de még a konyháig sem jutott el soha, kitalálta, hogy csinálnak egy fasza hétvégét, mint a filmekben, csak stábot nem vittek hozzá. Szerencsére angolul senki nem beszélt igazán, így nem kellett attól tartanom, hogy bármely beszélgetés mélységet kap, esetleg eszkalálódik a konfliktus.

Mielőtt végleg elszenesedtek volna a krumplik, úgy döntöttem, vaksötétben elgyalogolok az egy óra járásra lévő faluba és ott szerzek valami ehetőt az egyetlen nénitől, aki előző nap falafelt sütött az egyik sarkon. Erre persze mindenki rájött, hogy szén helyett jobb a falafel, és ahelyett, hogy expedíciót szerveztünk volna, mindenki jelezte az igényét, hogy még mit hozzak, ha már úgyis arra megyek. Ekkor döntöttem el, hogy megvacsorázok és senkinek semmit nem hozok. Végül az egyik okos, aki a többinél is éhesebb volt, kitalálta, hogy jöjjek vissza motorral, mert akkor nem egy óra az út vissza is és azt leszervezi nekem. „Aha, szóval van egy telefonszámod egy motoroshoz?” – merült fel a kérdés, majd a rábólintás után elpattant bennem valami és elhatároztam, hogy másnap egyedül folytatom a túrám. „Akkor miért nem hívod föl, hogy vegye meg nekünk az összes szart, falafelt, csipszet, kólát és hozza ide?” „Húbazdmegdeokosvagy”. És más diktálta is a listát. „Hozzon két liter arakot is” – próbálkoztam be, és csont nélkül átment a kérés. Szóval hagytak volna két órát gyalogolni egyedül a vaksötétben, hogy lássam el az egész csapatot. Húsz perc múlva minden kéznél volt, szerencsére az arak is, az eddigi legjobb, helyi gyártmány, datolyából.

Sátrazás Hengamon

A másnapi lelépésem sem ment könnyen. Hajnalban keltettek az arcok, hogy esik az eső és fáznak. Amíg szelfiztek a parton, lebontottam a tábort és az első csónakkal elhagytuk a szigetet. A mólón találkoztam egy cimborámmal, aki 1600 kilométerre innen Sariban él, és két évvel korábban fölvett stoppolás közben Irán északi részén és azóta sem hallottam felőle.

Átmentünk Qeshmre, ami nagy kedvencem, egy geológiai csoda az egész sziget. Pár órát barangoltam egyedül, majd naplementekor, a sziget komptól legtávolabbi partján a haverom szólt, hogy úgy döntöttek, maradnak még pár napot. Mivel induláskor megbeszéltük, hogy most nem nyaralok, vissza kell érnem Teheránba. Hát, az szívás, akkor jó utat. Kösz bazdmeg, legalább a legközelebbi faluba vigyél el innen. Végül taxival, komppal, megint taxival, és hatalmas kerülővel, 36 óra folyamatos utazással jutottam vissza Teheránba. Egyébként meglett volna 24 óra alatt is, de az ünnepek miatt minden fullon volt, Bandarból nem volt busz Teheránba, csak Shirazba, ami egy laza 4-500 kilométeres kerülő. Még próbálkozhattam volna stoppolással, de éjszaka volt, esett az eső és a telefonom is, meg a powerbankom is teljesen lemerült, térkép nélkül meg nem sok értelmét láttam.

Ez a kirándulás jó lecke volt, ezentúl mindig megkérdezem, kik jönnek, és leginkább azt, hogy miért. És hogy mások milyen cuccot hoznak. Szerencsére Qeshmen a túra szép volt, Hengamon tudtam sznorkelezni, a sátrazás sem volt rossz, szóval összességében elviselhető volt, de azért pár telefonszámot töröltem az  út végén.

Hazaúton Shiraz és Iszfahán között egy megállóban leszólított egy srác a buszról, hogy „Are you metalhead?”, majd gyorsan átült mellém. Kiderült, hogy ő is az, és mellette koncertfotós, van csomó közös barátunk és ő is ott volt 9 évvel ezelőtt a jereváni bábszínházban megrendezett death metál fesztiválon. Gyorsan átküldött pár koncertet a közeljövőben, így kaptam egy újabb remek esélyt a teheráni metáléletben való alámerülésre.

Az első koncert egy blues-rock műsor lett volna, de két óra késés után közölték a házigazda kávézóban, hogy a hatóságok végül mégsem engedélyezték és sorry. Gondolom elég tipikus élmény ez is, úgyhogy elégedetten hátradőltem, hogy a betiltott, illetve nem engedélyezett koncertet első alkalomra behúztam.

Qeshm

Másnap nagyobb sikerrel jártam a Tehran Rock Cafe-ban. Előre oda kellett szólni, hogy megyek, és mivel úgy tűnik, turisztok sosem vesznek részt ilyen eseményen, amint benyitottam, tudták a nevem és volt foglalt helyem. A hagyományos értelemben nem koncert volt, két gitáros srác játszott Judas Priest, Metallica, Malmsteen, Satriani meg Gary Moore számokat. Az egyik fiú vak volt, ő volt a húzónév. Műsor közben befutott Mehdi barátom a csajával, utána pedig elvittek egy dokumentumfilm fesztiválra, ahol bemutatták az iráni Skorpio zenekarról készült filmet. Valamiért a 60-as évek vége, de főleg a 70-es évek kedvezett a Skorpió nevű zenekaroknak, bár a magyar meg a német névrokonaiktól eltérően ők Beatles kópia vonalon futottak be.

Vahid Mollazadeh, a vak gitáros

A teheráni napjaimról majd máskor írok, így is kicsit hosszúra nyúlt ez a mese.

Modern nomádok

Újabb két hónap Iránban, talán lesz az több is. Újra Damavand, szerencsére csak egy szűk nap Iszfahán, rafting Shahrekordban, ugyanitt a Közel-Kelet leghosszabb zipline-ja (egy hegyről drótkötélen lecsúszol 90-nel, több, mint 800 méter hosszan). Csupa izgalom. De amit igazán vártam, az a bakhtiari nomádokkal való találkozás. Nyolc éve jártam itt utoljára. Többször kellett volna jönnöm, például az értelmetlen irodai üldögélések helyett.

A terv az volt, hogy a nomádok sátrai mellett sátrazunk, meg egy-két napot körülnézünk a vidéken. A terv mindig jó, és a terv azért terv, hogy meg lehessen változtatni.

Éjjel érkeztünk. Még napfelkelte sem kellett ahhoz, hogy alaposan meglepődjek. Tulajdonképpen minden hasonszőrű lélek egyszerre szeretné, hogy a privát kis történetei a saját titkos helyszínein megmaradjanak csak neki, de közben azért másoknak is jó legyen. Hogy a nomádok megtartsák a hagyományos életvitelüket és maradjanak egzotikusak, de azért járhassanak iskolába a gyerekeik, legyen autójuk, amibe benzint is tudnak venni (mondjuk Iránban ez nem nagy kihívás, különösen most, hogy 8 dollárcentre leesett literje – gázból pedig fél USD egy tele tank), és persze hogy tudjanak egymással kommunikálni, ami miatt legyen telefonjuk és tudják tölteni helyenként. Szóval mindent egyszerre nem lehet.

Rendkívül maykárolyi élmény volt évekkel ezelőtt, amikor a hagyományos viseletbe öltözött családfő puskával a vállán kilovagolt a reggelbe, mint Robert Redford. De azt könnyen belátom, hogy nomád körülmények között felnőni nem nagy perspektíva egy 21. századi Messi pólós pásztorgyereknek. Márpedig ha a gyerekek inkább letelepednek vagy tovább tanulnak, egy-két évtizeden belül véget ér a történet, mindenki megéli a neki adatott 50 akárhány éves várható életkort, meghal, a kultúra meg elsüllyed egy iráni kisvárosi múzeum jó esetben élvezhető tárlatában, a bazárban árult bakhtiari zongoramintás pólókban, egy-két teheráni könyvesboltban kapható fotóalbumban meg pár elektronikus töredékben valahol a neten.

A bakhtiari nomádok, mint mindenki más az országban, túlélnek. Pár kilométeren leaszfaltozták az utat a nyári szállásterületük felé, Chelgerd után. Festői helyre kiépítettek egy turistatábort, beton alapozású sátrakkal, vécével és zuhanyzóval, hagyományos kecskeszőr ebédlősátorral és sátrakba húzott árammal. Hogy olyan volt-e ebbe megérkezni, mint amikor Indiana Jones a Szent Grált követi Petrában meg a frígyládát mindenféle egzotikus helyeken? Nem, kicsit sem. Jól esett egy fárasztó nap után (rafting és beborulás, zipline és dugi szeszek) beesni egy már fölállított sátorba, lezuhanyozni és tudni, hogy pár óra múlva lesz készen reggeli? Persze, nagyon jól esett. Nekem különös vonzódásom van a nehézségek iránt, szeretem a nem készen kapott dolgokat, ha meg kell küzdeni az élményért. De az ilyen alakokra nem lehet sem életstratégiát, sem turisztikai vagy bármilyen ipart felhúzni, úgyhogy mindenki jobban jár, ha a saját megélhetését nézi, nem az én lelkesedésem. Minél tovább vagyok fiatal, annál inkább elfogadom átmenetileg a könnyű dolgokat. Egyszerűbben fogalmazva: élveztem.

A nomád tábortól pár percnyi járásra lévő vízesés előtt a helyiek alkalmi checkpointon belépőt szednek a pikinikezni érkező iráni turistáktól és megjelentek a biszbaszárusok is. Pick upok platóin családokat visznek az egy órára lévő jégbarlanghoz (ami egy gleccser alja, nyár végére inkább érdekes geológiai jelenség, semmint izlandi varázsbarlang) és úgy általában próbálnak pénzhez jutni – ügyes megoldás például a gleccserpatak előtt vastag talpú Nike mintás Adidas papucsok árulása másfél dollárért.

Az egyelőre lassan beinduló turizmust meglepő módon támogatja még valami, ami a bakhtiarik megmaradását segíti: a válság. Iránban épp most reccsen meg a riál (pár hete egyik napról a másikra 40%-ot esett, így most nagyon gazdag vagyok, illetve minden nevetségesen olcsó a turisztoknak), hatnak Trump szankciói, a külföldi cégek hagyják el az országot, a turisták meg kevésbé jönnek, pedig most kellene jönniük igazán. Emögött persze még mindig ott vannak a régi jelenségek, mint a fiatalok munkanélkülisége, meg a mobilitás nehézsége.

A bakhtiari ifjak egyre kevésbé tudnak megkapaszkodni a saját környezetükön kívül. Városba költözni drága luxus, és munka ott sincs. A tanulás sem vonzó lehetőség, hiszen az iskola, egyetem elvégzése után ugyanúgy nem jutnak munkához, ezért aztán egyszerűbb és biztonságosabb a szülőkkel maradni és folytatni az eddigi életmódot. Az egyetemeken egyébként vannak kvóták a hátránnyal indulóknak – például azoknak, akik a vándorlás miatt csak télen járnak iskolába, nyáron pedig tanár jár hozzájuk. Ezek azonban nem teszik versenyképessé a tudásukat mondjuk a nagyvárosokban rendes középiskolát végzettekkel szemben, és az egyetemekre ugyan bejuthanak, de hogy abból hogy lesz piac- és versenyképes tudás, az egy másik sztori.

Összességében azt hiszem, örülök. Az elveszett nomád paradicsom amúgy is csak illúzió volt, annak mondjuk elsőrangú. Viszont látva a fennmaradásért vívott küszködésüket és az eddig elért apró lépéseket a 21. század felé, pár évtized még biztosan jut nekik. Úgyhogy aki Iránban jár, és nem mézeskalács házban akar megbuggyanni két képeslapbolt között, az Iszfahán helyett inkább menjen a nomádokhoz*. Iszfahán látnivaló része négyszáz éve nagyjából ugyanolyan, és a következő párszáz évben sem valószínű, hogy megváltozik. A nomádoknál drámaiak a változások. És sokkal kellemesebb a klíma.

*Vicceltem: Iszfahánt látni kell. És a nomádokat is. De ez legyen a te problémád.