Afrikai karanténnapló

A biztonságos öblöt elhagyva irány a nyílt óceán

A kevéssé ismert, illetve néhány esetben a teljesen ismeretlen úticélok bejárása továbbra is az első számú hobbim és néha megélhetésem, időnként azonban felül kerekedik bennem a racionalitás és olyan helyekre utazom, amik nemcsak a magamfajta fazonok által kedvelt „minden jöhet, amiről nincs kép a neten” kategóriába esnek. Ennek többféle oka van, a piaci kényszer csak az egyik. Ennél sokkal fontosabb, hogy a bejártabb, mások számára is vonzó helyek nem ismerete egyáltalán nem erény. A letaposott turistaösvényen végigmenve újraértékeled a saját (eladhatatlan, veszélyes, nehezen megközelíthető, stb.) úticéljaidat, új perspektívát kapsz a tervezéshez és megtanít jobban értékelni azt, amit már elértél. Fordítva is működik persze, a kiépült turisztikai rendszerek ezer vérző sebe megmutatja, milyen csapdák leselkednek az egyszer majd felfutó régiókra. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazt a hibát nem követik el ezredszer is.

Naivitás lenne azt hinni, hogy a turizmusban nem a profit határoz meg mindent rövid- és középtávon, ezért a helyi közösségek lerablása, szétverése, a természet kizsákmányolása továbbra is a gyors haszonszerzéshez vezető legrövidebb út. Azonban akadnak arra utaló jelek, hogy lassan ébredni kezd az emberiség és megpróbál a hírnevéhez méltó intelligenciát felmutatni és fenntarthatóvá tenni a rohamosan bővülő nemzetközi turizmust. Az ellentmondás persze nyilvánvaló: ha egy szigetre beengedsz napi ezer embert tíz dollárért, az eltart száz helyit és tönkreteszi a környezetet, ha beengedsz száz dollárért száz embert, az eltart tíz helyit és valamelyest megőrzi az élővilágot. Mivel a fizetőképes kereslet számára leginkább az egzotikus, jobbára szegény (ezt most nem fejtem ki és nem szofisztikálom, nagyjából könyvtárnyi irodalma lehet) helyek a vonzóak, a helyiek pedig nyilvánvalóan szeretnének jobban, könnyebben élni és több bevételre szert tenni, ezért a környezet tönkretétele nagyjából minden szereplőnek közös érdeke rövid távon.

Kora reggel Chole szigetén

Most a lassú rádöbbenés korszakát éljük, amikor észrevesszük, hogy a túlhalászott tengerek, a kifehéredett korallok, a kiirtott dzsungelek legfeljebb a több ezer kilométerre lévő nagyvárosi fogyasztók számára érdektelenek, miközben a helyi közösségek csupasz seggel állnak a csalódott turisták előtt, mert már nincs mit megmutatni.

Mielőtt egy Kegyetlen Évek-korszakos Moby Dick dalszöveg kerekedik ebből a bejegyzésből, abbahagyom: a kormányzatok egyre több adót vetnek ki a turizmusra a veszélyeztetett helyeken, korlátozásokat vezetnek be, lezárnak a kontrollálatlan tömegek által letarolt természeti kincseket (leghíresebb példája ennek a Part című film miatt élvezhetetlenné tett Phi Phi Thaiföldön, amit egy évre lezártak a hatóságok), vagy korlátozzák a külföldi befektetéseket (például minden cégnek 51%-ban helyi tulajdonúnak kell lennie, és még sorolhatnám). Ez persze nem azt jelenti, hogy minden jó irányba megy, hanem azt, hogy az eddigi mérhetetlen rombolás helyenként lelassul.

Örök dilemma, nemcsak nálam, hanem aki sokat jár erre-arra nyitott szemmel, hogy mennyire kívánok ebben a pusztításban részt venni. Észrevétlen törekvés ugyan, de próbálom szelektíven gyűjteni a szemetet, nem tartok fenn autót, utálok vásárolni, így csak a legszükségesebb dolgokkal rendelkezem, viszont a repülés miatt akkora az ökológiai lábnyomom, mint egy nógrádi falunak (legyen mondjuk a mind közül a legjobb nevű, Kisecset). Mivel dolgoztam már nemzetközi fejlesztésben, és nem keveset írtam is ezekről a problémákról, szeretném azt hinni, hogy nem átlag nyaraló vagyok, és az átlag nyaralónál hasznosabbak, illetve kevésbé károsak az utazásaim (nem feltétlenül ökológiailag, hanem mert próbálok figyelmet felkelteni; amit egy-két ember, el szokott olvasni).

***

Dolgok, amik nem hiányoznak az életemből: első óra előtt az iskolaudvaron

Pár éve a courserán elvégeztem a koppenhágai egyetem egy kurzusát Zanzibár fenntartható hulladékkezelése és a környezetszennyezés témában. Mivel korábban nem jártam ott (mármint Zanzibáron, Koppenhágában szerencsére felejthetetlen napjaim és még felejthetetlenebb éjszakáim voltak korábban), semmilyen kötődésem nem volt, így nyugodt szívvel és szűz tudattal álltam a témához. Ezzel párhuzamosan szép lassan Afrikába is kezdtem beszivárogni, főleg Szudánban meg Etiópiában töltöttem hónapokat munkával és utazással. Végül szakmai meg személyes okok miatt a térképre került Tanzánia: itt van a már tanulmányozott Zanzibár, kedves ötezres vulkántúráim gyöngye, a Kilimandzsáró is itt található, és hogy teljes legyen a package, hozzácsapok szafarit meg búvárkodást is, és korrektül végigjárok mindent, későbbi túrák terveivel a tarsolyomban. Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez csak a felszín karcolgatása, de első lépésnek megteszi. A többi majd idővel jön, hakuna matata, ahogy a szuahéli mondja, semmi para.

Az egész sztorinak érdekes csavart adott a koronavírus. A magyarországi káosz és paranoia, a hiteles információ hiánya és a járványkezeléssel kapcsolatban nyilvánvalóvá vált inkompetencia miatt úgy gondoltam, hogy a természetben lenni semmivel sem kockázatosabb, mint az otthoni rettegést és bénázást napi szinten követni és megpróbálni megfelelni mindennek.

Tanzánia látszólag egész jól jön ki a járványból. Mivel hivatalosan tagadták, majd szépen elhallgatva mégis bevezettek néhány látszatintézkedést, a külvilág felé azt mutatták, hogy minden rendben és korlátozás nélkül, teszt nélkül be lehet utazni az országba. Emiatt aztán némi visszaesés mellett tovább pörög a biznisz, legalábbis a tengerparti részeken. Máshol meg teljes az összeomlás. Nyilván fertőzöttekről meg a járvány terjedéséről megbízható adatok nincsenek (ez máshonnan is ismerős lehet), Afrikában azonban egy ilyen nem népességtizedelő járvány nem üti meg az ingerküszöböt a hétköznapi problémák mellett.

***

A koronavírus nemcsak elvett, hozott is. A búvalbaszottságnak egészen komoly szintjét szoktam néha tapasztalni Magyarországon (most ebbe ne menjünk bele jobban), ezzel szemben Tanzániába érkezésem után pár nappal, az isten háta mögötti Mafia, majd Chole szigetén szívemből szóló sztorikba ütköztem.

Zubi

Zubi legfeljebb huszonpáréves fiatal lány, remek angollal és kielégíthetetlen kíváncsisággal. Ő például tudja, hogy az internet nem a facebook, és egészen meglepő dolgokról rendelkezik ismeretekkel. Mafia szigetén, egy olaszok által működtetett hotelben volt recepciós, amíg a vírus miatt el nem maradtak a vendégek és el nem veszítette a munkáját. A kétségbeesés fázisán gyorsan túljutott, kitalálta, hogy amúgy is a maga ura akar lenni és nem éhbérért dolgozni európaiaknak, így épített egy kunyhót a tengerparton és elkezdett főzni meg sört árulni. Főzni meg sütni az anyjától, a hotel szakácsától meg a youtuberól tanult, és főleg turistáknak tervezte eladni a szolgáltatását. Mivel az most nem nagyon nagy kasza, az első beszélgetés után áttettük a napi főétkezést Zubi kunyhója elé a tengerpartra. Így sikerült kipróbálni a gigantikus grillezett homárt, ami délelőtt még a gondtalan homárlétet élte valami szikla alatt a mélyben, és amit egy rendes étteremben sosem rendeltem volna három számjegyű dollárért. Ha egyszer véletlenül gazdag leszek és lesz valamennyi fölösleges pénzem, ilyen embereknek fogok osztogatni pár száz dollárokat, hogy vegyenek gáztűzhelyet meg botmixert és legyen rendes életük, amilyet szeretnének és megérdemelnek és amitől szó szerint csak pár száz – számukra szinte megszerezhetetlen – dollár választja el őket.

Gideon hozta a második kovidos sztorit, nagyjából ugyanezt. Ő előbb pincér, majd kapitány volt egy búvárhajón, végül búvároktató lett. Éhbérért dolgozott, ezért még a vírus előtt belengette, ha nem kap több fizetést, felmond. Emiatt ő volt az első a búvárbázison, akit elküldtek. Helyi túrákat kezdett szervezni egy Matthias nevű komájával meg egy csónakos fazonnal. Matthias a parton lógott és mindenkivel dumált, így talált meg minket is. Amikor kiderült, hogy egy teljesen helyi bizniszbe kezdtek, azonnal jelentkeztünk egy túrára. Gideon pontosan azt mesélte, amit hallani szeretek, illetve amit én is vallok: minek dolgozzon másnak vakulásig, ha szarul keresni egyedül is tud. Így legalább akkor van szabadnapja, amikor neki jól esik, nincs nyomás, nincs stressz, és ha egyszer végre beindul a biznisz, még félre is tud majd tenni.

Gideonnal fedeztük fel Chole szigetét (illetve csak mi. Ő már ismerte:). Parányi sziget az Indiai Óceánon Mafia mellett, körülbelül 1500 lakossal, végtelen mennyiségű kutyaméretű gyümölcsevő denevérrel, hagyományos hajóépítőkkel, akik kerti kapához hasonló alkalmatlansággal faragnak ki komplex alkatrészeket fából, amiből én legfeljebb fogpiszkálót gyártanék úgy tizenötször annyi idő alatt. Mindenki iskolás vagy halász, abból is jobbára a szabadtüdős-szigonyos fajtából, akik a polipokat meg a homárokat vadásszák le. Egyszerű élet, nincs rezsi, 11 hónap napsütés, egy hónap eső, minden nap tengeri kaja és gyümölcs és senki sem gyűjt Teslára.

Mafián egyébként egy héttel lekéstük a cetcápa szezont, de azért kiváló merüléseink voltak eddig nem látott gyönyörűségekkel. Akit érdekelnek a részletek: helyenként rengeteg a legfeljebb pár centis, mesefigurákra emlékeztető tengeri csupaszkopoltyús csiga, ezerféle élénk színben, szarvakkal, külső kopoltyúval, megfelelő nagyításban igen magas cukiságfaktorral (guglizzátok meg, goproval nem lehet éles és részletgazdag makrókat készíteni ). Meg persze a szokásos korallvilág rájákkal, szirti cápával, meg az összes többi színes hallal, rákkal és teknőssel.

Egyik nap csatlakozott hozzánk a svájci Susan, aki 2000+ merülésen van túl bő 40 év alatt, így mindenképpen szaktekintélynek számít a témában. Az Attenborough által elmesélt sztorit erősítette meg, miszerint az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag eltűntek a nagy testű tengeri állatok a part menti vizekből, és az egész tengeri élővilág töredékére esett vissza, amit a korallfehéredés és a tengerek melegedése tovább fokozott. 

Azért a látvány így is lenyűgöző, legalábbis errefelé. Elképzelni is nehéz, milyen lehetett évtizedekkel korábban merülni, amikor teljes pompájukban tündököltek a világtengerek.

Pár éve merültem Thaiföldön kifehéredett korallokon. Az ezer szín először eltűnik, fehérré válik, majd mindent belep a barnás-szürkés üledék. Az egykor színes mesevárosokban pár kósza hal cikázik csak a romokon. Az ilyen táj nagyon szomorú, Hirosima előbb jutott szembe róla, mint bármi más, ami élővilággal kapcsolatos.

***

Afrikával kapcsolatban az egyik alapvető tapasztalatom, ha van egy viszonylag apró problémád, aminek a megoldásához be kell vonni másokat is, pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet és több nagy, átmenetileg megoldhatatlan problémád lesz a végén. Amikor lemerült a mobilnetem és megpróbáltam föltölteni, akkor kezdődött. Az egész nem lett volna lényeges, de, gondoltam, ha egy feltöltőkártya megvásárlásával megoldom, akkor pont megér öt perc ügyintézést. Mivel meccsnézés közben sikerült megzavarnom a faluban mindenkit, aki ilyesmiben segíthetett volna, egy helyi kománk próbált meg intézkedni, aminek az lett a vége, hogy kétszer félórát motoroztunk a legközelebbi városba, neki is kellett hozzá venni újabb sim kártyát, nekem regisztrálni egy helyi mobilfizetési rendszerbe, azon pénzt fogadni kápéért cserébe, hogy végül legyen 8 giga netem, ami másnapra valahogy elfogyott. Amiért mégis megérte a sztori, az a motorozás volt, amiből a visszautat éjjel abszolváltuk, néha vaksötétben, valamiért lekapcsolt lámpával száguldva, emiatt pár másodperces pánikrohamokkal.

Ötödik nap magunk mögött hagytuk ezt a néptelen paradicsomot és átmentünk Zanzibárra egy teljesen más kultúrába, de erről majd legközelebb. Holnap reggel indulok a Kilimandzsáróra, egy hétig teljesen offline leszek. Végre.

Az új élet: Kilenc hónap Krisztinavárosban

Ez volt a teszt: lehet utazni bizonyos feltételekkel

Mit tegyen az ember, amikor új karriert épít, és két évi előkészítés és nem kevés befektetés után a rendkívül ígéretes új élet második hónapjában egyik hétről a másikra megszűnik az a szektor, amiből az összes eddigi bevétele volt, és ami évekre előre az egyetlen bevételi forrásnak ígérkezett? Az első reakcióm a nyugalom volt: Vietnámból hazatérve március közepén még nem aggódtam. Pár hétig amúgy sem volt sok dolgom a következő túrám előtt, jött a karantén, az ég kitisztult, a város elcsendesedett, én pedig élveztem a kora tavaszi Budapestet.

Nyárra valamelyest enyhült a helyzet, legalábbis Európában. Két hétre kimentünk Ausztriába kletterezni. Úgy tűnt, senkit sem érdekelt a holnap: olyan teltház volt valamennyi jelentősebb hegy közelében, hogy 200 euró per éjszaka alatt legfeljebb 30-40 kilométerrel arrébb lehetett szállást foglalni. Volt, hogy kempingekből küldtek el, hogy fizikailag nem férünk már be. A nagy lazázás ellenére a kontinensek közötti mozgás nem indult be újra, és a nyár végén már annak is lehetett örülni, hogy egyáltalán sikerült átlépni az országhatárt.

Technika óra 2.0: kebabkés és kőzetgyapot

Ekkor már házak felújításából és kerti munkákból éltem. Életemben először szembesültem a nevetséges hazai fizetésekkel, valamint azzal, hogy a magyar adórendszer rövid távon nem kínál számomra fenntartható megoldást. Nyár végére már elég otthonosan bántam a flexszel, a kéziszerszámokkal, az elektromos fűrészekkel és festékfajtákkal, és konkáv OSB lapok precíz mérésében, kiszerkesztésében és vágásában is láthatóan fejlődtem. Barátokkal töltött minőségi idő, szabad levegőn dolgozás, napközbeni fröccsözések és csodálatos ebédek és beszélgetések szabdalták az évet önmagukban is rendkívül élvezetes szegmensekre, miközben a fenti, régóta irigyelt készségeket is elsajátítottam valamelyest. Ha ennek most kellett megtörténnie, és nem máskor, akkor így is jó.

A vidám melósélet közben persze néha eszembe jutott, mi lesz, ha ez a változás végleges és nem lesznek többé túrák a harmadik világba. Mi lesz a Közel-Keleten és a Balkánon töltött éveimmel, a világszinten is egyedülálló kiscsoportos túráimmal? (Épp egy brit céggel konzultálok egy darfúri út kapcsán, ami legjobb esetben is másfél évvel indul majd el az én túrám után, ha egyáltalán - mindenesetre amivel reklámozták a túrát, hogy az utóbbi húsz év első külföldi útja a térségbe, az már lassan egy éve nem igaz). Mi lesz azzal a helyismerettel és kapcsolati hálóval, amit Magyarországon legfeljebb néhány tucat ember tud felmutatni? Illetve jópár érdekesebb helyszínt tekintve legfeljebb néhány. Mi lesz azzal a sok készséggel, amiket konfliktusövezetekben szedtem össze arról, hogy működnek a dolgok, ha épp nincs működő állam? Kiben és miért bízhatok? Honnan szerzek viszkit, ha rosszra fordulnak a dolgok?

Anna klettersteig

Sokan kérdezték, miért nem csinálom azt, mint minden más túravezető: miért nem viszek embereket magyarországi meg környékbeli helyekre. Azért nem, mert annak egyrészt van egy kiépült és remélhetőleg profi kínálati oldala, amibe én nem tartozom bele, másrészt nem különösebben érdekel. Szép hely Magyarország, de aki sétált már lombhullató erdőben dimbesdombos vidéken, az nagyjából kimaxolta. Azzal nem büszkélkedhetek, hogy jobban tudom követni a kék jelzést, mint mások, netalán a Mátra falvaiban hatékonyabban tudnék élelmiszert szerezni, mint a többi túravezető. Sokkal jobban érdekelnek a saját túráim, amikor tudni kell, mit mondunk a katonai checkpointon, amikor helyi pásztorokkal kell konzultálni, hol lehet a legnagyobb biztonságban sátrazni, vagy amikor azt kell lebeszélni a helyi rendőrrel, hogy hadd lövöldözhessünk kicsit a Kalasnyikovval.

A töretlen optimizmus jegyében azért összeszedem, mi lett volna, és azt is, mi LESZ. Mivel a nemzetközi turizmus földbe állt, elmaradtak útjaim Namíbiába és Botswanába, több ízben Irakba és Iránba, csakúgy, mint Szudánba és Eritreába. Elmaradt egy Izrael-Jordánia Holt-tenger riportút is. Nagyjából 8 hónap utazás és pénzkeresés. Szerencsére az év eleji Vietnám és a darfúri út kiválóan megvalósult. És hogy mi lesz? Körvonalazódik egy eritreai út (amint Etiópia tigray lázadói nem lövik többet az aszmarai repteret és végre megnyílik - január elején talán?), csakúgy, mint Csád, Afganisztán és Pakisztán, valamint a szokásos Irak, Irán, Szudán és Vietnám. A horizonton van még Etiópia (Szomálifölddel) és Borneó. Meg persze ami még útközben becsusszan: jövőre Tadzsikisztán és Tajvan lesz a hobbiút, már ha lehet ilyenről beszélni jelenleg.

Abu Dabbab körüli merülés

***

Utazni ugyan kockázatosnak tűnik, de azért most is van remény. Októberben egy dél-egyiptomi búvárkodással teszteltük a rendszert és minden szempontból kiválóan sikerült.

Vannak országok, ahol a hatóságok úgy döntöttek (az okokba most ne menjünk bele, mert merő spekuláció minden), kontroll alatt tartják a vírust, vagy egyszerűen kevésbé terjed vagy a gazdaság rövid távon előnyt élvez minden más intézkedéssel szemben. Törökországba például egy negatív teszttel be lehet utazni, Egyiptomba még ennyi sem kellett: a nyaralóvárosok repülőterein 30 dollárért letesztelnek. Azért a biztonság kedvéért Budapesten beszereztem a negatív tesztet, nehogy véletlenül Hurgadában produkáljak egy pozitív eredményt, kockáztatva egy ottani karantént, értelmetlenné téve az egész utat, repjegyet, programokat.

Egyiptomot, más erőforrások híján, eléggé megviselte a tömegturizmus összeomlása, ezért nemcsak helyben végzett tesztekkel, de a nyaralóhelyi vízum eltörlésével is próbálják felpörgetni a bizniszt. Nem sok sikerrel. A dél-egyiptomi Marsa Alam vidékén száz kilométereken át húzódnak szellemresortok, a legnagyobbak nyitva pár tucat ember kedvéért. Ahol csúcsidőben ezres nagyságrendben merülnek a nyugatiak, ott most napi 20-30 turista lézeng, a fele egyiptomi. Az élővilág legalább regenerálódik.

A társadalom annál kevésbé. Az arabon kívül angol plusz egy európai nyelven beszélő búvárvezetők a sarki zöldségesek és a taxisofőrök, a fiatalok visszaköltöztek a családjukhoz. Arról nem sok fogalmam alakult ki két hét alatt, hogy a turizmusban dolgozó százezreket hova szívott föl egy olyan gazdaság, ahol egyébként is döbbenet nehéz munkát találni és önálló életet kezdeni.

Dachstein

Az utazás utáni hazatérés a karanténszabályok miatt lehetett érdekes, de időm az pont volt. Októberben hivatalosan tíz nap karantén várt minden hazaérkezőre. Kivéve, aki üzleti úton volt, és az orfk honlapjáról letöltött és kitöltött papírral a kezében állt sorba belépésnél. Én könnyen beszélek, egy szabadúszó túravezetőnek bármelyik random külföldi útja üzleti út. Az előttem álló fiatal lány egy másmilyen papírt szorongatott a kezében. A határőrnek nem volt ismerős a dokumentum, ezért rákérdezett, milyen ügyben utazott. „Búvártanfolyamon vettem részt.“ Szó nélkül beengedték. Tőlem nem kérdeztek semmit, a papírom B oldalát meg se nézték. Csak a megfelelő formátumra és a helyes megfogalmazásra kell figyelni, a többi megoldódik magától.

***

Egyikünk sem láthatja előre azt a sokkot, ami jövőre fogja megrázni a világot. Nem újabb járványra gondolok, hanem a mostaniból való kiszabadulásról. A világszerte munkájukat elvesztett milliók ugyanis nem szűntek meg létezni és nem kezdtek új karriert. A fent említett egyiptomi búvároktatók egy pillanat alatt eldobják majd a padlizsánt és porolják le a reduktort, amint egy repülőnyi emberrel több érkezik. Nyugaton széles tömegeket nem érintett anyagilag a járvány, legfeljebb többet/kevesebbet/máshogy dolgoztak ugyanannyi vagy kevesebb pénzért, de a többség munkája megmaradt. Utazni, koncertre járni, az éjszakában elveszni nem lehetett, főleg mostanában. Elég sok megtakarítás halmozódhatott föl, ami csak arra vár, hogy az elmúlt egy évért kompenzáció formájában hasznosuljon.

Totes Gebirge

A (tömeg)turizmusból élő családok, vállalkozások térdelő rajtban várják a tömegek érkezését. Az eddig eltelt háromnegyed évben felújították a szállásokat, új utakat írtak ki, rádolgoztak, rápihentek mindenre. A kereslet nyilvánvalóan megvan, ezért a kínálat is meglesz. Döbbenetes gyorsasággal fog helyreállni a nemzetközi forgalom, először, gondolom, az egyéni turizmus. A tömegturizmus persze lassabban reagál az egyéni utazásoknál. Gyanítom, hogy az eddig halogató típusú turisztok is összeszedik magukat és befizetnek valahova, mert nem lesz többé opció az, hogy majd pár hónap múlva. Itt most lehetne egyet coelhozni, hogy ne halogass dolgokat, meg az idő és az élet mennyire értékes, de nem fogok, mert mások már remekül megtették helyettem.

A jó hírem az, ha nagyon benned van a bugi, MOST van a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy egy kicsit (idő)utazz, vissza a 80-as évekbe. Követek embereket, akik Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában járják éppen a világot. Közös tapasztalatuk, hogy minden rendkívül nyugodt, nagyon kevesen utaznak, és azt a keveset a helyiek nagyon megbecsülik. Nemzeti parkokba féléves várólisták helyett azonnal be lehet lépni. A teljesség igénye nélkül pár ország, ami tárt karokkal (és legfeljebb egy negatív teszttel)  vár mindenkit: Pakisztán, Törökország, Egyiptom, Costa Rica, Mexikó vagy éppen Kirgizisztán. És még nyilván több tucat másik is, de nincs kapacitásom meg érdeklődésem követni ezeket.

Tervezéshez a leghasznosabb az IATA oldala, amely napi szinten kezeli a nemzetközi repülőtereken aktuális szabályokat.

Ez persze a vírushelyzetről nem sokat árul el, legfeljebb arról, hogy egy adott ország hogyan értékelni a turizmusban rejlő kockázatot. A Pamírban túrázva vagy a Vörös tengeren merülve mondjuk egyáltalán nem teszed ki magad nagyobb kockázatnak, mint a BKV-n vagy egy bevásárlóközpontban.

Végezetül mindenkit bátorítok a szabálykövetésre és hogy nagyon vigyázzon magára. És ebbe bele tartozik az ép elme megőrzése is. Úgyhogy legalább online beszélgessetek barátokkal és kérjetek segítséget, ha úgy érzitek, nem megy egyedül. Tudom, hogy ez nem segít, de mindig lesz valaki a környezetetekben, akinek sokkal rosszabb, mint nektek, úgyhogy ti is tudtok segíteni másoknak. Én is rengeteg támogatást kaptam a barátaimtól, jó szót, munkát, több együtt töltött időt, amiért rendkívül hálás vagyok nekik.

Wadi el Gemal nemzeti park, Egyiptom