holiday does not equal holy day

Cairo express

From the Israeli border to Cairo in those „hard days”

I’m always laughing at my „holidays” in the Middle East. Last year I was freezing to death in the ranges of the Atlas in Morocco, and now I found 5-10 Celsius degrees with two-days of heavy rain and bitter cold wind – in Jerusalem. Fortunately, Egypt is much hotter, and in this case I refer not only to the weather. When I heard the first news from Cairo, I was happy NOT be there: no presence, no story, and no job. Then the news provoked my dormant interest and my adventurous mind and we couldn’t stay in Israel any more. After this two-days freezing weather, Egypt was our last asylum from the winter. We started our endless odyssey to Cairo.

Early morning, bus station, Jerusalem. Five hours to the border to Eilat, taxi ride, border crossing, taxi ride or walk to Taba, van to Cairo – not more than 12 hours in normal case. In our case 26, and even a bit more. To the border, the plan was working well, but on the other side everything turned wrong.

Before departure, I read that at the Egyptian border crossing I must have a valid visa. At the border you can get visa only for the Sinai Peninsula, though it is free. So we walked to the Egyptian embassy in Tel Aviv to obtain the papers. The consul received us with a wide smile, no warning, no dissuasion, but they are not giving a visa, because I can simply get it at the border anyway. Well, we got through the border easily, but we had to pay $50 per person for a "travel agency", which has issued an invitation letter to us in order to get a valid visa not only for Sinai but for the whole country for 1 month. On top of that we had to buy this visa for 15 dollars plus pay 15 dollars 'entrance fee' - why not $ 30 for a visa? And some € 25 had been collected by the Israelis for their exit fee. Now we have already spent more money on the border than what was the total budget planned for Egypt.

We asked the guards on the border about the recent situation in Egypt. They quieted down and said there is no problem for us because on one hand, but we can’t find any transportation to Cairo; and on the other hand the military closes the Suez tunnel under the canal so we can’t leave the Sinai on the same day. Of course, the place would not be called Middle East if everything would happen as the official authorities let us know. For safety (and for fun) we asked how many people have crossed the border on that day anyway, and not surprisingly they said we were the second ones.

Taba city is exactly the place where you want to spend as long as people are transferred to a taxi to another; you might send down a cup of tea, just to be sure that you’ll have something to remember. There are a few hotels, which have a view of the road, usually can not swim in the sea, and moreover, there is nothing interesting in the neighborhood. The touristic income of the city is they make you believe that from 500 meters from the Israeli border you’ll find the perfect Red Sea paradise, where grass is green and girls are pretty (for not Guns ’n’ Roses fans and Hungarians: the fence made of sausage). So whoever wants to go there on vacation, take at least one liter of seriously noxious alcohol to have some fun for those days.

There were no buses on that day and the most useful offer was an afternoon bus but on the next day. Not a good deal to wait there and enjoy the silence and the empty four-star hotels’ adventures. However, we found an old guy who wanted to take us for $150 to Cairo by taxi, but it was too much money for this ride. Finally, we have decided is worth to leave quickly for 100 bucks, rather than spending a full day and a couple of hours in a completely meaningless place, while anything can happen in Cairo. As the only one option, finally, we acquired a minibus for the triple of normal price. Sucked our teeth a lot, but I quickly found out that was worth it. The soldiers wanted to turn us back at the first checkpoint, but our very distasteful but useful driver promised to take us to Cairo. 100 bucks makes wonders: the driver convinced them in one hour that in possession of valid visas we have the right to go to Cairo on our own responsibility. They made some phone calls to the next checkpoints and they never hassled with us again. As we sat on the bus, the guys around learned that my name is Daniel so I immediately became Jack Daniel's. For them that was the joke of the week. Not for me, but at least they never asked: ‘Are you from Germany?’


Soldiers were not like Bedouins. They set their own self-protection because of the absence of police and serious military forces, while many groups of criminals were looting and fighting throughout the country. They tried to guarantee the security to keep the considerable revenue which they collect from tourism to the Red Sea safe. Near the villages and junctions they have established their checkpoints, they blocked the road by 4WD Toyotas and oil barrels, and everyone who passed through there was under their check. The soldiers arrived there only a few days ago, and no policemen was seen on the roads, so they were forced to defend themselves and their neighborhood. These guys were Bedouins in red and white kefiya with Kalashnikovs. At first they stopped us quite frequently, and then on the way to Cairo, it was becoming less common. Close to Suez we met the ‘real reality’ what authorities said when we passed the border, and ran into more serious roadblocks.

Our antipathetic driver and the other guys in the car fabricated a story: we need to get to the Cairo airport as soon as possible to catch our plane. Soldiers let us cross the roadblocks. Some shouting was going on for half an hour, and then they opened up the channel tunnel to cross - not just us, for everyone. We left the tunnel but we were not happier because there was no chance to continue our trip. Technically, we're stuck in a roundabout, Suez to the left, Ismailia to the right and straight to Cairo. Roads were blocked by tanks. Riots and gunfighting was going on in Ismailia, that’s why the army closed the road. After the initial befriending of the soldiers, everyone was ordered back to the vehicles, supposedly for security reason. Easy to make friends with the soldiers, everyone is quite a cool guy and everyone loves them, because everyone was a soldier, or has a relative in the army. Those who missed out on the military do so because they have a father who is older than 60, or he is the only boy in the family, and so he is the sole breadwinner.

Finally, about three hours of waiting at the roundabout, they opened the way - toward Ismailia. After 15 minutes of driving we bumped into the first checkpoint where they forced us to turn back. We were at the roundabout again, this time we headed to Cairo. Half an hour later we were stopped at another checkpoint. Reversal again... About six hours after we left the Sinai Peninsula, we were on the way back toward the Sinai. Mubarak was making a speech on the radio promising not to run in the September elections when we stopped at a roadside restaurant. The guys in the bus erupted in applause, but then after a few minutes, everyone admitted that it is just a small gesture. The driver said that we will continue 6-7 hours later so everybody should sleep or so whatever they want. We drank a couple of tea, and got back to the bitterly cold bus to sleep a bit on the seats. Of course, the Arabs were not only not awake, their sleep was very noisy, so I put music in my ears and I saved myself with death metal, which was too noisy so our new Arab friend’s snore didn’t make it through the earplugs. Finally, we arrived to Cairo in the morning. All the checkpoints bought our tale about airport, and usually they let us through ahead of everybody else. True, the driver was driving so aggressively and brazenly that in Europe someone would punch him between the eyes in half an hour...

It’s always nice to arrive to Cairo: it is warm and cozy - at least considering in a city where you had to go about 15 stops by subway. The city was quiet, no trace of the riots and the hundreds of dead civilans that have been fallen in the last seven and a half weeks, A bit like a run-down Paris, and this time there is no traffic and crowd, the streets are deserted because of the state of emergency. We stayed in the place where I spent a few excellent days a couple of years ago with good friends on the seventh-floor roof terrace, having the more recently infamous than famous Midan Tahrir Square just around the corner. And finally we could start why we came here. Let’s go to the demonstrations! The rest is history…

cairo express

Kairó expressz

Egy ideje már röhögcsélek azon, hogy jól eljövök nyaralni. Tavaly előtt Marokkóban fagytam szét, most Jeruzsálem örvendeztetett meg 5-10 fokos hőmérséklettel, kétnapos szakadó esővel és metsző hideg széllel. Szerencsére Egyiptom jóval melegebb, és ebben az esetben nem csak az időjárásra vonatkozóan. Amikor először hallottuk a híreket Kairóból, még örültünk is, hogy nem ott vagyunk, nem kell dolgozni. Aztán a hírek kicsit felcsigázták az érdeklődést, és nem volt tovább marad maradásunk. Ehhez persze kellett a kétnapos vacogás is, ami után minden jobbnak tűnik…

Hajnalban buszra szálltunk, hogy letudjuk a papíron tízórás utat. Igen, ahogy az nálam elő szokott fordulni, nem tíz lett, hanem huszonhat meg egy pici. Az eilati határátkelőig minden papírforma szerint alakult, de az egyiptomi oldalon kezdett minden elromlani.

Még indulás előtt elolvastam, hogy az egyiptomi átlépéshez mindenképpen kell érvényes vízum, a határon csak a Sínai félszigetre érvényeset adnak, igaz, azt ingyen. Ennek hatására elballagtunk a tel avivi egyiptomi követségre, hogy beszerezzük a papírokat. A konzul széles mosollyal fogadott, se figyelmeztetés, se lebeszélés, csak éppen vízumot nem adott, mert azt úgyis simán megkapjuk a határon. Nos, a határon simán meg is kaptuk, csak éppen fejenként 50 dollárt kellett kifizetni egy „utazási ügynökségnek”, ami meghívólevelet állított ki nekünk, hogy megkaphassuk végre az ország egész területére szóló, egy hónapig érvényes papírt. Erre rájött a 15 dolláros vízum, plusz a 15 dolláros „entrance fee” – miért is nem 30 dollár a vízum? Hogy korábban az izraeliek beszedték a maguk 25 eurós kilépési illetékét, már szinte fel sem tűnt ezek után. Így már a határon többet sikerült elkölteni, mint amit az egyiptomi tartózkodásra összesen terveztünk…

A határőrök megnyugtattak, hogy nem lesz semmi baj, mert 1. nincs közlekedés Kairó felé, 2. délutántól másnap reggelig lezárják a Szuezi csatorna alagútját, vagyis úgysem tudunk továbbjutni. Persze nem Közel-Keletnek hívnák a helyet, ha minden úgy lenne, ahogy a hivatalos közeg tudja. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztük, hányan léptek át aznap az egyébként forgalmas határon, és nem meglepő módon kiderült, mi voltunk a másodikak.

Taba city pontosan az a hely, ahol annyit érdemes tölteni, amíg az ember átszáll egyik taxiból a másikba, esetleg közben leküld egy teát, hogy mégis legyen róla valami emléke. Van pár szálloda, ami egy útra néz, a tengerben általában nem lehet fürdeni, és egyébként sincs semmi érdekes a közelben. A város alighanem abból él, hogy elhiteti az emberrel, hogy a Vörös-tengernél kolbászból van a kerítés, vagy inkább azúrból a tenger. Úgyhogy aki oda akar menni nyaralni, vigyen legalább napi egy liter töményet, hogy elfoglalja magát valamivel.

Busz persze egy darab sem indult, a legkedvezőbb ajánlat egy másnap délutáni járatra szólt, de azt inkább passzoltuk. Találtunk viszont egy öreget, aki 150 dollárért elvitt volna taxival, de azt sokalltuk. Végül úgy döntöttünk, százért már megéri gyorsan lelépni, ahelyett, hogy egy teljes napot meg pár órát egy teljesen értelmetlen helyen töltsünk, miközben bármi megtörténhet Kairóban. Végül szerzett nekünk egy mikrobuszt, ami a normál ár alig háromszorosáért bevállalta a fuvart. Szívtuk a fogunkat nagyon, de hamar kiderült, megérte. Már az első checkpointnál vissza akartak fordítani a katonák, végül az egyébként roppant ellenszenves sofőrünk egy óra alatt rávette őket, hogy az érvényes vízumunk birtokában mégiscsak jogunk van saját felelősségünkre Kairóba menni. Így aztán letelefonozták pár másik ellenőrző ponttal, hogy megyünk, és attól kezdve nem baszogattak. A buszban ülök amint megtudták, hogy Dániel vagyok, azonnal elneveztek Jack Daniel’s-nek, így végig volt min kacarászni.

Nem úgy a beduinok, akik az elszabadult indulatok és az elszabadult bűnözők miatt kezükbe vették az önvédelmüket – na meg a jelentős bevétel megtartását, amit a Vörös-tenger turistahelyei tejelnek nekik. A falvaik közelében, illetve a kereszteződéseknél saját posztokat létesítettek, kocsikkal, olajoshordókkal elzárták az utat, és mindenki alaposan megnéztek, igazoltattak. Mivel még pár nappal korábban sem voltak rendőrök meg katonák az utakon, kénytelenek voltak maguk megvédeni a környéküket. Toyota dzsipes, piros-fehér kefijjás, Kalasnyikovos beduinok állítottak meg, eleinte elég sűrűn, majd Kairó felé egyre ritkábban.

Szueznél aztán valóban beütött a valóság, és komolyabb útlezárásba futottunk. A kocsiban ülők kitalálták nekünk, hogy az lesz a mese, hogy a kairói reptérre kell eljutnunk sürgősen, hátha akkor átengednek. Üvöltöztek egy fél órát, végül megnyitották a csatorna alatt átvezető alagutat – nemcsak nekünk, mindenkinek. Az alagút túlvégén viszont nem lettünk boldogabbak, mert onnan már nem sikerült továbbjutni. Technikailag egy körforgalomban ragadtunk, balra Szuez, jobbra Iszmailia, egyenesen Kairó. Iszmailiában a zavargások miatt a katonaság lezárta az utat. A kezdeti barátkozás után mindenkit visszaparancsoltak a kocsikba, állítólag a biztonságunk érdekében. A katonákkal könnyű barátkozni, mindenki teljesen jó arc, és mindenki szereti őket, hiszen mindenki volt katona, tudja milyen az. Aki meg nem volt, az azért nem, mert vagy az apja idősebb 60 évesnél, vagy egyedüli fiú a családban, és így ő a családfenntartó.

Végül úgy három órát állhattunk a körforgalomban, majd megnyitották az utat – Iszmailia felé. Negyed óra vezetés után újabb checkpoint, ahonnan egyből vissza is fordítottak, hogy eszünkbe ne jusson továbbmenni. Újra a körforgalom, ezúttal Kairónak vettük az irányt. Fél óra múlva újabb ellenőrzés. Onnan is visszafordítottak. Körülbelül hat órával azután, hogy elhagytuk a Sínait, ismét úton voltunk a Sínai felé… De ezt már nem vártuk meg. Bekanyarodtunk egy útszéli etető parkolójába. A rádión pont akkor mondta Mubarak azt a beszédét, amelyben megígérte, hogy nem indul a következő, szeptemberi választásokon. A buszban kitört a vastaps, de aztán pár perc alatt mindenki bevallotta, hogy ez azért elég csekély gesztus. A sofőr szólt, hogy 6-7 óra múlva folytatjuk az utat, addig mindenki kösse le magát. Pár tea, és visszamásztunk a hideg buszba, hogy ülve alhassunk egy kicsit. Persze az arabok nemcsak ébren, álmukban is igen zajosak, úgyhogy feltettem a zenét, és ismét megmentettem magam egy kis death metállal, amit egyetlen arab sem tudott túlhorkolni.

Reggel végül eljutottunk Kairóba. Most az összes ellenőrzésnél bejött a mese, hogy a reptérre sietünk, és általában soron kívül átengedtek minket. Igaz, a sofőr arc annyira agresszíven és arcátlanul vezetett, hogy Európában fél óra alatt a szeme közé vert volna bárki…

Kairóba megérkezni mindig élményszámba megy: meleg van és hangulatos – legalábbis a belváros, ahova alig 15 megállót kellett metrózni. A város nyugodt, semmi nyoma nincs az elmúlt másfél hét zavargásainak, az akkor még”csak” száz valahány halottnak, és a zúzásnak. Kicsit olyan, mint egy lerohadt Párizs, és ezúttal forgalom és tömeg sincs a rendkívüli állapot miatt kihalt utcák miatt. Azon a helyen szálltunk meg, ahol néhány éve kiváló napokat töltöttem Frank és Kállai kollégákkal, hetedik emeleti tetőteraszon, a mostanában inkább hírhedt, mint híres Midan Tahrir tértől egy sarokra. És végre kezdődhetett, ami miatt idejöttünk. Irány a tüntetés...