2025. szeptember 24., szerda

Újabb minimalista túra Afrikában

Három és fél év kihagyás után nehéz újra elkezdeni írni. Valahogy már nem voltak átütők a sztorik. Az utóbbi években gyakran éreztem úgy az utazós élményeknél, hogy ez már megtörtént, ezt már megírtam. Továbbra is sokat utazom, bár jóval kevesebbet, mint az elmúlt években. Az írás szeretete megmaradt, és hiányzik is.

Egy leendő túra bejárása és egy (végül kettő, illetve majdnem három) újabb ország legmagasabb pontjának megmászása vitt Dél-Afrikába, hivatalos nevén a Dél-Afrikai Köztársaságba (röviden Dél-Afrika, bennfentesen DÁK vagy angolul SAR, de nem vagyok bennfentes).

A rossz közbiztonság, amikor folyamatosan résen kell lenni, sokkal jobban zavar, mint a háborús helyzet. Afganisztánban, Irakban sose paráztam, tavaly előtt Salvadorban meg egy kicsit mindig. Emiatt valamelyest nyomasztó volt a felkészülés. Minél többet olvastam róla, annál nyomasztóbb. A több tucatnyi elolvasott beszámoló alapján nem az volt a kérdés, hogy kirabolnak-e, hanem hogy mikor. Még a helyiek is azt írták, bármennyire óvatos is vagy, előbb vagy utóbb sorra kerülsz. 

Ami viszont reményt adott, az az ék egyszerűségű útiterv, azaz minden lakott település messze elkerülése. Johannesburgi érkezés, reptéri autókölcsönzés, aztán belemegyünk a tájba, hegyi túra, hegyi falvak, Szváziföld (amit már Eswatininek hívnak), végül a Kruger nemzeti park. Két faszi, leharcolt cuccokkal, olcsó autóval, papucsban, sörrel/kólával a kézben nem valami érdekes célpont.

Dél-Afrika és Lesotho legmagasabb pontja a Drakensberg hegységben található, előbbié a Mafadi (3446m), utóbbié a Thabana Ntlenyana (3482m), egymástól néhány napi gyaloglásra. Lesothóról nem sokat tudtam előtte, és mielőtt belebonyolódtam volna a vízumszerzésbe, gyorsan kiderült, hogy ez így is marad. A koldusszegény afrikai enklávéba bejutáshoz bankszámla kivonat, oda-vissza repjegy, időpont a követségen meg sok-sok dollár szükséges. Írtam pár utazási irodának és túraszervező cégnek, hogy ha befizetek egy túrára, akkor segítenek-e megszerezni a vízumot, vagy igényelnek-e nekem, de mindenki visszautasított. Végül az egyik cég megírta, hogy ha a hegyekbe akarok menni, nem érdemes vízumot szerezni, mert Dél-Afrikából úgyis át lehet túrázni, és az egész annyira macerás, hogy ha nem Lesothó beutazása életem nagy kalandja, akkor egyszerűen nem éri meg vesződni vele. Mivel a lesothói csúcs amúgy is egy hetes kerülő lett volna gyalog (vagy plusz rengeteg dollár az extra repjegyek, vízumok, helyi guide, kocsibérlés, rászánt idő, satöbbi miatt), gyorsan elengedtük. Afrikában mindig meglep, hogy mennyire szarul működnek a dolgok, és hogy mindez direkt van így. 

Mivel a Mafadi pont a Dél-Afrika-Lesothó határon van, kikerülhetetlen volt, hogy Lesothóban is sátrazzunk egyet a hegyen.  

Johannesburgban autóbérlésnél megkaptuk az utolsó jótanácsokat, hogy ne állj meg senkinek és nyugodtan menj át a piroson, ha gond van. Természetesen mindig zárt ajtókkal és kevés kápéval a brifkóban. Egy mallban gyorsan megvettünk mindent és belehajtottunk a tájba. 

Ami először feltűnt, az az utak minősége. Több év Afrika után meglepő volt az autópálya jellegű autópálya megléte, kiváló minőségű burkolattal. A másodrendű utakon már voltak kátyúk, de sárga festékkel körbefújva, így olyan volt vezetni, mint egy videójátékban. A harmadrendű úton ugyanez, csak sárga festés nélkül már nagyon kellett figyelni. A negyedrendűn meg... nos, valahogy azon is átkeltünk, de az már tényleg nagyon vidék volt. 

Estére értünk a Mafadi alá, egy Injisuthi nevű kempingbe az út végén. Hétvége volt, majdnem tele volt helyiekkel, főleg szépen megépített tetősátras terepjárókkal, ahonnan kilógott a bézik kisautónk meg a kétszemélyes minisátrunk (valamiért úgy emlékeztem, a háromszemélyest hoztam, így nem örültem annyira:). A recepció már zárva, regisztrálni nem tudtunk, és amikor másnap kinyitott, már rég a hegyen voltunk, így mindenféle bejelentés és engedély nélkül indultunk neki a hegynek. Útközben messziről láttunk két ultrafutót, meg Lesothóban hajnalban egy pásztort, más nem volt arrafelé. 

A Mafadira prímán trekkelt útvonal vezet föl. Kár, hogy ez a valóságban nem ilyen egyszerű. Az ösvényt ugyanis gyakran egyáltalán nem látni a derékig érő fű miatt, csak a látogatottabb részek körül néha egy keresztben beásott vízelvezető gerenda utal arra, hogy jelzett ösvényen vagy. Később már ennyi sem volt, így nagyon ki voltunk szolgáltatva a GPS pontosságának. 

Ha a saját útjaimat rakom össze, hajlamos vagyok alultervezni dolgokat (szerencsére tisztában vagyok vele), emiatt néha embert próbálóak ezek a kirándulások. A Mafadiról sok leírást olvastam, a legtöbben 3-5 napos túrát kanyarintanak belőle, de mivel olvastam egy hegyi maratonista beszámolóját is, hogy futva mindössze egy nap az egész, gondoltam két rutinos koma két nap alatt végigjárja. Mint mindig, most is jó volt a terv, megfelelően alultervezve, és ennek következtében elég combosra sikerült. Hogy ne legyen unalmas oda-vissza, hosszabb úton indultunk. Egy órán belül sziklát kellett mászni, majd nagyobb majomcsapatok elől kitérőket tenni, végül, naplemente előtt a meredek hegyoldalon próbáltunk gyeptéglákból vízszintes placcot építeni a sátornak. Végül folytattuk az utat fölfelé, vizes sziklán fölmászva, és mielőtt leszakadt az ég, megtaláltuk a tökéletes sátorhelyet, immár Lesothóban, a fennsík szélén.

Másnap hajnalban bő óra sétával elértük a Mafadit, majd gyorsan elindultunk lefelé, okulva az előző napi tapasztalatokból. A vizes falakon nekem halálpara volt néha lejönnöm, de mivel nincs más út a közelben, az örökre ottmaradás lett volna a másik opció. Délutánra mocsaras folyóvölgybe értünk, amit előző nap fölfelé szerencsére nem érintettünk, majd mire esteledett, a kempingtől párszáz méterre lévő patakhoz értünk. Ami, hála az előző esti felhőszakadásnak, többszörösére duzzadt, és fel sem merült, hogy át tudunk kelni rajta. Újra a GPS pontosságára bíztuk magunkat, végül 300m extra szinttel és 4 kilométer plusz túrázással, szarrá ázva, igazán elfáradva értünk vissza a kempinghez. A recepció megint zárva volt, és bármit megadtunk volna, hogy ne sátorban kelljen aludni. Mivel már nem volt hétvége, a kemping üres volt, de egy takarító nénit sikerült elcsípni, aki nyitott nekünk egy bungalót, és a büfét is kinyitotta első kérésre.

Ugyan időben jól álltunk, de két ilyen nap után nem volt bennünk a lendület másnap sokat autózni és a maradék időben gyalogolni, úgyhogy megindultunk Eswatini felé. Hátha szükség lesz még erre a plusz napra...

Egész napos autózás után délután értünk a határra, fél 5 felé, a határ pedig 4-kor bezárt. Szerencsére a sorompó előtt úgy száz méterre vadiúj bungalókat építettek, így gyorsan bekéredzkedtünk, hátha lehet már aludni valamelyikben. Nemcsak hogy lehetett, de életem egyik felfantasztikusabb szállása volt, és még vacsorát is szereztek valahonnan a helyi komák. A teraszról látszott a másnapi programunk, Eswatini legmagasabb pontja, az Emlembe.

Szváziföldből mindössze a határmenti Bulembut láttuk, ez alapján bájos és szakadt hegyi ország lehet kedves emberekkel és szar utakkal. Egyszer mindenképpen megérhet egy hosszabb kitérőt, most azonban elég konrét célunk volt az egyetlen szabad délelőttünkre, hogy fölmenjünk az 1862 méteres Emlembére. Ez saját szervezésben sem bonyolult, de hogy a helyiek is profitáljanak valamit az ottlétünkből, behajtottunk a helyi lodgeba, megreggeliztünk, és az interneten olvasott sztorik alapján Benjamin után kérdezgettünk, aki szívesen felvisz a hegyre. Miután bevásároltunk a helyi szuvenyírboltban, főleg helyi csilis, sülthagymás, mogyorós olajat, megjelent Benjamin és szép tempósan három óra alatt megjártuk a hegyet, és még jóval a délutáni határzárás előtt elindultunk a Kruger nemzeti park felé.

Jónéhány igen pazar afrikai nemzeti parkban jártam már, a Kruger azért megugrotta az igen magasan lévő lécet. A belépőnél és a szállásnál nem szívbajosak sok pénzt elkérni, az ajándékboltokban pedig teljesen elgurult a gyógyszer az árazásnál, cserébe kiváló szolgáltatást kaptunk. Remek utak, szép bungalók, normális árú éttermek, és közte a mesekönyv összes állata. Két nap után visszamentünk Johannesburgba és leadtuk a kocsit. Johannesburg az a város, ami szarul néz ki, és nem érted, mit keresel itt. Látnivaló zéró, a közbiztonság általában elég rossz, ahol kevésbé, ott megöl az unalom. Egy ilyen unalmas részen foglaltunk szállást. Fél órát gyalogoltunk a kertvárosban, mire élő embert láttunk. Aztán a toronyházak között már felbukkantak rosszabb arcok is. Nézegettük a neten, meg kérdeztük a helyi ismerőst, hogy mit lehet itt csinálni, és mindenki a plázázást javasolta. Úgyhogy fél órát plázáztunk, aztán egy kiadós ebéd után hazamentünk aludni. Mindenesetre jó lecke volt, ha legközelebb erre járok (nem járok erre:), semennyi időt sem szabad betervezni Johannesburgra. 

Dél-Afrika kisebb kontinensnyi ország rengeteg gyönyörű hellyel. Mi ezúttal igen konkrét céllal érkeztünk, és a Drakensbergen meg a Krugeren kívül nem sok mindent láttunk. Azt nem állítom, hogy postafordultával indultam volna vissza, de az biztos, rengeteg kellemes időt el fogok még ott tölteni előbb vagy utóbb.