a macedón riviéra

Félelmetes hazajutás a riviéráról

Beratba élmény volt lejutni az albán buszokkal, amelyek képesek megbízhatóan tartani a 40 km-es óránkénti átlagot, de még így is másfélszer olyan gyorsak, mint az albán vasutak. Tehát Berat: tipikus egynapos célpont, UNESCO által védett, meredek sziklára épült városrésszel és a Balkán egyik legnagyobb erődjével. annyira meleg volt, hogy Albánia legrégebbi mecsetét vizslatva is arra gondoltam, vajon 30 vagy 40 perc múlva tudom meginni az első hideg sört. De a látvány valóban mesés, íme pár kép:

Este Tiranában ismét megmutattuk magunkat. Alapos kocsmai előkészületek után elindultunk a Trout (Pisztráng) nevű death metal együttes koncertjére, ami csodálatos véget ért. Egyrészt halál profi fiatal kicsákók zenéltek, másrészt csupa Death feldolgozást játszottak. Mi eleinte meg sem vettük a kemény 400 forintos belépőt, mert a teraszon ugyanúgy hallottuk, de a végén mindneki annyira berúgott, hogy nonstop ki-be mászkálás lett a vége, mi meg a csapossal mulattunk.

Reggel elhagytam Tiranát, Podgorec felé félálomban. Eleinte aggódtam kicsit, mivel nem volt belépő pecsétem Albániába, és a 10 eurós díjat sem fizettem ki. A sofőr életveszélyes tempóban vitt át a hatalmas hegyeken, szerencsére átaludtam a nagyját, különben tuti hányás lett volna a vége. Végül fantasztikus hegyek között, az Ohridi tó partján léptem át Macedóniába. A nem túl forgalmas határon az albán faszi egy darabig nézte az útlevelet, de a pecsétre természetesen nem lelt rá, végül megkérdezte, mennyit fizettem belépéskor. Amint megtudta, hogy 10 eurót, megnyugodott és beütötte a kilépést. Így életemben először önhibámon kívül spóroltam egy napi szállást. És aztán stoppal-busszal eljutottam Ohridba:

Ezerkétszáz méteres hegyek között, a macedón-albán határvidéken hatalmas, kristálytiszta tó köré szerveződött a két ország turizmusának egy része. A vidék legnagyobb városa Ohrid. Egykor ortodox egyházi központ volt, 365 temploma után el is nevezték „szláv Jeruzsálemnek”. Ma forgalmas üdülőváros rengeteg kávézóval és csodálatos óvárossal.

Ohridra markánsan rányomja bélyegét a vallási központ jellege, amely a turisták számára elsősorban a hihetetlen mennyiségű felújított kisebb-nagyobb templomban nyilvánul meg. De a legtöbben nem ezért szeretik, hanem mediterrán hangulata miatt. Nyári hétvégeken megtelik macedón turistákkal, valamint évről évre több nyugatival. Ilyenkor lépni sem lehet a belváros utcáin, akkora a késő éjjelig mulató hedonista tömeg. A környezet és a kiszolgálás színvonala nyugati, az árak szerencsére még a Balkánhoz állnak közelebb.

„Nálunk már nincs szabad hely, de üljön le, igyon egy limonádét” – kínál egy idős macedón úr, amikor bekopogtatok hozzá szállás után érdeklődve. Miközben hozza az üdítőt, a felesége eltűnik, majd pár perccel később mégiscsak mutat egy szobát. „A bátyámé, de átköltöztettük magunkhoz. Érezze otthon magát.” Ilyen módon 10 euróért sikerült konyhás-fürdőszobás lakrészt bérelni a belváros külső peremén, a tóparttól 10 perc sétára. Mindezt a csúcsszezon közepén, a legforróbb nyári hétvégék egyikén. A vasárnapi buszra Szkopje felé már nem volt ennyire egyszerű följutni.

A város és a környező vidék, az Ohrid-régió az UNESCO világörökség része lassan 30 éve. A régióba tartoznak az albán határvidék kisebb-nagyobb ortodox templomai és kolostorai, Ohrid városa zegzugos utcácskái, a 10. századi fellegvár, és persze maga a tó. Az Ohridi-tó kétségtelenül a Balkán egyik gyöngyszeme. A majd’ 300 méter mély vizében helyenként 20 méter mélyre lelátni, a víz mindig friss és kellemesen hűvös. Emellett több mint kétszáz olyan állatfajnak nyújt élőhelyet, amely kizárólag itt fordul elő. Hogy miért nem épült még köré a környezetet tönkre tevő tömegturizmus, elég nyilvánvaló: a hegyek olyan meredeken esnek a tóba, hogy helyenként az utat is nehéz volt elvezetni a hegyoldalban. Az albán oldal kevésbé hegyes, de őket nem is érdekli annyira a tó, hiszen van tengerük.

A nemzetközi védelem és a viszonylagos elzártság ellenére az ökológiai bomba itt is ketyeg. Problémát jelent a lehalászás, az értékes partszakaszok miatt csökken a nádasok mennyisége, a folyamatosan bővülő tömegturizmussal járó part menti szolgáltatóipar és hajóforgalom szennyezi a tavat. Turistaként szerencsére még semmi sem látszik ebből. Egyelőre csak az édenkertet látjuk.

Hazafelé még megálltam Pristinában néhány órára, és jegyet vettem az esti buszra Belgrádba. Bár ne tettem volna. Szerbiában utazni olyan - hogy klasszikust idézzek - mint sajtreszelővel rejszolni: eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas. Koszovóból határellenőrzés nélkül kilépve jó ütemben indultunk Belgrád felé, minden jel arra mutatott, hogy elérem a reggeli budapesti vonatot. Azonban valahogy csak nem akart vége lenni a hegyes résznek, és egyre meredekebb utakon egyre élesebb kanyarokban tolattunk, végül földúton döcögtünk a hatalmas busszal. Eltévedtünk a koszovói határvidéken... Három órával később újra aszfalton voltunk - éppen a koszovói határon lévő szerb őrbódé mellett, amit órákkal korábban elhagytunk. A többiről tudni sem akarok: a budapesti vonatot lekéstem, helyi vicinálisokkal elvergődtem Szabadkára (nagy mecset épül éppen), átgyalogoltam Magyarországra, majd egy gyors stoppal (egy vadőr vett fel, aki szerbektől elkobzott madarakat vitt a menhelyre) elértem az épp akkor induló vonatot Budapestre.

Azóta egy hét telt el. Nem fogjátok elhinni, de ma este indulok - Belgrádba, majd onnan Isztambulba, Damaszkuszba, Bejrútba. A következő kalandok tehát a Közel-Keletről jönnek.

West balkan tour pt. 2: Kosovo, Macedonia, Albania

Munka a Balkánon

Régóta nem írtam, elég hosszú sora van ennek. Másfél hete befejeztem minden épp aktuális munkámat, így adódott a lehetőség, hogy itthoni unatkozás helyett inkább egy intenzív balkáni túrát tegyek a kevésbé pop részeken. Az egészségre ártalmas volt...

Az indulástól számítva durva volt: amikor félrészegen és egy jó alvás reményében fölszálltam este fél 12-kor a belgrádi vonatra, már csak állóhely volt a folyosón. Így aztán három óra guggolás és négy óra állás után érkeztem meg Belgrádba, majd onnan egy gyors átszállással már úton is voltam Pristina felé.

A koszovói határon figyelmeztettek az UNMIK-os arcok, hogy ha ugyanerre akarok kimenni, nem fognak kiengedni a szerbek. Erre megkértem őket, hogy akkor ne pecsételjenek az útlevelembe, amit meg is tettek. Így viszont nem értettem, hogy akkor mi lehet a baj. Végül egy kétféleképpen feltett kérdésre („Ha koszovói pecsét van az útlevelemben, akkor nem engednek át a határon, ugye?” És „ha most nem pecsételnek bele az útlevelembe, akkor a szerbek biztosan beengednek, ugye?”) két, egymásnak ellentmondó választ kaptam, úgyhogy ennyiben hagytam a dolgot abban bízva, hogy majd magától megoldódik, mint mindig minden.

Pristinában Jetmir, koszovói albán fotós barátom fogadott, majd egy gyors igazi balkáni lerészegedést követően éjszakai buszra szálltam Tirana felé. Mielőtt alkoholizmussal vádoltok, ajánlom, hogy próbáljatok meg balkáni barátok meglátogatásakor nem inni, illetve keveset inni, majd közölni, hogy nem megyünk velük kocsmázni. Na ugye? De előtte még elugrottunk Észak-Mitrovicába, ahol előző nap megint bántották egymást a szerbek meg az albánok. a jelenlegi kiélezett helyzetben minden etnikai villongás veszélyessé válhat, úgyhogy volt a dolognak némi hírértéke. Mitrovicában aztán kiderült, hogy pár szerb albánok kocsijait töri össze az utcán, pont a dél-mitrovicai francia támaszponttal szemben. Verekedésen kívül semmi nem volt, de azért kimentünk mi, meg a hiradó, beszéltek a szemtanúk, fotóztuk a bevert kocsikat. De minek...

Habár a Pristina-Tirana távolság nem túl nagy, mégis 12 óra a menetidő, hála a hegyeknek, az albán utaknak és a gyakori megállásoknak. Ez utóbbi még a Közel-Keletnél is keményebb: a Pristina-Szkopje táv 90 kilométerét alig 3 óra alatt teljesítettük (3 megállás plusz a határ), majd Szkopje után megálltunk a hegyek között egy esküvőn. Rejtélyes sztori ez, volt vagy este 11, amikor épp az ifjú pár bevonulására értünk egy hegyi panzióhoz. Egy órán át hallgattuk a zenét, toltuk az ingyenkávét, én meg az alvásra koncentráltam. Amint elindult a busz, sikerült is, mégpedig olyan jól, hogy amikor a határon a mellettem ülő oldalba bökött, hogy „Passport”, csak annyit mondtam „jó”, és mozdulatlanul aludtam tovább. Éppen ezért meglepett, hogy amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már az albán tengerparton voltam, Durresben, egy tök üres buszban, Tiranától 35 km-re. De ezt akkor nem tudtam, csak csodálkoztam a tengeren és a rengeteg antipatikus szállodán, na meg hogy egyedül vagyok. Szóltam a sofőrnek, hogy én Tiranába akarok menni, mire bólintott és átvitt. Eléggé meglepett. Mint ahogy az is, hogy a macedónok nem kérték az útlevelemet, nem kaptam kilépő pecsétet. Az albánok sem kérték, és nem kaptam belépőpecsétet, és a 10 eurós belépési díjat sem fizettem ki. Vagyis hivatalosan el sem hagytam Macedóniát.

Tiranában megkerestem az általam a netről kinézett olcsó backpacker guesthouset, ahol mindenki aludt még, így leültem a kertben függőágyazni. Közben eszembe jutott Markó Feri barátom, aki 3 héttel korábban „Megyek a Balkánra” felkiáltással lelépett otthonról, és azóta nem volt róla hír. Vajon merre járhat? Belenéztem a szálló vendégkönyvébe, de ott nem volt benne a neve (miért is lett volna, amikor vagy hat ország százötven városában lehetne többszázezer négyszerkilométeren, de mégis, hátha). Amikor fölkelt a recepciós arc, megkérdeztem, nem látott-e egy olyan nálam egy fejjel alacsonyabb magyar arcot, aki olyan, mint… és ebben a pillanatban nyílt a kapu és Ferkó beballagott a kertbe, barátnőjével, Katával. Ez már a nagyon sokadik ilyen sztorim. Azt sem tudtam, hogy jön-e egyáltalán Albániába, és ugyanúgy lehetett volna Bulgáriában vagy a montenegrói hegyek között, de nem. Ő is hozott egy ilyen sztorit, Horvátországban összefutott véletlenül azzal a faszival, akivel tavaly együtt utazott Üzbegisztánban. Ettől kezdve három napi együttlét és őrület. És mindezt a csodálatos Tiranában.

Igaza lett Edi Ramának, Tirana egykori polgármesterének, amikor az optikai tuningot jelölte meg a városszépítés legfőbb eszközének. Az egykori szürke-barna betonkockákat, vagy eufemikus nevén a „szocialista lakótelepeket” Hundertwasser álmaira festették. Az eredmény egy piros-narancs-kék színekben pompázó mediterrán város.

Elég olcsó írói ötlet egy város ajánlását etimológiai fejtegetéssel kezdeni, de ebben az esetben egy kört megér. 1614-ben az addig porfészeknek számító településen Sulejman Mulleti pasa bazárt, mecsetet és török fürdőt építtetett, és sikeres perzsiai hadjárata emlékére Tehrannak, vagyis Teheránnak nevezte el. A két város közti hasonlóság mára kimerül a hatalmas hegyek alkotta háttérben és a vezetési stílusban. Ez utóbbi kiszámíthatatlan. Enver Hodzsa idején ugyanis a hétköznapi polgárnak nem lehetett autója (tévéje sem), így a vezetési kultúra nem túl régi. Ami van belőle, az kis részben a nyugatról hazatértek udvarias tempója, valamint a görög-olasz nem túl technikás őrület keveréke. A kocsik nagy része Mercedes. Imádják ezt a márkát, nincs még egy olyan város a világon, ahol ennyi lenne belőle.

Tirana mintha nem is Albánia lenne. Minden sztereotípiát megcáfol megjelenésében. Nem szürke, nem unalmas, nem nyomasztó. Enver Hodzsa piramis alakú múzeuma enyhén szétverve és összegraffitizve (Fuck emo, Pantera), az aljában viszont az aranyifjak egyik népszerű helye, a piramishoz méltó nevű Múmia Bár üzemel. „Az élet gazdag” – hirdeti a szlogen a bejárat fölött, azt az életérzést, amit a törzsközönségen kívül nem sokan ismernek Albánia-szerte. A Nemzeti Történeti Múzeum hatalmas szocialista-realista mozaikos homlokzata előtti téren gyerekek száguldoznak gyerekmotorral és gyerekquaddal, mellettük a szegények gyermeke öt szál sült kukoricáját árulja a napi betevőért.

Hála a szolgáltatások rohamos fejlődésének, valamint a munkanélküliségnek és a mediterrán temperamentumnak, ennyi kávézót egy helyen ritkán látni (legközelebb a szintén albánok lakta koszovói Pristinában). Az árak abszolút a földön járnak, egy helyiek igényeit kielégítő étteremben ezer forint alatt ehető a birkapörköltből, rizsből, hatalmas salátából és legalább két sörből és két feles rakinak mondott pálinkából álló menü. Ez utóbbi tipikus balkáni jelenség, az egész félszigeten egy euró decije a gyilkos nedűnek, itt csak 80 eurócent. Túl sokat nem méricskélnek a felessel, szemre adják, inkább a deci felé kerekítve. Ugyancsak gasztronómiai gyöngyszem egy helyi gyorsétterem-lánc Szkender-burger nevű hamburgere, Szkender bégről elnevezve. A megjelenés és a logó a McDonaldsé, de ez senkit sem zavar: Európa talán utolsó fővárosa, ahol nincs egyetlen gyorsétterem sem az amerikai multitól.

Mi a Korca nevű 100% helyi étterembe jártunk kajálni, általában birkát. Mindig elénk tették az étlapot, mindig kiválasztottunk 4-5 dolgot, ami persze pont nem volt, míg végre megmutatták azt a kettőt, ami van. És ezt eljátszottuk minden nap. De a feleskérés a legdurvább: mosolygós, Segal-copfos, makkoscipős, hawaii-inges csávó vigyorogva kérdezi, hogy mekkora legyen a feles. Először egy jó duplát mutatott hüvelyk- és mutatóujjával, majd a rocker-metálarc körökből ismert ördögvillát, ami nagyjából a tripla mennyiséget takarta. Azt kértük, saccra. Na vajon mi lett a vége?

Másnap megnéztük a Tirana-tónak nevezett valamit. A lehet-e benne fürödni kérdésre a szálláson azt a választ kaptunk, hogy lehetni lehet… „És szoktak is?” „Van, aki igen”. Úgyhogy nem vittünk fürdőgatyát. A hely és az élmény sztalkeri. Egy hatalmas parkban, katonai terület mellett egy hatalmas tó. Erre ránéz egy vasbetonból épült, éppen porladni készülő nyitott színház. Az ókori színházak mintájára épült, csak a cementes beton nem bírja úgy a strapát, mint a jó kis kövek. Az elhagyott parkban pár fürdőző részeg meg néhány értelmetlen betonépítmény.

A szállásunkon lévő faszival beszélgetve kiderült, hogy van még közös barátunk is, úgyhogy ámultam egy keveset, majd elájultam. Reggel megyünk Beratba, de ez egy későbbi sztori…

meseország királyai

Hippiút retro

Irán, Afganisztán, Pakisztán. Jól csengő nevek, ugye? Ma már nehéz elképzelni, különösen a fiataloknak, hogy három évtizeddel ezelőtt nyugati és japán hippik tízezrei keresték erre a megvilágosodást. Távol az otthontól, a mainál sokkal elzártabb környezetben, végtelen mennyiségű olcsó hasissal.

2001-ben, akkor még teljesen tudatlanul, de valamire nagyon ráérezve végigjártam a híres-hírhedt hippie-trailt. Afganisztánban épp a tálibok terrorizáltak, és sehogysem akartak beengedni. Így végül a klasszikus helyszín kihagyása helyett a pakisztáni Beludzsisztánon, Kvettán keresztül érkeztem Lahoreba, majd onnan Indiába és Nepálba. Annyi szőkített japán Tokióban sincs, mint amennyit ott leltem.

2004-ben újra nekifutottam egy résztávnak. Akkor már Afganisztánt is belevéve eljutottam Iszlamabadba, de Indiát közben annyira megutáltam, hogy helyette a Karakorum Highway, Kína és Kirgizisztán lett a végcél. A klasszikus hippiutat így részben sikerült abszolválni, egyedül Kandahár maradt ki, mert az még az én sokat elbíró kalandvágyam szerint sem tartozik ma a "jobb helyek" közé.

„Amikor az ember meghallja ma Kandahár nevét, szinte mindenki bin Ladenre és az al-Kaidára gondol, romokkal és minden sarkon géppuskafészekkel. Én úgy emlékszem Kandahárra, mint rendkívül egzotikus, kalandos helyre. Forró éjszakákon át ültünk az étteremben és ettük a kebabot, különleges fűszerek illatát szívtuk be, és mindenhonnan a biciklicsengők zenéje hallatszott.” – írja a dán Erik Pontoppidan 1969-es útjáról. Koppenhágából indult, és Budapesten, Isztambulon, Kandaháron, Kabulon és Delhin keresztül érkezett Katmanduba.

Az út, az utazás romantikája, kitörés a hétköznapok monotóniájából, a drogok élvezete, élménygyűjtés, felfedezés, kíváncsiság, számunkra ismeretlen kultúrák megismerése – nagyjából ezek voltak a legfőbb hívószavak, amikor a nyugati virággyermekek útra keltek a mainál minden szempontból ismeretlenebb kelet felé. Na meg persze azért, hogy megtalálják Istent vagy önmagukat. Vagy ha túl jól sikerült, akkor önmagukban az Istent.

A ’60-as és a ’70-es években még valóban az ismeretlenbe indultak, és valóban kaland volt az utazás. Internet, hitelkártya és mobiltelefon nélkül, útikönyvek helyett közismert szállásokon beszerzett személyes beszámolókra támaszkodva. A hazatelefonálás luxusnak számított, és csak a legvégső esetben éltek vele. Különböző útvonalakon, például egy Szíria-Jordánia-Irak kanyarral jutottak el Nepálig vagy az indiai Goáig, ahonnan aztán a többség nehéz szívvel hazajött, de rengetegen leragadtak évekre – valószínűleg azok, akik megtalálták önmagukat, vagy nem volt jobb dolguk a világban, mint beszívva mezítláb közlekedni.

De nem vádolhatjuk felszínességgel az útra kelőket. Egy egész generációnak okoztak kultúrsokkot ezek az utak. Korábban csak rádióból, tévéből, vagy még onnan sem ismert helyszínekre jutottak el személyesen. Látták azt a fokú vendégszeretetet, tiszteletet vagy éppen szegénységet, ami nyugaton mindaddig teljesen ismeretlen volt számukra.

Aztán eljött 1979. Iránban elűzik a sahot, és Khomeini kerül hatalomra. Az új rendszer nem rajong a nyugati értékekért. Afganisztánba bevonul a vörös hadsereg és néhány év alatt meghal vagy elmenekül több millió ember, az infrastruktúra elpusztul. Pakisztánban a tömeg felgyújtja az amerikai követséget. A hippiút egy csapásra elnéptelenedik, és ez így is marad örökre.

Ma már minden túl egyszerű. Van internet, mobiltelefon és bankkártya (még ha Iránban nem is tudjuk használni – egyelőre), útikönyvek foglalkoznak a térséggel. A vízumokat aránylag könnyen be lehet szerezni, az úthálózat, ha nem is mindenhol kiváló, de azért kielégítő. Az élet továbbra is olcsó arrafelé, napi 10 dollárból ugyan egyre kevésbé, de még ki lehet jönni útközben. De az idealizmusnak lőttek: a korábbi tündérkertek vagy eltűntek, vagy turistagettókká váltak. A nagyvárosok lakossága két-háromszorosa lett az akkorinak, Isztambul turisztikai központ lett, Teheránban megöl a szmog, Kabul szétlőve és nyomorban, Katmandu legendás turistanegyede pedig bahiabolt. Erik 20 évvel később, 1989-ben visszatért Katmanduba. Egykori hoteljét alig találta meg két hatalmas luxusszálló között. A hely közben szövőműhellyé alakult. Többé ő sem ment vissza.

instant kalandok

Háromnegyed évre összezárva

Néhány utazási iroda minden korábbinál hosszabb utat kínál időben és térben. A megszállott buszon ülők akár 40 hetet is eltölthetnek együtt Afrika megkerülése közben, de a Selyemút sem akadály Tunisztól Pekingig. Igaz, azon 20 hét alatt rohannak végig.

„Évekkel ezelőtt megpróbáltam elbuszozni Angliából Ausztráliába és vissza. Akkor csak félútig jutottam, mert több határ le volt zárva. Néhány éve azonban rájöttem, hogy ma már meg lehet tenni ezt az utat. És miért ne indíthatnék buszjáratot, amikor évente több ezren járják meg a London-Sydney távot, és a repülésnek eddig nem volt alternatívája?” – merült fel a kérdés Mark Creaseyben, a londoni székhelyű OzBus társaság vezetőjének fejében. Ezzel rögtön telibe is talált egy olyan csoportot, amelynek elegendő ideje és pénze van utazni, de nem elég bevállalós ahhoz, hogy a helyiek között kényelmetlenkedve küzdje keresztül magát Közép-Ázsián vagy éppen Nyugat-Afrikán.

„Nem láttál errefelé egy sárga kamiont az elmúlt napokban?” – kérdezte Daniel, egy negyven körüli svéd csapos, miközben a szudáni Kartúm egyetlen kempingjében próbáltam kiimádkozni a vizet a csapból. „Mostanában kellene megérkeznie, azzal megyek tovább Nairobiba.” – avat a részletekbe. És valóban, estefelé bekanyarodik mellénk egy hatalmas citromsárga bulikamion vagy harminc emberrel a fedélzetén. A gép oldalán rekeszekben mindenféle sivatagi túlélőfelszerelés, többszáz liter víz és tucatnyi sátor szolgálja a kényelmet. A nagyrészt amerikaiakból álló társaság szolidan körülnéz, sátrat állít, boltba megy, majd együtt beszélget az este hátralevő részében. Egyetlen pihenőnap után indulnak Dél-Szudán felé, kipipálva ezzel Kartúmot, Afrika egyik legnagyobb városát. Ők az OzBus konkurense, az Oasisoverland utasai, akik 16 hétre vállalták az önkéntes összezártságot mintegy 2250 fontért, vagyis 650 ezer forintért cserébe. Ebben még nincs benne a Kairóba való kijutás és a Fokvárosból való hazarepülés költsége, na meg a költőpénz.

„Mindenki valami mást keres. Vannak, akik romantikát, kalandot, mások kipróbálják magukat és rájönnek, hogy ez a fajta utazás nem nekik való. A legtöbben élvezik az út lassú tempóját és a helyiekkel való találkozásokat.” – ecseteli Mark a résztvevők motivációit. Ebből a felsorolásból a helyiekkel való találkozás eléggé vitatható, hiszen az út során sosem laknak vagy utaznak együtt a helyi lakosokkal, inkább csak a túravezetőkkel és az integető kisgyerekekkel kapcsolatban gyűjthetnek tapasztalatokat. De ez a legtöbbeknek nem is lényeges, hiszen az ilyen stílusú utazás célja nem a megismerés, inkább a szervezett kaland, az „ott is jártam” érzés, a buli és a gyakran szappanoperába hajló egymásra találások. Nem véletlen, hogy a cégek honlapjai roskadoznak az őket dícsérők leveleitől.

Az Ozbusnál egyelőre 300 főt tudnak utaztatni évente, elsősorban az angolszász országokból. De a kereslet, és vele a kínálat is dinamikusan nő. „Idén elindítottuk a London-New York, New York-London buszjáratot is.” – mesél Mark a legújabb fejlesztésekről. A fenti viszonylatot természetesen nem az atlanti átkelésben kell értelmezni, hanem a sokkal kalandosabb Európa-Belarusz-Oroszország-Kazahsztán-Kína-Kelet-Oroszország-Alaszka-Kanada-USA útvonalon, alig 18 hét alatt mindössze 5000 fontért, vagyis alig másfél millió forintért. Ebbe aztán belefér az amszterdami elhajlás, és az amerikaiaknak „titokzatosként” beállított Minszk ugyanúgy, mint az Urál-hegység, a Nagy Fal vagy a Niagara. A biztosítás, a vízumok, a belépők, a repülőjegy és a személyes kiadások ebben még nincsenek is benne.

Az efféle utazás másik varázsa a rugalmasság. A buszok gyakorlatilag úgy működnek, mint menetrendszerinti járatok, amelyek megadott napon megadott városból indulnak szigorúan betartott menetidő szerint. A sok szabadidővel rendelkező kalandvágyók természetesen végigélvezhetik a Tunisz-Peking utat, de lehet csatlakozni rövidebb időre is, például a turisták között populárisnak számító Tunisz-Kairó útvonalra, ami nem egészen három hétig tart. A Selyemút mellett a másik tematikus útvonal az úgynevezett „hippi trail”, vagyis az a „zarándokút”, amelyet a ’60-as - ’70-es évek környékén nyugati hippik tízezrei jártak végig Isztambul és Katmandu között, keresztül Törökországon, Iránon, Pakisztánon, Indián át egyenesen Nepálba. A retro-útvonal ma már elkerüli az olcsó hasis miatt a hippik körében egykor igen kedvelt, mára túl veszélyessé vált Afganisztánt, és az egykori motivácó, a megvilágosodás és a jobb világért való idealista rajongás is a múlté. A „világ egyik utolsó nagy kalandjaként” reklámozott túra mindössze hét hetes, és közel 2500 angol fontba kerül, vagyis körülbelül ötször annyiba, mint ha saját magunk próbálnánk meg boldogulni.

És ha már világot látunk, annak akár lehet valami társadalmi haszna is, vélik az irodák. Útvonalaikon rendszeresen támogatnak különböző alapítványokat és helyi iskolákat. Tőlük kapnak segítséget a Kairóban élő szudáni menekültek, ugandai iskolák, zimbabwei gyerekek, na meg az árván maradt kenyai elefántbébik. Ez igen jó pr a cégeknek, miközben esélyt ad arra is, hogy az önfeledten összezárt instant kalandorokat egy kicsit megismertesse a valódi problémákkal.

A képek nagyjából a Selyemút vonalán készültek Iránban, Szíriában, Pakisztánban és Kínában.

srebrenica solidarity march

A halál és a szabadság útja

Szolidaritási menet Srebrenicába


„Allah u Akbar” – üvöltötte több száz torok, amikor az Egyesült Államok boszniai nagykövete, Charles English befejezte rövid beszédét a boszniai Szerb Köztársaság erdeinek egyik tisztásán. A szaúdi zászlókkal tarkított szürreális jelenet csak egy volt a sok közül, amely a srebrenicai áldozatok iránti szolidaritásért rendezett háromnapos meneten történt.

Hála a fantasztikusan értelmetlen vasúti menetrendnek, összesen egy napig tartott megtenni a Budapest-Tuzla vonatút 480 kilométerét (de most tényleg, magyarázza már el valaki, hogy az eddig remekül működött Balkán felé tartó éjszakai vonatokat miért kellett nappalra tenni? Eddig este 8-kor elindultam Budapestről, reggel 5-re Szarajevóban voltam. Most elmegy rá egy egész nap, és még a végén szállás is kell…), átszállással Pécsen, Eszéken, Vinkoviciben és Brckoban…

A menet nem Tuzlából indult, hanem Nezukból, ami olyan kicsi falu, hogy még az autóstérképen sem volt rajta – minek is, amikor egysávos út meg föl a hegyekbe legelők mellett, hogy aztán a párszáz fős falu végén földúttá, majd ösvénnyé szűküljön. Tuzlában mindössze egy címem volt, ahol este hatkor kellett lennem. Csak egy nagy házat találtam, először elmentem mellette, majd bemásztam a kertbe, ahol pár francia meg olasz nyugdíjas beszélgetett. Kiderült, hogy őket kerestem… nagyon reméltem, hogy nem unatkozó nyugati nyugdíjasok között kell majd menetelnem. Mindenesetre kedvesek voltak, és a mikrobuszukkal átvittek Nezukba, ahol nekik más előre lezsírozott szállásaik voltak, csak úgy, mint az út további részén. Én gyorsan elvegyültem a helyi arcokkal, amit később kicsit megbántam, mert kizárólag üvöltve tudtak beszélni egészen hajnalig, amikor egy másik csoport kezdett üvöltözni a mindenképpen nélkülözhetetlen hajnali focizáshoz. Mindenesetre egy félkész ház korlát nélküli teraszán aludtam sokadmagammal.

Miután fölkeltem, egy öregurat láttam, ahogy elvan egyedül, de ez csak addig volt így, amíg el nem kezdett pálinkával kínálgatni. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem lehet, de annyira tukmálta, meg annyira jó volt, hogy reggel 7-re enyhén kapatos lettem, teszem hozzá sajnos, ugyanis több mint 30 fok volt már akkor, plusz négy órát aludtam összesen az elmúlt három napban. Ez aztán oda vezetett, hogy amikor megálltunk egy tisztáson, azonnal elaludtam, és arra ébredtem, hogy mindenki szedelődzködik. Két nappal később mesélték, hogy a bosnyák elnök volt ott beszédet tartani:-). Mindenesetre bevettem pár energiafokozó herbál kapszulát, föltettem a napszemüveget és jó metálzenét, amitől járógéppé alakultam, és egy óra gyaloglás után már teljesen jól éreztem magam. A legtöbben hátizsák nélkül jöttek, mert volt olyan opció, hogy teherautóra teszed a cuccod, és az az esti állomáson vár, de ezt semmiképpen sem akartam csinálni, mert nem bohóckodni jöttem ennyit. A menetben mindenféle korú emberkék voltak, olyan 12 és 80 között…

„Ezeknek a fiataloknak egy része még meg sem született akkor, amikor a srebrenicai mészárlás történt. Most meg itt gyalogolnak velünk” – méltatta az ifjú bosnyákok felelősségtudatát a mellettem bandukoló 68 éves Alija. Hajlott kora ellenére immár harmadszor gyalogolja végig a 105 kilométeres távot Nezuk, egy észak-boszniai hegyi falu és Potocsari, a délszláv háborúban a hollandok által elvileg védett biztonsági övezet főhadiszállása között. „Az a trükköm, hogy lassan megyek, de egyszer sem állok meg” – avat be az időskori hosszú távú gyaloglás rejtelmeibe. 25 kilométer megtétele után mégis megpihen pár percre, de így is az elsők egyikeként ér az aznap esti táborba. Út közben naponta átlag egy kisboltot találtunk, mondanom sem kell, jól kifosztottuk mindent, sok-sok heti forgalmat bonyolítva egyetlen óra alatt, úgyhogy mindenhol örültek nekünk.

A menet persze nem verseny, hanem megemlékezés, tiszteletadás, passió. Amikor 1995. júliusában a Ratko Mladics vezette szerb erők bekerítették Srebrenicát, az addig biztonsági zónának számító boszniai enklávét, a holland katonák tehetetlenül néztek szembe a túlerővel. Srebrenica körbezárása után a népek a békefenntartók közeli támaszpontján, Potocariban (itt van a mostani megemlékezés) kerestek menedéket. Mivel az ENSZ-katonák tehetetlenek voltak a túlerővel szemben, a szerbek zavartalanul elkezdték a menekültek szétválasztását. A férfiakat a tizenöt éves korúaktól az egészen öregekig külön csoportba terelték a nőktől és a gyerekektől. Sok bosnyák harcos is volt köztük, akik megpróbáltak elmenekülni a szerbek elől. A menekülési kísérlet azonban tragédiába torkolt. A szerb katonák körbezárták a bosnyák csoportot, és légvédelmi és nehézgépágyúkkal tüzet nyitottak rájuk. Több százan azonnal életüket vesztették, a sebesülteket egytől egyik kivégezték. Ettől kezdve senkinek sem volt kegyelem: az elfogott vagy önmagát feladó embereket is agyonlőtték. A Tuzla felé menekülő csoportokat üldözték a hegyek között is, és több százat megöltek közülük, mire a csoport egy kisebb része eljutott a boszniai kormány által ellenőrzött, biztonságos területre, át a fronton. A 12-14 ezer ember közül alig ötezren élték túl. A kivégzettek közül a legfiatalabb 14, a legidősebb 94 éves volt. A többséget a szerbek lelőtték út közben, aknára léptek, vagy eltűntek. A szolidaritási menet az ő útjukat követi vissza, Srebrenica felé. „A menekülés helyett a visszatérés, a remény. Ezt jelenti a menetünk.” – hangzik a közvélekedés.

Első nap kialakul a rend. A szervezők vezetik és zárják a mintegy kétezer bosnyákot számláló csoportot, rengeteg orvos nyüzsög mindenfelé, sebet kötöznek, tanácsot adnak. Fegyvertelen görög KFOR-katonák, az EU rendőri missziója keretében olasz és portugál rendőrök biztosítják utunkat a boszniai Szerb Köztársaság rendőrei kíséretében. A rettenetes hőségben tartálykocsi jön a tömeggel, hoz vizet, ameddig tud. Estére a bosnyák hadsereg által felállított katonai sátortáborba érkezünk, 41 kilométer megtétele után. Menekülttáborra emlékeztető sorban állás a kantinos menzakajáért, fürdés a patakban, kivetítőn dokumentumfilm Srebrenicáról, esti ima leterített műanyag fólián, körülöttünk szétlőtt házak, a bejáratnál tömegsír – ezek a tábor képei. A kajaosztás nem volt túlspirázva, mint ahogy a többi szolgáltatás sem. A napi menü este egy tál babos-sültbirkás kaja fél kiló kenyérrel és májkrém konzervvel. Ez utóbbi a reggeli volt, valamint a kenyér fele is. A szállás katonai sátrakban, illetve szabad ég alatt, én megengedtem magamnak a saját sátor luxusát, cserébe cipelhettem végig.

Másnap a Kamenica-völgyben, ismertebb nevén a Halál völgyén vonulunk végig. Nevét onnan kapta, hogy az itt található tíz tömegsírban 4200 ember maradványait találták meg eddig, és ki tudja, mit rejt még az erdő. A sírok kitáblázva, lajstromba véve, minden fontos információval ellátva szegélyezik az utat, amelyet eltéveszteni sem lehet: ha pár száz méteren belül nincs tömegsír, aknát jelző tábla, vagy sárga szalaggal körülvett aknamező, már gyanús. Útközben együtt érző falusiak segítenek, ahogy tudnak. Hoznak gyümölcsöt, uborkát, szörpöt osztanak, slaggal töltik a kulacsokat, kávét főznek. Harmadnapra, száz kilométer után mindez rutinná válik.

„Srebrenica soha többé nem ismétlődhet meg!” – fejezte be tartalmilag egyébként semmitmondó ünnepi beszédét az amerikai nagykövet, majd egy-két kilométeres távra csatlakozott a menethez az utolsó szakaszon. Az Allahot éltető tömeg szaúdi, török, bosnyák, illetve a pakisztánihoz egészen hasonló zöld alapon fehér holdas-csillagos, a boszniai muzulmán közösség zászlóját lengette. „Arábia az iszlám szent helyeinek őrzője, hazánk pedig évszázadokig a török birodalom része volt” – avat be a menet szimbolikájába Vahid, a banovicsi autószerelő. A tömegben pár külföldinél még svájci, olasz és francia zászló is akad, holland egy sem.

A legtöbben mélységesen kiábrándultak a hollandokból és az ENSZ-ből. „A hollandoknak azt mondták a politikusaik, hogy nem küldhetnek haza hullazsákot. Közülük csak páran haltak meg, de tőlünk sok ezren. Nem értjük, hogyan nevezhetnek biztonsági zónának egy olyan helyet, amit nem képesek megvédeni. Csúnyán átverték azokat, akik a kéksapkásokban bízva itt maradtak” – dühöng Vahid a megváltoztathatatlan tragédián. Mintha az előző este látott dokumentumfilm képei ismétlődnének: fájdalom, könny, keserűség, harag. Valami, ami igazán az érzelmekre hat, ha már a józan észre nem lehet. Sosem felejtik el megemlíteni, hogy a 2. világháború utáni legnagyobb népirtást Európában a szerbek követték el, és az ENSZ végignézte. De a szerbeket már nem is emlegetik, tőlük nem vártak mást. Mielőtt átkelnénk egy szerb falun, a szervezők figyelmeztetnek: ne engedjünk az esetleges provokációnak. Előző évben Mladics és Karadzsics képeket raktak ki a kerítésre. Idén ennek nyoma sincs, látszólag néptelen a néhány házból álló kis település.

Utunk végén néma tömeg fogad Potocsariban. Éppen a koporsókat pakolják ki a teherautóból a másnapi temetésre, ugyanis mind a mai napig újabb és újabb tömegsírokat tárnak fel. Így minden egyes megemlékezésen további áldozatokkal bővül az emlékpark. Az út túloldalán táborozunk, egy lebombázott akkumulátorgyár telepén.

A potocsari emlékhely a reménytelenség parkja. Több ezren vannak, akiknek rokonuk vagy családtagjuk nyomtalanul tűnt el. A DNS azonosításnak hála, sokakat „megtaláltak”, de ez gyakran csak egy darab csontot vagy egy ruhafoszlányt jelent. Bizonyosság híján a síró asszonyok a jelképesen számozott koporsókat ölelgetik, talán éppen abban rejlenek életük darabjai. Idén 308 áldozatot temettek az eddigi 8372 mellé.

„Magyarországról jött, és Nezukból gyalogolt ide a menettel” – meséli büszkélkedve a taxisnak meg a boltosnak Halil Rahmanovics, miközben a vállam veregeti. A srebrenicai maffiózó a háború alatt kisebb csapatot vezetett, elmondása szerint egyszer leszedtek egy repülőt is. Azóta volt kickboxer, karateedző, majd panziókat épített. „Meine Kollegen”, így nevezi harcostársait, az egyiket be is mutatja: széttetovált, húsvét-szigeteki szobor fejű ágyúgolyó, akivel diszkókat védenek. Nem sok kétséget hagy afelől, hogy végigjárták már az utat. „Pár év múlva talán én is végigcsinálom ezt a menetet. Most még képtelen lennék rá. Egyszer már végigmentem rajta „mit meinen Kollegen”, de akkor fegyverrel, az ellenkező irányba, Tuzla felé. Nem volt vizünk és élelmünk, az aljnövényzetben kellett menni. Hat napig tartott. Minden egyes óra, minden egyes perc végtelennek tűnt. De egyszer végigmegyek az ellenkező irányba. Talán.”


A menetben körülbelül 40-50 külföldi volt, ebből csak páran voltunk végig a bosnyákokkal. És ha a Szarajevóban élő lengyel újságíró lányt helyinek számítom, egyedül voltam egész Közép-Kelet-Európából.

my house is your house and your house is mine

A múlt héten a boszniai szerb köztársaságban túráztam. A mindenféle kalandok holnap vagy holnapután jönnek:-) Kis türelmet...

Ingyen szállás világszerte

Az alacsony költségvetésű utazás bajnokai már évek óta nem költenek sem szállásra, sem idegenvezetésre. A trükk nem más, mint a kölcsönös bizalmon alapuló közösségi hálózatokban való aktív részvétel. Képzeljük el, hogy megérkezünk egy nagyvárosba, mondjuk Milánóba. Három nap a szabadidőnk, a várost nem ismerjük, olaszul nem tudunk, és van nálunk 50 euró.


Magunktól bizonyára megnéznénk a főbb turistalátványosságokat, kávéznánk a sétálóutcákban, miközben hátizsákosok szállásán aludva próbálnánk meg faragni a kiadásainkon.

Most azt képzeljük el, hogy megérkezünk Milánóba. Fölhívjuk Andreát vagy Guidót, aki kijön elénk a pályaudvarra, vagy angolul elmagyarázza, hogy hol találkozzunk. Elmegyünk hozzá a belvárosba, letesszük a csomagokat, majd megmutatja nekünk a környék legjobb bárjait és éttermeit. Estére meghív minket egy barátja bulijába, ahol alapos italozásba fullad az este, és másnap öt új telefonszámmal és három igen jónak ígérkező ebéd/vacsora/kirándulás/buli meghívással (meg némi harangozással odabent) ébredünk. Három nap alatt nem feltétlenül jutunk el múzeumba, de ez nem is baj: cserébe megismerjük az "igazi" Milánót.

A fenti történet nem fikció, a kaland bármelyikünkkel megeshet. A Föld összes országában majd 400 ezer tagot számláló "hospitality club", vagyis vendéglátó klub tagjának lenni a legjobb befektetés. Budapestről indulva utazzunk akár Szegedre, Bécsbe, Zimbabwébe vagy a Csendes-óceán szigeteire, mindenhol találunk hasonszőrűt, akinél megszállhatunk, jóllakhatunk, szórakozhatunk. Alapszabály, hogy szállásért és idegenvezetésért nem szabad pénzt kérni, a telefon használatáért vagy az ételért igen - de általában ezért sem szoktak.

A klub lelke egy internetes közösségi oldal, a Hospitality Club, illetve a hasonló elven működő egyéb portálok. A rendszer lényege, hogy minden regisztráló megbízik a többi klubtagban. Regisztrációhoz hosszas profilt célszerű (de nem muszáj) kitölteni, amelyben részletezzük lakhelyünk megközelíthetőségét; hány embert mennyi időre és milyen feltételekkel tudunk fogadni (ezt sem muszáj fölajánlani); vállalunk-e idegenvezetést; lehet-e nálunk dohányozni; merre jártunk korábban, és még bármely más személyes dolgot. Ezek után várhatjuk a jelentkezőket, akik megközelíthetőség, fotó, közös érdeklődés vagy bármi más alapján nálunk szeretnének megszállni.

A szállások skálája gazdag. Szerencsés esetben vendéglátónk csak a kezünkbe nyomja stockholmi lakásának a kulcsát, hogy három hétre mienk a hely, dobjuk a kulcsot a postaládába. Ugyanígy összejöhet egy mocskos matrac egy nyolcfős családdal egy szobában valamelyik ázsiai metropolisz kevésbé előkelő negyedében. Alhatunk kanapén, padlón hálózsákban, sátorozhatunk kertben, vagy ötödmagunkkal lakhatunk villában.

És a bizalom? Ezt mindenki maga döntse el. A regisztrálónak gyakorlatilag semmit sem kell felajánlania a tagsághoz. Érthető, hiszen főbérlő, lakótárs miatt ez sokaknak okozhat gondot. Ugyanígy bármilyen indokkal vissza lehet utasítani egy megkeresést, így garantáltan csak a nekünk szimpatikusakkal találkozunk.

Stoppolással kombinálva gyakorlatilag a végtelenségig csökkenthető az utazás költségvetése. Csak el kell indulni...