A türelmetlen európai

Damaszkuszi életünk

Bejrútot nem lehet csak úgy otthagyni. Utolsó este belevettük magunkat az éjszakába. A végeredmény egy másfél napos rosszullét és egy százhúsz dolláros kocsmai számla. A büdzsénk régóta romokban, most megkapta a kegyelemdöfést. Hogy megérte-e? Maximálisan. Többet nem akarok beszélni róla.

A fenti élmények birtokában úgy döntöttünk, hogy a négy és fél órás buszút helyett a másfélszer olyan drága, de fele olyan rövid taxizást választjuk Damaszkuszba. Teljesen jó döntés volt, bár ez csak utólag derült ki. A határon elvették tőlünk a korábban 11 dollárért megvetetett return coupont, és elhajtottak, amikor kérdezgettük, hogy mi is ez a baromság. Ez a legértelmetlenebb dolgok egyike a világon, gyakorlatilag hatalommal való visszaélés. A szír adminisztráció egyik gyöngyszeme és jelképe. Ha kilépési illetéknek neveznék, azt mondom, rendben van, kifizetem. De így eléggé felháborító. Welcome to your country Syria. Ez a mondat áll a határon.

Befutottunk egy nagyon külvárosi buszállomásra, ahol a lehúzós taxisok bepróbálkoztak egy „nincs busz a belvárosba, csak taxi, de az olcsó” szöveggel. Ehhez mi már öregek vagyunk, úgyhogy találomra fölszálltunk az első buszra (színvonalra olyan, mint az otthoni legújabb Volvók) a város felé. Szintén találomra leszálltunk valahol, ahol aztán onnan fogtunk egy taxit, hogy elvigyen minket Kirstin, az új-zélandi ENSZ-megfigyelő lakásához. A taxis három dollárt kért, kettőt kapott, elég jutányosnak tűnt. Két nappal később a hasonló út taxiórával 50 centbe került jattal együtt. Megint ők nyertek, itt Damaszkuszban utoljára.

Kirstin éppen Jordániában utazgatott, lábtörlő alatt a kulcs, és elkezdhettük itteni életünket. Végre nem a zsúfolt belvárosban, az autókkal és turistákkal teli óvárosban és környékén tanyáztunk, hanem az attól 20 perc sétára lévő diplomatanegyedben. Itt csönd van, parkok, rendes boltok, pár luxusszálló és az összes valamit is számító nagykövetség. Tetőtéri lakás, gyakorlatilag miénk az egész tető, csak nincs rajta semmilyen hintaágy, úgyhogy túl sok előnyt nem jelent. A fogadtatás viszont isteni volt, hosszú levél az asztalon, térképek, útikönyv, ajánlók, a hűtő tele töménnyel, érezzük magunkat otthon (including alcohol). Jaj.

Este azért bevettük magunkat a belvárosba, elsősorban egy rendes vacsorára. És álljon itt néhány szó a ramadánról. Ez ugyebár a muszlimok egyhónapos böjtje, napközben semmi evés vagy ivás, este aztán kétpofára zabálnak. Ahogy én látom, sokan nagyon utálják a ramadánt. Először is a hihetetlenül ráérős és kényelmes életükbe beférkőzik egy kis kényelmetlenség. Kicsit agresszívebb lesz némelyikük, és napközben kénytelenek végignézni azokat, akik vagy keresztények, vagy tesznek a böjtre és esznek. Mert az éttermek egy része azért nyitva van, hogy a hitetlenekből álló piaci szegmens is ki legyen szolgálva. Este fél hétkor, épp napnyugatkor beültünk egy étterembe. Az összes asztal terítve volt, és elég sokan ültek bent, gondoltuk, ez rendben lesz. Mi is kaptunk asztalt, kihozták a kaját. De senki sem evett, mindenki csak nézte a kaját, csorgott a nyál, gúvadt a szem, és várták, hogy megszólaljon az (itt most egy indulatszó állt eredetileg) esti müezzin és ehessen végre. Közben a kaja kihűlt, mi meg szolidaritásból nem kezdtünk el enni. Ez volt az utolsó alkalom, hogy részt vettünk ebben a mókában. Aztán egyszer csak elkezdődött a hangszórókból a „Mr. Allah, Mr. Allah last call” (mert olyan a müezzin, mint ha reptéren énekelne a bemondóember), és mindenki nekiesett a szemmel már rég befalt hideg falatoknak. Ennek így semmi értelme. Túl hosszú az egy hónap, inkább lenne csak pár napos, de az valóban böjtölés. Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy élettanilag miért egészségesebb naponta egyszer sokat enni, azt is este vagy éjjel. Ha meg nem egészséges, akkor miért gondolják úgy, hogy ez ebben a formában valami nagyszerű dolog?

Két nappal később befutott Kirstin, aki számos érdekességgel szolgált Szíriáról. Először is megkérdeztem az elősző blogbejegyzésben felvázolt eszmefuttatásom helyességéről, vagyis hogy a tengerpartok és egyéb helyek teleszemetelése valóban összefüggésben van-e a vallással. A válasz meglepő módon igen, van összefüggés. Azzal kezdte, hogy ha valamilyen konfliktusban lerombolt faluba vagy városrészbe mennek, a szemét mennyiségéről állapítják meg, hogy milyen vallásúak lakták. Ha ugyanis rengeteg szemét van a romok között, akkor muzulmánok, ha viszont csak a rombolásból adódó, akkor keresztények éltek ott. Meg is magyarázta, miért van ez. A keresztényeknél a legfontosabb hely a templom és környéke, a legfontosabb társadalmi közeg pedig maga a közösség. Ezért aztán csinosítgatják a környezetüket, rendben tartják az utcákat, különösen a templom környékét, füvesítenek és a többi. A muzulmánoknál ezzel szemben a legfontosabb hely az otthon, a legfontosabb közösség pedig a család, vagyis „befelé” élnek. Valóban, sosem jártam még olyan muzulmán lakásban, ahol ne lett volna ragyogó tisztaság. Viszont mindent, ami bent zavaró szemét, egyszerűen csak kidobják. Az meg nem zavarja őket, hogy bokáig érő szemétben kell hazamennie, mert otthon minden csillivilli. Kirstin mesélt is egy történetet egy vonatkozó esetről. Megkérdezett egy muzulmánt, hogy miért van a háza mellett szemétdomb. A fickó nem is értette a kérdést. „Nincs is itt szemét.” – mondta. „Ja, hogy azok? Azok csak üres nejlonzacskók, meg konzervdobozok, meg ami már nem kell.” Hajaj, nehéz ez az együttélősdi.

A damaszkuszi napok élményszámba mentek (mint mindig). Először is, nem is emlékeztem rá tisztán, hogy ennyire szép város. És ami rácáfol az előző bekezdésre, hogy a Közel-Kelet alighanem legtisztább helye. A kormányzat ugyanis elhatározta, hogy csökkenti a munkanélküliséget, így többezer szemetes cirkál városszerte. Ha eldobsz egy csikket, biztos lehetsz benne, hogy egy órán belül felszedik. Ugyanígy vannak mindenhol rendes kukák, és nyilvános vécék.

A közlekedésről elég sokat írtam már, de itt tudtak újat mutatni. Ne tudom, hogy a ramadán miatti frusztráció miatt van-e, de elképesztően agresszíven vezetnek a damaszkusziak. Pedig ilyen téren rendkívül edzett vagyok. Először is mindenki imád kocsiban ülni, és betegek attól a gondolattól, hogy akár ötven métert is gyalog kelljen megtenni, vagy esetleg nem azelőtt a ház előtt parkolni, ahová igyekeznek. Képesek éjfélkor dugót okozni a bevásárlóutcában, és fél óra alatt megtenni egy gyalog ötperces távot. Így aztán minden talpalatnyi helyen autó van, a járdákon, gyakorlatilag mindenhol, ahova parkolni lehet. De a félelmetes nem is ez, hanem a páni félelem, hogy nem ők kanyarodnak be valahova elsőnek, vagy hogy egy gyalogos miatt fékezni kell. Ezért aztán a kanyarodó autók a legveszélyesebbek: látszólag biztonságos körülmények között átkelek az úttesten. Már az út kétharmadánál járok, van még három méterem, amikor valaki rám húzza a kormányt, hogy még előttem tudjon bekanyarodni. A természetes reakció szerint megállok, hogy hadd menjen, közben hangosan szidom az arabokat. De neki már túl későn állok meg. A kocsi orrát betolja elém, előre tehát nem mehetek. Ő viszont megáll, és centiről centire rám áll a kocsival. Így a kanyarodó íve miatt a kocsi hátulja hozzám érne, és a hátsó kerék átmenne a lábamon, tehát hátralépek. Közben négyen-öten már dudálnak mögötte. Amint átaraszolt előttem, kövér gázzal elindul. Így tehát egy pillanatnyi fékezés helyett körülbelül 10-20 másodpercet veszít, feltartja a forgalmat, és ami a legrosszabb, hogy percekre rasszista leszek tőle. Szóval néha úgy gondolom, hogy nem való nekik a technika, mert nem tudják közösen élvezni a gyümölcseit.

A másik komoly kihívás számukra a közlekedési lámpa. Damaszkuszban volt már korábban is, most viszont az egész várost felszerelték vadiúj jelzőlámpákkal. A pirosnál visszaszámolja a másodperceket, van narancssárga is, van külön a gyalogosoknak sétáló zöldember, szóval jobb, mint otthon. Hogy kétségük ne legyen afelől, hogy ez komoly dolog, minden kereszteződésnél áll két rendőrmotor, és két rendőr még kézzel is irányítja mellette a forgalmat. Szóval túl van biztosítva, a legostobább üreglakó is érti a rendszert. Ehhez képest a pirosnál csak akkor állnak meg, ha van keresztben autóforgalom. Ha nincs, átmennek rajta, legyen bármennyi gyalogos előttük. Amikor a visszaszámláló lámpájuk már csak 20 másodpercet jelez, elkezdenek átaraszolni a gyalogosok között, majd amikor még 10 másodpercig pirosuk van (vagyis a gyalogoknak zöld), már indulnak is nagy lendülettel. A rendőr kizárólag csak nézi őket. Pirosnál egyébként a hátul lévők folyamatosan dudálnak, és szorítják előre a többi autót. És ezek a népek fordították le egykor Arisztotelészt, és foglalkoztak matematikával.

Csak egy kis érdekesség: már elég sokszor feltűnt nekem, hogy milyen olcsó itt a csipsz, a kóla meg a jégkrém (egy dollárért kapsz 3-4 zacskó csipszet, vagy ugyanennyi jégkrémet, esetleg 3 liter Coca-colát). A helyzet kulcsa elképesztő. Az állam dotálja, amit a gyerekek szeretnek, vagyis a fenti dolgokat. Hogy ez most PR húzás az atyai vezető Bashir bácsitól (Eszterrel úgy hívjuk, a Főnök), vagy a szegény családoknak akarnak segíteni azzal, hogy ne édességre költsék az összes bevételüket, az rejtély számomra, mindenestre ennél nagyobb baromsággal rég találkoztam. Csomó gyerek amúgy is elhízott, és ha ezek majd egyszer még kocsiba is ülnek… A másik, amire gondolni tudok, hogy a fogorvosi lobbi keze van a dologban (maga a Főnök is fogorvos végzettségű, tudtommal – vagy szemész), hogy sose legyenek munka nélkül.

A másik kedves témámban, a hamisításban is találtam újabb gyöngyszemeket. Úgy tűnik, szerzői jogokért kizárólag a világ boldogabbik felén fizetnek, a többiek helyett is. Damaszkuszban komplett kis negyede van a másolt DVD filmeknek, mindegyik színes borítóval, és a többi. Megtaláltam az Amerikai Pite 4, Kölcsönzői Változat feliratút is. Általában 100 font, vagyis két dollár darabja, ami abszolút nem drága, de Kirstin elvitt minket egy olyan, de olyan helyre… ahol 20 font, vagyis 70 magyar forint alatt volt darabja, illetve ha többet veszel, kapsz kedvezményt is. Bevallom, bűnöző vagyok, támogattam a szír feketepiacot (vagyis ez itt nem fekete, csak otthon), és három dollárért vettem nyolc filmet. A minőségre nem lehet panasz, Kirstin mindig ott vásárol, és a boltos ismeri is, úgyhogy amikor véletlenül egy rosszabb minőségű kopit választottam, azonnal kicserélte egy jóra (értsd: ami nem moziban fölvett, arab nyelven). Hogy honnan szerzik az újakat, megint csak rejtély. Megvettük az új Batmant, a Dark Knightot, ami még csak mozikban megy otthon, de Amerikában talán már megjelent a DVD. De ugyanúgy megvolt a Mike Myers-féle Love Guru, amit csak mostanában mutattak be az USA-ban, és még meg sem jelent DVD-n. A bolt nincs éppen központi helyen, a hegyoldalban van egy eldugott kis piacon, olyan városrészben, ahol egy darab turista sincs, mert egyetlen útikönyv sem jelez oda semmilyen látnivalót.

Nem így a belvárosban, vagyis az óvárosban. A turisztikai bemutatótól ezennel eltekintenék, bár néhány apróság igencsak figyelemre méltó. A Nemzeti Múzeumban például az ókori rész példaértékű, de a görögöknél valahogy elfogyott a lendület, az addig angol-arab-francia leírásokból eltűnik az angol, a szövegekből meg annyi marad, hogy „római isten”, és hasonló rendkívül informatív csökevény. A végére annyira ellaposodott, hogy azt már meg sem néztük. Az érdekesnek tűnő Army Museum hosszú időre bezárt, egy másikba meg filmezés miatt nem tudtunk bemenni. Egy harmadiknak reggel 8-2 a nyitva tartása, vagyis olyan intervallumban, amikor a helyiek egyáltalán nincsenek az utcán, és élet sincs különösebben. Így aztán az Omajjád-mecset a belváros magasan leg-leg érdekessége. Damaszkusz kellős közepén, az óváros peremén áll egy hatalmas betonház. Elsőre félkész parkolóháznak tűnik, és harminc éve áll üresen. Három éve azt hittem, hogy építik tovább, de azóta egy téglát nem tettek hozzá. Végül felvilágosítottak, hogy alatta víz van, és amíg nem tudják kiszivattyúzni, addig nem lehet lebontani. Mindezt a város talán legdrágább telkén, párezer köbméter betonból. Kéne ide pár magyar metróépítő…

Sajnos az óváros girbe-gurba utcácskáit elkezdték kinyalni a turistáknak. A díszkő lerakása jó ötletnek tűnik, de hogy a romantikusan lerobban összevissza homlokzatokat és portálokat egyendizájnra cserélik, kiheréli a hely misztikumát, és pont olyan lesz, mint bármilyen álromantikus dolog Európában. Sajnos a szírek tényleg feláldozzák magukat a tömegturizmus igényeinek, természetesen a tengerpartokat leszámítvaJ Illetve ott is csak átmeneti a megtorpanás. Arwad szigetére például olyan fejlesztési tervek vannak, hogy az amúgy parányi szigetet mesterségesen egyharmadával megnövelik, és luxusszállókat építenek rá. A megnövelés gyakorlatban azt jelenti, hogy a víz alatti föníciai romokat bebetonozzák, és szállót húznak rá. Hidat is akarnak a szárazfölddel, ami az ott élők jó részének elveszi egyetlen bevételi forrását, a hajóztatást. Kétség ne legyen, hogy mindez bekövetkezik. Ömlik a pénz az országba, még úgy is, hogy Szíriában csak vegyesvállalatok működhetnek 51% szír résszel. Emellett ez az egyetlen általam ismert ország, ahol az utóbbi nyolc évben gyakorlatilag nem volt áremelkedés, sőt néhány dolog olcsóbb lett. Ez utóbbit leellenőriztem egy nyolc éve kiadott útikönyv segítségével.

A direkt hozzá nem értés ragyogó példája Kinetra esete. A város az izraeli határnál fekszik, illetve feküdt, amíg ’73-ban rommá nem bombázták és robbantották az izraeliek. Körben ENSZ-es ellenőrzőpontok, szögesdrót, aknák. A területre külön engedély kell a belépéshez, amit elég könnyű megszerezni, nem is értem, minek van rá szükség. Az érdeklődő tehát odamegy a helyszínre, illetve a mellette lévő városba. Ott szerez egy arcátlan összeget kérő, de monopolhelyzetben lévő taxist, majd az első ellenőrzőpontnál beszáll egy arabon kívül semmilyen más nyelvet nem beszélő titkosszolgálati emberke, hogy nézze, hogy te mit fotózol. Elvileg az a cél, hogy valami idegenvezetést is produkáljon, mert anélkül semmi mást nem látsz, mint egy szanaszét bombázott szellemvárost. A területen van egy múzeum (természetesen zárva volt), és megálltunk három helyen (kórház, mecset, ortodox templom), amikre ki volt írva angolul, hogy kórház, mecset, ortodox templom. Egész idő alatt háromszor szólalt meg a „guide”, hogy kórház, mecset, ortodox templom. Hogy a szírek miért engedik ide a turistákat az szintén érthetetlen, mert látszik, hogy hatalmas kényelmetlenség számukra, hogy a látogatókkal foglalkozzanak. Az is hihetetlen, hogy a nyilvánvalóan propagandacélokra meghagyott Kinetrába nem tudnak találni mondjuk három olyan embert az egész titkosszolgálatban, aki legalább egy bármilyen európai nyelven többet tud annál, hogy kórház, mecset, ortodox templom. PR tekintetében sokkal jobb a Hezbollah. Ők is romokat mutogatnak, ráadásul sokkal elvetemültebb helyeken, de mégis valahonnan mindig előkerül valaki, aki legalább franciául el tudja mondani, hogy mit látunk. A mi titkosszolgánk még egyszer megszólalt, hogy ne fotózzam a katonai bázis bejáratát, de addigra már megvolt a kép, úgyhogy ezért kár volt velünk fáradnia. Az útikönyv (Holy Planet) szerint illik neki baksist adni, de annyira feldühített ez a bénaság, hogy üvöltözésre készültem a baksis szó elhangzásakor. Szerencsére ő is érezte, hogy a produkcióért nem jár vállon veregetés, és szó nélkül lelépett.

Tegnap még elmentünk a városon kívül (vagy valami külvárosban?) lévő Szajda Zeinab mecsethez. A nő a Próféta unokája volt, és itt van a sírja. Amúgy a síiták egyik legszentebb helye Szíriában. Itt találkoztunk a Libanonban megismert bázeli Daniellel, meg leendő párjával, az Indiából Tanzánián át Londonba került, és az egykor hindu törzsből származó, mára hardcore síitává lett barátnőjével, Azillal. Kedves emberek, de bebizonyosodott, hogy extrém vallásos ember mellett sosem lesz boldog a nem extrém vallásos. Daniel nagyon arra hajt, hogy elfogadja álmai nőjét, aki minden reggel fél 4-kor kel, hogy a hajnali imát már teljesen fitten végezze. Emellett sosem ül olyan asztalhoz, amin van alkohol, még akkor sem, ha vacsorára hívták, és valaki egy pillanatra rátette a sörét, amíg a sörnyitóért nyúlt. Kizárt, hogy egy európai képes legyen úgy leélni az életét, hogy minden reggel üres az ágy, és hogy soha többé nem ihat alkoholt. Nem is beszélve arról, hogy a lány szülei mondanák meg, hogy hol lakhatnak és még ezer más apróság. Ismét a konklúzió: nehéz dolog a különböző vallásokkal való együttélés.

Utólag visszaolvasva kicsit negatív hangvételű lett ez a bejegyzés. Most oldalakat írhatnék a szír emberek kedvességéről, a rengeteg welcome to Syria köszöntésről, a sok mosolygós meg integetős emberről, a rengeteg látnivalóról, a valóban páratlan történelmi helyszínekről. Ha ilyenre vágytok, olvassatok a neten útleírásokat, meg régészes-történelmes könyveket, nagyon ajánlom. De most sürgősen abbahagyom, mert fél 5 van és üvöltöznek a hangosbeszélőn, hogy lehet a mecsetbe fáradni.

Végezetül íme egy szép montázs a Damaszkuszban fellelhető autócsodákról.

"Kik azok a palesztinok?" - "Mi vagyunk."

Strand, rom, menekülttábor

Még középiskolából valahogy megmaradt a kántálás: Büblosz, Szidón, Türosz, Ugarit. Ezek voltak a híres föníciai városok, és nem mellesleg az ábécé is innen terjedt el. Úgy tűnik, ez a nyaralás, különösen ez a hét e nevezetes helyek felkereséséről szólt. Bübloszt elhagyni kicsit olyan volt, mint amikor az ember álmai strandját kell, hogy otthagyja a nyüzsgő városokért cserébe. De csak kicsit, mert egyrészt álmaim strandja csak a jelenlegi keretek között álmaimé, másrészt meg hajtott a vérünk.

Büblosz és Bejrút között van egy jellegtelen város, ahonnan telekabinnal föl lehet jutni egy Harissa nevű helyre. Itt van a hegytetőn a Libanoni Szűznek hatalmas szobra. Világlátottak mondják, olyan, mint Rióban, csak kisebb. A telekabinozás mindenesetre hatalmas élmény (Eszternek nem annyira, tériszonyos), toronyházak között, némelyiktől csak pár méterre indul a menet. Közben be lehet kukkantani tizedik emeleti családokhoz, hogy mi az ebéd, milyen színű melltartót hord az asszony, vagy hogy mi megy a tévében. Aztán magasan át az autópálya fölött, egy huszárvágással, közel függőleges irányba áll, és fantasztikus panoráma/csukottszemes rettegés mellett felérünk a hegyre, ahonnan még egy perc siklóval a szobor. Ami nem ám önmagában áll, hanem egy olyan emelvényen, mint a szamarrai piramis, vagy pestiek kedvéért, mint a Nemzeti Színház melletti kilátó, ahol körbe kell felmenni.

Biztosan tudom, hogy hamis dolog népeket karakterizálni, de most egy picit éljenek a sztereotípiák. Következzen tehát a közel-keleti vallások és tengerpartok összehasonlító elemzése (az értekezés zsidó része Izraelre vonatkozik, az onnan származó tapasztalatok Esztertől származnak). Mindenkit megnyugtatok, hogy a gondolatmenet az „utazás közben lesz az ember igazán rasszista” élmény hatására született, és semmi köze sincs semmilyen valódi rasszizmushoz vagy vallási hőbörgéshez. Csak játék, hamis premisszákkal.

Ahol csak muzulmán arabok vannak, vagy legalábbis ők vannak elsöprő többségben, ott biztosan minden szemetes. A tengerpart nincs kiépítve semennyire sem, rosszabb esetben átláthatatlan kerítéssel vagy töltéssel van elválasztva a lakott részektől, egy kicsit jobb esetben beduinok legeltetnek. A kristálytiszta víz mellett gyárak, kikötők, a hullámtörők közé szorult szemét bűze, és az európai értelemben vett legigénytelenebbek horgásznak, fürdenek. A parton semmilyen szórakozási lehetőség sincs, legfeljebb a kikötőben lehet üldögélni és cigizni. A romantikus séta nem ajánlott, bár a habibik kedvelik az efféle torz és morbid romantikus sétákat. Ilyen hely Szíriában Tartus, valamint a szír-libanoni határvidék.

Ahol a muzulmán arabok keresztény arabokkal keverednek, jobb a helyzet. A tengerpart viszonylag kiépített, és csak annyi szemét van, amennyit a nem keresztények elszórnak. A keresztények nem szemetelnek annyit (a keresztény negyedben egy csikket nem láttam ma Türosz utcáin, de amint elhagytuk, egyik fordulóról a másikra lehetett üres flakonokat rugdosni). A lehetőség megvan a tengerparti kávézók kiépítésében, de egy-két üdítő kivételtől eltekintve senki sem tesz ilyet. Bejrútban például van ilyen hely, nagyon drága, és legfőbb előnye, hogy fekvése miatt nem látszik a mocsok. A tengerben elég sok helyen lehet fürdeni, de teljesen szemétmentes partszakaszt eddig nem láttam. Mindent összevetve élvezhető. Ilyen hely nagyjából Libanon egésze. A privát strandokon nincs szemét, még szép.

Ahol a zsidók vannak többségben, a lakott területek mellett a tengerparton bárok és éttermek sorakoznak, hatalmas élet van, partik, miegymás. Hogy mocskos lenne, az nem tűnt fel.
A Földközi-tengernek egy kábé 500 km-es szakaszáról írtam eddig, ha magatok elé képzelitek, akkor a nagyjából észak-déli irányú keleti partjáról. Az adottságok teljesen ugyanazok, az éghajlat, a növényzet, a víz, minden.

A vallás lenne az oka? Dehogy. Mint aljas megalkuvó, aki egy jövőbeni vízumért nem kockáztat, nem szidok semmilyen rendszert. De a trend nagyjából az, hogy a helyzet a szegény-gazdag, illetve autoriter rendszer-demokrácia (mindkét esetben északról délre) tengely mentén javul, és most abba ne menjünk bele, hogy mennyire demokratikus Izrael. Vagy Libanon, ahol vagy 70 éve nem volt népszámlálás, nehogy kiderüljön az igazság a vallási megoszlás arányairól és az abból adódó kényes egyensúlyról.

Tegnap egy gyors bejrúti átszállással átjöttünk Szidónba. Majdnem nagyon gyors vizit lett a vége, mert a körülmények elég szerencsétlenül alakultak. Egyrészt nincsenek szállodák. Eddig összesen négyet találtunk, abból kettő nem nekünk való, mert rettentően kinyalt és drága, ahol állandóan pingvinek lesik, hogy mit lehetnek értünk. Azt meg mindketten utáljuk. Végül a bazár útvesztőiben akadtunk egy egykori zárdára, ami Convent Hotel néven működik, és csak az találja meg, aki nagyon tudja, hogy itt akar megszállni. Mi kábé egy órát kerestük. Közben találtunk egy olcsó hotelnek titulált elmegyógyintézetet, a kicsit eufemisztikus Orient Hotel névvel megcsúfolva. Egy alvó apukát kellett fölverni a kanapéról, hogy helló, jöttünk, kell szoba. Nem ültetett le, nem kínált vízzel, nem szólt egy szót sem, csak mintha mozgósította volna a családját. Persze lehet, hogy nem. Álldogáltunk vagy öt percet a hátizsákkal, aztán eluntuk és leléptünk. Szerintem azonnal visszaaludt. A zárda viszont viccesen indult. Az ajtóra kiírták franciául, hogy húzd meg a zsinórt. Volt kettő is, és elkezdtem a masszívabbat húzni, ami egy haranghoz volt kötve, úgyhogy elhangzott az 1:35-ös harangszó. Azt hittem, ez a csengő, úgyhogy harangoztam még egyet. Később meghúztam egy másik zsinórt, ami viszont a zárhoz volt kötve, így meg kinyílt az ajtó. A belső udvaron senki nem volt, sőt az egész épületben sem. A szomszédos boltokban érdeklődtünk, nem tudnak-e valamit erről a töküres helyről, de senki nem tudott semmit. Így aztán kiválasztottunk egy szimpatikus szobát, becuccoltunk, bezártuk az ajtót, és hagytunk egy levelet, hogy pár óra múlva visszatérünk. Az volt a terv, hogy ha nem bukkan föl senki, akkor ingyen van szállásunk. Mire visszaértünk, már várt ránk egy nő, és csodálkozott, hogy mennyire leleményesek vagyunk (smart hungarians, javítottuk a rólunk kialakult képet:-), mert mindig meg szokták várni, ha ilyen van.

Szerencsétlenségünkre ramadán első péntekjére érkeztünk, az egész város halott ilyenkor, még a keresztények is visszafogottabbak. Ezen az estén a családok összejönnek, otthon esznek, és úgy este 10 felé kezdenek az utcára szivárogni. Addigra már toxikus lett az éhségünk, és egy vizipipázós helyre rendeltettünk egy pizzát, mert egyetlen étterem sincs nyitva ilyenkor.

Reggel átbuszoztunk a 40 kilométerre lévő Türoszba. Elsőre sokkal jobban tetszett, de hotelek itt sem nagyon akadnak, talán csak egy-kettő, kifejezetten drága darab – még szerencse, hogy csak egynapos vizitet terveztünk. Az ok eléggé nyilvánvaló: ettől délre már csak a lezárt izraeli határ van, vagyis itt már nincsen átutazó közönség, csak azok, akik direkt ide jönnek, jobbára az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai meg zűrösebb időkben az újságírók. Vallásilag itt is elég vegyes a társaság, keresztények, melléjük települt síiták, szunnita palesztin menekültek, és néha a zsidók (igaz, ők csak a levegőben, amikor nehéz időkben éppen átjönnek egy kicsit bombázni ezt a vegyes társaságot, vagy legalábbis az infrastruktúrát). Iránt imádják, Khomeini arcképei nem ritkák, Hezbollah-zászlókkal feldíszítve.

Türosz ókori romjai extrája, hogy itt volt a római birodalom legnagyobb hippodromja. Érdekes, hogy pont Rómában nem sikerült semmiből sem a legnagyobbat építeniük: Pulában, Horvátországban nagyobb az amfiteátrum, Baalbekben a templomok, Türoszban a lovaspálya.

A romokhoz vezető út egy palesztin menekülttáboron vezetett keresztül. Erről pár szót már írtam korábban, most egy kicsit bővebben: amikor ’48-ban megalakult Izrael (meg azt követte még öt háború néhány évtizeden belül), palesztin menekültek árasztották el a szomszédos országokat. Mivel a palesztinok legfőbb követeléseinek egyike a szülőföldre való visszatéréshez való joguk, mindenhol átmenetinek tekintették a táboraikat. Ezek először valóban táborok voltak, sátrakkal, miegymással, de idővel rájöttek, hogy mégiscsak jobb házakban élni. Így aztán elkezdtek „átmeneti” házakat építeni. Ebből alakult ki ez a „menekülttábor” is, ami gyakorlatban 1-3 emeletes házakat jelent összevissza utcácskákkal, boltokkal, műhelyekkel. Az élelmesebbje megszedte magát, dolgozott, vállalkozott, így adódott a jelenlegi helyzet, hogy némelyik ház udvarán több Mercedes és BMW is parkol egyszerre. Persze, a többség szegény, kevés a munka, de a Közel-Keleten élők jó része ugyanilyen körülmények között él, semmivel sem jobban. A palesztinokat eddig arról ismertük fel a táboron kívül, hogy bemutatkozásnál sosem felejtik el megemlíteni, hogy ők palesztinok. Egy biztos, nem adják fel. A falakon Arafatnak és a tolószékből kilőtt egykori Hamasz-vezérnek, Ahmed Jaszinnak a képe, és rengeteg mindenféle fegyveres, békegalambos-visszatérős-harcolós plakát. Idén épp 60 éve kezdődött...

A tábor összes bejáratánál a libanoni hadsereg fegyveres posztjai, akadályok, homokzsákok, fotózni tilos (de nem lehetetlen:-).

Estére még maradt egy kis színes: tervezzük meglátogatni al-Khiamot, ahol a Dél-libanoni Hadseregnek volt börtöne. Amikor Izrael 2000-ben kivonult a területről, a börtön gazdátlan maradt és a foglyok kiszabadultak. A Hezbollah múzeumot és PR-központot rendezett be. A hely érdekessége, hogy a libanoni-szír-izraeli határvidéken van, és a hadseregtől kell engedély a látogatáshoz. Ezért el kellett mennünk Szidónban a Libanoni Hadsereg Mohamed Zgaib nevű táborába, hogy a hírszerzési ügyosztálytól engedélyt kérjünk a belépésre. Először kértek fénymásolatokat, fotót, stb., de mivel semmi sem volt, nagy nehezen regisztráltak egy könyvbe, és kaptunk egy sorszámot. Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Elvileg, ha megállítanak az egyik ellenőrző pontnál, azt kell mondanunk, hogy 385. Állítólag ebből tudni fogják, hogy átmehetünk. Meglátjuk…

…Megláttuk. Bemondásra és útlevél bemutatásával átengedtek. A börtön maga azért érdekes, mert valóban múzeumnak volt berendezve egészen a 2006-os háborúig. Akkor Izrael porig bombázta, ha már erre járt, így próbálta meg eltűntetni ezt a szégyenfoltját. A sztori a szokásos: mindenféle gyanúsnak tekintett alakot összefogdostak, aztán fogolykínzás, alázás, verés, tűző napon állás vagy éppen ablaktalan cellákban összezsúfolás. Jelenleg úgy néz ki, hogy a Hezbollah a már csak a börtönmúzeum múzeumát működteti. Mindent úgy hagytak, ahogy az izraeliek két éve lebombázták. Belépő nincs, csak donációt illik adni némi idegenvezetésért cserébe. A hely tanulságos, nyomasztó, elgondolkodtató, a gondnok pedig négy évet húzott le itt, sajnálom érte. Egy rendes belépő árának mégis csak a töredékét hagytuk itt, mert a pénz deklaráltan a Hezbollahhoz megy, de hogy iskolára vagy fegyverre, azt sosem tudjuk meg. Mint törvénytisztelő világpolgárok, a szolgáltatásért fizettünk, de csak annyit, hogy ne lehessen terrorszervezet támogatásának nevezni.

Egy dolog nagyon zavar itt Szidonban, mégpedig a rengeteg koldus. Ma egy mondatot nem tudtunk beszélni anélkül, hogy valami nindzsaruhás nő gyerekkel a karján ne akart volna levenni még azután is, hogy határozottan nemet mondtunk. Ez eddig oké, mindenhol vannak koldusok, bár például a sokkal szegényebb Szudánban vagy Afganisztánban sokkal kevesebb. Mellettünk százezer dolláros dzsipből kiszálló aranyifjakat bezzeg nem baszkurálják, csak minket. Valami nagy gond van itt az arab szolidaritással (vagy inkább annak a hiányával). Úton-útfélen óriásplakátokon látni a zakattal (egyszerűsítve: muzulmán adó a rászorulóknak, afféle szolidaritási alap) foglalkozó reklámokat. Ha ezt a pénzt nem fegyverre költenék, vagy éppenséggel ellenőrizni lehetne, hogy a rászorulókhoz jut-e el, biztos megoldódna a probléma. Iránban azok a szegények, akiknek még kenyérre sem telik, gyakran a pékségektől kapnak egy-egy darab kenyeret. Szóval nekem nagyon úgy tűnik, hogy az iszlám alapítványok, és úgy általában az egész iszlám társadalom egy csöppet sincs a helyzet magaslatán. Értem ezt abban a kontextusban, hogy a szolidaritásuk, amire oly büszkék, és amelynek a zakat fontos eleme, már csak egy nagy humbug. Ez személyes tapasztalat, ha bárki többet tud róla mondani, kérem, eresszen meg egy kommentet.

Holnap indulunk vissza Bejrútba, és holnapután Damaszkuszba. Mint már írtam, Szíriában nem működik a blogspot.com, úgyhogy a következő bejegyzésre másfél hetet biztosan kell várni. Terveink szerint legalább 4-5 napot Damaszkuszban leszünk, kaptunk egy lakást a belvárosban az ENSZ-es Kirstintől. Utána meglátogatjuk a magyar régészeket a tengernél, Margat várában rekonstruálják a Közel-Kelet legnagyobb freskóját. Aztán Aleppó, majd Isztambul, ahonnan jelentkezem. Vagy nem. Ember tervez….

Bejrút expressz

Megvan a Közel-Kelet Svájca

Végre megint úgy érzem, rajta vagyok a világ ütőerén. Innen nézve Budapest zsákfalu. Járjuk a könyvesboltokat és a kocsmákat, és miközben élvezzük, azon szomorkodunk, hogy a magyarok jelenlegi nyitottsága és fejlődése mellett még évtizedekig kell külföldre járni színvonalas magazinokat és könyveket beszerezni, és rendes kocsmákban rendes szeszeket inni. De kezdem az elején.


Egy nap után leléptünk az örökké forrongó Tripoliból. Itt mindig van valami haddelhadd, legutóbb egy hete volt lövöldözés. Az alapvető ellentét a síiták és a szunniták között van, de a városban lévő palesztin menekülttáborok sem mindig nyugodtak. Ezeket úgy kell elképzelni, mint rendes házakból álló városrészeket, csak éppen sokkal lerobbantabbak, mivel a Palesztinába való visszatérés mítosza miatt csak átmenetinek tekintenek lassan 60 éve. Mivel itt is terjednek a szélsőséges arcok, a hadsereg időnként lakhatatlanná bombáz egy-egy negyedet.

Őrjítőek néha az arabok vásárlási szokásai. Vagyis inkább a szolgáltatási struktúra. Este 9-kor gond nélkül lehet aranyat vagy karórát venni, vízért viszont jópár utcát kellett gyalogolni a belváros közepén. Közlekedni itt sem tudnak, a saját előrejutásuk érdekében simán megbénítják a forgalmat akár percekre is, miközben ők sem jutnak tovább a saját hülyeségük miatt. Nézni viszont kifejezetten szórakoztató, ők maguk is jókat röhögnek a bénákon.

Reggel buszra szálltunk a Kadisa-völgyben lévő Bcharré felé. Libanonban az a jó (többek között), hogy kicsi ország, és nem lehet benne órákig utazni, úgyhogy aránylag fájdalommentes másfél óra alatt fölmentünk tengerszintről 1700 méter magasra. A táj lenyűgöző, a sofőrünk viszont egészen őrült, az egysávos hajtűkanyarokban a leggyorsabb sportkocsikat is leszorítja, mindennel szembemegy, viszont rekordidő alatt házhoz visz. Szó szerint házhoz, mindenkit ott tesz ki, ahol kéri.

Látnivaló akad bőven, a maronita keresztények alapítottak kolostorokat errefelé, amikor a hegyek közé menekültek az üldözőik elől. Ennél valamivel jobban mozgattak a természet értékei, például a cipruserdő, ami Csontváryt is megihlette. Meg is találtuk azt a helyet, ahonnan a Magányos cédrust festette, a magyar követség márványtáblát rakott oda. Nem mellesleg Libanon legfelkapottabb síparadicsomában vagyunk, amit most elég nehéz elképzelni a 35 fokban, csontszáraz környezetben, de a síliftek látványa elég komoly.

Közlekedni viszont csak taxival és stoppal lehet. Mivel kevesen járnak erre, pontosabban nincs tömegturizmus, a taxizás elég drága, így stoppal járjuk a környéket. Sokat nem kell az út szélén állni, mindig fölvesz valaki. Életemben először sikerült quadot stoppolni, egy helyi fickó nyaktörő tempóban vitt kettőnket a szerpentinen. A quad mellett a másik tipikus helyi közlekedési eszköz az alvázig lecsupaszított együléses VW bogár. Találkoztunk olyan ronccsal is, aminek már motorja sem volt, hanem a tulaja telepakolta tűzifával, és az úton tolta: egyik keze a kormányon, a másik a karosszérián. Mármint ami megmaradt belőle.

Ugyanígy az 50 dolláros taxizás helyett stoppal mentünk át a Bekaa-völgybe, Baalbekbe. Egy katona mellett kezdtünk stoppolni Bcharréban, minket előbb vettek föl, de a hegyekben a cédrusoknál valahogy elénk került. Ott már integettük egymásnak, és amíg ő az árnyékban állt, mi megelőztük gyalog. Valaki fölvette, de csak keveset vihette, mert pár kilométerrel később elhagytuk megint. Végül a vezetőnk megállt neki, mert a katonákat kedvelik errefelé, úgyhogy együtt folytattuk az utat. Az út egyébként kiváló minőségű, mert minden évben ráaszfaltoznak pár centit, mivel ez az egyetlen hágó a környéken. Az aztán egy év alatt tönkremegy a fagy, a hóolvadás és a soktonnás teherautók miatt.

Sofőrünk egy Németországban élő libanoni faszi egy régi Land Roverrel. Látta, hogy teljesen odavagyunk a tájért, ezért a Libanon-hegység hágóján megálltunk fotózni meg videózni, majd később is lefelé beduinoknál, akik ezer kecske tartása mellett agyagkemencében sütik a kenyeret az út mellett, és friss kecskesajtot és joghurtot készítenek. Vezetőnknek alighanem eltökélt szándéka volt, hogy megmutatja az országot, úgyhogy megetetett friss sajttal és kenyérrel a beduinoknál, és egészen Baalbekig vitt.

Útközben ameddig a szem ellátott, többszáz hektáron nőtt a marihuána. Ebből készül a híres libanoni vörös hasis. Még Baalbekben is hatalmas növények nőnek az utcán. Természetesen a hasis itt is illegális, de mivel a farmereknek nem tudnak jövedelmezőbb alternatívát nyújtani, sokan termelik a tiltás ellenére. Hasonló a probléma, mint Afganisztánban, azzal a különbséggel, hogy itt minden megterem, csak a szír határ közelsége és az itt élő és bizniszelő szírek miatt Libanon egyébként európai árai alá megy a Szíriából behozott nyersanyag ára, így egyszerűen nem versenyképesek. Hogy mi lesz a cuccal az egyelőre rejtély számomra. Az út mellett mindenki hasist akart eladni útközben, viszont amint beértünk a városba, az emberek arról beszéltek, hogy mindez mennyire rossz és tiltott. Talán a túl sok síita miatt, Baalbek ugyanis a Hezbollah legfőbb bázisa. Ennek ellenére a szesz beszerzése nem gond, és a hasis jelenlétével sincs sok bajuk.

Este kimentünk a boltba venni egy utolsó sört, amikor megállt egy helyi kiscsákó hatalmas BMW-vel, hogy miben segíthet. Mondtuk, csak sört szeretnénk, kocsival elvitt a boltba, közben mesélt egy kicsit magáról. Hasszán 22 éves kő egyszerű gyerek, de jó helyre született. Van két háza, kávézója és boltja Baalbekben, lakása Bejrútban. Az estéi ennek ellenére azzal telnek, hogy Baalbek belvárosának 3x3 utcájában autókázik, a kávézójában üldögél, sörözik vagy diszkóba megy. Nagyon kapacitált hogy tartsunk vele este bárhova, de túl sok fantáziát nem láttunk abban, hogy egy angolul és franciául alig tudó gyerkőccel üldögéljünk, úgyhogy udvariasan leléptünk. Baalbek amúgy is egy porfészek, csak jó helyen fekszik, így aztán némi jelentőségre tett szert már a bronzkorban.

Híres aztán a rómaiak alatt lett, olyannyira, hogy az egész római birodalom két legnagyobb temploma (Jupiter és Bacchus) itt épült. Többek között a világ legnagyobb oszlopai is itt maradtak fenn, 22 méter magasak. A vérgőzös Baal-kultusz központja volt, a templomokban orgiákat tartottak, majd jópár földrengés megzúzta. A németek tárták fel a múlt század elején, és ennek a német gondoskodásnak köszönhetően életem egyik legjobb múzeumát rendezték be az egyik alagútszerű folyosón. Utána egyből leléptünk Bejrútba, mert maga Baalbek city elég nagy kudarc, a világon semmit sem lehet ott csinálni. Éjjel amiatt szenvedtünk, hogy nem volt áram, nem ment a ventilátor. A kormányzat napi jópár órára lekapcsolja az áramot, így aki megteheti, generátort tart. Nagyobb közösségek is összedobnak egy-egy nagyobb teljesítményűre, sőt a Hezbollahnak is van pár, így elég szorosan függnek tőle emberek. A fiatalok mindenesetre nagyívben leszarják az egész hezbollahosdit. (A romok mellett például utcai árusok tukmálják a sárga-zöld Hezbollah-logós pólókat a tudatlan turistáknak. Hallottunk egy japánról, aki ilyenben érkezett a new yorki reptérre, de az amcsik sem tudták, mi az, meg maga a japó sem, úgyhogy simán beengedték:-)

Bejrútba hatalmas várakozással érkeztünk, mindenki olyanokat mondott róla, hogy ez Európa, és hasonlók. A megérkezés és az első pár óra csalódás volt, de aztán jól megmutatta magát a város és teljesen elájultunk tőle. Először átlagosnak tűnt, próbáltunk sétálni a tengerparton, de nem okozott nagy örömöt: az arabok imádnak szemetelni, bár itt kevésbé, mint odaát Szíriában. Később aztán minden megjavult. Megtaláltuk az egyetemi részt meg a keresztényeket, és az már nagyjából európai. Az árak, a színvonal és a kínálat feltétlenül.

A szállásunk nincs messze attól a helytől, ahol vélhetően a szírek felrobbantották a korábbi miniszterelnök Haririt. Két ötszáz kilós bomba biztosította, hogy véletlenül se élje túl. Mementónak egyelőre meghagyták a megrongált épületeket, a bombakrátereket már betemették. Nem messze szobrot is állítottak neki, pont a halála helyszínének fordít hátat. Amúgy a világ egyik leggazdagabb embere volt, most a fiáé az egész belváros szőröstül-bőröstül. Mondanom sem kell, az ingatlanárak magasan verik az otthoniakat, főleg, hogy a tavaly előtti izraeli bombázások miatt a legtöbb épület vadonat új, ízléses felhőkarcoló vagy a korábbi stílusokkal egyező épület.

Pont Bejrútban kellett megtanulnom, milyen is a jó kocsma. Eszterrel megtaláltuk életünk legjobbját, Torino Expressz névre hallgat. Ha egyszer mi is nyitunk egyet, Bejrút Expressz lesz a neve. Először is van választék. Persze az otthon is van, viszont itt mindenből van. Mivel a mellettünk lévő arcok tequiláztak, mi is abból kértünk a kaland kedvéért (na meg mert rájöttünk, hogy még sosem ittunk ilyet együtt). Van többek között Sauza, silver és gold egyaránt. Ez az a cucc, amit utoljára Mexikóban láttam, és életre szóló barátságot kötöttünk (Sierra, Olmeca, Mexicana – felejtsd el). A kocsmázás drága mulatság, de abszolút minőségi kiszolgálást kap a zülleni vágyó: az asztalon, pulton többféle rágcsa, pisztáciák, citromlébe állított sós répacsíkok, tacocsipsz és a többi. A második tequilakör után fél órával a pultos srácok meglepetésszerűen töltöttek még egy kört, majd kettővel később még egyet. Ez grátisz, amit természetesen kifizetsz az első kettő árában, de maga a gesztus, hogy első alkalomnál törzsvendégként kezelnek, és látszólag ingyen kapsz a kedvencedből, mindent megér. Egyébként minden kocsma kicsi, 30 bárszék, 40-50 embernél tele van a 30 négyzetméteres hely. Így viszont mindenki lát mindenkit, és a csaposok is mindig mindenkivel tudnak kommunikálni, ami valami hihetetlen személyessé teszi az egészet.

Tegnap egy csapat részeg francia tengerész üvöltözött. A mellettem lévő brit amint megtudta, hogy tengerészek, előásta a nagy bicepszét, rajta egy Popeye figurával. Erre a franciák megőrültek és öt ember öt bicepszet feszített azonnal, a csapos meg tele arccal ordította, hogy „fuck french navy”, ami meg a briteket hozta lázba, végül az egész kocsma röhögött a franciákon, akik meg nem vették komolyan. Így indult a vidám este. A brit fickó, Al a követségen dolgozik, és élt Budapesten, úgyhogy megvolt az alap szimpátia, amit a további mértéktelen tequila-sör kombók mélyítettek. Ha visszamegyünk Bejrútba, fölhívjuk még egy kis eszmecserére.

Azért írok pár sort a hátizsákos kollégáknak is, hogy tudjanak mivel számolni. Mi ugyan Bejrútban föladtuk az alacsony költségvetés betartását, mert egyszerűen túl jó hely ahhoz, hogy ne engedjük el magunkat egy kicsit. Mivel túl sok látnivaló nincs, pénz nélkül elég nehéz élvezni a várost. Libanon egészére igaz, hogy napi 15-20 dollárból ki lehet jönni. Párban valamivel egyszerűbb utazni, mert a legtöbb helyen a szobát adják ki, így aztán Bejrútban, aránylag jó helyen meg lehet felezni egy 10 dolcsis szoba árát. Kajálni pékségekből lehet minipizzákat, darabját egy dolcsiért, a víz literje feleannyiba kerül. Helyi kifőzdében egy iszonyat jó rizses-húsos kaja, hozzá járó olivával és rágcsálnivalóval 5 dollár. Az iránytaxizás kicsit kevesebb, mint másfél dollár per út, a városok közti minibuszos közlekedésnél nagyjából egy óra utazás 1-3 dollár. Ez az egy, amit tudunk tartani:-) A könyvesboltok, a kocsmák és az éttermek élvezetéhez kell egy kis extra budget, de nagyon megéri.

Tegnap kezdődött a ramadán. Gyakorlatban a többség nem tartja – a keresztények nyilván nem:-), a muszlimoknak meg nagyjából a fele. Emiatt aztán napközben kicsit halott minden, az üzleti megbeszélések átcsúsznak estére, amikor már gátlástalanul lehet tolni a kaját. A keresztény városrészekben persze mindez tökmindegy, és a diszkók sem zárnak be emiatt. Apropó, a diszkók. Az éjszakai élet nagyon ki van találva. Este 8-9 között kezdődik az éttermekben egy kiadós vacsorával és némi szesszel, majd este 10-11 és hajnali 2 között masszív kocsmázással folytatódik. Az aranyifjak és a hozzájuk tartozó jó nők ezután a különböző éjszakai klubokban folytatják reggel 5-6-ig, majd egy kiadós reggeli és esetleg egy tengerben fürdés után térnek nyugovóra. Sokan megtehetik, hogy minden nap így éljenek. Jaj nekik.

Átjöttünk nyaralni Bübloszba. Eddig folyamatosan úton voltunk, kellett pár nap pihi egy helyen. Reggel lementünk fürdeni a tengerbe, ahova meredek sziklafalon kell leereszkedni egy csodás sziklás részhez. Teljesen egyedül voltunk, amíg meg nem jelent három helyi fickó, hogy reggeli programként egy kis kagylót sznorklingoljanak maguknak. Rutinosan hoztak magukkal citromot. Beszédbe elegyedtünk, ők közben késsel-kalapáccsal nyitották a kagylókat, facsarták rá a citromot, és tolták az arcunkba. Ennyire friss tengeri kaját még sosem ettem, egy perccel azután már a gyomromban volt a cucc, miután kikerült a vízből. Megbecsültük a kalandot, étteremben 3 dollár darabja, és vagy tizet megetettek velünk.

Ezután kocsiba pattantunk, és megmutatták a tuti helyeket a környéken, így az egész délelőttöt homokos beachen töltöttük hatalmas hullámokban örömködve. Estére már csak a sült barrakuda kipróbálása maradt, na meg a Támad a Mars arab felirattal.