The end of the neverending journey

Megváltó Mali

Túl vagyok a nehezén. Eddig sosem látott hosszúságú, 10 napos holtponton sikerült túljutni. De mint mindig, most is az elején kezdem. Gyémántkereskedő pártfogómmal – utólag azzá lépett elő – megérkeztünk Siguiribe, egy órányira a mali határtól. Késő este volt, esélyem nem volt továbbjutni, na meg ő sem tanácsolta, úgyhogy betett egy szállásra, amit magamtól nehezen találtam volna meg egy városban, ahol nincs közvilágítás, sem utcanévtáblák. Reggel értem jött, és kivitt a pályaudvarra, ahol pénzt is váltottam. Nagyon nagyon lehúzósan, nem egy világváros, így minden egyes eurón 20 centet buktam, és csak egy ötvenesem volt. Ennyit a spórolásról, de visszafelé sokkal óvatosabb leszek, eldöntöttem.

Lassan megtelt a taxi, minden eddiginél nagyobb nyomorban zsúfolódtunk össze. Szám szerint 17-en, egy sima Peugeot kombiban, csomagokkal. Elöl négyen ültünk, én az öveket rögzítő vasakra, egy kabátra. Még el sem indultunk, amikor már nem éreztem a lábam. Csak ezen legyek túl… Ami azt illeti elég hamar túl lettem, mert az első defektnél úgyis mindenki kiszállt, aztán következett a semmittevés a határon, majd még egy defekt, végül befutottunk Bamako külvárosába, alig 5 óra alatt, de már csak 15-en. A tetőn utazó csávó eltűnt, meg egy másik, aki a csomagtérben gubbasztott.

Bamako elsőre nagyon letört, ugyanolyan szeméttelepre érkeztünk, mint amilyenről elindultunk. Később valamivel jobb lett. Váltottam pénzt, majd kiderült, hogy volt benne egy hamis tízezres – újabb 16 euró bukta, de legalább nem a rendőrségen kellett kimagyaráznom. Most újabb bankjegy került a gyűjteményembe, úgyhogy tulajdonképpen megérte, bár nem volt olcsó. Viszont Bamako annyira szmogos, mocskos és büdös, hogy a megérkezésem pillanatában eldöntöttem, hogy másnap hajnalban lelépek. Látnivaló itt sincs sok, de legalább vannak emeletes házak. A piacon beszereztem a legszükségesebb dolgokat a laptophoz és a fényképezőgéphez, úgyhogy gyakorlatilag mindenem megvan, kivéve a törülközőt, ami nem fontos, mert bárhol megszáradok öt percen belül. Viszont Afrikába soha, de soha nem jövök nagy hátizsákkal, még szerencse, hogy elveszett:-) - így nagyon kényelmes utazni.

Hajnalban megint buszállomás, elvileg reggel hétkor indul a járat. Később kilencre módosítják, majd tízre. Közben rosszul lettem, először maláriára gyanakodtam, mert az ellen nem voltam védve egészen az előző napig, vagyis simán lappanghatott. Legyengültem, alig bírtam eszméletemnél maradni, a Moptiig (10 órás út) szóló jegyemet átválttattam egy Segouig szólóra (csak 5 óra). Közben a 10-es indulásból 11 lett, majd dél, végül egykor indultunk. Újabb 6 óra várakozás, ezúttal a pokol bugyraiban… amint elhagytuk Bamakot jobban lettem, Segouban pedig azonnal beültem egy normális étterembe, és magamhoz vettem mindent, amit kívántam, az rendbe hozott. Csak legyengültem, mert napok óta nem ettem. Egyszerűen nem volt olyan kaja, amit kívántam volna, így inkább nem ettem semmit, ami a meleg miatt föl sem tűnt.

Segou nem tett rám túl mély benyomást annak ellenére, hogy kulturális főváros volt egykor. Ma gyakorlatilag egy földszintes porfészek, aminek vannak hangulatos részei. A legfőbb érdeme az, hogy minden évben itt rendezik meg a Niger Fesztivált, Nyugat-Afrika (sőt, az egész kontinens) legrangosabb zenei happeningjét, amit a 100 eurós belépő ellenére azért csak meg kéne látogatni pár éven belül. Összességében pozitív élményekkel sikerült lelépni, bár minden ellenkező véleménnyel szemben még mindig úgy gondolom, hogy egy napra bőven elég volt…

Segouban gondoltam egy merészet, hogy a fene sem fog egyenesen Moptiba menni, hanem előbb megnézem magamnak Dzsennét. Ez az a város(ka), aminek az a jó kis vályogból épült mecsetje van, amiből gerendák lógnak ki. A jó kis mecsetbe állítólag 5000 ember elfér, ami majdnem annyi, mint a város népessége. Erre az UNESCO idejében rájött, így 1988 óta a világörökség része.

A busz a tervezettel szemben 5 órát késett, ami 300 kilométeren nem gyenge teljesítmény. Már órák óta sötét volt, amikor beszólt a sofőr, hogy Dzsenne, és leszálltam a buszról. Egy tök sötét kereszteződésben álltam egy kávét áruló bódé mellett. Forgalom egyáltalán nem volt, Dzsenne 35 kilométerre balra, és az elmúlt 10 napi negatívoskodás után azonnal rám tört a mérhetetlen boldogság: EZ AZ, AMIÉRT ELINDULTAM, VÉGRE KEZDEM IGAZÁN ÉLVEZNI AZ UTAZÁST. Mintha elindulásom óta erre a pillanatra vártam volna…

Leültem a porba, ittam egy kávét, és azon gondolkoztam, hogy ha elindulok gyalog, reggelre pont odaérek. Később megtalált egy faszi, hogy szívesen elvisz 35 euróért, ami nem rossz pénz egy 35 kilométeres fuvarért. Logikusan levezette: egy embert 2,5 euróért visz, 14-en férnek a kocsijába, az összesen 35. Ha egyedül vagyok, nekem kell kifizetni, ha találok még valakit, akkor csak a felét, feltéve, hogy az a valaki hajlandó kifizetni a másik felét. Mondanom sem kell, senki sem volt ott. De annyira boldog voltam, hogy nem is érdekelt, leültem, hogy ha fél órán belül nem történik semmi, elindulok gyalog. A táj kísérteties, a Bani folyó ártere, a hold mindent bevilágít, és erősen fúj a meleg harmattan (az a szél, ami felkavarja a port, ami hónapokra eltakarja a kék eget, és amitől sem napfelkelte, sem napnyugta nincs, csak egyszerűen sötét lesz, majd világos).

Történt valami. Valahonnan előkerült egy kisgyerek, hogy 9 eurónyi frankért elvisz motoron. Imádok motorozni, azonnal igent mondtam. Persze le akartam alkudni, de már 8-ért sem volt hajlandó, úgyhogy azonnal odaadtam neki a pénzt, ő elszaladt benzinért, és már robogtunk is a kihalt éjszakai ártérben. Fél órával később elértük a folyót. Átüvöltött a révésznek, aki percekkel később megjelent egy 15 méteres pirogon állva, hosszú rúddal tolva magát a folyómederben. Kikötött, beleraktuk a motort, csöndben átkeltünk. Mindezt holdfényben, sejtelmes, poros szélben – ezért az érzésért a 35 eurót is kifizettem volna. A túlsó partról berobogtunk a városba, ami már majdnem teljesen kihalt volt. Mindenütt ódon vályogfalak, időutazás. Kerestem egy olcsó szállást, amiről tudtam, hogy a tetején lehet aludni. Bekopogtam, nem volt senki. Benyitottam, kiabáltam – senki. A belső udvarból olyan lépcsőrendszer vezetett föl, mintha egy Escher rajzról lesték volna el. Senki. Fölmentem a tetőre. Senki. Benyitottam a szobákba. Senki. Végül lecuccoltam a dormitóriumban, és kiszolgáltam magam. Kísérteties volt, mint az egész este. Később az esélytelenek nyugalmával kimentem valami kaját szerezni, találtam egy sült halat áruló nénit, akit alighanem kint felejtettek éjszakára. Betoltam a halat, közben találkoztam még egy emberrel, akinek elmutogattam, hogy a házban, ahol alszom, nincs senki, és hogy ez vajon normális-e. Fél óra dörömbölés után egy addig nem látott vasajtó mögül előjött egy alvó öregember, kezébe nyomtam a pénzt, mire visszaájult.

Reggel 6-kor keltem, mert mindig elfelejtem, hogy itt nincs napfelkelte, meg hajnali fények, csak a sötétszürkéből lesz világosszürke. Mászkálás közben beszélgettem pár helyivel, végül az egyik meggyőzött, hogy jó lesz az, ha körbevezet engem. Éreztem, hogy jó lesz. Először is csomó helyen bevitt privát belső udvarokra, és mindenféle cseles lépcsőkön keresztül fel a tetőkre. Másrészt meg senki sem szólt be a fotózás miatt, úgyhogy végre tudtam elfogadható képeket lőni. Bár naponta buszszámra hozzák ide a turistákat, így a helyiek hozzászokhattak a fényképezgető tömegekhez, meg esetleg a kulturálisan nem túl érzékeny lesifotósokhoz is. A mecsetbe állítólag azért tilos a belépés, mert a tetejéről gátlástalanul fotózták a helyiek életét, de olyat is hallottam, hogy egy amerikai párt elkaptak a mecsetben smárolás közben. Hogy mi az igazság azt nem tudom, csak azt, hogy a mecsetbe igenis be lehet menni, csak fizetni kell érte az imámnak, szóval az is lehet, hogy egy lehúzós trükk az egész. Ebben az esetben egyébként teljesen jogosan, mert az esős évszak annyira megrongálja a mecsetet, hogy hatalmas munka folyamatosan karban tartani – ez egyébként az egész városra igaz. Esős évszakban pedig annyira megárad a Bani, hogy teljesen körbeveszi a várost, és csak hajóval lehet megközelíteni. Még egy ok, hogy miért kell ide visszajönni egyszer – mondjuk decemberben. A mecset egyébként nem túl régi, 1905-ben épült, igaz, az eredetije a 13. században, de azt 1810 körül porig rombolták.

Dzsenne ma technikailag egy miniváros turistáknak, de szerencsére van benne élet bőven, van dzsuva, úgyhogy attól nem tartok, hogy kinyalt skanzen lesz belőle. Évszázadokon keresztül a városon ment keresztül az arany, az elefántcsont, az ólom, a gyapjú és a kóladió kereskedelme, innen csónakokon vitték az árut Timbuktuba, ahonnan a Mediterráneumba és végül Európába. Ma főleg az itt élő dogon és bambara törzsek faragott kézművescuccaival kereskednek.

Nagy nehezen elhagytam Dzsennét, egészen szeretnivaló hely, még egy napot kibírtam volna itt, de Mali felfedezése nem ennek az útnak a célja, most csak megkóstolni jöttem. Újabb 3 óra várakozás, hogy megteljen a taxi, és irány Mopti. Előre kinéztem egy Y á Pas de Probléme nevű hotelt. Hulla fáradtan elbandukoltam ide, és kétnapos pihenőt tartok: hihetetlenül kellemes dormitórium, tetőteraszon étterem, hosszú bárpulttal (kedvelem a hosszú bárpultokat), és a kertben hideg vizű úszómedence. Napi 8 euró, végre nyaralok.

Holnap leszek az út felénél. Hét napot szívtam asshole city Conakryban. Hat napja folyamatosan úton vagyok, kétszer nem aludtam vagy ettem ugyanott. Nem utaztam úgy taxival, hogy ne kaptunk volna defektet, és úgy sem, hogy ne négyen ültünk volna egy sorban. Sosem vártam három óránál kevesebbet (igaz hatnál többet semJ, és egyszer sem volt öt óránál rövidebb az út. Itt a szálláson elbeszélgettem pár emberrel, úgy tűnik, nagyon hardcorenak számítok ezzel az idejutással. Úgyhogy igyatok egy sört az egészségemre, én is iszom a sajátomra. A vendégeitek vagytok.

Guinean road movie

Guineai Road Movie és az iszlám teokrácia

Az utóbbi két napban megint túl sokat láttam, talán picivel többet, mint amennyit szerettem volna… Elhagytam Conakryt. Nem volt egyszerű és nem volt rövid sem. Az ország középső hegyvidéke, a Futa Dzsalon egyik kisvárosa, Mamu felé vettem az irányt, egyenesen északnak, Mali felé.

Megint kénytelen vagyok a közlekedésről írni. Az utak elképesztően rosszak helyenként, a gépjárműpark úgyszintén. És az összes autó, mikrobusz és kamion az elmebetegségig túlzsúfolva. 200 kilométeren belül négy balesetet láttam, ebből egy súlyos koccanás volt, három pedig tragédia. Az orrom előtt mentek tönkre az emberi sorsok, megdöbbentő élmény végignézni az ilyet. Az első egy felborult kamion volt, marhákat szállított. A baleset következtében az összes állat megsérült vagy elpusztult, és végignéztem, ahogy az arra járó tömegek késekkel és fűrészekkel az út szélén szétkapják a tetemeket. Mi is megálltunk, szerencsére nem henteskedni. Az első ember, aki szembe jött, egy fél négyzetméter oldalassal a hóna alatt vonszolódott, az előttünk lévő rendőrautó tetejére meg három véres fej volt felkötözve – vagy tucatnyi marmonkanna tetejére. Egy kilométerrel odébb hatalmas füst miatt állt a forgalom. Pár perccel korábban gyulladt ki egy olajoskannákat szállító kamion, mi pedig végignéztük, ahogy kiég az egész. Senki sem mert közelebb menni, mert nem tudtuk, mikor fog fölrobbanni. Azt azért tudni kell, hogy Guineában a rendőr, a mentő és a tűzoltó felejtős, senkit sem lehet hívni, ha baj van, legfeljebb az ismerősöket. A kamionsofőrt teljes sokkban hozták el a kocsi mellől, alighanem ő lesz a conakry nyomornegyedek következő lakója. Biztosítás? Ezekre a roncsokra még egy bevállalós fogadóiroda sem vállalna semmilyen kockázatot. Egy órával később egy domb alján egy felborult és teljesen összeroncsolódott mikrobuszból húzták ki a testeket, közben még folyt ki a benzin a tankból. Egy-két perccel korábban történhetett a dolog. A sérülteket ilyenkor legfeljebb kamionok tetejére tudják föltenni, hogy aztán bedöcögjenek velük a következő városba. Mondanom sem kell, egy mikrobuszban ha húsznál kevesebben vannak, akkor épp 19-en… Mivel már voltak elegen menteni, és egyikünk sem volt orvos, továbbálltunk, szájtátás helyett. Akkor megfogalmazódott bennem, csak ezt országot ússzam meg ép bőrrel… Itt tényleg zéró a túlélés esélye, nincs mentő, amikor pedig a kórházakról beszélgettem valakivel, említette, hogy nagy bátorságra vallana, ha bármilyen indokkal befeküdnék.

Egyébként az utak mellett szinte folyamatosak a félreállított kocsik. Ma például 120 kilométeren belül ötször álltunk meg. Volt egy kerékcsere, egy gumiragasztás, egy olajcsere, egy olaj utántöltés, meg valami buhera, amire nem jöttem rá, hogy micsoda. Ettől persze eszméletlenül gyorsan haladtunk. Az utak minősége pár helyen, főleg északon elég jó, de ahol rossz, ott nyugodtan lehet számolni 30 kilométerrel óránként – legalábbis mi ennyivel mentünk egy nem túlzsúfolt, jó karban lévő Mercedesszel. A kátyúk olyan 30 centi mélyek általában, és mivel az aszfalt közepén vannak, ezért nem szép terebélyes gödrök (mint amilyenek a földúton lennének), hanem lyukak. Volt, hogy 5 percig nem mozdult el a kilométeróra mutatója a nulláról…

Estére szerencsésen Mamuba értem, ahol egyből kiszúrt a tömegből a rendőrfőnök, és magához rendelt. Hulla fáradt voltam, de nem akartam ingerelni, úgyhogy megnéztem a rendőrséget. Összevissza magyarázott, hogy a testvére vagyok, meg hogy szeret, úgyhogy jobbnak láttam lelépni, mielőtt elfajulnak a dolgok. Előtte persze kért ajándékot, végül odaadtam neki a parlamentes öngyújtómat, csak hogy szabaduljak. Legközelebb tizet hozok.

A szálláson aztán minden jóra fordult. Rendesen bekajáltam, vettem sört (Skol), és elkezdtem piálni, amihez fura csapat csatlakozott. Három testvér volt, az egyik nagyon megörült nekem, mert járt már Budapesten, el volt ájulva a vártól meg a filharmonikusoktól. Amúgy az Interpol tisztje, és Interpol konferencián volt nálunk. Azért az nem zavarta, hogy mellettünk egy csapat ott tolja a hasist. A másik egy útépítő mérnök volt, ő az utak biztonságáról mesélt, de a lényeg nem ez volt. És itt egy kis kulturális érdkesség következik.

Ez a Guinea közepén lévő Futa Dzsalon régió régen – mint Afrika legtöbb része – egyszerű pásztorok és törzsek otthona volt, akik az iszlám befolyás elől menekültek ide. A 17. században aztán Mali és Szenegál felől betették a lábukat az első fula (vagy futa) törzsbeli muzulmánok. Ők aztán elterjesztették az iszlámot, ami végül oda vezetett, hogy 1730-ban a dzsihád eredményeképp létrejött a Futa Dzsaloni muszlim teokrácia. Ennek a vezetője egy Karamoko Alfa Barry nevű fószer volt, aki egy Timbo nevű helyen alapított fővárost. Az 1890-es évek végére gyakorlatilag egész északkelet Guineát uralták egészen addig, amíg a franciák be nem tették a lábukat – az uralkodók leszármazottai viszont a mai napig népi hősi kategóriába tartoznak.

Hogy ez miért érdekes? Mert az egyik beszélgetőtársamat Alfa Barrynak hívták. Azért jöttek Mamuba, mert attól nem messze van Timbo, ahol újjáépítették az ország első mecsetjét, és másnap helyezték üzembe hivatalosan. És ez az ő feladatuk – ők a 18. századi Karamoko Alfa Barry leszármazottai. Viccelődtek is, ha nem jöttek volna a franciák, most aligha beszélgethetnénk, mert nem is láthatnám őket, miközben nekik vagy 20 feleségük lenne. És meglepő módon, terveimmel ellentétben, de sikerült megállnom Timboban, ahol hatalmas népünnepély volt a mecset miatt (a megállóért köszönet a lerohadt kocsiknak, amíg javították a gumit, pont körül tudtam nézni).

Közben kérdezgettem a Barrykat, hogy hogyan látják Guinea jövőjét. Dióhéjban annyi történt, hogy elmentek a franciák, jött 50 év extrakorrupt katonai diktatúra, a nyugatiak kizsákmányolják az országot, a diktátorok meg jól elvannak. Az utóbbi főnök, Conté tavaly decemberben meghalt, majd a hagyományokhoz híven a katonák egy csoportja azonnal magához ragadta a hatalmat – ezúttal egy Dadis nevű százados, aki nyomban bejelentette, hogy jövőre demokratikus választások lesznek, és fölszámolja a korrupciót és a drogkereskedelmet. Úgyhogy most az egész nyugat és az egész ország rettentően várja, hogy kitörjön a demokrácia. A Barry család optimista. Dadis valóban elkapta a fő drogkereskedőket, és minden jel arra mutat, hogy belátható időn belül Guineából valami rendes ország lesz. Közben persze belejött az elnöki szerepbe, minden nap szerepel.

Kívülállóként én nagyon nagyon szkeptikus vagyok, bármit is mondanak az okos nyugati elemzők – ők valószínűleg elfelejtettek a helyszínen tájékozódni. Egyrészt TIA, vagyis This Is Africa. Itt más logika szerint történik minden. Másrészt Afrika történetében nálam járatosabbak megszámolhatnák, hogy a dekolonizáció óta hány katonai hatalomátvételből lett demokrácia . Sőt egyszerűbb azt megszámolni, egyáltalán hány helyen van demokrácia van Afrikában… (tudtommal 5: Botswana, Mali, Ghana, Namibia, D-Afrika,koszi Ferko - atlagosan 10 ev alatt jon ossze egynek...)Az is erősíti a kétségeimet, hogy itt a harmadik generáció nő föl az eszméletlen korrupcióban. Vajon ismernek bármilyen más mintát? Aligha, és a korrupció mind a mai napig jelen van. Ha nem a politikában, akkor a katonai ellenőrzőpontokon, a rendőrségen, a hivatalokban, az élet minden területén. Ezt nem lehet parancsra megszüntetni, ehhez kell egy (két) újabb generáció. Most az a normális, hogy mindenki korrupt…

Ami pozitív, hogy a drogkereskedelem ellen valóban föllépett az új rezsim. Guinea és Conakry a nyugat-afrikai drogkereskedelem központja (volt?), Mexikóból és Kolumbiából hajózták be a cuccot Conakryba, aztán onnan terítették Mali felé északra, meg a környező országokban. Itt nem termelnek amúgy túl sokat, és a fogyasztás sem kiemelkedő, szóval csak a tranzit volt jelentős, nyilván a diktatúra szép jattot kapott belőle.

Mamu után folytatódott a szopás. Erre nem tudok jobb kifejezést. Minél előbb el akartam hagyni az országot, így reggel 7-re kimentem a taxiállomásra, hogy napfelkelte előtt lelépjek északra. A taxi 11-re telt meg, ötször lerohadt, úgyhogy délután négyig sikerült 150 kilométerre eltávolodni Mamutól. Elég katasztrofális, nem? De aztán mellém szegődött a szerencse, egy Dabola nevű porfészekben (mondjuk az ország összes városa porfészek) azonnal találtam valakit, aki privát kocsival, némi extra pénzért öt percen belül elindult a mali határ felé. Csak öten ültünk a kocsiban, a projekt tulajdonosa egy gyémántkereskedő volt, aki éppen 15 kiló arany beszerzése miatt indult sürgősen útnak. Vannak amerikai, svájci meg francia megbízói, akik időnként küldenek neki pár tíz- százezer dollárt, hogy nézzen körül a térségben, és ha talál szép követ, vegye meg. Jó meló, ha itt kéne élnem, alighanem ezt csinálnám a legszívesebben. Elmesélte, hogy Sierra Leonéban most nem találnak olyan jó köveket, jelenleg Guinea a number one, annak is a Libéria-Elefántcsontpart határvidéke. Kérdezte, hogy nem akarok-e venni. Persze akarok, csak nem vagyunk egy súlycsoportban…

Conakry, Paris of Africa

Idegenforgalmi nagyágyú

Tegnap írta Markó Ferkó barátom, azt olvasta egy blogon, hogy Dzsibutinál egyetlen szarabb főváros van Afrikában, és az Conakry. Összehasonlítási alapom ugyan nincs, mindenesetre Ferkó volt akkora mázlista, hogy Dzsibutiban eltölthetett némi időt, ami meggyőzte arról, ha van a világnak segglyuka, akkor ott már járt. Nos, ez a Conakry azért megér egy bejegyzést, ezúttal extra kalandok nélkül.

Néhány dolgot nem árt tisztázni, mielőtt lelkendezésbe kezdek. Guinea a világ egyik leggazdagabb országa lenne, ha nem katonai diktátorok vezetnék, ha nem lenne korrupció, és ha a franciáktól a nyelven kívül innovatív dolgokat is elsajátítottak volna az itt élők. A világ legnagyobb bauxit-exportőre; rengeteg vassal, arannyal és gyémánttal a földjében kell boldogulnia. Vízzel elég jól ellátott, gazdag földjén pedig szó szerint minden megterem a mohán, a zuzmókon és a hóvirágon kívül. Van vagy 320 km tengerpartja, van gyönyörű hegyes fennsíkja, őserdei és folyói. Száraz évszakban a klímája egyenesen isteni, esősben meg nem tudom milyen, de a víz biztosan nem tesz rosszat a környezetnek.

Conakry fekvését bármelyik főváros megirigyelhetné, nem viccből hívták Afrika Párizsának. (Vagy mégis???) Az „óvárost” (le Ville) gyakorlatilag minden irányból óceán veszi körbe, mindössze egy párszáz méter keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. De a város többi része sincs messze a tengertől, egész pontosan 270 fokban óceán van körülötte. Hogy milyen a tengerpart? Nos, amit láttam belőle, az több mint hervasztó. Egyrészt közvetlenül a parton vannak a legdurvább nyomornegyedek. Ahol nem nyomornegyed van, ott iszonyatosan lezúzott kikötő a bauxittal érkező vonatnak, a maradék helyeken meg szeméttelep, amit apálykor elözönlenek a legszegényebbek és összegyűjtögetik azt, amit az óceán kidobott.

A hosszú és keskeny városban egyetlen főút van, a Route du Niger, a városrészek arról ágaznak le, így igen könnyű a közlekedés, persze csak ha nincs dugó (éjjel). Az óvárostól például 15 km-re van a repülőtér, jó esetben 10 perc alatt kiérek oda, illetve inkább 30, mert a taxiban ülő hat utas folyamatosan cserélődik, úgyhogy állandóan meg kell állni. Ez a nyomorgós taxi legalább olcsó, a 15 km ára 1500 guineai frank, vagyis 70 forint. Járnak mikrobuszok is, az alighanem még olcsóbb, de sokkal durvább: egy sima Barkas nagyságú zárt (illetve az oldalán vannak flexszel kivágott lyukak) raktérben olyan 30-an utaznak, gyakorlatilag kitöltik az összes teret. Ha két ilyen furgon durván összeütközik, simán lehet, hogy ötvenen meghalnak. Van viszont vonat! Igaz, csak teher, még a francia időkből. Először azt hittem már rég nem jár, mert a sínek közti terület egy része focipálya, a másik részén meg tonnaszám égetik a szemetet. Ma viszont láttam egy végtelen szerelvényt, bauxitot vitt a kikötőbe.

Az út mellett edzenek az extrém sportok szerelmesei (futók, focisták). Adott egy 2x2 sávos út 2x4 sávnyi forgalommal. A légszennyezés elképesztő, ennek ellenére mindenki az út mellett fut a napon, a bűzben. Valaki szólhatna nekik, hogy ha otthon ülnének és dohányoznának, nyernének az élettől úgy 6-8 évet… Ugyanígy azok is, akik a soksávos út felett húzódó felüljáróra vezető lépcsőn lépcsőznek.

Az óvárosban lakom a katolikus misszión. Végtelenül puritán, de tiszta, és van benne internetkávézó, meg főznek ebédet – igaz kétszer annyiért adják a kaját, mint egy helyi étteremben. Errefelé elég sok hangulatos kis utcácska van egy-kétemeletes házakkal, gyarmati francia dizájnnal, olyan, mint a vietnámi Hoi An, de minden végtelenül lerobbant és forgalmas. Egy napot mászkáltam itt, azalatt pont kinéztem belőle minden élvezhetőt. Az itt élők a semmittevés (aki árnyaltabb megfogalmazásra vágyik, és érzékeli a különbséget, annak: baszódás) felsőfokát mutatják be, ami egyáltalán nem meglepő, mert a környezet annyira nem inspiráló, hogy tömeges jelenség az agyhalál. Engem ez a veszély nem fenyeget, mert egész nap pörögnöm kell a csomagjaim visszaszerzése érdekében, ami néhány óránként internetezést, folyamatos smsezést és felszólító és fenyegető levelek megfogalmazását jelenti, de erről majd később írok.

Hogy miért mégis a világ legszarabb fővárosainak egyike? A fent leírt előnyeiből semmit a világon nem használ ki. Ha az ember nem vásárolni akar (lehet venni szép afrikai faragványokat meg ruhákat, de turistaként nemigen költök felesleges dolgokra), akkor a kávézáson és internetezésen kívül az égvilágon semmit sem lehet csinálni. Márpedig ezt a kettőt nagyszerűen tudom abszolválni a Margit körúton, úgyhogy önmagában ezért kár volt ilyen messzire jönni.

Látnivaló semmi nincs, csak az előző bejegyzésben említett nagymecset (csak kívülről, 5 perc), botanikus kert (10 perc), meg a nemzeti múzeum (15 perc), amihez ha hozzácsapok mondjuk másfél óra vásárlást, meg 3 óra közlekedést, akkor pont 5 óra alatt lehet vele végezni. Hogy a világlátott kollégák el tudják helyezni a külcsínt, olyan, mint Kabul, csak amit ott 25 év háború zúzott le, azt itt simán megtette 50 év béke a francia béklyó nélkül. Persze Kabulban sokkal több a látnivaló és érdekesség, úgyhogy itt tényleg csak a lezúzottság állapotáról beszélek – és ebbe beleértem a gépjárműparkot is. A közbiztonság meg sokkal rosszabb éjszaka, mert itt még safe taxi sincs, úgyhogy gyakorlatilag az rámol ki, aki akar. Mindezt súlyosbítva azzal, hogy rengeteg alkoholt lehet kapni, és arcátlanul olcsón. Tegnap esti utcakép: a porban imádkozó emberek fejétől 2 méterre két felespohár a földön, telerakva valami helyi vakulóssal és két meglehetősen vidám ember beszélget fölötte. Egy sarokkal odébb meg egy másik imádkozó totál más irányba hajolgat…

Fontos megemlíteni, hogy a helyiek nagyon komolyan veszik a francia nyelvet. Egész pontosan páróránként a szememre hányják, hogy mit keresek itt, ha nem tudok franciául. Néha úgy beszélnek velem a félig analfabéták, mintha akadémiai tagságért kuncsorognék nyolc általánossal. De az itt dolgozó franciákkal sincs ez másképp. Eddig 4-5 francia NGO munkással találkoztam, abból egy törte az angolt, egy meg jófejségből megpróbált kevésbé fejhangon beszélni, hátha akkor rájön a dolog nyitjára, és angolul szólal meg. Persze belátom, a hülye én vagyok, hiszen én jöttem ide, és én nem beszélem a nyelvet, ami pótolandó hiányosság, ha az életben vissza akarok térni ide…

Végül pár keresetlen szó az elveszett pakkomról: hat napja várok rá teljesen fölöslegesen. A megérkezésem pillanatában megmondták, hogy Las Palmasban van, de azóta sem küldik. Az otthoni iroda, akinél a jegyet vettem, nagyon sajnálja, de nem tud segíteni. Az itteni Royal Air Maroc címét meg sürgősen átadom a CIA-nak, hogy al-Kaida fészek, kéretik minél előtt lepredatorozni. Eddig ugyanis semmilyen kompenzációt és segítséget nem kaptam tőlük. Annyira nem, hogy amikor rákérdeztem, hogy mi van azzal, hogy egy elvileg üzleti útból (mert ugye dolgozni jöttem, anyagokat gyűjteni, különben mehettem volna Ausztráliába is tengerparton dögleni) hat nap buktáért csak jár valami, ha nem kápé, akkor szállás, repjegymódosítás, túlélőcsomag, stb. akkor azt a választ kaptam, hogy nem, nem jár semmi, és nem segítenek(!). Annyira nem segítenek, hogy telefonálni sem voltak hajlandóak az ügyem érdekében, és a saját mobilomat erőltettem az ügyintéző – nézzétek el, hogy ilyet mondok egy kedves csajról – picsa kezébe, és a saját számlámra intéztettem volna bármit. Amikor kértem a főnökét, hogy beszélni akarok vele, először egy órát várakoztatott, majd megüzente (a főnök), hogy nem akar látni, menjek el innen(!). Azt hittem rosszul hallok, de tényleg ezt mondta. Amikor megemlítettem, hogy nincs pénzem szállásra, azt a választ kaptam, hogy sajnálják, de őket ez nem érdekli, oldjam meg. Így hát életemben először szembesültem azzal, hogy egy nemzetközi légitársaságnak fizettem egy szolgáltatásért, és amikor nem kaptam meg, ki lettem dobva. Ettől kezdve a dolog jogi úton folytatódik, de a fölöslegesen elvert napokat sehogy sem csinálhatom vissza (kerek perec megtagadták a repjegy módosítását).

Délután aztán újult erővel kezdtem előröl az egészet. Bence barátom fölhívta a casablancai Air Maroc központot, ahol közölték vele, hogy ha 5 napot késik a cucc, jegyzőkönyvet kell fölvenni az értékéről, és ha 21 nap után sem lesz meg, fizetnek. Ehhez csak annyit kell tennem, hogy bemegyek a helyi irodába (ahonnan egyszer már kipateroltak, ugye), és ott fölvetetem a jegyzőkönyvet. Mondanom sem kell, az irodában azt mondták, ez lehetetlen, mert ők csak jegyárusítással foglalkoznak, és mindezt a reptéren kell megtennem, nem az irodában - cégen belül tök ellentétes infók… Ehhez ajánlották az elveszett csomagok atyja, Mr. Barry segítségét. Az iroda összes dolgozójának az a meggyőződése, hogy Mr. Barry beszél angolul, annak ellenére, hogy ő határozottan tagadja ezt. Ezért fölhivattam Mr. Barryt (nem saját mobilról!), aki azzal kezdte, hogy parle no anglé, adjak valakit, aki beszél franciául… A fent picsának nevezett nőszemély öt percig üvöltött vele, majd mondta nekem, azonnal menjek ki a reptérre, ott majd Mr. Barry felveszi a jegyzőkönyvet. Ki a reptérre (ma már másodszor), ahol természetesen nem volt semmilyen Mr. Barry, ellenben pár telefonnal és némi mutogatással kiderítettem, hogy ki kell mennem este 9-re az Air France járathoz. Nocsak, új szereplő. Még nem biztos, hogy kimegyek, mert nem látom, hogy jön a képbe az Air France. Nem tudom, van-e olyan fejezet a Guinness Bookban, hogy az 5 napon belül legtöbbet taxizott fehér Conakryban. Ha van, azt ezzel ki is írtam a jövő évi kiadásból. Ja, és meggyőződésem, hogy a tűz felfedezése óta az emberiség legnagyobb találmánya a mobiltelefon. Minden segítséget az otthoni szeretteimtől kaptam, akiktől ezúton is elnézést kérek a casablancai telefonszámla miatt – remélem cégesről intézkedtek…

Azt hiszem, addig is hozzácsaphatok a veszteséglistához vagy 500 eurót, mert ha holnap sem lesz cuccom, mindenképpen elindulok Maliba, hogy a maradék idő legalább vidáman teljen. Ott meg majd veszek egy nejlonzacskót, veszek bele egy pokrócot, egy inget meg egy alsógatyát meg kábelt a fényképezőgéphez, és úgy fogok utazni, mint Tuskó Hopkins a látcsőtokkal. (Van hozzá egy nagyon zsír AC Milanos papucsom

Hát, mára ennyi a kaland, legközelebb remélem 3 nap múlva jelentkezem Bamakóból. Egyelőre úgy néz ki, azt az úticélt fogom föladni emiatt, ami miatt idejöttem: Timbuktut. Ezzel ugyanis visszanyerek három-négy napot. Insallah…

best africa - what is hardcore?

TIA – This Is Africa

Elöljáróban: kicsit meg vagyok zúzva. Öt nap után ma aludtam először többet 2 óránál. Írás közben az ujjaim alatt sistereg a billentyűzet, pár percenként megcsap az áram (legalább vanJ), ilyenkor kicsit hunyorog a lámpa és hörög a légkondi. Fotókat sajnos nem kaptok most, mert a kábelem a hátizsákban volt. Igen, alapvetően ez a fősztori. Meg azért sincsenek fotók, mert nem vagyok elég rámenős. Eddig háromszor vettem elő a gépem itt Conakryban. Egyszer nem vette észre senki, egyszer mindenki üvöltözött meg mutogatott, egyszer meg el akarták kérni ajándékba. Igaz, fényképezgetős turista egy darab nincs, és akiket eddig backpackereknek néztem, azok mind NGO-sok. Négy nap alatt egyetlen turistával találkoztam, egy őrült finnel, aki viszont nem túl szimpatikus.

Milánóban persze még teljesen más gondjaim voltak. Nagy nehezen megtaláltam az előre kinézett szállást, a helyén igazán remek romkocsmát lehetett volna csinálni. Reggel kilenckor egy halom cigány raklapokból rakott tűz körül üldögélt egy romos, sittes udvaron, úgyhogy nem álltam le dumálni velük, hogy alhatok-e ott. Elmentem a város második legolcsóbb helyére (21 euró per éjszaka, dormitórium – az összes milánói hospitalityclubos bekaphatja, negyven megkérdezettből senki sem fogadott), ahol az utolsó ágyat kaptam meg. Milánóról igazából csak jót tudok mondani. Most a hosszú kultúrmese helyett röviden annyit, hogy két dolog zavart igazán, de az is csak a dóm körül: az iszonyat mennyiségű cigány koldus, meg a jófej feketének álcázott, de egyébként igen agresszív szenegáli karkötőárus. Már akkor eszembe jutott, ha Milánóban ennyire felhúznak a fekák, mi lesz Afrikában – hát, nem lett semmi, az itteniekben van némi tartás, igaz nem túl sok. Másnap reggel léptem a reptérre, és a sorsomat kísértve azzal viccelődtem becsekkolásnál, hogy nagyon remélem, megérkezik a cuccom Conakryba. Ezt nem kellett volna…

A casablancai átszállás üdítő színfoltja volt eddigi utamnak. Nem kell vízum, nem kell fizetni, nincs csomagom – ideális pár órás programnak ígérkezett egy városnézés. Mivel nincs busz a városba, kezdtem kicsit elszontyolodni a 25 eurós taxiút miatt, de szép lassan kiderült: busz nincs, de van vonat: 35 kilométert visz a városig, 35 perc alatt, 35 dirhamért (olyan 3,5 euró). Erre a sok 35-re nagyon büszke volt a jegyeladó bácsi. Pont előttem ment el a járat, úgyhogy az új időzónából adódó egy óra extra szabadidőm azonnal elolvadt. A vonat tiszta, modern, és nagyon gyors. A MÁV az én életemben már biztosan nem lesz ilyen. (pillanatra megszakítva: most hívott egy tök ismeretlen arc egy helyi számról, hogy muszáj találkoznunk valamiért. Azt hiszem még a napokban számot cserélek… egyébként is folyamatosan dezinformálnom kell az embereket, mert mindenki akar valamit, általában olyat, amit én egyáltalán nem.)

Tehát Casablanca: ott ültem a vonaton fél órával naplemente előtt, térkép és minden infó nélkül, és még világosban látni akartam ezt-azt. (Gyors volt az ismeretlen, már hívott is, hogy itt áll a kapu előtt. Valóban találkoztam vele vagy 2-3 napja, és elkérte a számomat. Eddig azt szoktam meg, hogy úgysem hívnak vissza, de mostantól óvatosnak kell lennem. Egyébként burkoltan pénzt kért: éhes, haza akar menni Freetownba, végül csak taxira kért haza. Mondtam neki, hogy max. 15 percre lakik gyalog, miért nem sétál, de erre nem reagált. Végül elhívott sétálni, de ahhoz meg nekem nem volt túl sok kedvem: ilyenkor mindig az a vége, hogy igyunk meg valamit, és legyek szíves fizessem én.) Taxiba ültem, megnéztem a faszi térképét és saccra belőttem egy árat, amit fizetek a kinézett útért, a tengerpartra a Hasszán-mecsethez, Afrika legnagyobbjához, több mint 200 méteres minarettel. Jó árat lőttem be – neki. Alig fél perc alatt rábólintott, gondolom a dupláját fizettem. Cserébe viszont már az óceánparton néztem a naplementét úgy harmincezredmagammal, na meg befotóztam a térképet, így legalább a kijelzővel és a zoommal tudtam magam navigálni. Casablanca elsőre szinte Európa, határozottan városias benyomást kelt, helyenként szép is, és látszik benne a gazdag múlt, meg a modern fejlődés. A reptérre emeletes vonat vitt vissza… Ja, egyedül a nyelvvel volt gond: angolul nem beszélt szinte senki, franciául meg spanyolul meg én nem, ami meg arabul jutott eszembe pár szó, azt meg ők nem értették.

Az afrikai vesszőfutásom viccesen kezdődött. Landolt a gép, majd 180 fokos forduló a leszállópályán, visszagurultunk az elejére, és beparkoltunk az épület mellé. Nem volt más gép… A cuccaimmal meg az útlevelemmel nem nagyon törődtek, oltási könyv nélkül viszont nem lehet belépni az országba, ez volt a legnagyobb baj, mert eleinte nem találtam. Gondoltam, biztos a nagyobbik hátizsákban van, de végül nálam volt, szerencsére. Bár azt nem tudom, mi lett volna, ha nincs meg, visszatesznek a casablancai gépre?

Viszont a pakkom eltűnt. Illetve nem eltűnt, hanem Conakry helyett Las Palmasba ment (ezúton is átok a Royal Air Marocra, akik három alkalmat is kihagytak, hogy visszajuttassák nekem a cuccaimat, ugyanis minden nap van járat a Zöld-foki szigetekről…)

Eldöntöttem, hogy teszek a csomagomra, nyakamba veszem az országot egy szál laptopban, mint az afrikai túlélés nélkülözhetetlen elemével. Ehhez előbb a reptéren ki kellett várni a napfelkeltét, mert csak utána indulnak járatok vidékre. Éjjel nincs közlekedés egyrészt a térdig érő kátyúk miatt, másrészt meg az utakon lévő katonai ellenőrzőpontokon berúgnak a katonák, és attól kezdve csak olyan dolog történik, amit ők karnak – és ez a legjobb esetben a lehúzás.

Az első kultúrsokk reggel ért egy piac-pályaudvar kombón. Alapvetően nem volt nagyon durva, de Milánó és Casablanca után leginkább egy élő szeméttelepre emlékeztetett, ahol valamiért fontosnak tartják, hogy vegyek fogkefét (ezt mondjuk meg kellett volna lépnem már akkor:-) meg elemlámpát. Kitaláltam, hogy egy Kindia nevű városba megyek, 130 km-re Conakrytól. A döntésben sokat segített, hogy egyrészt akartam látni egy kis természetet, másrészt meg az itteni 22 eurós legolcsóbb szállás helyett az oda-visszaút a szállással együtt volt 7. Mikrobusszal mentünk, tizennyolcad magammal. Később megbántam. Igaz, kényelmesebb, mint a taxi (abban 11-en ülnek általában, még többszáz kilométeres útra is. A kombikban a csomagtartó helyére is beraknak egy sor ülést.), de 2 helyett 4 óra alatt értünk oda. Ennek részben a sok ellenőrzőpont volt az oka. A katonák/rendőrök/zsandárok/vámosok/mindenféle militáris és paramilitáris alakulat ugyanis a mikrobuszokat szereti a legjobban lehúzni. Ilyenkor nincs mese, fizetni kell. Lehet velük viccelődni, kicsit méltatlankodni, pofázni, csak vitatkozni nem, mert akkor simán félreállítanak 3-4 órára, és kitalálják, hogy nem jó a vészvillogód, miközben lámpa nélküli, sima gumijú, ajtó nélküli harmincéves Dacia-Renaultok mennek el mellettük kilenc emberrel és hat köbméter bálával meg két kecskével a tetejükre kötözve. Az autópark lenyűgöző, gyakorlatilag olyan gépeket hívnak és használnak kocsinak, amit otthon a lakótelepek széli dzsindzsásban lehetett látni gazzal benőve, kibelezve. Ma reggel, amikor jöttem haza (eltaláltátok, a reptérről:-), defektet kapott a taxink, és számomra hihetetlen módon a faszi 2 (!) perc alatt kicserélte a kereket.

Tehát Kindia: először azt hittem, hogy megérkeztünk a külváros leglerohadtabb piacára-pályaudvarára, de elég gyorsan kiderült, hogy az maga a city. Aztán az is, hogy amit útközben láttam a buszból, az a város legjava volt, amihez már csak egy 10 méteres ronda beton templomtornyot meg egy ugyanilyen minaretet kellett látnom, és tudtam, hogy a turisztikai lehetőségek véget értek. Elkezdtem szállást keresni, végül összvissz egyet találtam. Először taszított a ronda és nyomasztó kerítése, de aztán kiderült, hogy az maga az épület. Jobb híján kivettem egy szobát, és azon drukkoltam, hogy minél kevesebbet lássak belőle. Ez kiválóan sikerült, ugyanis semmilyen fényforrással nem rendelkezett. Az asztalon kívül csak egy betonból öntött ágy volt, de az látszólag tiszta, legalábbis a helyi sztenderd szerint. Állatokat nem láttam, de tudtam, hogy vannak, mert a tető nagyon durván nézett ki. A nap hátralevő részét végül laza sétával töltöttem, meg jelentős mennyiségű kávé és kóla megivásával. Mással nem mertem próbálkozni, mert egyrészt palackozott vizet nem láttam sehol, enni meg nem mertem, mert ha ott tör rám a fosás… Ott akkor megfogadtam, ha egy mód van rá, továbbra sem repülök. Főleg Afrikába nem. Egyszerűen kell az a pár nap, pár hét akklimatizáció a szervezetnek, a szemnek meg úgy általában az agynak, hogy képes legyen befogadni a környezetet.

A Kindiában töltött estém felejthetetlen volt, este 8-kor lefeküdtem aludni, mert egyrészt közvilágítás nélkül nehezen boldogultam, meg nem is ismertem a helyi viszonyokat annyira, hogy célszerű-e mászkálni egyedüli fehérként a tartományi fővárosban. Azt álmodtam, hogy Obamával cigizek egy fogadás után valahol, tök sokat dumáltunk, meg is lepődtem, hogy ennyire rámér.

Visszajöttem Conakryba. Az volt a tervem, hogy elintézem a mali vízumot, meg rákérdezek a cuccaimra. Mindkét projekt sikeres volt, vízumot egyből kaptam 10 euróért, a cuccaimra meg azt mondták, hogy hajnalban jönnek. Nem vettem ki szállást, gondoltam minek, ha úgyis csak éjfélig maradnék, úgyhogy hatalmasat mászkáltam. Megnéztem például a szaúdi pénzből épített nagymecsetet, az ország legnagyobbját. A lenyűgözőtől messze áll, a széptől is, de legalább jó nagy. Amikor be akartam menni, kiderült, hogy kell valami engedély hozzá, de hitetlenként egyébként sem kapnám meg. Aztán le akartak venni egy kis pénzzel, hogy talán kívülről benézhetek, de addigra magamtól is rájöttem, hogy ezért tök fölösleges fizetni. Helyette megnéztem a botanikus kertet, ami szemetes volt, és olyannak tűnt, mintha egy üres telken csak meghagyták volna az eredeti élővilágot.

Esti séta közben aztán csomóan leszólítottak, csomó emberrel dumáltam, és tévedésből megadtam párnak a telefonszámom, akik azóta is keresnek, ha hagyom. Végül összejött a kirabolni próbálós sztori: összehaverkodtam egy szimpatikus csávóval, jól eldumáltunk, és beültünk egy kellemes helyre kávézni. Nemsokára felbukkant egy sierrai haverja, aki olyan angolt beszélt, amiből egy szót sem értettem. Vetített nagyokat, hogy kiket ismer odahaza, de az egésznek az lett a vége, hogy hívjam meg őket egy italra. Mivel 50 forint egy feles, gondoltam egy euróból pont kijön egy kör dupla hármunknak, mondtam, o.k., rendben, de akkor én is iszom velük. Egy feltételem van, hogy minden kör előtt fizetek, mert nem akarom, hogy az este végére kitalálják, hogy elittam egy marmonkanna viszkit… Erre kikértek maguknak két triplát. Gondoltam kapják be, hogy kihagytak, de ilyenekkel amúgy sem innék. Mondanom sem kell, több kör nem volt. Aztán az egyik nagyon kezdte forszírozni, hogy menjünk át egy másik helyre, de akkor már pontosan tudtam, milyen véget szánnak nekem, hála két évvel ezelőtti isztambuli baromságomnak. Végül leszögeztem, hogy nem megyek sehova, de ha akarnak, menjenek, megvárom őket. Nélkülem nem akartak, pedig addig fontos volt nagyon. Kértek még piát, de mondtam, hogy szar arcok, és nem kapnak, erre sugdolózni kezdtek. Az egyik pénzt kért taxira, hogy meglátogassa a családját. Mondtam, hogy ha olyan fontos a család, akkor talán nem töményezni kellett volna, hanem taxiba ülni. Végül egyre erőszakosabban kértek pénzt, majd az egyik elment hugyozni. Akkor szóltam a másiknak, hogy én most lelépek, és amíg bambult, hogy mit csináljon, bekocogtam egy jó sötét utcába, majd pár cikkcakkal ki a főútra, és első taxival a reptérre. Ott röpke 8 órát vártam, hogy ne jöjjön meg a csomag, se vécé, se víz, se ülőhely és még az áram is elment egyszer. Aztán, mivel nem akartam több éjjeli kalandot, megvártam a napfelkeltét és visszataxiztam a városba.

Megkerestem a helyi katolikus missziót, mert ott van a legolcsóbb szállás a városban, 13-17 euróért, de nem volt szoba. Elmentem a második legolcsóbba, ott volt, csak még drágábban sokkal szarabb, úgyhogy visszamentem a katolikusokhoz, hogy ha nem bánják, a napot a kertben tölteném olvasással. Így is lett, éjjel egy padon aludtam, és hajnalban – elég parás körülmények között, de legalább a kishátizsák nélkül – kitaxiztam a reptérre, hátha megjön a cuccom. Útközben checkpoint, részeg katona kérte a papi papi pippipirjaimat, mutattam az útlevelem, de nem értette a helyzetet, végül a taxis a kezébe nyomott egy kis pénzt, és akkor tovább engedett.

A reptéren ugyanazok a körök, mindenkit le kell kenni, hogy beengedjenek a csomagokhoz, de megint nem jött semmi. Hazaindultam iránytaxival meg vagy hat fekával, de ezt sem kellett volna. Valami elbaszott helyen lekanyarodtunk az útról, a sofőr nem volt hajlandó megállni, hogy kitegyen valami jó helyen, és egy olyan városrészbe mentünk be jó mélyen, ahova legfeljebb egy tankkal mennék – úgy is nézett ki. Közben fölhívott egy fasz a reptérről (angolul nem tudott, de azt mondta hogy bagázs, gondoltam, a csak 1 százalék esély van arra, hogy meglett a cuccom, akkor már megéri visszamenni). Végül mindenki kiszállt a taxiból, én meg visszavitettem magam az utolsó pénzemen. Persze a csomag sehol… Viszont a reptéri biztonsági őrök nem engedtek még egyszer taxiba ülni, azt mondták, nekem annyi, meg ne próbáljam, és bent tartottak a váróteremben napfelkeltéig. Harmadik éjszakám a reptéri váróban… Közben muszáj volt kicsit visszaszoknom a cigire, mert ez a napi 2 óra szakaszos alvás kíván valami szert, és az alkohol nem a legjobb erre.

Hogy mi van most? Kivettem egy szobát a misszión (tegnap lett végre), fürdés, alvás. Elmentem a légitársaság irodájába, hogy levezessem a feszültségem, de nem volt kinJ. Két tök kedves fiatal csajszit találtam ott, nagyon sajnálták a dolgot, de mondták, hogy ők semmit sem tudnak intézni. Próbálkozzak a reptéren, vagy menjek vissza holnap. Eddig négy teljes napot és legalább 30 eurót buktam miattuk, úgyhogy ez édeskevés, de túl sok választási lehetőségem nincs: vagy bevállalom, hogy egy szál pólóban egy laptoppal nekivágok egy szűk hónapra Afrikának, vagy megvárom a cuccost, akár egy nap lesz, akár tíz. Ami a legrosszabb, hogy túl sok érdeket nem tudok érvényesíteni, mert nem beszélek franciául, amúgy meg aki számít, az tökre segítőkész, csak éppen semmi sem történik. Azt hiszem, végső célom, Timbuktu feladása lesz az ára ennek a kalandnak. És ha valakinek van ötlete, hogy hogyan lehet bármit kisajtolni a légitársaságtól, ne fogja vissza magátJ Nem pénz kell, hanem a repjegy helyszínének vagy időpontjának ingyenes módosítása is megteszi.

Azért a végére némi vidámság: rengeteget fogytam, és folyamatosan 30-35 fok van.

Pakistan 2001

Bocs a sok kimaradásért, az időm nagyja munkával telik, na meg a következő út előkészítésével. Ezúttal Nyugat-Afrikába. Legközelebb remélem már Guinea vagy Sierra Leone lesz... Addig is közkinccsé teszem életem első útjának pakisztáni állomását. Akkor még naív voltam, tapasztalatlan, ennek a báját már sosem fogom tudni reprodukálni.

Musharraf meg Én

A kvettai vonatállomás felejthető élmény. A peronok vasráccsal vannak leválasztva a pályaudvar többi részétől. Robbantástól tartanak. A katonák egyenként megvizsgálják az utasokat fémdetektorral. Minket nem, csak intenek, hogy mehetünk. A vonatkocsik krétával vannak megszámozva. És nem sorrendben. Mit csinálnak ezek, ha esik az eső? Nagy nehezen megtaláljuk a kocsit, ahova a jegyünk szól. Túl optimisták voltunk. Economic classra vettünk jegyet, ez volt a legolcsóbb. Talán érdemes lett volna eggyel drágábbat venni, de már mindegy. Leülünk két szabad ülésre. Mindkettő fából van. Az egyik menetiránynak háttal, a másiknak nincs támlája. Nehéz lesz huszonhat órát végigülni ezeken. Bár lehet, hogy csak tizennyolc lesz. Nem tudom, hogy ismerik-e a menetidő fogalmát. Lehet, hogy olyan, mint a környezetvédelem, hogy hallottak már róla, csak még nem próbálták. Egyelőre nem mindegy, hogy tizennyolc vagy huszonhat órát kell eltöltenem egy ilyen nagyszerű helyen. Később mindegy lesz. Bokáig áll a szemét. Van egy kecske is. Meg vagy kétszáz ember. Belakják az egész kocsit. Különféle lepleket lógatnak le térelválasztónak, ebédet készítenek. Iszonyatos zsivaj és bűz. Az ablakokban nincs üveg, csak rács. Fél óra sivatagi vonatozás után viszketek a portól. Legalább könnyebben asszimilálódok. Nézem egy darabig a beludzsi tájat. Négy-öt órán keresztül gyönyörködtet, utána már kicsit untat.

Nézem a mecseteket a vonatból. Megfigyeltem, hogy Isztambultól kezdve egyre kisebbek és egyre minimálisabb esztétikai élményt nyújtanak. Kivéve természetesen a híres irániakat. A sivatagban már csak fallal körülvett nagyobb házak, díszes frontoldallal, a többi meg csak tégla, kupolája sincs. A minimálmecset pedig egy girbe-gurba vályogház, minaret helyett egy földbe szúrt cölöppel, tetején hangosbeszélővel. Változik a táj is. A sivatag mellett felbukkannak a fák is, a legváltozatosabb fajták: nyírfa, fűz, datolyapálma, mangófa.

Iszonyú kényelmetlen a szék. Inkább fölállok. Tomi is feszeng. Este odajön hozzánk egy fiatal srác és egy összehajtott papírt ad nekünk. Nyelvtani hibáktól hemzsegő rendkívül bájos levelet kapunk. Néhány boxszal odébb ülő társaság küldi. Látják, hogy mennyire kényelmetlenül érezzük magunkat, ezért meghívnak magukhoz. Ezen kívül fölajánlják a felettük lévő két fekvőhelyet pár órára, hogy tudjunk pihenni. Ők is sokan vannak, de ketten még elférünk. Nekünk még így is kényelmesebb lesz. A fekvőhely egyenesen életmentő. Közben kiderül, hogy tizükre jut a két hely, azt ajánlották föl. És azt is egy hónapja foglalták le. Nagy luxus. Engedünk a csábításnak és átülünk közéjük. Örömmel fogadnak, egyből elkezdünk beszélgetni. Értelmes társaság. Van köztük tanár is. Egzotikusak vagyunk számukra. Már nem az megy, mint Iránban, hogy mindenki szeret minket, de közben nagy előny, hogy lehet velünk gyakorolni az angolt. Őket mi érdekeljük, a kultúránk. Bár az egyik fickótól megkapom a magamét, amikor kiderül, hogy nem tudok urduul. Hogy jöhetek úgy Pakisztánba, hogy nem tanulok meg előtte? Arra hivatkozik, hogy ha Európába jönne, megtanulna rendesen angolul. Nem kezdek el vitatkozni vele… Iránban is az orrom alá dörgölte valaki, hogy európai létemre kevesebb nyelvet beszélek, mint ő. Kíváncsiskodtam, hogy milyen nyelveket beszél, csak hogy tisztában legyek a helyiek képességeivel. Beszélek törökül, kurdul, perzsául és azeriül, mondta. Na igen, ezzel sem lehet vitatkozni.

Kérdezik, hogy honnan jöttünk. Amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk csönd lesz. Már többször meg akartak hívni enni, amikor megtudták, hogy honnan jövünk, mert mindenki hungrynak érti, még akkor is, amikor különös nyomatékkal ejtem az a-t, hogy Hungaaary. Általában nem tudják, hogy hol van Magyarország. Pontosabban tízből kilencen nem is hallottak róla (ezért vagyunk egzotikusak). Ez egyébként teljesen normális. Az elmúlt két hétben kitaláltuk, hogy nagyjából hogy lehet körbeírni, hogy honnan is jövünk. Első körben a szomszédos országokat emlegetjük, de ez általában nem ad túl sok támpontot. A következő kör az, hogy Németországtól keletre egy kicsit. Ez már gyakrabban bejön. Ha még így sincs képben a páciens, akkor jön az, hogy a britektől nagyon keletre. Ha ez sem nyert, akkor már csak az marad, hogy innen iszonyatosan messze nyugatra. A legdurvább téveszme, amivel többször is találkoztunk, hogy Magyarország az Egyesült Államokban van. Először nem akartam érteni a kérdést pedig jól hallottam: az USA melyik részén található? Később elmagyarázzák nekem, hogy Pakisztán sokkal gazdagabb, mint Magyarország, ha egy rúpia négy forintot ér. A japán jennel vágok vissza, de látom, hogy nincsenek képben. Elég lenne csak kinézniük az ablakon. Pedig büszkék rá, hogy a két legnépszerűbb foglalkozás a tanár és a mérnök. Gondolom, kell pár év, mire ez meg is fog látszani.

Rátérek a tálib vízumra. Mindenki lebeszél. Amúgy Peshavarban lehet kapni. Az egyik fiatal is Afganisztánba megy segíteni. Hogy kinek, az nem derült ki. Az sem, hogy humanitárius célból megy vagy harcolni. Ő sem ért egyet velem. Meséli, hogy látott olyat, hogy az oroszok kivonulása után fehéreket gyilkoltak. Bíztató. Végleg lemondunk a tervről. Úgysincs túl sok időnk. Később internetes fórumon olvastam, hogy egy magyarnak sikerült bejutnia, persze szakállat növesztett. A határon még a fogkrémét is kinyomták, aztán adtak mellé egy állandó kísérőt, akivel együtt kellett mennie. Szükség van rá az aknák miatt is. A konklúzió az lett, hogy érdekes hely, de legfeljebb a kalandok miatt érhette meg.

Éjjel megállunk egy állomáson. Leszállunk Tomival kicsit mozogni. A biztonság kedvéért visszük a fényképezőgépet is. Csinálnánk egymásról pár fotót, de amint előkerül a gép, a pakik beőrülnek. Mindenki rajta akar lenni. Nem bánom. Aztán helyet cserélek Tomival. A társaság nagyon elégedett a fotózással.

Az éjszaka borzalmas. Ülve nem tudok aludni. Mocskos vagyok. Viszketek a portól. Másfél napja nem ettem. Mi jöhet még? Amikor rám kerül a sor az ágyon, nem tudok elaludni. Mire sikerülne, addigra a lábamat kezdik lökdösni, hogy keljek föl, reggeli ima, kell a hely. Teljesen kész vagyok. Hárman fölmásznak imádkozni, a többiek a padlón és az üléseken próbálkoznak. A vonat nem áll meg ezért, szerencsére. Átmegyünk az Indus felett. Leírhatatlan látvány. Lepusztult meg mocskos, de mégis van benne valami fenséges. Megállunk Sukkurban. Ez a legnagyobb város útközben. Veszek egy zacskó kekszet a pályaudvaron, az segít egy kicsit. Közben megtaláltuk két napja vett pléhbögrénk funkcióját. A vonaton és az összes állomáson is árusok üvöltik, hogy csáááj, csáááj. Forró tejes teát árulnak nagy edényekből. Ez segít éhség és fáradtság ellen. Az általuk felkínált poharat inkább visszaadom, és a sajátomba kérek. Így már teljesen biztonságos. Délutánra az ájulás kerülget. Csak teát iszom és remek helyi cigit szívok, hogy magamnál legyek. A legrosszabb esetre beígért huszonhat óra egy órája letelt. A vonat csak döcög. Bár Lahore-expressznek hívják, alig tudja tartani a negyven kilométert óránként. Pedig nem ártana, elvégre ezerkétszáz kilométert teszünk meg egyben. Sokasodnak annak a jelei, hogy közeledünk Lahorehoz. Megkérdezek egy embert, hogy mikor érünk oda. Még öt perc, válaszol. Fél óra múlva is öt percet mond, sőt, egy óra múlva is.

Akkorra már kezdett bennem felgyülemleni a feszültség. Le akartam szállni a vonatról, hogy taxival menjek tovább, de meggyőztek, hogy nagyon lassú és sokkal drágább. Amikor huszonkilenc óra utazás után ismét közölte a jóember, hogy még öt perc, Tominak kellett beavatkoznia, nehogy megüssem. Végül harminc óra lett. Két napja nem aludtam és csak egy zacskó kekszet ettem. A bőröm kiütéses lett a portól, az izzadtságtól és a rendkívül mocskos műbőr üléstől. A terv a szokásos. Szállás, fürdés, evés, alvás.
Leszállunk a vonatról. Körbevesz vagy harminc tuktukos, szállodás és egyéb népségek. Mindenki rángat és kiabál, hogy vele menjünk, nála lakjunk és egyebek. Elborul az agyam, szólok Tominak, hogy ha nem lépünk le azonnal, fél percen belül verekedést kezdeményezek. Határozottan elindulunk valamerre, és addig megyünk, amíg már csak egy ember követ. Vele vitetjük magunkat egy szállásra, de máshova visz, mint ahova menni akarunk. Veszekedés, őrjöngés. Végül találunk egy megfelelő szállást. Életem egyik legszebb élménye.

A város közepén kecskék legelnek. A lovas- és szamaraskocsi még mindig a leggyakoribb közlekedési eszköz. És rengeteg vizibivaly meg tehén van. Mindent összeszarnak. Az emberek az utcára öntik a szemetet, azt legelik a fenti állatok, na meg a kutyák. Ehhez még hozzákeveredik a szennyvíz is. Meg a szmog és a pára, így lesz teljes a pakisztáni szageszencia. Mégis van az egésznek valami romantikája. Persze egészen más dolog itt élni.

Este nyolc körül sétálgatunk a sötét utcákon vacsora után nézve. De sehol semmi. Végre látunk egy kifőzdét. Egy hihetetlenül mocskos cigányképű bajuszos beszélget előtte exfehér rongyokban. A keze hol a fenekében van, hol az orrában. Amikor észrevesz minket éppen az orránál tart, de azonnal elkezdi a farkát vakarni, és barátságosan invitál enni. Ő a pincér. Szó nélkül továbbmegyünk, de elkezdünk kacarászni. Túl vagyunk a holtponton. Egy óra séta után találunk valami helyi hamburgerest. A látszat persze csal, nem hamburger az, nem is érdekel, veszek vagy kettőt. A mai napig nem tudom, hogy mit ettem, csak azt, hogy semmi bajom nem lett tőle. Befordulunk a sarkon. Szerintem hallucinálok. Tomi is. Gyönyörű utcába kerülünk, az egész kivilágítva, több tucat étterem, hússütő, fagyis, gyümölcsárus. Tele van jólöltözött vidám emberekkel, szól a zene. Teljesen elmegy nálunk a kép, és módszeresen elkezdünk enni mindenfélét, amit csak megkívánunk, sült húsokat, fagyit, gyümölcsöt, édességet. Fizetünk érte négy dollárt. Ketten. Kétórányi mennyország. Ettem piros sárgarépát, azóta fogalomzavarral küszködök ezzel kapcsolatban. Zárásképpen még iszunk egy tejes mangóséket. Eszembe jut, hogy hátha nem kellett volna, mert ha baj lesz, oda az egész finom vacsora.

Új emberként kelek föl. Egész jól vagyok. Kilépek az utcára, egyből feltűnik, hogy vége a száraz sivatagi időnek, itt már a monszun az úr. Szerencsére nem esik. 10 kilométerre már az indiai határ. Tomi kitalálja, hogy ha nagyon akarok inni egy sört, akkor keressük meg a város legelegánsabb hoteljét, ott biztosan van. És hátha tudunk szerezni turistatérképet is. Percek alatt átizzadok, a lábam retkes a portól, már egy hete papucsban vagyok. A pizsamagatyám is koszos. Tomi sem néz ki jobban. De azért elindulunk. A város – sőt inkább az ország – legjobb hoteljét keressük. Pearl Continental a neve. Tuktukkal megyünk egy darabig, onnan gyalog. Parkosított, elegáns városrészbe érünk. Mindenhol fegyveresek, egy kisebb hadsereg. Itt van Musharraf elnök rezidenciája. Még csak egy éve puccsolta magát hatalomba, vigyáznia kell.

Meglátjuk a hotelt. Eláll a szavunk, gyönyörű. Minél közelebb érünk hozzá, annál több katona, biztonsági személyzet. A tetőn is katonák... Ezt aztán jól őrzik. Már messziről visszaküldenek mindenkit, aki arra jár. Minket nem, velünk senki sem törődik. Lehet, hogy a fehér bőr minden gyanún felül áll. A főbejárat előtt rengeteg öltönyös és vagy harminc luxus Mercedes. A bejáratnál detektoros emberek. Bizonytalankodok, hogy bemenjek-e, de Tomi már bent van. Senki sem állított meg. Belül óriási átrium, minden márvány és selyem. Az aula közepén egy lélek sincs rajtunk kívül. Kicsit feszélyez, mert körülöttünk több száz jólöltözött ember ácsorog. Most éppen minket néznek. Csodálkozunk, hogy juthattunk be ide. Otthon még egy vidéki falumúzeumba sem engednének be ilyen szaggal és külsővel. Hírtelen kinyílik egy kétszárnyú ajtó. Méltóságteljes tömeg jön ki egy teremből. Végre hozzánk lép egy ember és megkér, hogy kicsit álljunk félre. Nézek körbe, látom a pakisztáni tévéket, újságírókat, minden emeleten feketeruhás emberek. Honnan tudták hogy jövünk? Kezdek kíváncsi lenni, hogy mi ez a felhajtás. Konferencia volt, mondja egy újságíró. A közeledő tömegben legelöl középen jóvágású bajuszos fickó, katonai díszegyenruhában. Nocsak, hisz ez Musharraf elnök. Még nem is találkoztunk. Profán gondolataimból visszahoz a mellettem álló újságíró. My president, rebegi halkan. Jól megnézem magamnak Musharrafot. Nem is gondoltam volna, hogy pakisztáni villámlátogatásunkat elnöki vizittel zárhatjuk le.

Miután elvonult a tömeg, elkezdünk körülnézni. Csak ámulunk, bámulunk. Próbaképpen bemegyünk egy szőnyegboltba. Ott sem szólnak a külsőnk miatt, sőt kapásból mutatnak egy ezernyolcszáz dolláros szőnyeget. Hogy mit ki nem néznek a fehér emberből? Még a rojtokat sem tudnánk kifizetni. Megyünk tovább, a sörből végül eperszörp lett, húsz rúpia egy pohárral. Leülünk két fotelba és úgy szürcsöljük a nedűt. Egész kellemesen érzem magam. Kár, hogy el kell indulni, vissza a melegbe, a párába és a koszba. Azért egy turistatérképet még beszerzünk. De a sör továbbra is hiányzik. Hihetetlen, hogy a muszlimoknál könnyebb szinte bármelyik fajta kábítószert beszerezni, mint egy üveg sört.

Reggelire veszünk egy tejes mangóséket, olyat, amilyentől tegnap nem fostam. Aztán elmegyünk cédéboltba. Még Magyarországon láttam valamelyik ismeretterjesztő csatornán egy filmet Pakisztánról. Abban volt szó egy paki rockzenekarról, akik szúfi papok verseit dolgozták föl jó kis rockzenével. A nevükre sem emlékszem – talán Junoon – , csak az arcokra. Tízpercnyi keresgélés után ráakadok a cédére. Nagyon olcsó, de már nincs annyi pénzünk, hogy megvegyem. Állatira ideges vagyok, mert még a film után elhatároztam, hogy mindenképpen beszerzem ezt a zenét. És közben feszül a gyomrom. Nagyon. Úgy látszik, mégiscsak betett nekem a tejes mangósék. Biztos azért, mert este nagy volt a forgalom és mindent el tudtak adni azelőtt, hogy megmelegedett volna, frissen. Most csak egy nagy vécéembléma villog az agyamba. Rohanok vissza a szállásra…

Sailing Alone Around the World

Egy hónap kiesett, tudjátok be az év végi hajtásnak, és az azt követő lustálkodásnak. Kivételesen (és eddig először) nem rólam lesz szó. Az alábbi írással és fotókkal egy kis inspirációt adok az új évhez. Tudom, dögöljek meg:-) De azért jó olvasgatást!


Aki történelmet írt a Panama-csatornán

„Sötét van. Arra ébredek, hogy történt valami. Aludtam és valami történt! Fény fel, majd gyorsan kibújok a kabinból… Az üzemanyagtank a vízben, csak az üzemanyagtömlő tartja. A motor lába a vízben, a kötelek összevissza, a hajóban mindenhol víz, az egész konyha a navigációs dobozon, a jobboldali rekesz csurig van vízzel, a középső rekesz félig. Minimum 100 l víz. Vizes a hálózsák, a pokróc, a ruháim, a vízhatlan, a gázfőző a gázcsövön lóg.” - írja Méder Áron begin_of_the_skype_highlighting     end_of_the_skype_highlighting a hajónaplójában. A srác 26 évesen indult neki a világnak egy hatméteres vitorlással. A hajó egy hullám miatt megborult, az árbocot a tengerbe tette, de más para szerencsére nem volt. Sőt, ennél sokkal jobb dolgok történnek vele mostanában.

Áront nem könnyű elérni útközben. E-mailes egyeztetés a szülőkkel, szívességkérés magyar rádióamatőröktől, akik el tudják érni a világ legeldugottabb pontjain is. Végül, az utolsó pillanatban Skype beszélgetés Szingapúrral.


Ha azt hiszed, elég venni egy hajót, kicsit rutinozni az Adrián, és máris nyakadba veheted a világot, súlyosan tévedsz. Áron 9-10 évesen kezdte a Balatonon, atyai segédlettel. Később a tengeren folytatták, így gyakorlatilag belenőtt a vitorlázásba, majd édesapja után ő is letette az ehhez szükséges vizsgákat. „Minden vitorlázónak van ilyen terve, mint Áronnak – csak neki ez komolyabb volt.” – így Méder István, majd elmeséli, hogyan is lehetett 3 évre itt hagyni minden kötelezettséget: „A fiam szerencsés időben vágott bele. Végzett az egyetemen, két évig dolgozott, spórolt, majd komolyabb munkahely és család híján összehozta a nagy álmot.”

Jó messze van már a 2006. augusztusi tesztút és szeptemberi indulás a Földközi-tengerről. Miután támogatók és szponzorok segítségével, na meg rengeteg energiával összerakta a 19 láb hosszú hajóját, a Carinát – egy tavi pecázásra kifejlesztett, 39 éves szériahajót, a piacon kapható legolcsóbbat –, elindult a civilizált horvát és olasz kikötők felé. A Zöld-foki szigetek után 39 nap alatt átkel az óceánon, és felejthetetlen órákat okoz néhány hivatalnoknak a Panama-csatornán való átkelésével. „Az én csatorna átkelésem volt a legextrémebb dolog itt. A legkisebb vitorlás a csatornán, sokkal kisebb nem is mehet át – ezzel történelmet írtam.” – mesélni. Közben egészen elmebeteg dolgokra is kell vigyáznia. Panamában például hallott egy francia hajósról, aki bekattant a magánytól, mert túl rég óta utazott egyedül. Ezt a feszültséget azzal vezette le, hogy a kikötőkben hajókat gyújtogatott.

A Csendes-óceánon aztán már végképp nem kell foglalkozni a civilizációval, és kezd egy kicsit elvadulni. „Messze a civilizációtól itt kicsit mások a játékszabályok, és ezekhez kell alkalmazkodni. Ritkán fésülködök, és ritkán mosakszom (nem hordok ruhát). A lábamon néhol még mindig halvér szárad.” – ez elkerülhetetlen a szigonnyal vadászás és boncolás után. Ilyenkor a hajó is csupa halvér. Egy túlélő hajós egyébként sem mindig szalonképes európai értelemben. „Olyan bozontos a szakállam, a hajam és a ruháim nem tiszták, koszosak és foltosak, szóval nem vagyok a nők bálványa”.

Mire a Fidzsi-szigetekhez ért, a híre már megelőzte: érkezése napján jelent meg a Fiji Times-ban, azelőtt, hogy a kikötői hatóságoknál egyáltalán bejelentkezett volna. A féléves hurrikánszezon miatt kénytelen volt ezt az időt a szigeten tölteni, így aztán tiszteletbeli fidzsinek tekintették. Még nevet is kapott: Eroni. Innentől további stresszelés következett: „Talán könnyebben meg lehet érteni Fidzsit, ha van kellő házibuli tapasztalatunk. Persze olyan igazi házibuli, ahol legalább 60-80 ember jön össze, és reggel sem akarják abbahagyni. Ez a sziget egy nagy parti, itt semmit sem lehet komolyan venni. Mindenki laza, mindenki komolytalan és mindenki folyamatosan poénkodik, nincsenek merev emberek.”

Fidzsiről aztán Délkelet-Ázsia felé veszi az irányt, a cikk írásának időpontjában épp Szingapúrban dekkol. A terv: szilveszterezés Thaiföldön, aztán irány az Indiai-óceán, Sri Lanka, majd a szomáli kalózoktól veszélyeztetett vizeken Szuez.

„Roger, Roger, Roger, Roger. Jól veszlek. Vétel, vétel. Mondjad, hogy mi van a hajóval, és mi van veled! Vétel, vétel. Ismétlem: jól hallak téged. Vétel, vétel.” – hallatszik a szinte szótagolva mondott rádióüzenet. Áron éppen az indonéz szigetvilágot járja, elérni csak rádióamatőrök segítségével lehet. „A rádiózást úgy kell elképzelni, hogy általában hallok egy erős alapzajt és vannak benne néha egyéb gyengébb zajok, amikről én tudom, hogy az amatőrök hívásai. Próbálom érteni a zajt, és néha-néha elcsípek valamit, ami általában az időjárási információk számok és irányok. Sokszor tudom csak az irányt vagy csak a szélerősséget. És a több napi adatokból legtöbbször csak egy van meg, félig.” – áll Áron hajónaplójában, milyen is egy átlagos rádióbeszélgetés.

Áron vitorlázása ma is családi együttműködésen alapul: amíg a srác a vitorlákat cserélgeti a világtengereken, addig édesapja itthonról mindig küldi neki az időjárási előrejelzéseket, kikötőkkel egyeztet, vízumot intéz, vagy éppen hajózási engedélyeket kér. A vitorlázás egyébként nem való mindenkinek. „Olyannak való, aki szereti a tengert, a természetet, és nem megküzdeni akar az erőkkel, hanem megtalálni velük a harmóniát. Akinek a biztonságérzés nélkülözhetetlen, az ne induljon hasonlóútra.” – tanácsolja Áron. Ebben teljesen igaza van, ez igaz a hegymászásra meg a stoppolásra is.

Az utazásnak nemcsak vidám oldala van. Tűrni kell a magányt, Áronnak is egyre csökkentek a kapcsolatok iránti igényei. Emellett három év teljes szabadság után a hazaérkezés sem lesz vidám (na jó, az első hét az: lángosozás a piacon, sörözés a haverokkal, de utána?). Rengeteg időre lesz szükség a visszailleszkedéshez – ez az, amire jópáran nem képesek, mint például Fa Nándor és Gál József, akik az első földkerülésük óta szinte folyamatosan úton vannak.

Áronnak immár rengetegen drukkolnak: Budapesten misét mondtak érte, sokan támogatják kisebb összegekkel, hasonló túlélőkkel beszélget (mint például az a 24 éves dél-afrikai, aki Londonból hazakajakozik). A Csendes-óceánon egy másik magyar vitorlás segített neki manőverezni. És olyanok is akadnak már, akik Áron kalandjait olvasva vágtak bele a vitorlázásba.

Ha igazán szarul akarod érezni magad a hóesésben, mindenképpen olvasd el Áron naplóit a http://www.meder.hu/ oldalon. Állandóan csak a hajózás, tenger, pálmafák, kikötők, kocsmák és más hasonszőrű hajósok szerepelnek a történeteiben. A kapu nyitva áll előtted is, hasznos ötleteket ad a hasonló kalandvágyóknak. Például, ha november elején a zöld-foki szigeteki Las Palmasba utazol, és keresel egy vitorlást, amelyik átmegy az óceánon, biztosan találsz egyet. A vitorlázásért nem kérnek pénzt, de nem is adnak. Hirdetni kell magadat néhány táblán, és 2-3 hét alatt sikerülhet. Angolul kell tudni, na meg előny a spanyol nyelv, és ha van vitorlás tapasztalatod. „Persze sok minden előny lehet még: plusz nyelv ismerete, vagy ha jól gitározol.” Elképzelhetitek, mennyire stresszes élet ez így. Ugyanez a módszer működik a karibi térségben is. „Eközben jó esetben lehet vitorlázni tanulni és világot látni. Többen Interneten keresztül találnak hajót, talán ez az egyszerűbb és biztosabb módszer.” – hangzik a jótanács.

Bármi is lesz a túra vége, egy biztos: hihetetlen emberi teljesítményről van szó. Áron földkörüli hajóútját ekkora méretű hajóval eddig összesen ketten tudták megcsinálni előtte. De Áron az első, aki a kapható legolcsóbb szériamodellel, nem tengerre épített hajóval vágott neki a hullámoknak.

veszedelmes viszonyok

Az „igazság” píárja

Az al-Khiam néven híressé vált börtön felé kopár, hegyes úton kanyarog taxink az ENSZ által ellenőrzött libanoni-izraeli-szír határvidéken. A francia alapítású börtöntől a Hezbollah píártelepéig hosszú volt az út.

2004-ben nyomott útikönyv alapján tájékozódunk. Ezt olvasgatva egy hegytetőn lévő börtönkomplexumra lehet számítani. De négy év sok idő. A Közel-Keleten, főleg Izrael és Libanon határán különösen sok. Ha nem is minden évben, de aránylag gyakran „történnek dolgok” errefelé. Sofőrünk magabiztosan veszi a kanyarokat a hegytetőn lévő romhalmaz felé. Vajon jó helyen járunk?

Miután Izrael kivonult dél-libanonból, és az al-Khiam telep őrei magára hagyták a komplexumot, a rabok kiszabadultak. Több mint száz férfi, nő és gyermek maradt hátra, ijesztő körülmények között. A börtön ma teljesen üres, csak a Hezbollah zászlója leng a kapu felett. Egykori túlélő vezet körbe. Négy évet húzott le al-Khiamban. Van, aki több mint tizet, tárgyalás nélkül. „Ez Izrael Abu-Ghraib-ja” – vonja meg a párhuzamot kísérőnk. „Nem csoda, hogy az izraeliek nem tűrték a szégyenfoltot, és amikor 2006-ban visszajöttek, lebombázták.” Ma már csak nyomai vannak az egykori kínzókamráknak, minicelláknak, amiben sem feküdni, sem állni nem lehetett. Ha néha kiengedték az embert, jobbára csak a szögesdróttal fedett napos terembe, a pokoli forróságba. A néhány négyzetméteres cellákban olykor tucatnyian senyvedtek. Az egészségügyi részleg fölé pedig a náci haláltáborokra emlékeztető feliratot helyeztek: Elfekvő – romlott és lejárt szavatosságú gyógyszerekkel és rossz módszerekkel való gyógyítás. Ez utóbbi tábla már jó eséllyel a Hezbollah píárakciójának része.

A börtönt a dél-libanoni hadsereg működtette, és Izrael mindig tagadta, hogy köze lenne hozzá. Érdekes módon az egykori foglyok rendszeresen láttak idelátogató izraeli katonákat, hallottak héber beszédet. A komplexum egyetlen ép szobájában üzemelő – jobb híján múzeumnak nevezett – Hezbollah-shopban árulkodó képek sokkolják a látogatót: a megszálló izraeli katonák a rabok cipőiből kirakták a héberül az „Izrael” szót, és előszeretettel fotózták magukat a saját zászlójukkal a Hezbollah-lobogó mellett.

A nyomorúságos körülmények ellenére az egyik fülkében összecsavarozott polcokon árulják a siíta szervezet anyagait: különböző DVD-k, cédék, dokumentumfilmek, propagandafilmek és vallásos zenék mellett a szervezet sárga-zöld zászlaja is kapható mindenféle méretben. Távozáskor szóba kerül a nyugati világon kívül szinte mindenhol elterjedt baksis. Belépő ugyanis nincs a börtönbe – talán a Hezbollah is úgy gondolta, hogy a szétbombázott romhalmazért nincs sok értelme belépőt szedni, hiszen szinte semmit sem tudnak kínálni cserébe. Főleg nem az isten háta mögött, majd’ egy óra taxizásra a legközelebbi valamirevaló várostól, az ellenőrzőpontokon túl, ahová egyébként is csak előre megszerzett engedéllyel lehet belépni. Így hát maradt a propaganda és a baksis, ami újabb fejtörést okoz. A „szolgáltatást” ugyanis igénybe vettük, minimálisnak mondható idegenvezetést kaptunk, de tudtuk, hogy pénzünk a Hezbollahot támogatja. Hogy aztán a börtönre fordítják, iskolára vagy fegyverre, azt nyilván sosem tudjuk meg.

Ami Libanon számára az al-Khiam börtön, az Szíriának Kinetra, a Golán-fennsíkon lévő lebombázott és felrobbantott város. A ’67-es háborúban izraeli ellenőrzés alá került település a szír hadsereg központja volt a Golánon. Kinetra kaotikus körülmények között, a hatnapos háború utolsó napján került a zsidó állam kezére, tulajdonképpen harc nélkül (a szír rádió ugyanis tévedésből bemondta a város elestét, mire a legtöbben elmenekültek). Ettől kezdve a szír hadsereg időről időre biztonságos távolságból lőtte Kinetrát, tovább pusztítva a várost. A következő, ’73-as jom kippuri háborúban Szíria többször is visszaszerezte egy rövid időre. Végül Izraelé maradt a terület, ahol végső megalázásként telep alapítása is szóba került, legalábbis a Likudnál. Az 1974-es izraeli kivonulás előtt azonban teljesen lerombolták és kifosztották – állítólag azért, mert nem sokkal korábban tért haza pár izraeli hadifogoly a damaszkuszi fogságból, ahol alaposan megkínozták őket. Egy hónappal később a helyszínre utazó szír elnök, Háfez al-Asszad ígértetet tett arra, hogy felépíti Kinetrát.

Ma az ENSZ Csapatszétválasztási Megfigyelő Haderejének övezetében fekszik Szíria és Izrael között. A kiváló stratégiai helyen épült és lerombolt város miatt kialakult adok-kapokban bő három évtizede nincs eredmény. Az ENSZ kritizálta Izraelt, mert lerombolta, Izrael pedig azért támadja a szír kormányzatot, mert nem építi újjá a várost, hanem – al-Khiamhoz hasonlóan – az „agresszív cionista rezsim áldozata” szerepben tünteti fel, propagandacélokra használva ezzel. Ezt nem árt szó szerint érteni. A kinetrai kórház bejárata fölött táblán virít a „Golan Kórház. A cionisták lerombolták, és célpontnak használták.” felirat. Az emlékmű pedig arról árulkodik, hogy Izrael rombolta le a várost – pedig nem vitás, hogy a legnagyobb pusztítást a szírek támadásai okozták.

Kinetrába eljutni legalább annyira macerás, mint al-Khiamba. A belépéshez szükség van a szír belügyminisztérium engedélyére, a „városnézéshez” pedig magunkkal kell vinnünk egy turisztikai szempontból használhatatlan civil ruhás katonát vagy belbiztonsági embert. És ezzel véget is ér a hasonlóság a két hely között. Amíg ugyanis a libanoni börtönnek látszólag van gazdája, és látni, hova, kihez tartozik, addig a Kinetrába érkező turisták csak púpot jelentenek a kormányzat hátára – legalábbis a külföldiek, akik nem az Izrael-ellenes retorika földjén élnek. A katonai idegenvezetők ugyanis semmilyen nyelvet sem beszélnek az arabon kívül, és a külföldiek ottlétét is igyekeznek annyira rövidre fogni, amennyire csak lehet. Gyorsan végigrohannak a szétlőtt kórházon, a mecseten és a görög ortodox templomon, és már hajtják is ki a taxist az ellenőrzőponthoz, ahol tovább tudják folytatni a cigarettázást és a tévénézést. A helyiekkel beszélni nem lehet, és fényképezni sem mindenhol. A kemény propaganda ellenére sem feliratok, sem szóróanyagok, sem idegenvezetés nem segíti az érdeklődőt. Ez pedig egyenlő a szír propaganda csődjével, hiszen mindenki más forrásból kénytelen tájékozódni. Így aztán a propagandagépezet amatőr és kicsinyes, összehasonlítva a Hezbollah praktikáival – a siíta szervezet ebben is nagyon profi. Hogy mennyire, azt a közeljövőben bebizonyíthatják Libanonban.