2009. június 3., szerda

hungarian PRT&OMLT at work

Élet a végeken

Járőr, konvojok kísérése, kiképzés. Vagy éppen dartsverseny, hússütés és csocsó. Egyeseknek tűzharc, másoknak gyúrás közben meghúzódott váll jut osztályrészül. Vannak köztük mérnökök, orvosok, ápolók, tanárok. A közös bennük, hogy mindannyian magyar katonák. Afganisztánban szolgálnak.

Igazi álomutazás. Mintha szaunában ülnénk, mindenkiről folyik a víz. A hőmérséklet kint 35 fok, bent inkább 45. Az átizzadt póló felett jó tízkilós repeszálló mellény, a fejen sisak, vagy ahogy katonai szlengből nem sokkal korábban megismerhettük, kupak. Levenném, de akkor a fejem törne be, akkorákat dob a teherautó. Egy izzó, páncélozott fémdobozban ülünk vagy kéttucatnyian, katonák és újságírók vegyesen. A hátul ülők kifelé néznek a parányi ablakon, a többiek meg egymás képét bámulják a félhomályban. Még két óra ebben a helyzetben, feltéve, hogy nem történik semmi. Katonáink sztoikus nyugalommal viszonyulnak ahhoz a logisztikai rémálomhoz, amit az újságírók jelentenek számukra. Számukra ez csak egy meló, púp a hátukra, nélkülünk lett volna egy fél szabadnap a táborban, lehetett volna aludni vagy gyúrni. Most meg figyelhetnek, hogy szét ne szaladjon a kíváncsi nyáj. Legutóbb egy fotóst úgy kellett elrántani a helikopter mellől, másodpercekkel azelőtt, hogy fejjel belesétált volna a forgó farokrotorba.

Még csak egy napja vagyunk úton, de mintha egy hete tartana. Összerázódik a csapat, a miniszter, a vezérkar, a fotós meg az újságíró. Tizenhárom órára összezárva egy vascsőben, kétszeri tankolással a volt Szovjetunió déli végein, majd megérkezés az észak-afganisztáni Mazari Sharif mellett lévő német táborba. Hatalmas város ez. Földszintes, egyszerű, szögletes, ingerszegény, de a hozzáférhető legnagyobb komfortban berendezve. Betonozott utak, fehér páncélkonténerek, köztük minden talpalatnyi felület fölszórva kővel, hogy ne éljenek meg benne a rovarok és a kígyók, meg hogy megfogja a mindent belepő port. A hatalmas kantinban százak férnek el, a választék bőséges, de valódi ízek és fűszerek nélkül. Az ajtón plakátok, az egyik a BL-döntőt, a másik a hétvégi rockbulit hirdeti. Az ebben a táborban dolgozó orvosok, ápolók és egyéb kisegítő személyzetek egészen élhető börtönt kaptak, sokan ugyanis fél évet húznak le anélkül, hogy elhagynák a területet. „Ennyi erővel lehetnénk akár az Alföldön is. Csak itt melegebb van.” – vélekedik egyikük. Igazuk van, ezen a helyen biztonságban vannak. Körülöttük két és félezer jól felszerelt német, azok körül biztonsági zóna, a közeli falvak vezetői lojálisak, a gyanús elemeket földobják. Ha hirtelen gránátot lőne be valaki, csak be kéne menniük a páncélozott konténereikbe, ha meg valaki robbanószert próbálna meg becsempészni, elkapnák a keresőkutyák. Az az afgán is megjárta, aki a műlábában vitt volna be robbanóanyagot a kórházba…

Estére, a fent említett zötykölődés után a magyar PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) bázisán vagyunk Puli-Humriban, az észak-afganisztáni Baglan tartományban. A látszólagos biztonságnak itt vége, a környezet ugyan nem ellenséges, de állandóan résen kell lenni. Az itt missziót teljesítő magyarok feladatai közé ugyanis olyan tevékenységek tartoznak, mint a járőrözés, a helyi infrastruktúra javítása, az információszerzés, a helyi közösségekkel való bizalomépítés, a szállítmányok kísérése, vagy akár az afgán rendőrség és katonaság segítése. Komplex munka ez, rengeteg terepen töltött idővel, kimerítő megbeszéléssel, feszült figyelemmel jár. Az erőfeszítések eredménye nem nagy, nem látványos, de annál fontosabb: kutak, kisebb hidak, iskolák a helyieknek, megszerzett bizalom, cserébe néha jön egy-két füles a térségben megjelent idegen elemekről. Az igazi eredmény azonban mégis az, ha mindenki életben marad. Életek múlnak a legkisebb apróságokon is.

A délelőtti program egy iskolalátogatás. Most adják át azt a falat, ami a helyi lányiskola köré épült. Ez is a magyar PRT-nak köszönhető, egy helyi vállalkozó építette fel, de máris reklamálnak az afgánok: nem elég magas, be lehet látni, de azért köszönik szépen. De ugye lesz ez magasabb is? Közben a gyerekek megkapják azt a tonnányi csomagot, játékmacit és füzetet, amit magyar iskolások gyűjtöttek össze nekik. Az egész esemény bájosan amatőr, mindenki csetlik-botlik, a szégyenlős kiskölyköket előre kell lökdösni, a technika beadja az unalmast, páran elkésnek, a háttérben pár kissrác gyepálja egymást. Hogy mégsem viccből vagyunk itt, az azonnal kiderül, ha körbenézünk. A terep biztosítva, a katonák meg a fogukat szívják, amikor az ezüstpapírba csomagolt ajándékokra beriaszt a detektor.

Visszamászva a kellemetlen páncéldobozba Kilagaj felé vesszük az irányt. A Puli-Humritól 15 kilométerre lévő egykori szovjet bázis helyén új tábor épül. Amerikai pénzből, amerikai felszereléssel. A magyarok egyik legérdekesebb szerepvállalása ez, amelyben az ohioi nemzeti gárda tagjaival közösen képeznek ki 700 afgán katonát a mieink. A feladathoz rengeteg türelem és állandó odafigyelés kell. A két nyugati, a magyar meg a tengerentúli könnyedén szót ért egymással, ismerik egymás fegyvereit, egymás nyelvét, egymás gesztusait. Az afgánoktól egy szakadék választja el őket, még akkor is, ha az itt szolgálók igyekeznek megtanulni a nyelvüket és kultúrájukat. „A helyieket könnyű motiválni, de sem pszichikailag, sem fizikailag nem bírják annyira a gyűrődést.” – meséli Belecz István zászlós. „Eleinte előfordult, hogy egy-két óra kiképzés után egyszerűen leültek a földre pihenni, vagy elaludtak. Most az a taktikám, hogy rövid, negyed órás etapokban beszélek hozzájuk, annyi ideig fenn tudom tartani a figyelmet.” – folytatja a szakállt növesztett katona. Emellett természetesen tiszteletben tartják a vallásukat, így lehetőségük van a napi ötszöri imára. Olyan is volt korábban, aki felvette az első fizetését, és szó nélkül eltűnt két hónapra, persze aztán visszatért – ezért ma már kirúgnák. De az tagadhatatlan, hogy folyamatosan fejlődnek. Legutóbb a 15 afgán zászlóalj közül a bázison lévők kapták a legjobb minősítést. Most éppen az aknavetőt tanulmányozzák. Nem mintha nem láttak volna még ilyet, talán többször is, mint az őket kiképzők, de a célzáshoz elengedhetetlen precíziós műszerekkel még meg kell ismerkedni. Ezek már nem azok az idők, amikor a hegyoldalból kellett a várost lőni – valljuk be, azt könnyebb volt eltalálni, mint a mostani kis célpontokat.

Sötétben érünk vissza a Puli Humri bázisra, a Camp Pannoniába. Lámpát mérsékelten lehet égetni, a tábor kicsi, körülötte hegyek, elvileg bárki beláthat. A családias hangulatot már csak egy úszómedence fokozhatná, panaszkodnak is jópáran, hogy miért nincs. Ugyanis volt. Pár évvel ezelőtt a hollandok építették, de aztán lett némi visszhangja odahaza annak, hogy az idegenbe küldött hős katonák úszómedence partján sütkéreznek, így aztán betemették. Helyette a Hard Rock Cafe Puli Humri logo jelzi a magyar lazaságot.

Másnap sikerül szerezni két német helikoptert, hogy visszarepítsenek a mazari táborba. Gyerekes örömünk akkor csökken egy kissé, amikor a katonák „viszonthányásra” köszöntéssel búcsúztatnak. Ahogy a rotor mozgásba lendül, és a helikopter felemelkedik, már senki sem beszél, inkább a tájat nézzük a lenyitott hátsó rámpán keresztül. Terepkövető repülésnek nevezik, ahogy pár méterrel a földfelszín felett haladunk. Lehet, hogy ez tart életben: messziről nem nyújtunk jó célpontot, a hegyek között pedig csak másodpercekre vagyunk szem előtt, amikor előbukkanunk a hegygerinc felett, vagy amikor befordulunk egy kanyonba. Elöl két géppuskás pásztázza a terepet, hátul, a rámpa szélén lábat lógató katona ül. Ő maga az egyszemélyes hátsó radar, ami az esetek többségében mindössze egy fullpanorámás sétarepülést jelent a gyakorlatban. Állítólag nem veszélytelen munka ez, néhány ilyen hátsó embert már elhagytak… És hogy miért kell két helikopter? Azért mert Afganisztánban mindenből több kell. Ezt a biztonsági helyzet indokolja: ha az egyik járgánnyal (helikopter, páncélozott dzsip) történik valami – ahogy ők neveik, incidens – , akkor a másiknak kell fedeznie és adott esetben kimenekítenie a benne ülőket. Így lehetséges az, hogy ha egyetlen embernek kell elmennie A-ból B-be, ahhoz legalább két helikopter, vagy több kocsi szükséges.

Utolsó este magyar buli van Mazarban. A sört a német boltból, a bepácolt húst a barbekjúhoz a kantinból szerezzük. A bolt a globalizáció legjobb példája: a német hely bosnyák menedzsere kínaiakat alkalmaz, akik a dán legót árulják a norvég orvosnak Afganisztán északi részén. Rejtő itt jól érezné magát. És ha már itt tartunk: a szeszesitalra kemény limit van, egyszerre legfeljebb hat doboz sört adnak ki egy embernek. A tábor fennállása óta egyszer sem volt gond a részegséggel, pedig háromezer kiéhezett és felfegyverzett férfi és tizedannyi nő él itt összezárva. A fáradt gőzt ki kell engedni valahogy, és mindenki tudja, ha vállalhatatlanul viselkedik, nagyon gyorsan hazakerülhet. Akkor pedig oda a jó fizetés is. De ennél sokkal profibb a hozzáállás.


Ahogy lemegy a nap, egyre jobban oldódik a hangulat. Már nem gondolkozunk sztereotípiákban. A katona már nem az a baka, akivel fogkefével mosatták fel a vécét a rendszerváltás környékén, sokkal inkább egy nyelveket beszélő, remekül kiképzett vidám és segítőkész cimbora, és már mi sem a hazudós, elferdítős, megbízhatatlan, őscivil újságíróknak érezzük magunkat, akikben az a legjobb, hogy mindjárt hazamennek. Ők viszont maradnak még három hónapot, addig helyt kell állniuk. És másnap folytatják az operálást, a járőrözést, magyarázzák az afgán katonáknak az új felszerelés működését, tárgyalnak a falusi vezetőkkel, bütykölik a kocsit, és tervezgetik, hogy otthon majd mire költik az itt megkeresett pénzt.

A képekért hálás köszönet Kállai Marcinak, Dévényi Verának, Nyulas Szabolcsnak, na meg nekem:-)

2009. május 18., hétfő

by cargoship...

Földkörüli álomutazás teherhajóval

A "lassú utazás" nehéz műfaj. Rengeteg idő kell hozzá, és nem mindig olcsó, viszont környezetbarát. Sokan elvből nem ülnek repülőre, másoknak pedig az utazás maga a lényeg, nem az "ottlét". Ők a teherhajók potenciális utasai.

"Találtam egy hajót Vaninóból, Vlagyivosztok mellől az ohotszki-tengeri Magadanba. A hatalmas teherhajó lisztet és csempészett japán autókat szállított. Csak körbekérdeztem a kikötőben, hogy el tudnak-e vinni. Összesen 10 dollárt fizettem érte, és segítettem a kapitánynak kitölteni egy papírt a Japán melletti átkelésnél. Az út egy hétig tartott, a tisztekkel ettem, a legénységgel vodkáztam..." - áll a bejegyzés az egyik utazási fórumon egy 1993-as "hajóstop"-ról.

Ma már nem jutna messzire az, aki 10 dollárból próbálna megúszni egy tengeri, óceáni átkelést. Érdekes módon a teherhajózás sokkal drágább mulatság, mint a repülés, bár valamivel olcsóbb az óceánjáró luxushajóknál. Általában 65 és 140 dollár közé teszik a napi költségeket, amiért tiszta és kényelmes kabint és étkezés jár. Hogy miért használják mégis egyre többen? Számtalan indokot sorolnak fel a résztvevők: a legtöbben a nemzetközi társaságok megismerésére, és a velük való összezártságra esküsznek, mások a teherhajózás romantikáját látják benne, ahogy a kapitány megmutatja a hidat és a fedélközt - a hajósok is örülnek, hogy nem mindig egymás arcát kell nézniük.

A fiataloknak az tetszik, hogy a luxushajókkal ellentétben itt nem csak idősek vannak, és a rongyrázást is el lehet felejteni. Fontos érv végül a tökéletes pihenés: a nyílt óceánon úszó hatalmas hajón mindössze tucatnyi ember él, úgyhogy el lehet vonulni a külvilágtól, aludni, olvasni, beszélgetni. És közben még a trópusi szigetvilág is közelebb kerül. (Kockázat persze bizonyos vizeken a kalózveszély mostanában. De lehet, hogy van aki számára ez is vonzerő.)

Rutinos hajózók az óceáni átkeléseket oldják meg így: a francia Le Havre kikötőjéből hét nap alatt lehet elérni a kanadai Montrealba, és ha valakinek nincs ideje hazahajózni, még mindig repülőre ülhet valamelyik irányba. De Föld-kerülésre is kiválóan alkalmas a teherhajó. A megtervezett utat csak szakaszokra kell bontani (például Hamburg-Barbados- Hawaii-Fidzsi-Ausztrália- Szingapúr-Fokváros-New York-Hamburg), így mindegyik helyszínen tetszőleges ideig lehet maradni. Az utazás rugalmas marad, a nagy kikötőkből ugyanis naponta indulnak hajók a világ összes nagyobb tengerparti városába.

A rövid, legfeljebb pár hetes szabadság is kiválóan eltölthető például a Karib-tenger szigetein vagy a Földközi-tengeren. Ebben az esetben már 50-60 dollárért lehet kabint bérelni egy napra, ami sokkal olcsóbb, mint egy szállodai szoba bárhol a karibi térségben, pláne Nizzában, Cannes-ban, Monacóban vagy éppen St.-Tropez-ben. Végül fontos megemlíteni a környezeti szempontot is: a világkereskedelem 75 százalékát bonyolítják a teherhajók, miközben az üvegházhatást kiváltó gázkibocsátásnak mindössze 1,75 százalékáért felelősek.

Teherhajóra helyet foglalni a http://www.easycruise.com/ -on vagy más ügynökségeknél, valamint a hajótársaságok (pl. CMA-CGM, Canada Maritime stb.) honlapjairól lehet. A költségek napi 65 és 140 dollár között mozognak, egy Newcastle-Hongkong út például 2200 dollárba kerül. A Föld-kerülés 110-120 napig tart és 12-14 ezer dollárt kell érte fizetni. A teherhajók nem kínálják azt az infrastruktúrát, amit a luxusóceánjárók, így a legtöbb felszerelést nem lehet megvenni. Célszerű vinni gumitalpú cipőt, meleg ruhát, napszemüveget, kalapot, messzelátót, könyveket és alapvető egészségügyi csomagot. Ínyencek lehetőleg francia hajóra jelentkezzenek, ott ugyanis legendásan jó az ellátás és a bor...

A cikk a Népszabiban jelent meg, de annyira utazós téma, hogy gondoltam megér egy bejegyzést...

2009. április 24., péntek

mosques

Mecsetek mindenhonnan

Évek óta dédelgetett tervem, hogy a különböző mecsetekről készítek egy rövid, fotós összeállítást. Szerencsére az utóbbi években jópár helyre elevett a fene, így most bőven van anyag. Az összeállítás nem teljes persze, régebben nem fotóztam annyit, így kimaradnak olyan hírességek, mint a delhi vörös mecset, na meg a lahorei, vagy az iráni Meshed aranykupolás komplexuma. De azért ez a válogatás megfelelően bemutatja az építészeti változatosságot.


Üzbegisztán, Szamarkand
Registan, Sher-Dor medressze
A 17. században építette Jalangtush Bakodur, Szamarkand uralkodója. Csodás mozakijai mellett legnagyobb extrája az állatábrázolás: két hatalmas tigris díszíti.

Guinea, Conakry
Nagymecset
A világ egyik legótvarabb városában található Nyugat-Afrika legnagyobb mecsetje. Ahmed Sékou Touré egykori elnök építtette 1984-ben, természetesen a szaúdi Fahd király támogatásával.

Jordánia, Amman
I. Abdullah király mecsetje
Husszein jordán király nagyapja emlékére épült, 3000 főt képes befogadni. Modern darab, 1989-ben fejezték be. Ez a “nemzeti mecset”.



Libanon, Bejrút
Mohammad al-Amin mecset
Bejrút egyik szimbolikus épülete, a 2005-ben nem messze a mecsettől felrobbantott Rafik al-Hariri miniszterelnök finanszírozta (a sírja a mecset melletti sátorban van). Libanon legnagyobb mecsetje, természetesen szaúdi támogatással: ők adták a köveket. A helyiek csak Hariri-mecsetnek nevezik. A minater 72 m magas, a mekkai nagymecset alapján készült. A kupolát az Aya Sophia ihlette.

Irán, Iszfahán
Shah mecset
A világ legnagyobb bekerített terén, az Imám Khomeinin található. A perzsa szafavida építészet remeke, a világörökség része. 1611-ben kezdték el építeni. A mozaikja külön fotóalbumot érne. A 20 ezer riálos bankjegyen is ez van. Híres kiblája 33, kupolája 52 méter magas. Egyik extrája az akusztikája: a sarokban elsuttogott mondatok a középpontban felerősítve hallatszanak.

Szíria, Damaszkusz
Szaida Zeinab sírja
Damaszkusz legszentebb síita mecsete, zarándokok százezrei érkeznek évente, elsősorban iraki menekültek. Szaida Zeinab Mohamed unokája volt, Imam Ali ibn Abi Taleb lánya. Külseje és belseje a perzsa építészeti hagyományokat követi, kívül kék mozaik borítja, belül tükörmozaik veszi körbe az aranykeretes sírt.

Afganisztán, Mazar-i Sharif
Ali sírja, avagy a Kék mecset
Az egész város Aliról szól, a neve is Ali sírját jelenti. Alit ugyan az iraki Nedzsefben ölték meg, de a követői szerint az ellenségei idehozták a maradványait. Egész pontosan egy fehér tevére rakták a testet, és többhetes út után itt esett össze az állat. A város és a sír egy álomnak köszönhető: az 1100-as évek elején egy helyi molla azt álmodta, hogy titokban itt, Balkh mellett temették el Alit. Ezért Szandzsar szeldzsuk szultán elrendelte a sír építését. Dzsingisz lerombolta, majd újjáépült. Állítólag itt van Zarathusztra sírja is (Iránban is van egy, nem messze Perszepolisztól, Naks-e Rosztámban).

Afganisztán, Balkh
Zöld mecset
Ez is kék… Timurida mecset, 1462-ben épült, a háború kicsit megzúzta. Mellette található Balkhi Rabia perzsa költőnő sírja.

Kirgizisztán, Osh
Szulejmán Trónja
A 14 éves Babur építette a mecsetet 1497-ben, amikor a Fergana-völgy királya lett. Innen a legjobb a kilátás Osh-ra, és itt őrzik Salamon lábnyomát.







Bosznia-Hercegovina, Szarajevó
Bascarsija-mecset
A 16. században épült, Szarajevó óvárosában, a Bascarsijában található. A török mintára épült mecset egyik érdekessége, hogy az utca felé nyitott udvaron imádkoznak.



Egyiptom, Kairó
Al-Azhar
Az iszlám világ egyik leghíresebb épülete, főleg a hozzá tartozó egyetemmel, amiben Goldziher és Germanus is tanult/tanított. Az épületet 972-ben kezdték építeni. Mohamed lányáról, Fatima al-Zahráról nevezték el. Ez a világ legrégebbi egyeteme, az először 975-ben folyt itt oktatás.


Szíria, Damaszkusz
Omajjád-mecset
Mekka után kétségtelenül a világ leghíresebbje. Itt őrzik Keresztelő Szent János fejét, itt volt Mohamed unokájának, Husszeinnek is a feje, és Szaladdin sírja is. Eredetileg arameus templom volt, majd a rómaiak alatt Jupiter-templom lett belőle, azután keresztény templom, végül mecset. 636-ban keresztények és muszlimok még együtt használták. Délkeleti sarkán van Jézus minaretje, ahol állítólag fel fog bukkanni, ha eljön a világvége.


Mali, Dzsenne
Nagymecset
A világ legnagyobb agyagmecsete. Az eredeti mecset a 13. században épült, de később porig rombolták (nem lehetett nehéz…). A jelenlegi épület 1907-ben épült. Ma már a világörökség része. Minden esős évszak végén zenés-kajálós buli keretein belül felújítják. Nem muszlimoknak belépéshez korrumpálni kell az imámot.

Törökország, Isztambul
Kék-mecset, Szultanahmet
Isztambul legnépszerűbb látványossága, nevét azokról a kék csempékről kapta, melyekkel a belső falait borították. Az 1600-as évek elején épült I. Ahmed utasítására (a sírja itt található). Ritka módon hat minaretje van.


Kambodzsa, Phnom Penh
Nemzetközi mecset
Legnagyobb érdeme, hogy a Boeng Kak tó partján fekszik. Persze ez is szaúdi pénzből épült. A körülötte lévő turistagettóhoz és a benne zajló füvezős-kurvázós programokhoz kiváló háttérépület…

Albánia, Tirana
Etem Bej mecset
A Tirana főterén lévő épületet 1789-ben kezdte építeni Molla bej. A kommunista időkben zárva volt, csak 1991-ben nyitott meg újra.


Marokkó, Casablanca
II. Hasszán mecset
Óceánra épült (kétharmadát a tengerre építették), 210 méterrel ez a világ legmagasabb minaretje, 25 ezren férnek bele. Hatezer mesterember dolgozott rajta hét évig. Csak marokkói anyagokból épült, két hektár az alapterülete. Amolyan marokkói leglegleg...

Sierra Leone, Kenema
Nagymecset
Ennek még a nevét sem tudom, de az egyik leglátványosabb darab Nyugat-Afrikában - legalábbis szerintem. Egy biztos, aligha régi épület...

Szudán, Omdurman
Szúfi mecset és temető
Minden pénteken összegyűlik itt egy rakás szúfi, és dobos-révülős zikrt tartanak. Tarka ruhákban, nagyon kész arcok, rasztás, bekokózott szemű vidám emberek táncolnak, dobolnak, vagy csak próbálnak meg talpon maradni (mint Jonny Depp a Félelem és Reszketésben a vegasi hotelben).



És végül pár nyomorúságosabb falusi intézmény: az egyik egy parányi afgán faluból (jobbra), a másik meg egy még kisebb sierra leonei településről.

2009. március 29., vasárnap

home bitter sweet home

Azóta sem egyszerű...

Immár Magyarországon. Azt hittem, a maradék két napra megmenekülök a kalandoktól, de nem sikerült. Freetownból még optimistán keltem útra, de hamar kiderült, hogy a hatórásra tartott út inkább 8-10. Ennek csak azért volt jelentősége, mert a reptérre igyekeztem. Mivel nem volt guineai kilépőpecsétem, és a sierra leonei belépő pecsétem sem volt egészen szabályos, számítottam némi bonyodalomra. Meglepő módon csak a sierrai oldalon jutott belőle, de az egy kicsit para volt.

Az első ellenőrző pontnál egy civil csóka megnézte az útlevelem. Kicsit csodálkozott a konoi rendőrfőnök pecsétjén, majd elkezdte magyarázni, hogy évekkel ezelőtt együtt dolgoztak, és milyen jó, hogy közös ismerősünk van... én meg csak lapítottam, a főnökkel sosem találkoztam, csak annyit tudok róla, hogy elég könnyen fogadta el az utolsó pénzemet a pecsétért. A következő checkpoint már a határ volt. Itt ugyanúgy fennakadtak a pecséten, ezért berendeltek egy kihallgatásra. Miért ilyen pecsétem van? Honnan ismerem a rendőrfőnököt? - Ezek voltak a könnyebb kérdések. Aztán jöttek a beugratósak: - Hányan szolgálnak a határ sierrai oldalán? Hogy nézett ki a határ? ... Ahol ugye sosem jártam. Úgyhogy homályos sztoriba kezdtem, hogy hol és hogyan találkoztunk a rendőrfőnökkel, hogy miért nem figyeltem a határon és a többi. Végül mivel minden rendben volt, elengedtek. De akkor még nem nagyon hitték, hogy turista vagyok, úgyhogy jött pár keresztkérdés a szakmámról (mindig tanár, annak nagy a tisztelete), végül szúrópróbaszerűen belenéztek pár cuccomba, hogy nem felejtettem-e benne véletlenül egy-két követ. De nem...

A guineai oldalon meg bejött a papírforma: annyira tele volt az útlevél, hogy egyszer átlapozták, meg sem próbálták kiismerni magukat, és simán megkaptam a belépő pecsétet. Conakry felé megint ellenőrzőpontok tömegén haladtunk át, és az egész kocsiban én voltam az egyetlen, akit egyszer sem húztak le (csak a vizem vették el, pénz nem kellett:-) Egyszer előre köszöntem, hogy lássák, hogy én vagyok a vicces white boy, egyszer meg a szemembe húztam a sapkát és lapítottam a többiek között - pont akkor vettek le szinte mindenkit 1-2 dolcsira.

A nyolc órás városkozás a conakry reptéren szinte már rutinfeladat volt. Az utolsó pillanatban előkerítettem egy Royal Air Maroc-os csávót, akivel lepecsételtettem és aláírattam egy előre gondosan kinyomtatott francia nyilatkozatot, amelyben elismeri, hogy egy hónapig nem érkezett meg a cuccom. Legalább ennyi bizonyítékom van. A repülő háromnegyed órás késéssel indult, ami pont elég volt ahhoz, hogy lekéssem Casablancában a milánói járatot. Még egy utolsó seggberúgást kaptam a cégtől. Cserébe volt időm a helyszínen elintézni a jegyzőkönyvet, és mintha a hazai terepen megtáltosodott volna a marokkói társaság, fizettek egy szobát egy luxuszállóban, na meg az ebédet (örültem neki, egy óra szabaidőm volt, pont egy fürdés meg egy ebéd).
Milánóban végre összejött egy találkozó a hospitalityclubosokkal, úgyhogy nem kellett fizetnem a szállásért - igaz hajnali 1-től 5-ig voltam ott, azért nem szívesen vettem volna ki egy szobát.

Még utoljára azért megnehezítették az itthonlétet. Péntek este csörgött a telefonom, sierra leonei számról kerestek. Túl sok rossz emlékem volt az ottani telefonálgatós őrültekről, de azért fölvettem, hátha baj van, hogy ilyen drága nemzetközi hívást bonyolítanak miattam.

Gassan egyik barátja volt, Gassan cuccai között találta meg a számom. Öreg libanoni barátomat kedden motorozás közben elütötte egy kamion. Azonnal meghalt. Örökre adósa maradtam...

2009. március 19., csütörtök

Colorful Freetown

Apróságok

Távol álljon tőlem a szentimentalizmus, mindenesetre így utolsó estémen leírok mindent, ami eszembe jutott a nap folyamán, és érdekes lehet. Rendszer nem lesz benne, inkább csak az élet apró örömei.

Ha valaki nagyon nagyon szeretné, hogy utcát nevezzenek el róla, természetesen még életében, Freetownban a helye. Ehhez nem kell rendszerváltónak lenni, sem amerikai elnöknek (lásd Pristinában és Tiranában a Bill Clinton utat), elég, ha egy addig beépítetlen területen, mondjuk a tengerparton vesz egy telket, és felépíti rá a környék első házát. Később aztán jönnek a többiek, és szép lassan utca lesz, de az elsőség a tiéd. Itt az a szokás, hogy arról nevezik el az utcát, aki először költözött oda. Így van például egy Winner street, ami egy ott lakó német csávó nevét viseli. Belényi utca nem lesz, mert egyrészt nincs pénzem, másrészt meg a helyiek úgysem tudnák kimondani, és inkább máshogy hívnák.

Sierra Leonéban sem szeretik a kínaiakat. Ugyanazért, amiért Szudánban (lásd valamelyik 2007. novemberi bejegyzést). Addig rendben van, hogy idejönnek, utat és stadiont építenek, DE. Cserébe koncessziókat kérnek gyémántbányára, aranyra, halászatra – a világ egyik leggazdagabb halállománya úszkál errefelé. Így aztán mindent lerabolnak, és közben végtelen tömegben hozzák a gagyi ruhákat, a szar gyógyszert és a sok műanyagot. Az itt élőknek nem sok munkát adnak, mert a saját munkásaikat hozzák ide, akik még a helyieknél igénytelenebb körülmények között is jól elvannak (a kínai munkásnegyed-sztenderd szerint húszan egy lakásban – röhögve mesélik a halászok). És jönnek a kínai prostik szép számmal, ők a libanoniaknak kellenek csak, de az éppen elég, mert ők a fizetőképes réteg. Egy kínai prosti olykor 100 dollárt is elkér, miközben egy helyi csajt egyért is rá lehet venni, a fehér embernek még annyi sem. Úgyhogy Kína a modern gyarmatosítás élharcosa, Szudánban az olajra tették rá a kezüket, amiért cserébe fegyvert és vadászrepülőket adnak a kormánynak, az meg Darfúrban tovább nyomorgatja vele a népet, de ez egy hosszú történet, és nincs benne happy end.

Tegnap belecsúsztam egy politikai vitába, és mintha otthon lettem volna. Most pártok és egyebek említése nélkül a következő a sztori. Van egy kormányzó párt, ami nem csinál semmit. Van egy ellenzéki párt, aminek az ideje alatt hatalmas mennyiségű segély érkezett az országba, csak éppen ezt senki nem hiszi el, mert semmit sem láttak belőle. Az észosztás lényege az volt, hogy a kormánypártnak példát kell mutatnia. Az ország vezetőjének kell a legkeményebben dolgoznia. Ha lusta, az egész párt lusta, ha korrupt, az egész párt korrupt. De a lényeg a példamutatás. Hogy ez kinek a szájából hangzott el? Egy parányi halászfaluban ültem, Lakka Beachen, és az ottani halászok vitatkoztak ezen két pálmabor meg egy dzsoint között.

Jó lesz már hazamenni, egyre jobban félek a közlekedéstől. Néha túl gyors, néha őrjítően lassú. Tegnap ez utóbbihoz volt szerencsém. Lakka Beach olyan 10 kilométerre van a szállásomtól. Lehet, hogy csak 8-ra, de semmiképpen sem 11-re. Másfél órába telt odajutni a helyi tömegközlekedéssel, vissza ugyanennyi. Amíg van aszfaltozott út, addig van forgalom. A legszélesebb út kétsávos, előttünk leparkolt egy teherautó, a mi sávunkból valaki előzni kezdett, a szembejövő sáv is megindult, és a teherautó mellett megálltak egymással szemben. Bonyolult helyzet, és sehogy sem tudták megoldani, hiszen ahhoz valakinek engedni kellett volna. A végeredmény, hogy fél órára megbénult a nyugati városrész közlekedése. Ahol nincs burkolt út, ott meg átlagosan legfeljebb a gyaloglótempó tartható. Ha még egyszer az életben Nyugat-Afrikába jövök, az lesz az első, hogy veszek egy motort, amit eladok, mielőtt hazamegyek. De tömegközlekedni soha többé nem fogok. Kivéve persze a mostani visszautat Conakryba.

Az itt látható képek egyébként Lakka Beachen készültek. A jó kilométernyi partszakaszon aznap én voltam az egyedüli vendég, illetve volt még egy itt dolgozó amerikai csávó is, aki megállt egy kávéra. Még a háború előtt sokcsillagos szálloda és egy rakás bungaló fogadott úgy heti 2500 embert, jöttek ide az amerikaiak meg a németek, a helyi arcoknak volt munkájuk. A háborúban a szállodát lezúzták, a házak egy része egy évtizede érintetlen, körben a világ egyik legszebb tengerpartja. Az ország rossz híre miatt egy darab turista sem jön. Legalábbis az itt töltött 10 nap alatt egyetlen egyet sem láttam, még a parton sem. Hétvégén mondjuk a beach tele van NGO workerekkel, de hétköznap tök üres, lehet jönni sátrazni. Ja, és minden partszakaszon más színű a homok. Pár kilométerrel délebbre, a River No 2 nevű parton például hófehér.

2009. március 18., szerda

Cry Freetown & Blood Diamonds

A gyémánt ára

A Sierra Leonében lezajlott és zajló szörnyűségek, és úgy egyáltalán, az itteni kaotikus viszonyok megértéséhez egy rövid áttekintés, a teljesség igénye és történészi alaposság nélkül. Akit ez kevéssé érdekel, ugorjon a szöveg feléhez. A britek, miután 1961-ben elhagyták az országot, egy aránylag demokratikusan működő kétpártrendszert hagytak maguk után. Ez hat évig sem húzta, amikor elkezdődött az elnyomás, a katonai puccsok, a brutális és értelmetlen terror és az anarchia korszaka. Ebből a nemzetközi közösség számára érdekes rész 1991-ben kezdődött.

Elöljáróban még annyi, hogy a sierra leonei polgárháború véleményem szerint sokkal kegyetlenebb volt, mint valamilyen etnikai vagy vallási összecsapás. Ez utóbbiaknál ugyanis vannak erővonalak, egy vallási vagy etnikai csoport áll egy másikkal szemben. Világos, hogy ki hova tartozik, és kinek kitől kell tartania. Ettől persze a pusztítás egyáltalán nem kisebb. Sierra Leonéban viszont a vallás és az etnikai hovatartozás kívül maradt a konfliktuson, aminek egyetlen célja volt, a pénz. A pénz pedig a gyémántból jött, így az egész konfliktus rákfenéje a gyémánt lett.

A 9 éves polgárháború alatt a becslések szerint 75 ezer ember halt meg, és több mint kétmillióan kényszerültek elhagyni a lakhelyüket (ez több mint a népesség harmada). És több tízezer embert csonkítottak meg élve, mindenféle különösebb indok nélkül, puszta szórakozásból.

A legfőbb bajok akkor kezdődtek, amikor 1985-ben egy Joseph Momoh nevű katonai vezető az ország elnökének nyilvánította magát. A legnagyobb ellenzéki csoporthoz tartozó diákok elhagyták az országot, nagyrészük Ghánába távozott – majd onnan Líbiába, ahol Kadhafi hírszerzése katonai kiképzésben részesítette őket. Ahogy egyre nőtt az elégedetlenek köre, egyre többen tértek vissza az országba, elsősorban a gyémántban gazdag Kono vidékére, ahol a nincstelen gyémántbányászok között kezdték terjeszteni a forradalmi ideológiájukat. A háború célja a gyémántipar fölötti ellenőrzés megszerzése volt: akié a gyémánt, azé az ország. Ahogy gyengült az állam, úgy játszott egyre nagyobb szerepet a fegyvercsempészet, majd a drogcsempészet.

Az első rajtaütést Libériából hajtotta végre a RUF, a Forradalmi Egyesült Front. Ezt a szervezetet a libériai elnök, Charles Taylor támogatta azért, hogy a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösség (ECOWAS) katonai megfigyelői (ECOMOG) elhagyják Sierra Leonét. Az ECOMOG azzal vívta ki Charles Taylor haragját, hogy a libériai polgárháborúban Taylor szervezete ellen voltak.

Az első rajtaütéssel a RUF deklarálta, hogy nem tréfál. A helyi közösségek vezetőit lefejezték, és a fejüket karóra tűzték. Miközben gyémántbányákat, kereskedelmi központokat támadtak, nem feledkeztek meg a lakosság brutális terrorizálásától, amely olyan méreteket öltött, ami ésszel fel nem fogható. Erről begyűjtöttem pár sztorit a falvakban, rettenetesek. Általános volt a „szerencsejáték”: a lázadók négy cédulát adtak az elfogott embernek, amiből húznia kellett egyet. Ezeken a következő lehetőségek voltak: jobb kéz levágása, bal kéz levágása, mindkét kéz levágása, és mindkét kéz levágása könyök felett. Ugyanígy a „gambling” kategóriába tartozott a „fiú vagy lány” nevű játékuk, amikor a lázadók egymás között fogadtak, hogy vajon az elfogott terhes nő fiút vagy lányt hordoz-e a szíve alatt. Ezt egyféleképpen tudták meg, ha kinyitották a szerencsétlent. Olyan is előfordult, hogy egy fiúval, aki éppen az apját temette el, kiásatták a tetemet, és megetették vele a szívét. A lázadók egyébként, ha a szükség úgy hozta, rájártak a sírokra… Végül hallottam egy olyan történetet, amikor az elfogott falusi panaszkodott a lázadóknak, hogy nincs mit enniük. Erre azok szereztek egy csirkét, és arra kényszerítették a szegény fószert, hogy élve egye meg az állatot, amibe belehalt. A nők tömeges megerőszakolása, a csonkolás (fül, orr, ajkak, genitáliák, végtagok levágása) és a gyerekek elhurcolása mindennapos esetnek számított. A városok elnéptelenedtek, amikor megjelentek a fegyveresek, akiknek akkor kezdődött a szabad rablás. Ami megtetszett, elvették, amit nem bírtak mozdítani, azt felgyújtották. Boi barátomnak, Gassannak is felgyújtották az üzletét, a raktárait, és a hatalmas arab nyelvű könyvtárát. Ezekben a zűrzavaros időkben nem túl sok újságíró és tévéstáb hemzsegett az országban, ezért kapott nagy figyelmet Sorious Samura filmje, a Cry Freetown.

Igaz, ez a háború egy későbbi szakaszában készült, de a lényeget, az embertelen terrort kiválóan bemutatja. 1999-ben a törvényesen megválasztott kormány ellen lázadó csapatok megszállták Freetownt. Minden újságírót halállal fenyegettek meg, megtorlásul azokért a felvételekért, amelyek alapján vád alá helyezték a Kabbah elnök kormányának 1997. májusi megdöntésében részt vevőket. A csapatok megérkezése után két nappal Samura – az egyetlen ember az országban, akinek kamerája volt – elkezdte a terepmunkát. Az utcán, orvlövészek elől bujkálva, a házakban az ablak mögé rejtőzve lefilmezte, mi történik a városban. Elkapták, megbüntették, majd elengedték azzal, hogy ha még egyszer a kezükbe kerül, akkor halott ember. Épeszű ember ilyenkor sürgősen lelép, Samura azonban tovább folytatta a munkát. Ez a film a Cry Freetown.

A véres gyémántot nehéz volt nyomon követni. Egy biztos, hogy a legnagyobb részük megfordul Antwerpenben – egyébként a gyémánt adja Belgium exportjának 7 százalékát. Tehát attól kezdve, hogy kikerül a földből, szinte követhetetlen az útja. A legtöbbet átcsempészték Libériába, és onnan került a távolabbi piacokra, mint „nem véres” gyémánt. A kő egyébként a legbiztosabb és legértékesebb befektetés, pont a követhetetlensége miatt. 9/11 előtt az al-Kaida is bevásárolt magának Sierra Leonében. A helyzet azóta változott, különböző szerződésekkel és garanciákkal igyekeznek biztosítani, hogy a nem „tiszta” kövekkel ne lehessen legálisan kereskedni.

A fentiek fényében nem meglepő tehát, hogy aki csak teheti, lelép az országból. Akik 1962 előtt születtek, azoknak megvolt az a mázlijuk, hogy a Brit Nemzetközösség részeként brit útlevelet kaptak. Gassannak az egész családja elment, Kanadába, Amerikába, Nagy-Britanniába, Ghánába, ő az egyetlen, aki maradt – elsősorban azért „mert itt mindig jó idő van…” A kevésbé szerencsés fiatalabbak is kétségbeesetten mennének. Nők tagadják le a gyerekeiket egy gazdag nyugati férj reményében, családok próbálják meg lányaikat bármi áron (általában egetverő hazugságokkal és konspirációval) elsózni, csak minél többen elkerülhessenek az országból. Engem is megtalált jópár ember, és nehezen értették meg, még ha el is jönnek Magyarországra, nyelv és képzettség nélkül még annyi esélyük sincs, mint itt. Az egyik különösen agresszíven nyomult, naponta ötvenszer (sajnos szó szerint ötvenszer) felhívott, amit általában nem vettem föl, mert nem árulta el, hogy mit akar. Aztán egyszer erőt vettem magamon, és elmagyaráztam neki, hogy nem tudok segíteni, turista vagyok, nincs pénzem, nem ismerek itt senkit, és mindjárt elhagyom az országot, és soha többé ne hívjon. Ennek ellenére tovább hívogatott. Végül megkértem egy helyi szakácsnőt, Mariamát, hogy hívja fel ezt az embert, és mondja meg neki, hogy ez az ő száma, én pedig előző nap elhagytam az országot. Ez a módszer végül bevált.

És akkor következzen most a vidámság. Amikor Freetownba értem, érdekes vitának voltam fültanúja. Egy faszinak a kocsijával jöttem, úgy kilencedmagammal. Itt az a szokás, ha valakinek van kocsija, és egyik városból a másikba megy, ha akar, fölvesz embereket. Persze a fuvarért kell fizetni, nagyjából annyit, mint amennyibe a tömegközlekedés kerül, néha kevesebbet, így mindenki eldöntheti, hogy megéri-e neki a fuvar (egyébként megéri, mert egy Toyota Land Cruiser 4 óra alatt nyomja le a Bo-Freetown távot, ami busszal legalább 7 óra). A sofőr 20 ezer leonit kért fejenként, ami nagyjából 5 euró, de egy nőnél csak 17 ezer volt. A faszi magából kikelve üvöltött, hogy miért nem fizet, a nő erre csak annyit reagált, hogy ez a kocsi egy privát jármű, nem pedig hivatalos transzport. Ha pedig privát jármű, akkor a sofőrnek jogában áll nem felvenni őt, ő pedig nem köteles fix pénzt fizetni. De a legfőbb érv volt a legmeglepőbb: ha a faszi a privát kocsijával üzletszerűen fuvaroz, akkor nem fizet adót, és ezzel megkárosítja az államot. Márpedig a mi faszink ilyen volt, egészen véletlenül pont vele utaztam egy nappal korábban Kenemából Boba, úgyhogy pontosan tudtam, hogy ez bizony adócsalás.

Az utakon egyébként kétféle plakát népszerű különösen. Az egyik a HIV/AIDS veszélyeire hívja fel a figyelmet (olyanok, mint „AIDS-es vagyok, de normálisan élek, mert szedem a gyógyszereket”, „Maradj egy partnerrel”, „Használj óvszert”, „A kisbabád érdekében végeztess HIV-tesztet a terhesség alatt”, stb.), a másik meg az adófizetésre szólít fel. Ezek közül a kedvencem ez volt: „Függetlennek lenni annyi, mint a saját erőforrásainktól függeni. Fizess adót a függetlenségért!”

Freetownba érve elképesztő dugóba kerültem, ami nem kivételes pech, hanem maga a hétköznapi rendszer. A város erősen túlnépesedett, az utak viszont ugyanolyan keskenyek, mint száz éve. Mivel dombokra épült az egész, ezért nem nagyon van hely szélesítgetni. A kelet felől befutó főút mindössze két sávos – ennél szélesebb nincs is az országban. Éppen ezért aztán bárki fékez, megáll, kiugrik a kocsiból venni egy kólát, az az egész utcát föltartja. Félórai araszolás után kiszálltunk a kocsiból, és gyalog simán utolértük azt a buszt, ami a kocsiból alig látszott. Egyszóval nem könnyű.

Mint megpróbáltatásaim utolsó megállója, ez lett a happy end (azért gyorsan lekopogom). A túlzsúfolt, zajos belvároson kívül lakom Ferinél és Ildikónál, a Sierra Leone magyar populáció kétharmadát adó párnál (mivel én is itt vagyok, az itt lévő magyarok háromnegyede koncentrálódik egyetlen házbanJ. Egy másik magyar az egyik szigeten lévő hotelben dolgozik, és ahogy elnézem itt a beacheket, nem stresszelhet túl sokat. Tegnap ugyanis lementünk egy privát partszakaszra (egy idős szingapúri zongoratanárnőé, azt hiszem). Száz méteren belül volt egy rejtélyes „étterem”, ahol elsőrangú halat és rákot készítettek nekünk. A hely azért rejtélyes, mert sehol sincs jelezve, és senki nem jár arra. De ha valaki mégis fölbukkan, annak órákkal, ha pedig nagy homárt akar enni, napokkal előbb egyeztetni kell a menüt. Párszáz méterre pedig parányi halászfalu tengődött. Minden más érintetlen, az óceán kellemesen hűvös, a hullámok nem túl vadak, a háttérben lévő hegyek szédületesek.

Útközben pedig mindig megtalálnak az útonállók. Ezek általában ifjú titánok 6 és 20 éves kor között, akik botokból hevenyészett „checkpointokat” építenek, ahol csak akkor engedik át az autókat, ha fizetnek – ahogy azt Móricka elképzeli. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy kövér gázzal el kell indulni feléjük, és pánikszerűen felemelik a sorompót, mielőtt a kocsi tokkal-vonóval lerombolja az egészet. Ja, elvileg ez nem szabad rablás, mert egy marék homokot a kátyúkba szórva útfenntartást imitálnak. Ilyet már láttam Guineában is, de ott valódi munka folyt, és kaptak is érte pénzt a kiskölkök.

Hatalmas feszültség van az országban. Az utóbbi egy héten szinte minden nap volt valami konfliktus valahol az országban. Tegnap a kormányzó párt szimpatizánsai betörtek az ellenzék székházába, hat nőt megerőszakoltak, volt lövöldözés és könnygáz. A diplomatáknak kiosztott reggeli security reportban előre figyelmeztettek a feszült helyzetre, ami végül is bejött. Én délután jártam a belvárosban, semmit sem tudtam az egészről, láttam a rendőrség által lezárt utcákat, és csak este hallottam, hogy mi történt. Az mindenesetre feltűnt, hogy baromi nehéz fényképezni, mert mindenki gyanakodva kérdezni, hogy minek fotózok, ezek szerint a kiélezett helyzet miatt. Minden egyes kockáért meg kell küzdeni, úgyhogy közel sem tudok annyi képet csinálni, amennyit akarok.

Ja, és hűvös van. Amit a leghidegebb 19 fokról írtam az alighanem csak a hivatalos méréseket tükrözi. Gassan mesélte, hogy Boban volt már 17 fok is egyik hajnalban, és nagyon nagyon ritkán hó is esik, igaz az egyből el is olvad. Képzelem, hogy beőrülnek a helyiek olyankor…

(intermezzo: újabb gyöngyszemet találtam. A helyi legenda szerint van Damme csúnya plasztikai műtéten esett át, amitől meglehetősen hasonló lett egy Bruca Willis nevű karakterszínészhez - tudjátok, aki atlétában cigizik. Ettől aztán jelentősen javult a színészi teljesítménye is. Bruce a király..., ja, meg mellette az iszlám ima című csoda.)
Ma kicsit bóklásztam a városban, inkább csak időtöltésnek, mint valódi érdeklődés miatt. A város központja egy hatalmas pamutfa, hivatalos nevén a Cotton Tree. Vagy 500 éves darab, végignézte, ahogy elviszik innen a rabszolgákat, meg azt is, ahogy a rabszolgák utódai visszatérnek, úgyhogy lehet pár sztorija. Megnéztem pár piacot, elég szép választék van, de már nem tud feldobni, mert 10 euróm maradt 3 napra, igaz, ebben nincs benne az útiköltség meg a guineaiaknak fizetendő korrupciós pénzek. Eléggé elpilledtem az út végére, és ez az utolsó napom. Holnap indulok vissza a csodálatos Conakryba, majd egy fél nap ücsörgés a reptéren (a városba már nem akarok bemenni, mert sötétedés után már semmi értelme, addig meg legfeljebb 1-2 órám lesz), aztán pénteken Milánó, szombat reggel meg haza… Ja, és tegnap este voltam élőben a Radio Cafén. Az otthoni reakciók szerint kicsit belassultam – ez nyilván így van: dög meleg van, és fáradt vagyok. De azért remek móka ez az út. Vagy hogy egy klasszikust idézzek: jó mulatság, férfimunka volt.

2009. március 16., hétfő

Long way around

Történetek Sierra Leonéból

Miután elmúlt a kitoloncolás fenyegető réme, megpróbáltam élvezni Konot, a gyémántkereskedelem egyik legnagyobb központját Sierra Leonéban. A polgárháború alatt eléggé lezúzták a várost, azóta valamennyire sikerült újjáépíteni, de egyelőre nem lett túl csinos. Csomó épület még mindig romokban, kiégve. Kicsit elegem volt a megpróbáltatásokból, és útra keltem Kenema felé. Solomon szerint csak két óra… hát, ebből lett hat, miután a tömegközlekedés hatalmas kerülővel megy csak oda – de még így is járhatatlan utakon. Annyira kimerített ez a pár óta plusz, hogy megálltam Bo-ban. A közlekedés elég egyszerűen működik. Vannak a poda podának nevezett mikrobuszjáratok, amelyek akkor indulnak, amikor megtelnek, ez eddig rendben is van, a fél világon így működik. Azonban a szolidaritás és a segítő szándék megnehezíti a helyzetet, ugyanis senkit sem hagynak az út mellett. Huszonöten indultunk, és még legalább tíz embert felvettünk, jó részüknek már csak a tetőn jutott hely, a csomagokon, többek között a laptopomon, meg a mellé kötözött kecske mellett. Nekik igazán kellett kapaszkodniuk! Hogy az ülés alá helyezett kacsának hogy tetszett az utazás, azt elképzelni sem tudom, mint ahogy a kecske mellé rögzített kakas sem adott sok életjelet egy-két rekedt kukorékon kívül.

Boban aztán minden simán ment. Megkaptam az első durva hasmenést, a szálláson nem volt áram, így ventilátor sem, ötpercenként jártam vécére egész éjjel, amikor meg nem, akkor a saját levemben forgolódtam. A szobát két akkora csótánnyal voltam kénytelen megosztani, amekkorákat nem mertem agyonverni, nehogy teljesen beterítsenek. Kötöttem velük egy hallgatólagos megállapodást, ha nem jönnek le a plafon magasságából, akkor én sem fogom kinyírni őket, úgy tűnik ez a rendszer működött. A sáskámat a gyertyafény bizonytalan játékánál valami veszélyesebbnek láttam, hatalmasat rávertem az AC Milanos papucsommal, de egy perccel később már nem volt ott a szívós állat. A pókom meg csak akkor vetette észre magát, amikor pánikszerűen elhagyta a szobát.

Reggel elmerészkedtem a gyógyszertárig, szereztem pénzt a Western Uniontól, beszereztem a gyógyszereket, és nekiláttam a zabálásnak. Közben összefutottam egy öreg fehér hippinek látszó, hosszú hajú arccal, aki egy terepmotorról kászálódott le éppen. Ő is sierrai, csak éppen libanoni ősökkel, mint jópár ezren az országban. Az arabtanár-kávékereskedő Gassan lett aztán a legnagyobb cimborám. Azonnal fölajánlotta, hogy körbevisz motorral a környékbeli falvakban, mert az a hobbija, hogy elég gyakran motorozgat. Vele tartottam, és tényleg olyan helyekre vitt, ahol a helybeli kisgyerekek üvöltve rohantak a motor után, és mende meg más nyelveken üvöltözték, hogy fehér ember. A fényképezőgéppel egész falvakat lehetett megőrjíteni, készült pár egész falvas csoportkép, a bamba csecsemőktől a lógó csecsű nagymamákig mindenki szerepelt rajta. Közben befutottak a tűzifát gyűjtő lányok, fejükön vagy 10 kiló anyaggal, amit 30 eurocentért árulnak a városban – ha nem gyalog vinnék be, a szállítás többe kerülne, mint maga a cucc. Kemény élet, ők tényleg egy egész nap alatt gürcölnek össze két eurót, viszont eszükbe sem jut kéregetni, mint a városiaknak (hozzáteszem, a városokban tényleg csak a legelesettebbek csinálják, és ők sem agresszívan).

Másnap rávettem Gassant, hogy mutasson be helyi gyémántkereskedőknek, és vigyen el gyémántbányába. A gyémántkereskedők elsősorban libanoniak, és az első ember gond nélkül elém tolt úgy félmillió dollárnyi kavicsot, hogy nézegessem nyugodtan. Megfogni is alig mertem, mert olyan kicsi darabok is voltak, hogy ha leejtem, sosem találom meg, és akkor megint visszakerül az anyaföldbe, nekem meg ugrik pár hónapos fizetésem. Amúgy egy karát 300 dollár, annál kisebbet viszont minek venni. A legjobban a fehér pörög, a legritkább a zöld, ami meg túlságosan szennyezett, az megy a levesbe – ez az ipari gyémánt, amit porrá törnek, és csiszoláshoz használják, többek között. Közben beesett pár arc, hoztak köveket eladni, úgyhogy bezárkóztunk a boltba, előkerült a kukker, de aztán mégsem lett belőle semmi, mert nem voltak elég jók. A háttérből Barack Obama figyelt teljes életnagyságban. Yes, we did.

A gyémántbányához megint motorra kellett ülni, ezúttal magammal vittem az összes cuccom, mert Kenema felé volt félúton. Elmentünk az egyik kereskedő területéhez tartozó gyémántbányász faluba, ahol a helyiek jól körbevezettek és megmutatták, hogy működik a dolog. Itt nincsenek gépek, egyszerűen csak elkezdenek túrni, és a vízben addig rostálják az üledéket, amíg csak az apró kavicsok nem maradnak. A gyémánt mindig a szita közepére kerül, köré pedig fekete por. Ha ilyen nincs, akkor elmarad az öröm, és kezdik az egészet előröl. Hogy miért pont a gyémánt marad középen, arra nem tudtak jobb magyarázattal szolgálni, mint hogy isten rendelése. Mivel a falu elég szorgos, és a bányát sem tegnap kezdték, 10 méter magas dombokon kellett átmászni, amiket korábban már szinte két-három kilónként átszitáltak. A gyémántvadász arcok is beőrültek a fotózástól, és mindenféle produkciókba belementek egy-egy kép kedvéért.

A bányák után Gassan megállt velem az útkereszteződésnél egy mauritán faluban, ahol rögtön be is mutatott a mecset gondnokának, aki meg jól elvitt a helyi mecsetbe, és fotózni is engedett. Kenemába sötétedés után érkeztem, a változatosság kedvéért elmotoroztam a kinézett szállásomhoz, de megint szarul választottam, mert áram itt sem volt, úgyhogy még egy éjszaka a saját pocsolyámban. Ezt az egyet kezdem unni egy kicsit.

Reggel megnéztem Kenemát, nem rossz, de annyira nem ájultam el tőle. Van pár szép mecset, amit gyorsan le is fotóztam, miután megkérdeztem pár embert, hogy lehet-e. Mindenki csak bíztatott, hogy persze, végül egy faszi magához rendelt, hogy kértem-e engedélyt az imámtól. Ilyesmiről szó sem volt eddig, úgyhogy elnézést kértem, elnézte, de nem volt kedvem tovább maradni a városban. Főleg, hogy minden korábbinál több koldus abajgatott, megint nem aludtam, és megint nem tudtam kimosni a ruháimat. Vissza Bo-ba…

Közben azon morfondíroztam, hogy ha vajon van-e testvérvárosi együttműködés az itteni települések, és európai párjuk között. Sierra Leonében van Waterloo, Hastings, Sussex, Leicester, Aberdeen, és Freetownnak és Bonak is van New England nevű városrésze (és ennek örömére Bo-ban van New York is, amit azért neveztek így, hogy túltegyenek a szomszédos New Englanden). Ezen kívül a délkeleti országrészben rábukkantam Bagdadra. Ezek után nem meglepő, hogy a távolságot mérföldben mérik, a súlyt fontban, szerencsére váltópénz nincs, mert a penny-shilling bűvészkedéstől már végleg megőrülnék. A közismert nyelv az angolon kívül a krio, ami tulajdonképpen a kreol. Alapvető dolgokat teljesen jól lehet érteni: gi mi wata – give me water, ohmos foh di panapul – how much is the pineapple. Erről jut eszembe, ma láttam dinnye nagyságú ananászt…

Közben Gassan elszórakoztatott egy-két meredek történettel, amiben a drog, a gyémánt és a könnyű haszonszerzés játszotta a kulcsszerepet. A drogos sztori röviden annyi, hogy nemrég egy repülőnyi kokain érkezett az országba, úgy 200 millió dollár értékben (meg egy csomó lőszer). A szállítmányt annak rendje és módja szerint lekapcsolták, viszont nem sokkal később Gassant megkereste egy haverja, hogy nem kell-e neki 2 kiló kokain 3000 dollárért. Gassan rendes muzulmán, és rendes vállalkozása van, úgyhogy nem foglalkozott a dologgal, de a haver igen. Nem volt nehéz kiszámolni, hogy a 2 kiló kokain piaci ára 750 ezer dollár, vagyis ha el tudja passzolni ennyiért, az 747 ezer dolcsi tiszta haszon, az számoljátok ki, hogy mennyi forintban – szerintem egy jobb pecó bárhol a világon kijön belőle, esetleg tovább folytatva az üzletet lehet venni belőle nagyker áron 3 kiló kokaint… Végül persze a rendőrök elkapták a havert (mert grammonként árulta minden jöttmentnek), elszedték az összes cuccát, meg el is vitték, úgyhogy mégsem volt jó köre. A másik sztori egy gyémántkereskedő buktája volt, akit megkeresett valami ágrólszakadt egy hatalmas kővel, hogy 35 ezer dollárért eladja neki. Mivel gyanús volt az alacsony ár, ezért szó nélkül kirúgta az arcot, aki eladta másnak – az a más pedig keresett rajta 2 millió dollárt… Ez a két sztori megerősített abban, amit eddig is sejtettem, hogy ez az ország a zavarosban halászók paradicsoma.

Az útikönyvemet nézegetve feltűnt, hogy nem messze Bo-tól van egy Tiwai Island nevű nemzeti park, aminek a legnagyobb extrája a páratlan élővilága. Elhatároztam, hogy megnézem magamnak. Először megkérdeztem Gassant, hogy mit tud arról a helyről, de ő még nem is hallott róla. Aztán szereztem egy telefonszámot, ami a parknak a boi irodájának a száma, de érdekes módon az irodáról senki sem hallott, és másfél napi utánajárás után derült ki, hogy azért nem, mert sehol sincs jelezve. A turisztikai infrastruktúrán még van mit csiszolni, de erről majd később. Végül nem jutottam el a helyre, de közben kiderül, szerencsére. Aznap, amikorra terveztem az utazást, harcok voltak az oda vezető úton a kormánypárt és az ellenzék szimpatizánsai között. Egy nappal később pedig Freetownban volt némi zavargás…

Van itt az országban egy érdekes jelenség, mindenki nagyon misztikusan csak titkos társaságoknak nevezi őket. A nevük suku és poro (a kettő ugyanaz, csak más nyelveken), és nehéz beazonosítani a tagjait. Állítólag minden társadalmi rétegből vannak benne emberek, és akkor lehet őket tetten érni, amikor az úgynevezett ördögtáncukat járják hatalmas maszkjaikban. Arra többen figyelmeztettek, ha véletlenül ilyet látok, eszembe ne jusson fényképezni, mert azt nagyon nem szeretik, és bármi történhet velem, ha elkapnak a fényképezőgép szétverése és a gyilkosság között. A társaságba elvileg bárki beléphet, de van beavatási szertartás (a nőknél a genitális csonkolás, a férfiaknál meg nem emlékszem, pedig kéne – asszem valami vérivással kapcsolatos dolog). Szóval nagyon misztikus sztori ez az egész, túl sok mindent nem tudtam kideríteni – talán éppen azért hívják titkos társaságnak, mert titkosak. Szóval ha valaki olvassa ezeket a sorokat, és nálam tájékozottabb ebben a kérdésben, kérem néhány soros kommenttel oszlassa egy kicsit a homályt.

Barbár szokásokból maradt épp elég az országban. A mai napig előfordul, hogy csecsemőt áldoznak a sikeres gyémántbányászat reményében, a vérét pedig szétszórják azon a területen, ahol követ keresnek.
A veres sztorikat majd legkozelebb,egyelore orulok, hoy ennyit sikerult feltolteni...