black sea treasure

Ukrán mediterrán - Riviéra a Krímen

Kisinyovban minden pozitív tapasztalat ellenére könnyen úgy érzi az ember, hogy azért ez mégis csak Európa keleti fele, majdnem Ázsia. Az északi pályaudvaron vagyok. Gyalog jöttem a belvárosból, nem kevés a Mad Max fíling az utak mentén. Teherautók hosszú sorban, irgalmatlan mennyiségű metános palackkal összebuherálva. A pályaudvaron aztán tökéletes lesz a szintézis: a vécében leülős kagyló, a tetejére hegesztve egy guggolós váz.

Odessza csak száz-egynéhány kilométerre van, az út olyan öt óra – ebből másfél a határátkelés. Már sötét van, amire átérünk. Nem ment egyszerűen, a moldáv határőr közölte, hogy nem hasonlítok az idén májusban készült útlevélképemre. Erre kért egy másik fényképes dokumentet, de nem tudom mire várt, hogy mi a fenét hordok magammal… mindenesetre megmutattam neki a hitelkártyám, hogy legalább a két név stimmeljen. Miután nem hitte a dolgot, bevitt a bódéba és befotózott, majd nekiállt az útlevelemet cincálni. Az afgán vízumon fönnakadt, de mivel nem tudott angolul meg németül, leoltottam, hogy turistaként voltam, és ábécésorrendben járom végig az országokat. Ez hihető volt, mert az afgán mellett azeri és albán pecsétem is volt, Angoláról meg Andorráról meg lehet, hogy nem tudott.

Odesszában reménytelenül külvárosban van a buszpályaudvar. A Krím félszigetre sietek, a pályaudvaron nincs pénzváltó, végül nagy nehezen, némi lehúzásnak áldozatul esve euróért veszem meg a buszjegyet Jaltába. 12 óra, bő 700 kilométer, lerobbant busz. Mázlim van, tízen vagyunk rajta, négy széken bealszom szép lassan…

Odesszában még belém fagyott a szar, reggel hatkor Szimferopolban izzadok. Ez a város a Krím-félsziget közepén van, nincs tengerpartja, viszont innen indul a világ leghosszabb troliútvonala a 90 kilométerre lévő Jaltába. Ezt inkább kihagyom ezúttal, jobban érdekel egy fürdő meg egy szállás. Még jó, hogy szezonon kívül, októberben jöttem, mert itt valami iszonyatos lehet nyáron. Most viszont halál nyugodt minden, kellemes mediterrán hangulat, patak, pálmafák, fenyők, hegyek, tenger, és jópár strandpapucsos orosz. Megtaláltam a város legolcsóbb-legközpontibb szállodáját, a Hotel Krímet. Van egy darab szobájuk 9 euróért, kiveszem: kétágyas, tengerre néz, meg hegyekre is, és a promenádhoz legközelebb eső épület. Belül kopott retro minden, de nem zavar, mert úgyis csak ájulásra kell. Nem mintha számítana, de ha már így adódott... Igazából nem is volt B-tervem szállásra, úgyhogy egyelőre örülök neki.

A bizánci és a török uralom ellenére Jalta csak a 19. században kezdett felfutni, miután az orosz arisztokrácia felfedezte magának. Itt nyaralt Tolsztoj, Csehov pedig dácsát vásárolt a környéken, ahol megírta a Három nővért. Ugyanekkor III. Sándor és II. Miklós cár palotát épített a város határában. Ez utóbbi az 1911-ben épült Livadia palota, ahol a II. világháború utolsó nagy konferenciáját tartották.

A palota eredetileg Roosevelt szállása volt, itt tartották a konferencia első ülését, hogy a beteg elnöknek ne kelljen fölöslegesen fáradnia. Olyan témákról tárgyaltak, mint az ENSZ megalakítása, Németország háború utáni sorsa, a háborús bűnösök bíróság elé állítása, és megegyeztek a megszállt országok háború után követendő közös politikájáról és a Németország megszállásával összefüggő ügyek rendezéséről. Mára a palota jelentőségét vesztette, a történelmileg érdekes, de ma már nem túlságosan élő helyszínt elsősorban turistacsoportok látogatják. Amikor megláttam a luxushajóról érkezett négy busznyi járókeretes brit nyugdíjast, inkább visszaballagtam Jalta citybe.

A palotánál sokkal pezsgőbb viszont a tengerparti promenád. A luxushajóból kiszálló nagyon öreg európaiak, a kukázó ukrán hajléktalan, és a rövid partszakaszon napozó orosz turista egyaránt részei a jaltai összképnek. Elegáns éttermek és klubok, márkás ruhaboltok, olcsó söröspultok, zsonglőrök, karikaturisták és vattacukor árusok érik egymást a Lenin-szobor tövében, egy sarokkal odébb pedig csillogóra kinyalt Harley Davidsonra ülve fényképezhetjük magunkat néhány eurónyi hrivnyáért cserébe. Én mondjuk nem tudom, hol itt a biznisz, mert két nap alatt senkit sem láttam fotózkodni, de a szezonban nyilván ittas oroszok tucatjai ülnek fel a rendőr Goldwingre, hogy aztán a megfotosoppolt képpel menőzhessenek otthon. Mármint azok a kevesek, akik nem tudnak venni maguknak… Hihetetlen turistacsalogatót találtak ki a jaltaiak, mégpedig egy városi lanovka képében. a dolog pikantériája, hogy a végállomáson mindössze egy mérsékelten impresszív kilátó található, aminek semmi érdekes cucc nincs a környékén. A felvonóból jól lehet fotózni, csak a szűk kétszemélyes kapszula annyira instabil, hogy kattintás közben is úgy beleng, hogy szinte nekicsap az oszlopnak. Ja, és az egész táv jó ha van 500 méter, a kabin meg őrjítően lassú. De talán épp ennek köszönhető, hogy amikor lefelé gyalogoltam, helyi kiscsákók elkezdtek köpködni. Amit nagyon sürgősen abba is hagytak, amikor észrevették, hogy gyalog gyorsabban megyek le náluk, és hogy abból hatalmas verés lesz, ha én érek előbb a kötélpálya végére:-)

Estére beszart a laptopom adaptere. Elég kritikus pillanat, egy régi IBM adaptert nehéz beszerezni, és nem is olcsó. Két éve ugyanez történt Szudánban, akkor elhatároztam, ha az országban akad egyetlen darab belőle, azt megtalálom és megszerzem. Egy napos utánajárással találtam is egy gyárilag csomagolt zsír új darabot, amit 75 dollárért adtak csak oda. Alkuról szó sem volt, de mivel nagyon kellett, kifizettem érte a pénzt. Jaltában ennél sokkal egyszerűbb volt: a harmadik boltban kaptam egy gyári darabot, 20 euróért. Lehet, hogy kettőt kellett volna vennem egyből…

Bármennyire is fain hely Jalta, a további izgalmak reményében Szevasztopolba mentem. Bevallom, sok időm nem volt felkészülni az útra, így magammal vittem a Kelet-Európa Lonely Planet vonatkozó oldalait, hátha segít. Nos, Ukrajnára nézve teljesen használhatatlan, elsősorban az elavult infók miatt. Szevasztopolra összesen egyetlen olcsó szállást írt olyan 10 euró körül. A következő legolcsóbb 30. Mivel legalább két napot akartam maradni, nem volt mindegy. Tehát a legolcsóbbnak írt egyetlen szálloda úgy nézett ki, mint a Nemzeti Múzeum. Minden vadiúj, csillivilli, háromcsillagos. A recepción lévő csajok fölvilágosítottak, hogy a szálló három éve átalakult, a legolcsóbb szobájuk 40 euró, de szívesen kiadják nekem 32-ért. Inkább kerestem egy internetkávézót, de ott sem lettem boldogabb, neten keresztül sem találtam 30 euró alatti szállást. Már azon voltam, hogy visszamegyek Jaltába, és kiveszem megint a szobámat, aztán majd minden nap átjövök, mire megtaláltam a tuti helyet, a Sevastopol Mega Hostelt. Ugyan rajta van pár oldalon, de gyanítom, ez valami illegális cucc lehet. A belváros közepén, a legnyugodtabb utca egyik széteső félben lévő házában egy full extrás lakásban lehet dupla szobát bérelni, vagy 10 euróért dormitóriumban aludni. A házon semmi sem utalt a hostelre, sem az utcában, ide tényleg csak az talál ide, aki pontosan tudja, hogy hova és mikor jön.

Nagy nehezen eltaláltam a megadott címre, de nem volt ott senki. Egyszer csak egy öreg néni kinyitott egy ablakot, és elkezdett oroszul magyarázni. Annyit kivettem a szavaiból, hogy itt valóban van valami szállásféle, és hogy a tulaja jön lassan, úgyhogy ne menjek el. Fél órán belül megérkezett Marina, tök jól beszélt angolul, nem kért sem útlevelet, se semmit, csak megkérdezte, meddig maradok, elkérte a pénzt, megmutatta az ágyam, adott térképet meg csomó infót és lelépett. Aztán befutott egy ausztrál csapat is. Annak örömére, hogy volt konyhám, hatalmas főzésekbe kezdtem, egyrészt mert így végtelen mennyiségű varenikit meg pilmenit (kb. tortellini) tudtam előállítani, másrészt meg sokkal olcsóbb volt, mint étteremben kajálni. Sört meg az éjjelnappaliból, fél euróért…

Szevasztopol lenyűgöző, még európai mércével is. Egyszerűen gyönyörű (legalábbis a belváros), rendezett, széles utak, hatalmas épületek, rengeteg fa, park, lépcsők, boltok. A sörválaszték hihetetlen, az ára pedig még inkább az. Két napot bolyongtam összevissza, többek között a fekete-tengeri flottamúzeumban, ami rendkívül pazar gyűjtemény, kár, hogy csak oroszul feliratozva. A turistákra vadászó agresszív nénik és csinos diáklányok egyaránt megtaláltak, hogy menjek el egy kicsit hajókázni – nem mentem, de az ötlet megtetszett, úgyhogy kompoztam egyet az öbölben. Itt látszólag semmilyen hajózási szabály nincs (nyilván van, és betartják, csak nagy a káosz): az öbölben hadihajó, tengeralattjáró, komp, jacht, szörfös, kiscsónakos horgász és úszó egyaránt előfordul. Jalta pálmafás ösvényeit ugyan hiába kerestem, de az egyik kikötőre néző parkban megtaláltam például az afganisztáni háborús veteránok múzeumát. Fotózni nem lehetett bent, viszont belépő sem volt. Az egyszerűen berendezett terem legnagyobb erőssége a fotógyűjtemény: mint egy amerikai filmben. Matrózruhás szovjet katonák kutyával játszanak és hasonló tematikájú képek. A következő vitrinben lévő képeken már ugyanazok az arcok a rehab központban emelgetik a gumilabdát…

the only one nonexistent country in europe

Transznyisztria - Ilyen ország nincs is

Budapesttől csak ezer kilométert kell autózni ahhoz, hogy a kontinens legtöbb nevű, nem létező országába jussunk. Dnyesztermellék, Dnyesztermenti szakadár köztársaság, Transznyisztria néven fut ez a bizarr entitás, nem mellesleg kommunista diktatúra egy vodkanevű elnökkel (Smirnov). A térképen pedig egy vicc…

Gambia mellett bizonyára ez a legkeskenyebb ország a Földön. Illetve először pontosítsunk: nem is ország. A terület hivatalosan Moldova része, ami a Szovjetunió felbomlásakor kikiáltotta saját függetlenségét. A moldávok ezt nem nézték jó szemmel, de az erőszakos visszafoglalás bebukott a Dnyesztermelléken állomásozó orosz csapatok miatt – azóta meg orosz békefenntartók garantálják a biztonságot. Egyébként erősen oroszpárti, szemben a román-európai orientációjú Moldovával, ami abban is megnyilvánul, hogy erősebb az orosz hatás, és a cirill ábécét használják. És a 2007-es népszavazáson a népesség nagyja arra szavazott, hogy csatlakozzanak Oroszországhoz.

A függetlenséget egyetlen állam sem ismerte el, még az oroszok sem, de a kialakult patthelyzet miatt nem volt mit tenni. Maga az ország olyan 20-30 kilométer széles, és párszáz hosszú, gyakorlatilag végig a Dnyeszter keleti partján. Egyetlen város esett csak a nyugati oldalra, Bender, ahol megharapott egy kutya, de nem direkt volt.

Egy kis egyszerűsítéssel a Dnyesztermellék jól járt. Itt volt ugyanis a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság összes ipara, elsősorban fegyvergyárak. A függetlenség deklarálása után persze mindet megtartották, miközben a mezőgazdaság megmaradt a moldávoknak. Így most az egyik félnek rengeteg bora van, a másiknak rengeteg fegyvere, és mindketten Európa legszegényebbjei. Moldovának persze fájt, hogy a zsíros fegyverbiznisz kikerült az ellenőrzése alól, így igyekezett mindent megtenni, hogy a nemzetközi szervezeteknél bemószerolja a transznyisztriai vezetést, hogy fegyverrel kereskedik. Jogosan…

A dnyesztermellékiek egyébként sosem tagadták, hogy gyártottak fegyvert, és ma is gyártanak valamennyit. A fegyverkereskedelem régebben nagyban működött, és két forrása volt: az egyik a volt 14. szovjet hadsereg által hátrahagyott arzenál, ami olyan 40 ezer tonna hadianyagot jelentett, amelynek egy részét bűnös úton értékesítettek. Másrészt meg a saját fegyvergyártás kapacitása. A moldávok által kifogásolt illegális fegyverkereskedelem tehát létezett, és nem túl sok lehetőség volt arra nézve, hogy merre ennek a szállítmányok: vagy Moldova, vagy Ukrajna felé.

Persze nem is volt ez annyira lenyomozhatatlan, de hát egy orosz katonatiszt és a Jóisten között csak Putyin van, ő meg nem játszik kicsiben, és mostanában többet nomádkodik egy szál gatyában, mint hogy levadássza a hatalomra veszélyes elemeket. A vállról indítható rakéták, rakéták, Kalasnyikovok, aknavetők ezreit persze nem lehet csak úgy kicsempészni, de erre nem is volt szükség. A többmilliárdos bizniszben minden brókereken keresztül zajlott, és minden le volt szervezve a gyártástól az elszállításig. Annakidején alighanem az orosz katonai szállítmányokkal távozott a cucc, vasúton, amihez aztán senki nem tudott hozzáférni – ennek nem volt kockázata. Az itt szolgáló orosz tábornokok és ezredesek távol voltak Moszkvától, nem ellenőrizte őket senki. Akinek sietősebb volt, az a tiraszpoli katonai reptérről vitte el a magáét.

Szóval ilyen egy ország ez – kár lenne kihagyni.

Kisinyovból nagyjából húszpercenként-félóránként indulnak kisbuszok Tiraszpolba. A kockázat zéró, bár a híre rossz. Többen is kérdezték, hogy nem veszélyes-e, de ők mind amerikaiak voltak, akiknek még Mexikó is hardcore, meg ausztrálok, akiknek meg vízum kell oda (hehe). Hát nem az. Sőt, minden híreszteléssel szemben még a határon sem próbáltak meg lehúzni. Fura egy határ ez, csak egy oldala van. Kifelé nincs moldáv határőr, van viszont orosz békefenntartó. A békefenntartók ellenőrzése után értünk a tényleges határra, hol ki kellett tölteni mindenféle papírt, majd a kitöltött lapokra kaptam egy pecsétet. De még véletlenül sem az útlevélbe. A pecsét meg azért kell, mert mint minden rendes diktatúrában, itt is nyilvántartják, hogy ki merre mozog, és ha 24 óránál tovább maradok, regisztrálnom kell. Nos, ezt a világért sem akartam, és abban sem bíztam, hogy annyi látnivaló lesz, hogy érdemes lesz még egy napot maradnom.

A határ majdnem a főváros külső kerülete, ami nem meglepő, mert a másik, az ukrán oldal sincs messzebb 20 kilométernél. Tiraszpollal kapcsolatban nem voltak illúzióim, egy orwelli látomásra számítottam, de hatalmasat kellett csalódnom. A kommunista külsőségek ugyan megvoltak, de egészen barátságos és élhető helynek tűnt elsőre. Egy óra után meg már unalmasnak is… Igazából semmi, de semmi különösebb látnivaló nincs arrafelé. Széles utak, egyáltalán nem zsúfoltak, nyugodt tempójú élet, és rengeteg szegény ember. Ezt a piacon vettem észre, ahol olyan dolgokat árultak, amiért az itthoni lomisok sem hajolnak le. A Dnyeszter partja izgalmas úgy öt percre, a parlament épülete vérgagyi. A felvonulási tér felől még csak-csak kinéz valahogy, de a piacról látszik a háta, ami egy sima téglafal. Háromórányi bolyongás után úgy éreztem, ez a város már nem adhat többet nekem, főleg, miután az összes izgalmasabb nevű utcán végigmentem, többek között a Rosa Luxemburgon, a Karl Marxon, a Gagarinon, a Leninán és a Kirov parkon. Utána inkább áttroliztam a szomszédos Benderbe. Ez Transznyisztria leghosszabb trolipályája, összesen 11 kilométert megy a járat.

Még megérkezésemkor váltottam Dnyesztermenti rubelt, ami a világ egyik legbizarrabb pénzneme. Moldovában a lej a hivatalos, ugyanúgy, mint Romániában, csak persze más a váltási arány. Az itteni rubel is csak nevében orosz, és annyira nem konvertibilis, hogy még a szomszédos országokban sem váltják. Legfeljebb az a pár tucat buszos, aki naponta jár át ide az Isten háta mögé. Mivel a beváltott öt eurót nem tudtam elkölteni, három eurónyi mindenhol máshol használhatatlan pénz maradt nálam.

Benderben egy órát sem sikerült maradnom. A viszonylag érdektelen lakótelepeken kívül csak egy tankos emlékmű érdekes annak, aki még sosem látott tankot (a tiraszpoli parlament előtt is van egy, úgyhogy már csak emiatt sem tartoztam a tankot még nem látottak közé), meg egy török kori erőd, amit nagyon meg akartam találni, majd mire meglett, kiderült, hogy nem nézhetem meg, mert katonai terület. Na, ennyit az itteni turizmusról. Miközben kerestem a Kisinyovba visszavivő járatot, megharapott egy kutya, de nem véreztem, úgyhogy simán lemondtam egy jó kis tiraszpoli vagy benderi orvosi rendelőben eltöltendő időről, meg a tetanuszról is. Helyette az itteni járműcsodákat bámultam, ugyanis itt minden kocsi gázzal megy. És szégyentelen módon hatalmas metános palackokat szerelnek gyakorlatilag minden lehetséges helyre, amitől minden járgány úgy néz ki, mint egy vastag mellényes öngyilkos merénylő, aki éppen bekéredzkedik a pesavari Grand Hotelbe.

Ja, és hogy ajánlom-e másoknak az élményt? Nos, mindenképpen. Időutazás, ami megmutatja, hogy mekkora biznisz családi vállalkozásban, kommunista látszatideológiával vezetni egy országot. De legközelebb nyáron megyek, mert ha van ott strand, akarom látni a tömény retro fürdőruhadivatot, meg a parton fekvő sörhullákat. Ki jön?

forgotten countries in europe I

Borünnepek Moldovában

Tisztázzuk az elején: Moldova egy ország, Románia és Ukrajna között. Aki nem hiszi, nézze meg a térképen. Magyarország második szomszédja, de szinte mindenki többet tudna beszélni mondjuk a sokkal távolabbi Andorráról. Aki meg már hallott róla, az általában „elektronik supersonik” és „long live space race, long live Moldavia” Zladról, az A38-on is nyomuló Zdob si Zdubról, esetleg a prostikról asszociál. Pedig ennél több van benne…

Egyik reggel arra keltem, hogy még sosem jártam arra. Mármint voltam keleten mindenfelé, megvolt a Balkán színe-java, de úgy Románia keleti fele, Ukrajna meg Moldova teljesen ismeretlen terület. Egy héttel később fapados repített Marosvásárhelyre. Az már majdnem félút, amit negyven perc alatt lenyomtam a tizenkét órás buszozás helyett. Onnan röpke három óra Brassó, ahol egy ötórás esti városnézés után úgy láttam, hogy kinéztem belőle szinte mindent, és kár lenne ott éjszakázni, így éjszakai vonattal Jasiba, magyar nevén Jászvásárba mentem – az idei év egyik legjobb döntése volt. Imádom a sehonnan sehova tartó éjszakai vonatokat, általában egyedül vagyok a vagonban, és szemérmetlenül át lehet aludni az éjszakát, mint ahogy most is történt. Jasiban már csak egy órát kellett várnom a Kisinyovba induló minibuszra, ami hat euróért vitt át a határon – a taxisok harmincért akartak, arra hivatkozva, hogy menjek velük, úgysincs busz. Európát elhagyni is elég körülményes, nagyjából egy órás procedúra volt, hogy kiengedjenek a drága cigi kontinenséről az olcsó cigi országába. A határig csak bóbiskoltam, de amint a moldáv utakra értünk, egyből fölébredtem, annyira rázott a járat. Koldusszegény apró falvakon vezet át az út, mintha egy orosz dokumentumfilmet néznék az ’50-es évek szovjet vidékéről. Az egyetlen figyelemreméltó elem a közkutak barokkosan díszített bádogteteje… Ez a terület még a Szovjetunióban is a legszegényebb rész volt Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság néven.

A kelet-európai hátizsákozással az a baj, hogy Romániában meg Ukrajnában általában nincsenek hostelek, mint ahogy Moldovában sem, így vagy sokat kell keresgélni, hátha mégis van valami olcsó hely, vagy beletörődni a 30 eurós vagy afölötti szállodai szobába. Mivel a keresgélés mellett döntöttem, találtam is egy eldugott házikót a belváros szélén, ahol egy idős házaspár adta ki a dormitóriummá szervezett nagyszobájuk ágyait, mindössze 9 euróért. Nekik jó kis extra bevétel – nyilván illegálisan – nekem meg egy kellemes hely, ahol legalább tudok találkozni pár hasonszőrű arccal, akik adhatnak pár tippet az odesszai meg krími szállásokról. Talán csak az zavart egy kicsit, hogy éjszaka át kellett menni a hálószobájukon, hogy a vécébe férjek, de ez inkább nekik lehetett szar.

Délután kettőkor lecuccoltam, és akkor derült ki számomra, hogy október második vasárnapja van, az éves kisinyovi borfesztivál délutánja. Áldottam a megérzéseim, hogy nem maradtam Brassóban, most aztán várhatnék egy évet erre a csodára. A szálláson összeszedtem a veronai Marcot, és megmutattuk magunkat a fesztiválon. Ettől kezdve kicsúszott a kezünkből az irányítás…

Moldováról azt kell tudni, hogy a bor a húzóágazat. A kereskedelmi bevételek nagyja a borból származik, és több tízezer embert foglalkoztat ez az iparág. A Szovjetunió összes bortermelésének több mint háromnegyede származott innen, és sok tízmillió literes készletek rejlenek a hatalmas pincékben, köztük a világ legnagyobbjában is, de erről majd később. És persze ami a legfontosabb, hogy nem haszontalan lőréről beszélünk, hanem igen jó minőségű borokról, pezsgőkről. Ez aztán rendbe is tett az este hátralévő részére. Amikor megérkeztünk Marcoval, először még csak óvatos kóstolgatásról volt szó. Találtunk egy szimpatikus üveget, kinyittattuk, megkóstoltuk, ízlett, megvettük. Egy euróért. Ettől kezdve nem volt megállás, sorban nyomtuk végig a kínálatot, aztán lettek alkalmi haverok is, aztán meg saslikoztunk, aztán kardoztunk, aztán odajött hozzám egy őrült, a szemembe üvöltötte, hogy „Te magyar vagy!” és odébbállt, végül besötétedett (kívül-belül). Ami annyiból volt problémás, hogy fogalmunk sem volt, hogy a város melyik részén is vagyunk, de azt sem, hogy a szállásunk hol van, mi a neve, vagy mi van a közelében. Illetve már csak nekem nem volt fogalmam, mert Marco valamikor eltűnt útközben, de hogy én hagytam el vagy ő veszett el, arra egyikünk sem emlékezett.

Közvilágítás és a szállással kapcsolatos alapinformációk hiányában próbáltam kapcsolatot teremteni a helyiekkel, ami egész jól sikerült. Megtalált egy arc, hogy mindjárt érte jön egy haverja kocsival, oda majd jól beülök, és addig furikázunk a belvárosban, amíg nem találok valami ismerős helyet, ahonnan hazatalálok. Az ismerős hely meglett, a kocsiból kiszálltam, a telefonom meg kicsúszott a zsebemből, úgyhogy most a szállás megvolt, de a telefon nem. Kénytelen-kelletlen bementem egy kocsmába, ahonnan fölhívattam a telefonom, amit fölvett a kocsis srác, és megbeszéltük, hogy másnap délután visszaadja. Ez sajnos csak másnap délelőtt derül ki számomra, reggel ugyanis nehezen állt össze a mozaik, és úgy ébredtem, mint Ford Ferlaine, amikor kezében egy marék dollárral ébred, hogy „jaj, tehát mégis elfogadtam” (gy.k. egy kissrác haverjától pénzt…). Nekem egy gyűrött cetli volt a kezemben egy telefonszámmal, meg egy cirill betűs névvel: Szerjózsa. Másnap a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben visszakaptam a telefonom. Marco rosszabbul járt, az övé is eltűnt ugyanis. Csak tőle a tömegben kérte el valaki egy hívásra, és azzal a mozdulattal el is vegyült a sötétben. A rendőrök meg csak kiröhögték… Összességében tehát a közbiztonság kiváló. Az igaz, hogy Marco telefonja eltűnt, de az enyém nemcsak hogy eltűnt, de meg is lett.

Másnapra jó kis pincelátogatást terveztem. A Kisinyov melletti Cricovában van a világ legnagyobb pincéje, egy 120 kilométeres darab. Komplett föld alatti város, benne utcákkal, mint Chardonnay avenue és társai, útkereszteződésekkel, közlekedési lámpákkal és egyebekkel. A pincetúrát elektromos kiskocsival vezették, mint egy elbaszott családi hétvégét a Margitszigeten. A rendszer úgy alakult ki, hogy innen vájták ki azt a sok követ, amiből Kisinyovot építették. És ha már volt egy hatalmas üreg, kár lett volna másra használni. Így ma 30 millió liter bor pihen a pincében, na meg pezsgőüzem, palackozóüzem, borgyűjtemény, VIP szekció meg kóstoló helység. Ebből az izgalmas természetesen a borgyűjtemény. A második világháború után valahogy idekerült Göring borgyűjteménye, amit különösen nagy becsben tartanak. A legrégebbi darab egy 1902-es jeruzsálemi bor, meg egy ugyanabból az évből származó palack egyenesen Jan Becher kezei közül. Akad még pár palack magyar bor is, 1940-es évjárattal. Tavaly eladtak egy ilyet 5500 dollárért, úgy látszik, megéri eltenni a jó termést. Egyébként úgy kétezer embert foglalkoztat a pincészet, és ez még nem is a legnagyobb. Ja, és ebből a kétezerből ezren folyamatosan a föld alatt dolgoznak. De mivel mindent neonnal világítanak, végül is tök mindegy, hogy a pincében vagy egy szerelőcsarnokban van-e az illető.

A VIP szekció pedig a szokásos luxus dolog, a felszín alatt 50 méterrel komplett szalon berendezve, tejüveg ablakai mintha napfényt kapnának, a kandallóból többszáz méteres kéményrendszeren át távozik a füst, a fehér bőrszékeken meg jókat beszélgetett Gagarin, Brezsnyev meg Putyin (valószínűleg nem egymással…)

Van Kisinyovban egy magyar vonatkozású érdekesség, mégpedig egy olyan, ami minket egyáltalán nem érint – ez pedig a magyar követségen működő vízumkiadó központ. Románia tavalyi EU csatlakozásával kénytelen volt bevezetni vízumkényszert Moldáviával szemben. De a moldáv állampolgárok a román vízummal sem tudnak tovább utazni az Európai Unióba, mert Románia nem tagja Schengennek. Ráadásul Kisinyovban az EU-nak csak tíz tagállama képviselteti magát, a maradék tizenhét államba való belépéshez vagy a bukaresti vagy a kijevi EU-s nagykövetségeken tudtak vízumot igényelni. Erre a lehetetlen helyzetre a magyar diplomácia reagált a leghatékonyabban: azt javasolta, hogy az Európai Uniós államok hozzanak létre egy magyar követség által fenntartott vízumigénylő központot Kisinyovban. A vízumszerzés eddig ugyanis – mondjuk ki nyíltan – szopás volt. Például ha egy moldáv sportegyesületet meghívtak egy versenyre az Európai Unió egyik államába, mondjuk Dániába (nekik nincs kisinyovi nagykövetségük), először is szerezniük kell román vízumot. Ezzel az egész csapat elutazik Bukarestbe a legközelebbi dán követségre, és ott vízumot igényel. Ezt természetesen nem azonnal kapják meg, általában pár nap az átfutási idő. Erre az időszakra kell nekik szállás, ellátás, miközben Romániát sem tudják elhagyni, hiszen az útlevelük a dán követségen van. Mindez hihetetlen költség egy egyesület, de akár egy magánszemély számára is, ami gyakran lehetetlenné tette eddig a beutazást. De most aztán mindenki jól járt. A lakosság elégedett vele, hiszen jelentős költségeket és időt spórol meg vele, a moldáv kormány tudja demonstrálni, hogy igenis tesz valamit az állampolgárai érdekében, Magyarország is profitál belőle, hiszen ezzel aktívan kivesszük a részünket az európai szomszédságpolitikából. Ja, és a többi Uniós tagállam is örülhet, mert az az évi mintegy tízezer ember nem jelenik meg a bukaresti vagy kijevi követségeiken. Ennek legfeljebb azok a szállodák és busztársaságok nem örülnek, akiknek eddig komoly bevételeik voltak a vízumturizmusból. De a fenti előnyök súlya miatt mindez aligha érdekel bárkit is. Az európai turisták meg örülhetnek, mert ha véletlenül becsajoznak (itt nem nehéz), és komolyan is gondolják a dolgot, viszonylag egyszerűen lehet vízumot szerezni a friss barátnőknek.

Két nap után rátaláltam a kedvenc kocsmámra, éttermemre, itthon is kéne ilyet csinálni. Egy központi helyen lévő teremről van szó, amibe beállítottak egy bordó-vajszínű pékroburt, ami sörcsapként, pultként és hűtőként funkcionál. Rászoktam a háromeurós menüre: egy korsó sör, egy leves, egy tésztaétel, általában pilmeni. Mivel éjjel-nappal nyitva van, és meglehetősen olcsó, a reggel fél hetes kávétól az esti utolsó sörig mindent ott fogyasztottam. Harmadnap este már szorított az idő, indulnom kellett Odesszába. A nagy sietségben először elballagtam a központi pályaudvarra, ahonnan átküldtek a délire. Onnan meg az északira… Szidtam is rendesen az informátorokat, de hála nekik, fontos felfedezést tettem. A déli buszpályaudvaron véletlenül ránéztem a menetrendekre, és ekkor kiderült, hogy Kisinyovból van közvetlen busz nemcsak Bukarestbe, de gyakorlatilag az összes valamirevaló városba is Romániába. Így aztán egyből megvettem a marosvásárhelyi buszjegyet. Ez körülbelül olyan távolság és viszonylat, mint mondjuk ha lenne olyan, hogy Varsó-Zalaegerszeg közvetlen járat.

Utolsó nap még megünnepeltük a Kisinyov-napot, a város napját is, egész napos felvonulás, piknik, eszemiszom, főleg iszom, aminek csak a kora esti robbantás tett be, de akkor én már nem voltam ott…

tuktuktuk tuk tuk

Életem a tuktuk!

Egy autó túl drága és sok helyet foglal, egy motor meg kényelmetlen. Bezzeg egy átalakított motor…! Az első ember, aki a motor hátsó kereke helyére tengelyt illesztett két kerékkel, majd fölé kétszemélyes ülőalkalmatosságot eszkábált, alighanem föltalálta a tuktukot, a zsúfolt ázsiai és afrikai városok mozgékony kis háromkerekű taxiját. Persze lehet, hogy nem is úgy készült az első darab, hanem hogy egy riksa elé ló vagy bicikli helyett motort fogtak.

Ezt erősíti a tuktuk másik neve, a motoriksa, vagyis a motoros riksa is. A tuktuk név egyébként mindent elárul magáról a járműről; pont olyan, mint amikor a kisgyerek brümmbrümmnek vagy tütünek hívja az autót, ahogy a hangját utánozza.

Hol tudom kipróbálni a tuktukozást?

Magyarországon sehogy. Budapesten ugyan volt egy cég még tavaly, amelyik tuktukkal szállított házhoz, de az már megszűnt. Európa többi országában sem jobb a helyzet, legfeljebb egy-két pihent agyú német, holland vagy brit fiatal követte el azzal élete kalandját, hogy egy Ázsiában vásárolt tuktukkal tért haza Európába – ahová a régebbi, kézzel összetákolt modelleket valószínűleg be sem engedik, és az újabbaknak is kitalálnának mindenféle, Ázsiában alig használt úri huncutságot, mint például a bukósisak vagy a biztonsági öv.

Jómagam Pakisztánban találkoztam először ezzel az izével, addig el sem tudtam képzelni, hogy ez valami rendszeresen és tömegesen használt közlekedési eszköz. Aztán később India, Nepál, Thaiföld, Kambodzsa, Vietnám, Laosz vagy akár Szudán útjain megismerkedtem a tuktukozás műfajával. A tuktukozáshoz tehát elengedhetetlen kellék az utazás. Persze nem mindegy, hová megyünk. Az eszköz a Pakisztán és Indonézia közti hatalmas térségben, vagyis Dél- és Délkelet-Ázsiában őshonos, meg néhány afrikai országban, mint Szudán, Kenya vagy Etiópia.

Tehát mi is az a tuktuk?

Háromkerekű taxi, ami rengeteg féle dizájnnal fordul elő régiótól és ötletességtől függően. A másik jellemzője, hogy olcsó vele a közlekedés, legalábbis sokkal olcsóbb, mint taxizni egy igazi autóval. Laoszban például könnyen olyan tuktukba botlik az ember, ami eredetileg traktor volt, amit hosszú chopperkormánnyal megtoldottak, és mögé eszkábáltak egy személyszállításra is alkalmas platót – itt aztán kettő és huszonöt ember között bármennyi elfér, de az átlagos kihasználtság inkább az utóbbihoz közelít. Ezzel szemben Bangkokban teljesen profi, gyárilag tuktuknak épített, éppen ezért sokkal gyorsabb és erősebb eszközökbe botlunk, ami így nem is annyira izgalmas. Aztán ott van még a kambodzsai módi, aminek az őse a hintó, a saroglya, vagy a Ben Húr féle kocsi volt. Ebben az esetben a motor egy teljesen szabályos 110 köbcentis kínai robogó vagy kismotor, ami után egy kétkerekű, felülről fedett, párnázott hintót erősítenek.

A tuktuk díszítése külön tanulmányt is megérne. Indiai filmsztárok festett vagy újságból kivágott képei, Allah neve, Allah szeme, kulcstartók, tükrök, fényvisszaverők ugyanúgy díszítőelemként szolgálnak, mint az egyszerű színes zacskók, értelmetlen műanyagdarabok, vagy a diszkólámpa-készletek, amik aztán felvillannak fékezésnél, irányváltásnál, vagy ha egyszerűen csak bekapcsolják őket. Ez főleg akkor szórakoztató, amikor egy 1980-as évek dizájnjára hajazó csúcsminőségű kínai space-hifi ontja hozzá az általában nehezen élvezhető helyi zenét – vagy rosszabb esetben egy teljesen tájidegen európai vagy amerikai előadó nálunk már tizenöt éve ciki slágereit.

A tuktukok már említett olcsósága több dologból adódik. Egyrészt kevesebbet fogyaszt, mint egy autó, viszont adott esetben ugyanannyian (vagy többen, például Laoszban a platós traktoron) elférnek benne. Másrészt kisebb mérete és könnyű manőverezhetősége miatt sokkal könnyebben közlekedik a dugóban, mint egy normál kocsi, ezért több fuvarja van, illetve gyorsabban cserélődnek az emberek, vagyis megéri kevesebb pénzért több embert mozgatni. Az sem elhanyagolható szempont, hogy tuktukja bárkinek lehet, akinek van már egy motorja. Egyszerűbb esetben, például Kambodzsában – már csak hozzá kell eszkábálni az unokatesókkal egy kétkerekű toldalékot, és másnap reggeltől lehet vinni a turistákat Angkor romjai közé.

Tuktukkal közlekedni

Tuktukozni mindenki tud, de nem mindegy, hogy mennyiért és mekkora veszélyek közepette. Az első és legfontosabb aktus a felajánlkozó sofőr és járgánya szemrevételezése. Egy rozsdás tengelyű, rekedt hangú életveszélyben ülni ugyan lehet szórakoztató, de egy cseppet sem biztonságos, se nem gyors. A sofőrnél pedig intuitív módon nem árt kitalálni, hogy mennyire néz baleknak, illetve hogy megérti-e pontosan, hogy hova szeretnénk menni, csak hogy a végén ne legyen vita. Kambodzsában történt, hogy három napra kibéreltük egy tuktukot, összesen 30 dollárért, kézfogással lepecsételtük az üzletet. Aztán egyik délelőtt „elfelejtett” értünk jönni a sofőr, máskor meg az angolt nem beszélő öccsét küldte értünk, akivel elég nehéz volt megérttetni a dolgokat. A harmadik nap végén aztán nyújtotta a kezét a harminc dollárért, és csúnya átkozódás lett a vége, amikor csak 25-öt kapott a kiesett délelőtt miatt. De legalább a hintó rendben volt.

A második lépés tehát az árban való megegyezés. Ezt megtehetjük menet közben is, a pénz úgyis fontosabb, mint a forgalom. Általában a turistaárral, vagyis olyan háromszoros árral kezdenek, de ha látják, hogy rutinos utazó ült be mögéjük, elég könnyen meggyőzhetőek. Rutinra pedig úgy lehet szert tenni, hogy a mellettünk ülő helyit megkérdezzük, hogy ő mennyit fizetne az adott útért. Másodjára meg már eleve azt az összeget mondjuk, amit a helyiek fizetnek, így a vita gyorsan véget is ér. Illetve véget is érne, ha nem próbálkoznának olyan ügyes trükkökkel, hogy a hátizsák sok helyet foglal, vagy hogy a fehér ember nagyobb, mint a helyi (ez mondjuk Indiában nem igaz, de ott különösen agresszívak és rámenősek a tuktukos arcok).

Harmadik lépésben már száguldunk is, jobb esetben a célunk felé. Itt alkalom nyílik arra, hogy a különböző tuktukfajtákat egy kicsit összehasonlítsuk. A leggyilkosabb egyértelműen a thai fajta. Gyárban készített tuktuk erőgépekről van szó, amik elvileg elérhetik a 100 kilométeres óránkénti sebességet, ez azonban ritkán következik be a dugók miatt. Viszont hatvannal kanyarodni egy háromkerekű géppel ugyancsak életveszély. De az biztos, hogy nem esik szét alattunk, miközben kifehéredett ujjakkal markoljuk valamelyik bukóvasat. A platós megoldásnál a nagy sebességet nyugodtan el lehet felejteni, helyette viszont sokadmagunkkal is megoszthatjuk a rendkívül kényelmetlen helyet. Az indiai szubkontinensen szintén ismeretlen fogalom a nagy sebesség, elsősorban a tehenek miatt.

A negyedik lépés a fizetés. Ha korábban egyáltalán nem alkudtunk meg, a sofőr bármennyit elkérhet, és azt illik is kifizetni. Persze ha a napi átlag bevételénél többet akar, természetesen arcátlansággal lehet küzdeni az arcátlanság ellen. Ha nem sikerül megegyezni, a körénk gyűlő tömeg bölcsességére és belátására is bízhatjuk a dolgot, az általában beválik.

A tuktukozás elsősorban városi sport, ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudjunk eltölteni benne egy jó órát. Előnye, hogy nyitott, élvezzük a menetszelet, és ha nem vagyunk túl magasak, elég kényelmesen kilátni a ponyva vagy tető alól. Itt aztán valóban részesei leszünk az utcai forgatagnak, cserélődnek mellettünk az utasok, és a dugóban aránylag lassan vánszorogva még a bevásárlást is el tudjuk intézni – ilyenkor az árusok odajönnek a portékával, mi választunk, ők meg szó szerint futnak a pénzük után, mert a tuktukos nem lassít. De természetesen rémálomba is fordulhat az utazás, amikor három-négy hatalmas hinduval kell megosztani a csöpp teret. Egyszer Laoszban egyetlen elérhető járműre voltunk heten-nyolcan, én meg utazhattam a tetőn…

Ingyen fuvar

Egyetlen város van a világon, ahol ingyen is ki lehet próbálni ezt a meseszerű élményt, ez pedig Bangkok. Mint minden pénzkereső szegény ember, a tuktukos is az utolsó pillanatig küzd a viteldíjért. Bangkokban is. Ott azonban egy olyan rendszer működik, ami miatt időnként eltekintenek a pénztől. Ez úgy néz ki, hogy a gyanútlan turista mellé pöfög egy tuktuk, aminek a vezetője elkezdi sorolni a lehetséges programokat: elvisz az óriás Buddhához, az arany Buddhához, a fekete Buddhához, na meg a fekvő Buddhához, és csak 10 bathot (körülbelül 55 forintot) kell érte fizetni. Arról viszont szemérmesen hallgat, hogy útközben beugrunk egy-két boltba, ahol nagyon olcsón aranyat meg mindenféle kézműipari remeket árulnak, és nem ártana vásárolni – természetesen nem kötelező. A nyugati vevőért cserébe a tuktukos benzinkupont kap, így ő sem jár rosszul egészen addig, amíg lát arra esélyt, hogy előbb-utóbb vásárolunk is. Az ajándékvásárlás az egyetlen program, amit sosem teszek, így meg is kértem őket, hogy további boltokba ne vigyenek, mert be sem megyek, inkább hagyjuk az egész körutat, majd megyek máshogy. De addigra megnéztük már a Buddhák nagyját, és az utolsó felé haladunk. Eddig minden bangkoki tartózkodásom alatt az történt, hogy mialatt az utolsó helyen bámészkodtam, egyszerűen magamra hagytak anélkül, hogy fizettem volna. Nem érte meg megvárni azt a fél órát, amíg nézelődöm, inkább hagyták veszni a 10 bathot is, hogy valami fizetőképesebb kuncsaft után nézzenek. Egy komplett Buddhás körút nagyjából 1-2 órás program, ebből a bolti részt pár percre le lehet redukálni. Igaz, Thaiföldön rengeteg egzotikus biszbaszt lehet kapni, ezért a bevásárlás is elfogadható ötlet, ha valaki bahiaboltot akar csinálni a lakásából. Bármi kapható, bármi hazahozható. Kivéve a tuktuk.

Spritzparty at Venice

Szalonspicc olasz módra

Az elmebeteg kalandok rajongói ezúttal lapozhatnak, egy majdnem polgári nyaralás részletei következnek, természetesen röviden. Semmi komoly túlélés, csak kultúra, némi szesszel.

Már ideje volt kicsit belevetnem magam az európai kultúrába is. Határozottan kényelmes és élvezhető, már el is felejtettem, hogy milyen érzés turistának lenni. Jobban mondva fucking touristnak, mert abból jó sok volt – vagy jó sokan voltunk, de legalább nem mutogattak ujjal a helyiek, hogy jééé, egy fehér. Szerencsére mindenki a hangyajáratokat használja, így kényelmesen lehet teljesen kihalt részeket találni. Meg persze jó kocsmákat. Így aztán a borozás meg a spritzezés (Aperol szódával meg fehérborral, benne narancs és olivabogyó) volt a fő program, amibe azért belefért a futurista kiállítás Peggy Guggenheimnél meg egy Leonardo kiállítás. A Szent Márk térre viszont elég volt 2 perc is, beütött a tömegiszony, meg a szalonzene és a keringő iránt érzett olthatatlan utálat, ami galambgyűlölettel párosult.

Az ingázó turistákkal szemben, ha lúd, legyen kövér alapon a belvárosban laktunk. Így aztán sikerült megspórolni a napi 2 óra ingázást, és a végén négykézláb is haza tudtunk (volna) menni. Minden este kommunista buli volt a Rialton. Este kilenctől ska, balkáni és egyéb zenekarok nyomták, miközben igazi sziget-hangulat alakult ki. A komcsik aránylag olcsón adták a remek kaját, az ideológiának pedig naplementével vége lett, így csak a Che-pólókat, náciellenes és palesztin zászlókat áruló sátor utalt a dzsembori vörös jellegére, miközben a nemzetközi közönség kulturáltan lerészegedett.

Arra mindig is kíváncsi voltam, hogy épült föl egy város a vízre. Először is kellett hozzá jó sok pénz. Ez mindig is a rendelkezésükre állt, úgyhogy nem volt más dolguk, mint odavinni mindent. Fél Szlovéniát leborotválták, az ottani tölgyeseket és fenyveseket (a vörösfenyő nem rohad szét a vízben, csomó cölöpöt évszázadok óta nem cseréltek ki) meg berakták a víz alá. Még Libanonból is hoztak cédrust, ott meg alig maradt pár darab mutatóba. A gazdagságot a gyarmatokról szedték össze. Ami ma egy turistáknak mutiba való kisváros, az 1100 évig önálló köztársaság volt olyan gyarmatokkal és területekkel, mint Dalmácia, Isztria, az Égei-tenger szigetei, Kréta, Ciprus, Padova, Verona, de még Konstantinápoly kereskedelmi jogai is ide tartoztak egy darabig.

Most nem fogom leírni ide Velence történetét (valaki ajánlhatna egy olvasmányos és értelmesen megírt könyvet ehhez a témához), csak két érdekességet emelnék ki. Az egyik az, hogy itt volt a történelem első gettója, ahova 500 éve beköltöztették a zsidókat – a gettó akkor még annyit tett: vasöntő műhely. A másik cuccra a wikipédián bukkantam: Velencét az 1849-es ostrom alatt érte a történelem első légitámadása. Ekkor személyzet nélküli, időzítő órával felszerelt léggömbökről bombázták a másképpen bevehetetlen települést. Az egyik töltet a Szent Márk tér közepén robbant, komoly károk azonban nem keletkeztek.

Az italozásra visszatérve, a fedősztori a forgalomszámlálás volt. Vagyis hogy azért piálunk a csatorna partján, mert számláljuk a forgalmat. Ez annyira telitalálat volt, hogy kétszer is találkoztunk konkurenciával, vagyis valódi forgalomszámlálóval. Elég stresszes meló, és hogy fokozzuk a stresszt, állandóan ingatlanokat néztünk. 300 ezer euróért már van elfogadható pecó. Úgyhogy most abba is hagyom az írást, megyek dolgozni. Ha jól számolom, 500 havi spórolással megvan a cucc, az meg csak negyven év. Bár alighanem sokkal hamarabb visszatérek, mert kell a kultúra meg a polgári hobbik, még akkor is, ha nektek kevésbé szórakoztató…