A Vadnyugat legnagyobb kövei között

Snow Canyon

A Vadnyugatot járva eszembe jutott egy régi megjegyzésem. Amikor Tomi barátommal Angkorban voltunk, megkérdezte, hogy tetszik. Mivel sok szempontból ez a világ egyik legleglegje, a hülye kérdésre azt találtam mondani, hogy szerintem nem elég nagy és nem elég régi. Azóta gyakran ezt válaszolom neki a „milyen” kezdetű kérdésekre. Kalifornia, Utah, Colorado és Arizona nemzeti parkjait járva pont arra gondoltam, hogy ez a sok kő mind kurva nagy és nagyon, de nagyon régi.

A másik, ami beugrott, hogy annak ellenére, hogy csomót jártam ronda helyeken, alapvetően mégiscsak a szépet szeretem, főleg a természetben. Azt nyugodtan ki merem jelenteni, hogy Afrika, a Balkán, Közel- és Távol Kelet legszebb helyei azok, amiket az emberi jelenlét nem bírt tönkretenni. Amit az ambiciózus fejlesztő-befektető helyiek fejlesztésnek-befektetésnek gondolnak, az nyugati értelemben nem más, mint környezetrombolás. Hihetetlen, hogy a világ nagyobbik felében a turisták számára kiépített helyek alapvető jellemzői a drótkerítés, a tájidegenre festett betonépület (amit néha elhagynak, megpróbálnak lerombolni, végül félig lerombolják, elhagyják, majd mellette fölhúznak egy ugyanolyat), a szemét, néhány nagyon durva villa kormányközeli tulajdonossal, meg egy rakás lehúzós ember, aki mind akar tőlem valamit. Hogy legyen, mondjuk jó minőségű út, normális kaja a környéken, vagy legalább egy szórólap a site-ról, az mindenképpen túlzott elvárás.

Canyonlands

A nem elég nagynak és nem elég réginek éppenséggel nem mondható hegyi-sivatagi nemzeti parkok egészen új perspektívába helyezték az eddigi tapasztalataimat. A tömegkultúrából, annak is a szemetes legaljáról, az amerikai filmekből (akció, nem vígjáték, és végképp nem családi romantikus) tájékozódó jómunkásember is tudja, hogy ha egyszer valamit kiépítenek Amerikában, akkor abban nincs hiba. Szerencsére igaz ez a nemzeti parkokra is, amit sikerült úgy fejleszteni, hogy egyszerre legyen kényelmes és egzotikus, és közben nem kell kilométereket sétálni ahhoz, hogy végre legyen egy olyan képem, amiben nem látszik a magasfeszültségű vezeték. Vagy fekete nejlonzacskó.

A geográfiai hűség kedvéért itt az útvonalunk, szigorúan a nemzeti parkokra fókuszálva: Yosemite, Mono lake, Snow Canyon, Zion, Bryce, Arches, Canyonlands, Mesa Verde, Monument Valley, Grand Canyon, Death Valley. A közös bennünk, hogy mindegyik kőből van.

Az Egyesült Államoknak ez a délnyugati csücske tartalmazza szinte az összes olyan sivatagi látképet, amiért rákattantam a sivatagokra. Beludzsisztán fehér hegyei, Irán kanyonjai, Afganisztán sivatagos-hegyi tavai, az Atlasz útjai úgy vannak egymásra dobálva párórás autózásra egymástól, hogy útközben rúpia vagy riál helyett dollárral fizetsz a félfejnyi hamburgerért és senkit sem zavar, ha megiszol egy csomagtartónyi sört.

Yosemite campground

A belépő egy ilyen helyre igazán baráti. Első nap vettünk 80 dolcsiért egy annual pass-t, ami az összes szövetségi parkra érvényes, és kocsinként kell egy. Vagyis kettőnknek ennyibe került a 8-10 belépő. Aztán gyorsan rákaptunk a kempingezésre. Oaklandben szereztünk 60 dollárért egy négyszemélyes sátrat, meg hozzá matracot, pár edényt, és készen álltunk a természetre. A nemzeti parkokban lévő kempingekbe külön van belépő, de az felszereltségtől függően 14-20 USD, a motel fele-harmada-negyede. Mondjuk egy 30 dolcsisnál már volt medence is, Zion vörös sziklái alatt. Sátrazásnál az a zseniális, hogy rengeteg hely van a népeknek, néha nem is láttuk, hogy ki a szomszédunk, olyan messze voltak. Minden sátorhelyhez tartozik egy kocsibeálló, egy tűzrakóhely ráccsal, asztal-pad kombó, kitaposott és sima sátorhely, medvebiztos vas tárolószekrény, meg néha még egy csap is. A közelben pedig vécé, zuhanyzó, durva esetben pedig wifi. A kellemesen távol eső helyeken becsületkassza, vagyis borítékba teszed a pénzt, a borítékra ráírod a rendszámod, és bedobod egy ládába. Így nem kell állandó személyzettel hülyéskedni, viszont mindenféle elektronikus rendszer nélkül bármikor le tudják ellenőrizni, hogy fizettél-e.

Útközben beszereztünk egy hungarocell hűtőtáskát, minden reggel vettünk pár kiló jeget, aztán napközben teleraktuk sörrel meg hússal. Fantasztikus biztonságérzetet ad, hogy tudom, bármikor, bárhol, sőt, inkább BÁRMIKOR, BÁRHOL meg tudok inni egy jéghideg sört – bár ez azért egy kicsit trükkös néha. Yosemite-ben elegem lett a kanyarokból, és félreálltunk tájat nézni. Bontottam egy sört, majd Eszter fölhívta a figyelmem, hogy közterületen nem lehet inni. Erre beültem a kocsiba, de akkor meg azért szólt, hogy kocsiban nem lehet nyitott üveg. És egyébként is vegyem fel a pólóm, mert itt szólnak érte. Úgyhogy pólóban és zacskóból ugyan, de a bármikor bárhol jéghideg sört sikerült behúzni a legelején.

A nagy meglepetés egyébként a csendben lezajlott Nagy Amerikai Sörforradalom volt, ami semennyire sem gyűrűzött át az Óhazába. Egészen az utóbbi évekig nem láttam olyan embert, aki a „sör” és „Amerika” szavakra egy kifejezésben ne azt reagálta volna, hogy „és te azt a szart megiszod?” utalva ezzel a Budweiser-Miller-Busch elnevezésű izére. Aztán tervezgetés közben ráakadtam a 140 coloradói microbrewery jelenségre, és hamar kiderült, hogy Utah, Nevada vagy éppen bármelyik tetszőleges államban szép számban állítanak elő iható sört. Így aztán minden benzinkútnál és szupermarketben legalább 30 féle sör közül lehet választani, amiből legalább 25 valami fasza helyi. Ittunk tökkel főzöttet, belga fajtát, vöröset, búzát, erőset, olyan fajtákból, mint a Polygamy Porter (Why have just One!), a Fat Tire, a Golden Spike, vagy a Cutthroat (olyat nem ittunk, de van Nobama Brew vagy Badass Redneck Lager is). Coloradoban aztán nem sajnáltuk magunktól, és Ouray-ben meg Durangoban alaposan teszteltük a kínálat egy részét – ha nem kellett volna vezetnem meg hazajönnünk, tisztességes mélységében is sikerült volna földolgozni a jelenséget.

Aspen Times

Colorado egyébként az út titkos befutója volt. Nem is terveztük, hogy meglátogatjuk, de miután túl sok követ láttunk nagyon gyorsan, úgy döntöttünk, lássunk némi zöldet is. Glenwood Springsben megpróbáltunk coffeeshopozni, de kiderült, hogy csak orvosi papírral adnak el medicalt, viszont mindenki azt javasolta, hogy jöjjünk vissza január elseje után, mert utána legális lesz, és beindul az állam fűbiznisz (aminek az adóját az oktatásba tolják). Végül eljutottunk Aspenbe. Kinyalt, gyönyörű, pont olyan, mint Cortina D’Ampezzo – két órára érdekes, legközelebb legfeljebb mozgásképtelen nyugdíjasként szeretnék odamenni. Viszont Eszternek eszébe jutott, hogy ott élt Hunter S. Thompson. Valahonnan emlékezett valami utcanévre a ranchánál, így aztán eleve bukónak indult kísérletbe bonyolódtunk, hogy megtaláljuk. A vidék nagyjából annyira érdektelen (mondjuk nem csúnya) egy élménykereső típusú ember számára, hogy kizárólag nagyon sok kábítószerrel tudja magát jól érezni hosszabb távon. Mondjuk a Mester ebben a tekintetben sem fogta vissza magát. Amikor megkérdeztük a turisztinfót, hogy nincs-e valami Hunter S. emlékvalami, látszott a nőn, rosszul esik neki, hogy erről a hegyek között fekvő kis ékszerdobozkáról az újságírás doktora jut az eszünkbe. Aztán vettünk egy üveg tequilát és kimentünk a természetbe.

'Trust me, you can dance' - Tequila

Másnap reggel leléptünk. Egzotikus hegyi utakon, elmaradott és ronda bányászfalvakon keresztül terveztünk hosszabb távot megtenni. Miután napközben 5 percet összesen nem mentünk egyenesen, és leszakadt az ég, föllázadtam. Így kerültünk Ouray-be, ami parányi kisváros rengeteg trekking, sziklamászó, terepjárós, elhagyott bányás, ghost town-os programmal, majd Silverton következett meg egy régi ezüstbánya meglátogatása, majd sörözés Durangoban, végül Mesa Verde kanyonba vájt pueblói, valamint Stoner település meglátogatása. 

Colorado

Útközben igen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy különböző érdekes nevű helyekre eljussunk (valamiért egyik sem sikerült igazán, de ez most mindegy is). Két helyet mindenképpen meg akartunk tekinteni: Bagdadot és Stonert. Bagdad szellemváros Arizonában, oda azért nem jutottunk el, mert egy többórás monszunszerű felhőszakadás a hegyi szerpentinen elvitte a fél napunkat, és mire kiértünk a hegyekből, már nem voltam túl lelkes egy félnapos kerülőhöz. Stoner keresése viszont egészen mitikus utazás lett végül.

Mesa Verde

Mesa Verde boltjában igen hamar csodálóm lett egy darkos féle fiatal eladósrác, amikor meglátta, hogy egy rettentő menő fekete kocsiból kipattanok metálos pólóban, és megkérdeztem, hogy kell a Stoner nevű helyre eljutni. Minden második szava az volt, hogy supercool, és hogy tökre eljönne oda ő is. Erre fölajánlottam, hogy elviszem. Kész volt tőle. Lecuccoltunk, és egy fél óra múlva megálltunk fölvenni. Először azt se tudta mit akarok, majd amikor leesett neki, hogy most indulunk és hogy ezt tök komolyan gondoltam, teljesen meghatódott. De ott volt a főnöke, és mondta, ha eljön, kirúgják. Úgyhogy nem jött, de ígértem, hozok neki valami képeslapot vagy egy sört.

Messzebb volt, mint gondoltuk, hosszú és elhagyott völgyben mentünk nagyon gyorsan sokat, de csak olyan táblát láttunk egyszer, hogy Stoner Creek. Sima Stoner nem volt, a GPS is Stoner Creekhez irányított, ami egy farm volt két házzal meg egy kocsival az út szélén, de nem úgy tűnt, hogy árulnak magukról képeslapot vagy van sörük az útközben megálló autósoknak úgy este 8 felé töksötétben. Úgyhogy voltunk Stonerben is, meg nem is, üres kézzel mentünk vissza. A srácnak elmeséltem a sztorit, majd a főnökével addig buzizták a netet, mire megtalálták, hogy Stoner településen két ember lakik, a polgármester meg a felesége, a polgármester-helyettes. Nem hiszem, hogy sokat zavartatják magukat hülye turistákkal.

Később átmentünk a Monument Valley-be, és közben folyamatosan éreztem a nihilt, ami a navahók földjén körülvett. Óriási a munkanélküliség, mindenki csak lézeng az utcákon. Mivel nem tekintik magukat letelepedett városi népnek, a városaik szarok. Minden földszintes és minden mindentől messze van, a köztér a Walmart parkolója. A boltok a legolcsóbb szemetet árulják, alig találtunk valami természetes és ehető kaját. Körben egyébként gyönyörű sivatag, csak nincs hova menni, meg nincs minek. A tájban sem lehet bóklászni, minden utak által körülvett terület be van kerítve, szerintem egy kisbolygó súlya ki van ott feszítve szögesdrót formájában. Az arcok sem túl vidámak, páran be vannak állva, némelyik zsét akar, akinek meg van munkája, az a turisztoknak szolgáltat méregdrágán és mosolytalanul. A táj szemetes, még a mellékutakon is mindenhol széttört sörösüvegek és nejlonzacskók. Nem volt értelme maradni, megnéztük a Four Cornert, ami négy állam határa egyetlen pontban. A turisztok arra nyomulnak, hogy a négy végtagjuk a négy államban legyen, és mivel egyszerre csak egy ember fér a pontra, sorban állnak és magukat fényképeztetik, ahogy szerencsétlenkednek a béna tagjaikkal meg a bálnatestükkel. Az egyik nő olyan kövér, hogy guggolásból nem tud felállni, és azon röhög, külső segítség kell, hogy a négy államból legalább kettőt föladjon, és a következő hatvanéves retardált infantilis végre elfoglalhassa a kutyapózt. Amikor már a navahó karkötőárus is kiröhögi a  kutyába lement embert, úgy érzem, nincs lejjebb. Inkább léptünk tovább Vegas felé.

Angel's Landing, Zion

Vendégségben a Nagy Sátánnál

„Welcome to the jungle we've got fun and games
We got everything you want honey, we know the names
We are the people that can find whatever you may need
If you got the money honey we got your disease”

Caliente city... ööö town ... settlement

Pontosan ez volt az a dal, amit a motel tulajdonosa énekelt reggel 8 körül az ajtó előtt. Kicsit hamis volt, és nagyon hangosan énekelte tiszta szívből. Félálomban aláhaluztam a gitárokat, majd amikor a refrént is elnyomta, észrevette, hogy ott állok mögötte. Félszeg mosollyal elnézést kért, de biztosítottam afelől, hogy ez jobban üt, mint bármilyen szar kávé. És hogy király volt. A helyszín Caliente, bájos egykétezres kisváros Nevadában.

Előző este éppen kezdett ránk sötétedni, és már nem volt kedvem újabb 60 mérföldet vezetni a következő településig – idáig is nagyjából azért jöttünk el, mert az utóbbi egy-két órában nem volt értékelhető emberlakta vidék, legfeljebb olyan, ahol megesznek és elásnak, ha egy picit nem figyelünk oda.

Este emberünk azzal fogadott, hogy hejdejó, az első magyarok nálam. És hogy tud finnül meg oroszul. Mindezt a ’80-as években finnországi tanulmányai alatt szedte össze, a célja pedig az volt, hogy a hosszan elhúzódó hidegháborúban megfelelő információval lássa el az otthoniakat. Igazán sosem állt munkába, leomlott a fal. „Akkor kellett volna ledobni nekik az atomot” – viccelődik, így viszont munka nélkül maradt. Ahhoz már túl fáradtak voltuk, hogy kiderítsük, hogyan lett moteltulajdonos Calientében.

Santa Monica pier

Hogy mit csináltunk Nevadában? Mr. Hunter S. narratívája értelmében vártuk, hogy hatni kezdjenek a drogok. Valójában nászúton voltunk, és az afganisztáni Wakhan corridor évek óta halogatott felfedezése és egy USA délkeleti körbeautózás közül választottuk ez utóbbit – elsősorban a bármikor hozzáférhető és megnyitható sör, valamint az óceán miatt döntöttünk így. Na meg hogy egy évtizednyi szakadt helyeken való csatangolás után legyen valami új típusú élmény. Nekem például az, hogy mindenki beszél angolul (mondjuk erre már Szingapúrban is ráflesseltem, de az csak pár napig tartott), és hogy a közlekedés nem a túlélésről szól.

Los Angeles nem az a város, amit az ember véletlenül felfedez pár nap alatt, így rutinosan kihagytuk szinte az egészet. Hollywoodban laktunk, és lekocsiztunk Santa Monicába meg Venice Beachre, a többit meg leszartuk. Hollywoodi bed and breakfastünk szürreális élmény. Hatalmas villa egy előkelő helyen, ahol ajtót nyit Sylvester, a teljesen homoszexuálisan viselkedő fekete házimindenes. A pecó belül tiszta giccs, porcelánok, szobrok, zongora és mindenféle biszbasz a világ minden tájáról. Az egyik szoborra rámutat: ő a tulajdonos, világhírű cirkuszos, abból van ez a csinos kis villa. És ha már itt vagyunk, köszönjünk is be Davenek. Dave a tulaj, akit a szobor formáz. Sylvester fölkísér a lépcsőn, benyit egy napfényes, ám meglehetősen áporodott szobába, amiben csak egy ágy van, meg benne egy élőhalott bácsi. ’Hi Dave’ integetünk, ’ggboffuhumuhum’ üdvözöl Dave, majd csontvázarca visszahanyatlik. Sylvester másnap reggel séfsapkában és nejlonkesztyűben fogad, csinálja a reggelinket, a féltányérnyi lazac mellé pakol egy kis rántottát is. Kell is a táp, a Venice Beachen előző este bevásárolt medical kicsit hamarabb lesújt az otthon megszokottnál.

Where the hell is Art Mooney?

Hollywood őrülten vicces hely egy napra, de nem hiszem, hogy képes lettem volna a turiszt részeken egynél többször végigmenni. Ott, ahol a rohadt sok csillag van a padlón (nem találtam Art Mooneyt, pedig hallgattam volna egy kis avantgarde zenét), és egy hatalmas diznilend az egész transzformerszes emberekkel, betmennel és szupermárióval. Rajtuk már csak az a félmeztelen kigyúrt feka tett túl – legalábbis minimalizmusban –, aki egy sarkon álldogált egy kartonnal a kezében, hogy fotó 1 USD. A nap leghosszabb ideig tartó programjának egyértelműen az Amoeba lemezbolt meglátogatása bizonyult, amiben csak black metal címszó alatt volt vagy két sor, és a kínálat tizedét ha ismertem (de azt is csak logoról). Végül vettünk pár Monster Magnetet, Mötley-t meg Neu-t, hogy legyen vezetős zene, amíg meg nem találjuk az USB-t a kocsiban. Harmadnapra meglett.

50 km egyenes

Ja igen, a kocsi. Otthonunk bő három hétre. Indulás előtt bookoltunk egy Corollát, hogy ha Afganisztánban bírja a hegyeket, meg Líbiában a sivatagot, akkor itt is jó lesz. Az autókölcsönzőnél gyakorlatilag leszartak minket, csak intettek, hogy válasszunk bármit a parkolóból. A bármi a félteherautónyi Ford SUV, a kétajtós Dodge Challenger, meg egy Dodge Charger volt. Mind messze felül a Corollán. Nincs Corolla, értsük meg, ezeket tudjuk elvinni. Yes, same price. Azonnal beültem a Challengerbe, Eszter csak belenézett és azonnal klausztrofóbiás lett, így vittük a Chargert (szerencsére). Két nap múlva már aludtunk benne, négy nap múlva pedig tele lett a csomagtartója tűzifával meg sátorral, egy héttel később pedig kipörgettük a végsebességet egy alig 50 kilométeres nyílegyenes szakaszon a nevadai sivatagban, ahol senki sem jött szembe ezalatt.

Mono lake

Égő Yosemite

Addigra már túl voltunk San Franciscon, a Yosemite nemzeti parkon (mögöttünk egyből le is zárták az utat a bozóttűz miatt), a Mono lake-n. Egyre szürreálisabb helyekre jutottunk, ebből a szempontból a Mono lake környéke elég erős kezdésnek bizonyult. A tó mellett autózva kempinget kerestünk a hegyek között. Az eget eltakarta a füst, ember sehol, csak őzek, végül egy kisebb tóhoz értünk, ahol egy bezárt kunyhó jelezte a kempinget. Valami horgász intett, hogy merre induljunk, és majd reggel bejelentkezünk, ha úgy adódik. A sátorhely teljesen elhagyatott, az egész környék az, egy legalább hatvan-hetven éves rozsdás kocsironcs mellett alszunk. Aki túl sokat tévézik, az itt tutira összeszarja magát, még szerencse, hogy én csak a Discoveryn nézem az űrös műsorokat.

folyt. köv.

Yosemite

A Birodalom romjain: zakatolás Mianmarban

A vonatozós történetek valahogy mindig szórakoztatók – legalábbis addig, amíg az ember nem MÁV-val jár dolgozni naponta. Az utóbbi évtizedben túlestem 30-40 órás indiai és pakisztáni önsanyargatásokon, bejártam a volt Jugoszlávia legtöbb kötött pályáját, suhantam óránként 200+ kilométerrel Japánban, de ez a mianmari vasutazás tudott újat mutatni.

Elég sok egykori gyarmatról el lehetett mondani egészen az utóbbi egy-két évtizedig, hogy ami fejlett és működőképes volt ott, azt az egykori gyarmattartónak köszönhetik. Hogy ez mennyire igazságtalan tétel, arról természetesen lehet vitatkozni (teljesen nyilvánvaló, hogy kisebb kontinensnyi népeknek tették pokollá az életét a hozzájuk képest parányi európai nemzetek, például a britek oszd meg és uralkodj politikája India és Pakisztán kialakulásával kapcsolatban – erről könyvtárakat lehetne teleírni). De az kétségtelen, hogy rengeteg olyan ország van, ahol az egyszeri fakingturiszt pontosan ugyanazt az infrastruktúrát használja, mint 60-80-100 évvel ezelőtt a britek vagy a franciák – Mianmar esetében például a britek.

A történet egy Nyaungshwe nevű földi paradicsomban kezdődött. A földi paradicsom olyan helyet jelöl természetesen, ahol mindenki szívesen tartózkodna – és tartózkodik is, ennek megfelelően hordákban járnak a backpackerek éjszakai szállást keresve (sem találva). Csúcsszezon van, a tavaly előtti 300 ezer turistából idénre egymillió lett, amit az infrastruktúra nem meglepő módon képtelen volt követni. Tehát hordákban grasszálnak a turisztok a városban, végül 10 eurós donáció fejében valamennyien a buddhista kolostorokban találnak maguknak szállást. A város mellett csodálatos tó, körülötte falvak, lehet bringázni, motorcsónakozni, túrázni, meg ami kell. Az Inle tó Mianmar egyik kötelező programpontja, ezért a legtöbb közlekedési eszköz zsúfolt, a közeli városkából a „fővonalra” csatlakozó vonatot leszámítva, ami egy Thazi nevű helyre megy, ahol át lehet szállni Yangon felé délre, vagy Mandalay felé északra.

Mivel a neten azt írták, hogy a 150 kilométeres út 10 órát vesz igénybe, nem is volt kérdés, hogy ki kell próbálni. Szándékunkban megerősített a szerény költségvetésünk, valamint hogy a vonat maradt az egyetlen közlekedési eszköz, amit még nem próbáltunk az utóbbi két hétben. De a 15 kilométeres óránkénti haladás győzött meg leginkább, meg hogy mindenki azt írta a neten, hogy élete legszebb vonatútja ez volt.

A következő hajnal már a vasútállomáson talált, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy jegyet kizárólag dollárért árulnak. Ez csak azért volt probléma, mert az összes pénzünket helyi valutába fektettük előző nap, bank pedig nem volt olyan közelségben, hogy váltással együtt elérjük az aznapi vonatot. Szerencsére találkoztunk egy holland-amerikai párral, akik előző napi árfolyamon visszaváltották nekünk a pénzt, és még pluszban is 35 dollárt – ennek még lesz jelentősége. Maradt 5 eurónk helyi kyat-ban („csat”-nak ejtik valamiért), és erősen reméltük, hogy igazak azok a hírek, melyek szerint a mianmari történelem első nemzetközi pénzügyi tranzakciója két héttel korábban történt egy Mastercardos ATM-en keresztül. A holland csaj mesélte amúgy, hogy hallott egy sztorit a vonatról, miszerint annyira ráz és zötyög, hogy az egyik kaptatón egyszerűen lecsatlakozott az utolsó kocsi, és visszagurult a lejtő aljára. De a mozdony megállt és visszament érte. Izgatottabban vártam ezt az utat, mint gyerekként a kisvakondos meséket.

Bő évtizednyi utazgatás után is nehéz megszokni, hogy a fehér ember státusza akkor is magasabb a helyiekénél, ha lehányt pizsamanadrágban, ápolatlan borostásan, két dollárral a zsebében dohányzik a nemdohányzó tábla alatt. Mi ennél lényegesen jobban néztünk ki, meg is jelent egyből az állomásfőnök, hogy ő majd elintézi a jegyünket, ne legyen vele gondunk, addig üljünk le az irodájában a befalazott kandalló mellé (vajon a britek fáztak, hogy ilyeneket építettek?). Közben egy csapat katona bámult, és amikor azt hitték, nem látom őket, titokban mellém osontak, hogy a többiekkel röhöghessenek, mennyivel magasabb vagyok náluk. Beszálltam a játékba, az egyiket a székre állíttattam magam mellett, ezzel teljes volt a siker, mert így mégiscsak ő volt a magasabb. Aztán ugrásból megérintettem a plafont, ezzel egyből kilőttem a játék legmagasabb szintjét és véget ért a móka. Később még volt peronon focizás, ami a napi két vonat mellett (ami ugye nem tud 20-nál gyorsabban menni) nem túl nagy kockázat.

Ahogy elnéztem a síneket, nem voltam biztos benne, hogy ezek nem találkoznak a végtelenben, vagy inkább a közelben, a látóhatár felé valahol.

Végül bedöccent a vonat. A britek építették, és ők is takarították utoljára. A kondás legszennyesebb inge a Burj Dubai bársonytapétája ehhez képest.

Nem, nem igazából koszos. Az olyan, mintha tiszta lett volna, de már nem az. Ez maga a kosz. Koszból van. Eredeti színe semminek nincs. Mivel úgy látom, tisztán ezt a tripet sem lehet megúszni, egyszerűbb fejest ugrani bele és leszarni a körülményeket. Így viszont egyből jobb minden. Egyrészt rengeteg hely van, az egész kocsiban talán öten vagyunk. Az egymással szemben lévő ülések között legalább másfél méteres hely, kinyújtott lábbal sem érem el a szemben lévő széket. Az ablakon nincs üveg, amit imádok, mert így hűt a menetszélnek csúfolt szellőcske, és bármennyire ki tudok hajolni fényképezni meg bejövőzni. Hogy a tisztaság másik dimenziója se szenvedjen csorbát, azonnal ráreccsentek egy kétdekás viszkire, hogy jobban teljen az idő. A viszki jó, legalábbis a Jonny Walker féléknél nem rosszabb, és olcsóbb, mint a sör. Túl sokat inni amúgy sem akarok, mert ha van olyan sarka a vonatnak, amit semmiképpen sem akarok látni, akkor az pont a vécé.

Ahogy kanyargunk a hegyek között, megértem miért tetszett eddig mindenkinek ez a zötykölődés. A táj ugyanis mély nyomot hagy bennem, és nem csak az ittasodás miatt. A szerelvény közben olyanokat ráz, hogy néha attól félek, felborulunk. Időnként olyan hullámvasútra futunk, hogy nem éppen könnyű testem elemelkedik az üléstől, és megállás nélkül röhögünk.

Délutánra szép magasra fölkapaszkodunk, egy kis faluban megtelik a kocsi iskolásokkal, akik minden nap ezzel nyomják az oda-vissza utat. Kicsit irigykedem, de azért olyan nagyon nem, mert én az iskola mellett laktam, így ha ráérősen mentem be, akkor sem tartott tovább két percnél a lakásajtó és a tanterem közti út. Kicsit elszoktam a folyamatos óbégatástól és az alagutak sötétjében való sikongatástól, de azért nagy fless volt ez az életkép. Amikor kellő magasságba értünk, megkezdődött az ereszkedés a meredek hegyoldalon. Talán Equadorban van hasonló (vagy máshol is biztosan, de csak onnan hallottam ilyesmiről), hogy a lépcsőzetes lejutást úgy oldották meg, hogy a pálya egy részére beraktak egy váltót, és a következő etapban a mozdony letolja a szerelvényt a következő lépcsőig, ahol ismét húzni kezd – mindezt egészen a völgy aljáig. Közben párszor Bosznia jut eszembe: hatalmas karszthegyek sziklái alatt zötyögünk, és ha lenne üveg az ablakon, csont nélkül el is hinném, hogy a Balkánon vagyunk.

Estére elég rendesen sikerül beviszkizni, sőt aludni is, de egyszer csak megérkezünk Thaziba, ahol véget ért a száguldó luxus. Egy helyi fazon szerint ma már nincs több vonat Yangon felé, persze nem hisszük el, és egy óra múlva indul is a következő. Van itt second class, first class, upper class és sleeper. Szinten csak dollárral lehet fizetni… előszedjük a 35 dolcsinkat, és megnézzük, mire elég. First class, 17 dollár per jegy. Boldogan megvesszük, és szorongatom a visszakapott egydollárost. Akkor még nem is sejtjük, hogy a first class egyenlő second class plusz helyjeggyel. Vagyis ugyanaz a derékszögű kényelmetlen fapad, csak van számozott helyünk, ami biztosítja az ülve utazást.

Ez a vonat is mocskos, bár annyira nem, mint az előző, viszont sokkal büdösebb, a dohányzó szerzeteseknek hála. Így töltjük a szilveszter éjszakát, ahogy „L” alakban próbálunk meg aludni a nálam fél méterrel kisebb emberekre tervezett fapadon.  Az éjszaka szopás, a reggel is az. Mianmar nem kifejezetten agyonlakott, és a feliratok sem hasonlítanak az általam ismert ábécékre, úgyhogy saccolni is csak merjük, merre járunk. Mire Yangonba érünk, olyan szilveszterezésen vagyok túl, amin még soha. Ez az első, amire évek múlva is pontosan fogok emlékezni.

A demokrácia kitörésével egyidőben megpróbálja betenni a lábát a nemzetközi karvalytőke is. Egyelőre még Western Union sincs az országban, és a hírek szerint az első, nemzetközi tranzakcióra alkalmas ATM-et is csak két hete installálták. Vagyis ha két héttel korábban érkeztünk volna, most esélyünk sem lenne pénzhez jutni, és utolsó yangoni napjainkat azzal kéne tölteni, hogy kiszáradva gyalogolunk ki a reptérre. A térképen kinézett automata előtt pár utcával, a szállásunktól pár sarokra kiszúrunk egy zsír új, rendőrrel őriztetett pénznyerőt. Mély sóhajjal és keresztbe font ujjakkal dugom be a kártyám és emelek le vagy 100 eurónyi kyat-ot. Működik!

A nap többi része energiapótlással (értsd: masszív sörözés) és hasonló felelőtlenkedésekkel telik. Legközelebb, ha erre járok, egyrészt több időre jövök, másrészt meg mindig lesz nálam egy marék dollár. És soha, de soha nem ülök fel second classra. Sőt, firstre sem.

Disneylandem, Szingapúr

Adott egy városállam, ahol folyamatosan rohadt meleg van, és rengeteg hülye szabályt kell betartani. Hogy mégis miért jó ez a mesterségesen tervezett város és társadalom?

Plázaváros

Utálom a plázákat. Ha rajtam múlna, sose mennék be egybe sem, de néha rákényszerülök a lustaságom miatt. Szingapúrban először az időjárás, majd a hasmenés kényszerített az ellenség földjére, amelyek abban különböznek az itthoniaktól, hogy elegánsak, minőségi anyagokból készültek, és esztétikai élményt képesek okozni. Emellett az egymás mellé épült plázák a föld alatt össze vannak kapcsolva egymással, aluljárókkal és a metróval, így akár egy órát is lehet gyalogolni a napfénytől védve, tetőtől talpig légkondicionálva. Mivel a statisztikák szerint az ország népességének 8 és fél százaléka milliomos (dollárban persze), a fő bevásárló utca, az Orchard plázáiban simán elfér 20-30 Breitling és Cartier szakbolt és társai. Egyébként állami policy, hogy a vásárlás és a kajálás alapvető szükséglet, így az egész ország arról szól, hogy mindkettőt a lehető legmagasabb színvonalon lehessen művelni.    

Nyilvános vécék

A tiszta és mindenhol fellelhető vécék is képesek vonzóvá tenni egy várost. Hogy megfelelően érzékeltessem, a szingapúri vécében nem a földről, hanem a deszkáról is lehetne enni. Persze ez nem magától lett ilyen. A vécéket a Restroom Assotiation Singapore felügyeli,  térképen tartja a kapcsolatot az ügyfelekkel (LOO – Let’s Observe Ourselves), és természetesen ingyen van – nem úgy az az 1000 dolláros büntetés, amit utcán vizelésért osztanak (na jó, USD-ben csak 800). Amikor elkezdődött a belső öklözés egy fűszeres kínai leves után, nagyon hálás voltam, hogy ilyen kulturált helyen vagyok éppen.

Mindenki tud angolul

Még sosem jártam angol nyelvterületen, talán csak ezért érdekes számomra. De az, hogy az utolsó kínai tetőfedő vagy maláj metróvezető is remek, nem ázsiai angolt (lédísz end centülmen) beszél - legalábbis pár napos látogatásom alatt ezt tapasztaltam -, az felettébb megkönnyíti az egyébként nem túl bonyolult tájékozódást. Na meg az, hogy minden ki van írva az ország négy hivatalos nyelvén. Igen, ebből az egyik az angol. Ez a közvetítő nyelv.

Negyedek

Indiai negyed, kínai negyed. Aki járt már mélyebben dél vagy kelet felé, annak él egy kép a fejében ezzel kapcsolatban. A közös pont a bokáig érő dzsuva, a rohadt zöldségek párája, a gyomorforgató curryszag és a vállalhatatlan tömeg. Mivel Szingapúrban 500 dollárra büntetik az utcai szemetelést, a köpködést, a tilosban való átkelést, ráadásul az utcai kajaárusokat is betiltották – pontosabban kijelöltek nekik plázányi épületeket, ahol többszáz standon árulnak, kulturált körülmények között – kíváncsi voltam, mi maradt az „igazi” Ázsiából. Ami maradt, az tiszta Európa: az indiai negyed több hindu templommal, a kínai meg több integetős aranymacit áruló standdal. (A kaja ugyanúgy fosat).

Építészet és dizájn

Ahol van pénz, és van stílus, ott van az én Disneylandem. Amíg egy-egy város büszke a híres épületeire, és kellőképpen körbeveszi azt parkkal, vagy legalábbis nem építi be az egészet giccsparádéval, addig Szingapúrban egymás mellé épülnek azok a mesterművek, amelyek más nagyvárosokban egy egész negyedet tesznek vonzóvá önmagukban. Csak egy példa a Marina Bay környékéről: a Marina Bay szálloda az 50. emeleti 300 méter hosszú parkjával és úszómedencével, előtte az ArtScience Museum lótuszvirágot idéző épülete, meg az öböl a felhőkarcolós skyline-nal. A másik oldalon pedig a Gardens by the Bay üvegháza (2012 épülete a World Architecture Festival szerint), na meg az Idő uraiból kinézett szürreális SuperTree projekt 18 mesterséges óriásfája. Köztük pedig gyaloghíd, alatta csónakázótavas pláza Ferrari bolttal és a többi.

Utak és a F1

Gondolom Bernie-t nem egy egzotikus társasúttal vagy egy ingyenes Jaguár tesztvezetéssel vették rá arra, hogy hadd legyen Szingapúrban Forma-1 – vagy inkább a Forma-1-ben Szingapúr, ráadásul éjszakai futammal. Az egész országban egyetlen kátyút sem láttam, az infrastruktúra mindenhol minimum kiváló. Az más kérdés, hogy az autósoknak kedvez: a belvárosi piroslámpa leosztás értelmében egy kereszteződésnél 70-80 másodpercet kap az autóforgalom, és 10-15-öt a gyalogos. Csalni lehet, de azt 500 dollárra büntetik. Hogy ne legyenek végtelen dugók, rendszámot korlátozottan osztanak a népeknek, és minden autót 41%-os vám terhel, meg 1000 helyi dollár regisztráció. Ráadásul, aki az első autóját akarja regisztrálni, az autó értékének 150%-át is ki kell csengetnie. A népesség 85%-a tömegközlekedik. Van mivel.

Kaja

Szingapúr igazi ázsiai vegyigyümi. Alapvetően három népség osztozik rajta: az indiai, a kínai meg a maláj. Természetesen ez a konyhán is látszik, ami kiegészül a japánnal, filippínóval, indonézzel, vietnámival, thaijal, de azért felbukkan az olasz, a francia vagy az argentin is. Amikor pár évtizeddel ezelőtt épült a város, gyorsan kellett sok lakás, amiket egyszerűbb volt konyha nélkül építeni. Így aztán utcai árusok ezreire volt szükség, hogy kielégítsék a folyamatosan növekvő keresletet. Hogy ne legyen éktelen nagy kupleráj, néhány tömbönként elhelyeztek egy-egy kajapiacot, ahol több száz kis stand működik mindenféle stílusban, folyamatosan tisztán tartva. Egy ilyenben ettem ottlétem legjobb kajáját, egy jó fűszeres tom yum levest. Az más kérdés, hogy napokig nem tudtam messzire távolodni a plázák vécéitől.

Elrettentő büntetések

A kulturált körülmények között való egymás mellett élés nehéz kihívás még egy magunkfajta igen fejlett és kifinomult demokrácia számára is, homogén népességgel. Sokkal bonyolultabb a helyzet, ha különböző ázsiai népek élnek együtt, főleg az indiai a kínaival. Hogy a helyi Little India ne úgy nézzen ki, mint Delhi vagy bármely más indiai metropolisz valamelyik külvárosa, hogy ne legyen mocsokkal, bűzzel, csótánypatkányrüheskutyával teli kloáka, szigorú szabályokat kellett hozni – és be is tartatni azokat. Csak így lehet vonzóvá tenni egy ilyen parányi városállamot. Tehát a fizetési lista, szingapúri dollárban (1 helyi = kb. 0,8 USD): tiltott helyen való dohányzás: 1000; galambok etetése, liftbe vizelés: 500; szintén ezret fizet, aki cigit ad el kiskorúnak, aki rágót hoz be az országba, szemetel vagy köpköd. A tömegközlekedésen kajálás 500-ba kerül, a vandálkodásért meg börtön jár vagy botozás. Ha porraloltózol a helyi bkv-n, 5000 a bünti. És a legviccesebb: tilos a durian nevű gyümölccsel metróra szállni. Itt nem lehet eljátszani a hülye turistát, mert mindenkit egyenlően kezelnek a hatóságok, és a rendőrt sem lehet kenni, mert erősen korrupcióellenes a mentalitás. Illetve kenni lehet, de azért börtön jár.

Mesterséges paradicsomok

A mindenféle parkok közül elsősorban az állatkertet és a Gardens by the Bay-t emelném ki. Előbbi világhírét annak köszönheti, hogy minden állatfajnak megpróbáltak természetes élőhelyükhöz hasonló ketrecmentes környezetet építeni. Nyilván a kobrától üveg választ el, és a tigrist sem lehet simogatni, a majmok viszont köztünk vannak – legalábbis a nem túl nagyra nőtt fajok. A Garden meg a világ legnagyobb üvegháza, pontosabban két üvegház, az egyikben egy 35 méter magas heggyel és vízeséssel, 2-3000 méter tenger feletti magasság mikroklímájával, és összesen negyedmillió növényfajjal. Mellette pedig a már említett óriásfák okoznak moziélményt. A fák egy gigantikus ökoprojekt részei. Összegyűjtik az esővizet, és a rajtuk lévő napelemek az egész objektumot ellátják vízzel és árammal. Egy magamfajta keleteurópai fazonnak tiszta időutazás Szingapúr, a többi utammal szemben ezúttal nem a múltba… ami után még jobban feltűnik Magyarország fejletlensége és ötlettelensége.    

Ha valaki Délkelet-Ázsiában jár, mindenképpen érdemes megállni pár napra Malajzia és Indonézia között. A repjegy a kualai (bangkoki, stb.) reptéren, indulás előtt másfél órával megváltva 70 USD. Napi 50 USD-ből el lehet lenni kényelmesen, de erre rájönnek a belépők (20-25 USD között, és nagyon megéri).

Akit más szempontok is érdekelnek, annak egy kiváló összeállítás itt.

Burma bármi áron

Még csak egy hete utazgattunk Mianmarban, amikor feltűnt, hogy nem sikerül kétszer ugyanolyan közlekedési eszközön megfordulni. Eszembe jutott Charley Boorman (ez az a csávó, aki Ewan McGregorral lenyomta a Londonból induló földkerülő motorozást, a Long Way Round-ot, meg a London-Fokváros Long Way Down-t), aki úgy utazott el Európából Ausztráliába, hogy közben sportot csinált abból, hogy minél több féle közlekedési eszközt vegyen igénybe – néha kicsit erőltetetten. A végeredmény nyaralásnak maxpontos, pihenésnek értékelhetetlen – hogy kinek mi a jó, azt döntse el maga. Nekünk így bejött. 

Gyalog

Minden továbbjutás alapvetése. Túl sokat nem stresszeltünk rajta, három napra bevettük magunkat a hegyek közé az Inle lake-től keletre. Az egész úgy kezdődött, hogy naivan megérkeztünk Yangonba egy bő héttel korábban. Akkor még nem tudtuk, hogy a szezon közepén a legtöbb szállás a többszörösére drágult, a közlekedés sem olcsó, és lesz olyan helyzet, amiben repülőjegyet kell vennünk. Egy héttel később nyilvánvalóvá vált, hogy a három hétre vitt pénzünk másfél hét alatt el fog fogyni, ezért őrületes spórolásba kezdtünk. Ennek örömére Nyaungshwe-ben kóborolva és legolcsóbb sörre vadászva belebotlottunk a ZZ Top Tourist Service-be. Név alapján elég rakkenroll, és a céget képviselő Mr. Win is meggyőző volt.

Mr. Win a vállalhatóság határáig beállt egyötven magas – vagy inkább alacsony – figura réveteg tekintettel és mianmari tartózkodásunk addigi legértelmesebb válaszaival és legkonstruktívabb felvetéseivel. Kiszámoltuk, hogy legalább ötven dollárt megspórolunk azzal, ha szerzünk egy guideot és három napra felmegyünk a hegyekbe.

A túra elején nem maradt kétség afelől, hogy a vezetőnk, Mr. Ton nem tud angolul, és azt is olyan kiejtéssel prezentálja, ami mindenféle szofisztikáltabb kommunikációt lehetetlenné tett a későbbiekben (ovada – over there, pizun – poison meg ilyenek). Így aztán Buddha életét többször végigbólogattuk, majd amikor befejezte a végtelen magyarázatokat, megnyugtattuk, hogy otthon okvetlenül az lesz az első, hogy utána nézünk a neten. Cserébe viszont Mr. Ton megértette, hogy nem akarunk más turisztokat látni, és hogy imádjuk a jó kaját, és ennek a két kritériumnak maximálisan meg is felelt. Egyrészt isteni háromfogásos ebédeket és vacsorákat főzött, másrészt olyan falvakba vitt, ahol nem énekelték hippik a Hotel Californiát. Az első igazán jó húzása az volt, amikor első este két nagy pohár mojitot mellékelt a hegytetőn lévő buddhista kolostorban fogyasztandó vacsoránkhoz. Mivel pénzünk már nem volt, a végén megkapta a korong alakú szeszesflaskám tele Grand Royallal – ez a helyi viszki, ami tényleg finom, 43 fokos, és olcsóbb, mint a sör. 

Bicikli

Barátaim és családom is óvakodik tőlem (legalábbis a sokat tapasztalt része), amikor túrázni vagy biciklizni szeretnék valakivel. Terv az sosincs, és a magam részéről mindig abból indulok ki, hogy bármilyen körülmények között bármennyit tudok gyalogolni vagy biciklizni. Ezért egy idő után én is elkezdem használni a „még öt perc” mágikus kifejezést. 

Az első biciklis élményünk Mandalayban ért. Itt teljesen kulturált körülmények között szereztünk bicajt (az enyémben a nyolcasnál is nagyobb probléma volt az ovális kerék, de csak másfél dolcsi volt egy napra), és bejártuk az összes külvárost, meg a környékbeli tavak vidékét. Amikor elpilledtünk, beültünk mindenféle szürreális helyekre úgy 6-8 sörre pihenni, estére meg visszavittük a cangát. Másnap rájöttünk, hogy lehet motort is bérelni, úgyhogy többet nem fárasztottuk magunkat. 

A második bringabérlésbe azért futottunk bele, mert motort nem lehetett. Ez Baganban volt, a sok sztúpás helyen. Szenteste érkeztünk, és ajándékbontogatás helyett egy tök sötét faluban botorkáltunk, hogy van-e valahol szabad szállás. Másnap hajnalban életem legszarabb bérelt bicajával nekivágtunk a homokos utaknak, hogy megnézzük a kúpokat. A bringa kicsi volt, időben eltörtem az ülését, és nem lehetett vele gyorsan menni. Végül pár óra után annyira elegünk lett az egészből, hogy a másnapi távozás mellett döntöttünk. 

Harmadszorra megint azt mondták a helyiek, hogy nincs motorbérlés „mert veszélyes”, de azt nem látom be, hogy a nyugis tóparti földúton miért lenne keményebb, mint Mandalay őrült forgatagában. Szóval béreltünk egy bringát Nyaungshwe-ben, hogy járjunk egyet a tó körül. Minden tiszteletem Eszteré, hogy még mindig elvisel. Az első intő jel az volt, amikor egy velünk egy tempóban tekerő amerikai srác visszafordult, mielőtt láttuk volna a tavat, hogy neki ennyi elég mára. Mindezt azután, hogy a tó felé vezető út az első másfél órában távolodik a víztől a hegyek felé. Tehát dögmeleg, jó esetben földút, de inkább köves-homokos, nincs árnyék, nincs térképünk, és azt se nagyon tudjuk, hogy hova megyünk, csak azt, hogy nincs másik út, ezért eddig biztosan jók vagyunk. Amikor a végén megérkeztünk egy Intein nevű faluba, nem volt kedvünk visszafordulni ugyanarra. A falu szép helyen van, de mindenki a csónakkal érkező turisztoknak árul biszbaszt – ennyi erővel mehettünk volna Szentendrére is, úgyhogy gyorsan a lelépés mellett döntöttünk. Több-kevesebb reménytelen alkudozás után, amikor már úgy tűnt, hogy mégis keréken kell hazajutnunk, Esztert leszólította egy helyi forma, hogy nem akarunk-e csónakkal menni. Mivel addig épp arra alkudtunk, a kezébe csaptunk, beraktuk a bringákat a csónakba, a következő másfél órás trip pedig Burma legjobbja lett.

Motor

Yangonban legszívesebben motorral jártam volna egyet, de valami rejtélyes oknál fogva a burmai exfővárosban betiltották a motorbiciklit (kurva nagy ötlet volt egy ázsiai fővárosban ilyet tenni), ezért mindenki bringázik vagy vezet. Állítólag valami tábornok kocsijának egyszer nekiment egy motoros, mire az kitiltotta az összeset a városból. Ugyan a demokrácia nagyon kitört errefelé, de ez a motortilalom valahogyan érvényben maradt eddig. 

Mandalayban viszont gond nélkül, napi 4 dolcsiért bárki szerezhet járgányt, még jogsi sem kell. Mivel öt és fél éve nem ültem motoron, nem mondom, hogy az esti káosz dugó minden adrenalintól mentes volt, de a kereszteződésekben működött a kövér gáz – duda kombó, és mindenki kikerült. Mianmarban egyébként eleinte frusztráló közlekedni, mert jobbkormányos kocsik közlekednek jobbos rend szerint, vagyis a brit meg a nem brit keveréke az egész. Arra mindenesetre jó volt a motor, hogy elmentünk Amarapura felé, és megnéztük a világ leghosszabb fahídját az Irrawaddyn. 1300 méter hosszú, de most a száraz évszak közepén alig volt alatta víz. 

Taxi és minibusz

Na jó, ez nem nagy extra, de kötelező pipa. A taxit hehoi reptér és Nyaungshwe között húztuk be a hegyek között, a minibuszt meg amikor megérkeztünk a bagani kikötőbe, és onnan csapattuk be valami faluba. 

Csettegő 

Ez a helyi tuktuk, ezen a környéken dodo néven fut. Lehagytunk vele egy kocogót, meg két iskolába bicikliző kislányt, egyébként mindenki más kikerült minket. A jó hír, hogy fölfér rá vagy tizenakárhány ember, kecske, disznó,15 méteres bambuszköteg, illetve mindenféle állati takarmány, a rossz hír meg az, hogy nekünk egyik sem volt, mi csak odébb akartunk jutni vele. Menet közben kiderült, hogy mehettünk volna kisbusszal vagy taxival is, és azt hiszem, ezen zötyögve merült föl először ez a közlekedési eszközös koncepció a majdani blogbejegyzéshez. 

Cyklo

Ezt sose tudom helyesen leírni, ez a biciklis riksa. De nem az a dizájn, mint Indiában, amikor a tekerős ember mögött van az utas, sokkal inkább oldalkocsis motorkerékpárra emlékeztet a szerkezet. A legcsóróbb helyiek használják, meg a romantikázós turisztok, meg akik gyarmatosítósat játszanak, továbbá azok, akik nem tudják hova mennek, de akarnak segíteni a helyieknek – ezek voltunk mi. Csak bemondtunk egy saccra kiválasztott címet nagyjából a jó irányban és dumálgattunk a tekerős faszival. Háromnegyed órányi kemény erőlködésért 3 eurót kért. Már ment le a nap, és tudtam, hogy aznap ez az első fuvara, és hogy öt gyereke van. Később több cyklós is megtalált, hogy hadd vigyen el, mert egész nap senki sem ment vele, és nem akar üres kézzel hazamenni. Szerencsétlen arcok soha nem csinálnak nagy bizniszt ebből, a legtöbben egész nap az árnyékban döglenek és várnak – hiába, mert mindenki motorral jár, aki meg nem, az bringázik, vagy nem megy sehova. 

Hajó

Na, ez is egy gusztustalan turisztprogram volt a javából, de legalább rendkívüli módon élveztük. Mandalay és Bagan között lehet repülni, tizenvalahány órát buszozni, illetve az Irrawaddyn hajózni. Természetesen messze ez utóbbi tűnik a legérdekesebb programnak, úgyhogy még a 40 dolláros hajójegy sem tartotta távol a backpackereket – na meg az annál is több német gurulóskofferes nyugdíjast. Talán nekik köszönhetően meglepően kellemes az infrastruktúra: van kaja és szesz a hajón, valamint mindenféle fedélzet, fedélköz székekkel, fotelokkal (amiket gyorsan befoglalnak, és onnantól kezdve soha senki más nem ülhet rá még akkor sem, ha órákra elmennek onnan).

Szóval december 24. volt, egy napkeltétől napnyugtáig tartó döcögés a folyón, végtelen számú aranysztúpával a partokon, végtelen hosszúságú hidakkal, és a végén a hatalmas várakozással, hogy mikor érünk már Baganba, mert megint tök sötétben kell ismeretlen helyen szállást keresni. Ez a nap is abszolút csúcspontnak tűnt az úton, elolvastam Orwell Burmai napok-ját, közben kaja, sör, fényképezés, rehab. 

Motorcsónak

Motorcsónakban a biciklivel kombinált ámokfutás végén keveredtünk az Inle tó meghódítása közben, miután nem volt kedvünk meg időnk visszakerekezni vagy 4 órát a köves földúton. Sok dumálás vagy kaland nem volt benne: a csónakos ember beröffentette a motort, és másfél órán át száguldoztunk mocsárra épült városkában, később meg a tavon halászok meg más motorcsónakos népek között. 

Repülő

Vicces sztori. Miután pár óra után eluntuk Bagant, pontosabban a relatív zsúfoltságát, beültünk egy utazási irodába, hogy repülőjegy után nézzünk. A következő állomásunk Nyaungshew lenne, ide vagy 12 órára busszal - az éjszakai busz még reális döntés, a nappalival viszont egy teljes napot veszítünk, az egyszerűség kedvéért kitaláltuk, hogy repülünk. Az irodában kiderült, a csúcsszezonban a következő két napra az összes repülő és éjszakai busz foglalt, vagyis vagy bukunk egy teljes napot buszozással, vagy minimum két nappal tovább kell maradnunk. Végül nagy nehezen lett két visszamondott repjegy másnap reggelre - mandalayi átszállással, Heho-ba, ahol előző nap esett le egy repülő. Az irodában találkoztunk Dáviddal, aki Pekingben fizikatanár, és 2004-ben egymást kerülgettük Kína, Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Kirgizisztán hegyei között.

A vonatozást most nincs erőm megírni, de legközelebb bepótolom.

A kezdő elindult: Pakisztán, Beludzsisztán

Ezúttal az előző posztban vázolt ígéretemnek teszek eleget, amennyiben megosztom ezt a régi szép történetet. Az időpont 2001 nyara, életem első Európán kívüli útja, amit akkori naplójegyzeteim alapján raktam össze nagyon régen. Még béna voltam, naiv, tudatlan és rutintalan, talán éppen ezért volt ez életem egyik legfaszább útja. Saját képek sajnos nincsenek, egy eldobhatós fényképezőgép volt csak nálam, az is a hátizsákom mélyén a busz tetejére kötözve néhány bála mosópor és széna alatt.

Megpróbálok aludni. Nem fog menni. Izzadok, éhes vagyok. És mint érzem, büdös is. Égnek a lámpák. Ráadásul rózsaszínűek. Bömböl a nyávogós pakisztáni zene. Ha reggelig kell hallgatnom, biztosan megőrülök. Az út keskeny és rázós. Néha leesik fentről egy-egy kiló mosópor. Az egyik koreai lány rosszul van. Már dél óta. Alig bír eszméletén maradni. Ugye-ugye, a rántotta. De inkább segítek. Párszor nekiáll hányni, de egyre rosszabbul lesz. Továbbra is esnek le a mosóporok. Az egyik kiszakad, a padlón mindenfelé fehér por. A lány nem bírja, irtózatosat rókázik az ülések közé. Keveredik a mosóporral, folyik mindenfelé. A barátja megpróbál segíteni neki, de nem sokat ér el vele. A másik lány is rosszul van. Nem bírják tovább, meg kell állni. A buszvezető leint egy katonai dzsipet. Átszállnak oda és elviszik őket a Vörös Félhold egyik közeli kórházába.

Mi is megállunk. Vacsora éjfélkor. Így biztosan nem lesz alvás. De legalább enni lehet. Az út szélén egy kétfelé nyitott fabódé áll. Mindenki ott eszik a földön, a szerencsések egy koszos gyékényen. Elhatározzuk, hogy szerencsések leszünk. A kondérban víz forr, benne egy földarabolt birka élvezkedik. Mellé adnak rizst meg csapatit. Tányér, evőeszköz nincs. Így sokkal higiénikusabb. Szívesebben nyalogatom a saját koszos kezemet, mint más evőeszközét, amit természetesen elmostak, csak azt nem láttam, hogy mikor, hogyan és mivel. Mellénk ülnek a franciák, elkezdünk beszélgetni. Még nálunk is lepusztultabbnak néznek ki. Két hónapot voltak Grúziában. Áradoznak arról, hogy a grúz borok verik a franciákat. Biztos tudják. Alig van pénzük. Adunk a kajánkból, mohón rávetik magukat a maradékra. Eddig azt hittem, hogy mi vagyunk az alacsony költségvetésű utazás bajnokai. De szerencsére nem… 

Hajnali egykor megyünk tovább. Egészen jól vagyok. A levegő lehűlt egy kicsit, ettem is, már csak aludnom és fürödnöm kellene. Egyik sem megy. Hajnalban megállunk. Sehol semmi, csak sivatag. Mindenki leszáll, kezdődik a reggeli ima. Elszívok megint egy cigit. Ha továbbra is a vallásukhoz igazítom a dohányzást, előbb-utóbb rá fogok szokni. Ázsiában nem a cigaretta ára jelent problémát, mert szinte ingyen van, hanem a minősége. Remélem pár hét alatt nem leszek rákos. Mert hogy dohányon kívül mást is tartalmaz, az biztos. De a látvány ismét lenyűgöző. Mellettünk egy kilencvenéves bácsi ül. Eddig hetvennek néztem. Mosolygós, barátságos muszlim, gyönyörű népviseletben. A szemei tiszták, fiatalosak. Kiegyensúlyozott ember, olyan, akit mindenki szívesen fogadna nagypapának. Kérdezgetjük az afgán vízumról. Nem javasolja ő sem. 

Elindul a busz, és azon gondolkozom, hogy mennyi idejük van az itteni katonáknak. Már Törökországban is feltűnt, hogy a jó fekvésű hegyoldalakba kiraknak kövekből óriási címereket meg szövegeket, amiket aztán kilométerekről is lehet látni. Sikerült elcsípni egy pár katonát, akik éppen karbantartottak egy ilyen szöveget. Allah dicsőségéért biztos érdemes ezzel foglalkozni, az államért is, de ha az ember katona, akkor lehet, hogy ennél többre vágyik. Vagy inkább örül neki, hogy nem a törzsi területeken kell járőröznie. Long live Pakistan… 

Ima után tíz perccel, amikor már azt hittem, hogy csak órák választanak el ágytól és zuhanytól, hirtelen megállunk. Kinézek az ablakon, rengeteg ember ácsorog körülöttünk. Mit csinálnak ezek itt? Égő abroncsok hevernek mindenfelé, kövek az úton, kiabálás. A busz félreáll, a sofőr leállítja a motort. Ebből azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hosszú napnak nézünk elé. Próbálom megtudni, hogy mi történt. Nem lehet továbbmenni. Lezárták az utat. Blokád van. Nem tudni, meddig fog tartani. Leszállok a buszról, körülnézek. Egy-két kő van az úton, meg pár égő abroncs. Megkeresem a sofőrünket. Figyelj rám, mondom neki, nincs itt semmi komoly. Jöjjön velem valaki, félredobáljuk a köveket. Szálljon föl mindenki a buszra, aztán menjünk. Úgysem tudnak megállítani. Fegyvereseket sem látok sehol. A buszvezető megbotránkozik az eretnek gondolattól. Szerinte hülye idegen vagyok, legalábbis a tekintetében ez van. Lehetetlen dolgot kérek, mondja. Blokád van, az azt jelenti, hogy nem lehet továbbmenni. Be kell tartani a játékszabályokat. Nagyon fontos mondat, jól megjegyzem.

Fél óra múlva dzsipeken megjelenik egy csomó rendőr. Mindenkinél puska, a kocsikon gépfegyver. Remélem nem tart sokáig. Várom az izgalmas folytatást, ami elmarad. Leszállnak a kocsikról, leülnek az árnyékba, elkezdenek teázni meg cigarettázni. Odamegyek hozzájuk érdeklődni. Nem, ők nem lépnek közbe. Ők csak azért vannak itt, hogy ne legyen baj. Hasznos társaság… Én meg már kis híján elkezdtem fedezéket keresni, hátha lesz lövöldözés. Nem mintha erre vágynék. Megpróbálom lekötni magam. Ájuldozok az árnyékban, szomjas vagyok, de nincs víz. Tomi elmegy nézelődni, hátha történik valami érdekes. Húsz perc múlva kiabál, hogy menjek oda hozzá. Egy korunkbeli sráccal üldögél egy fal mellett. Ő a lázadó diákok vezetője. Megpróbálok barátságos lenni. Az első mondata után már nem is olyan nehéz. Elmeséli, hogyan jutottak ide. 

Egy hónappal korábban a kvettai egyetemen a hallgatók diákszövetséget alapítottak. Rá két hétre ezer rendőr megrohanta az egyetemet. Százötven diákot letartóztattak. Már régóta tart a villongás a diákok és az állam között. Sok halottja van az összecsapásoknak mindkét oldalon. A legjobb barátja is az utcai harcokban halt meg. Lelőtték. Megkérdeztem, hogy itt miért nem lépnek fel ellenük a rendőrök. Mert félnek, válaszolja, túl sokan vagyunk, szervezettek, erősek. Vannak fegyvereink. Errefelé másról szól az egyetemi élet. Egyébként szociológus. Én is az leszek talán. Megtalál minket az egyik francia. Ő is szociológus. Hiába, mi vagyunk a zászlóvivők. Jó tudni, hogy van legalább szociológiaoktatás ilyen helyeken is. Azt hittem, a felvilágosult társadalomtudósok képzése veszélyezteti a rendszert. Később megismerjük a többi diákot. Onnantól nyert ügyünk van. Van a közelben egy mecset, azt is megszállták, senki sem léphet be. Az udvarán viszont van kút. Nem akarunk fürödni? Az egyik álmom máris teljesülni látszik. Elkísérnek minket, a mecsetet őrző diákok átengednek a barikádon. Végre fürödhetek. Egészen megkedvelem őket. A Vezető közben szerez valahonnan egy dinnyét. Szétszedi három részre és megkínál minket. A részemet én is szétszedem három részre, odaadom a Taftanban megismert útitársaknak, akikkel együtt fociztunk. Nagyon hálásak érte. Ettől kezdve félóránként odaül mellénk valaki, hoznak dinnyét, sárgadinnyét, teát, üdítőt. Délben megjelent a sivatag felől duplafalú fémkordén az első fagyiárus. Hogy ezt hogyan csinálják? Rejtő jut eszembe, és a láthatatlan légió. 

Amikor már túl sok árus lett körülöttünk, meggyanúsítom a Vezetőt, hogy a helyi kereskedelmi kamara szervezte az egész blokádot. Nem tetszik neki ez a feltételezés, de azért jót derül rajta. Egyre csak nő a tömeg. Dél után már több mint ezer ember van összezárva. Rengeteg busz és kamion. És mi vagyunk a helyi érdekesség. Mi vagyunk a középpontban. Ennek egy kis ideig nem örültem. Mivel csak pár kilométerre van az afgán határ és Kandahár, a tálibok átjárnak ide is. Az előbb érkezett egy busznyi afgán. Leszállt róla egy csomó talpig feketébe öltözött, hosszú szakállú alak. Gyilkos tekintettel néztek ránk. Nyugatiak, turisták, rövidnadrágban, erkölcstelenek. A francia gyerek hangosan magyarázott, hogy mennyire ostoba egy dolog ez a Talibán, hogy lerombolták a bamijani Buddha szobrokat. Még szidta őket egy darabig, de kénytelenek voltunk leállítani, amikor észrevettük, hogy mögötte vannak néhányan, és őt nézik. Inkább leültettem magam mellé és beszélgettünk. Kiderült, hogy kedvenc könyve Mircea Eliadetól a Vallási hiedelmek és eszmék története. A magyar kiadása éppen ott volt a zsebemben, azt olvastam. Odaraktam az orra alá. Elérzékenyült egy pillanatra. Rokon lélek. 

 Az elviselhetetlen hőség elől Tomi befeküdt egy kamion alá, később én is csatlakoztam. Az árnyékért cserébe viszont el kellett viselni a forró aszfaltot. És a forró szelet. Mellettünk vicces paki csapat ült. Hamar rájöttek, hogy ha piszkálnak minket egy kicsit, az mulatságos. Óriási csótányokat fogtak, és ránk eresztették őket. Amikor észrevettem a merényletet, egyből föl akartam ugrani, de bevertem a fejem a benzintankba. Ezt rendkívül mulatságosnak találták. Mi is elkezdtünk nevetni, már ismertük ezt a fajta humort. Tetszett nekik ez a hozzáállás, és nem csótányoztak többet, viszont annál beszédesebbek lettek. Csak ültek a shalvar kamezükben – az a ruha, amit mindenki hord Pakisztánban és Afganisztánban. Elsőre olyan, mint egy pizsama. Nekem másodjára is annak tűnt. Egyébként praktikus viselet, az egész testet védi a naptól, de jó bő, így a szél átfúj rajta. 

Délután leült mellém Charles Bronson. Legalábbis szakasztott olyan volt. Meghívott egy jégkrémre. Minden mindegy alapon elfogadtam, mert tudtam, hogy tejes, attól meg bármi lehet. Taftani katona barátunk pedig dinnyét hozott, és egy barátját, aki hasist akart eladni. Tetszett az ötlet, csak éppen nem volt nála semmi, de megígérte, hogy hoz egy akkora darabot, mint a karja. Szerencsére nem hozott, mert Kvettában elkeveredtünk egymástól. Szerzett volna szállást is. Pakisztáni árukapcsolás.

A diákok háromkor bejelentették, hogy hatkor feloldják a blokádot. Addig már kibírom. De azért még jól jönne még egy fürdés. Nem lehetetlen kérés, ha ennyi ember törődik velünk. Pár perc múlva megkeresett egy fickó, hogy találtak egy ciszternát a közelben, ott meg tudok fürödni. Elkísér. Megköszönöm. Fél négykor megérkezett valahonnan egy tartálykocsi, tele vízzel. Óriási tömeg gyűlt össze körülötte egy pillanat alatt. Mi csak álltunk a tömeg szélén az esélytelenek nyugalmával. De úgy látszik, még mindig nem ismertük eléggé a szokásokat. Valaki megragadta a kezem és behúzott a tömegbe. Az emberek utat nyitottak nekünk. Bekísértek a tartálykocsi mellé. Mivel vendégek vagyunk az országban, ezért mi kapunk először, mondták. Látszik, hogy tényleg örülnek, hogy vendégül láthatnak. Négykor iszonyatos hangzavar lett, üvöltözés, motorzúgás, lövés is eldördült. Fellázadt a tömeg. A diákok nem feszítették a húrt, föloldották a blokádot. A Vezető megkeresett, hogy elbúcsúzzon. De előtte még meghívott magához a falujába. Megköszöntük a nagyon szíves, de kéretlen vendéglátást és indultunk inkább tovább. Így is buktunk egy napot. Legalább megérte, lesz mit mesélni az unokáknak… 

http://www.taoliver.com/PhotoDiary/photo/photo-box-13-pos-89.html

Végre megérkeztünk Kvettába. Kevésbé vagyok lelkes, mint eddig bármikor. Mintha megállt volna az idő. A leglerobbantabb környék, ahol valaha voltam. Taftan persze kivétel. A buszról mindenki elindult a dolga után. Tomival állunk ketten egy foghíjtelken a legnagyobb dzsuvában. Várjuk emberünket, aki a hasis mellé szállást is ígért, de nem jön. Biztos máshol szállt le. Vagy csak elkerültük egymást. A környéken futótűzként terjed a hír, hogy két fehér álldogál a szemétben. Először csak gyerekek jönnek szájtátani, később felnőttek is. Mindent el akarnak kérni, amink van. Összevissza fogdosnak és nevetgélnek. Negyed óra után elunjuk, és találomra elindulunk egy utcán. Leintjük az első tuktukot. Gyakorlatilag motoros riksa, régiónként változó dizájnnal. Laoszban például traktorostuktuk is van, azon sokan elférnek. A légszennyezésen kívül városi közlekedésre is jó, sőt egyenesen arra használják. Vigyen el egy olcsó szálláshoz, kérjük. Elvisz. Két dollár fejenként a szoba, de annyira visszataszító, hogy inkább egy drágább helyet keresünk. Találunk egy márványpadlós, fabútoros csillivilli hotelt 5 dolcsiért. Azonnal kivesszük a legnagyobb szobát és végre megint lehet fürödni. A tulajdonosok kitesznek magukért. Mikrobusszal visznek vacsorázni. Benne van a szoba árában, mondják, amikor vissza akarjuk utasítani. Később mégis kiszállunk egy kicsit sétálni. Gyalog egyébként is gyorsabb, mert egy rohadt tehén keresztbeállt az úton és legeli a szemetet az út szélén. 

Ma van a névnapom. Nem mintha számítana. Alvással ünnepelek. Délelőtt elmegyek bankba. Taxiba ülök, mert még nem tudom, hogy kétszer annyiba kerül, mint a tuktuk. A végén összeveszek emiatt a taxissal, de miután többen is megerősítik a dupla árat, végül elnézést kérek. Nem haragszik, inkább mosolyog a hülye külföldin. A bank körül homokzsákok, egész komoly erődítés katonákkal, fegyverállásokkal. Nekem csak vigyorogva integetnek. Mindenki hello misterrel és hello sir-rel köszön. Rég láthattak magas szőke embert. A bankban egyből körbeugrálnak. Bekísérnek az igazgatóhoz, mintha csak ő tudna nekem váltani. De azért jobb légkondicionált irodában, fotelből intézni a dolgokat. Kicsit zavar, hogy papucsban vagyok, pizsamagatyában és koszos pólóban, ő meg öltönyben, nyakkendőben. Úgy kezel, mintha most vettem volna meg a bankot. Lassan kezd feszélyezni a vendégszeretet. Hazafelé menet állunk a pirosnál. Odajön egy koldus. A legkisebb pénzem a százrúpiás, nem adom neki. Inkább rászáll a taxisra. Vagy fél percig simogatja sofőröm szakállát, de tőle sem kap pénzt. Rossz kör. Szédülök a szmogban. Sorőröm szerint olcsóbb a benzin, mint Iránban. Állítólag nyolc forint literje, ezt már nehezen hiszem. Egyébként 87-es oktánszámú és olajjal keverik. Itt sem lennék környezetvédelmi miniszter. 

Elhatározzunk, hogy még aznap délután indulunk tovább Lahore felé. Onnan már csak egy határátlépés, és Indiában vagyunk. Hallgatunk a bölcs tanácsra, hogy két órával indulás előtt menjünk ki a pályaudvarra. Útközben a tuktukosunk még bejelenti, hogy tankolnia kell, és már kanyarodik is másfelé. Szívom a fogam és remélem, hogy nem tart sokáig. Sokáig tart. A pályaudvaron óriási a tömeg. Legalább tíz pénztár van. Találomra beállok az egyik tömegbe. Sorba nem állnak. Ilyen helyzetben kisebb a vendégszeretet is. Kénytelenek vagyunk lökdösődni, mindenki így jut jegyhez. Mire az ablakhoz kerülünk, sikerül megtudni a várakozóktól, hogy rossz sorba álltunk be. A rendszert a mai napig nem látom át, de az lehet a lényeg, hogy minden pénztárnál másféle jegyet lehet kapni, külön van a helyjegy is. Idegesen nézem az órát. Épphogy belefér.