Bejrút expressz

Megvan a Közel-Kelet Svájca

Végre megint úgy érzem, rajta vagyok a világ ütőerén. Innen nézve Budapest zsákfalu. Járjuk a könyvesboltokat és a kocsmákat, és miközben élvezzük, azon szomorkodunk, hogy a magyarok jelenlegi nyitottsága és fejlődése mellett még évtizedekig kell külföldre járni színvonalas magazinokat és könyveket beszerezni, és rendes kocsmákban rendes szeszeket inni. De kezdem az elején.


Egy nap után leléptünk az örökké forrongó Tripoliból. Itt mindig van valami haddelhadd, legutóbb egy hete volt lövöldözés. Az alapvető ellentét a síiták és a szunniták között van, de a városban lévő palesztin menekülttáborok sem mindig nyugodtak. Ezeket úgy kell elképzelni, mint rendes házakból álló városrészeket, csak éppen sokkal lerobbantabbak, mivel a Palesztinába való visszatérés mítosza miatt csak átmenetinek tekintenek lassan 60 éve. Mivel itt is terjednek a szélsőséges arcok, a hadsereg időnként lakhatatlanná bombáz egy-egy negyedet.

Őrjítőek néha az arabok vásárlási szokásai. Vagyis inkább a szolgáltatási struktúra. Este 9-kor gond nélkül lehet aranyat vagy karórát venni, vízért viszont jópár utcát kellett gyalogolni a belváros közepén. Közlekedni itt sem tudnak, a saját előrejutásuk érdekében simán megbénítják a forgalmat akár percekre is, miközben ők sem jutnak tovább a saját hülyeségük miatt. Nézni viszont kifejezetten szórakoztató, ők maguk is jókat röhögnek a bénákon.

Reggel buszra szálltunk a Kadisa-völgyben lévő Bcharré felé. Libanonban az a jó (többek között), hogy kicsi ország, és nem lehet benne órákig utazni, úgyhogy aránylag fájdalommentes másfél óra alatt fölmentünk tengerszintről 1700 méter magasra. A táj lenyűgöző, a sofőrünk viszont egészen őrült, az egysávos hajtűkanyarokban a leggyorsabb sportkocsikat is leszorítja, mindennel szembemegy, viszont rekordidő alatt házhoz visz. Szó szerint házhoz, mindenkit ott tesz ki, ahol kéri.

Látnivaló akad bőven, a maronita keresztények alapítottak kolostorokat errefelé, amikor a hegyek közé menekültek az üldözőik elől. Ennél valamivel jobban mozgattak a természet értékei, például a cipruserdő, ami Csontváryt is megihlette. Meg is találtuk azt a helyet, ahonnan a Magányos cédrust festette, a magyar követség márványtáblát rakott oda. Nem mellesleg Libanon legfelkapottabb síparadicsomában vagyunk, amit most elég nehéz elképzelni a 35 fokban, csontszáraz környezetben, de a síliftek látványa elég komoly.

Közlekedni viszont csak taxival és stoppal lehet. Mivel kevesen járnak erre, pontosabban nincs tömegturizmus, a taxizás elég drága, így stoppal járjuk a környéket. Sokat nem kell az út szélén állni, mindig fölvesz valaki. Életemben először sikerült quadot stoppolni, egy helyi fickó nyaktörő tempóban vitt kettőnket a szerpentinen. A quad mellett a másik tipikus helyi közlekedési eszköz az alvázig lecsupaszított együléses VW bogár. Találkoztunk olyan ronccsal is, aminek már motorja sem volt, hanem a tulaja telepakolta tűzifával, és az úton tolta: egyik keze a kormányon, a másik a karosszérián. Mármint ami megmaradt belőle.

Ugyanígy az 50 dolláros taxizás helyett stoppal mentünk át a Bekaa-völgybe, Baalbekbe. Egy katona mellett kezdtünk stoppolni Bcharréban, minket előbb vettek föl, de a hegyekben a cédrusoknál valahogy elénk került. Ott már integettük egymásnak, és amíg ő az árnyékban állt, mi megelőztük gyalog. Valaki fölvette, de csak keveset vihette, mert pár kilométerrel később elhagytuk megint. Végül a vezetőnk megállt neki, mert a katonákat kedvelik errefelé, úgyhogy együtt folytattuk az utat. Az út egyébként kiváló minőségű, mert minden évben ráaszfaltoznak pár centit, mivel ez az egyetlen hágó a környéken. Az aztán egy év alatt tönkremegy a fagy, a hóolvadás és a soktonnás teherautók miatt.

Sofőrünk egy Németországban élő libanoni faszi egy régi Land Roverrel. Látta, hogy teljesen odavagyunk a tájért, ezért a Libanon-hegység hágóján megálltunk fotózni meg videózni, majd később is lefelé beduinoknál, akik ezer kecske tartása mellett agyagkemencében sütik a kenyeret az út mellett, és friss kecskesajtot és joghurtot készítenek. Vezetőnknek alighanem eltökélt szándéka volt, hogy megmutatja az országot, úgyhogy megetetett friss sajttal és kenyérrel a beduinoknál, és egészen Baalbekig vitt.

Útközben ameddig a szem ellátott, többszáz hektáron nőtt a marihuána. Ebből készül a híres libanoni vörös hasis. Még Baalbekben is hatalmas növények nőnek az utcán. Természetesen a hasis itt is illegális, de mivel a farmereknek nem tudnak jövedelmezőbb alternatívát nyújtani, sokan termelik a tiltás ellenére. Hasonló a probléma, mint Afganisztánban, azzal a különbséggel, hogy itt minden megterem, csak a szír határ közelsége és az itt élő és bizniszelő szírek miatt Libanon egyébként európai árai alá megy a Szíriából behozott nyersanyag ára, így egyszerűen nem versenyképesek. Hogy mi lesz a cuccal az egyelőre rejtély számomra. Az út mellett mindenki hasist akart eladni útközben, viszont amint beértünk a városba, az emberek arról beszéltek, hogy mindez mennyire rossz és tiltott. Talán a túl sok síita miatt, Baalbek ugyanis a Hezbollah legfőbb bázisa. Ennek ellenére a szesz beszerzése nem gond, és a hasis jelenlétével sincs sok bajuk.

Este kimentünk a boltba venni egy utolsó sört, amikor megállt egy helyi kiscsákó hatalmas BMW-vel, hogy miben segíthet. Mondtuk, csak sört szeretnénk, kocsival elvitt a boltba, közben mesélt egy kicsit magáról. Hasszán 22 éves kő egyszerű gyerek, de jó helyre született. Van két háza, kávézója és boltja Baalbekben, lakása Bejrútban. Az estéi ennek ellenére azzal telnek, hogy Baalbek belvárosának 3x3 utcájában autókázik, a kávézójában üldögél, sörözik vagy diszkóba megy. Nagyon kapacitált hogy tartsunk vele este bárhova, de túl sok fantáziát nem láttunk abban, hogy egy angolul és franciául alig tudó gyerkőccel üldögéljünk, úgyhogy udvariasan leléptünk. Baalbek amúgy is egy porfészek, csak jó helyen fekszik, így aztán némi jelentőségre tett szert már a bronzkorban.

Híres aztán a rómaiak alatt lett, olyannyira, hogy az egész római birodalom két legnagyobb temploma (Jupiter és Bacchus) itt épült. Többek között a világ legnagyobb oszlopai is itt maradtak fenn, 22 méter magasak. A vérgőzös Baal-kultusz központja volt, a templomokban orgiákat tartottak, majd jópár földrengés megzúzta. A németek tárták fel a múlt század elején, és ennek a német gondoskodásnak köszönhetően életem egyik legjobb múzeumát rendezték be az egyik alagútszerű folyosón. Utána egyből leléptünk Bejrútba, mert maga Baalbek city elég nagy kudarc, a világon semmit sem lehet ott csinálni. Éjjel amiatt szenvedtünk, hogy nem volt áram, nem ment a ventilátor. A kormányzat napi jópár órára lekapcsolja az áramot, így aki megteheti, generátort tart. Nagyobb közösségek is összedobnak egy-egy nagyobb teljesítményűre, sőt a Hezbollahnak is van pár, így elég szorosan függnek tőle emberek. A fiatalok mindenesetre nagyívben leszarják az egész hezbollahosdit. (A romok mellett például utcai árusok tukmálják a sárga-zöld Hezbollah-logós pólókat a tudatlan turistáknak. Hallottunk egy japánról, aki ilyenben érkezett a new yorki reptérre, de az amcsik sem tudták, mi az, meg maga a japó sem, úgyhogy simán beengedték:-)

Bejrútba hatalmas várakozással érkeztünk, mindenki olyanokat mondott róla, hogy ez Európa, és hasonlók. A megérkezés és az első pár óra csalódás volt, de aztán jól megmutatta magát a város és teljesen elájultunk tőle. Először átlagosnak tűnt, próbáltunk sétálni a tengerparton, de nem okozott nagy örömöt: az arabok imádnak szemetelni, bár itt kevésbé, mint odaát Szíriában. Később aztán minden megjavult. Megtaláltuk az egyetemi részt meg a keresztényeket, és az már nagyjából európai. Az árak, a színvonal és a kínálat feltétlenül.

A szállásunk nincs messze attól a helytől, ahol vélhetően a szírek felrobbantották a korábbi miniszterelnök Haririt. Két ötszáz kilós bomba biztosította, hogy véletlenül se élje túl. Mementónak egyelőre meghagyták a megrongált épületeket, a bombakrátereket már betemették. Nem messze szobrot is állítottak neki, pont a halála helyszínének fordít hátat. Amúgy a világ egyik leggazdagabb embere volt, most a fiáé az egész belváros szőröstül-bőröstül. Mondanom sem kell, az ingatlanárak magasan verik az otthoniakat, főleg, hogy a tavaly előtti izraeli bombázások miatt a legtöbb épület vadonat új, ízléses felhőkarcoló vagy a korábbi stílusokkal egyező épület.

Pont Bejrútban kellett megtanulnom, milyen is a jó kocsma. Eszterrel megtaláltuk életünk legjobbját, Torino Expressz névre hallgat. Ha egyszer mi is nyitunk egyet, Bejrút Expressz lesz a neve. Először is van választék. Persze az otthon is van, viszont itt mindenből van. Mivel a mellettünk lévő arcok tequiláztak, mi is abból kértünk a kaland kedvéért (na meg mert rájöttünk, hogy még sosem ittunk ilyet együtt). Van többek között Sauza, silver és gold egyaránt. Ez az a cucc, amit utoljára Mexikóban láttam, és életre szóló barátságot kötöttünk (Sierra, Olmeca, Mexicana – felejtsd el). A kocsmázás drága mulatság, de abszolút minőségi kiszolgálást kap a zülleni vágyó: az asztalon, pulton többféle rágcsa, pisztáciák, citromlébe állított sós répacsíkok, tacocsipsz és a többi. A második tequilakör után fél órával a pultos srácok meglepetésszerűen töltöttek még egy kört, majd kettővel később még egyet. Ez grátisz, amit természetesen kifizetsz az első kettő árában, de maga a gesztus, hogy első alkalomnál törzsvendégként kezelnek, és látszólag ingyen kapsz a kedvencedből, mindent megér. Egyébként minden kocsma kicsi, 30 bárszék, 40-50 embernél tele van a 30 négyzetméteres hely. Így viszont mindenki lát mindenkit, és a csaposok is mindig mindenkivel tudnak kommunikálni, ami valami hihetetlen személyessé teszi az egészet.

Tegnap egy csapat részeg francia tengerész üvöltözött. A mellettem lévő brit amint megtudta, hogy tengerészek, előásta a nagy bicepszét, rajta egy Popeye figurával. Erre a franciák megőrültek és öt ember öt bicepszet feszített azonnal, a csapos meg tele arccal ordította, hogy „fuck french navy”, ami meg a briteket hozta lázba, végül az egész kocsma röhögött a franciákon, akik meg nem vették komolyan. Így indult a vidám este. A brit fickó, Al a követségen dolgozik, és élt Budapesten, úgyhogy megvolt az alap szimpátia, amit a további mértéktelen tequila-sör kombók mélyítettek. Ha visszamegyünk Bejrútba, fölhívjuk még egy kis eszmecserére.

Azért írok pár sort a hátizsákos kollégáknak is, hogy tudjanak mivel számolni. Mi ugyan Bejrútban föladtuk az alacsony költségvetés betartását, mert egyszerűen túl jó hely ahhoz, hogy ne engedjük el magunkat egy kicsit. Mivel túl sok látnivaló nincs, pénz nélkül elég nehéz élvezni a várost. Libanon egészére igaz, hogy napi 15-20 dollárból ki lehet jönni. Párban valamivel egyszerűbb utazni, mert a legtöbb helyen a szobát adják ki, így aztán Bejrútban, aránylag jó helyen meg lehet felezni egy 10 dolcsis szoba árát. Kajálni pékségekből lehet minipizzákat, darabját egy dolcsiért, a víz literje feleannyiba kerül. Helyi kifőzdében egy iszonyat jó rizses-húsos kaja, hozzá járó olivával és rágcsálnivalóval 5 dollár. Az iránytaxizás kicsit kevesebb, mint másfél dollár per út, a városok közti minibuszos közlekedésnél nagyjából egy óra utazás 1-3 dollár. Ez az egy, amit tudunk tartani:-) A könyvesboltok, a kocsmák és az éttermek élvezetéhez kell egy kis extra budget, de nagyon megéri.

Tegnap kezdődött a ramadán. Gyakorlatban a többség nem tartja – a keresztények nyilván nem:-), a muszlimoknak meg nagyjából a fele. Emiatt aztán napközben kicsit halott minden, az üzleti megbeszélések átcsúsznak estére, amikor már gátlástalanul lehet tolni a kaját. A keresztény városrészekben persze mindez tökmindegy, és a diszkók sem zárnak be emiatt. Apropó, a diszkók. Az éjszakai élet nagyon ki van találva. Este 8-9 között kezdődik az éttermekben egy kiadós vacsorával és némi szesszel, majd este 10-11 és hajnali 2 között masszív kocsmázással folytatódik. Az aranyifjak és a hozzájuk tartozó jó nők ezután a különböző éjszakai klubokban folytatják reggel 5-6-ig, majd egy kiadós reggeli és esetleg egy tengerben fürdés után térnek nyugovóra. Sokan megtehetik, hogy minden nap így éljenek. Jaj nekik.

Átjöttünk nyaralni Bübloszba. Eddig folyamatosan úton voltunk, kellett pár nap pihi egy helyen. Reggel lementünk fürdeni a tengerbe, ahova meredek sziklafalon kell leereszkedni egy csodás sziklás részhez. Teljesen egyedül voltunk, amíg meg nem jelent három helyi fickó, hogy reggeli programként egy kis kagylót sznorklingoljanak maguknak. Rutinosan hoztak magukkal citromot. Beszédbe elegyedtünk, ők közben késsel-kalapáccsal nyitották a kagylókat, facsarták rá a citromot, és tolták az arcunkba. Ennyire friss tengeri kaját még sosem ettem, egy perccel azután már a gyomromban volt a cucc, miután kikerült a vízből. Megbecsültük a kalandot, étteremben 3 dollár darabja, és vagy tizet megetettek velünk.

Ezután kocsiba pattantunk, és megmutatták a tuti helyeket a környéken, így az egész délelőttöt homokos beachen töltöttük hatalmas hullámokban örömködve. Estére már csak a sült barrakuda kipróbálása maradt, na meg a Támad a Mars arab felirattal.

Sorry, Sziriaban blokkoltak a blogspotot

Budapest-Tripoli

Na, végre Libanonban. A Törökországig vonatozós részeket ezennel kihagynám, tizenkettedszer tettem meg, legalább ötször megírtam, aki véletlenül mindet olvasta, attól utólag is elnézést. Az extrém kinyalt turistás Szultanahmet (Kék Mecset-Hagia Sophia tengely több némettel és olasszal, mint törökkel) helyett a szintén turistás, de annál lényegesen nyugodtabb és érdekesebb Taksim-Galata régióban telepedtünk le. Spórolásképpen olyan helyet kerestünk, ami biztosan nincs benne semmilyen útikönyvben, de azért központban van és elég kulturált, így 35 eurós lett a tuti – életemben utoljára, három utcával lejjebb egy teljeseb jellegtelen helyen van 20 dolcsiért is. A végén itt is gátlástalanul lehúztak egy kicsit. Az a bajom a törökökkel, hogy általában kedvesek, vendégszeretők, de a legnagyobb elővigyázatosságom ellenére is minden nap ér pár olyan élmény, ami tartózkodóvá tesz velük kapcsolatban. Azt hiszem, a későbbiekben sem akarok túl sok közös levegőt szívni velük. Tisztelet a 99% kivételnek:-)

Mindenesetre a Taksim és környéke abszolút világszínvonalúra nyalva, Párizs sem különb, a magukra valamit is adó étteremláncok tekintetében köröket ver Budapestre. Van például nagy kedvencünk, a Vagamama, a legjobb japán gyorskajáldák egyike. Magyarországon egyelőre nehéz lenne elmagyarázniuk, hogy miért jó az a japán kaja, ami nem sushi. Mondjuk Isztambul 17 millió törökjének bármit el lehet adni és mindent el is adnak. Most éppen a hangszerboltok pörögnek. A sétálóutcán péntek este hatalmas őrület volt, de mint minden rendes militáns államban, itt is rend van, és este 11-kor hazazavarták a népeket. Pár mellékutcában még ment tovább a sörözés, de alapvetően az éjszakai élet zéró.

(gyors könyvajánló: nemrég megjelent Flesch István: A Török Köztársaság története című könyve. Baráti ajánlásra megvettem és nagy nehezen elolvastam. Első benyomásom a következő. A címe annyiban téves, hogy a Török Köztársaság politikájának történetéről szól, vagyis minden fontos benne van a pártokról és a Lugosi Bélára feltűnően hasonlító Atatürk néven emlegetett Musztafa Kemál politikai ténykedéseiről. Kizárólag ebből a könyvből merítve annyi maradt meg belőle, hogy a török Lugosi alkoholista örményirtó volt, aki bevezette a latin ábécét és kötelezően boldoggá tette a szekuláris rendet nem kedvelő muszlimokat. Valamint az, hogy az utóbbi 90 év politikájában egyetlen olyan szereplő sem volt, aki ne gerinctelen áruló lett volna. A hétköznapi életről és magukról a törökökről semmit sem tudtam meg sajnos. A könyv tehát politikai összefoglaló, többet ne várjatok tőle.)

Nem sok maradásunk volt Konstantinápolyban, és egy fishkebab elnyammogása után fölszálltunk a szíriai Aleppó felé tartó buszra. Előtte azért gondosan lealkudtuk a jegyet 65-ről 55 dollárra – három éve 25 volt. („Van diákigazolványotok? - Van.” „Jó, akkor kaptok 5 dollár kedvezményt. - Jó, de ez még mindig drága, viszlát.” „Tudsz arabul? – Kicsit.” „Akkor legyen még 5-tel olcsóbb.” Így lett 55.) Az a trükk, hogy azt kell válaszolni, amire esélyt adnak, hogy segítsenek. Sem a diákot nem kellett bemutatni, sem az arabot nem kérték számon. Annyit persze ne árt tudni, mi az arabul, hogy „keveset”, miután megértettük az erre vonatkozó kérdést.

A török buszok kényelmesek, gyorsak, az utak jók, az utazás mégis pokoli tud lenni. Hogy miért? Imádnak 3-4 óránként megállni, és este 11 és 12 közé biztosan esik egy megálló, általában akkor, amikor az esti film után (most éppen Transporter 2, de legalább nem a kopasz bajuszos Ahmed Gül esik-kel egy bolond Chaplint megidéző moziban a mester halála után jópár évtizeddel) fél órával mindenki elájul. Ilyenkor fölkapcsolják a lámpát, és lehet menni teázni vagy vécére az általában semmi közepén lévő, méregdrága helyekre. Vártuk már Szíriát, ami faltól falig 6 óra busszal, vagyis az említett vérszívás nem lehetséges.

Aleppóban azonnal beugrott minden, mi merre van, és a legrövidebb úton indultunk is a szállás felé. Nem hiába voltam ott annyit úgy három éve. A kulturális tömegoszlatás helyett fölteszek pár képet, és címszavakban: a Közel-Kelet egyik legnagyobb erődje (épp homokviharszerű barna ködben), keresztény negyed (amit csak mi hívunk annak, mert ott vannak a templomok), örmény negyed, Omajjád mecset (olyan, mint a damaszkuszi, csak kisebb és egyszerűbb a dizájnja), 800 éves labirintusszerű bazár és a fejlődés lassú jelei.

A Batta arak továbbra is jó mindenféle fertőtlenítésre. Évekkel ezelőtt bölcsességfog-kínszenvedéseimet rövidítette meg – vagy éppen emiatt tartott olyan sokáig az aleppói tartózkodás. Amúgy ánizsos ital 50 maligánfok körül, amit mindenki utál. Ez utóbbit csak azért jegyzem meg, mert mindenki utálata csak a második-harmadik kortyig tart, utána már garantáltan ittas lesz bárki emberfia, és csúnyán elkapja a körhinta. Ez meg is történt, mégpedig második este, amikor a bazárba voltunk hivatalosak vacsorára a régiségkereskedő Mr. Waddah-hoz. Joviális ötvenes, jófej, nyitott partiarc, csak nyugtalanítóan nyitott. A mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy miért buliztat meg szinte minden nap fiatal turistákat. Első nap meghívott minket másnap vacsorára, amit rövid kéretés után elfogadtunk. Másnak este beállítottunk dinnyével (arakot meg bort akartunk, de mindkettőt ő ígérte be, amellett milyen ajándékot vegyünk egy helyi régiségkereskedőnek?), de már volt nála egy ír srác, meg egy rettenetesen csúnya, de nagyon kedves új-zélandi ENSZ-megfigyelő csajszi, aki a Golán-fennsíkon megfigyel, hogy a szírek és az izraeliek ne illegálkodjanak egymás ellen. Ők is maradtak, komoly arakozás kezdődött, majd megkért mindenkit, hogy válasszon bármit a boltjából, és ha nem túl drága, megkapja. Ezt persze nem hittük el, de tényleg ez történt – sőt, addig nem is kaptunk vacsorát, amíg mindenkinek meg nem lett a kedvence, közben mindenki beöltözött arab cuccokba és teljes lett az őrület, majd egyszer csak – nem tudom miért – viharos gyorsasággal távoztunk. Bár a fő ok valószínűleg az lehetett, hogy az ENSZ-es Kirstinnek másnap reggel vissza kellett vezetnie Damaszkuszba, így ő asztalt bontott, mi meg már annyira kész voltunk, hogy nem láttunk az estében több fantáziát. Szóval nem tudjuk eldönteni Mr. Waddah-val kapcsolatban, hogy ennyire jófej, ez a hobbija (mármint hogy a világ minden részéről idegyűlt turistákkal mulat – megteheti, és szép hobbi), ez az üzleti stratégiája (mi például biztosan visszamegyünk hozzá hazafelé), vagy pedig szatír, csak túl korán leléptünk ez elől.

Aleppót elhagyva a tengerparti Tartus felé vettük az irányt. Ez Szíria második legnagyobb kikötője, és innen lehet meglátogatni Szíria egyetlen szigetét, Arwadot is. Arwad 500x800 méteres parányi sziget hihetetlenül sok lakóval (többsége kisgyerek), szép hosszú történelemmel, halászhajókkal és hajóépítőkkel. Nekem úgy tűnt, mintha a sziget génállománya kicsit elfáradt volna az utóbbi párszáz évben, legalábbis rengeteg félnótás-gyanús emberrel-gyerekkel találkoztunk. Nem meglepő, hogy az egyes számú hobbijuk a szex: lehet itt halászni, halat sütni, hálót csomózni, halászhajót építeni, szikláról a tengerbe ugrálni, úszni, és ha van jetskid, akkor jetskizni. Na meg a tévé meg a szex. Mindenesetre ettünk egy isteni halvacsorát, és hazahajókáztunk Tartusba.

Szíria tengerpartja zseniális lehetőség lenne turisztikailag, ha értenének hozzá, illetve ha képesek lennének külföldiek beruházni. Jelenleg van úgy 200 km-nél valamivel kevesebb Földközi-tengerre néző partjuk. Annak nagyja gyártelep vagy szeméttelep (vagy annak látszó senkiföldje), pár helyen beduinok legeltetnek állatot. Tartusban valamilyen rejtélyes ok miatt nem lehet lemenni a tengerpartra, sőt, olyan kerítéssel zárták el a város elől, hogy látni sem lehet. Elmebetegek… ehelyett imádnak szemetelni. Az hogy minden romantikusan leszakadt, még talán bájos is, viszont az egy négyzetméterre jutó fél köbméter szemét egyszerűen igénytelenség. És ami félelmetes, hogy azok a helyek is szemetesek, ahol nem élnek emberek.

Másnap meglátogattuk a Közel-Kelet egyik legnagyobb, de mindenképpen a legismertebb lovagvárát, a Krak de Chevaliers-t. Korábban már írtam róla a blogban, úgyhogy most a történeti részektől eltekintek. A Krak lenyűgöző, minden szuperlatívusz, különösen a szeméttel borított részei, ami minden vízszintes felületet magában foglal, köztük a poshadt vízzel teli várárkot is. Emellett zajos, rövidnadrágos-zoknis-szandálos olasz nyugdíjas turisták, rövidgatyás-feszülős topos öreg olasz némberek, szemceruzával a középkori falakra firkáló nagymellű, kifestett arab puncik látogatják, úgyhogy ezennel mindenkit lebeszélek arról, hogy nyáron, ramadan alatt, vagy bármilyen más olyan alkalommal jöjjön, amikor sokan lehetnek. Három éve tavasszal alig voltunk, szemét sem volt, és olcsó bazári hangulat sem a helyi árusok cuccai és az annak örülő turisták miatt. Remélem a Magrat várán dolgozó magyar régészcsapat (róluk később) munkájának nem lesz ilyen olcsó a gyümölcse.

Ma átjöttünk Libanonba, Tripoliba. Életemben először találkoztam egy jelenséggel: a szír-libanoni határon levágtak 11 dollárra egy úgynevezett return-couponnal, amit meg kell őriznem, amíg el nem hagyjuk Libanont. Most az a kérdés, hogy ezt a pénzt visszafizetik-e, amikor elhagyom az országot és visszatérek Szíriába, vagy nevezzük inkább egyszerű rablásnak, miután érvényes és méregdrága vízummal merészelek belépni az országba. Kíváncsi vagyok… mert értelme, az semmi (főleg, hogy Libanont csak Szíria felé lehet elhagyni, mert Izrael felé legfeljebb csak egy Hezbollah-rakétára szíjazva lehet átjutni.

Talán csak a meleg miatt van (45 fok plusz őrjítő pára), de nem vagyunk annyira lelkesek, amennyire vártuk, hogy itt legyünk. Ahhoz képest, hogy Libanont a Közel-Kelet Svájcának nevezik, eddig minden olyan, mint Szíriában, csak jobbak az utak és olcsóbb a benzin (fél dollár per liter). Ehhez képest útközben csomó minden szétlőve, lerombolva, ellenőrző pontok, harckocsik, tankok, géppuskafészkek, Tripoliban mindenhol golyónyomok és három nyelven beszélő emberek. Az első benyomás egyértelműen pozitív, a többiről legközelebb írok. Az a gyanúm, hogy Közel-Kelet Svájca Bejrút maga.

a macedón riviéra

Félelmetes hazajutás a riviéráról

Beratba élmény volt lejutni az albán buszokkal, amelyek képesek megbízhatóan tartani a 40 km-es óránkénti átlagot, de még így is másfélszer olyan gyorsak, mint az albán vasutak. Tehát Berat: tipikus egynapos célpont, UNESCO által védett, meredek sziklára épült városrésszel és a Balkán egyik legnagyobb erődjével. annyira meleg volt, hogy Albánia legrégebbi mecsetét vizslatva is arra gondoltam, vajon 30 vagy 40 perc múlva tudom meginni az első hideg sört. De a látvány valóban mesés, íme pár kép:

Este Tiranában ismét megmutattuk magunkat. Alapos kocsmai előkészületek után elindultunk a Trout (Pisztráng) nevű death metal együttes koncertjére, ami csodálatos véget ért. Egyrészt halál profi fiatal kicsákók zenéltek, másrészt csupa Death feldolgozást játszottak. Mi eleinte meg sem vettük a kemény 400 forintos belépőt, mert a teraszon ugyanúgy hallottuk, de a végén mindneki annyira berúgott, hogy nonstop ki-be mászkálás lett a vége, mi meg a csapossal mulattunk.

Reggel elhagytam Tiranát, Podgorec felé félálomban. Eleinte aggódtam kicsit, mivel nem volt belépő pecsétem Albániába, és a 10 eurós díjat sem fizettem ki. A sofőr életveszélyes tempóban vitt át a hatalmas hegyeken, szerencsére átaludtam a nagyját, különben tuti hányás lett volna a vége. Végül fantasztikus hegyek között, az Ohridi tó partján léptem át Macedóniába. A nem túl forgalmas határon az albán faszi egy darabig nézte az útlevelet, de a pecsétre természetesen nem lelt rá, végül megkérdezte, mennyit fizettem belépéskor. Amint megtudta, hogy 10 eurót, megnyugodott és beütötte a kilépést. Így életemben először önhibámon kívül spóroltam egy napi szállást. És aztán stoppal-busszal eljutottam Ohridba:

Ezerkétszáz méteres hegyek között, a macedón-albán határvidéken hatalmas, kristálytiszta tó köré szerveződött a két ország turizmusának egy része. A vidék legnagyobb városa Ohrid. Egykor ortodox egyházi központ volt, 365 temploma után el is nevezték „szláv Jeruzsálemnek”. Ma forgalmas üdülőváros rengeteg kávézóval és csodálatos óvárossal.

Ohridra markánsan rányomja bélyegét a vallási központ jellege, amely a turisták számára elsősorban a hihetetlen mennyiségű felújított kisebb-nagyobb templomban nyilvánul meg. De a legtöbben nem ezért szeretik, hanem mediterrán hangulata miatt. Nyári hétvégeken megtelik macedón turistákkal, valamint évről évre több nyugatival. Ilyenkor lépni sem lehet a belváros utcáin, akkora a késő éjjelig mulató hedonista tömeg. A környezet és a kiszolgálás színvonala nyugati, az árak szerencsére még a Balkánhoz állnak közelebb.

„Nálunk már nincs szabad hely, de üljön le, igyon egy limonádét” – kínál egy idős macedón úr, amikor bekopogtatok hozzá szállás után érdeklődve. Miközben hozza az üdítőt, a felesége eltűnik, majd pár perccel később mégiscsak mutat egy szobát. „A bátyámé, de átköltöztettük magunkhoz. Érezze otthon magát.” Ilyen módon 10 euróért sikerült konyhás-fürdőszobás lakrészt bérelni a belváros külső peremén, a tóparttól 10 perc sétára. Mindezt a csúcsszezon közepén, a legforróbb nyári hétvégék egyikén. A vasárnapi buszra Szkopje felé már nem volt ennyire egyszerű följutni.

A város és a környező vidék, az Ohrid-régió az UNESCO világörökség része lassan 30 éve. A régióba tartoznak az albán határvidék kisebb-nagyobb ortodox templomai és kolostorai, Ohrid városa zegzugos utcácskái, a 10. századi fellegvár, és persze maga a tó. Az Ohridi-tó kétségtelenül a Balkán egyik gyöngyszeme. A majd’ 300 méter mély vizében helyenként 20 méter mélyre lelátni, a víz mindig friss és kellemesen hűvös. Emellett több mint kétszáz olyan állatfajnak nyújt élőhelyet, amely kizárólag itt fordul elő. Hogy miért nem épült még köré a környezetet tönkre tevő tömegturizmus, elég nyilvánvaló: a hegyek olyan meredeken esnek a tóba, hogy helyenként az utat is nehéz volt elvezetni a hegyoldalban. Az albán oldal kevésbé hegyes, de őket nem is érdekli annyira a tó, hiszen van tengerük.

A nemzetközi védelem és a viszonylagos elzártság ellenére az ökológiai bomba itt is ketyeg. Problémát jelent a lehalászás, az értékes partszakaszok miatt csökken a nádasok mennyisége, a folyamatosan bővülő tömegturizmussal járó part menti szolgáltatóipar és hajóforgalom szennyezi a tavat. Turistaként szerencsére még semmi sem látszik ebből. Egyelőre csak az édenkertet látjuk.

Hazafelé még megálltam Pristinában néhány órára, és jegyet vettem az esti buszra Belgrádba. Bár ne tettem volna. Szerbiában utazni olyan - hogy klasszikust idézzek - mint sajtreszelővel rejszolni: eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas. Koszovóból határellenőrzés nélkül kilépve jó ütemben indultunk Belgrád felé, minden jel arra mutatott, hogy elérem a reggeli budapesti vonatot. Azonban valahogy csak nem akart vége lenni a hegyes résznek, és egyre meredekebb utakon egyre élesebb kanyarokban tolattunk, végül földúton döcögtünk a hatalmas busszal. Eltévedtünk a koszovói határvidéken... Három órával később újra aszfalton voltunk - éppen a koszovói határon lévő szerb őrbódé mellett, amit órákkal korábban elhagytunk. A többiről tudni sem akarok: a budapesti vonatot lekéstem, helyi vicinálisokkal elvergődtem Szabadkára (nagy mecset épül éppen), átgyalogoltam Magyarországra, majd egy gyors stoppal (egy vadőr vett fel, aki szerbektől elkobzott madarakat vitt a menhelyre) elértem az épp akkor induló vonatot Budapestre.

Azóta egy hét telt el. Nem fogjátok elhinni, de ma este indulok - Belgrádba, majd onnan Isztambulba, Damaszkuszba, Bejrútba. A következő kalandok tehát a Közel-Keletről jönnek.

West balkan tour pt. 2: Kosovo, Macedonia, Albania

Munka a Balkánon

Régóta nem írtam, elég hosszú sora van ennek. Másfél hete befejeztem minden épp aktuális munkámat, így adódott a lehetőség, hogy itthoni unatkozás helyett inkább egy intenzív balkáni túrát tegyek a kevésbé pop részeken. Az egészségre ártalmas volt...

Az indulástól számítva durva volt: amikor félrészegen és egy jó alvás reményében fölszálltam este fél 12-kor a belgrádi vonatra, már csak állóhely volt a folyosón. Így aztán három óra guggolás és négy óra állás után érkeztem meg Belgrádba, majd onnan egy gyors átszállással már úton is voltam Pristina felé.

A koszovói határon figyelmeztettek az UNMIK-os arcok, hogy ha ugyanerre akarok kimenni, nem fognak kiengedni a szerbek. Erre megkértem őket, hogy akkor ne pecsételjenek az útlevelembe, amit meg is tettek. Így viszont nem értettem, hogy akkor mi lehet a baj. Végül egy kétféleképpen feltett kérdésre („Ha koszovói pecsét van az útlevelemben, akkor nem engednek át a határon, ugye?” És „ha most nem pecsételnek bele az útlevelembe, akkor a szerbek biztosan beengednek, ugye?”) két, egymásnak ellentmondó választ kaptam, úgyhogy ennyiben hagytam a dolgot abban bízva, hogy majd magától megoldódik, mint mindig minden.

Pristinában Jetmir, koszovói albán fotós barátom fogadott, majd egy gyors igazi balkáni lerészegedést követően éjszakai buszra szálltam Tirana felé. Mielőtt alkoholizmussal vádoltok, ajánlom, hogy próbáljatok meg balkáni barátok meglátogatásakor nem inni, illetve keveset inni, majd közölni, hogy nem megyünk velük kocsmázni. Na ugye? De előtte még elugrottunk Észak-Mitrovicába, ahol előző nap megint bántották egymást a szerbek meg az albánok. a jelenlegi kiélezett helyzetben minden etnikai villongás veszélyessé válhat, úgyhogy volt a dolognak némi hírértéke. Mitrovicában aztán kiderült, hogy pár szerb albánok kocsijait töri össze az utcán, pont a dél-mitrovicai francia támaszponttal szemben. Verekedésen kívül semmi nem volt, de azért kimentünk mi, meg a hiradó, beszéltek a szemtanúk, fotóztuk a bevert kocsikat. De minek...

Habár a Pristina-Tirana távolság nem túl nagy, mégis 12 óra a menetidő, hála a hegyeknek, az albán utaknak és a gyakori megállásoknak. Ez utóbbi még a Közel-Keletnél is keményebb: a Pristina-Szkopje táv 90 kilométerét alig 3 óra alatt teljesítettük (3 megállás plusz a határ), majd Szkopje után megálltunk a hegyek között egy esküvőn. Rejtélyes sztori ez, volt vagy este 11, amikor épp az ifjú pár bevonulására értünk egy hegyi panzióhoz. Egy órán át hallgattuk a zenét, toltuk az ingyenkávét, én meg az alvásra koncentráltam. Amint elindult a busz, sikerült is, mégpedig olyan jól, hogy amikor a határon a mellettem ülő oldalba bökött, hogy „Passport”, csak annyit mondtam „jó”, és mozdulatlanul aludtam tovább. Éppen ezért meglepett, hogy amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már az albán tengerparton voltam, Durresben, egy tök üres buszban, Tiranától 35 km-re. De ezt akkor nem tudtam, csak csodálkoztam a tengeren és a rengeteg antipatikus szállodán, na meg hogy egyedül vagyok. Szóltam a sofőrnek, hogy én Tiranába akarok menni, mire bólintott és átvitt. Eléggé meglepett. Mint ahogy az is, hogy a macedónok nem kérték az útlevelemet, nem kaptam kilépő pecsétet. Az albánok sem kérték, és nem kaptam belépőpecsétet, és a 10 eurós belépési díjat sem fizettem ki. Vagyis hivatalosan el sem hagytam Macedóniát.

Tiranában megkerestem az általam a netről kinézett olcsó backpacker guesthouset, ahol mindenki aludt még, így leültem a kertben függőágyazni. Közben eszembe jutott Markó Feri barátom, aki 3 héttel korábban „Megyek a Balkánra” felkiáltással lelépett otthonról, és azóta nem volt róla hír. Vajon merre járhat? Belenéztem a szálló vendégkönyvébe, de ott nem volt benne a neve (miért is lett volna, amikor vagy hat ország százötven városában lehetne többszázezer négyszerkilométeren, de mégis, hátha). Amikor fölkelt a recepciós arc, megkérdeztem, nem látott-e egy olyan nálam egy fejjel alacsonyabb magyar arcot, aki olyan, mint… és ebben a pillanatban nyílt a kapu és Ferkó beballagott a kertbe, barátnőjével, Katával. Ez már a nagyon sokadik ilyen sztorim. Azt sem tudtam, hogy jön-e egyáltalán Albániába, és ugyanúgy lehetett volna Bulgáriában vagy a montenegrói hegyek között, de nem. Ő is hozott egy ilyen sztorit, Horvátországban összefutott véletlenül azzal a faszival, akivel tavaly együtt utazott Üzbegisztánban. Ettől kezdve három napi együttlét és őrület. És mindezt a csodálatos Tiranában.

Igaza lett Edi Ramának, Tirana egykori polgármesterének, amikor az optikai tuningot jelölte meg a városszépítés legfőbb eszközének. Az egykori szürke-barna betonkockákat, vagy eufemikus nevén a „szocialista lakótelepeket” Hundertwasser álmaira festették. Az eredmény egy piros-narancs-kék színekben pompázó mediterrán város.

Elég olcsó írói ötlet egy város ajánlását etimológiai fejtegetéssel kezdeni, de ebben az esetben egy kört megér. 1614-ben az addig porfészeknek számító településen Sulejman Mulleti pasa bazárt, mecsetet és török fürdőt építtetett, és sikeres perzsiai hadjárata emlékére Tehrannak, vagyis Teheránnak nevezte el. A két város közti hasonlóság mára kimerül a hatalmas hegyek alkotta háttérben és a vezetési stílusban. Ez utóbbi kiszámíthatatlan. Enver Hodzsa idején ugyanis a hétköznapi polgárnak nem lehetett autója (tévéje sem), így a vezetési kultúra nem túl régi. Ami van belőle, az kis részben a nyugatról hazatértek udvarias tempója, valamint a görög-olasz nem túl technikás őrület keveréke. A kocsik nagy része Mercedes. Imádják ezt a márkát, nincs még egy olyan város a világon, ahol ennyi lenne belőle.

Tirana mintha nem is Albánia lenne. Minden sztereotípiát megcáfol megjelenésében. Nem szürke, nem unalmas, nem nyomasztó. Enver Hodzsa piramis alakú múzeuma enyhén szétverve és összegraffitizve (Fuck emo, Pantera), az aljában viszont az aranyifjak egyik népszerű helye, a piramishoz méltó nevű Múmia Bár üzemel. „Az élet gazdag” – hirdeti a szlogen a bejárat fölött, azt az életérzést, amit a törzsközönségen kívül nem sokan ismernek Albánia-szerte. A Nemzeti Történeti Múzeum hatalmas szocialista-realista mozaikos homlokzata előtti téren gyerekek száguldoznak gyerekmotorral és gyerekquaddal, mellettük a szegények gyermeke öt szál sült kukoricáját árulja a napi betevőért.

Hála a szolgáltatások rohamos fejlődésének, valamint a munkanélküliségnek és a mediterrán temperamentumnak, ennyi kávézót egy helyen ritkán látni (legközelebb a szintén albánok lakta koszovói Pristinában). Az árak abszolút a földön járnak, egy helyiek igényeit kielégítő étteremben ezer forint alatt ehető a birkapörköltből, rizsből, hatalmas salátából és legalább két sörből és két feles rakinak mondott pálinkából álló menü. Ez utóbbi tipikus balkáni jelenség, az egész félszigeten egy euró decije a gyilkos nedűnek, itt csak 80 eurócent. Túl sokat nem méricskélnek a felessel, szemre adják, inkább a deci felé kerekítve. Ugyancsak gasztronómiai gyöngyszem egy helyi gyorsétterem-lánc Szkender-burger nevű hamburgere, Szkender bégről elnevezve. A megjelenés és a logó a McDonaldsé, de ez senkit sem zavar: Európa talán utolsó fővárosa, ahol nincs egyetlen gyorsétterem sem az amerikai multitól.

Mi a Korca nevű 100% helyi étterembe jártunk kajálni, általában birkát. Mindig elénk tették az étlapot, mindig kiválasztottunk 4-5 dolgot, ami persze pont nem volt, míg végre megmutatták azt a kettőt, ami van. És ezt eljátszottuk minden nap. De a feleskérés a legdurvább: mosolygós, Segal-copfos, makkoscipős, hawaii-inges csávó vigyorogva kérdezi, hogy mekkora legyen a feles. Először egy jó duplát mutatott hüvelyk- és mutatóujjával, majd a rocker-metálarc körökből ismert ördögvillát, ami nagyjából a tripla mennyiséget takarta. Azt kértük, saccra. Na vajon mi lett a vége?

Másnap megnéztük a Tirana-tónak nevezett valamit. A lehet-e benne fürödni kérdésre a szálláson azt a választ kaptunk, hogy lehetni lehet… „És szoktak is?” „Van, aki igen”. Úgyhogy nem vittünk fürdőgatyát. A hely és az élmény sztalkeri. Egy hatalmas parkban, katonai terület mellett egy hatalmas tó. Erre ránéz egy vasbetonból épült, éppen porladni készülő nyitott színház. Az ókori színházak mintájára épült, csak a cementes beton nem bírja úgy a strapát, mint a jó kis kövek. Az elhagyott parkban pár fürdőző részeg meg néhány értelmetlen betonépítmény.

A szállásunkon lévő faszival beszélgetve kiderült, hogy van még közös barátunk is, úgyhogy ámultam egy keveset, majd elájultam. Reggel megyünk Beratba, de ez egy későbbi sztori…