Machetés Messi és a meg nem mászott hegy

Már ment le a nap, amikor a mellettem ülő polgármester (kreol nyelven „tonsi”, azaz town chief) megkért, hogy mutassam be a csapatot és meséljem el, miért jöttünk. A városházán ültünk az emelvényen, előttünk a helyi tisztviselők és érdeklődök gyülekeztek. A helyszín Kpademai falu valahol messze északon Libériában, a sierra leonei határ közelében.  

Megérkezés Kpademai faluba

Az egybegyűltek köszöntése után rátértem jövetelünk céljára: fel szeretnénk menni a Wuteve, vagy ahogy helyben ismerik, a Wologizi hegyre, lehetőleg a csúcsára. A viszonylag egyszerű bejelentést hosszas vita és kétkedés követte. Valójában miért jöttünk? Melyik bányatársaságnak dolgozunk? Hány geológus van köztünk? Ezek voltak az első kérdések. Ismét olyan helyen jártunk, ahol az őszinte turisztikai érdeklődés nincs a megfelelő és elfogadható motivációk között.

Miután kénytelenek voltunk feladni a Nimba hegység megmászását, Libéria nyugati részébe indultunk. Járhatatlan utakon, a LandCruisert bőven elnyelő kátyúkban néhol lépésben haladva estére a Wuteve hegységhez értünk. A felállás a szokásos, semmi információ, csak helyben érdeklődés és rögtönzés. Az esélyeink ellen szólt, hogy a vidéki Afrikában egy nap alatt semmit sem lehet elintézni. Eddigi tapasztalataim szerint ha konkrét célod van, két falu per nap a haladási sebesség, feltéve, hogy a falvak közel vannak egymáshoz. Ugyanis minden faluban újra kell tárgyalni a helyzeted, a melléd kerülő segítők feladatait és béreit, valamint a számunkra ismeretlen (és gyakran teljesen közömbös) helyi erőviszonyoknak megfelelő udvariassági köröket is le kell futni, nem megfeledkezve a helyi erős embert érintő előnyökről sem.

Ötéves terv sok ambícióval és kevés eséllyel.

***

Naplemente előtt egy órával fordultunk le a „főútról” egy motornyi nyomtávú csapásra, hogy még vaksötét előtt elérjünk egy Lisco nevű helyre, ami nemes egyszerűséggel a Liberian Iron and Steel Companyról kapta a nevét, és a Wologizi megmászásához az utolsó lakott településként van nyilvántartva. Elég sok vitatott minőségű és teherbírású fahídon haladtunk át eddig is, de egy ponton végképp zsákutcába jutottunk: a falu előtti két híd közül egyik sem nézett ki úgy, hogy az elbírjon egy terepjárót. Ahogy tanakodtunk a híd előtt, megjelent pár ember és megnyugtatott, hogy ezen a hídon még át lehet menni. És ha már itt vagyunk, ne is menjünk tovább, amíg nem tisztáztuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ezt amolyan visszautasíthatatlan ajánlatnak kell érteni errefelé: amíg nem tisztáztuk a látogatás célját, addig legfeljebb visszafelé mehetünk, előre nem.

Érkezésünkre az egész falu összeszaladt, és a nyitójelenetben említett városházán elkezdődött a bemutatkozó ülés, amelyen a sorsunkról döntött a helyi elit. Ilyen helyeken mindig megkérdezem, szoktak-e turisták járni errefelé. Ennek az infónak igen praktikus az ismerete, ugyanis ha van turizmus (értsd: az elmúlt években volt legalább egy-két turista), akkor van protokoll arra nézve, hogy mit csináljanak az ide érkező, bányászati- és egyéb minisztériumoktól semmilyen engedéllyel nem rendelkező fehérekkel. Ha igaz, amit állítanak, akkor előszedik Jonast vagy Mosest vagy Messit, aki legutóbb az idegeneket kísérte és máris van egy forgatókönyv a következő tennivalókról. Nos, itt nem volt semmilyen protokoll, bármennyire is mondták, hogy volt már itt turista. Az ülés azzal zárult, hogy a helyiek egy része kételkedett, hogy nem bányának dolgozunk, de mivel ránk esteledett, invitáltak, hogy aludjunk ott. És akkor már főznek vacsorát is, meg legyen tánc. Az biztos, hogy a helyi kisbolt heti forgalmát bőven elfogyasztottuk aznap este.

Nagyközért

A „városháza” melléképületében szállásoltak el minket. A két szobánk pont olyan, amilyet elképzelsz egy dzsungelfaluba: két apró, poros, ablaktalan helyiség, benne pár szakadt matraccal – ez utóbbi már luxus, hasonló helyeken mindig sárkunyhóban aludtunk a földön. Hamarosan betekertek egy led lámpát a falu főterén, minket beinvitáltak a boltba, és elkezdődött az őrület.

A kreol nyelv tulajdonképpen egy nagyon egyszerű angol és a helyi nyelvek keveréke. Kell fül és rutin a megértéséhez. Számomra a beszélgetések, érvelések és sztorizások végighallgatása koncentrálós agymunka, általában 10-70 százalék közti megértéssel. Persze néhány kör után letisztul a szókészlet, és akkor kiderül, hogy a sim card az „singa”, az over there az „ovada”, vagy a town chief a „tonsi”. Ebből még lett kalamajka később.

Megjelent a falu biztonsági főnöke, egy Messi nevű jó ötvenes alkoholista rendkívül tolakodó stílussal és machetével. Azonnal belém tukmált tejszínű pálmabort az alumínium kulacsából, ami után rögtön visszahúzódtam a szobába egy öblös korty viszkire, hátha megúszom a befosást a víz nélküli vécében. A kisboltban felfedeztem az eddigi legprogresszívebb (és legkevésbé környezetbarát) terméket, a zacskós gint. A sierra leonei produktum vizet, alkoholt, cukrot és ételízesítőt tartalmaz, és a gyártó szándéka szerint ez a keverék 43 fokos gint eredményez. Másfél dollárnyi helyi dollárért azonnal vettem hat felest, majd még hatot, meg még hatot. Egy-egy ilyennel le tudtam szerelni a lepattanóra gyülekező alkeszeket, akik a megfelelő mértékű mérgezésnek előre örülve gyorsan lekoptak. A gines zsacskón egyébként a borotvált hónaljú Wesley Snipes képe van, és Black Commando névre hallgat. Annyira lokálisan terjesztett termékről beszélünk, hogy még a legszakadtabb kisvárosban sem lehetett már kapni. Amikor egy Zorzor nevű „városban” egy deszkabódé boltban megkérdeztem, van-e Black Commando, úgy nézett rám az eladó, mintha a Kempinsky büféjében kértem volna egy tüskét a croissant mellé.

Közben előszedtem a direkt ilyen alkalmakra tartogatott frizbit és elkezdődött a falu behülyítése. Ketten kezdtük el dobálni egymásnak, és vagy száz szempár nézte ezt az aerodinamikai csodát. Pár perc után kiszedtem a tömegből egy komát és beállítottam harmadiknak. Elég gyorsan ráérzett a műfajra, de azért kicsit bénázott, amin az egész falu röhögött. Még egy arcot kiemeltem a bámészkodók közül, de ő nagyon béna volt, így megvolt az esti műsor a teljes kompániának. A frizbit végül megkapták ajándékba. Remélem egyszer még járok arra és viszek nekik még egyet. Egy ponton aztán rádugták a hangfalakat egy akkumulátorra és összekötötték egy ipoddal és kezdetét vette az éjfélig tartó full hangerőn baszatás, ami után a kecskék és a kutyák folytatták hajnalig a showt.

Mivel a vacsorát nem kértük, az lett a reggelink: mint mindig, most is rizs, csilis hallevessel. A monroviai luxusszálló kivételével sehol sem lehetett mást enni, bár pár helyen a halat mócsingos marhadarabok váltották. A rizs és a csili sztenderd, ez utóbbitól leolvad az arcod, mert a nemcsípős és a kurvaerős között semmilyen átmenet sincs.

Reggelre a helyzetünk nem rendeződött, de legalább a továbbjutás lehetősége alakul(gatot)t. A tonsi döntése az volt, hogy menjünk tovább motorral Liscoba, az utolsó bányászfaluba. Egy óra alatt összeszedtek három motorost meg egy guideot, végül félóránkénti száz százalékos infláció mellett hármasával fölültünk a motorokra és elindultunk. A matek úgy jött ki, hogy 500 per motor a fuvar. Majd később kiszámolták, ha várnak ránk pár órát, az még 500 per motor. Plusz a guidenak is hasonló áron kell motor plusz a várakozás. Ez nagyjából 4 USD per tétel, szóval nem nagy kiadás, csak ha sok van belőle és félóránként duplázódik, akkor félnapos intervallum fölött már látható sor a költségvetésben. És mivel az emberek többsége egész nap semmit sem csinál, a várakozást beárazni a fizetett munka mellett nyilvánvaló arcátlanság. De mindegy, legyen egy jó napjuk.

Lisco felé botrányosan idillien alakult minden. A párába burkolt Wuteve hegy dzsungelfalvain száguldottunk át integető gyerekek és nők között, majd elértünk Liscoba, ahol a helyi tanár/tonsi fogadott. Rengeteget beszélt és nála volt a 10 százalékos megértési arány, ami miatt a többi helyi sokkal érthetőbb tolmácsolása kellett. Az azonban nem tetszett a főnöknek, hogy őt nem értjük, a többieket meg igen, így mindenkit bekussoltatott és elkezdett minket egrecíroztatni. Néha mosolygott és nevetett, néha öklét rázva üvöltött, látszott, hogy nem százas. Az egész végig nem esett le neki, hogy mi bizniszelni akarunk vele, amivel ő is tudna pénzt keresni. Időközben dél lett, és egyértelművé vált, hogy aznap már nem jutunk föl a hegyre, ami viszont azt is jelentette, hogy csak az időnket vesztegetjük és értelmesebb lenne gyorsan visszamenni Monroviába, hogy a kilépéshez szükséges PCR tesztet időben megkapjuk.

Két óra értelmetlen blabla után annyi történt, hogy a bolond főnök megkérdezte, hogy őt hogy hívják, amit nyilvánvalóan nem tudtunk. Ettől nagyon megsértődött. Végül annyit sikerült kialkudni, hogy oké, akkor ad mellénk embert a hegyre. De az embernek előbb ennie kell, azaz most elküld valakit kaját szerezni, utána azt megfőzik, aztán evés, aztán indulunk csak a szomszéd faluba. Ahol nagyjából ugyanez a program. Végül mondtam a tonsinak, hogy elég jól elbaszta az időt a semmire, úgyhogy most el is megyünk. Ezt a koncepciót egyáltalán nem értette, nem hitte el, hogy energiát nem kímélve idevergődtünk, és pár óra tárgyalás után úgy távozunk, hogy egyetlen dollárt sem kerestek rajtunk.

Nem, nem voltunk mi balfaszok, csak optimisták. Megint az volt a helyzet, mint előtte, hogy semmilyen információt nem leltünk a neten, ezért belevágtunk nélküle. Lehetett volna eggyel jobb az infrastruktúra, például ha havonta arra téved egy pár expat hegyre menni, akkor simán működhetett volna. Persze ideális helyzet sosincs Afrikában, ezt csak papíron lehet így kiszámolni. Ennyi időnk volt, idejöttünk, megpróbáltuk, nem sikerült. Nem kedvetlenített el a helyzet, egyrészt remek móka volt minden egyes pillanata, sokat láttunk, sokat tapasztaltunk, már tudjuk, hogy lehet megcsinálni, ha lesz legközelebb. Végül pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ha nekünk nem sikerült, akkor jó eséllyel másnak se nagyon. (Megfelelő falunevek és keresőszavak birtokában utólag találtam egy 11 éves sztorit a hegyől, de az a koma sem ment föl, csak egy napot trekkingelt a környéken.) Kevés szórakoztatóbb hobbit tudok ennél elképzelni.

Arcleolvaszó chili

Monroviába visszatérve megcsináltattuk az őrületig bonyolított értelmetlen PCR tesztet, lásd alább. Végül úgy döntöttünk, hogy a további csavargás helyett már nem autózunk újabb napokat, hanem maradunk a városban. Egy luxusszálló előtt elhajtva egy gyors döntés hatására bekanyarodtunk a parkolóba, és próba szerencse alapon megkérdeztem, van-e ötfős apartman. Éppen volt, 500 dollárért, amit azonnal ki is vettünk. Libéria bármennyire is szakadt hely ugyanis, mivel nincs turizmus, csak NGO-k és bányavállalatok alkalmazottai utaznak erre, így 50 dollár per fő alatt lényegében semmilyen szállás nincs. A monroviai 50 dollárost első nap már teszteltük, aránylag tiszta, de kicsi szoba, csótánnyal és szarul kinéző dolgokkal. Ehhez képest a 100 dolcsisban benne van a lazacos reggeli meg hogy medencében lehet sörözni egész nap. És ez nagyjából lefedi azt az igényt, amivel a két hegy meg a végtelen közlekedés után elő bírtunk állni.

***

A monroviai PCR teszt leírása azoknak, akiket nem idegesítenek az idegesítő dolgok.

1. Belépsz a tesztközpontba (szemetes óceánpart) és leülsz a sorba

2. Odajön hozzád egy önkéntes, hogy csak akkor ülsz jó helyen, ha van referencia számod. Ehhez le kell tölteni egy appot, kitölteni az összes létező adatoddal, aminek a végén valóban kapsz egy hétjegyű kódot. Ha ez nincs meg, akkor is sorra kerülsz valamiért.

3. A hétjegyű kódot egy nő ráírja egy papírra, majd kitölt neked egy csekket 50 vagy 75 dollárról, amit be kell fizetned. Hogy 50 vagy 75 az random, a társaság egyik fele ilyet, a másik olyat kapott, pedig ugyanazzal a géppel megyünk ugyanoda. Hogy ne legyen baj, megreklamáltuk. Ehhez az 50 dolláros csekkeseknek újra ki kellett tölteni az appot egy újabb referenciaszámért, amit újra leírtak egy cetlire.

4. Az összes cetlivel és számmal a pénztárhoz kellett menni fizetni. Az én számomra azt mondták, az nem megfelelő, töltsem ki újra az appot és kezdjem előröl. Indulatba jöttem, és felvontam a szemöldököm, de tudtam, hogy vesztettem. A nő, akinek annyi dolga volt, hogy egy hétjegyű számot leírjon egy papírra, nekem csak hat számjegyet írt le. Amikor mondtam neki, hogy eltévesztette, azt válaszolta, hogy csomót dolgozik. Mondtam, hogy ez valóban így van, de az az egyetlen dolga, hogy hétjegyű számokat telefonról papírra átírjon, így nem nagy az elvárás, hogy jó legyen. Végül újabb nekifutásra helyesen oldotta meg a feladatot és ki tudtam fizetni a teszteket. Befizetéskor azonnal megkaptam sms-ben a megerősítést, bár ezt nem kérte senki.

5. Beültünk a tesztelős sorba. Jött egy koma, hogy van-e pecsétes papírunk, amire majd sorszámot adnak. Nem, nincs.

6. Beálltam egy sorba pecsétet szerezni. A kitöltött appból átírták papírra az infókat, minden referenciaszámot leírtak egy külön papírra, névvel, ezt egyesével lepecsételték. Ezzel párhuzamosan a neveket és referenciaszámokat egy listára is fölírták és lepecsételték. A papírokat megkaptam.

7. Beültünk a tesztelős sorba. A pecsétes papír ellenőrzése után kaptunk öten egy sorszámot, amivel be is szólítottak.

8. Az app és a papírok alapján egyesével kikérdezték tőlem az összes adatot, és miután nem volt hol belekötni, beléphettünk a teszt regisztrációra.

9. A teremben volt vagy 20 szék, azon ment a sorbanülés. Amikor sorra került valaki, a maradék 19 ember fölállt, és odébb ült eggyel. Sorra kerültem. A papírokról az adataimat egy másik papírra, majd némi belekérdezéssel tarkítva felírták egy appba. Mivel akkor még nem volt szállásunk, teljesen mást adtunk meg, mint ahova mentünk.

10. A tesztelés pont olyan volt, mint bárhol máshol.

A részidő 2 óra 40 perc volt úgy, hogy lényegében nem volt sor. A tíz lépésből 8 teljesen felesleges, a kb 20 fős személyzet munkáját két fő kiválóan elvégezte volna. This is Africa – ez a magyarázat arra, hogy a kitöltött appot miért kell átírni papírra, és azt miért kell kézzel visszaírni egy appba. Továbbá a pecsétes papírok megléte is elég súlytalan programpont a hatékonysági listán.

Az eredményt másnap egy honlapra belépve, a referenciaszám birtokában lehetett letölteni. További trükk, hogy nekünk 24 órán belüli teszt kellett, az 175 USD, de egy papírra ki volt írva, hogy ilyen lehetőség nincs, csak 72 órán belüli 75 dollárért. Mi ezt kértük, és úgy 16 órával később megvolt az eredmény.

Még csak egy hete jöttem el Afrikából, de máris hiányzik.

Piás város bányászati problémákkal: hegyi sztorik Libériából. 1.

Aki olvas az utazásaimról, tudhatja, hogy semmivel sem lehet jobban behúzni egy túrába annál, mint ha nincs kép a neten arról a helyről, ahova készülünk. Szokásos világbajnok csapatunk újabb két taggal egészült ki, így öten vágtunk neki a Nimba és a Wuteve hegységeknek. A Nimba hegységben található Guinea és Elefántcsontpart legmagasabb pontja a közös határon, a Wuteve pedig Libéria legmagasabbja. Előbbi úgy 1700, utóbbi 1400 méter fölött van tengerszint felett és a latin betűs internet egyetlen leírást sem tartalmaz ezekről a helyekről.

***

Többször volt alkalmam a covid alatti utazásról írni, de ami a januári afrikai utat illeti, az az eddigiek közül is kilógott. Az eredeti tervek szerint Etiópia, Eritrea és Szomáliföld volt a célpont, azon belül is az ottani nagy hegyekre való fölsétálás. Közben Etiópiában a háború hulláma elérte a Simien hegységet is (azóta újra lehet menni egyébként), és Szomáliföldről is megosztó hírek érkeztek, így az egész túrát át kellett szervezni a jóval kényelmesebbnek tűnő Mozambikba, Malawival és Zambiával kiegészítve. Napokkal később megjelent az omikron és mindhárom ország a karanténos listára került. Pár héttel indulás előtt került a képbe Libéria, mint C-terv, ami aztán nagyon gyorsan komolyra fordult.

Nyugat-Afrika turisztikai értékeiről nem véletlenül nem hallottak a legtöbben, és a korábbi guineai és sierra leonei tapasztalataim alapján én sem nagyon tudtam meggyőzni másokat, hogy majdnem olyan, mint Thaiföld, csak még nem hallottál róla. A száz-kétszáz dolláros vízumok, a három-négy átszállásos repülések, a nem létező infrastruktúra és a drága, de legalább szar szolgáltatások szerencsésen távol tartják a kevéssé kitartó és jobban megközelíthető helyeken is boldog turistákat.

Miután két hetet csúszott a vízumunk, és indulás előtt két nappal még mindig csak annyit mondtak a komák, hogy „sorban állok érte”, komolyan visszatértem az etióp túra beizzításához. A végső határidő után egy nappal, az indulás előtt 36 órával, amikor elküldtem egy üzenetet a vízumos embernek, hogy kösz a semmit, megérkeztek a dokumentumok egy pdfben. Az addiszi repjegy foglalását leállítottam és minden kezdődött előröl. Stresszes műfaj covid alatt Fekete-Afrika túrát szervezni a karácsonyi időszakban.

***

A mondás szerint nincs könnyű hegy, és hiába beszélünk viszonylag alacsony magasságokról, a valóság nem ennyire egyszerű. A négyezresekben az a jó, hogy elég nagyok ahhoz, hogy másoknak is föltűnjenek, így előbb vagy utóbb, de kiépül valamilyen infrastruktúra a környékre. Ezzel szemben az ezer méter körüli kis afrikai hegyekre senki sem kíváncsi, és senki sem feccöl bele pénzt és energiát, hogy senki által nem járt helyeket megnézzen magának. Ezekre a célpontokra szakosodni túravezetői szempontból a lehető legjobb kihívás, ugyanis minden egyes túra expedíciós jellegű, bejáratlan (néha bejárhatatlan), gyakran megismételhetetlen és rengeteget lehet belőle tanulni. Mindezt olyan helyeken, ahol nemigen jár fehér ember – néha ember se nagyon. Minden információt magunknak kell megszerezni, és minden lépést magunknak kell kijárni az engedélyek megszerzésétől kezdve a különböző érdekű autoritásokkal való tárgyalásig vagy akár a faluközösség előtt való felszólalásig. A normális nyaralással szemben az ilyesmire viszont még évek múlva is emlékszik az ember.

Tervezés közben a Nimba tűnt egyszerűbbnek. Ugyan a legmagasabb csúcsa már Libérián kívül van, de mivel semmilyen infrastruktúra (például ösvény) nincs a környéken, logikusnak tűnt, hogy egy helyi rangerrel meg lehet állapodni, hogy a két határ között teszünk egy egynapos gerinctúrát. Egyetlen erre vonatkozó forrás van a neten, de az egyrészt nem pontos, másrészt – mint utólag kiderült – nem is igaz, mindenesetre ez alapján lehetségesnek tűnt a megközelítés. A Google Earth műholdképei szerint szavannás-erdős hegygerincen kellett volna egy szép trekkinget lenyomni.

A Nimba hegy libériai oldala egy ArcelorMittal nevű acélgyártó cég bányájáé gyakorlatilag, így minden tevékenységhez a cég hozzájárulása kellett. Szerencsére ez a rész működött a legjobban. A bányászváros Yekepa, amit egy helyzetet jól értő itt élő expat úgy jellemzett, hogy „drinking town with mining problem”. Egyetlen hotel (értsd: munkásszálló), egyetlen night club (baszatós zene sötét helyen, én leginkább shitface/metálrészeg állapotomban keveredek ilyenre), sok templom (episzkopális, katolikus, evangélikus, baptista, egyéb keresztény szekták) és különböző minőségű egyszintes lakótelepek alkotják a „várost”, ami egyébként meglepően szerethető annak ellenére, hogy a halálra iváson kívül nemigen látszik benne más, hosszú távú perspektíva.

Az urbánus élet ezen fokáról mindent elárul az a jelenet, amikor a "város" "közepén" sim kártyáért (később ld. singa) sorban ülve patkányra hízott csótány kezdett fölmászni a szembe ülő koma lábán. Ő végig nem látta, és magyarázott valamiről, majd amikor a szörny megjelent a térdén, sokkot kapva rám söpörte, de én már sejtettem, mi lesz. Spiccel azonnal visszapöccintettem a komára, majd az akkor éppen zajló African Cup-ra utalva odavetettem, hogy Yekepa Cup, Bro. Nem volt több kérdés.

Este szereztünk egy helyi rangert, és megállapodtunk, hogy másnap fölvisz a legmagasabb pontra. Reggel még mindig ez volt a cél, de már elhangzott az is, hogy a Nimba legmagasabb pontjáról beszélünk, Libéria területén, természetesen. Pár órás kirándulás után fölértünk a Libéria, Guinea és Elefántcsontpart hármas határát jelző határkőhöz.

Naittakert, megérkeztünk. Hiába mutogattam a vezetőnek, hogy mi a guineai legmagasabb pontra igyekszünk, és az arra van látható messzeségben, az aznapi túránk itt véget ért. A kategorikus NEM számomra elég vonzó tárgyalási alap, így abban maradtunk, hogy estére összehív egy megbeszélést és értekezünk egyet, hogy a NEM az mennyire NEM, illetve nem lehet-e IGEN véletlenül.

Egy tucat megsütött hal után, csilitől leégett hajjal, félrészegen beszélgetve, elkezdtek gyűlni körém az emberek. Volt libériai ranger, guineai kollégája, környezetvédelmi menedzser a bányától, helyi nemtudommit képviselő szaki, összesen vagy hat ember. Egészen kiváló párbeszédek zajlottak:

Helyiek: - Természetesen guineai vízum nélkül nem lehet a hegyre menni.

Én: - Miért nem?

Helyiek: - Mert az Guinea.

Én: - De mi nem megyünk Guineába, csak a határán megyünk. Egyik lábunk Guineában, a másik Elefántcsontparton. Eszünk ágában sincs belépni.

Helyiek: - Öööööööö.

***

Helyiek: - A libériai rangerek nem mehetnek át Guineába.

Én: - Miért nem?

Helyiek: - Legalább szólni kéne a guineaiaknak.

Én: - Itt ül egy. Hello, Sir, átmehet a ranger Guineába?

Helyiek: - Öööööö, erre még nem volt példa.

Én: - Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, csak azt, hogy még nem csináltad.

Helyiek: - Ööööööö, igen.

***

Helyiek, egy óra győzködés után: - Sajnálom, nem lehet átmenni innen.

Én: - Ez ugye a Nimba hegység, a három ország határán? És azt mondjátok, hogy a libériai oldalról még soha egyetlen ranger vagy bányavállalati ember nem volt arra kíváncsi, hogy mi van a határkövön túl?

Helyiek kussban: - Nem, ilyen még nem volt.

Én: - És nem akarjátok tudni, hogy milyen vadcsapások, növényfajok és tereptárgyak vannak a hegyen, közvetlenül az országhatár környékén?

Helyiek csillogó szemmel: - Nos, ha így nézzük a dolgot, ez egy tudományos expedíció, és mint ilyen, lehetséges.

Végül a nemből igen lett azzal a feltétellel, hogy nem hagyjuk el a hegygerincet, és naplementéig visszatérünk Libéria területére. Imádom Afrikát és a kompromisszumokra kész embereket.

Másnap hajnalban indultunk, és elég jó tempóban reggel 9-re a hármashatár kőnél voltunk. Itt köszönt szembe a valóság. Az a valóság, ami nincs fönt a neten, és amitől nagyon meg lehet combosodni. Percek alatt csesződött el a napunk. Pár lépés után alig észrevehetően kezdett sűrűsödni az aljnövényzet. Ötven métert sem haladtunk, amikor előkerült a machete és percenként pár métereket tudtunk haladni legfeljebb. A szövevényes indák még pár méterről sem látszanak a talpad alatt, csak azt veszed észre, hogy már nem a talajon jársz, és minden egyes lépésnél derékig ki kell emelni a térded, hogy ne fogjon meg a növényzet.

Egy óra múlva a mellig érő, majd három méteres bozót dzsungellé vált. Leginkább tüskés indákkal és kidőlt fatörzsekkel súlyosbított dzsungellé. Jóval harminc fok fölött volt, de muszáj volt kabátot venni, különben a növényzet a bőrt szaggatja meg. Vezetőnk időnként bemért GPS pontokat, hogy áldozzunk a tudomány oltárán is. Délig nagyjából két kilométert tettünk meg a légvonalban tízből, és nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a túrát innen fizikailag lehetetlen végigvinni. Egy nap alatt egész biztosan. Többre meg nem volt lehetőségünk, mert ahhoz legalább kettőt a hegyen kellett volna aludni, azaz kellett volna guineai vízum, legalább 12, de inkább 15 liter víz per fő, háromnapi kaja, illetve elegendő felszerelés az ottalváshoz. A hegy az elefántcsontparti oldalról sűrű dzsungellel határolt, egyedül a guineai oldalról lehetne fölmenni valahogy, de az egy külön út és legalább 4-5 nap a legközelebbi városból. Legalább megpróbáltuk.

Tulajdonképpen mindenki vidáman jött le a hegyről. Egyrészt alaposan elfáradtunk (a foglalkozás elérte célját), másrészt ismét bebizonyosodott, amit eddig is nagyon jól tudtunk: nincs könnyű hegy. A következő sem volt az.

Namíbia: Bányarobbantás és az Apfelstrudel-háború

Bányarobbantás Alex lett az egyik legemlékezetesebb név a telefonomban. Addigra már volt Helicopter Johannes, meg korábbról Chameleon Joe is. Ő például talált nekem kaméleonokat Tanzániában, az Usumbara hegységben. Johannes meg helikoptert szerzett a Viktória-vízeséshez. Tiszta sor. Alex egy kicsit keményebb dió.

Addigra már legalább másfél hete úton voltunk. Az már biztosan látszott, hogy több programunk lesz, mint amennyit végig tudunk csinálni. Elspoilerezem, Bányarobbantás Alex is ment a kukába végül. Volt egy fölülről nagyjából nyitott költségvetés azzal a feltétellel, hogy minden legyen a legfaszább, de Alexet nem hatottuk meg ezzel.

A Namíb sivatag négyszámjegyű útjain verettük már egy ideje. Az egyszámjegyű sem feltétlenül aszfalt, mint ahogy ezen a földúton is lehet menni százhússzal. A hegybe karmolt drágakőbánya felé haladunk abban a reményben, hogy vagy nem találunk ott senkit és gyűjthetünk, vagy van valaki, aki helyi és szívesen elad szépet olcsón. Vagy megnézhetünk egy robbantást.

Két leharcolt koma került elő a Mad Max romjai közül. Nem úgy tűnt, mintha dolgoznának, nem is mímelték. Cserébe kérésre elkezdtek mutogatni egy vödör ametisztet, meg füstkvarcot, meg a zárványokat, amiből barbárul kifeszegették mindezt, hogy szépítse az európai otthonokat. A főnök nincs itt, így egyrészt lehet arcátlanul alkudozni a gazdátlan, pontosabban egyelőre lajstromozatlan holmira, másrészt nem lehet ledumálni a robbantást. Mert az az igazi, ha visszajövünk, műsor lesz, munkavédelmi sisak, valami értelmetlen verseny győztese megnyomja a piros gombot, minden lerobban, majd lehet csákányozni meg feszegetni a zárványokat és olyan drágaköveket vásárolni, amit évmilliók után mi látunk meg először.

De Alexnek, a főnöknek csak a száma lett meg, meg a beceneve, két heti telefonálgatás sem után állt kötélnek, se ingyen, se sok pénzért. Végül annyi program volt a sivatagban, hogy említés nélkül kidobtuk a bányarobbantós programot, és más úton mentünk az óceán felé.

Addigra már túl voltunk zsiráfok százain Botswana és Namíbia legprímább nemzeti parkjaiban, pár ezer kilométer autózáson, bozóttüzeken, a zimbabwei határátkeléseken, de várt még a munka nagyja, az előzetesen lebeszélt programok maradéktalan végrehajtása, és a szokásos rögtönzések.

Másfél éves csúszással érkeztünk Namíbiába, egy tavaly áprilisra tervezett programot összerakni rendesen. A vírus nem sokat segített, a repjegyek a másfélszeresükre drágultak, a turistákkal foglalkozó infrastruktúra berozsdásodott (és egyben remek alkupozíciót biztosított tizennégy ember nevében beszélni), az amúgy sem mindig egyszerű afrikai határátkelések tovább bonyolódtak a PCR tesztekkel, és elsősorban az érvényességükkel kapcsolatos matekkal.

A zimbabwei határhoz kellett például friss teszt, amit Botswanában készítettek előző nap. A nagy érdeklődés során a helyi kórházból a zambiai határhoz irányítottak, majd onnan vissza a botswanaihoz, mindezt útlevél nélkül, pusztán bemondásra, hogy csak jövünk, megyünk, tesztelünk. Végül meglett a tesztelő hely, fizetni előre kellett tök máshol, majd levették a mintát és mindenki boldog volt. Két héttel később, amikor már ténylegesen tétje volt a folyamatnak, már minden máshogy volt. A múltkori tesztvételi helyen rejtői párbeszéd alakult ki.

- Csókolom, teszteli jöttem!

- Maga kamionos?

- Nem, miért? - az ablakon egy cetli, hogy ez az ablak a kamionosoké. Odébbmegyek egy méterrel, ő meg átül az asztal másik oldalára, ugyanabban a szobában. A másik ablakon nincs cetli.

- Oké, itt vagyok, tesztelni szeretnék.

- Itt nem lehet.

- De lehet, két hete pont ebben a szobában vettek mintát.

- Zambiából jön?

- Ott sose voltam, el sem hagytam Botswanát, és Zimbabwébe kell a teszt. Ráadásul 14 főre, és lehetőleg azonnal.

- Itt a múltkor sem tesztelhették. 

- Pedig itt teszteltek, pont azért jöttem ide vissza.

- Akkor az tévedés volt. Itt csak a Zambiából érkezőket tesztelik.

- De én a múltkor sem onnan érkeztem.

- Akkor a múltkor sem tesztelhették volna itt.

- Az lehet, de most meg most van, egy csoporttal megyek holnap Zimbabwébe. Kell a teszt.

- Itt nincs is annyi összesen.

- De a múltkor…

- Sajnálom, viszlát! Menjen be a városba a Weighbridge klinikára.

Ahogy gyalogoltam vissza a zambiai határról Botswanába, megint útlevél nélkül, bemondtam, hogy tesztelni voltam, csak nem sikerült, és szó nélkül visszaengedtek. Közben besötétedett, megállt mellettem egy autó egy családdal, és rám szóltak, hogy azonnal szálljak be, veszélyes ennyi állat között. Akkor tűnt csak fel, hogy többszáz majom nyüzsög körülöttem.

Nemcsak a teszteléssel, de a hétköznapokkal is akadtak gondok. Országról országra változik, hogy mikor és hol van kijárási tilalom, és mikor nem lehet szeszt kapni napközben, és mikor van teljes alkoholtilalom. Botswanában például teljes szesztilalom van, de elsőre föl sem tűnt, mert akkor még tele volt a kocsi hűtője. Mondjuk az első checkpointon megállított a katona koma a vaksötétben, és halálra kérdezgetett, de aztán továbbengedett. A legközelebbi város kihalt, se étterem, se hotel, végül behajtunk a bozótba és a kocsi tetején lévő sátorban alszunk valahol a pampákon. Mint kiderült, nemcsak szesztilalom, de kijárási tilalom is van, csak nem tudtuk, hogy most vajon ennyire vidéken vagyunk-e, és ez normális, vagy szigor van, amit nem tartunk be. Végül is tökmindegy, van éjszakai vezetés meg ivás is, nem kell annyit stresszelni ezen.

A turizmus a többi országéhoz hasonlóan itt is romokban. Nekünk persze ez nagyon jó, mert minden olcsóbb és gátlástalanul lehet alkudni jobb autóra, jobb szállásra, több szolgáltatásra, ráadásul nem is kell osztozkodni másokkal a lodgeokban. Namíbiában az egyik Mad Maxes tanyán panaszkodott a tulajdonos felesége, hogy régebben napi száz autó állt meg náluk kávézni, most meg mi vagyunk az elsők aznap.

Egyébként Namíbia egyik jellegzetessége a posztapokaliptikus hangulatú sivatagi porták ‘30-as évektől gyűlő autóroncsokkal és mindenféle retro cuccal. Bő évszázaddal ezelőtt, amikor Namíbia még német gyarmat volt, a németek és a dél-afrikaiak elkezdték fölvásárolni az ország földjeit. Akik jobban jártak, gyémántbányát nyitottak, akik kevésbé, kénytelenek voltak beérni párszáz/párezer négyzetkilométerrel, amint elfért rengeteg állat. A gyémántbányák gyorsan lezárt területek lettek, mert annyi kő volt, hogy a kezdeti időkben a földről, négykézláb szedték össze a nyakba akasztott bőrzacsikba a jobb sorsra érdemes egykor helyi lakosok. Aki gazdálkodni kezdett, összeszedett minden autó- és egyéb roncsot a környéken és az út mellé hordta őket. Egykor hulladéknak számítottak, ma pedig a legjobb cégérek, amire eléggé harapnak az erre autózó ízirájderek.

Így kerültünk el az egyik tanyára is. A teljesen kihalt út mentén száz kilométeres körzetben semmi, amikor egyszer csak felbukkant pár autóroncs, valamint egy Apfelstrudel valamint Kudu Steak és egy Ice Cream feliratú tábla. Ez a verhetetlen kombináció a világ egyetlen más pontján sem fordulhatna elő. Különösen az Apfelstrudel érdekelt, egy héttel korábban, több száz kilométerrel arrébb, Solitaire-ben már kóstoltam egy kiválót, vastagot és gyümölcsöst. A pitét előállító néni egy ponton megkérdezte, hogy jó-e (igen, jó, lehetne mondjuk tejszínhab nélkül, kevésbé édes és erősebb textúra, de ezt nem mondtam), és hogy jobb-e, mint amit a Namíb sivatag túlvégén, Solitaire-ben adnak (ez más, az vastagabb, hangzott a diplomatikus válasz). Végül elkezdte fikázni a többszáz kilométerre lévő másik almáspite készítőjét, hogy az nem is pite, meg a pite nem olyan vastag, meg nem elég édes, és hogy azzal szégyent hoz az Apfelstrudelre. Egy pillanatra megcsapott a világpolgárság felszabadító érzése (vagy inkább az, ami a honvágy ellentéte), pont olyan volt a magyarországnyi területen élő két német ellenségeskedése a sivatag közepén az igazi Apfelstrudel miatt, mintha a sajátjaimat hallanám. Mintha két cukrászda lenne Magyarországon, és a fertőrákosi elkezdené szidni a gávavencsellői vaníliafagyiját.

Az egész történet egyébként nem ezért érdekes. Évekkel ezelőtt, mielőtt kitört volna az Első Közép-Namíb Apfelstrudel Háború (guglizd meg az Apfelstrudel Desert Operation/Wüstenoperation, nem találsz semmit, nyilván:), a farmon egy Dél-Afrikából idetelepült gazdálkodó család élt és gazdálkodott. Az utóbbi években azonban a klímaváltozás miatt megrövidült esős évszak, és a hosszabb nyári szárazság és magasabb hőmérséklet elsivatagosította a területet és veszteségessé tette a gazdálkodást. Így vágtak bele az idegenforgalomba néhány szürreális kis kunyhóval és remek konyhával (mínusz Apfelstrudel). Amit viszont a covid egyik hónapról a másikra lenullázott, és ezzel tizede alá esett vissza a bevétel.

Na megyek aludni, legközelebb írok majd gyémántokról, állatokról meg további emberekről.

Síszemüveggel és banánnal keresztül a Szaharán

Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt Marokkóban csavarogtam, amikor elhatároztam, megnézem a világ egyik leghosszabb vasúti szerelvényét Mauritániában. A program persze nem maga a megtekintés lett volna, hanem felülni rá és végigdöcögni a Szahara pár száz kilométerén a Zouerate körüli vasbányákhoz, valamint az arrafelé elszórt sivatagi városok végiglátogatása. Buszra is ültem és két nap alatt eljutottam Nyugat-Szaharába, Dakhlába, ahonnan egy reggeli taxival mentem volna a határra. Hajnalban már a kocsiban ültem, amikor a sofőr megkérdezte, van-e vízumom. Mivel akkoriban a határon állították ki, természetesen nem volt az útlevelemben ilyesmi. „Kár, mert a múlt héten a korrupció miatt eltörölték a határon történő vízumkiadást” – józanított ki a koma, így vissza kellett volna mennem Rabatba, és újra próbálkozni. Mindez összesen négy nap buszozást jelentett volna, plusz amíg megkapom a vízumot, úgyhogy gyorsan elengedtem a sztorit és inkább keresztülstoppoltam az Atlaszon és mindenféle kalandokba bonyolódtam helyette.

Azóta persze alaposan utána olvastam mindennek, de mivel folyamatosan mentem valahova, valahogy nem került elő újra ez a történet. Néha azért eszembe jutott, ha lenne bakancslistám, ez valahol az elején lenne, de nem foglalkoztam vele túl sokat. Végül aztán derült égből jött az ötlet és szó szerint egyik hétről a másikra Mauritániában találtam magam. A vonatozás ezúttal nem szerepelt a tervek között, de ahogy fizikailag egyre jobban közeledett a helyszín és az időpont, nem volt már lehetőség félreugrani előle. Illetve lett volna, de ha már eddig elfárad az ember, akkor minek.

Az egész megint a legmagasabb csúcs megmászásával kezdődött, csakúgy, mint a tavalyi túra Darfúrban  , meg előtte Irakban. 

A Kediet ej Jill a maga 915 méteres magasságával nem nagy kihívás, azonban a megközelítése, sőt, megtalálása, a vele járó papírmunka mégis kihívássá tudja tenni az ilyesmit. És mivel gyakorlatilag a hegy lábától nem messze indul a vonat, adja magát, hogy felüljön rá az ember. Egyébként is Mauritániában a vasércszállító vonattal utazni olyan, mint Bangkokban tuktukozni: ha nem csinálod, ott se voltál. Persze kis túlzással, de azért elég sokan kipróbálják éves szinten. Az egész teljesen legális és tök ingyen van, a kockázat benne a megfázás és a rendkívül mocskosnak levés tengelyen mozog, ami egy ekkora vagányságért cserébe nem nagy ár. A bénábbak persze leeshetnek és meghalhatnak, de az elhanyagolható részhalmaz.

A vonatozásra „komoly” iparág épült a helyi túravezetők között, ugyanis megfelelő felkészülés nélkül elég kényelmetlen a kaland. A legfontosabb eszköz a síszemüveg, ami pormentesen védi a szemet és környékét – na, ilyenem például pont nem volt, de egy napszemüveg is jobb a semminél. Nem baj, ha van nálad egy nagy takaró, pléd, szőnyeg vagy bármi, amire le lehet ülni, amin lehet aludni, és amit utána ki lehet mosni, illetve ki lehet dobni. Szükséged lesz pár nejlonzacskóra a hátizsáknak, egy kisebb meg a telefonnak, fényképezőgépnek, a por ugyanis mindenen átmegy. Éjjel időnként leesik a hőmérséklet nem sokkal fagypont fölé, így meleg ruha sem baj, ha van nálad. Kell azon kívül helyi turbán, ami véd a naptól, a széltől és a portól nyaktól fölfele, valamint csomó víz meg banán. Ez utóbbi rendkívül praktikus, ugyanis a vasércporos kézzel bármihez hozzáérsz, mocskos lesz, a banánt viszont kiválóan meg lehet hámozni. Pisilni, kakilni a sarkokba lehet, majd nem nézünk oda, a száz tonna vasércet ennyivel úgysem tudod tönkre tenni. Ezeket a cuccokat nem muszáj magaddal cipelni egész Afrikán keresztül, a helyi komák tudnak segíteni a beszerzésben, főleg, ami a síszemüveget illeti. A mi döntésünk ehhez képest teljesen spontán volt a vonat indulása előtt kábé egy órával, a helyiek közreműködése kellett, hogy legalább egy szőnyegünk meg egy karton vizünk legyen. Így sikerült indulás előtt egyetlen perccel utolérni a vonatot és fölkapaszkodni az egyik halom tetejére.  

Felszállók Choumban az éjszakai zötykölődésre az óceán felé. 

A vasércvonat egyébként nem valami újabb hipszter dolog, már a 60-as évek óta közlekedik, és azóta használják is a helyiek. Mélyen a Szaharában, Zouerat mellett működik Mauritánia legnagyobb vasércbányája, amely az ország bevételének úgy negyven százalékát adja. A környéken akad néhány város, Atar, ami a Dakar egyik állomása volt egykor, vagy Chinguetti, az iszlám hetedik legszentebb városa, az egykor dúsgazdag Mali birodalmat és a Mediterráneumot összekötő karavánút egyik legfontosabb állomása. Innen azonban nem vezet már út a tengerpartra, csak a vonat. Ötszáz kilométeren nyílegyenesen zötyög a nyugat-szaharai határ mentén Nouadhibou kikötője felé, ahol hajóra rakodják az ércet a világ minden tája, elsősorban Kína és Franciaország felé. Autóval ez kétnapos kerülő a főváros érintésével, vonattal mindössze egy éjszaka. Az egyetlen logikus közlekedési mód tömegek számára több mint fél évszázada. 

A soha el nem készült francia alagút

A teljes vonal 700 kilométer, naponta három járat indul, de ebből csak az egyik áll meg útközben, emiatt a legtöbben ezt használják. Menetrendje nincs, tágabb értelemben dél és este 8 között indul, konkrétabban délután egy és kettő között általában. Menetideje sincs, de 18-20 óra között szokott sikerülni a beérkezés. A szerelvény 2 – 2.5 kilométer hosszú, nagyjából kétszáz kocsival, mindegyikben 80-90 tonna vasérccel. A végén van néhány tartálykocsi, meg pár sima plató, amilyenen Freddie Mercury énekelte, hogy if I could only reach you/If I could make you smile/If I could only reach you/That would really be a breakthru. Ha profin be akarod  gyakorolni a Breakthru-t, az út alatt körülbelül háromszázszor tudod végigtolni refrénestül és gitárszólóstul, igaz, a 35 kilométer per órás átlagsebesség nem annyira metál, mint a száguldás a Queen klipben. Cserébe a kétszázszor kilencven tonna vasérc előtted szó szerint nagyon hevi metál.

Ha valaki nagyon gyűjti az országokat, a vonat pár kilométeren áthalad Nyugat-Szaharán is Choum előtt, mielőtt ráfordul a tengerparti szakasz utolsó majd’ ötszáz kilométerére. Itt egyébként épült egy Nyugat-Szaharát elkerülő alagút is, illetve csak egy két kilométeres luk a hegyben, mert a másik oldalt nem érték el sosem. A szokásos európai hülyeség… A spanyol fennhatóság alatt lévő Nyugat-Szaharán való áthaladáshoz a spanyolok és a vasutat építtető franciák nem tudtak megegyezni, így a francia mérnökök a jelenlegi nyomvonallal párhuzamosan, kizárólag (akkor még) francia területen alagutat kezdtek fúrni a tömör gránitba, hogy aztán nem sokkal később a spanyol kivonulás után az egész terület mauritán fennhatóság alá kerüljön.

Praktikusan nézve a vonatozás turisztikai értékét elég mindössze egy kisebb, nem egészen kétszáz kilométeres szakaszt lenyomni Fderik település és Choum között az óceán irányába. Ez úgy 4-5 órás program, nagyjából délután kettőtől naplementéig. Naplemente után értelemszerűen nem látsz semmit, és napfelkeltére már Nouadhibou közelében vagy, vagyis egy kurvahideg, poros és vaksötét és mocskos éjszakád lesz. Mindezt akkor éri meg letolni, ha amúgy is Nouadhibou a cél, vagy ha perfekcionista vagy. Nekünk Chinguetti volt az esti programunk, úgyhogy naplementekor lemásztunk a vashegyről és visszamentünk a Szaharába. Az óceán felől a sivatagba menni azért nem érdemes, mert a vagonok üresek, egy nagyon mocskos vasládában töltöd az egész napot, és ha ki akarsz látni, nagyon kell kapaszkodni a kocsi peremén, különben leesel, mert eléggé rángat időnként.

Ahogy olvastam a neten a sztorikat, sok embernek ez élete kalandja. Nekem így negyven fölött és ilyen életmód mellett egynek megteszi. Egy elég jónak. Valójában kurvajó volt, maximálisan megérte kipróbálni, mennék újra (mondjuk nem idén, meg nem nyáron). De azért helyén kezelve a dolgot ez mégiscsak egy turistaprogram, amit mindenki behúz, aki valamiért Mauritániában köt ki.  

x

Önként Dallolba

Jó reggelt! Köszönt rám délután egykor a tuktukos Gondarban, a Tana tótól északra. Nem ez volt az első eset aznap, már ebédnél is így üdvözöltek. Pedig minden teljesen logikus: az etióp nap reggel hatkor kezdődik a napfelkeltével, így nekünk délután egykor még csak reggel hét van a helyieknek. Persze más az időszámítás is (szeptember 11-gyel kezdődő 13 hónapos év és társai), meg ahogy ők mondják, minden egyéb. Míg Afrika legtöbb országán hagyott nyomot a gyarmati múlt, legalább a hivatalos beszélt nyelvet vagy a közigazgatást illetően, Etiópiában rendkívül büszkék arra, hogy egy rövidebb olasz megszállástól eltekintve sosem voltak a klasszikus értelemeben gyarmatosítva. Az országot járva és jelentős időt a nehezen járható hegyek között töltve ezt némi rosszindulattal inkább a geográfiának tudom be, semmint a mindenkori etióp/abesszin stratégáknak, de a lényegen nem változtat.

Egy nehezen elfoglalható ország nagyjából így néz ki.

Etiópiát bejárni egyébként is lehetetlen vállalkozás. Kulturálisan és természetileg rendkívül változatos, ami nem túl jó infrastruktúrával és a rendelkezésre álló limitált idővel kombinálva végképp megismerhetetlenné teszi ezt a hatalmas és titokzatos országot.

Évekkel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy egy magyar finanszírozású (egyébként vízügyi) újjáépítési projekten dolgoztam néhányszor néhány hetet valahol nagyon délen, a kenyai határnál élő félnomád törzsek között, meg persze a fővárosban, Addisz Abebában. A délen látott egzotikumok alapján nagyon kíváncsi lettem az ország északi részére. Nagyjából nyolc évet kellett várnom arra, hogy visszatérjek. 

Dallol

Az időzítés nemcsak a járvány miatt nem volt tökéletes. Északon, Tigray tartományban az etióp kormánycsapatok eritreai erőkkel közösen éppen etnikai tisztogatást hajtanak végre tavaly november óta, amelyet a kormánykézben lévő média a maga módján kommunikál: leginkább sehogy, illetve tagadással és dezinformálással. A szomszédos Szudán menekülttáborai, valamint a nemzetközi szervezetek adatai annál beszédesebbek: akad bő egymillió belső menekült, és több mint négymillió ember szorul humanitárius segítségre a konfliktus miatt (országszerte összesen tizenhat millióan, úgyhogy máshol sem könnyű). Dokumentáltan több mint ezer nőt erőszakoltak meg az etnikai tisztogatásban, amit az etióp kormány következetesen tagad a kórházi adatok ellenére. Hogy ez hogy fér össze az országban mindenhol jelen levő, látványos és mindent átszövő kereszténységgel, arra legtöbb beszélgetőpartnerem is tagadással válaszol: ne higgyek a külföldi médiának, mind hazudik, és mindet lefizetik Tigray vezetői. Kétkedésemre hevesen válaszol: igen, a BBC-t is, a nemzetközi szervezetek pedig bűnözőket bújtatnak a kocsijaikban, ezért nem engedik őket dolgozni. A narratíva ismerős, ettől fogva a beszélgetéseknek nincs sok értelmük, mint ahogy a keresztényeket gyilkoló és erőszakoló keresztények és az ehhez asszisztálók vallásossága is felfoghatatlan számomra.

A polgárháborús hangulatból nem sok jut az ország többi részére, Tigray tartományon kívülre. A környező hegyekben felbukkan egy-egy katonai konvoj, egyébként semmi jele a konfliktusnak. A legtöbb helyen nincs áram, a népesség négyötöde falvakban él. Az országos hírek lassan vándorolnak, kivéve, amikor valami földijükkel történik valami, mert akkor pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet. Legutóbb tavaly nyáron haltak meg több mint százhatvanan azokban az etnikai összecsapásokban, amelyek Oromo tartomány egyik híres énekesének, Hachalu Hundessa meggyilkolása után törtek ki.

Ugyan a hétköznapokban még nem érezhető, főleg átutazóként nem, hogy a népességrobbanás időzített bombává változtatta az országot. Az ország lakosságának közel fele 14 év alatti és évente 2,5 százalékkal nő, miközben az infrastruktúra, oktatás, munkahely vagy bármilyen lokálisan elfogadható perspektíva nemigen áll a rohamosan növekvő népesség rendelkezésére. Emiatt aztán sokan attól tartanak, ha a kormány nem tartja keményen kézben a regionális konfliktusokat, az ország széteshet. A vidék – ha épp nem marad ki az esős évszak – szerény megélhetést és relatív nyugalmat, a város távolról perspektívát kínál, vagy legalábbis esélyt a kitörésre. A vidéket járva és a falvakban beszélgetve az derült ki, hogy akinek van földje, az inkább marad a faluban a biztos és kiszámítható szegénységben és nem cseréli le a külvárosok bizonytalan nyomorára és kiszolgáltatottságára.

Aki mégis a bizonytalan létet választja, elsősorban az oktatáshoz való hozzáférés miatt, valamint a korai házasság és a kiszámíthatóan nehéz élet elől menekül a városokba. Addiszba fölkerülve és jobb lehetőséget ott sem találva sok fiatal lány köt ki az Öböl államaiban, hivatalosan házicselédként, gyakorlatilag rabszolgaként. Annyira sok, hogy a kormány felvilágosító kampányokban hívja föl a figyelmet a veszélyre, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt megtiltotta a munkavállalást a Közel-Keleten. Akinek sikerül súlyosabb abúzus nélkül megúsznia a kalandot, az sem kaszál nagyot: a kiszolgáltatott nők havonta átlagosan egy-kétszáz dollárt tudnak félretenni vagy hazautalni.

Vallás és a járványok level 100: tök fölösleges volt az orvostudomány minden eddigi erőfeszítése...

Nyilvánvalóan semmilyen megbízható adat nem áll rendelkezésre Etiópiában a járvány terjedését illetően. A fővárosban, Addisz Abebában kötelező maszkot hordani, anélkül bevisz és megbírságol a rendőr. Ez persze a legszegényebb városrészeket kevésbé érinti, hiszen a semmiből nem lehet bírságot fizetni, de azért a csuklókon ott fityeg a maszk, hátha kell. Az ország legvallásosabbnak mondott helyén, a sziklatemplomokról ismert Lalibelában ezzel szemben senki sem hord maszkot. „Ez egy szent hely, itt nincs vírus.”- győzköd mosolyogva a végtelen ostobaságával egy fehér kendőbe csavart helyi ifjú. Mivel naponta több százan csókolják meg a templomok ajtajait és küszöbjeit, nyilvánvalóan van itt baj. De ahogy a többi afrikai országban, a vírus itt is csak valami láthatatlan, kisebb és kevéssé lényeges rossz, összevetve a polgárháborúkkal, a súlyosabb betegségekkel, a nyomorral és a kilátástalansággal – vagy, mint Lalibelában, a turizmus leállása okozta gazdasági bedőléssel. A város a zarándokokra és külföldi látogatókra alapozta megélhetését, a többi tipikus afrikai településsel szemben a szépen lerakott macskaköves utcákról itt hiányoznak az állatok.

AK koma a Simien hegységben

Hogy a vírus nem hagyta teljesen érintetlenül Etiópiát, arról nemcsak az összeomlott turizmusból élők tudnának mesélni, hanem Addisz elegáns galériáinak tulajdonosai is. Ez utóbbiak a kortárs afrikai képzőművészetet fölvásároló nyugati klienseiket vesztették el az utóbbi egy évben, nagyjából vásárlóik kilenctizedét. A vékonyka etióp középosztálynak pénze már van, de a műalkotásokra egyelőre nem befektetésként vagy kultúraként, hanem pénzkidobásként tekint, így még néhány évtizednyi győzködés vár a szegmens kínálati oldalának szereplőire. Addig is a londoni meg dubai galériák gyűjtik össze és értékesítik a kortárs etióp művészek munkáit.

Mint a legtöbb afrikai nagyváros, Addisz Abeba is rendkívül drága azoknak, akik nyugati színvonalon szeretnének élni. A helyi gyártású produktumok elérhetősége és minősége eléggé változatos, az import helyettesítő termékeken viszont akkora adó van, hogy európai fizetés nélkül nemigen fér hozzá senki. Miközben egy biztonsági őr vagy egy kertész a fővárosban havi száz dollárból kénytelen megélni, ezt az összeget mások simán otthagyják egy szupermarketben egy kiló külföldi sajtért meg egy karton tejért.

Önként mentem Dallolba ezért a giccsért (is)

Az összeomlott turizmus jelei a galériák csendjével szemben nagyon is kézzelfoghatóak. A szállások olcsók és üresek, a szolgáltatások terén végtelenszeres túlkínálat van gyakorlatilag értékelhető minőség nélkül – emiatt a tripadvisor értékelései lettek legjobb iránytűink a programok tervezésekor, mert ott legalább látszik, hogy a múltban milyen színvonalon dolgoztak. A túraszervező cégek rotációban adnak munkát a túravezetőiknek, szakácsaiknak és sofőrjeiknek, minden munkaerőt próbálnak valamennyire megtartani, hogy ha újra beindul a szezon, ne kelljen új csapatot toborozni. Etiópiában a turizmus még a csúcson sem jelentett többet naponta néhány száz embernél helyszínenként, ez most heti fél tucatra csökkent még az olyan „felkapott” helyszíneken, mint a sziklába vájt templomairól ismert Lalibela, vagy a Tana tó környéke. Az az embertömeg, amelyet korábban napi két-háromszáz turista tartott életben, most arra a kettő-háromra zúdul rá, aki aznap arra téved.

A helyi Lukács

Etiópia minden szempontból egyik legegzotikusabb (értsd: legnehezebben megközelíthető, legforróbb, legszínesebb) helye a Danakil sivatag, azon belül is Dallol vulkáni formációi és sóhegyei. Az eritreai határvidéken található geológiai képződmények annak ellenére voltak a legnépszerűbb túrák célpontjai, hogy a világ legforróbb pontján találhatók, és néhány évente ismeretlen fegyveresek jobbára törzsi konfliktusok részeként lemészároltak egy-egy turistacsoportot. Sajnos köztük magyar geológusok is akadtak úgy tíz évvel ezelőtt, a tettesek nyilván azóta sincsenek meg. A forróság, a járvány és a biztonsági helyzet miatt elhagyatott a táj, továbbá a Tigrayben zajló népirtás miatt eleinte nem tűnt túl vonzó célpontnak a Danakil sivatag felkeresése. De miután képeimmel nyomot hagytam a közösségi platformokon, szemfülesebb helyi túraszervező cégek kerestek meg, hogy szívesen leszerveznek egy utat Dallolba. Mekeléből, a megszállt Tigray fővárosából indulva, amely jelenleg az etióp hadsereg kezén van – emiatt biztonságos.

Mekele Etiópia második legnagyobb városa, és az ország többi városához mérten teljesen kihalt. Az egyetemek zárva, az utcákon pedig alig láthatóan jelen lévő, de azért egy kicsit mindenhonnan látszó katonák álldogálnak az árnyékban. Sem útközben a kocsiban, sem a kávézókban nem beszél senki. Régóta nincsenek hírek, mindenki csak arról tud, amit látott vagy hallott valakitől. A segélyszervezetek autói a szokásos felmatricázáson túl zászlókkal is föl vannak szerelve, utalva arra, hogy teljes biztonságról beszélni egyelőre indokolatlan számukra.

Apró falu a Simien hegységben

Mivel Mekelét nem is olyan régen még bombázták is az etióp kormányerők, majd a bevonuló csapatok gondosan eltávolítottak minden újságírót és nyilatkozót, lekapcsolták az internetet és a bankokat, aztán végigerőszakolták és megfenyegették a sebesülteket ellátó orvosokat és kórházakat, furcsának tűnt, hogy sima polgári járattal be lehet repülni Addiszból a hét bármely napján. De a turista szent állat, ha nem ír újságot, nem véd jogot és nem fényképez összevissza, nincs sok kockázat beengedni az erősen ellenőrzött városba arra a fél órára, amíg elhagyja azt a néhány kilométerre lévő Afar tartomány határa felé.

AK koma az afar törzsből

Az országban utazva feltűnt, hogy a természetbe kerülve valahogy mindig akad egy fegyveres, akire, hogy, hogy nem, szükség van a túrához. Ezek az emberek leginkább helybeli öregurak agyonhasznált AK-val a vállukon, és egyetlen szerepük az erődemonstrálás. Nem mintha a levegőben lenne egy bármelyik pillanatban kitörő fegyveres konfliktus. Viszont a falvak szegényebb és elkeseredettebb emberei között gyakran akad vállalkozó kedvű, aki közelebbről is megtekintené az idegeneket. A vállra vetett Kalasnyikov kicsit olyan, mint odahaza az érettségi: ha van, senki sem kíváncsi rá, de ha nincs, abból baj lehet. Ez tehát az a hétköznapi munkaeszköz, amit sose használnak, de ha nincs, senki sem vesz komolyan. Az egyetlen feltétel, hogy legyen, a többi nem számít.

Curiosity Mars panoráma

Hogy a járvány miatt kiürült Etiópiában mennyire számon tartják az országba beeső turistát, arra a legjobb a saját példám. Miután naponta föltöltöttem képeket különböző oldalakra, helyi cégek kezdték el követni a posztjaimat. Néhány, elsősorban túraszervező céggel leveleztem is praktikus információkat beszerezve. Végül megtalált egy helyi kutató, aki elküldött egy kérdőívet, megmérendő, hogy mennyire voltam elégedett a turisztikai szolgáltatásokkal és milyen javaslataim vannak a minőség javítására. A válaszaimat kielemezve küldött egy levelet, amelyben megköszönte a fáradozásom és elmesélte, hogy a gyerekcipőben járó helyi turizmusszervezést javítandó képzéseket indít helyi idegenvezetőknek. Ugyan a helyi szolgáltatások nem mindenhol sikerültek említésre méltónak, azért az országba látogatók személyes megkeresése mégiscsak azt jelenti, hogy valami fejlődés elindult.