The rest of 2014: Majdan, maraton, Irak

A tavalyi év egészen biztosan a legpasszívabb évem volt blogolás szempontból. Ez egyáltalán nincs rendjén, mesélnivalóm van (lenne) bőven. Összesen 145 napot voltam úton, bő tucatnyi országban – főleg Benelux és Balkán, Ukrajna, meg persze Irán. Ja, meg Irak. Ebből Boszniában töltöttem vagy 3 hónapot. Vezettem minimum 25 ezer kilométert, június óta futottam 630-at, lenyomtam egy maratont Amszterdamban, hazaköltöztettem a csajom Brüsszelből, és még el is költöztünk. És még mindig maradt 2 hét szabim.

A történelem ezzel az évvel sem bánt kesztyűs kézzel. Az év eleje a kijevi Majdanon kezdődött (illetve előtte Ivano-Frankovszkban meg Lembergben), kivételesen nem a zúzda elején, hanem amikor már nem haltak a népek, de még égett a parázs. Egy nagyívű sztori helyett inkább sok kis színessel állok elő, így legalább emlékezni fogok, hogy mit is csináltam tavaly. Nem vagyok egy emlékezőművész, általában az előző hétre sem emlékszem, a blogolás legalább annyira napló és rehab, mint a (nem)létező tömegigények kielégítése a beszámolóim iránt.

Aprítás Ukrajnában, valamikor az év elején

Nyugat-Ukrajnában okosítottuk a helyi erőket, amikor elkezdődött a darálás a Majdanon. Látszott, hogy ezt sem fogom megúszni. Szerencsére nem-újságíróként nem pörgetett a versenyhelyzet, hogy a legszarabb időpontban a legszarabb helyen legyek, de az ember nem kerüli el a végzetét, így pár nappal később már Kijevben voltam. Addigra lecsengett a lövöldözés és a szuvenyírárusok legalább annyira a tér részei lettek, mint a gumihalmok, a barikádok meg a mindent elborító virágcsokrok. A felszín nyugodt volt, de az ukránok nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel adminisztratív szinten, konkrétan senkinek semmire nem volt forgatókönyve, nem volt szabályozás a belső menekültekre vonatkozóan és mindenki azt csinált, amit tudott, és amit hagytak neki. Ezért nem volt két egyforma megye, ahol ugyanazt a mintát követték volna a keletről érkezettek ellátásával kapcsolatban.

Hirtelen felindulásból a repülő indulása előtti egy-két órában kiszaladtunk Mezsgorjébe megtekinteni Janukovics pecóját, amit addigra használatba vett az ukrán nép. A ház maga már be volt zárva, az arany vécét sem láttam, de a birtokon összevissza lehetett bámészkodni. A bejáratnál az élelmesebbek már faszán megrajzolt térképeket árultak a birtokról, lehetett piknikezni. A gazdagságot persze ripsz-ropsz össze lehet korruptkodni. Egy kárpátaljai arc mesélte, hogy ki volt adva az ukáz minden megyébe, hogy napi 1 millió eurót kell fölküldeni Kijevbe, különben irgumburgum. Ez részben megmagyarázza azt is, hogy a meglehetősen sík és bonyolult tereptárgyaktól mentes országban miért nincs egy összefüggő kilométernyi normális út. Mindent elloptak, amit meg nem lehetett, azt szarul csinálták meg.

Aztán volt egy Beregszász-Ivano-Frankovsz-Lemberg-Kijev-Odessza-Kherson egyhetes oda-vissza őrületem, ahonnan a következő levelet küldtem haza (már majdnem elfelejtettem ezt is): „Ma Kherson oblasztyban csapattam a Krímtől északra. Bazz, van itt egy svéd falu, ahol volt a svéd király is! Amúgy a helyiek szerint 120 kisebbség él ezen a területen, az erdők 80%-át fölgyújtották a picsába és eladták a törököknek szénnek, a Dnyeper mocsarasodik és a láp gázt termel, amit fölgyújtanak (láttam), és az onnan elpucoló halakat lehalásszák. Közben a klímaváltozás miatt nyáron 50 fok van, és halomra halnak a helyiek. Ez lesz Európa új határa. Mad Max és Sztalker együtt, remélem, soha többé nem kell visszajönnöm (amúgy egy automata váltós, tuningolt, gázüzemű Toyota Camryval voltam, amit egy 19 éves odesszai orosz-ukrán zsidógyerek csapatott”. Azóta nem kellett visszamennem.

Ausztria kletterezés

A tavalyi évem egyik legpolgáribb programja volt egy hosszabb hétvége Ausztriában. Majdnem végig esett, meg időnként el is pilledtünk a sok sörtől, ezért az első napi Hohe Wand mászás után csak kisebb pihentető kirándulásokat tettünk – az egyiket egy EU Freie zónában. Azt nehéz volt nem észrevenni, hogy a környéken ötből öt panzióban magyar volt a recepciós (meg vélhetően a többi staff is).

Irán Damavand

Idén tizenakárhányadszor is ellátogattam Iránba, ötödször másztam föl a Damavandra, negyedszer voltam a csúcson. Szerencsére ezt a sztorit már megírtam itt.

Amszterdam maraton

Ahogy a körülöttem lévő emberekre rájön az öregedés, sokan rákapnak a futásra, mint a formában levés utolsó nagy esélyére, a csüngőhas megállítására és a még-nem-is-vagyok-olyan-öreg-mert-tudok-még-futni érzés részben hamis önáltatására. Mivel kívülről nem látom magam, nem tudom, én milyennek látszom ebben a kategóriában, de az átlaghoz képest számos előnyöm van, mint például harminckét év sportolás, aminek a nagyja heti 3-10 edzést tartalmazott, főleg kosárlabda, majd atlétika és küzdősportok műfajában. Ez olyan alapkészségeket adott, mint például az, hogy szétcigizve másnaposan sem okozott komoly gondot 10 km lefutása vagy egy talicska fa fölaprítása.

Szóval gyerekkorom óta meggyőződésem volt, hogy le tudom futni a maratont, csak azért nem futom le tényleg, mert nincs időm rá felkészülni. Úgyhogy kidolgoztam egy 7 hetes edzéstervet, amit következetesen lenyomtam (a nagyját Szarajevóban, de futottam Eszéken, vajdasági mocsárvilág töltésein és a Vondelparkban is Amszterdamban). Hogy ne csak a levegőbe készüljek, a legelején beneveztem az Amszterdam maratonra, hogy tétje is legyen a dolognak.

A futás maga jól ment, a vége kicsit kilökött a komfortzónámból, 3 óra 55 perc lett az időm, elájulva nem vagyok tőle, de az egyetlen célom a 4 órán belüli eredmény volt, úgyhogy mindenképpen sikernek számít. Akit érdekelnek a futás részletei, azoknak szól a következő pár mondat, a többiek nyugodtan ugorják.

Már rajt előtt rájöttem, hogy mivel utálom az embereket nagy tömegben (Iron Maiden és Kreator koncert nem számít), nem ez lesz az én műfajom. Pont olyan volt, mint a teheráni dugóban vezetni: nem tudtam a saját tempóm futni, állandóan elém léptek, hogy két lépéssel később feltartsanak, kézzel félretoltak (!), hogy aztán öt perc múlva lehagyjam őket, szóval pont ugyanolyan gyökerek a tömegfutók, mint az ingyenes koncertek közönsége. Ennél sokkal, de sokkal többet vártam, kulturált közeget, egymásra figyelést meg ilyeneket, ez mégis csak egy sportesemény. Fel nem foghatom, miért olyan bonyolult egyenes vonalban egyenletes tempóban haladni, egy hidrogénatom is képes rá. Csomó ember talpig kütyüben, Aldrinon kevesebb technika volt a Holdra szállásnál, mint az itteni népek némelyikén. Nem ápolok túl szoros kapcsolatot a futótársadalommal, de szerintem létezhet egy olyan elmélet, mely szerint a technika helyettesíti a felkészülést, az akaraterőt meg a küzdőszellemet.

Úgy 20 kilométer után kellőképpen bemelegedtem, igazából akkor kezdtem el élvezni igazán. A zeném úgy 8 kilométernél elszállt (valahogy tönkrement a fülesem), így eléggé untam magam végig, mert mindig zenére futok, kivéve a hegyen. Félúton elkezdett esni az eső és erős szél fújt, nem volt melegem. Mire befutottam rendesen beálltak az izmaim, se ülni, se feküdni nem tudtam, mert mindenhogy görcsöltem. Ezért gyorsan eltántorogtam az első kocsmáig, ahol mindenki éremmel és rajtszámmal üldögélt a pultnál, gyorsan beküldtem két sört húzóra, majd hazaballagtam zuhanyozni. Utána bicajra pattantam Eszterrel, becangáztunk a belvárosba, behúztunk vagy még 5-6 sört és ezzel be is fejeződött a regeneráció. Az egésznek az a tanulsága, hogy a nagy és híres városi versenyek helyett a kisebb vidékiekre kell menni, de még inkább az, hogy jobban fel kell készülni, beállni az első negyedbe és mindenki nézheti a hátam közepét és bekaphatja. Az én hőseim azok voltak, akik 4-5 órával a rajt után, amikor már a második sörön túl kényelmesen üldögéltem, még mindig talpon voltak és szarrá ázva húzták be az utolsó kilométereket. Lehet, hogy lassabbak nálam, de ennyit talpalni nem bírtam volna, az tuti.

Németország-Dánia kanyar

A maraton másnapján kocsiba ültünk, és lenyomtunk egy Groningen-Hamburg-Koppenhága-Helsingör-Malmö-Bréma-Amszterdam egyhetes túrát, végiglátogatva ott élő barátokat. Ebből Dánia volt az igazán érdekes, ahol vagy 10 éve jártam utoljára, és ahol azon röhögtünk, hogy ott is 20-as a zsemle, mint odahaza. Ezeken a durva árakon tényleg csak röhögni tudok, kb. ugyanazt érzem, mint amikor az addiszi koldus azzal jön oda, hogy adjak neki 100 dollárt. Azzal a különbséggel, hogy itt oda is adom, mert nincs más választásom (legfeljebb az, hogy nem megyek oda). Még tiszta szerencse, hogy barátoknál laktunk és Németországban bevásároltunk a magyar áraknál lényegesen olcsóbb sajtokból és borokból, mert gyakran röpködtek az 50-70 eurók hídpénzre meg parkolásra.

A koppenhágai blablát kihagynám, Christianát viszont nem. Vagy tíz éve voltam ott egy részeg éjjelen, amikor egy nepálival cseréltünk eszmét egy sötét sarokban, miután eljöttünk a rohamrendőrös razzia elől. Végül kitört egy kis kocsmai tömegverekedés, mi meg eléggé elkészültünk. Szóval csupa vidám élmény, igaz, a negyedből egy követ sem láttam azon az éjszakán, úgyhogy most teljesen szűz szemmel érkeztem.

A fűvel kapcsolatos szürke zónában levést legalább olyan jól megoldották, mint Amszterdamban. A különbség annyi, hogy ez utóbbi egy rendes európai város, Christiania meg inkább egy hippi/alter/bevándorló stb. közösség, akik imádnak szívni. Mindeközben persze minden rosszarcot is összefúj a szél. A területre belépésnél az első állomás egy álcahálóval letakart sátortömeg, ahol annyi és olyan füvet és hasist árulnak, amilyet csak akarsz. Az tetszik benne, hogy nem tartják fent a konzervatív keresztény polgári értékrend látszatát, nem árulnak zsákbamacskát, nem beszélnek mellé. Úgyis mindenki tudja, miért mennek oda a népek, kár egymást körbeudvarolni mindenféle szabályokkal, hogy itt ezt lehet, ott nem, így lehet, úgy nem. Ettől viszont senki sem feszül be és mindenki elég kedves. Szerencsére hétköznap kora délután voltunk, ezért az első benyomás tökéletes volt, pár nappal később egy szombat délután ugyanis előjött az árnyoldal, nevezetesen az iszonyat tömeg, a bebaszott brit tinik, a csellengő dologtalan helyi sutyerákok. Egynek jó volt, nem laknék ott.

Egy említést még feltétlenül megérdemel a Louisiana, egy fantasztikus múzeum Koppenhágától északra, benne a tájban, tengerparton. Maga a múzeum épülete is fantasztikus dizájnú modern kiállítás, még az is leesett állal kóvályogna benne, akit hidegen hagynak a művészetek. A nagy dobás egyértelműen a Riverbed című installáció volt, amit egyetlen magyar múzeumban sem tudnék elképzelni. Lényegében egy több hatalmas teremre kierjedő folyómedret benne folyó patakkal építettek fel az épületben. Kíváncsi vagyok, mit szólnának a Müpában, ha megjelenne egy csávó (mondjuk Olafur Eliasson, aki ezt megálmodta), hogy behozna néhány billencs sódert és ez lenne maga a kiállítás.

Egyik este megcsúsztunk, találkoztunk a Brüsszelből és Kolozsvárról ismert Martinnal, és beültünk egy koktélbárba. Mivel volt a zsebemben egy üveg szilva Boszniából, egészen pontosan Gorazdéből, én csak egy sört kértem, de ennek a többiek is örültek, hogy nem a rohadt drága koktéloktól kellett várni az aljasodást. Végül átmentünk egy dohányzós kocsmába, ami felnyitotta a szemem ebben a kérdésben. Úgy látszik Magyarország az utolsó helyek egyike, ahol még ezt nagyon komolyan veszik. Hamburgban is találtunk több dohányzós helyet, meg itt is (na jó, ez nem egy széles merítés, de másfelé nemigen jártam, ahol ezt betartják). Van, amit ezzel reklámoznak, máshol meg csak kifizetik a büntetést, ha véletlenül bejön valaki ellenőrizni. Mivel nem cigizek, persze örülök annak, hogy nem vagyok vállalhatatlanul büdös, amikor hazaérek lumpolás után, de az is elég béna megoldás, hogy többen vannak a kocsma előtt mínusz 5 fokban, mint bent a kocsmában.

Irak

Az év végi nagy kapkodásba becsúszott másfél hét Észak-Irakban. A korábbi hősködésekkel átmenetileg felhagyva nem volt cél az ISIS megkísértése. Másnak sem sikerült, és én is többre tartok egy hideg sört a mondjuk a comoi tó partján, mint Rakka mellett a sivatagban térdelni egy francia vagy brit segélyből élő késes analfabéta lábainál, talpig pártunk színeiben. Rakkában amúgy voltam régen, semennyire sem tetszett. Meg az amúgy is Szíria.

Szóval Iraki Kurdisztán. Régóta el akartam ide látogatni, a jól bejáratott Budapest-Teherán tengelyen tucatszor végigbuszozva sokszor lett volna esélyem egy ilyen körre, de valahogy sosem úgy alakult. Odafelé mindig húzott Irán, hazafelé úton meg a sör meg a társasági élet, vagy éppen az egyetemi évkezdés.

Erbil meglepően kellemes város, a környékbeli sztenderdekhez képest fejlett, és a biztonsággal sincs baj – éjszakai parkban sörözés például játszik, a helyi asszír múzeumban ősi szeszfőző berendezés van kiállítva és óriási választék van a szeszboltokban, többek között helyi sörrel, bár én inkább a libanoni Almazát toltam nosztalgiából. Ami szintén meglepő, hogy turisztikai szempontból van benne potenciál, többezer éves erőd, gyönyörűen megtervezett és karbantartott parkok közti telekabin, a parkokban kiállítás, bazár, szóval, aki épp arra jár, két napot mindenképpen megér, talán többet is.

Duhok ehhez képest kevésbé szórakoztató, de annak szebb a fekvése. Ami mindkét helyen aggasztó, az a belső menekültek ellátása. Több százezren érkeztek a szomszédos városokból (az IS által megszállt Moszulba át lehet kukkantani a hegyről), átmeneti sátortáborokban, félkész és félig lerombolt házakban, építkezéseken, barlangokban húzzák meg magukat. A legtöbben egy szál ingben menekültek el ezért nekik szó szerint mindenre szükség van a cipőtől és kajától kezdve a gázfőzőig és meleg cuccokig. Ennél szerencsésebbek voltak valamivel például a tehetősebb örmények, akik legalább kocsival léptek le otthonról, illetve azok a gazdagok, akik megengedhetik maguknak, hogy szállodában lakjanak hónapokig.

Elmentem egy örmény faluba, Hawresk-be, ahol a falufőnök bevitt a házába és megmutatta a fegyvergyűjteményét. Százéves német puskától az M16-ig volt benne minden, ezeket használta a faluban szerveződött önkéntes örmény milícia, akik addig tartották a frontot az IS-szel szemben, amíg meg nem érkezett a felmentő pesmerga (meg aztán a drónok).

A helyi kollégákkal kirándultunk egyet Amedibe, ami pont olyan, mint egy hegyi olasz kisváros (persze annál sokkal lerobbantabb), közben megsasoltuk Szaddam fölrobbantott palotáit. A főnök életében szerethette a hegyeket, szinte minden valamirevaló kilátásba beleépített egy irgalmatlan fallal körülvett ranchot. Paranoiájára jellemzően minden nap minden palotájában úgy készültek, hogy bármikor megérkezhet, így senki sem tudta, hogy hol van – mindez persze eszméleten pazarlást jelentett addig, amíg el nem söpörte az egészet a népharag meg az amerikai bombák.

Hazaúton beugrottam a magyarok által vezetett ásatásra (illetve még csak a felmérésekre), egészen fantasztikus környezetben Erbiltől északra. Utolsó estémen a lábamat lejártam egy sörért, de az összes bolt zárva volt – mint kiderült, előtte nem sokkal volt robbantás valamelyik rendőrörsnél. A reptérre vezető egy-két kilométeren három checkpointon állítottak meg, minden alkalommal ki kellett szállni a kocsiból, egyszer megmotoztak, egyszer pedig bombakereső kutya nézte át a cuccomat. Végül beütött a már többször megszívott büntetőkör a világ legdrágább és leggyűlöltebb repterén: késve indulás, isztambuli csatlakozás lekésése, 10 dolláros szar sörök és egy könyv kiolvasása. 

Idénre hasonlóan jókat kívánok magamnak, remélem, ti is nekem.