Újabb két hónap
Iránban, talán lesz az több is. Újra Damavand, szerencsére csak egy szűk nap
Iszfahán, rafting Shahrekordban, ugyanitt a Közel-Kelet leghosszabb zipline-ja
(egy hegyről drótkötélen lecsúszol 90-nel, több, mint 800 méter hosszan). Csupa
izgalom. De amit igazán vártam, az a bakhtiari nomádokkal való találkozás.
Nyolc éve jártam itt utoljára. Többször kellett volna jönnöm, például az
értelmetlen irodai üldögélések helyett.
A terv az volt,
hogy a nomádok sátrai mellett sátrazunk, meg egy-két napot körülnézünk a
vidéken. A terv mindig jó, és a terv azért terv, hogy meg lehessen változtatni.
Éjjel érkeztünk. Még
napfelkelte sem kellett ahhoz, hogy alaposan meglepődjek. Tulajdonképpen minden
hasonszőrű lélek egyszerre szeretné, hogy a privát kis történetei a saját
titkos helyszínein megmaradjanak csak neki, de közben azért másoknak is jó
legyen. Hogy a nomádok megtartsák a hagyományos életvitelüket és maradjanak
egzotikusak, de azért járhassanak iskolába a gyerekeik, legyen autójuk, amibe
benzint is tudnak venni (mondjuk Iránban ez nem nagy kihívás, különösen most,
hogy 8 dollárcentre leesett literje – gázból pedig fél USD egy tele tank), és
persze hogy tudjanak egymással kommunikálni, ami miatt legyen telefonjuk és
tudják tölteni helyenként. Szóval mindent egyszerre nem lehet.
Rendkívül
maykárolyi élmény volt évekkel ezelőtt, amikor a
hagyományos viseletbe öltözött családfő puskával a vállán kilovagolt a
reggelbe, mint Robert Redford. De azt könnyen belátom, hogy nomád körülmények
között felnőni nem nagy perspektíva egy 21. századi Messi pólós pásztorgyereknek.
Márpedig ha a gyerekek inkább letelepednek vagy tovább tanulnak, egy-két évtizeden
belül véget ér a történet, mindenki megéli a neki adatott 50 akárhány éves
várható életkort, meghal, a kultúra meg elsüllyed egy iráni kisvárosi múzeum jó
esetben élvezhető tárlatában, a bazárban árult bakhtiari zongoramintás
pólókban, egy-két teheráni könyvesboltban kapható fotóalbumban meg pár
elektronikus töredékben valahol a neten. 
A bakhtiari
nomádok, mint mindenki más az országban, túlélnek. Pár kilométeren
leaszfaltozták az utat a nyári szállásterületük felé, Chelgerd után. Festői
helyre kiépítettek egy turistatábort, beton alapozású sátrakkal, vécével és
zuhanyzóval, hagyományos kecskeszőr ebédlősátorral és sátrakba húzott árammal.
Hogy olyan volt-e ebbe megérkezni, mint amikor Indiana Jones a Szent Grált
követi Petrában meg a frígyládát mindenféle egzotikus helyeken? Nem, kicsit
sem. Jól esett egy fárasztó nap után (rafting és beborulás, zipline és dugi
szeszek) beesni egy már fölállított sátorba, lezuhanyozni és tudni, hogy pár
óra múlva lesz készen reggeli? Persze, nagyon jól esett. Nekem különös vonzódásom
van a nehézségek iránt, szeretem a nem készen kapott dolgokat, ha meg kell küzdeni
az élményért. De az ilyen alakokra nem lehet sem életstratégiát, sem
turisztikai vagy bármilyen ipart felhúzni, úgyhogy mindenki jobban jár, ha a
saját megélhetését nézi, nem az én lelkesedésem. Minél tovább vagyok fiatal,
annál inkább elfogadom átmenetileg a könnyű dolgokat. Egyszerűbben fogalmazva:
élveztem.
A nomád tábortól
pár percnyi járásra lévő vízesés előtt a helyiek alkalmi checkpointon belépőt
szednek a pikinikezni érkező iráni turistáktól és megjelentek a biszbaszárusok
is. Pick upok platóin családokat visznek az egy órára lévő jégbarlanghoz (ami
egy gleccser alja, nyár végére inkább érdekes geológiai jelenség, semmint izlandi
varázsbarlang) és úgy általában próbálnak pénzhez jutni – ügyes megoldás
például a gleccserpatak előtt vastag talpú Nike mintás Adidas papucsok árulása
másfél dollárért.
Az egyelőre
lassan beinduló turizmust meglepő módon támogatja még valami, ami a bakhtiarik
megmaradását segíti: a válság. Iránban épp most reccsen meg a riál (pár hete
egyik napról a másikra 40%-ot esett, így most nagyon gazdag vagyok, illetve
minden nevetségesen olcsó a turisztoknak), hatnak Trump szankciói, a külföldi
cégek hagyják el az országot, a turisták meg kevésbé jönnek, pedig most kellene
jönniük igazán. Emögött persze még mindig ott vannak a régi jelenségek, mint a
fiatalok munkanélkülisége, meg a mobilitás nehézsége.
A bakhtiari ifjak
egyre kevésbé tudnak megkapaszkodni a saját környezetükön kívül. Városba
költözni drága luxus, és munka ott sincs. A tanulás sem vonzó lehetőség, hiszen
az iskola, egyetem elvégzése után ugyanúgy nem jutnak munkához, ezért aztán
egyszerűbb és biztonságosabb a szülőkkel maradni és folytatni az eddigi
életmódot. Az egyetemeken egyébként vannak kvóták a hátránnyal indulóknak –
például azoknak, akik a vándorlás miatt csak télen járnak iskolába, nyáron
pedig tanár jár hozzájuk. Ezek azonban nem teszik versenyképessé a tudásukat
mondjuk a nagyvárosokban rendes középiskolát végzettekkel szemben, és az
egyetemekre ugyan bejuthanak, de hogy abból hogy lesz piac- és versenyképes
tudás, az egy másik sztori.
Összességében azt
hiszem, örülök. Az elveszett nomád paradicsom amúgy is csak illúzió volt, annak
mondjuk elsőrangú. Viszont látva a fennmaradásért vívott küszködésüket és az
eddig elért apró lépéseket a 21. század felé, pár évtized még biztosan jut
nekik. Úgyhogy aki Iránban jár, és nem mézeskalács házban akar megbuggyanni két
képeslapbolt között, az Iszfahán helyett inkább menjen a nomádokhoz*. Iszfahán látnivaló része négyszáz éve nagyjából ugyanolyan, és a következő párszáz évben
sem valószínű, hogy megváltozik. A nomádoknál drámaiak a változások. És sokkal
kellemesebb a klíma.
*Vicceltem:
Iszfahánt látni kell. És a nomádokat is. De ez legyen a te problémád.
