welcome to the jungle

Wild green border crossing

Adventures in the jungle and administrative labyrinth of the Guinea-Sierra Leone border zone

For some reason I thought after Guinea that my African trip will be no longer adventurous but as usual, I was wrong. Three days ago I went out at dawn to the taxi terminal in Bamako, from where cars depart to Kankan, Guinea with 11 passengers in each car. To be make my trip more successful, I found a good guy from Sierra Leone who was going to the same direction as I, Kono.


Earlier I checked what the clever guidebooks write about my imaginary route. Because on the map it looks great that there is a route from A to B, but what kind of obstacles I have to overcome there, of course, does not appear on the map. My plan was to enter from the north to Sierra Leone. The 'Holy Planet' says that Sierra border officers sometimes do not accept the valid visa, and force the tourists (not much crazy bastard are coming this way) to buy another one for 100 euro. My passport is full, so that’s not a risk that I’ll have to take. Then it says roads are really shitty there, and there is hardly any traffic. But the best advice is to avoid it by far. This aroused my curiosity just sufficiently, so I decided to see this unrecommended place for myself . It was not a difficult decision. Plan B was to take a 20 to 24 hours taxi ride back to Conakry, Guinea, stay for the night, leave the next morning by another taxi to Freetown, then up to the northeast. So that’s a three-day trip, in addition I have to go back to the wonderful Conakry, while the other way takes only two days. I was thinking if all goes smoothly, I will win one day, and if I encounter more adventure, that will be a plus.

Everything went perfectly to the Guinean Kankan. I have seen a thousand and one horribly ugly city in my life, but Kankan beats them all. The situation and the scenery are like a city after nuclear attack: ground floors, everything destroyed, nihilism with a university – I guess not many international visitor professor come by. So we started from Kankan for Kissidougou the 180 km far away, and thought that we can still comfortably get there before dark. We couldn’t … There was only one taxi and I was really surprised that the car tire can hold the car’s weight. We could start it up only by pushing. The model was Opel Kadett 1.3, those of you who know this type also know that this is rather not a huge car, but nine people easily fit in. I don’t want to glorify this trip, we made the 180 miles over 9 hours, with nine brake downs. It had three punctures, furrows couldn’t be seen in the spare wheel, and the rubber was so thin that I could see the textile under it. Secondly, there was no wrench, or lift in the car. The last blow-out was fatal, so I started to hitchhike in the middle of the night with my Sierra buddy, Solomon. He was with me since morning, and constantly translating what the locals were talking among themselves in bambara and in other languages. I was not so happy about this, because as it turned out, a couple of times they wanted to rob me (at the Bamako taxi terminal a team was laughing at me, and one guy came towards me, saying ‘he's mine’ ... but wasn’t :-) At one of the brake downs the passengers were contemplating whether to give a call to the police or the bad guys who would practically rob me on the roadside at night. That is why Solomon insisted on a quick hitchhike, although I initially wanted to walk. In Guinea the local custom is that if someone is in trouble, especially when he or she is a foreigner, they look at first what they can get out of it, they take it and they leave you. This has been said by many travelers, and I also had the impression that their love of money is simply unscrupulous. Here in Sierra Leone people hate Guineans, exactly for this reason. In this country, it is inconceivable that someone does not help when you are in trouble. I’m asking constantly how much does it cost, and should I pay immediately, but the answer is always ‘take it easy’, ‘money doesn’t matter’. But they are the same poor guys as Guineans. Despite this, I never been cheated although I initially paid for the poor fellows with five thousand notes, but they gave back the exact change to the last penny. I asked a couple of Sierras what’s the reason behind this huge difference in mentality between the two neighboring countries. Not surprisingly, the colonialism of the British rule was the explanation. The French must have gotten something terribly wrong.

Before Kissidougou, at a military checkpoint the situation started to get rough. At first they picked a fight because they said I haven’t got all the vaccines but it’s not true. I’m sure the soldier who began to turn the pages of my vaccination book has never seen so many letters at the same time. Finally, after half an hour discussion we compromised with 15 thousand francs, ca. EUR 2.5 – he started from 40 thousand. It’s all great that the new president (from captain to president - this career is better than al-Gaddafi’s) promises to eliminate the corruption. (Since then that president Moussa Dadis Camara was shot in head he survived but he lost his power). Guineans want to believe in him, but I’m sure that future generations will still have this burden.

In Kissidougou another danger lurked, the unscrupulous accommodation providers, passed on the information about our arrival. So following Solomon's advice we tried to move on in the night to the border town of Guéckédou. Only one car went into that direction, a military jeep, which cost 3 Euros (ca. 15 thousand francs), and we put our stuff to the back of the pickup with ten other guys. The first time the commander asked 15 thousand francs, but when I gave it in his hand, he said it was too little, and he assured me, it will be much better for me if I gave an extra 5 thousand. There was not much argument against this... We managed to leave around 2 a.m. on terrible roads – I was lucky I had a good place: I was sitting in the backside of the plateau with my legs were hanging down. But at least the idiot and drunk soldiers haven’t hassled with us at the military checkpoints. Around 3 a.m. we stopped for an hour, then I felt into a deep sleep. For an adventure it was perfect: almost full moon, traveling in the jungle on the plateau of a jeep...

Then in Guéckédou it all became apocalyptic. A friend of Solomon was coming for him by motorbike to take us over the border to Kono. I asked how much, he said 80 thousand. We were in Guinea; so I thought he meant Guinean francs which equal EUR 16. This amount of money seemed realistic enough for a four-hour motorbike ride on cruel terrain – later it turned out he didn’t mean Guinean Franc but Leonie which is worth double. Between the two countries there is no traffic practically; not too many options remained for me anyway. Choosing the regular road would have meant bribing the soldiers at every checkpoint of course, so taking of the advice of Solomon’s friend we went into the jungle, taking the hidden trails, across tiny villages on foot paths. This has to worth everything, I love to ride, and this was the most beautiful jungle I've ever seen. All the women were walking around half naked, they were not shy and all the men were muscular.

By the time we were shaking for three hours on the paths, the ride started to become suspicious. As it turned out Solomon’s purpose was to go over the green border, namely the illegal border crossings. We found a boat man, who fortunately was not willing to take us across the river, only if we call a border guards who inspects us. Within half an hour we found two border guards, who searched all our packages piece by piece (my small bag was forgotten, although my camera with the pictures from the border, and all my currency was in there ...)

Solomon later assured me that because the soldiers were very interested in what I was doing there, he explained to them that I’m researching the illnesses of jungle animals. Since I had a laptop, they simply believed that I’m doing some scientific work. He was spreading the same story in the village. It was the perfect cover story, except that my journalist business card was in my pocket. Shit. Still they would not let me through, and asked for € 25 bribe. That was too much, so after a long discussion with Solomon we gave four Euros. They took the money and told us that we will not go through here, and that we have to go back to where we started three hours ago. Of course none of us felt like turning back so we took another one hour long motor ride in the jungle and we looked for another boatman. I’ve said from the beginning that I will need an exit stamp in my passport, or if not, then at least an entry stamp to be able to leave the country, but the answer was alsways the same: ‘no problem’.

When we found another boatman, I knew I will never get an exit or an entry stamp. I had two choices: stay alone in the jungle and take a path back to the villages to ask where to go, but I wasn’t so enthusiastic about it after four hours of riding - and I can’t walk this distance in one day.

The problem was that if I ran into a Guinean border patrol, it would have been really hard to explain in French what I was looking for with a laptop and camera in the jungle at this border, and how I got there, far away from everything. The other option was the illegal border crossing, and then what will be will be - I need not say that I chose this one.

Fortunately, the Guineans did not realize my presence – it had been a bigger problem, because they may ‘rob’ me fully and let me leave only for ransom. I never wanted to try a Guinean jungle prison… We passed the border across the river, we also took the motorbike in the small boat and we continued our journey in Sierra Leone… till the first police station where the Sierra jungle patrol asked for my documents. Solomon tried to save the situation; he generally helped a lot, but still, I got into this situation because of him. If we would have made it clear from the beginning that we take the illegal path, I would have left him immediately. The patrol’s first reaction was that now I am really in big trouble, and it will cost a lot, or I’ll be deported. After a long discussion and bargain we agreed in 100 Euros – they wanted much more but I didn’t have much more. For this money the policeman wrote a letter to the police chief of Kono that I entered into the country in their company, but I don’t have any stamp from the authorities. Solomon argued that I shouldn't give them money, he may have been right. But he is at home, knows the way, and I am a stranger in a completely foreign country. In this part of Africa the white man without money at most is victim, perhaps a potential source of funds, so I paid. If I try to return, I go much worse and much more expensive.

Finally, after 6 hours of riding we arrived to Kono. The distance wasn’t that much, but the roads ... They rather seemed like natural formations, such as washouts, other then something man-made. Only motorbikes can travel, or maybe you could risk it by a 4WD with 15-20 kilometers per hour. In a couple places the motorbike got stuck, and then we were walking up on a cruel uphill, in the sultry heat. Sierra Leone is the world record holder in this respect: it is the world's least-cold country. Not since the invention of the thermometer was colder than19 degrees measured here. Reportedly.

And then a few words about my affair. In the evening Solomon went to the police chief, who is a good friend of him to soften him up a bit. He took my passport and 150 thousand Leonie, ca. 40 Euros. Finally he reached an agreement, although the normal price of this service (extra stamp illegally) is 500 thousand Leoni, which is 130 Euro - it's sort of the same amount to what the police and the boss got all in all.

If we look at it, the amount is even less, since the Guineans attempts 25 Euro in the first place. That is an optimistic estimate, and there would be no way of surviving this stuff without a fee of 30 Euro corruptions. And we didn’t even add the fee of the Sierra guards who also take away a visa fees, as Holy Planet and Bradt reported. In other words, financially I was in the same situation, as if all happens on "regular" way. I paid for a expensive motorbike tour in the jungle with guide and chauffeur, and actually it was worth it. Now only 15 Euros left, the nearest ATM is for a one-day trip, if it works at all. If not, I’m at the mercy of the Western Union. So the Lonely Planet was right: avoid it...

Solomon came back with my passport in the morning, with the news to pay 20 Euro extra, so I had to go to the Western Union. In return, I received a stamp, which is valid a month to go anywhere in the country, and plus I entered into Sierra Leone at Kono. The only one problem could be the Guinean border guards if they find out that the exit stamp is missing. However I am not afraid, because I have more than 100 stamps, including Guinea's exit stamp (to Mali). Second, they are an illiterate, unskilled and stupid ragtag army there, that there is no way for them to realize the trick, especially if they get a little bit of money. This Is Africa – this is the way to do business here.

How I left the country that’s an other story…

paper experiences

Vízum és repjegy infarktus nélkül

Az utóbbi hónapjaim utazás szempontjából nem voltak kifejezetten termékenyek, de azért nem állt le az agyam. Megihletett viszont az a néhány kérdés, amit időnként feltettek, feltettetek nekem: hol veszem mindig az elérhető legolcsóbb repülőjegyet, illetve mi a helyzet a vízumszerzéssel. Így a többé-kevésbé érdekes kalandok helyett íme egy pár hasznos infó az utazás előkészítéséhez.


Az alábbi szöveg nem szent evangélium, nyugodtan lehet hozzászólni, pontosítani.

A vízum látszólag semmi másra nem jó, mint az egyébként is költekezni induló turistákról még egy bőr lehúzása, ellenszolgáltatás nélkül. Hivatalosan közelítve a kérdést pedig belépésre, tartózkodásra, átutazásra vagy munkavállalásra jogosító, útlevélbe ragasztott papírdarab vagy pecsét. Az Európai Unió jó régen kitalálta, hogy a vízum elsősorban annak hasznos valamire, aki izolálni szeretné az országát, és elrettenteni onnan minden létező befektetőt és turistát, ezért még időben megszüntetett minden korlátot a tagállamok között. Nem így a világ másik fele.

Néha többet kell elkölteni az utánajárásra, mint magára a vízumra. Guineai utam előtt felhívtam a legközelebbinek hitt berlini követséget, hogy felvilágosítást kérjek a vízumszerzésről. Belgrádba irányítottak, ahol még az „el nem kötelezettek” korszakból megmaradt a jó viszony – igaz Jugoszlávia helyett már csak Szerbiával. Hosszas egyeztetés után előre megbeszélt időpontra kivonatoztam Belgrádba. A követséget mintha Lugosi Béla lakta volna utoljára, pont úgy nézett ki, mint egy francia gyarmati épület, ami elfelejtettek tatarozni. Nagy nehezen beengedtek, és látszott, hogy az ott unatkozó néhány diplomatának rossz napot szereztem azzal, hogy nem hagytam őket tévét nézni. Egy óra után megértették, hogy háromszori belépéses vízumot kérek, majd kiállítottak egy kétszeri belépésest. Végül korrigálták a helyzetet, kifizettem a pénzt, elutaztam vagy tízezer forintot, elment egy teljes napom, és még így is jól jártam, mert legalább csak egyszer kellett kimennem. A párbeszédet én magyar-angol-német, ők francia-szerb nyelven intézték, közös szó nem volt egy darab sem. A követség falán pedig büszkén bekeretezve egy tabló, amit Milosevicstől kaptak: a guineai volt az egyetlen követség Belgrád bombázása során, ami folyamatosan nyitva tartott.


Szudáni vagy afgán vízumért Bécsbe kell kiutazni, de egy dzsibutiért vagy eritreaiért akár Párizsig is elmehetsz – vagy rábízod az egészet egy csomagküldő szolgálatra, és reméled, hogy jó vízumot pecsételnek bele (jó pénzért). A vízum további rákfenéje, hogy bármikor visszavonható, és önmagában nem garantálja a sikeres határátlépést. Sőt, miután befizetted az akár 20 ezer forintra rúgó vízumdíjat, az sem garantált, hogy megkapod egyáltalán. Ez a pénz ugyanis „adminisztrációs” költség, vagyis ezzel az ügyintézés megkezdését fizeted meg, nem pedig magát a vízumot.

Ne aggódj amiatt, hogy eseménytelen lesz az utad a megfelelő vízummal felfegyverkezve. Ez még mindig nem garantálja a határátlépést. Könnyen belefuthatsz olyan határőrökbe, főleg egy isten háta mögötti afrikai határátkelőn, aki a papírodról tudomást sem véve lehúz egy kis extra pénzre. Vagy éppen újra megveteti veled a 150 eurós vízumot, közölve, hogy az útleveledben lévő ott nem érvényes vagy hamis. Sierra Leone és Guinea határán például többekkel megjátszották ezt a cseppet sem olcsó vagy humánus trükköt. Vízumigényléssel kapcsolatban persze lőhetsz öngólt is. Így járt az a barátom, aki még bohó és idealista egyetemistaként egyszer aláírt egy online petíciót „az emberi jogok tiszteletben tartása Eritreában” témakörben. Közben eltelt pár év, az egész elfelejtődött, majd egyszer csak ott állt Kairóban a következő eritreai vízumra várakozva. Négy hétig nem történt semmi, majd kiderült, hogy ama bizonyos aláírás miatt nem kaphat vízumot. Az erkölcsi kérdés adott: idealizmus vagy pragmatizmus? Aláírjunk-e olyan papírt, amivel maximálisan egyetértünk, miközben azt kockáztatjuk, hogy többé nem engednek be az adott országba – ami, mint most is kiderült, cseppet sem közömbös számunkra? A kérdés olyan szempontból is fontos, hogy akarunk-e még arra utazgatni (vagy dolgozni, nyaralni). Akit kitiltanak Törökországból, az sosem fog tudni szárazföldön eljutni a Közel-Keletre vagy Dél-Ázsiába, illetve el tud, de hatalmas, költséges, és időigényes kerülővel.

Nemcsak a korrupt rendfenntartókkal keveredhetsz összetűzésbe a vízumod miatt, hanem a normálisokkal is. Több országba ugyanis a vízum csak az egyik feltétele a belépésnek. A másik pedig lehet az oltási könyv benne mindenféle kötelező – jobbára sárgaláz – elleni oltások pecsétjével, esetleg a HIV-szűrés eredményeivel. Ezekről a vízumszerzés közben informálódj, mert a legnagyobb lúzerség azért hazajönni egy-két nap után, mert nem volt nálad valamelyik papírod. Az is előfordulhat, hogy a beutazáshoz szükséges vízumkérelemhez be kell mutatnod egy számlaegyenleget, amivel azt bizonyítod, hogy van pénzed utazni, és nem leszel rászorulva illegális munkavállalásra vagy menekültstátuszra. Ezt nem olyan nehéz megoldani, elég kölcsönkérned a kívánt összeget, befizeted vagy átutaltatod a számládra, kérsz róla egy kivonatot, majd visszautalod a pénzt.

Végül pár apró ötlet a vízumkérő lapok kitöltéséhez. Először is, legyen pontos minden adatod! A határőrök veszélyesen sok időt képesek eltölteni a papírjaid böngészésével, ha valami nem stimmel, alighanem rájönnek. Az sem mindegy, milyen típusú vízumot kérsz. A főbb típusai a tranzit, a turista, az üzleti, meg a tanuló-dolgozó, és esetleg az újságíró. A tranzit mindig a legolcsóbb, általában öt napig érvényes, pont annyi ideig, amennyi alatt át tudsz kelni az országon viszonylag kényelmesen. A turistavízum leggyakrabban 30 napos, a többi esetleg hosszabb, de meghatározott időre adják, és más papírokat, például meghívólevelet is kérhetnek hozzá. Aztán kérhetsz egyszeri, kétszeri, vagy többszöri belépéses vízumot. Ez akkor érdekes, ha vagy az ország alakja, vagy az útiterved olyan, hogy legegyszerűbb, ha többször lépsz be az adott országba. Vagy ha ugyanarra akarsz visszamenni, mint ahonnan jöttél… Fontos, hogy pontosan nézd meg a dátumot, mikortól érvényes a vízumod. Van, amelyik a kiállítás napjától (a thai vízum ilyen volt, ezért nem sokkal az utazás előtt volt érdemes kiváltani), más pedig a belépés napjától. Vagy pedig mindkettő, például ha egy hónapos a vízum, ami három hónapig érvényes. Ez azt jelenti, hogy május elsején megkapod az útleveledbe, augusztus 1-én jár le, és a két időpontod között van 30 napod, hogy felhasználd. Ha túl jól érzed magad, és még maradnál egy kicsit, a vízum hosszabbítása sok helyen lehetséges.

A vízumkérő lapok kitöltésével csínján kell bánni. Nem minden követség csinál belőle nagy ügyet, de van néhány, ami elképesztő adataidra kíváncsi. Olyanokra, hogy van-e kint ismerősöd, rokonod, szenvedsz-e valamilyen betegségben, van-e függőséged, fogyasztasz-e, illetve fogyasztottál-e valaha kábítószert. Nos, ez utóbbi például olyan kérdés, ami pozitív válasz esetén automatikus elutasítással egyenlő, azaz józan paraszti ésszel töltsd ki, mert nem a pszichológusodnak kell az infó. A vízumkérő lapon azt is be kell jelölni, hol szándékozol belépni az országba. Repülés esetén ez nem nagy kihívás, de ha szárazföldön érkezel, mindenféle ismeretlen falunévvel fogsz találkozni. A követségen pontosan megmondják, mi a neve a határátkelőnek, csak kérdezd meg. És végül vigyél magaddal legalább két igazolványképet, és arra is figyelj, hogy az útleveled még minimum fél évig érvényes legyen.

Az utazás másik nagy pénznyelője a repülőjegy. Ha nem vagy elég szemfüles, vagy nincs időd vele foglalkozni, egyszerűbb, ha átpasszolod a feladatot egy utazási irodának. Majd ott megtalálják neked a legolcsóbb-legjobbat. De nem mindig. A repülőjegy áránál szeszélyesebb dolga kevés van a világnak. Látszólag ellent mond minden logikának, és az árszépítő szempontok is alaposan megkeverik az utazni vágyót. Régebben azt tanították, hogy az ár egyik fő meghatározója az ország GDP-je. Akkoriban, ha egy német el akart utazni Los Angelesbe, akkor neki olcsóbb volt egy Budapest – Frankfurt – Los Angeles jegyet megvennie, mint egy sima Frankfurt – Los Angelest, mivel innen indulva olcsóbbak voltak a jegyek. És a Budapest - Frankfurt szakaszt kitépte a jegyéből és csak Frankfurtban szállt fel. Ehhez képest ma komoly a verseny, hogy kinek rosszabb a GDP-je, de az tény, hogy Budapestről sok esetben drágább a jegy, mint a szomszédos fővárosokból. Ezért nem árt rákeresni a budapesti mellett egy bécsi indulású gépre, hátha jelentősen olcsóbb.

A másik szórakoztató játék az alapár változása. Régen egy 160 ezer forintos jegy úgy nézett ki, hogy 135.000 forint volt alap plusz 25.000 forint illeték. Ma ugyanez a jegy úgy néz ki, hogy 55.000 az alap és 105.000 forint az illeték – viszont lehet 55 ezer forintért hirdetni. Ez azért van, mert a légitársaságok jegyeit túlnyomórészt nem a légitársaság adja el, hanem az utazási irodák. Ha megnézzük például, hogy hány Lufthansa iroda van Magyarországon (egy) és hány utazási iroda (nagyjából 2500), akkor láthatjuk, hogy valóban az utazási irodák adják el a légitársaságok jegyeit. A légitársaságoknak tehát elég nagy költséget jelent az utazási irodáknak fizetett jutalék. Ráadásul ez a jutalék az alapár után jár, és az üzemanyag pótdíját is az illetékbe építették be, vagyis a fenti példánál maradva, az irodák nem 135.000 után fizetnek jutalékot, hanem csak 55.000 után, ami nem mindegy. Egyébként a jutalék 1 százalékra csökkent az évekkel ezelőtti 7 százalékról… Ezzel a taktikázással az utazási irodák nyakába zúdítanak egy csomó kérdést. Mivel a forint árfolyama állandóan ugrál, ezért az illeték is, tehát azt lehetetlen kitenni a kirakatba, mert senki nem győzné állandóan cserélgetni. Ennek eredményeképpen az irodák az alapárat teszik ki, és megcsillagozzák, hogy az ár az illetéket nem tartalmazza.

Hogy ez miért érdekel minket? Mert ha elsétálsz egy utazási iroda előtt, és a fenti példánál maradva látod, hogy Los Angelesbe már 55 ezerért is van jegy, sokkot kapsz az örömtől. Csak akkor józanodsz ki, amikor eléd tolják a 160 ezres végösszeget. És akkor még szó sem esett a tranzakciós díjról, meg a fapadosoknál külön fizetendő csomagdíjról, elsőbbségi beszállásról és egyebekről.

Akkor is megéri profikkal vetetni a jegyet, ha nincs elég átfogó tapasztalatod az aktuális árakról. Az online repülőjegy-kereső rendszerek hátránya, hogy cseppet sem kreatívak. Ha mondjuk Limába akarsz kijutni, és keresővel nézed a jegyeket, aligha találsz 300 ezer forint alatt a Budapest-Lima, Lima-Budapest viszonylatra. A profik viszont tudják, hogy Madridból sokkal olcsóbb, tehát lefoglalják Madridból, és keresnek egy külön Budapest-Madridot. Ezzel megspórolsz kábé 80 ezer forintot, és csak egy telefonodba vagy egy űrlapba kitöltésébe kerül az egész.

Egy másik trükk a keresztjegyezés. Ki akarsz repülni, mondjuk Párizsba, mondjuk a jövő héten. Beírod, hogy kedden oda, szerdán vissza, és nincs benne hétvége. Az ára 196 ezer forint (mert nincs benne a hétvége, ami olcsóbbá tenné). Mivel a hétvégi ár jóval alacsonyabb, két jegyet foglalsz: egyet keddtől vasárnapig Budapestről Párizsba, egyet meg szerdától vasárnapig Párizsból Budapestre. Az egyik jegy nagyjából 34, a másik olyan 38 ezer forint lesz, és máris megtakarítottál 120 ezer forintot úgy, hogy két járatot nem is veszel igénybe.

Minden horrorisztikus repjegyszerzés ellenére van egy-két olyan jegytípus, amibe megéri beruházni. Ezek a földkerülő jegyek – bár más néven is futnak, az úticéloktól függően. Ha világkörüli útra mész, netán Dél-Amerikát akarod repülővel körbejárni, kifejezetten olcsó jegyekbe botlasz, ha jó helyen keresed. Sajnos egyik sem Budapestről indul, sokkal inkább London vagy valamelyik amerikai nagyváros a kezdőpont. Egy jelenleg is futó ajánlat értelmében a Los Angeles – Lima – Buenos Aires – Sao Paulo – Santiago – Los Angeles jegyet adók nélkül már 1100 dollárért megkapod, de egy teljes Ázsia-körút Los Angeles – Peking – buszozás – Hszian – Hangzhou – Bangkok – Angkor Wat (Siem Reap) – Luang Prabang – Hanoi – buszozás – Saigon – Szingapúr – Tokió – Los Angeles 1800 dolcsidba kerül – adók nélkül. És végül egy teljes földkerülő túra 2400 dollárért (még mindig 500 ezer forint körül): New York – Berlin (akár itt is becsatlakozhatsz) – vonatozás – Róma – London – Johannesburg – Sydney – Saigon – Szingapúr – Bangkok – Hong Kong – New York. Időnként egészen vad összeállításokat is lehet találni. Bangkokban leltem a következő gyöngyszemet, összesen 900 dollárért: Bangkok – Mumbai (India) – Addisz Abbeba (Etiópia) – Dzsibuti – Szanaa (Jemen) – buszozás – Áden (Jemen) – Mogadishu (Szomália) – buszozás – Mombasa (Kenya) – Zanzibár – buszozás – Dar es Salam (Tanzánia) – Delhi – Bangkok. Ha jól számolom, ez összesen kilenc repülés, és akad benne egy teljesíthetetlen szakasz, nevezetesen a Mogadishu – Mombasa. Szomáliában húsz éve háború dúl, kizárólag súlyosan felfegyverzett testőrcsapattal lehet lenyomni ezt a távot, körülbelül háromszor annyi pénzért, mint amennyibe az egész repülőjegy kerül. Ez esetben egyszerűbb kihagyni a járatot, és inkább átszervezni az utat egy kicsit.

Irán vetítés

Azt hiszem, elnézést kell kérnem mindenkitől, aki szokta látogatni az oldalt. Az utóbbi időszak eléggé eseménytelenül telt, és időm sem nagyon volt írni ide. De ez most jól megváltozik.

Először is, meghívok mindenkit a Budapest, Teréz körúti Overland boltba (ha jól emlékszem, 45. a házszám) egy irános vetítésre. Az időpont december 6-a, hétfő, este 7 óra. Főleg az idei iráni útjaim képeit láthatjátok, ezeknek egy része egyébként a www.iranpictures.blog.hu -n is fönt van, úgyhogy aki nem tud jönni, szerényen és visszafogottam kárpótolhatja magát:)

Megosztok egy-két jövő évi tervet is: január közepén Utrechtben leszek egy utazási kiállításon az egyik Irán pavilonban, aztán egy Egyiptom-Izrael-Palesztina nyaralás következik, végül ha minden jól megy, Perzsa-öbölbeli búvártúra jön, de azt még csak szervezem. Aztán meg lassan itt a Queensday, és beköszönt a május közepe. Úgyhogy már csak a december kell kibírnunk (főleg nekem, ti szerintem jól elvagytok nélkülem is), aztán jöhet a rock'n'roll.

És végül a fenti kép, a lehető legtipikusabb iráni szituáció: iráni család pózol Perszepolisz romjai között, két erős emberrel a szélen, akik vigyáznak, hogy föl ne boruljon az oszlop.

somewhere in europe

Enver szerette népét: bunker és krómbánya

Kíméletlen a verseny a megtisztelő „Európa legelbaszottabb állama” címért. Ha a Balkán és a keleti peremvidék nem játszana, Magyarország simán vinné a díjat, így viszont lenyomják a dobogóról olyan országok és egyéb kétes entitások, mint Moldova és Transznyisztria, Bosznia-Hercegovina, különösen a benne lévő Republika Srpska, vagy éppen Fehéroroszország. És ne feledkezzünk meg Albániáról sem, ami még egy magunkfajta keleti ízirájder számára is kellemesen távol esik Európától.

Ugyan nem vagyok otthon Szicília hegyei között, és nem tudom, manapság hol járnak az emberek puskával a vállukon Európában, de feltételezem, hogy Albánián kívül máshol nem nagyon. Már a negyedik utam volt arrafelé, mégis csak most tűnt fel, hogy a vidéken élő arcok a legnagyobb természetességgel csapják hátra a sörétest, amikor kicsit elbaktatnak otthonról. Északon, a hegyek között ez pláne nem tűnt fel, viszont a Durrestől, az ország legélvezhetetlenebb, mert legfelkapottabb üdülővárosától délre vezető „autópálya” mentén nem lehetett nem észrevenni a fegyveres arcokat. Később az Ohridi tó melletti Pogradec peremén is volt olyan fószer (egész pontosan tizenéves kölök), aki puskával a vállán kvaterkázott a rend őrével. Addigra már bejártuk Dél-Albánia gyakorlatilag összes burkolattal rendelkező útját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is kéne valami lőfegyver. Persze nem szélsőséges republikánus nézeteim miatt, hanem a veszettül sok kóbor állat távol tartása végett. Hatalmas kutyák hatalmas falkákban poroszkálnak az utak mentén, és rengeteg rossz tapasztalatom van már velük kapcsolatban. Hogy mennyire összetartanak, azt hazafelé úton láttam: eddig azt hittem, csak a South Parkban vannak homo állatok, de amikor négy kutya ragadt össze vonatba az út mellett, akkor rájöttem, hogy nem.

Ez a fegyverdolog nem újdonság az albánoknál. Egyrészt ott volt nekik a vérbosszú intézménye, amit a törzsek követtek el egymás ellen, másrészt komoly arzenált zsákmányolt össze mindenki, aki nem volt rest felnyomni a laktanyák fegyverraktárait a ’96-os piramisjáték összeomlását követő zűrzavarban, amikor az ország kétharmada veszítette el minden megtakarítását. Az előbb említett vérbosszúra a tipikus példát Nopcsa Ferenctől idézik leggyakrabban, amikor megkérdezett egy shalei arcot, milyen a viszony Shalë és Nikaj között. "A viszonyok se nem jók, se nem rosszak. Ha valamelyik törzs tagja a másikat lelőheti, megteszi, de ezenkívül nincs különösebb konfliktus közöttünk." – válaszolta a megkérdezett hegyi úriember, nyilván valami medveölővel a vállán. Még szerencse, hogy a vérbosszú férfijáték volt. Így aztán a nők művelhették a földeket, őrizhették a nyájat meg hordhatták a tápot a hatalmas kőházban recegő jóembereknek.

Amikor elmeséltük a puskás emberes sztorikat Edinek, tiranai barátunknak, nem lepődött meg túlságosan. Az ő családja is beszerzett vagy tucatnyi Kalasnyikovot a piramisjátékos időben, de aztán szépen beszolgáltatta mindet a kormányzatnak, amikor az végre jó ötletnek gondolta, hogy begyűjtse egy részét – mellesleg nem sok sikerrel, hiszen egy év múlva kitört a koszovói háború, és biztos, ami biztos alapon jól jött az AK az előszobaszekrényben. Edi bátyja akkor kiképzőtiszt volt egy albániai titkos kiképzőtáborban.


A címben említett Enver szereti népét persze humor. Enver Hodzsa még akkor is hardcore sztálinista maradt, amikor Hruscsov desztálinizált. Ekkor Maóhoz fordult, tőle lenyúlta a kulturális forradalmát (ekkor lerombolta, tornateremmé, szállodává, raktárrá alakította Albánia mecsetjeinek és templomainak 95 százalékát), majd amikor Maó meghalt, a kínai modell is elkurvult számára. Ennek köszönhetően sikerült elérni, hogy Albánia legalább olyan elzárt hely volt, mint Bhután: turisták nem léphettek be Albániába, a rendszerváltás előtt 500 autó volt az egész országban, senkinek sem lehetett tévéje, külföldi rádióadó hallgatásáért pedig 10 év krómbánya volt a büntetés. Mármint kényszermunka krómbányában. Az országot 1990-ben kötötték rá a nemzetközi telefonhálózatra.

Az 500 autó pár év alatt felugrott félmillióra, ami testvérek között is ezerszeres növekedés. Hogy profi módon el tudják látni a végtelen keresletet, a maffia vette kézbe az ügyet, és nyugatról lopott gépeket terített az országban (közben arra is volt gondjuk, hogy pár téeszt marihuánafarmmá alakítsanak át, csak hogy teljes legyen a tuti). A végeredmény közismert: az autók minimum 40 százaléka Mercedes, és mindenki úgy vezet, mintha csak most tanulta volna. Index, sávok, kivilágítás, tükörhasználat – csupa olyan női dolog, amire egy rendes albán ügyet sem vet. Cserébe viszonylag könnyű belefutni felborult kamionba, meg mindenféle olyan balesetbe, amit nyugaton kizárólag ittas vezetéssel sikerülhet összehozni.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy időnként halálpara vezetni Albániában. Főleg éjszaka. Mire egy másnaposságot követően átjutottunk Koszovóból az albániai Kukesbe, kis híján ránk sötétedett. Kinéztünk egy nagyon tuti hegyi utat, majd megkérdeztük, hogy lehet eljutni oda. A rendőr visszakérdez: problem? Igazából, csak turisták vagyunk. Rendőr legyint, kocsival felvezet a megfelelő irányba, majd magunkra hagy. Fél órával később, kevesebb, mint 10 kilométerrel odébb visszafordulunk. No rruga, nincs út, magyarázzák a helyiek, majd kiderül, hogy van út, 120 kilométer, 7 óra kocsival, ha éppen járható. Igaza volt a rendőrnek, problem. Irány Tirana a zsír új autópályán.

A zsír új autópálya zsír új. Vagyis nincs még készen egészen. Az 5700 méteres alagút megspórol egy félórás szerpentint. Az egyik lezárt irány, illetve a szembejövő sávot megosztó olajoshordók nem sokat segítenek a száguldozásban. Szakad az eső, egy óra után először reflektorozunk, amikor kiderül, hogy néhány tucat méterrel előttünk kivilágítatlan merci parkol az egyetlen sávban, a csomagtartó körül emberek. Reflektor nélkül derékba törnénk őket, hatalmas mázlijuk van, szemből sem jön semmi, pont ki tudjuk kerülni az öngyilkos brigádot. Ettől kezdve agyhalasztó koncentráció, nagyon várjuk már az első Tirana Beert.

Az autók számának fent említett ezerszeres növekedése nyomot hagy Tirana utcáin. Nincs parkolóhely. Sehol, soha. A kétsoros parkolás működik, de általában a második sor is tele van. Végül félig beszabálytalankodunk egy bolt elé. Szállásunk egy magánlakás egyik szobája, 30 euróért adja a jóember a Blloku, a vigalmi negyed peremén. Jó biznisz ez, egy háromszobás lakást teltház esetén napi 90 euróért lehet kiadni. De ha csak a harmadát veszik ki, az is 900 euró egy hónapra, ami azért nem rossz fizu a tiranai átlagot tekintve (ami mellesleg annyi, mint Magyarországon, hogy valami jót is mondjak).

A terv Albánia déli részének bejárása. Napi 200 kilométer, 6-7 órás menetidővel, cigiszünettel, kávészünettel, fényképezéssel. Vlora, Szaranda, Girokaszter, Korcsa, Tirana az útvonal, mindenféle hegyi úton keresztül. Olyan elvetemült helyeket érintve, mint a görög határon lévő, egyébként mindentől távol eső Leskovik, ami leginkább egy szibériai Gulág mellett kinőtt kisvárosra hasonlít, ahol több a kutya, mint az ember, és a lakótelepi erkélyeket téglával építették be a cigányok. Leskovik előtt rátaláltunk a szénégetőkre. Bunkerekben élnek a hegyek között, jó levegő, sok pálinka, szénnel a bunkerfalra karcolt naiv baszós jelenetek segítik az embernek maradást. Leskovik után pár óra szerpentin, majd Erseke, ahol megállunk egy kávéra. Ember sehol, annyi hírértékünk van, hogy egy helyi nőszemély elkezd kitartóan mesélni egy történetet, amiből az derül ki, hogy volt már Londonban vagy a gyereke volt már Londonban, vagy látott már olyat, aki volt már Londonban, vagy csak hallott Londonról. A „város” tartományi központ, kocsival két perc átmenni rajta, de az első perc után majd megőrültem az unalomtól és a kilátástalanságról, úgyhogy csak a kávé utáni vágy segített ott maradni úgy tizenöt percig. Korcsa meg egy vicc: egész Albánia büszke rá, azt mondják, az egy kulturált hely. Sőt, a legkulturáltabb hely. Ezt a kulturáltságot nem tudtuk tetten érni. A helyiek azt mondják, „az oktatás”. Hogy az onnan érkezők aktívabbak az iskolában. A cigány lovat vonszol az út mellett, a fóliaputrijához. A Grand Hotel recepciósa szerint van kétágyas szobájuk. Azt nem tudja mennyi, de megkérdezi. Elmegy. 25 euró. Öt perc után fojtogat Korcsa, lépünk inkább Voskopojéba, amiről jókat ír a megbízhatatlan és pontatlan Holy Planet. (Aki a Lonely Planet Nyugat-Balkán kiadványát magyarra fordította, kézzel írt levélben kérjen elnézést mindenkitől, aki pénzt adott a könyvért. Az az ember sajnos magyarul nem (sem?) tud.)

Voskopoje legfeljebb 200 fős falu a hegyek között. Egykor tartományi központ volt, a 17. században 35 ezren lakták állítólag, aztán a sorozatos rablóhadjáratoknak hála, elnéptelenedett. Az épületeknek nyomuk sincs, csak pár templom emlékeztet a szebb múltra. A helyiek síparadicsomot akarnak csinálni belőle, de az egész olyan reménytelenül elbaszott, hogy legfeljebb Stephen King érezné jól magát egy ilyen elhagyott helyen, de ős is csak egy hosszú hétvégére. A hatalmas szállásunkon ketten vagyunk. Három emeleten az összes szoba nyitva. A kertben két husky, az egész épületben egyetlen ember rajtunk kívül. Az útikönyvírók valami egész különleges tripben lehettek, hogy láttak fantáziát ebben a szürreális faluban. Másnap Tirana.


Útközben kocsit mosatunk, az albánok nagyon jók ebben. Két és fél euróért kefével, samponnal alaposan lecsutakolja, a kerékdobot belül is, kiporszívózza, a szőnyegeket kiporolja, a műszerfalat letörli. Legalább százezer autómosó van az országban, és mint megtudjuk, a londoni autómosók túlnyomó többsége is albán kézben van. Ahogy Ford Fairlane is megmondta, valamire érdemes specializálódni.

Útba ejtjük az Ohridi tavat és Európa egyik legzseniálisabb autóútját, a vagy ezer méter magas hegygerincen kanyargó ösvényt Elbaszan (nomen est…) és Tirana között. Végül beszippant Tirana. Mondják, a Tirana és a Teherán szó ugyanonnan ered. Nos, ez igazából tökmindegy, a két város közti hasonlóság már nem annyira – azt leszámítva, hogy amíg Teheránban olyan 15 millióan, addig Tiranában csak 7-800 ezren élnek. Mindkét város fölött a város méretéhez passzoló hegy magasodik, ahova telekabinnal lehet följutni. A forgalom őrült, parkolni lehetetlen, a rendőr semmit sem csinál, és egyik városnak sincs folyója. Amiben az albánok többet tudnak nyújtani, az a kiszolgálás. Zseniális és olcsó éttermek, kávézók váltják egymást. Ugyanannyi ember ugyanannyi kocsmában, mint Budapesten, csak a népesség kevesebb, mint a fele. Két kocsma között nem pékség van, hanem egy harmadik. Egyik este elballagtunk a diáknegyedbe. Miután alaposan belenéztünk a New Amsterdam nevű bárba, elcsíptük a menzát. Vietnámot megszégyenítően olcsó. Hárman hülyére ettük magunkat 5 euróból. Ebben volt háromféle húsétel, két krumpli, kenyér, saláta, sajt, caciki, egy teljes asztalnyi kaja. A legdrágább tétel 90 eurocentbe került…

Fura, hogy az albánok nem rúgnak be. Először is nem láttam részeg embert, legalábbis vállalhatatlanul részeget nem. Mindenki szorongatja egy szem poharát és szürcsöli a sörét, de 3-4 után mindenki abbahagyja. Ahhoz képest, hogy átlag kocsmában 100 forint a feles, lehetne több szeszhulla is országszerte, például Ukrajnában vagy Kínában nagy királyság reggel sörrel a kézben esni-kelni látni a helyi arcokat. Persze lehet, hogy a szénégetők megadják a módját a hegyek közti bunkerjukban, a szénnel rajzolt puncik között. Kezdem magam szégyellni a hatos éjszakain hordott népek miatt, persze nem komolyan, mert néha én is része vagyok.

Turistát a 10 nap alatt láttunk ötöt, három backpackert Tiranában, kettőt valahol a tengerparton stoppolni, na meg pár nyugdíjas németet Girokaszterben. Emellett két idős hölgy biciklizett a hegyekben. A szezon után meglepően nyugodt ország. Már elég alaposan tudom, hova fogok visszamenni legközelebb. Látnivalókat tekintve Albániában van úgy minimum hathetes potenciál – ennyi idő alatt elég alaposan be lehet járni. Hogy ez miért nagy dolog? Mert az egész ország akkora, mint a Tiszántúl fele, területét tekintve kisebb, mint BAZ, Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés és Heves megye. És ebbe belefér minden.

sudan dreamin'

Szudánról álmodom

Tudom, kicsit giccses, kicsit nyálas, de a gépemről véletlenül összekukáztam egy korábbi fotókból összerakott vetítést a 2007-es szudáni utunkról. Azóta megy az álmodozás a visszatérésről, legalábbis részemről.

A képek az asszuáni tó partján lévő Wadi Halfán, Atbara felé a vonaton, Meroe piramisainál, Kartúmban és Omdurmanban készültek. A 3 évvel ezelőtti út érdekessége, hogy ugyanezen a vonalon ment végig Michael Palin 1992-ben a Pole to Pole forgatásán. A köztük eltelt tizenöt év alatt egy porszem sem ment arrébb a Szaharában, mármint ami a fejlődést illeti, egyedül Kartúm csodaszállodája, Kadhafi tojása épült fel szépen (ezt 4:48-nál látjátok).

Csak kíváncsiságból: ha visszamegyek, hányan jönnétek velem? A kérdés nem költői, a kivitelezés annál inkább.

EU border assistance mission

Aki "legalizálta" Dnyesztermelléket

Egy ideje lekattantam a külpolitikai témákról, de most kivételt teszek. Pontosan egy évvel ezelőtt voltam Moldovában és Ukrajnában (és a Dnyesztermelléken), ahonnan nem üres kézzel tértem haza. A cikk egy évig a fiókomban volt, az a pár újság, amit megkerestem vele, nem nagyon tudta hova tenni. Rendkívül érdekes történet, kár lenne megtartani magamnak...

Missziót vezet két posztszovjet tagköztársaságban, Ukrajna és Moldova határbiztonságát felügyeli, miközben fél szemét a dnyesztermelléki konfliktus megoldásán tartja. Bánfi Ferenccel, az EUBAM, az Unió határőrizeti segítségnyújtó missziójának vezetőjével beszélgettünk.

Miért volt szükség az EUBAM létrehozására?

2005-től az Európai Unió dinamizálta a politikai és külkapcsolatait Moldovával és Ukrajnával. A konkrét kiváltó ok a narancsos forradalom volt, és az ahhoz kapcsolódó változások, az általános kiváltó ok pedig a 2004-es EU bővítés. Ezzel Ukrajna lényegesen fontosabbá vált, mint szomszéd az EU külső határán. A megoldatlan dnyesztermelléki konfliktus is más színezetet kapott, mivel földrajzilag közelebb került az Unióhoz. Egy megoldatlan konfliktus az EU külső határainak közelében magával vonta az EU növekvő szerepét. Románia csatlakozásával Moldova is határos lett az Unióval. A dinamikussá vált EU politikának a részeként 2005 márciusában kinevezték az első különleges megbízottat Moldovára, akinek részben az volt a feladata, hogy képviselje az EU-t a dnyesztermelléki probléma megoldásában, segítse Moldova és az EU kapcsolatait, és támogassa Moldovát a demokratikus intézmények továbbfejlesztésében.

Mennyi ideig tartott felállítani a missziót?

Ez nagyon gyors politikai válaszadáson alapult: júniusban a két elnök, a moldáv Voronyin és az ukrán Juscsenko közös levélben kérte az EU-t, hogy adjon támogatást a határszakasz menedzsmentjéhez. Augusztusban volt egy tényfeltáró bizottság, amely támogatta és szükségesnek találta az ötletet, októberben a két kormány és az Európai Bizottság nevében aláírták az együttműködési dokumentumot. November 30-án pedig megnyitották a missziót. A nagy sietség azt is jelentette, hogy a technikai részek kevésbé voltak kiérlelve. A pozitív politikai válaszadáson volt a hangsúly. A megnyitó után ott álltunk egy szál papírral a kezünkben, ami az együttműködési dokumentum volt. Csak összehasonlítás miatt: Koszovót egy évig tervezték.

Mindent nulláról kellett felépíteni?

Hat héttel korábban ideküldtek pár embert, kibéreltek egy emeletet az épületben, próbáltak rendet teremteni a terepen, de nekik semmi közük nem volt a bűnüldözéshez. Eleinte voltak malőrök, akaratunk ellenére hamis szoftvereket telepítettek és hasonlók. Akkoriban Ukrajnában még nem nagyon foglalkoztak ilyesmikkel. Azóta egyébként nagyon sokat változott a helyzet. Most már megvan a rendőrségnek a speciális egysége, amely a cégeket ellenőrzi. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy higgyem: egy kicsit mi is hozzájárultunk ezekhez a dolgokhoz, de ezt nem lehet kisajátítani.

Volt stratégia?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot a működésünknek két fő stratégiáját határoztuk meg. Az egyik, hogy a moldáv és az ukrán politikai vezetés célul tűzte ki az EU integrációt. Ennek fényében nekünk segítséget, támogatást kell nyújtanunk a határügynökségek modernizálásában, fejlesztésében annak érdekében, hogy közelítsék, vagy éppen elérjék az európai normákat. Ez egy integrációs munka, amivel a fejlesztéshez kell hozzájárulni, hogy elérjék az európai sztenderdet. A másik stratégia pedig az, hogy járuljunk hozzá a dnyesztermelléki konfliktus békés megoldásához. Ebben a missziónak nincs vezető szerepe, de hozzá tud járulni.

Mi a különleges az EUBAM-ban?

Ez az első EU-s misszió, amelyet a volt Szovjetunió területére helyeztek ki, ráadásul két országban is mandátummal bír, ami különleges helyzetet teremtett. A résztvevőknek, vagyis az ukránoknak, a moldávoknak és az EU-nak nem volt tapasztalata abban, hogyan viszonyuljanak egymáshoz, és nem volt meg a bizalom sem. Márpedig a bűnüldözés és a biztonság területén a legfontosabb feltétel a bizalom. Tehát először egy bizalomépítési folyamatot kellett megtervezni. És aztán volt maga a határprobléma, ami tárgya volt a politikai vádaskodásnak, vagy inkább nevezzük vitáknak.

Pontosan miről is szólt ez a vita?

A moldáv álláspont szerint a dnyesztermelléki szakadárok jelentős bevételre tesznek szert az illegális fegyverkereskedelemből. Ez csak úgy lehetséges, ha az illegális fegyverkereskedelem a dnyesztermelléki határszegmensben Ukrajnán keresztül bonyolódik, és ehhez az ukránok valamiféle támogatást adtak, vagy legalábbis becsukták a szemüket. Az ukránok persze tagadtak.

És ebben mit tehetett az EUBAM? Egyáltalán milyen jogai vannak a missziónak?

Mi profik vagyunk, semmiféle előítéletünk sincs, és képesek vagyunk arra, hogy megállapítsuk, ha ez az üzlet működik. Nekünk nincs végrehajtó hatalmunk, kifejezetten technikai-tanácsadó testület vagyunk, de ha az üzlet létezik, akkor megtaláljuk az indikátorát. Az elsődleges feladat az volt, hogy végrehajtó erő nélkül, mindössze 50 emberrel konszolidáljuk az 1220 kilométeres határt, több mint 90 határátkelőhellyel, plusz a zöldhatárral. Fizikailag nem lehetséges, hogy mindenhol jelen legyünk a nap 24 órájában. Olyan taktikát kellett alkalmazni, amellyel hatást tudunk gyakorolni a határviszonyokra, ehhez pedig meg kell nyerni a partnereket. Létrehoztunk területi irodákat. Operatív értékelést készítettünk, hogy lássuk, hol vannak a forró pontok, és meghatároztuk a földrajzilag és tematikailag fontos kulcsterületeket. Hogy hol kell ott lennünk, ahol a limitált erőnkkel a legnagyobb hatást tudjuk elérni. Mindeközben nekünk ki kellett építeni a saját infrastruktúránkat.

Hogyan tudták elkezdeni a munkát? Mi volt az első lépés?

Világosan láttuk, hogy a változáshoz ismerni kell a területet, és egy egységes vámrendszert kell bevezetni. Moldova és Ukrajna között nem volt megfelelő együttműködés. 2005 novemberében nyitottunk, és egy hónapra rá a két miniszterelnök, az ukrán és a moldáv aláírtak egy közös nyilatkozatot. Ebben kölcsönösen megállapodtak, hogy csak az egymás által kiadott vámokmányokat ismerik el. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy egyik fél sem ismeri el a dnyesztermelléki vámokmányokat, tehát onnan nem tud közvetlenül kijönni áru Ukrajna irányába. Exportálni persze lehet, de csak abban az esetben, csak ha a hivatalos moldáv vám megcsinálja az ellenőrzést. Az világos volt, hogy egy ilyen intézkedés bevezetése hihetetlen nagy politikai vitát fog kiváltani. Amikor ezt a javaslatot kidolgoztuk, mi már számoltunk azzal, hogy a vita úgy fog szólni a dnyesztermellékiek részéről, hogy egy humanitárius válságot előidéző gazdasági blokádot hozunk létre Ukrajna, Moldova és az EUBAM támogatásával.

Jó érv. Hogy lehetett kivédeni?

Lehetőséget kellett biztosítani a dnyesztermenti cégeknek arra, hogy törvényesen részt vehessenek a nemzetközi kereskedelemben és törvényesen produkálhassanak profitot. Kidolgoztuk azokat a szabályokat, amelyek szerint bármely dnyesztermenti cég törvényesen, három napon belül regisztráltathatta magát Kisinyovban, és ha akartak, exportálhattak a moldáv törvényekkel összhangban. Ezzel politikailag legitimáltuk Moldova területi integritását és szuverenitását. Technikailag viszont elkezdtük szabályozni a határt, hogy legalább azt tudjuk, mi jön ki onnan egyáltalán. 2006 áprilisban elkezdődött ennek a megállapodásnak a végrehajtása, amire a dnyesztermellékiek totálisan blokkolták az összes határátkelőt. Ugyanekkor kommunikációs kampányba kezdtek: azzal álltak elő, amit vártunk tőlük, vagyis gazdasági blokádot hoztunk létre körülöttük. Nekünk bizonyítani kellett, hogy nem mi hoztuk létre a gazdasági blokádot, nincsenek elszeparálva a külvilágtól, illetve ők magukat szeparálják el, és hogy ha akarnak, együttműködhetnek.

Mennyi idő alatt lett sikeres ez a taktika?

Két hét elteltével kaptam egy jelentést az egyik területi irodától, hogy megnyitották a határátkelőt a dnyesztermellékiek, és engedik be a forgalmat. Ez a leállás egyébként jól is jött, mert rengeteg minden felhalmozódott a határ mindkét oldalán, és így egyszerre tudtuk mindet ellenőrizni. Ez jelentős előrelépés volt a törvényesség tekintetében, és közelebb vittük egymáshoz Moldovát és Ukrajnát. Az egyik kulcseredmény az volt, hogy Moldova és Ukrajna kellő elkötelezettséggel végrehajtja azóta az egységes vámszabályokat. Ez mára már önfenntartóvá vált. Az EU inkább csak monitorozza ezt a tevékenységet.

Tehát ez a blokád egy politikai döntés volt, aminek a dnyesztermentiek áldozatául estek…

Így van. Amióta megszűnt a blokád, a dnyesztermelléki cégek egyre nagyobb számban kezdték el regisztráltatni magukat. Ma már közel 600 céget vettek nyilvántartásba, ugyanis a cégek döntő többsége profitorientált. Az újonnan kidolgozott rendszer biztosítja számukra nemcsak azt, hogy exportálhatnak, hanem azt is, hogy élvezhetik a Moldáv Köztársaság legális státuszából adódó kereskedelmi előnyöket. Ilyen például, hogy az EU Moldovának olyan kedvezményt adott, hogy a Moldovából exportált áruk döntő többsége, több mint 80%-a mentes az importvámoktól az EU-ban. A regisztrálás után dinamikusan nőtt a dnyesztermelléki cégek exportja az EU és más országok felé is. Ez a törvényes rend megerősítése mellett hozzájárult a határon túlnyúló illegális tevékenységek visszaszorításához, felszámolásához, egyben hozzájárult a Moldáv Köztársaság gazdasági integrációjához is.

De ha Dnyesztermellék Moldova része, akkor az ottani cégek a profit érdekében miért nem helyezték át a székhelyüket moldáv területre?

Egy vasművet azért nem lehet csak úgy odébb vinni. Meg egy Tiraszpolban működő fodrászt sem lehet elköltöztetni, vagy az európai minőségű anyagokat gyártó textilgyárat sem. És azt se felejtsük egy, hogy a Dnyesztermelléken működik egy illegitim rezsim, amely kiépítette a politikai rendszert. Parlamentjük van, kormányuk, elnökük, titkosszolgálatuk, határőrségük, rendőrségük. Az ezen a területen élők de facto a dnyesztermelléki hatóságok hatálya alá tartoznak. Nyilvánvaló, mint minden állam, ez is kikényszeríti a szabályok betartását, ha valaki nem hajlandó követni azokat. Ugyanúgy van börtön, van bűncselekmény, és az ő definícióikkal összhangban ez ugyanúgy devianciát jelent, mint egy rendesen működő legitim államban. De a kisinyovi regisztráció ellenére ezek a cégek a „szerencsétlen” gazdasági áldozatai a meg nem oldott dnyesztermelléki konfliktusnak, ugyanis nyilvánvalóan regisztrálva vannak a dnyesztermelléken is, és emiatt két ország szabályait kell követni.

És mit tett erre a tiraszpoli vezetés?

Nem akadályozta meg, hogy ezek a cégek élvezzék azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket a moldáv hatalom adott. Hiszen ha több profit jön be, akkor több megy az államkasszába is.

A dnyesztermelléki kommunista rendszer ideológiai alapú, vagy szimpla üzlet?

Meggyőződésem, hogy üzlet. De semmi nem fehér, és semmi nem fekete. Van sok más tényező, amit figyelembe kell venni. Az orosz nyelv, az orosz kultúra befolyása is szempont, de én ezt a konfliktust alapvetően gazdasági konfliktusnak tekintem.

Sikerült végül megoldani a moldávok és az ukránok vitáját? Mi lett a megoldás?

A határbiztonság jelentősen változott, pozitív irányba. Az egyik legnagyobb vívmányunk, hogy jelen álláspont szerint minden szereplő egyetért a misszió azon konklúziójával, hogy az illegális fegyverkereskedelemnek nem lelhetők fel nyomai. A magyarázat persze minden szereplőnél más. A moldáv elnök, Voronyin megköszönte az EU-nak ezt a misszióját, mert amióta itt vagyunk, azóta ez az üzlet nem működik. Szmirnov dnyesztermelléki elnök is megköszönte a munkánkat, mert bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy Voronyin hazudott, amikor azt mondta, hogy az illegális fegyverkereskedelemmel foglalkoznak.

Melyik félnek volt igaza?

Mindig azt mondom, hogy a misszió mandátuma 2005. december 1-én kezdődött. Mi nem foglalkozunk azzal az időszakkal, ami a misszió működését megelőzte. Hogy volt-e vagy sem illegális fegyverkereskedelem, arról nem beszélek, mert nem tartozik a mandátumunk körébe. Amióta pedig itt vagyunk, azóta mindkét vezető egyetért az EUBAM véleményével.

new blog

Új blogot indítok

Az elmúlt hónapokban úgy láttam, Irán mindenkit lenyűgözött. A saját turistáim, meg a többi utazó is teljesen odavolt érte. Természetesen én is, de ez egy régebbi történet. Látták, hogy az ott élő embereknek egyáltalán nem az atom és az ajatollahok jutnak eszükbe, amikor meg akarják mutatni országukat.


Éppen ezért ismeretterjesztő-szemlegeltető céllal új blogot indítok http://iranpictures.blog.hu címen. Itt néhány naponta frissülő fotóblogot találtok, mindenféle kommentár nélkül. Persze az itteni aktivitásom is folytatódik, ahogy van időm.