Pakistan 2001

Bocs a sok kimaradásért, az időm nagyja munkával telik, na meg a következő út előkészítésével. Ezúttal Nyugat-Afrikába. Legközelebb remélem már Guinea vagy Sierra Leone lesz... Addig is közkinccsé teszem életem első útjának pakisztáni állomását. Akkor még naív voltam, tapasztalatlan, ennek a báját már sosem fogom tudni reprodukálni.

Musharraf meg Én

A kvettai vonatállomás felejthető élmény. A peronok vasráccsal vannak leválasztva a pályaudvar többi részétől. Robbantástól tartanak. A katonák egyenként megvizsgálják az utasokat fémdetektorral. Minket nem, csak intenek, hogy mehetünk. A vonatkocsik krétával vannak megszámozva. És nem sorrendben. Mit csinálnak ezek, ha esik az eső? Nagy nehezen megtaláljuk a kocsit, ahova a jegyünk szól. Túl optimisták voltunk. Economic classra vettünk jegyet, ez volt a legolcsóbb. Talán érdemes lett volna eggyel drágábbat venni, de már mindegy. Leülünk két szabad ülésre. Mindkettő fából van. Az egyik menetiránynak háttal, a másiknak nincs támlája. Nehéz lesz huszonhat órát végigülni ezeken. Bár lehet, hogy csak tizennyolc lesz. Nem tudom, hogy ismerik-e a menetidő fogalmát. Lehet, hogy olyan, mint a környezetvédelem, hogy hallottak már róla, csak még nem próbálták. Egyelőre nem mindegy, hogy tizennyolc vagy huszonhat órát kell eltöltenem egy ilyen nagyszerű helyen. Később mindegy lesz. Bokáig áll a szemét. Van egy kecske is. Meg vagy kétszáz ember. Belakják az egész kocsit. Különféle lepleket lógatnak le térelválasztónak, ebédet készítenek. Iszonyatos zsivaj és bűz. Az ablakokban nincs üveg, csak rács. Fél óra sivatagi vonatozás után viszketek a portól. Legalább könnyebben asszimilálódok. Nézem egy darabig a beludzsi tájat. Négy-öt órán keresztül gyönyörködtet, utána már kicsit untat.

Nézem a mecseteket a vonatból. Megfigyeltem, hogy Isztambultól kezdve egyre kisebbek és egyre minimálisabb esztétikai élményt nyújtanak. Kivéve természetesen a híres irániakat. A sivatagban már csak fallal körülvett nagyobb házak, díszes frontoldallal, a többi meg csak tégla, kupolája sincs. A minimálmecset pedig egy girbe-gurba vályogház, minaret helyett egy földbe szúrt cölöppel, tetején hangosbeszélővel. Változik a táj is. A sivatag mellett felbukkannak a fák is, a legváltozatosabb fajták: nyírfa, fűz, datolyapálma, mangófa.

Iszonyú kényelmetlen a szék. Inkább fölállok. Tomi is feszeng. Este odajön hozzánk egy fiatal srác és egy összehajtott papírt ad nekünk. Nyelvtani hibáktól hemzsegő rendkívül bájos levelet kapunk. Néhány boxszal odébb ülő társaság küldi. Látják, hogy mennyire kényelmetlenül érezzük magunkat, ezért meghívnak magukhoz. Ezen kívül fölajánlják a felettük lévő két fekvőhelyet pár órára, hogy tudjunk pihenni. Ők is sokan vannak, de ketten még elférünk. Nekünk még így is kényelmesebb lesz. A fekvőhely egyenesen életmentő. Közben kiderül, hogy tizükre jut a két hely, azt ajánlották föl. És azt is egy hónapja foglalták le. Nagy luxus. Engedünk a csábításnak és átülünk közéjük. Örömmel fogadnak, egyből elkezdünk beszélgetni. Értelmes társaság. Van köztük tanár is. Egzotikusak vagyunk számukra. Már nem az megy, mint Iránban, hogy mindenki szeret minket, de közben nagy előny, hogy lehet velünk gyakorolni az angolt. Őket mi érdekeljük, a kultúránk. Bár az egyik fickótól megkapom a magamét, amikor kiderül, hogy nem tudok urduul. Hogy jöhetek úgy Pakisztánba, hogy nem tanulok meg előtte? Arra hivatkozik, hogy ha Európába jönne, megtanulna rendesen angolul. Nem kezdek el vitatkozni vele… Iránban is az orrom alá dörgölte valaki, hogy európai létemre kevesebb nyelvet beszélek, mint ő. Kíváncsiskodtam, hogy milyen nyelveket beszél, csak hogy tisztában legyek a helyiek képességeivel. Beszélek törökül, kurdul, perzsául és azeriül, mondta. Na igen, ezzel sem lehet vitatkozni.

Kérdezik, hogy honnan jöttünk. Amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk csönd lesz. Már többször meg akartak hívni enni, amikor megtudták, hogy honnan jövünk, mert mindenki hungrynak érti, még akkor is, amikor különös nyomatékkal ejtem az a-t, hogy Hungaaary. Általában nem tudják, hogy hol van Magyarország. Pontosabban tízből kilencen nem is hallottak róla (ezért vagyunk egzotikusak). Ez egyébként teljesen normális. Az elmúlt két hétben kitaláltuk, hogy nagyjából hogy lehet körbeírni, hogy honnan is jövünk. Első körben a szomszédos országokat emlegetjük, de ez általában nem ad túl sok támpontot. A következő kör az, hogy Németországtól keletre egy kicsit. Ez már gyakrabban bejön. Ha még így sincs képben a páciens, akkor jön az, hogy a britektől nagyon keletre. Ha ez sem nyert, akkor már csak az marad, hogy innen iszonyatosan messze nyugatra. A legdurvább téveszme, amivel többször is találkoztunk, hogy Magyarország az Egyesült Államokban van. Először nem akartam érteni a kérdést pedig jól hallottam: az USA melyik részén található? Később elmagyarázzák nekem, hogy Pakisztán sokkal gazdagabb, mint Magyarország, ha egy rúpia négy forintot ér. A japán jennel vágok vissza, de látom, hogy nincsenek képben. Elég lenne csak kinézniük az ablakon. Pedig büszkék rá, hogy a két legnépszerűbb foglalkozás a tanár és a mérnök. Gondolom, kell pár év, mire ez meg is fog látszani.

Rátérek a tálib vízumra. Mindenki lebeszél. Amúgy Peshavarban lehet kapni. Az egyik fiatal is Afganisztánba megy segíteni. Hogy kinek, az nem derült ki. Az sem, hogy humanitárius célból megy vagy harcolni. Ő sem ért egyet velem. Meséli, hogy látott olyat, hogy az oroszok kivonulása után fehéreket gyilkoltak. Bíztató. Végleg lemondunk a tervről. Úgysincs túl sok időnk. Később internetes fórumon olvastam, hogy egy magyarnak sikerült bejutnia, persze szakállat növesztett. A határon még a fogkrémét is kinyomták, aztán adtak mellé egy állandó kísérőt, akivel együtt kellett mennie. Szükség van rá az aknák miatt is. A konklúzió az lett, hogy érdekes hely, de legfeljebb a kalandok miatt érhette meg.

Éjjel megállunk egy állomáson. Leszállunk Tomival kicsit mozogni. A biztonság kedvéért visszük a fényképezőgépet is. Csinálnánk egymásról pár fotót, de amint előkerül a gép, a pakik beőrülnek. Mindenki rajta akar lenni. Nem bánom. Aztán helyet cserélek Tomival. A társaság nagyon elégedett a fotózással.

Az éjszaka borzalmas. Ülve nem tudok aludni. Mocskos vagyok. Viszketek a portól. Másfél napja nem ettem. Mi jöhet még? Amikor rám kerül a sor az ágyon, nem tudok elaludni. Mire sikerülne, addigra a lábamat kezdik lökdösni, hogy keljek föl, reggeli ima, kell a hely. Teljesen kész vagyok. Hárman fölmásznak imádkozni, a többiek a padlón és az üléseken próbálkoznak. A vonat nem áll meg ezért, szerencsére. Átmegyünk az Indus felett. Leírhatatlan látvány. Lepusztult meg mocskos, de mégis van benne valami fenséges. Megállunk Sukkurban. Ez a legnagyobb város útközben. Veszek egy zacskó kekszet a pályaudvaron, az segít egy kicsit. Közben megtaláltuk két napja vett pléhbögrénk funkcióját. A vonaton és az összes állomáson is árusok üvöltik, hogy csáááj, csáááj. Forró tejes teát árulnak nagy edényekből. Ez segít éhség és fáradtság ellen. Az általuk felkínált poharat inkább visszaadom, és a sajátomba kérek. Így már teljesen biztonságos. Délutánra az ájulás kerülget. Csak teát iszom és remek helyi cigit szívok, hogy magamnál legyek. A legrosszabb esetre beígért huszonhat óra egy órája letelt. A vonat csak döcög. Bár Lahore-expressznek hívják, alig tudja tartani a negyven kilométert óránként. Pedig nem ártana, elvégre ezerkétszáz kilométert teszünk meg egyben. Sokasodnak annak a jelei, hogy közeledünk Lahorehoz. Megkérdezek egy embert, hogy mikor érünk oda. Még öt perc, válaszol. Fél óra múlva is öt percet mond, sőt, egy óra múlva is.

Akkorra már kezdett bennem felgyülemleni a feszültség. Le akartam szállni a vonatról, hogy taxival menjek tovább, de meggyőztek, hogy nagyon lassú és sokkal drágább. Amikor huszonkilenc óra utazás után ismét közölte a jóember, hogy még öt perc, Tominak kellett beavatkoznia, nehogy megüssem. Végül harminc óra lett. Két napja nem aludtam és csak egy zacskó kekszet ettem. A bőröm kiütéses lett a portól, az izzadtságtól és a rendkívül mocskos műbőr üléstől. A terv a szokásos. Szállás, fürdés, evés, alvás.
Leszállunk a vonatról. Körbevesz vagy harminc tuktukos, szállodás és egyéb népségek. Mindenki rángat és kiabál, hogy vele menjünk, nála lakjunk és egyebek. Elborul az agyam, szólok Tominak, hogy ha nem lépünk le azonnal, fél percen belül verekedést kezdeményezek. Határozottan elindulunk valamerre, és addig megyünk, amíg már csak egy ember követ. Vele vitetjük magunkat egy szállásra, de máshova visz, mint ahova menni akarunk. Veszekedés, őrjöngés. Végül találunk egy megfelelő szállást. Életem egyik legszebb élménye.

A város közepén kecskék legelnek. A lovas- és szamaraskocsi még mindig a leggyakoribb közlekedési eszköz. És rengeteg vizibivaly meg tehén van. Mindent összeszarnak. Az emberek az utcára öntik a szemetet, azt legelik a fenti állatok, na meg a kutyák. Ehhez még hozzákeveredik a szennyvíz is. Meg a szmog és a pára, így lesz teljes a pakisztáni szageszencia. Mégis van az egésznek valami romantikája. Persze egészen más dolog itt élni.

Este nyolc körül sétálgatunk a sötét utcákon vacsora után nézve. De sehol semmi. Végre látunk egy kifőzdét. Egy hihetetlenül mocskos cigányképű bajuszos beszélget előtte exfehér rongyokban. A keze hol a fenekében van, hol az orrában. Amikor észrevesz minket éppen az orránál tart, de azonnal elkezdi a farkát vakarni, és barátságosan invitál enni. Ő a pincér. Szó nélkül továbbmegyünk, de elkezdünk kacarászni. Túl vagyunk a holtponton. Egy óra séta után találunk valami helyi hamburgerest. A látszat persze csal, nem hamburger az, nem is érdekel, veszek vagy kettőt. A mai napig nem tudom, hogy mit ettem, csak azt, hogy semmi bajom nem lett tőle. Befordulunk a sarkon. Szerintem hallucinálok. Tomi is. Gyönyörű utcába kerülünk, az egész kivilágítva, több tucat étterem, hússütő, fagyis, gyümölcsárus. Tele van jólöltözött vidám emberekkel, szól a zene. Teljesen elmegy nálunk a kép, és módszeresen elkezdünk enni mindenfélét, amit csak megkívánunk, sült húsokat, fagyit, gyümölcsöt, édességet. Fizetünk érte négy dollárt. Ketten. Kétórányi mennyország. Ettem piros sárgarépát, azóta fogalomzavarral küszködök ezzel kapcsolatban. Zárásképpen még iszunk egy tejes mangóséket. Eszembe jut, hogy hátha nem kellett volna, mert ha baj lesz, oda az egész finom vacsora.

Új emberként kelek föl. Egész jól vagyok. Kilépek az utcára, egyből feltűnik, hogy vége a száraz sivatagi időnek, itt már a monszun az úr. Szerencsére nem esik. 10 kilométerre már az indiai határ. Tomi kitalálja, hogy ha nagyon akarok inni egy sört, akkor keressük meg a város legelegánsabb hoteljét, ott biztosan van. És hátha tudunk szerezni turistatérképet is. Percek alatt átizzadok, a lábam retkes a portól, már egy hete papucsban vagyok. A pizsamagatyám is koszos. Tomi sem néz ki jobban. De azért elindulunk. A város – sőt inkább az ország – legjobb hoteljét keressük. Pearl Continental a neve. Tuktukkal megyünk egy darabig, onnan gyalog. Parkosított, elegáns városrészbe érünk. Mindenhol fegyveresek, egy kisebb hadsereg. Itt van Musharraf elnök rezidenciája. Még csak egy éve puccsolta magát hatalomba, vigyáznia kell.

Meglátjuk a hotelt. Eláll a szavunk, gyönyörű. Minél közelebb érünk hozzá, annál több katona, biztonsági személyzet. A tetőn is katonák... Ezt aztán jól őrzik. Már messziről visszaküldenek mindenkit, aki arra jár. Minket nem, velünk senki sem törődik. Lehet, hogy a fehér bőr minden gyanún felül áll. A főbejárat előtt rengeteg öltönyös és vagy harminc luxus Mercedes. A bejáratnál detektoros emberek. Bizonytalankodok, hogy bemenjek-e, de Tomi már bent van. Senki sem állított meg. Belül óriási átrium, minden márvány és selyem. Az aula közepén egy lélek sincs rajtunk kívül. Kicsit feszélyez, mert körülöttünk több száz jólöltözött ember ácsorog. Most éppen minket néznek. Csodálkozunk, hogy juthattunk be ide. Otthon még egy vidéki falumúzeumba sem engednének be ilyen szaggal és külsővel. Hírtelen kinyílik egy kétszárnyú ajtó. Méltóságteljes tömeg jön ki egy teremből. Végre hozzánk lép egy ember és megkér, hogy kicsit álljunk félre. Nézek körbe, látom a pakisztáni tévéket, újságírókat, minden emeleten feketeruhás emberek. Honnan tudták hogy jövünk? Kezdek kíváncsi lenni, hogy mi ez a felhajtás. Konferencia volt, mondja egy újságíró. A közeledő tömegben legelöl középen jóvágású bajuszos fickó, katonai díszegyenruhában. Nocsak, hisz ez Musharraf elnök. Még nem is találkoztunk. Profán gondolataimból visszahoz a mellettem álló újságíró. My president, rebegi halkan. Jól megnézem magamnak Musharrafot. Nem is gondoltam volna, hogy pakisztáni villámlátogatásunkat elnöki vizittel zárhatjuk le.

Miután elvonult a tömeg, elkezdünk körülnézni. Csak ámulunk, bámulunk. Próbaképpen bemegyünk egy szőnyegboltba. Ott sem szólnak a külsőnk miatt, sőt kapásból mutatnak egy ezernyolcszáz dolláros szőnyeget. Hogy mit ki nem néznek a fehér emberből? Még a rojtokat sem tudnánk kifizetni. Megyünk tovább, a sörből végül eperszörp lett, húsz rúpia egy pohárral. Leülünk két fotelba és úgy szürcsöljük a nedűt. Egész kellemesen érzem magam. Kár, hogy el kell indulni, vissza a melegbe, a párába és a koszba. Azért egy turistatérképet még beszerzünk. De a sör továbbra is hiányzik. Hihetetlen, hogy a muszlimoknál könnyebb szinte bármelyik fajta kábítószert beszerezni, mint egy üveg sört.

Reggelire veszünk egy tejes mangóséket, olyat, amilyentől tegnap nem fostam. Aztán elmegyünk cédéboltba. Még Magyarországon láttam valamelyik ismeretterjesztő csatornán egy filmet Pakisztánról. Abban volt szó egy paki rockzenekarról, akik szúfi papok verseit dolgozták föl jó kis rockzenével. A nevükre sem emlékszem – talán Junoon – , csak az arcokra. Tízpercnyi keresgélés után ráakadok a cédére. Nagyon olcsó, de már nincs annyi pénzünk, hogy megvegyem. Állatira ideges vagyok, mert még a film után elhatároztam, hogy mindenképpen beszerzem ezt a zenét. És közben feszül a gyomrom. Nagyon. Úgy látszik, mégiscsak betett nekem a tejes mangósék. Biztos azért, mert este nagy volt a forgalom és mindent el tudtak adni azelőtt, hogy megmelegedett volna, frissen. Most csak egy nagy vécéembléma villog az agyamba. Rohanok vissza a szállásra…

Sailing Alone Around the World

Egy hónap kiesett, tudjátok be az év végi hajtásnak, és az azt követő lustálkodásnak. Kivételesen (és eddig először) nem rólam lesz szó. Az alábbi írással és fotókkal egy kis inspirációt adok az új évhez. Tudom, dögöljek meg:-) De azért jó olvasgatást!


Aki történelmet írt a Panama-csatornán

„Sötét van. Arra ébredek, hogy történt valami. Aludtam és valami történt! Fény fel, majd gyorsan kibújok a kabinból… Az üzemanyagtank a vízben, csak az üzemanyagtömlő tartja. A motor lába a vízben, a kötelek összevissza, a hajóban mindenhol víz, az egész konyha a navigációs dobozon, a jobboldali rekesz csurig van vízzel, a középső rekesz félig. Minimum 100 l víz. Vizes a hálózsák, a pokróc, a ruháim, a vízhatlan, a gázfőző a gázcsövön lóg.” - írja Méder Áron begin_of_the_skype_highlighting     end_of_the_skype_highlighting a hajónaplójában. A srác 26 évesen indult neki a világnak egy hatméteres vitorlással. A hajó egy hullám miatt megborult, az árbocot a tengerbe tette, de más para szerencsére nem volt. Sőt, ennél sokkal jobb dolgok történnek vele mostanában.

Áront nem könnyű elérni útközben. E-mailes egyeztetés a szülőkkel, szívességkérés magyar rádióamatőröktől, akik el tudják érni a világ legeldugottabb pontjain is. Végül, az utolsó pillanatban Skype beszélgetés Szingapúrral.


Ha azt hiszed, elég venni egy hajót, kicsit rutinozni az Adrián, és máris nyakadba veheted a világot, súlyosan tévedsz. Áron 9-10 évesen kezdte a Balatonon, atyai segédlettel. Később a tengeren folytatták, így gyakorlatilag belenőtt a vitorlázásba, majd édesapja után ő is letette az ehhez szükséges vizsgákat. „Minden vitorlázónak van ilyen terve, mint Áronnak – csak neki ez komolyabb volt.” – így Méder István, majd elmeséli, hogyan is lehetett 3 évre itt hagyni minden kötelezettséget: „A fiam szerencsés időben vágott bele. Végzett az egyetemen, két évig dolgozott, spórolt, majd komolyabb munkahely és család híján összehozta a nagy álmot.”

Jó messze van már a 2006. augusztusi tesztút és szeptemberi indulás a Földközi-tengerről. Miután támogatók és szponzorok segítségével, na meg rengeteg energiával összerakta a 19 láb hosszú hajóját, a Carinát – egy tavi pecázásra kifejlesztett, 39 éves szériahajót, a piacon kapható legolcsóbbat –, elindult a civilizált horvát és olasz kikötők felé. A Zöld-foki szigetek után 39 nap alatt átkel az óceánon, és felejthetetlen órákat okoz néhány hivatalnoknak a Panama-csatornán való átkelésével. „Az én csatorna átkelésem volt a legextrémebb dolog itt. A legkisebb vitorlás a csatornán, sokkal kisebb nem is mehet át – ezzel történelmet írtam.” – mesélni. Közben egészen elmebeteg dolgokra is kell vigyáznia. Panamában például hallott egy francia hajósról, aki bekattant a magánytól, mert túl rég óta utazott egyedül. Ezt a feszültséget azzal vezette le, hogy a kikötőkben hajókat gyújtogatott.

A Csendes-óceánon aztán már végképp nem kell foglalkozni a civilizációval, és kezd egy kicsit elvadulni. „Messze a civilizációtól itt kicsit mások a játékszabályok, és ezekhez kell alkalmazkodni. Ritkán fésülködök, és ritkán mosakszom (nem hordok ruhát). A lábamon néhol még mindig halvér szárad.” – ez elkerülhetetlen a szigonnyal vadászás és boncolás után. Ilyenkor a hajó is csupa halvér. Egy túlélő hajós egyébként sem mindig szalonképes európai értelemben. „Olyan bozontos a szakállam, a hajam és a ruháim nem tiszták, koszosak és foltosak, szóval nem vagyok a nők bálványa”.

Mire a Fidzsi-szigetekhez ért, a híre már megelőzte: érkezése napján jelent meg a Fiji Times-ban, azelőtt, hogy a kikötői hatóságoknál egyáltalán bejelentkezett volna. A féléves hurrikánszezon miatt kénytelen volt ezt az időt a szigeten tölteni, így aztán tiszteletbeli fidzsinek tekintették. Még nevet is kapott: Eroni. Innentől további stresszelés következett: „Talán könnyebben meg lehet érteni Fidzsit, ha van kellő házibuli tapasztalatunk. Persze olyan igazi házibuli, ahol legalább 60-80 ember jön össze, és reggel sem akarják abbahagyni. Ez a sziget egy nagy parti, itt semmit sem lehet komolyan venni. Mindenki laza, mindenki komolytalan és mindenki folyamatosan poénkodik, nincsenek merev emberek.”

Fidzsiről aztán Délkelet-Ázsia felé veszi az irányt, a cikk írásának időpontjában épp Szingapúrban dekkol. A terv: szilveszterezés Thaiföldön, aztán irány az Indiai-óceán, Sri Lanka, majd a szomáli kalózoktól veszélyeztetett vizeken Szuez.

„Roger, Roger, Roger, Roger. Jól veszlek. Vétel, vétel. Mondjad, hogy mi van a hajóval, és mi van veled! Vétel, vétel. Ismétlem: jól hallak téged. Vétel, vétel.” – hallatszik a szinte szótagolva mondott rádióüzenet. Áron éppen az indonéz szigetvilágot járja, elérni csak rádióamatőrök segítségével lehet. „A rádiózást úgy kell elképzelni, hogy általában hallok egy erős alapzajt és vannak benne néha egyéb gyengébb zajok, amikről én tudom, hogy az amatőrök hívásai. Próbálom érteni a zajt, és néha-néha elcsípek valamit, ami általában az időjárási információk számok és irányok. Sokszor tudom csak az irányt vagy csak a szélerősséget. És a több napi adatokból legtöbbször csak egy van meg, félig.” – áll Áron hajónaplójában, milyen is egy átlagos rádióbeszélgetés.

Áron vitorlázása ma is családi együttműködésen alapul: amíg a srác a vitorlákat cserélgeti a világtengereken, addig édesapja itthonról mindig küldi neki az időjárási előrejelzéseket, kikötőkkel egyeztet, vízumot intéz, vagy éppen hajózási engedélyeket kér. A vitorlázás egyébként nem való mindenkinek. „Olyannak való, aki szereti a tengert, a természetet, és nem megküzdeni akar az erőkkel, hanem megtalálni velük a harmóniát. Akinek a biztonságérzés nélkülözhetetlen, az ne induljon hasonlóútra.” – tanácsolja Áron. Ebben teljesen igaza van, ez igaz a hegymászásra meg a stoppolásra is.

Az utazásnak nemcsak vidám oldala van. Tűrni kell a magányt, Áronnak is egyre csökkentek a kapcsolatok iránti igényei. Emellett három év teljes szabadság után a hazaérkezés sem lesz vidám (na jó, az első hét az: lángosozás a piacon, sörözés a haverokkal, de utána?). Rengeteg időre lesz szükség a visszailleszkedéshez – ez az, amire jópáran nem képesek, mint például Fa Nándor és Gál József, akik az első földkerülésük óta szinte folyamatosan úton vannak.

Áronnak immár rengetegen drukkolnak: Budapesten misét mondtak érte, sokan támogatják kisebb összegekkel, hasonló túlélőkkel beszélget (mint például az a 24 éves dél-afrikai, aki Londonból hazakajakozik). A Csendes-óceánon egy másik magyar vitorlás segített neki manőverezni. És olyanok is akadnak már, akik Áron kalandjait olvasva vágtak bele a vitorlázásba.

Ha igazán szarul akarod érezni magad a hóesésben, mindenképpen olvasd el Áron naplóit a http://www.meder.hu/ oldalon. Állandóan csak a hajózás, tenger, pálmafák, kikötők, kocsmák és más hasonszőrű hajósok szerepelnek a történeteiben. A kapu nyitva áll előtted is, hasznos ötleteket ad a hasonló kalandvágyóknak. Például, ha november elején a zöld-foki szigeteki Las Palmasba utazol, és keresel egy vitorlást, amelyik átmegy az óceánon, biztosan találsz egyet. A vitorlázásért nem kérnek pénzt, de nem is adnak. Hirdetni kell magadat néhány táblán, és 2-3 hét alatt sikerülhet. Angolul kell tudni, na meg előny a spanyol nyelv, és ha van vitorlás tapasztalatod. „Persze sok minden előny lehet még: plusz nyelv ismerete, vagy ha jól gitározol.” Elképzelhetitek, mennyire stresszes élet ez így. Ugyanez a módszer működik a karibi térségben is. „Eközben jó esetben lehet vitorlázni tanulni és világot látni. Többen Interneten keresztül találnak hajót, talán ez az egyszerűbb és biztosabb módszer.” – hangzik a jótanács.

Bármi is lesz a túra vége, egy biztos: hihetetlen emberi teljesítményről van szó. Áron földkörüli hajóútját ekkora méretű hajóval eddig összesen ketten tudták megcsinálni előtte. De Áron az első, aki a kapható legolcsóbb szériamodellel, nem tengerre épített hajóval vágott neki a hullámoknak.

veszedelmes viszonyok

Az „igazság” píárja

Az al-Khiam néven híressé vált börtön felé kopár, hegyes úton kanyarog taxink az ENSZ által ellenőrzött libanoni-izraeli-szír határvidéken. A francia alapítású börtöntől a Hezbollah píártelepéig hosszú volt az út.

2004-ben nyomott útikönyv alapján tájékozódunk. Ezt olvasgatva egy hegytetőn lévő börtönkomplexumra lehet számítani. De négy év sok idő. A Közel-Keleten, főleg Izrael és Libanon határán különösen sok. Ha nem is minden évben, de aránylag gyakran „történnek dolgok” errefelé. Sofőrünk magabiztosan veszi a kanyarokat a hegytetőn lévő romhalmaz felé. Vajon jó helyen járunk?

Miután Izrael kivonult dél-libanonból, és az al-Khiam telep őrei magára hagyták a komplexumot, a rabok kiszabadultak. Több mint száz férfi, nő és gyermek maradt hátra, ijesztő körülmények között. A börtön ma teljesen üres, csak a Hezbollah zászlója leng a kapu felett. Egykori túlélő vezet körbe. Négy évet húzott le al-Khiamban. Van, aki több mint tizet, tárgyalás nélkül. „Ez Izrael Abu-Ghraib-ja” – vonja meg a párhuzamot kísérőnk. „Nem csoda, hogy az izraeliek nem tűrték a szégyenfoltot, és amikor 2006-ban visszajöttek, lebombázták.” Ma már csak nyomai vannak az egykori kínzókamráknak, minicelláknak, amiben sem feküdni, sem állni nem lehetett. Ha néha kiengedték az embert, jobbára csak a szögesdróttal fedett napos terembe, a pokoli forróságba. A néhány négyzetméteres cellákban olykor tucatnyian senyvedtek. Az egészségügyi részleg fölé pedig a náci haláltáborokra emlékeztető feliratot helyeztek: Elfekvő – romlott és lejárt szavatosságú gyógyszerekkel és rossz módszerekkel való gyógyítás. Ez utóbbi tábla már jó eséllyel a Hezbollah píárakciójának része.

A börtönt a dél-libanoni hadsereg működtette, és Izrael mindig tagadta, hogy köze lenne hozzá. Érdekes módon az egykori foglyok rendszeresen láttak idelátogató izraeli katonákat, hallottak héber beszédet. A komplexum egyetlen ép szobájában üzemelő – jobb híján múzeumnak nevezett – Hezbollah-shopban árulkodó képek sokkolják a látogatót: a megszálló izraeli katonák a rabok cipőiből kirakták a héberül az „Izrael” szót, és előszeretettel fotózták magukat a saját zászlójukkal a Hezbollah-lobogó mellett.

A nyomorúságos körülmények ellenére az egyik fülkében összecsavarozott polcokon árulják a siíta szervezet anyagait: különböző DVD-k, cédék, dokumentumfilmek, propagandafilmek és vallásos zenék mellett a szervezet sárga-zöld zászlaja is kapható mindenféle méretben. Távozáskor szóba kerül a nyugati világon kívül szinte mindenhol elterjedt baksis. Belépő ugyanis nincs a börtönbe – talán a Hezbollah is úgy gondolta, hogy a szétbombázott romhalmazért nincs sok értelme belépőt szedni, hiszen szinte semmit sem tudnak kínálni cserébe. Főleg nem az isten háta mögött, majd’ egy óra taxizásra a legközelebbi valamirevaló várostól, az ellenőrzőpontokon túl, ahová egyébként is csak előre megszerzett engedéllyel lehet belépni. Így hát maradt a propaganda és a baksis, ami újabb fejtörést okoz. A „szolgáltatást” ugyanis igénybe vettük, minimálisnak mondható idegenvezetést kaptunk, de tudtuk, hogy pénzünk a Hezbollahot támogatja. Hogy aztán a börtönre fordítják, iskolára vagy fegyverre, azt nyilván sosem tudjuk meg.

Ami Libanon számára az al-Khiam börtön, az Szíriának Kinetra, a Golán-fennsíkon lévő lebombázott és felrobbantott város. A ’67-es háborúban izraeli ellenőrzés alá került település a szír hadsereg központja volt a Golánon. Kinetra kaotikus körülmények között, a hatnapos háború utolsó napján került a zsidó állam kezére, tulajdonképpen harc nélkül (a szír rádió ugyanis tévedésből bemondta a város elestét, mire a legtöbben elmenekültek). Ettől kezdve a szír hadsereg időről időre biztonságos távolságból lőtte Kinetrát, tovább pusztítva a várost. A következő, ’73-as jom kippuri háborúban Szíria többször is visszaszerezte egy rövid időre. Végül Izraelé maradt a terület, ahol végső megalázásként telep alapítása is szóba került, legalábbis a Likudnál. Az 1974-es izraeli kivonulás előtt azonban teljesen lerombolták és kifosztották – állítólag azért, mert nem sokkal korábban tért haza pár izraeli hadifogoly a damaszkuszi fogságból, ahol alaposan megkínozták őket. Egy hónappal később a helyszínre utazó szír elnök, Háfez al-Asszad ígértetet tett arra, hogy felépíti Kinetrát.

Ma az ENSZ Csapatszétválasztási Megfigyelő Haderejének övezetében fekszik Szíria és Izrael között. A kiváló stratégiai helyen épült és lerombolt város miatt kialakult adok-kapokban bő három évtizede nincs eredmény. Az ENSZ kritizálta Izraelt, mert lerombolta, Izrael pedig azért támadja a szír kormányzatot, mert nem építi újjá a várost, hanem – al-Khiamhoz hasonlóan – az „agresszív cionista rezsim áldozata” szerepben tünteti fel, propagandacélokra használva ezzel. Ezt nem árt szó szerint érteni. A kinetrai kórház bejárata fölött táblán virít a „Golan Kórház. A cionisták lerombolták, és célpontnak használták.” felirat. Az emlékmű pedig arról árulkodik, hogy Izrael rombolta le a várost – pedig nem vitás, hogy a legnagyobb pusztítást a szírek támadásai okozták.

Kinetrába eljutni legalább annyira macerás, mint al-Khiamba. A belépéshez szükség van a szír belügyminisztérium engedélyére, a „városnézéshez” pedig magunkkal kell vinnünk egy turisztikai szempontból használhatatlan civil ruhás katonát vagy belbiztonsági embert. És ezzel véget is ér a hasonlóság a két hely között. Amíg ugyanis a libanoni börtönnek látszólag van gazdája, és látni, hova, kihez tartozik, addig a Kinetrába érkező turisták csak púpot jelentenek a kormányzat hátára – legalábbis a külföldiek, akik nem az Izrael-ellenes retorika földjén élnek. A katonai idegenvezetők ugyanis semmilyen nyelvet sem beszélnek az arabon kívül, és a külföldiek ottlétét is igyekeznek annyira rövidre fogni, amennyire csak lehet. Gyorsan végigrohannak a szétlőtt kórházon, a mecseten és a görög ortodox templomon, és már hajtják is ki a taxist az ellenőrzőponthoz, ahol tovább tudják folytatni a cigarettázást és a tévénézést. A helyiekkel beszélni nem lehet, és fényképezni sem mindenhol. A kemény propaganda ellenére sem feliratok, sem szóróanyagok, sem idegenvezetés nem segíti az érdeklődőt. Ez pedig egyenlő a szír propaganda csődjével, hiszen mindenki más forrásból kénytelen tájékozódni. Így aztán a propagandagépezet amatőr és kicsinyes, összehasonlítva a Hezbollah praktikáival – a siíta szervezet ebben is nagyon profi. Hogy mennyire, azt a közeljövőben bebizonyíthatják Libanonban.

overlanders around...

„Emberek, akik egyszerűen csak emberek”
Európai utazók élménybeszámolója – beszélgetések a szudáni Kartúmból

Nincs ember, aki ne szeretne utazni. Néhányan megtehetik, hogy eljussanak más kontinensre. De ennél jóval kevesebben vannak azok, akik megszállottan járják a világot. Gyalog, motorral, terepjáróval, öt kontinensen, többtucat országon keresztül, idő és energia nem számít. Szudán fővárosában, Kartúmban beszélgettem Afrikán átautózó németekkel, egy 150 ezer átvezetett kilométeren túl járó motoros írrel és egy négy éve úton lévő csehvel. Tapasztalataik érdekes módon egybecsengnek…


A cseh Stepan Javorcak (34) közel négy éve utazza körbe a világot.

„Korábban projektmenedzserként dolgoztam, és közben munkamániás lettem.” – vág bele Stepan a motivációját firtató kérdésre reagálva. „Egy rakás pénzt kerestem, de sosem volt elég időm a barátaimra. Elhatároztam, hogy megváltoztatom az életem, és erre a legjobb módszernek egy egyéves világ körüli út tűnt, de négy lett belőle. Jó lesz már ezt is abbahagyni, mert lassan egyfajta munkára kezd hasonlítani.”

A legtöbb ember szerint a nagyvilág veszélyes hely, de a tapasztalat megcáfolja ezt a feltételezést. „Amikor 2004-ben elindultam, csak a médián keresztül ismertem a világot, ami mindenről azt mondta, hogy veszélyes, rossz, hogy háborúk vannak. Ez mind marhaság, utam során csupa kedves emberekkel találkoztam, és sosem volt gondom a biztonsággal. Ha bármi bajom volt, mindenki segített, amivel tudott, szállással, étellel. Szomorú vagyok, ha rosszat hallok ezekről a helyekről, mert én a másik oldalukat ismerem.” – áradozott a cseh óriás.

Mondják, hogy utazás közben ismeri meg az ember önmagát, és közben sok olyan képességnek is a birtokába jut, amit otthon elég nehéz lenne megszerezni. Stepan egyetért ezzel az állítással: „Amikor elindultam, azt hittem, hogy ismerem magam. De két év után kezdtem igazán megismerni önmagam, hogy mit szeretek igazán. Ismerem a korlátaimat, a tűrőképességem határait. Útközben belejöttem az angolba. Amikor elindultam, csak csehül beszéltem. Kénytelen voltam megtanulni az emberekkel közös nyelv nélkül kommunikálni, olvasni a gesztusaikból. Ezt nagyon jól tudom használni a munkámhoz. Ha valakivel tárgyalok, azonnal látom, hogyan kommunikál közben, és ha valami nem stimmel, az rögtön feltűnik.”

A legkedvesebb országait nehezen szedi össze: „A kedvencem Pakisztán. Sosem találkoztam náluk barátságosabb emberekkel. Emellett nagyon jó túrázni arrafelé, tetszettek a mecsetek is. Pápua-Új-Guinea rendkívül vad hely, az egyik legveszélyesebbek egyike. Három hetet töltöttem helyiek között, velük éltem. Akkoriban még csak csehül beszéltem, ami azért volt érdekes, mert csak mosolyogtunk és kézzel-lábbal kommunikáltunk. Kolumbia talán a legszebb ország, csodás karibi tengerparttal, őserdővel, vulkánokkal, gyarmati városokkal és rengeteg egzotikus gyümölccsel, ami talán csak arrafelé található.”


A német Sebastian Bullinger (28) és Michael Kruckenberg (27) egy 10 éves Land Roverrel szeli át fél Európát és Afrikát.

Németországból indultak, a végső cél Fokváros. Az egész túrát körülbelül fél évesre tervezik, de Afrikában az ilyet nem lehet pontosan kiszámolni. „Tavaly augusztusban egy vasárnap délután rettentő másnaposan arról beszélgettünk, hogy veszünk egy öreg kocsit, és elmegyünk Afrikába. Ezt az ötletet fejlesztettük tovább. Amikor Isztambul felé jöttünk, akkor éreztük csak, hogy tényleg úton vagyunk. Nem volt túl sok tervünk Afrikára. Csak meg akartuk nézni, hogy élnek itt az emberek, milyen a kultúra, a hagyományok. Más képet akartunk kapni, mint amit a média adott. Az utazás erre a legjobb. Korábban a Földközi-tengert akartuk megkerülni motorral. Amikor 16 évesek voltunk mindig egy igazi motoros túráról álmodtunk a Cote d’azuron.” – meséli Sebastian.

Kezdetben számos nehézséggel kellett megküzdeniük. Az első kocsit, amit megvettek erre az útra, három hónapos szerelés után motorhiba miatt ki kellett dobni. „Először egy olcsó kocsit akartunk venni. Találtunk egyet, az előző tulaja azt mondta, ezt-azt meg kell rajta javítani, de amúgy megy. A következő három hónapban minden hétvégén és szünnapon a kocsit építettük. Ment a motorja, de három hónap után kiderült, hogy nem igazán bírná az utat. Annyira lerobbant volt, hogy a németek nem engedték volna vissza az utakra.” A kudarc nem vette el a srácok kedvét, és 9000 euróért találtak egy Land Rovert. „Három hónapig minden hétvégén csak szereltünk, és olyanok könyveit olvastuk, akik hasonló túrát tettek korábban. Nézegettük a térképeket, hogy merre érdemes menni. Annyit tudtunk, hogy körülbelül 20 ezer kilométert kell megtennünk fél év alatt. Tudtuk, hogy Kongón keresztül bonyolult lenne, de Ugandán át könnyű.”

A spontaneitás végig megmaradt. Közös szállásunkon a szudáni Kartúmban is a térképeket bújták, vajon melyik szomszédos ország követségére kéne menni vízumért. Végül Etiópiát választották. „Tervezni nem mindig érdemes. Dubrovnik felé kitaláltuk, hogy lemegyünk a standra, de elkezdett esni az eső. Ekkor föladtuk a tervezést.” – meséli Michael, aki indulás előtt pár nappal végzett az egyetemen üzleti tudományok szakon. A kalandjaikról itt olvashattok.


Az ír Sam Uprichard (33) egy KTM terepmotorral indult el két évvel ezelőtt a ködös Írországból. Azóta hazafelé tart…

Mérnök-informatikus Sam hét évig folyamatosan dolgozott, miközben kisebb túrákat tett Spanyolországon keresztül Marokkóba, motorral, egészen le a nyugat-afrikai Gambiáig. „Azt az utat elő sem készítettük barátaimmal, csak fölültünk a motorra és elindultunk. Nagyon rövidnek éreztem, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy egyszer el kell mennem egy komolyabb túrára. Egy darabig halogattam, hét évig gyűjtöttem a pénzt, majd 2005 októberében elindultam.”

Mint fentebb megszólaló kollégák sűrűn emlegették, ilyen hosszú útra tervezni lehetetlen. Sam sűrűn bólogat eközben: „Előkészítéskor elsősorban azt számolgattam, hogy mennyibe kerül átreptetni a motort egyik kontinensről a másikra. Viszont sosem számoltam külön a benzinköltséggel, mert a világon otthon a legdrágább az üzemanyag, mindenhol máshol sokkal olcsóbb. Át kellett gondolnom, milyen útvonalak jöhetnek szóba, és melyek azok az országok, amelyekben nem tudok áthaladni. Ilyen volt például Mianmar, a korábbi Burma. De a részletes tervezést már az elején föladtam. Ha egy ilyen hosszú utat tervezel, évekig gyűjthetsz anyagokat az internetről. De a dolgok állandóan változnak. Így egyszerűen csak elindultam.”

„Először csak Indiáig akartam elmotorozni, de amikor odaértem, rájöttem, hogy ha ilyen messze vagyok, akkor akár Ausztráliába is lemehetnék. 37 országon keltem át, 150 ezer kilométert vezettem idáig.” – áradozik a spontán döntéseinek eredményességéről az ír srác.

Neki is furcsa lesz hazatérni szülőföldjére, Írországba. „Személy szerint rengeteget változtam az utóbbi időben. Mindenki, aki utazik, ismeri ezt az érzést. Változik az értékítéletünk, kevésbé leszünk materialisták. Hogy pontosan mi változott? Észak-Írországban élve és dolgozva nem nagyon érdekeltek az aktuális események, a globális problémák, a napi hírek. Nem érdekelt soha a politika sem. De az út alatt minden egyes nap érintett vagyok a helyi politikában. Miért kerül a benzin olyan sokba az egyik helyen, és máshol miért nem? Miért kell egy csomó pénzt fizetnem egy hivatalos papírért? Kritikusabb lettem. Rengeteget láttam a környezetről, így jobban foglalkoztat annak megóvása is, ami korábban sosem érdekelt. Jobban érdekelnek a más kultúrák és hagyományok, a mások megértése.”

„Kedvenc országom Pakisztán. Elképesztőek az emberek, ahogy mindenhol kriketteznek. India is lenyűgöző, vagy Kolumbia és Argentína tájai. Afrikában Namíbia és Etiópia a favorit. Az egyik legjobb történetem viszont Észak-Kenyából van. Ahogy motoroztam keresztül a vidéken, láttam több helyet, ahol lehetett benzint venni, de annyira drága volt, hogy nem álltam meg. Ez később végzetesnek bizonyult. Áthaladtam egy Logo Logo nevű parányi falun, majd hat kilométerrel később kifogyott a benzin. A meleg elviselhetetlen volt, megpróbáltam megállítani egy kocsit, hogy kérjek üzemanyagot, de egy óra alatt csak hárman mentek arra, mindhárman dízellel. A nap ment le, senkinél sem volt benzin, úgyhogy visszatoltam a motort Logo Logoba. Egy fiatal srác felajánlotta, hogy vendégül lát, odajött a családja is. Másnap reggel fölugrott egy kamionra, hogy elmegy a legközelebbi városba benzinért. Négy napot vártam rá egy olyan helyen, ahol nem volt áram, folyóvíz semmi. Csodálatos élmény volt, törődtek velem, segítettek, én meg csak a napi vizüket használtam.”

„Ha hazamegyek, és visszagondolok arra, hogy milyen volt keresztülvezetni Iránon, Pakisztánon, Kolumbián összeszorul a gyomrom. Hogy milyen emberekkel találkoztam. Emberekkel, akik egyszerűen csak emberek.”

rules

Nem mondhatom, hogy nincsenek új ötleteim, de sajnos elég kevés az időm megírni őket. Szerencsére nem éppen eseménytelen közelmúlt életem jónéhány korábbi állomása megér egy kitérőt. Most egy 2001-es sztori jutott eszembe, amit egy pakisztáni sivatagi útlezárás alatt sikerült összeszedni, és frissen megírni.

Demonstráció a sivatagban

Megpróbálok aludni. Nem fog menni. Izzadok, éhes vagyok. És mint érzem, büdös is. Égnek a lámpák. Ráadásul rózsaszínűek. Bömböl a nyávogós pakisztáni zene. Ha reggelig kell hallgatnom, biztosan megőrülök. Az út keskeny és rázós. Néha leesik egy-egy kiló mosópor. Az egyik koreai lány rosszul van. Már dél óta. Alig bír eszméletén maradni. Ugye-ugye, a rántotta. De inkább segítek. Párszor nekiáll hányni, de egyre rosszabbul lesz. Továbbra is esnek le a mosóporok. Az egyik kiszakad, a padlón mindenfelé fehér por. A lány nem bírja, irtózatosat rókázik az ülések közé. Keveredik a mosóporral, folyik mindenfelé. A barátja megpróbál segíteni neki, de nem sokat ér el vele. A másik lány is rosszul van. Nem bírják tovább, meg kell állni. A buszvezető leint egy katonai dzsipet. Átszállnak oda és elviszik őket a Vörös Félhold egyik közeli kórházába.

Mi is megállunk. Vacsora éjfélkor. Így biztosan nem lesz alvás. De legalább enni lehet. Az út szélén egy kétfelé nyitott fabódé áll. Mindenki ott eszik a földön, a szerencsések egy koszos gyékényen. Elhatározzuk, hogy szerencsések leszünk. A kondérban víz forr, benne egy földarabolt birka élvezkedik. Mellé adnak rizst meg csapatit. Tányér, evőeszköz nincs. Így sokkal higiénikusabb. Szívesebben nyalogatom a saját koszos kezemet, mint más evőeszközét, amit természetesen elmostak, csak azt nem láttam, hogy mikor, hogyan és mivel.

Hajnali egykor megyünk tovább. Egészen jól vagyok. A levegő lehűlt egy kicsit, ettem is, már csak aludnom és fürödnöm kellene. Egyik sem megy. Hajnalban megállunk. Sehol semmi, csak sivatag. Mindenki leszáll, kezdődik a reggeli ima. Elszívok megint egy cigit. Ha továbbra is a vallásukhoz igazítom a dohányzást, előbb-utóbb rá fogok szokni. Ázsiában nem a cigaretta ára jelent problémát, mert szinte ingyen van, hanem a minősége.

De a látvány ismét lenyűgöző. Mellettünk egy kilencvenéves bácsi ül. Eddig hetvennek néztem. Mosolygós, barátságos muszlim, gyönyörű népviseletben. A szemei tiszták, fiatalosak. Kiegyensúlyozott ember, olyan, akit mindenki szívesen fogadna nagypapának. Kérdezgetjük az afgán vízumról. Nem javasolja ő sem.

Ima után tíz perccel, amikor már azt hittem, hogy csak órák választanak el ágytól és zuhanytól, hirtelen megállunk. Ezt nem hiszem el. Kinézek az ablakon. Rengeteg ember ácsorog körülöttünk. Mit csinálnak ezek itt? Égő abroncsok hevernek mindenfelé, kövek az úton, kiabálás. A busz félreáll, a sofőr leállítja a motort. Ebből azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hosszú napnak nézünk elé. Próbálom megtudni, hogy mi történt. Nem lehet továbbmenni. Lezárták az utat. Blokád van. Nem tudni, meddig fog tartani. Leszállok a buszról, körülnézek. Egy-két kő van az úton, meg pár égő abroncs. Megkeresem a sofőrünket. Figyelj rám, mondom neki, nincs itt semmi komoly. Jöjjön velem valaki, félredobáljuk a köveket. Szálljon föl mindenki a buszra, aztán menjünk. Úgysem tudnak megállítani. Fegyvereseket sem látok sehol. A buszvezető megbotránkozik az eretnek gondolattól. Szerinte hülye idegen vagyok, legalábbis a tekintetében ez van. Lehetetlen dolgot kérek, mondja. Blokád van, az azt jelenti, hogy nem lehet továbbmenni. Be kell tartani a játékszabályokat. Nagyon fontos mondat, jól megjegyzem. Fél óra múlva dzsipeken megjelenik egy csomó rendőr. Mindenkinél puska, a kocsikon gépfegyver. Remélem nem tart sokáig. Várom az izgalmas folytatást. Ami elmarad. Leszállnak a kocsikról, leülnek az árnyékba, elkezdenek teázni meg cigarettázni. Odamegyek hozzájuk érdeklődni. Nem, ők nem lépnek közbe. Ők csak azért vannak itt, hogy ne legyen baj. Hasznos társaság… Én meg már kis híján elkezdtem fedezéket keresni, hátha lesz lövöldözés. Nem mintha erre vágynék.

Megpróbálom lekötni magam. Ájuldozok az árnyékban, szomjas vagyok, de nincs víz. Tomi elmegy nézelődni, hátha történik valami érdekes. Húsz perc múlva kiabál, hogy menjek oda hozzá. Egy korunkbeli sráccal üldögél egy fal mellett. Ő a lázadó diákok vezetője. Megpróbálok barátságos lenni. Az első mondata után már nem is olyan nehéz. Elmeséli, hogyan jutottak ide.

Egy hónappal korábban a kvettai egyetemen a hallgatók diákszövetséget alapítottak. Rá két hétre ezer rendőr megrohanta az egyetemet. Százötven diákot letartóztattak. Már régóta tart a villongás a diákok és az állam között. Sok halottja van az összecsapásoknak mindkét oldalon. A legjobb barátja is az utcai harcokban halt meg. Lelőtték. Megkérdeztem, hogy itt miért nem lépnek fel ellenük a rendőrök. Mert félnek, válaszolja, túl sokan vagyunk, szervezettek, erősek. Vannak fegyvereink. Errefelé másról szól az egyetemi élet. Egyébként szociológus. Én is az leszek talán. Jó tudni, hogy van legalább szociológiaoktatás ilyen helyeken is. Azt hittem, a felvilágosult társadalomtudósok képzése veszélyezteti a rendszert. Később megismerjük a többi diákot. Onnantól nyert ügyünk van. Van a közelben egy mecset, azt is megszállták, senki sem léphet be. Az udvarán viszont van kút. Nem akarunk fürödni? Az egyik álmom máris teljesülni látszik. Elkísérnek minket, a mecsetet őrző diákok átengednek a barikádon. Végre fürödhetek. Egészen megkedvelem őket. A Vezető közben szerez valahonnan egy dinnyét. Szétszedi három részre és megkínál minket. A részemet én is szétszedem három részre, odaadom a Taftanban megismert útitársaknak, akikkel együtt fociztunk. Nagyon hálásak érte. Megint megtanultam egy hasznos szokást. Ettől kezdve félóránként odaül mellénk valaki, hoznak dinnyét, sárgadinnyét, teát, üdítőt. Délben megjelent a sivatag felől duplafalú fémkordén az első fagyiárus. Hogy ezt hogyan csinálják? Rejtő jut eszembe, és a láthatatlan légió.

Amikor már túl sok árus lett körülöttünk, meggyanúsítom a Vezetőt, hogy a helyi kereskedelmi kamara szervezte az egész blokádot. Nem tetszik neki ez a feltételezés, de azért jót derül rajta. Egyre csak nő a tömeg. Dél után már több mint ezer ember van összezárva. Rengeteg busz és kamion. És mi vagyunk a helyi érdekesség. Ennek egy kis ideig nem örültem. Mivel csak pár kilométerre van az afgán határ és Kandahár, a tálibok átjárnak ide is.
Nem hiszem, hogy a Nyugat megértette a Talibán lényegét, különösen 9/11 után. Gyakran összemossák őket a bin Ladenhez kötődő szervezetekkel. Azon mérjük le őket, amit a médiánk bemutat róluk. Afganisztán egyébként is speciális ország, semmi mással nem vethető össze. Természetesen a XX. század is nyomot hagyott, elég a taposóaknákra gondolni. Rendkívül vonzó ország, de gyanítom, hogy nem a tálibok uralma alatt lehet a legjobban megismerkedni vele.
Az előbb érkezett egy busznyi afgán. Leszállt róla egy csomó talpig feketébe öltözött, hosszú szakállú alak. Gyilkos tekintettel néztek ránk. Nyugatiak, turisták, rövidnadrágban, erkölcstelenek. A francia gyerek hangosan magyarázott, hogy mennyire ostoba egy dolog ez a Talibán, hogy lerombolták a bamijani Buddha szobrokat. Még szidta őket egy darabig, de kénytelenek voltunk leállítani, amikor észrevettük, hogy mögötte vannak néhányan, és őt nézik. Inkább leültettem magam mellé és beszélgettünk. Kiderült, hogy kedvenc könyve Mircea Eliadetól a Vallási hiedelmek és eszmék története. A magyar kiadása éppen ott volt a zsebemben, azt olvastam. Odaraktam az orra alá. Elérzékenyült egy pillanatra. Rokon lélek.

Az elviselhetetlen hőség elől Tomi befeküdt egy kamion alá, később én is csatlakoztam. Az árnyékért cserébe viszont el kellett viselni a forró aszfaltot. És a forró szelet. Mellettünk vicces paki csapat ült. Hamar rájöttek, hogy ha piszkálnak minket egy kicsit, az mulatságos. Óriási csótányokat fogtak, és ránk eresztették őket. Amikor észrevettem a merényletet, egyből föl akartam ugrani, de bevertem a fejem a benzintankba. Ezt rendkívül mulatságosnak találták. Mi is elkezdtünk nevetni, már ismertük ezt a fajta humort. Tetszett nekik ez a hozzáállás, és nem csótányoztak többet, viszont annál beszédesebbek lettek. Csak ültek a shalvar kamezükben – az a ruha, amit mindenki hord Pakisztánban és Afganisztánban. Elsőre olyan, mint egy pizsama. Nekem másodjára is annak tűnt. Egyébként praktikus viselet, az egész testet védi a naptól, de jó bő, így a szél átfúj rajta.

Délután leült mellém Charles Bronson. Legalábbis szakasztott olyan volt. Meghívott egy jégkrémre. Minden mindegy alapon elfogadtam, mert tudtam, hogy tejes, attól meg bármi lehet. Taftani katona barátunk pedig dinnyét hozott, és egy barátját, aki hasist akart eladni. Tetszett az ötlet, csak éppen nem volt nála semmi, de megígérte, hogy hoz egy akkora darabot, mint a karja. Szerencsére nem hozott, mert Kvettában elkeveredtünk egymástól. Szerzett volna szállást is. Pakisztáni árukapcsolás.

A diákok háromkor bejelentették, hogy hatkor feloldják a blokádot. Addig már kibírom. De azért még jól jönne még egy fürdés. Nem lehetetlen kérés, ha ennyi ember törődik velünk. Pár perc múlva megkeresett egy fickó, hogy találtak egy ciszternát a közelben, ott meg tudok fürödni. Elkísér. Megköszönöm.

Fél négykor megérkezett valahonnan egy tartálykocsi, tele vízzel. Óriási tömeg gyűlt össze körülötte egy pillanat alatt. Mi csak álltunk a tömeg szélén az esélytelenek nyugalmával. De úgy látszik, még mindig nem ismertük eléggé a szokásokat. Valaki megragadta a kezem és behúzott a tömegbe. Az emberek utat nyitottak nekünk. Bekísértek a tartálykocsi mellé. Mivel vendégek vagyunk az országban, ezért mi kapunk először, mondták. Látszik, hogy tényleg örülnek, hogy vendégül láthatnak.

Négykor iszonyatos hangzavar lett, fellázadt a tömeg. A diákok nem feszítették a húrt, föloldották a blokádot. A Vezető megkeresett, hogy elbúcsúzzon. De előtte még meghívott magához a falujába. Megköszöntük a nagyon szíves, de kéretlen vendéglátást és indultunk inkább tovább. Így is buktunk egy napot.

Vagy Pakisztán a krikettvilágbajnok, vagy India. Büszkék is magukra. Kvetta felé még az úttesten is játszottak, amikor nem volt forgalom. Hamar befogadták a briteknek ezt az ajándékát. És dagad a májuk, hogy megverik a briteket. Szinte mindig. Ha nem ők, akkor India.
Végre megérkeztünk. Kevésbé vagyok lelkes, mint eddig bármikor. Mintha megállt volna az idő. A leglerobbantabb környék, ahol valaha voltam. Taftan persze kivétel. A buszról mindenki elindult a dolga után. Tomival állunk ketten egy foghíjtelken a legnagyobb dzsuvában. Várjuk emberünket, aki a hasis mellé szállást is ígért, de nem jön. Biztos máshol szállt le. Vagy csak elkerültük egymást. A környéken futótűzként terjed a hír, hogy két fehér álldogál a szemétben. Először csak gyerekek jönnek szájtátani, később felnőttek is. Mindent el akarnak kérni, amink van. Összevissza fogdosnak és nevetgélnek. Negyed óra után elunjuk, és találomra elindulunk egy utcán. Leintjük az első tuktukot. Gyakorlatilag motoros riksa, régiónként változó dizájnnal. Laoszban például traktorostuktuk is van, azon sokan elférnek. A légszennyezésen kívül városi közlekedésre is jó, sőt egyenesen arra használják. Vigyen el egy olcsó szálláshoz, kérjük. Elvisz. Két dollár fejenként a szoba, de annyira visszataszító, hogy inkább egy drágább helyet keresünk. Találunk egy márványpadlós, fabútoros csillivilli hotelt 5 dolcsiért. Azonnal kivesszük a legnagyobb szobát és végre megint lehet fürödni. A tulajdonosok kitesznek magukért. Mikrobusszal visznek vacsorázni. Benne van a szoba árában, mondják, amikor vissza akarjuk utasítani. Később mégis kiszállunk egy kicsit sétálni. Gyalog egyébként is gyorsabb, mert egy rohadt tehén keresztbeállt az úton és legeli a szemetet az út szélén.

Egy gyors vacsora után keresünk internetkávézót. Meg kell nyugtatni az otthoniakat. Közben felfigyelek egy érdekes jelenségre. Kombinálják a netkávézót a pipsóval. Muzulmán országban a szex tabu. Szerencsétlen fiatalok. A gépek körül függöny, nem látni be sehova. Hajt a kíváncsiság, ezért átkukkantok a szomszéd géphez. Fiatal srác a pakistanporno.com-on pucér csajok képeit nézegeti. Kellemesen csalódok, azt hittem szőrösebbek. Gyűjtögetem az információkat Nepálról, elvégre pár hét múlva már ott leszünk. Csupa rossz hír. Meggyilkolták a királyt. A polgárháború már öt éve tart, de a maoisták most kezdtek csak rá igazán. Halomra ölik a rendőröket az ország nyugati részén. A külügyminisztérium nem javasolja az utazást. Ez azért erős túlzás. Dumálunk még jó félórát a fiatalokkal. Este még hírtelen ötlettől vezérelve veszünk magunknak egy-egy pléhbögrét. Még nem tudjuk, hogy mire kell, de másnap már áldjuk a megérzésünket.

Ma van a névnapom. Nem mintha számítana. Alvással ünnepelek. Délelőtt elmegyek bankba. Taxiba ülök, mert még nem tudom, hogy kétszer annyiba kerül, mint a tuktuk. A végén összeveszek emiatt a taxissal, de miután többen is megerősítik a dupla árat, végül elnézést kérek. Nem haragszik, inkább mosolyog a hülye külföldin. A bank körül homokzsákok, egész komoly erődítés katonákkal, fegyverállásokkal. Nekem csak vigyorogva integetnek. Mindenki hello misterrel és hello sir-rel köszön. Rég láthattak magas szőke embert. A bankban egyből körbeugrálnak. Bekísérnek az igazgatóhoz, mintha csak ő tudna nekem váltani. De azért jobb légkondicionált irodában, fotelből intézni a dolgokat. Kicsit zavar, hogy papucsban vagyok, pizsamagatyában és koszos pólóban, ő meg öltönyben, nyakkendőben. Úgy kezel, mintha most vettem volna meg a bankot. Lassan kezd feszélyezni a vendégszeretet.

Hazafelé menet állunk a pirosnál. Odajön egy koldus. A legkisebb pénzem a százrúpiás, nem adom neki. Inkább rászáll a taxisra. Vagy fél percig simogatja sofőröm szakállát, de tőle sem kap pénzt. Rossz kör. Szédülök a szmogban. Sorőröm szerint olcsóbb a benzin, mint Iránban. Állítólag nyolc forint literje, ezt már nehezen hiszem. Egyébként 87-es oktánszámú és olajjal keverik. Itt sem lennék környezetvédelmi miniszter.

Elhatározzunk, hogy még aznap délután indulunk tovább Lahore felé. Onnan már csak egy határátlépés, és Indiában vagyunk. Hallgatunk a bölcs tanácsra, hogy két órával indulás előtt menjünk ki a pályaudvarra. Útközben a tuktukosunk még bejelenti, hogy tankolnia kell, és már kanyarodik is másfelé. Szívom a fogam és remélem, hogy nem tart sokáig. Sokáig tart. A pályaudvaron óriási a tömeg. Legalább tíz pénztár van. Találomra beállok az egyik tömegbe. Sorba nem állnak. Ilyen helyzetben kisebb a vendégszeretet is. Kénytelenek vagyunk lökdösődni, mindenki így jut jegyhez. Tomival megosztjuk a feladatokat. Ő üvöltözik, én meg gyors beavatkozásra készen szúrós tekintettel nézem a lökdösődőket. Ez hatásos, amint észrevesznek, kicsit lenyugszanak a nagyhangúak. Mire az ablakhoz kerülünk, sikerül megtudni a várakozóktól, hogy rossz sorba álltunk be. A rendszert a mai napig nem látom át, de az lehet a lényeg, hogy minden pénztárnál másféle jegyet lehet kapni, külön van a helyjegy is. Idegesen nézem az órát. Épphogy belefér.

Illegal network

Illegális hálózat a cédrusok árnyékában

Tizenöt év, több mint százezer áldozatot követelő kegyetlen polgárháború után 1990-ben teljesen lerombolt infrastruktúra maradt hátra. A Közel-Kelet Svájcaként is emlegetett Libanon azonban a térség egyik legfontosabb üzleti és pénzügyi központja, így a hatalmas pusztítást aránylag gyorsan rendbe hozták. Ebben aztán a 2006-os izraeli bombázás 3,6 milliárd dolláros kárt tett, amelyet nemzetközi segítséggel azóta újjáépítettek.

Bejrút kivételes gyorsasággal fejlődik: a két évvel ezelőtt rommá bombázott részeken ma az utolsó elemeket emelik a daruk a felhőkarcolókba, és a reklámok szerint nemzetközi szintű ingatlanokat kínálnak a fizetőképes vásárlóknak. A látszólag egészséges versenyt, a befektetési kedvet és az új technológiák alkalmazását egyedül a politikai instabilitás gátolja.

Bejrútban járva kicsit furcsán éreztem magam: a hatalmas fejlődés és a hihetetlen tőkekoncentráció ellenére tanácstalanul járom a várost, kezemben a fényképezőgéppel. Sehol egy mobilreklám, egy mobilbolt, egy internetkávézó, és a telekommunikációs cégek logóval díszített felhőkarcolóit sem találom. Végül egy-két hétköznapi aprósággal vagyok kénytelen beérni: a keresztény negyed wifis kávézói garmadájával, vagy a kormányzati negyed elegáns épületeivel és az ott fellelhető egyetlen mobilbolttal.

Annál izgalmasabbak a háttérben zajló események, elsősorban a telekommunikációs ágazat privatizációja, amely hosszú évek óta aktuális téma, és amelyet a politikai instabilitás és a sokféle érdekcsoport miatt nehéz lesz összehozni. Így a 6-7 milliárd dolláros kérdés továbbra is nyitott, és a versenybe az eddigi két szolgáltató mellett beszállna a szaúdi Etisalat is.

A privatizációnál is érdekesebb probléma a Hezbollah kommunikációs rendszere. A kormánytól független, teljesen zárt hálózatot építettek ki országszerte, amely példátlan befolyást és hatalmat biztosít nekik – gyakorlatilag állam az államban. A jelenlegi kabinet és a Hezbollah között ennek a hálózatnak a kérdése a legforróbb vitapont, ugyanis ennek birtokában lehetetlen ellenőrizni a szervezetet. A rendszert használhatják az irániak is, és rakéták aktivizálására is alkalmas. És honnan volt erre pénz? Iráni „segélyből”. Ettől kezdve a történet hosszabb cikké bonyolódna: iráni titkosszolgálat és hatalmi ambíciók, szír különleges erők, Izrael- és Amerika-ellenes összeesküvés-elméletek vélt és valós fenyegetése, tisztára, mint a James Bondban.

football in Syria

Ha Allah is úgy akarja, Aleppó
Isten útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás. Vagy ahogy a muszlimok mondják: „insallah”. Ez a hétköznapi életük legfontosabb szervezőelve. Előre megbeszélt időpontok, programok tervek csak akkor valósulnak meg, ha valami közbe nem jön – vagyis ha Allah nem vezérli másfelé lépteiket. Az emberi szándék az európai értelemben vett pontosságra megvan bennük is, csak másképp. Ez gyakran azt jelenti, hogy a nyugati gondolkodás szempontjából nem mindig megbízhatóak. Ha például betegek a szülők, segíteni kell a barátoknak és általában a rendkívül erős szolidaritásuk másfelé vonja őket, lelkiismeret-furdalás nélkül lépnek túl olyan apróságokon, mint egy megbeszélt találkozó.

A következő napok történései is ilyen mentalitás jegyében estek meg velünk. Ha úgy tetszik, részeseivé váltunk az „insallah”-életvitelnek. Kiléptünk a nyugati gondolkodás kapuján, és sodortattuk magunkat az előre meg nem határozható eseményekkel. Cselekedeteink vezérlő elve lett ez a látszólag kaotikus, gyakorlatilag azonban évszázadok óta remekül működő elrendelés, amely az isteni akarat alá vonja az emberit, amelyet mindenki ismer és feltétlenül tiszteletben tart.

Aleppó

Budapesten épphogy letettük a széldzsekit, Törökországban a hegyek között még fagyott, az észak-szíriai Aleppó városában viszont hőség fogadott április első hetében. Nem siettünk sehová, a szinte korlátlan időnkkel kizárólag mi rendelkeztünk, aminek egyenes következménye az lett, hagytuk, hogy megtörténjenek velük a dolgok, az isteni elrendelés.

Az ősi város körülbelül négyezer éve lakott. Éltek és uralkodtak itt hettiták, asszírok, perzsák, görögök, majd római provincia lett. Később arab kézre került, de betörtek egy időre a bizánci seregek és a mongol hordák is, míg végül az Ottomán Birodalom része lett egészen annak felbomlásáig. Aleppón nyomot hagyott mindez, a többmilliós város kaotikus kavalkádja nagyon is jól működő társadalmi és kulturális rendet takar.

Az első napokban hagytuk, hogy a város megismertesse magát velünk. A bazárban, a citadellán, az örmény negyedben és a város többi részén is kiszolgáltattuk magunkat kíváncsiságunknak és a helyiek érdeklődésének. Az erőd bástyáiról körbetekintve próbáltunk meg valami kapaszkodót találni, hogy megértsük a város szerkezetét, hogy vizuális értelemben érdekes helyekre bukkanjunk. Mint ilyen esetben mindig, most is tévedtünk: az igazán érdekes helyek mindig azok, amelyek nem annak látszanak messziről. Azt mindenesetre felfedeztük, hogy a házak dzsungelében megannyi kisebb-nagyobb temető fekszik, némi támpontot adva ezzel a tájékozódáshoz. Egy ilyen temető meglátogatására tett kísérlet indított el minket az Allah által elrendelt ösvényen.

Német-arab
Aleppo egy aránylag központi részétől, a nyugatiak (csak a nyugatiak) által Teréz anya térnek nevezett helytől nem messze taxiért integettünk. Az egyik temetőbe szerettünk volna eljutni, amelyet még a magasból szemeltünk ki magunknak. De csak szerettünk volna, hiába kérdeztük meg előtte araboktól, hogy mondják a temetőt, taxisunk értetlenkedett. Kisebbfajta csődület alakult ki körülöttünk és mindenkinek volt ötlete, hogy mit is szeretnénk valójában. Negyed óra múlva az érdeklődés nem csökkent, de váratlan segítséget kaptunk. „Wohin möchtest Du fahren?” – érdeklődött egy hang a kocsi mögül németül afelől, hogy merre is akarunk menni pontosan. Kortalannak tűnő, de fiatal arab srác szerette volna megoldani a problémánkat. A helyzet gyorsan tisztázódott: a helybeliek azt nem értették, hogy minek akarunk temetőbe menni, de ha már megyünk, melyikbe, ugyanis több is van a környéken. Munzer, az érdeklődő arab fickó mellénk szegődött. Ő is kíváncsi volt arra, kik ezek az idegenek, akik a turisták által mellőzött temetőket látogatják. Éppen tékvandó-edzésre igyekezett, ami ebben az esetben (is) azt jelentette, hogy még van pár órája. Miután leépítette a pofátlanul magas árat követelő taxist, elcsavargott velünk a sírok közé. Közben mesélt a többszáz éves sírokról, a temetkezésről, de elsősorban saját magáról – mint ahogy mi is. Amikor eljött a búcsú ideje, megkérdeztem, vele tarthatok-e edzésre, és miután igent mondott, már robogtunk is valahova a külvárosba a helyi tömegközlekedéssel, a zsúfolásig megtelt mikrobusszal. Előtte még alaposan megetetett finom helyi süteményekkel…
A délután további részét egy külvárosi műfogsorkészítő műhelyében ücsörögtem végig egy kurd barátjánál, sok liter méregerős tea és cigaretta társaságában, majd bő órás tékvandó-edzés következett, amit további teázás és hazakísérés koronázott.

Munzer valaha a németországi Winterbergben dolgozott asztalosként. Szerinte ismernünk kellett volna a helyet, ebben a városkában van ugyanis az ország egyik legnagyobb síugrósánca. Asztalosi karrierje nem volt zökkenőmentes, értett ugyanis mind a nyílászárókhoz, mind a lépcsőkhöz, asztalokhoz, szekrényekhez, ami általában nem tetszett a főnököknek – vélhetően a túl sok szaktudás miatt. De legalább tökéletesen megtanult németül és megnősült. Aleppóban éppen a papírjait várta a német hivataloktól, így bőven jutott ideje arra, hogy társaságunkhoz csatlakozva kellemesebbé tegye napjainkat.

Aleppóban és környékén Munzer vált első számú barátunkká, idegenvezetőnkké, programszervezőnkké és menedzserünkké. Végiglátogattuk a barátait, a kedvenc helyeit, voltunk vele edzésen, kirándulni, és kilátástalan programokba bonyolódtunk Szíria legideálisabb tengerpartjának megtalálásával kapcsolatban. Esténként valamelyik városban csavarogva beszélgettünk, miközben mindig talált nekünk valami addig még ki nem próbált finomságot. Jó muszlimként időnként magunkra hagyott és elszaladt a legközelebbi mecsetbe imádkozni, hogy megőrizze a lelki békéjét.

Róla vehetett volna példát másik barátunk, a kurd Szalam, aki Munzernek tökéletes ellentéte volt. Jólelkű, kedves srác, akit csak a szép nők és a méregerős arak tudtak igazán feldobni. Ez utóbbi ánizsos pálinkaféle, leginkább ötven maligánfok körüli szesztartalommal. Szalammal tévelyegtünk kora hajnalokon a szállásunk tetőteraszán, miközben a szomszéd házba a szír maffia hozta vissza a novoszibirszki prostituáltakat, akikkel reggelig tartó beszélgetésekbe merültünk egy rácsos ablakon keresztül. Az egyikük Michelle Pfeiffer volt az útlevele szerint, és egy jobb élet reményében hagyta ott a kies Oroszországot a még kiesebb Szíria kedvéért. Nem tudhatta, hogy rossz kezekbe kerül, és az egyetlen vigasza az lesz, hogy néhány jobb lelkű utazóval beszélgethet, kizárólag hajnalban. Bénított a tehetetlenség tudata.

A legkülönfélébb emberek és programok valahogy nagyon is összefüggő egészet alkottak. Teljes lett a tiszta–romlott, a szerencsés–szerencsétlen, a felszín és a mély által árnyalt kép. Mintha egy középkori misztériumjáték szereplői lettünk volna, a két vándor, akik körül ott nyüzsög a prostituált, a tiszta lélek, az elveszett lélek, a kapzsi főnök és az alvilág. A díszlet a hajnali Aleppó, zene a müezzin, a narrátor pedig egy részeg kurd.

Foci

A másnapi focimeccs is történelmi eseményszámba ment, legalábbis a kurdoknak. A kurd al-Dzsihád csapata 3-1-re verte az arab al-Dzsazírát, ezzel pedig bejutottak a szír első osztályba. Aleppóban volt nagy öröm, pedig a két csapat városai több száz kilométerre vannak a sivatagban, mindenképpen a periférián. Nyugatiak nemigen érdeklődnek a szír bajnokság meccsei iránt, pedig csodák ott is történnek. Ilyen volt például a szögletből rúgott gól; de azért is megérte kifizetni a legalább 200 forintos belépőt, mert nem voltak labdaszedők, így a meccs percekre leállt, ha valaki nagyon messzire rúgta a labdát. A szurkolók nyelve pedig nemzetközi: őrült fazonok síppal, dobbal, táncoló drukkerek, hangulatfelelősök, vezérszurkolók, akik azonnal lejattoltak velünk, mint érdeklődő turistákkal. Salam velünk volt, a helyi kurd B-közép rögtön rajongótárssá fogadott bennünket.

Amikor az al-Dzsihád felkerült az első osztályba, és a kurdok nagy ünneplésbe kezdtek országszerte, a kurdok egyik központjában, Hassakéban a rendőrök valamiféle nemzetiségi lázadásra gyanakodva nekimentek az ünneplő tömegnek, sokakat bevittek és megvertek. Erről természetesen nem szól a szír média, főleg nem az angol nyelvű. Hogy honnan tudom? Másfél évvel később Sopronban találkoztam egy hölggyel, aki a fociról kezdett beszélni, hogy oldja a kezdeti kommunikációs zavart, ami viszont nekem nem kenyerem. Életemben egy meccsen voltam, az is a fent említett szír rangadó volt. Amikor megemlítettem neki az al-Dzsihád esetét a másodosztállyal, fölcsillant a szeme, majd azonnal elkomorult. Ő is látta a meccset tévén, lévén félig szír, és az édesapját aznap este bevitték és megverték a rendőrök, csak azért, mert a kurdok nyertek… Így másfél évvel később és párezer kilométerrel arrébb az isteni kaleidoszkóp megmutatta az igazság még egy szeletét.

Ugyanaznap este valamilyen indíttatásból, nyilván megint „insallah” rendelésre, letértünk egy pincébe az örmény negyedben. Jeltelen ajtó, sötét, de valami hívogató hangulat csábított. Hirtelen kis teremben találtuk magunkat egy ortodox internátusban. A diákok éppen csocsóztak, mi pedig nagy feltűnést keltve igyekeztük a legkisebb feltűnést kelteni. Miután tisztáztuk, hogy ki kicsoda, és miért vagyunk itt, átváltottunk a nemzetközi nyelvre, vagyis elkezdtünk játszani. Otthon, mint minden rendes, egészséges fiatal, rengeteg időt töltöttünk és töltünk kocsmában, ezért elég jól tudunk csocsózni. Itt ez nem annyira természetes, hiszen nincsenek a fent említett intézmények, és egy hétköznapi részegedést is csak italboltból lehet menedzselni. Amikor elkezdték komolyan venni a meccset és egyre jobban játszottak, kénytelenek voltunk úgy bekeményíteni, mintha nagyfröccs lenne a tét (az országban nincs szóda, és a szír borok is inkább érdekesek, mint jók). Végül súlyos csapást mértünk a szír all-stars csocsócsapatra, de szerencsére ők is elégedettek voltak, hiszen mégis csak a mi nemzeti sportunkról volt szó.

Hogy ne teljen el túl sok idő foci nélkül, pár nappal később még jött egy kis ráadás. Az utolsó esték egyikén Munzer egy parkban sétálva beavatott a szír fagylalt gyönyörűségeibe. Közben üdítősflakonokkal fociztunk, majd hirtelen ötlet hatására vettünk hajnali fél egykor egy focilabdát, nem egészen két dollárért. Először csak rugdostunk egymásnak beszélgetés közben, de egyre nőtt az érdeklődés a játék iránt. Egy csapat rendőr addig nézte a játékot, amíg kisebb susmorgás után fölajánlottak nekünk egy meccset. A rendőrök a fegyvereiket egy padnak támasztották, ingujjban és pisztollyal az oldalukon készültek a nagy győzelemre. Ők nem tudták, hogy Munzer arab, mi meg nem árultuk el nekik, így a meccs során értékes információkhoz jutottunk a rendőrcsapaton belüli kommunikációval kapcsolatban, például hogy szerintük mennyi az állás – ebből ugyanis akadt némi szolid vita időnként. Mi átadtuk volna a meccset, mert túlerőben voltak, ráadásul fegyverrel, ami azért nem szép dolog, de hát nehéz összeegyeztetni a rendőri szolgálatot és a fair play sportot. A másfél órás meccs vége 15-14 lett a magyar–szír vegyes csapat javára, pedig a rendőrök nagyon igyekeztek megverni minket. A központból vagy fél órája keresték őket, de senki sem válaszolt vissza, nehogy egy vesztésre álló meccset kelljen otthagyni a kötelességteljesítés kedvéért. Hajnali kettőkor csatakosra izzadva egy csapat vidám rendőr indult éjjeli szolgálatba…

Indulás előtti este Munzer figyelmeztetett, hogy jó lenne megvenni a buszjegyeinket a törökországi Antakiáig, ahonnan közvetlen járat indul Isztambul felé. Majd reggel – válaszoltuk. Munzer mégis ragaszkodott a jegyvásárláshoz mondván, nem lesz hely. „De lesz.” A higgadt válasz egy pillanatra felbőszítette, de ő is pontosan tisztában volt vele, hogy az az adag, amit az arab életből és kultúrából kaptunk az utóbbi hetekben, tökéletesen elég ahhoz, hogy tudjuk: ha föl akarunk szállni a buszra, igenis lesz rajta hely. „Du bist ein Arab, Du Arsch!” – kiabálta, de már ő is elismeréssel mosolygott, amikor arabnak nevezett.