Van programod ma estére? - Addisz

Az élet nemcsak móka és mulatság, ezért nem tudtam sok szórakoztatót (sőt, semmilyet) írni az elmúlt időszakról. Ha vicces nem is volt, érdekes és tanulságos mindenképpen. Egyrészt kipróbáltam a klasszikus nyaralást, másrészt voltam pár hetet Etiópiában. Az előbbiről kiderült, hogy fáraszt és idegesít, úgyhogy ha egy mód van rá, belátható időn belül nem megyek többet. A horvát tengerpart csúcspontja a családi életet leszámítva az volt, amikor egész nap nem kellett elhagyni a tengerparti kocsmát, illetve amikor befeküdtem az árnyékba fülemben duruzsoló black metállal, és egy percen belül elaludtam. Mindkét program kiválóan abszolválható a lakás 20 méteres körzetében is, de erről majd máskor. A tenger azért gyönyörű.

Etiópia viszont továbbra is képes mindenféle érzelmet kiváltani belőlem. Addisz például olyan hely, amit senkinek sem ajánlok, még rossz szívvel sem. Nem rossz éppenséggel, csak tök fölösleges ott lenni. Turisztikai értéke nulla, ha valaki mindenképpen ragaszkodik a klasszikus városnézéshez, két múzeum megtekintésével és egy óra random taxizással, meg mondjuk egy kellemes ebéddel 3-4 óra alatt nyugodt szívvel kipipálható.

Nekem viszont vagy másfél hetet kellett ott töltenem különböző munkák miatt, ennyi időre viszont nem opció az, hogy nem tetszik. Ilyenkor muszáj megtalálni azt, ami mégis jó benne. Nos, ha maradéktalanul nem is, de azért apró részsikereket sikerült elérni, és még nem is kóstoltam bele az expatok világába, ami nyilván rengeteg móka és kacagás, ha már egyszer ott kell élniük évekig.

Először is megismerkedtem a szállásom halljában berendezett kiállítás festőnőjével. Mivel két képe között nyílt a szobám ajtaja, és mindkét képen hatalmas punci volt látható, nem lehetett elkerülni a rendszeres beszélgetést. Először én hittem azt, hogy elmórickásodtam, és mindenben puncit látok, de aztán a képek alaposabb szemügyre vétele után kiderült, hogy mégsem. Amin nem punci volt, azon betét, és a vendégkönyv is úgy működött, hogy a kedves látogató tintapárnára tette az ujját, majd alaposan rányomta a vendégkönyvként is funkcionáló tisztasági betétre. A képek megtekintése, valamint a festőnővel való beszélgetések minden napból elvittek 5-20 percet, így máris volt egy visszatérő elem, amivel kiválóan elröppent a nap egy része. Mellesleg eszembe jutott a Maria Wassermann-nal, a mallorcai festőnővel közös marokkói kalandozásom. Maria kizárólag cici-punci vonalon mozog, ecsettel és kerámiákkal, ami elég szürreális dolog annak ismeretében, hogy az ember egy sivatagi erődből menekíti ki egy zsarnok arab karmaiból, és a bérelt Daewoo hátsó ülésén az első Black Sabbath hallgatása közben puncikról és Atlantiszról beszélget vele.

Az idő elverésének másik lehetséges módja a random stoppolás. Egyiptomból érkezett Arthur barátom, aki buszjegyet akart venni másnapra. Saccra elindultunk a buszpályaudvar felé, komótosan ballagva, majd egy kereszteződésnél bizonytalankodva megállt mellettünk egy terepjáró egy helyi arccal, hogy mit keresünk. Végül elvitt a pályaudvarra, de közben kiderült, hogy egy HIV fertőzötteket befogadó katolikus iskolának az igazgatója, aki ezzel a körrel el is vitt a város szélére, és megmutatta nekünk az iskolát – kétség nem fér hozzá, hogy egész Etiópia magasan legjobban felszerelt és legszebb épületébe vitt, ami még a magyarországi sulijaimra is köröket vert. Újabb délután egy újabb helyen, ahova sose jutottam volna el magamtól.

Jó móka továbbá a helyi couchsurferekkel, illetve facebookos ismerősök ismerőseivel való lógás. Így találkoztam Esset-tel, egy igen megnyerő külsejű és elég vicces leányzóval, aki a helyi lányok viselkedési mintáiban segített eligazodni. Ebből kiderült, hogy az „úgy” néző lányok pont azért néznek úgy, mint akik dugni akarnak, mert dugni akarnak. Ezt több ok miatt én nem próbáltam ki, de a szállásomon körbenézve a nyugatiak között elég hamar nyilvánvalóvá vált. A lényeg, hogy egy részük prosti, akik szegénységből, anyagi előnyök miatt, Európába nősülésből vagy valamiért szeret külföldi fazonokkal ágynak esni, de van egy csomó tehetősebb üzletasszony, érdeklődő, egzisztenciálisan független leány, akik hobbiból dugnak külföldiekkel. Akit most jól felcsigáztam, az gondoskodjon sok gumiról meg penicilinről. 

Érdekes módon az európai nők egy része is pontosan azt csinálja, amit hím kollégáik, nevezetesen megdugatják magukat. Úgy tűnik Addisz nagyszerű cserehely. Ide jön egy rakás, fajfenntartásban mérsékelten sikeres, mérsékelten jóképű európai (mondjuk pár daliás skót legény, néhány inkább érdekes, mint kifejezetten csúnya brit leánnyal), és találnak maguknak szép helyit. Ahogy a gyönyörű ében démonok is élvezik a fehér genitáliát, ugyanúgy a helyi srácoknak is legalább akkora presztízs (ha nem is öröm) alaposan elázott fehér lukakat tömködni. És a végén mindenki boldog, főleg ha nincs viszketés másnap.

Mivel Addisz vöröslámpás negyedében lakom, értelemszerűen az alja népe is itt koncentrálódik. Agresszív koldusok és nagyon hazudós kéregetők napközben is akadnak errefelé, de az este más. Ilyenkor pár sörtől bebasznak az utcán lézengő szarabb arcok, és tovább próbálkoznak, ezúttal már sokkal több önbizalommal. Így fordulhatott elő, hogy egyik éjjel a szállásom közelében megtalált egy eléggé ittas koma, aki minden nap a környéken bandázik, és akit minden nap lerázok. Kért pénzt sörre. Gyerekkoromból emlékszem, mennyire hálás voltam a potyasörökért, úgy gondoltam, ideje törleszteni a sorsnak. Mivel előzőleg voltam már tanulmányi kiránduláson a helyi intézményekben, a kezébe számoltam pontosan 11 birrt – kb. 150 forintot – amiből kijön egy ampulla. Ettől készen lett, elkezdett üvöltözni, hogy menjek a picsába az apróval, adjak egy százast. Mivel az kb. 1400 forint, ráadásul az itteni kereseti viszonyokhoz képest olyan, mintha egy otthoni koldus agresszíven követelne mondjuk nyolcezer forintot, elhessegettem a fazont. Az meg csak jött, megfogta a karom, megragadta a dzsekim, mire ellöktem. Itt avatkoztak be a helyi őrök meglehetősen erélytelenül, de jól fölmérve azt a helyzetet, milyen egyoldalú pusztítás lesz abból, amikor egy önjelölt sörhulla beleköt egy kétszer akkora, majdnem színjózan európaiba. Pár nappal később ugyanez a csávó belekötött egy kollégámba, megint részegen, vagyis hosszabb kiküldetés esetén kódolva van egy megleckéztetés. Összegezve a fentieket, Addisz elég sok mókát és kacagást tartogat azoknak a rejtői fazonoknak, akiket elsősorban a sör, a punci meg a bunyó szórakoztat leginkább.

Mindennek tetejébe megtalált egy díler is. Miután nem mutattam sok érdeklődést az iránt, hogy a rendőrség bejáratánál vegyek tőle több-kevesebb marihuánát, kitört belőle az őszinteség, és ez hagyta el a száját: „Az a helyzet, hogy díler vagyok. Abból élek, hogy füvet adok el. Ha te nem veszel füvet, nem lesz pénzem. Pénzre viszont mindenképpen szükségem van. Mi lenne, ha csak adnál pénzt, de én nem adnék füvet?” Ez akkora dealnek tűnt, hogy majdnem adtam neki 100 dollárt, de aztán mégsem:)

Ez az etióp rasztafari mozgalom a jamaikaiakkal egyébként valami totális félreértés. Amikor Szelasszié császár kitalálta az afrikaiak egyesítését, a gondolatnak sikerült megnyerni számos jamaikai elszármazottat. A mese szerint, amikor ellátogatott Jamaicába, amikor kiszállt a gépéből, elkezdett esni az eső, ami hosszan tartó szárazságnak vetett véget. Ez elég sokat használt a presztízsének. Mindenesetre valahogy meggyőzött 2-3 ezer lúzert, hogy az nagyon jó lesz nekik, ha a karibi szigetről az akkor még ugyan nem landlocked, ám sokkal kevésbé laza Etiópiába költöznek a nagy unity reményében. Ők Sheshamane város környékén kaptak földeket, de elég gyorsan rájöttek, hogy távol a tengertől, dög meleg szavannán élni egy kommunistává váló uralom alatt nem annyira fain, mint napestig pöfékelni odahaza inda beach yo bro. A lényeg, hogy a többség hazament. Ma ez a raszta főváros, mintegy 80 jamaikai családdal, és semmi látnivalóval. Ennek következtében Addisz összes drogdílerének itt él a családja, és itt vannak földjeik, amin természetesen valamiért megterem a kender is.

Nos, így ahogy visszaolvasom a fentieket, mégsem igaz az az állítás, hogy Addiszt nem ajánlom senkinek. Elég szórakoztató annak, akit ez szórakoztat.

arab autumn in egypt

Egyiptom lejtmenetben

A tavalyi forradalmi hevület nemhogy alábbhagyott, de teljesen elmúlt. A turisták elhagyták Kairót, sőt, a korábbi évekhez képest Egyiptom többi részét is. A világ eseményeit valamelyest követve, és némi tapasztalattal leegyszerűsítve Egyiptom rendesen el van baszva. Meglepne, ha az én életemben jobbra fordulnának a dolgok.

A tavalyi megmozdulásokat részben véletlenül sikerült jó érzékkel elcsípni; január és március között voltam kint vagy háromszor. Az első felvonás inkább az érdekes-izgalmas kategóriába tartozott, amikor hatalmas aprítás ment a Tahríron: mielőtt Mubarak bukott, pár napig keményen nyomta a média a „minden nyugati kém” agymosást, aminek következtében szépen elkezdték módszeresen levadászni a külföldieket, főleg az újságírókat. Egyik éjjel már ki sem jutottunk a Tahrírtól egy sarokra lévő szállásról, csak a tetőteraszról követtük az alattunk dúló Molotov-párbajt, a vascsöves tömegverekedést, meg ahogy jönnek a tankok és mindenki elkotródik.

A második-harmadik vizit már Mubarak után volt. Akkor sokan örültek, egy időre visszaadták a teret a forgalomnak, bár a konstans piknik akkoriban is jellemezte a helyszínt.

Hogy sosem lesz ebből normális rendszerváltás, az már a Tahrír első napján teljesen nyilvánvaló volt még tavaly tavasszal (ahogy pár napja Amal, kairói barátnénk megjegyezte, „this is not arab spring any more… may be autumn” az apokalipszis előtt). Volt egy szép nagy tömeg, közös céllal: Mubaraknak mennie kell. Arra a kérdésre, hogy mit akarnak Mubarak után, a legtöbben válaszolni sem tudtak. Páran emlegettek demokráciát meg ilyeneket, de az ugye nem éppen konkrét valami, amit csak úgy akarni kell mindenféle egészen konkrét koncepció és technikai lépések nélkül. Nem is beszélve arról, hogy a demokrácia egy rohadt nagy katyvasz ezerféle többé-kevésbé működésképtelen irányzattal és néhány szép ideával, ami a maga tökéletességében még sosem valósult meg, de ez egy beláthatatlanul távoli probléma marad az egyiptomiak számára.

Szóval Mubarak ment, a tömeg fragmentálódott. A legtöbbeknek csak hónapokkal később esett le, amit már a kezdeteknél megemlített néhány olvasottabb, tapasztaltabb kolléga, hogy Mubarak félreállításával jól kibasztak egyetlen emberrel (kétség nem fér hozzá, jogosan), illetve egy pár emberrel, de a rendszer változatlanul ott marad. A katonaság, a helyi erős emberek továbbra is vezető pozíciókban, tízmilliók munka nélkül, egyre szegényedve, ráadásul a turisták is elhúztak innen, legalábbis elég szép hányaduk. Amal mesélte, hogy az egyik kairói piacon, már nem emlékszem a nevére, tavaly előtt még hordákban álltak a buszos turistacsoportok. Amikor pár hónapja odament beszerezni pár cuccot, két-három turiszttal találkozott összesen, az egyiptomi kereskedő pedig neki is turistaáron adta csak a portékát. Azért, mert a turista hozta a rendes profitot, viszont nélkülük az egyiptominak is árat emel, hogy ne kelljen becsuknia a boltot. Egyre több a koldus is.

A népek igazságérzetét eléggé bántja, hogy Mubi megúszta egy életfogyttal (így 85 körül, megrogyott egészséggel nem nagy kockázat). Halálbüntetést azért nem kapott, mert a bíróság – hogy, hogy nem – csak a fegyvertelen tüntetőkre való lövetést tudta ráverni, a 30 éves korrupciót és elnyomást valamiért nem. Nem annyira váratlan csavar a sztoriban, hogy a fiai teljesen megúszták. A gigantikus változásokról annyit, hogy a választásokon Ahmed Safik, Mubarak utolsó miniszterelnöke elég jó eséllyel indul csodálatos karrierje folytatásáért…

Több vélemény szerint Safik alatt rosszabb lesz, mint amilyen Mubarak alatt volt. Ez a fazon ugyanis papíron feltehetően free and fair választások során szerez hatalmat, és ettől kezdve a többség támogatására hivatkozva (ez valahonnan talán többeknek ismerős…) fölléphet a tüntetők és a bajkeverőnek nevezett csoportok, vagyis a választáson nem (rá) szavazó többség ellen – vizionálják a Safik-ellenes tüntetők.

Amal tavaly jól fizető gyógyszerészi állását adta föl azért, hogy ott lehessen minden tüntetésen, hogy politikai aktivistaként a szebb jövőt szolgálja. Már márciusi látogatásomkor, egy bő hónappal később is látszott rajta az elkeseredettség. Akkor már ő is látta, hogy rendszerváltás itt nem lesz. Néhány nappal ezelőtti beszélgetésünk túlnyomó részt arról szólt, hogyan tudná örökre elhagyni az országot.

modern nomad's guide

úgy kezdődött, hogy közel évtizednyi csavargás, munka, utazgatás és kocsmázás után egyre többen kezdtetek el érdeklődni, hogyan csinálom, hogy mindig ekkora a rocknroll körülöttem, ha menésről van szó. Elismerem, a blog és a könyv megíráshoz én kellettem, de a változatos és jobbára ismeretlen környezet, valamint az ott fellelhető csodálatosan kész emberek minden percben magukban hordozták a spontán kialakuló elmebeteg történetek lehetőségét.

Úgy két éve volt egy üres hónapom, és legjobb tudásom szerint összeszedtem és megírtam azokat a témaköröket, amik jellemzően felbukkantak az utazással kapcsolatban. Alacsony intenzitású (nem hivatalosan lusta) önmenedzsment és egy-két vállalhatatlan feltételeket támasztó kiadó elutasítása után a Jaffa legénysége egyből meglátta a benne fantáziát, és gyorsan és profin kiadtuk. A fantázia szerintem is benne van, amikor eszembe jutott ez a banálisan egyszerű felépítés, el nem tudtam képzelni, miért nem írta meg korábban senki ebben a formában.

Aki valamiért ideszokott, annak lesznek benne ismerős történetek, elmélkedések meg fényképek.


időpont
Vasárnap, 04.22.
14:00-15:00 Belényi Dániel: Útikönyv modern nomádoknak - könyvbemutató

helyszín
XIX. Nemzetközi Könyvfesztivál, a Millenáris B épületének földszintjén, a 31-es stand


És mindenkinek ezer hála, akik az utóbbi években biztattak, támogattak, jó tanácsokkal láttak el, munkát adtak, meghívtak sörre és még sorolhatnám.

after tsunami

Az elmúlt időszakban rengeteg minden történ t, sokfelé jártam, de írni nem volt energiám. Most - sajnos - csak egy komolykodós anyagra tellett. A most szombati (03.10) Nemzet hétvégi mellékletében jelent meg. A héten igyekszem összerakni egy vidámat is.

A császár szíve

„Öt nappal a cunami után készítettem ezt a képet ugyaninnen.” – szólal meg a mellettem álló japán fényképész bemutatkozás helyett. A kezében egy évvel ezelőtti magazin, a képen a szökőár utáni káosz. Együtt próbálunk viszonyítási pontokat találni a kép és a valóság között, de nincs könnyű dolgunk: egy évvel a katasztrófa után még mindig a terep megtisztítása zajlik. Ennek eredménye, hogy néhány ház kivételével simára gyalultak egy komplett várost.

Ahogy leszállok a buszról Otsuchiban, a szökőár által legjobban sújtott Iwate prefektúrában, szürreális filmélményeim jönnek elő. Kezemben egy cetli egy címmel, de ahogy a busz elmegy, érzem, nem lesz könnyű megtalálni. Egyedül vagyok, meg a közelben egy dohányzó férfi, aki nemsokára eltűnik. Se házak, se utcák a környéken, így sem emberek, sem címek. Balra havas tetejű hegyek, jobbra a Hirosimára emlékeztető padlóig letarolt település, ahol csak az utak aszfaltcsíkja, a fürdőszobák csempepadlója és a bokáig érő falmaradványok látszanak. Jobb ötlet híján elindulok a hegyre, hogy legalább azt lássam, merre érdemes elindulnom.

Otsuchi tizenötezres kisváros volt a Csendes-óceán partján. Olyan, ahova egyszeri turista sosem megy el magától, annyira távol van minden látnivalótól. Lakói halászatból éltek, idilli hegyek és egy jól védett öböl között. Valószínűleg saját eseményei miatt soha nem került volna a világsajtóba. Ám a cunami nyomán egyszer csak az egyik kétemeletes ház tetején landolt egy háromszintes kék katamarán, és az elrettentő kép egyből a térképre helyezte az addig nyugodt városkát.

A pusztítás nyomai már a tengertől valamivel távolabb, Kamaishiben kezdődnek. A városka főutcáján minden második épület bontás alatt, vagy már elbontva. Új házat egyelőre egyetlen egyet sem húztak fel. Az utcák kihaltak, az építőmunkásokon és a kávéautomatákon kívül semmi érdekes nincs rajtuk. A Nippon Steel hatalmas acélgyára megúszta a rombolást, talán ennek köszönhető, hogy a város aránylag működőképes. A szomszédos Otsuchi teljes iparát elmosta a cunami, így munkalehetőség sincs túl sok. Először a közértek épültek újjá, így legalább mindig van élelmiszer, forró leves, és néhány munkahely.

A japánok precizitásának legbiztosabb jele a törmelék szelektív elhelyezése. Külön halmokban áll a sitt, a beton, az aszfalt, a vascső meg az autóroncs. Mögötte gát, amögött a tenger, bizarr rendezettségben. A megmaradt romok között pedig igazi kincsek, az egykori lakók egykori életének maradványai. Aki nem tudott, vagy nem akart a háza romjai között keresgélni, mindent maga mögött hagyott. Ide nem jöttek fosztogató bandák, hogy az utolsó használható szeget is elvigyék. Inkább minden megmaradt szomorúan érintetlennek. Japánra egyébként sem jellemző a hétköznapi bűnözés, „ha történik valami utcai bűncselekmény, az másnap benne van a hírekben” – fogalmaz később egy Japánban élő diplomata. Matchbox, videokazetta, egy majong-kocka, színes üvegpáva, bivalykoponya, étkészletek, törött Buddha hevernek szanaszét. Körülöttük kagylók, hálódarabok, meg egy bója a második emelet plafonján. Ez mindennél jobban jelzi a szökőár erejét. „A cunami olyan hullám, aminek nincs vége.”

Otsuchi népességének tizede veszett oda a szökőárban, ebből több mint négyszázan a mai napig eltűntnek vannak nyilvánítva – ők azok, akik már sohasem kerülnek elő. Két héttel ezelőtt az ár által elhordott több millió tonna hordalék megérkezett Amerika partjaihoz, hogy kétség se maradjon a sztori vége felől.

A domb tetején lévő temetőben állva azt próbáljuk meg kitalálni a japán fényképésszel, hogy vajon hol épül újjá az egykor alattunk elterült város. A félelem és a pragmatizmus egymás ellen játszanak ebben az esetben. A választ végül a város alpolgármestere, Koshin Takahashi adja meg kérdésünkre: „Úgy döntöttünk, hogy a tengerparti részre nem építjük vissza a házakat. Az egész várost beljebb költöztetjük a völgybe, távolabb a tengertől, magasabbra. És az új épületeknek 7-10 méter magas betontalapzat kell majd.” A romokat 12 hónapja takarítják el. Ez alapján biztos, hogy a város átköltöztetése sem tart rövidebb ideig néhány évnél. Vagyis továbbra is hihetetlen mennyiségű pénzre és energiára lesz szükség, hogy újra kezdődjön Otsuchi hétköznapi élete. Ehhez helyi szakembergárdára is szükség van. A tengerparti városban a legnagyobb káosz közepette azzal is meg kellett küzdeni, hogy a szökőár nyomán eltűnt Otsuchi irányító testületének többsége. Nem volt elég ember, aki tudta volna, hogyan kell egy várost irányítani katasztrófa esetén.

A régóta a kezemben szorongatott cetlivel a helyi iskolát próbálom megtalálni. A semmiből felbukkan egy ember, az iskola nevét ismételgetve valami feldereng neki, majd kocsiba ültet, és odébb visz vagy öt kilométerrel, a szárazföld belseje felé. Itt érintetlenek a házak, a cunami helyett a téli csapadéktól leszakadt hegyoldalt próbálják biztonságossá tenni a munkások. Ha nem alulról jön a pusztítás, majd jön felülről. Itt a tengernél lehet válogatni a szökőár, a földrengés és a hegyomlás között. Végül némi bolyongás után meglesz az iskola is. Csakúgy, mint a helyi önkormányzat, ez is előre gyártott elemekből épült, eredeti helyétől jópár kilométerre. Az iskola két szárnya közt pedig egy napközi – a japánok gakudonak hívják.

„Japánban az állam vállalta magára az iskolák újjáépítését. Ez azonban nem vonatkozik a gakudokra, amelyeket emiatt más forrásokból kell finanszírozni.” – meséli Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet igazgatója a napközi átadóünnepségén Otsuchiban. „Jelenleg ez a teljesen fölszerelt gakudo a Magyarországról érkezett legjelentősebb adomány, amelyhez mintegy 120 ezer dollár értékben járult hozzá a segélyszervezet.” – mutat az iskola mellett álló épületre, ahol japán, angol és magyar nyelvű tábla hirdeti a magyar adományozók szolidaritását. Ehhez a Save the Children nevű szervezet helyi irodája hozzátett egy negyedrészt. A pénz a 300 milliárdosra becsült kárhoz képest elenyészőnek tűnik, de éppen jól jön egy teljesen tönkretett kisváros túlélőinek.

„Azok a gyerekek kerültek ide, akiket a városi tanács döntése nehéz szociális helyzetűnek ítélt.” – magyarázza a város alpolgármestere, Koshin Takahashi, hogyan választják ki azokat a gyerekeket, akik bekerülhettek a város egyelőre egyetlen napközijébe. Hogy a világ egyik leggazdagabb országában ki a rászoruló, azt nem pusztán a szociális helyzet, hanem a lakóhely is meghatározza. „A gazdagabb városok jobban tudják támogatni lakóikat. A szomszédos Kamaishiben például, aki havonta 12.000 jen alatt (33.000 forint) tud csak a gyerekére költeni, azt támogatják. De Kamaishiben van munkalehetőség, és az acélgyár miatt szép bevételre tesz szert a város. Otsuchiban csak halászati ipar volt, az elpusztult. Nálunk 10.000 jennél húzták meg a rászorultság határát.” A napközire már csak azért is szükség van, mert aki csak teheti, plusz műszakot vállal a munkahelyén, hogy apránként egyenesbe hozza az életét. „A gakudoba kerülésnél egyébként az is szempont, hogy mindkét szülő életben maradt-e, illetve hogy mennyire traumatizált a gyermek. Így valóban a leginkább rászorult gyerekeken és családjukon tud segíteni az Ökumenikus Segélyszervezet által épített napközi.” – teszi hozzá Lehel László.


„Mi van Fukushimával? Ott vagy már? Tényleg veszélyes a környék? Láttad az erőművet?” – ezeket a kérdéseket kapom telefonon, e-mailben. Európában minket csak ez érdekel. Szerencsére Japánban ilyen téren mindenki teljesen nyugodt, senki sem aggódik látványosan a sugárzás mértéke miatt. „Ha baj van, az állam majd figyelmeztet, tanácsol, evakuál.” – hangzik a közvélekedés, amiből sugárzik az erős államba vetett hit. Fukushima helyett sokkal inkább hangos a média Akihito császár szívműtétjével kapcsolatban. Tévéműsorok közben a képernyő alatt futnak a felépüléséről szóló legfrissebb hírek, és az emberek találgatnak, vajon rendbe jön-e annyira, hogy a szökőár évfordulóján megjelenjen a helyszínen, Iwate prefektúrában. Megnyugtató gondolkodásmód. Ha már valami folyik a médiából, valóban legyen inkább egy szívműtét, mint egy nukleáris baleset.

hayabusha samurai

De hol van a Suzuki Szamuráj?

Azt hiszem elnézést kell kérnem azoktól, akik sok vagy kevés szabadidejükből áldoztak arra, hogy ezt a blogot olvassák. Nekik jó pár hónap kimaradást kell kimagyaráznom. A jó hír az, hogy velem minden rendben, megjártam Brüsszelt, Törökországot, Etiópiát, Japánt, a rossz hír meg az, hogy nem eléggé.

Az utolsó sokkoló élmény egyébként Japánban ért. A világ leginkább lerohadt, mocskos, veszélyes és kényelmetlen fele már második otthonom. Ez után a Holdon sem kapnék kisebb kultúrsokkot, mint amit Japán okozott. A szolgáltatások színvonala olyan, hogy olyat még filmben sem láttam. Engem leginkább a fűtött vécéülőke nyűgözött le, állítható erősségű és hőmérsékletű ánuszmosó vízsugárral. Ez a civilizáció csúcsa, innen már csak lejjebb van.

Amikor lemásztam a repülőről a tokiói reptéren, gyorsan felugrottam az utolsó sebes vonatra a belváros felé. Ott metróra szálltam, és egyből kiderült, hogy Japánba nem érdemes pár napra jönni. A metró és a várost átszelő gyorsvasút hálózata igényel némi akklimatizációt. Először is megérkezik a paraszt (jelen esetben én), aki még sosem látott háromnál több metróvonalat (vagy nyolcnál többet). Itt van vagy 9, és amikor azt hiszed, hogy az összes színes vonalat ismered a térképen, rá kell jönnöd, hogy van egy legalább ugyanennyi vonalból álló vasúthálózat is, tök más megállókkal. A két térkép egymásra téve értelmezhetetlenül bonyolult, úgyhogy kénytelen vagy két térképet használni. Az mindenesetre gyönyörű pillanat lehetett, amikor a metrórendszer és a városi vasút működését összehangolták, hogy ne kelljen sokat várni egyikre sem.

A metró másik vidám jellegzetessége a kijárat. Nevezetesen minden nagyobb megállónak van vagy 6-8 kijárata, amit ha véletlenül benézel, reménytelenül ismeretlen helyen bukkansz fel - vagy ami még rosszabb, ismerős helyen, ahonnan magabiztosan elindulsz valahova, majd kiderül, hogy mégsem ott vagy, ahol lenned kéne. A kevésbé tehetséges tájékozódók simán elverhetnek pár napot metrózással és reménytelen álldigálással mindenféle metróközeli helyen. Az első pár napom nagyjából azzal telt, hogy magabiztossá metróztam magam, hogy egy nappal később megint bénán ácsorogjak egy ismerősnek tűnő sarkon, majd sikerélmények híján visszamenjek a metróba egy újabb próbálkozásra, hátha eltalálom a tuti kijáratot. Napokkal később már valamivel rutinosabbnak éreztem magam, de a megfelelő kijárat 100 százalékos eltalálásához talán még tokióinak lenni sem elegendő.

Megérkezésem után azonnal kajálni indultam, úgy este 10 felé. Teljesen saccra beültem egy olyan helyre, aminek nem volt kirakata és nem is vártam tőle semmit. Biztos, ami biztos alapon berendeltem egy üveg forró szakét - éppen fájt a torkom. Az étlap zseniális, minden krikszkrakszokkal van fölírva, de a jelek mellett egyértelművé teszi a választást a kaja fényképe, valamint a mellé biggyesztett ára is. A krikszkraksz neve egyébként kandzsi, elnézést, akinek szívügye az ilyen megfogalmazás. Percekkel később meghozták a bundás osztrigámat meg a sült tofut, és attól kezdve otthon éreztem magam.

Gif maker
Felfedezésképpen elmetróztam Shibuyába, ami az a bevásárlónegyed, aminek központja az az utca, amelyik minden tokiós filmben benne van. Az, ahol keresztbe van a zebra és mindenki összevissza megy, és még a legkorruptabb magyar politikus sem tudná kifizetni a havi villanyszámlát, annyira ki van világítva. Később betoltam egy negyedik emeleti iszonyatosan menő panorámaablakos koktélbárban egy tequila sunrise-t. "Csak" 10 dollár volt, de amikor láttam, hogy a sima tea is 8, úgy ítéltem, gazdaságosabb szeszre költeni.


A szeszre költés egyébként is sport. Az üzleti negyed szélén laktam, este 8 felé már elég sok sörhullát lehetett látni, 9 és 10 között pedig már mandinerbe jártak az arcok a fal meg a kocsik között. Szombat reggel öltönyös, nyakkendős, suvickolt cipős csávó aludt egy kirakat alatt. Ő volt az egyik a sok közül, aki nem jutott el egy kapszulahotelbe, hogy ott essen össze. Aki szeret minden este vicces részegeket látni, annak Tokió maga a paradicsom.


Ugyanilyen fazonokkal találkoztunk később egy másik csehóban, a metró mellett. A szokásos sztorikezdés (beültünk egy sörre) után rátaláltunk a legjobb sörkorcsolyájára, a bundás, rántott rákra, amit bundás sajttal és tofuval lehetett kérni, de én maradtam a sima ráknál. Na meg a még több sörnél. Később bejöttek a multinál végző öltönyös droidok, hogy a kezdeti visszafogottságot pár sörrel magas szinten levezessék. A Krawattenkommandónak nevezett háromfős különítmény két sör után már nyakkendővel a homlokon nyerített, láthatóan készen álltak arra, hogy a következő órákat öntudatlanul végigkaraokizzák. Szerencsére arról már lemaradtam. Amikor másnap ugyanott megláttak, volt némi feszélyezettség a levegőben, amit az aznapi első sör sikeresen föloldott.

A meló közben fölhívott északra (ld. előző bejegyzés), Iwate prefektúrába, amihez ki kellett használni a shikanzent, a gyorsvonatot. A fényezés helyett inkább csak annyit jegyzek meg, hogy a legnagyobb fless vele kapcsolatban akkor ért, amikor nem voltam rajta. Történt ugyanis, hogy az egyik állomásán várakoztam a peronnál. Az egy irányba haladó vonatok közül vannak gyorsabbak a nagyon gyorsnál, amelyek csak néhány helyen állnak meg. Normális esetben a kisebb megállókban csinálnak 1-1 "leállósávot" a megálló vonatnak, hogy ne legyen útban a nem megállónak. Az én állomásomon ilyen nem volt, derékig érő vaskorlát védett a vasúti pályától. A távolban feltűnt egy fényszóró, gyorsan közeledett, én meg éreztem, hogy menni kéne innen, de nem bírtam. Másodpercek alatt elment egy méterre mellettem a több mint kétszáz méteres szerelvény legalább 200-zal. Mintha egy repülő mellé álltam volna be. Apokalipszis...

Ja, és a nagy kapkodásban vettem egy jegyet, de nem volt rajta semmi infó nyugatiul, úgyhogy nem szálltam át, olyan gépen maradtam, ami nem állt meg a helyen, ahova mentem. A kaller azt mondta, no problem. Két perc múlva visszajött egy cetlivel, rajta a célállomáshoz szükséges csatlakozás adatai, és a jegyemen egy kandzsi, amivel ingyen tudtam eljutni a célig. Nyilván nem ők hibáztak, de tuti nem én voltam az első nyugati, aki benézett valamit a vonatozásnál. Így legalább eljutottam Moriokába is...

Utolsó nap éreztem úgy, hogy egy magamfajta szakadt kelet-európai fazonnak Tokió tiszta Disneyland. Igénybe vettem a skytraint, illetve itt nem emlékszem a nevére. Magasvasút a házak 4-5 emeleti szintjén, vezető nélküli panorámajárat. Ezzel sem lehet rossz melóba menni...

Előtte hajnalban elmentem a Tsukiji halpiacra, hogy csodát lássak, de nem jött össze. Maga a halpiac iszonyatosan nagy. Olyan fél 6 körül kezdődik az árverés, ahol a napi portéka nagyja elkel. Ide naponta 120 fakin' turisztot engednek be, előzetes regisztrációval, két turnusban, 2x20 percre. Esélyem sem volt. Amúgy reggel 9-től már nyilvános a hely idegeneknek is, de mivel 7 felé értem oda, nem volt kedvem két órát álldogálni, ezért jártam egy nagyot és föladtam a tervet. De azért megpróbáltam belógni, az első rendőrt kijátszottam, a második egyből lekapcsolt, udvariasan köszönt, kezembe nyomott egy térképet a piacról, angol nyelvű leírást, majd megkért, hogy erre most ne járkáljak és jöjjek vissza 9 után. Tutira lesz legközelebb, mert egy hét alatt csak az jött át, hogy szinte semmit sem láttam.

Tokió tisztasága mellett két dolog sokkolt még: a zaja és a közbiztonság. A zajnál nem is a zaj, hanem a zaj hiánya aggasztott. Minden halk, a vonat, az autók, nem hallod, nem érzed, amikor elindul valami. De a közbiztonság még durvább. Az utcán bringák lakat nélkül, kint padok, növények (a bringa nem, de az utóbbiak szerencsére Európában is előfordulnak). A követségről egy arc megemlítette, ha történik valami bűncselekmény, másnap benne van a hírekben...

Érdeklődőknek egy gyors útvonal, akinek van kedve utána nézni: Tokió-Kitakami-Kamaisi-Otsuchi-Shin Hanamaki-Tokió.

Legközelebb ha megyek, két dologra biztosan szükségem lesz: több időre, és rengeteg pénzre. Mert azt a szolgáltatást, amit ott kapsz, kőkeményen meg kell fizetni. De a legszebb benne az, hogy tökre megéri. Hazafelé a repülőn megint megnéztem a Lost in translation-t, jó volt, mint mindig, illetve most sokkal jobb, hiszen a helyek és helyzetek ismerősként tértek vissza, és akkor is röhögtem, amikor korábban nem.

iranian nomads

Nomads in the heart of Zagros

Just a few hours drive from Iran’s tourist gem Esfahan, you can meet the Bakhtiari nomads. Less and less people will continue this kind of traditional nomadic way of life, while tourism will discover this phenomenon within a few years.

To get the contact to the farthest place nomads reminded me those classic times what I read in my childhood. Although Bakhtiaris don’t live entirely in isolation and often interact with the outside world, our first steps followed the scripts of explorer novels. As we saw from the road a family’s Eagle’s Nest tent on the ridge, we turned into the valley, stopped the car, and then released the dog. ‘Then they come down.’ - said our driver, we spread out the blankets; we sat down and waited for the reaction. First, the nomad’s wild dogs came. Barking aggressively they approached but when they recognized our dog they slowed down, look at from a respectful distance and for a time kept the established status quo. When they came dangerously close we grabbed a piece of stone –and they always danced back. Seven or eight other human-eyes followed us from the hill. Since we don’t show hostility, our bodylanguage was relaxed, half an hour later a boy came down from the mountain for water to the creek. At the same time somebody started to wave upstairs. Our presence seems to have accepted the otherwise very curious Bakhtiari nomads, introduction should begin. Since then the dogs didn’t bother us – just they were observing when the stone is in our hands, they move further on, and when dry bread, then surreptitiously approach a few feet of distance between us.

We started our way from Esfahan, the heart of Iran to visit The Bakhtiari nomads. We left the north-south main road which is connecting Tehran and the Persian Gulf and took the less traveled roads to the chains of Zagros Mountains. Our first destination was Iran’s highest provincial capital, Shahrekord, situated 2,500 meters above sea level, and then heading to the west to reach the tiny Chelgerd which is the gate of the land of Bakhtiaris. After then there are no buildings, tourism is minimal, and it mainly means the neighboring Iranians. The nomads have not ruined by the distribution of money and gifts, and look at the stranger too much.

Closed heart of Persia

To go to the traditional tribal bakhtiari areas by car is the real luxury. Not primarily for the automobile rather because of the roads. The local tribes traditionally refused to build roads, thus impeding their subjection or the occupation of the area. The strategy was apparently successful because in history no one could conquer and hold this impassable land. Since there were no roads, the region more or less retains its closeness and wildness - the lack of infrastructure due to the present day make difficulties during the yearly wandering of the nomads, primarily landslides and floods.

The first modern explorers of the land of Bakhtiaris were the British in the middle of 19th century. The main reason of their interest was the strategic location because Persia was on the halfway between the former British India and Europe. The then British diplomats and adventurers agreed with the leaders of the Bakhtiaris, the smaller and higher ranking khans to build a trade route through their land. When they found oil in the 20th century, the relationship has worked already. The British quickly found themselves close the oil of Bakhtiaris and Persia. Because the tribe’s armed forces, strategic area and wealth of land was more important to them than to cooperate with the Tehran government, they initially negotiated directly with the tribes. The blossoming relationship is ended when in 1909 during the Constitutional Revolution the Bakhtiaris asked for help from the British against the central government. Then the British began to support Reza Shah’s centralization program, which the tribes have been considered as treason. Subsequently, the Shah tried to settle them in the spirit of modernism, who stood against it could become the easy victims of atrocities. The goal was the total assimilation because according to the official arguments only in the poor and backward states has nomads. Iran was a modern state even then. On the first road the Iranian army invaded the area. Checkpoints were established and the resistant tribal leaders were ended in Tehran’s prisons. Their long hair and long beards was shaved and they were forced to wear European cloths. The situation has changed only when Reza Shah turned into the background, when he became off-color because of his sympathy of Nazis. Then his son took his place. Some of the nomads returned to the traditional way of life, especially because it was not easy to change immediately the age-old pastoral lifestyle to the settled farming one. After the Islamic Revolution in 1979 the nomads had to leave again to their former nomadic lifestyle. The government began infrastructure development in their area, roads, bridges, telephone lines were built and the tribes received storages for cereals to make the settled lifestyle easier. Settled life has become more attractive to them - but not for those who have endured the lives of their wandering ancestors. Who did better finally? Is nomadic lifestyle sustainable? What kind of lifestyle is the choice for the next generation? These are the most important questions for the near future.

Cell phone, wristwatch, truck

Leaving Chelgerd we get off the map. Road is still running under the car, but there are just a very few tiny remote permanent settlements before us. The farthest one is Kholje village with a few hundred people at the end of the road, where the locals report that we are the third ‘strangers’ in the least decade. From there it's a footpath leading to the even smaller and more backward toward villages. The tents of nomads are appearing behind the first passes after Shahrekord. Those who live better with more animals they have black goat hair tents, but the less wealthy nomads are living in the Red Crescent’s military canvas tents which left behind after the Iraq war. The goat's hair is real luxury: in the rain it swells and not let through the water and in sunshine it become dry and air easily goes through the tent. It’s very difficult to estimate the living standards of Bakhtiaris through Western eyes. Families with hundreds or thousands of sheep are well-to-do in any case, as well as beekeeper nomads. According to the simple mathematics in the last case, if you have hundreds of hives, it comes out of each 80 kilograms of honey per year, and the price of one kilogram honey is 7 to 10 USD in Iranian Rial, it is easy to calculate the 60-70 thousand dollars in annual revenue. Of course it was my superficial calculation. The honey sellers are coming from far cities to buy up the products of a better harvest season – often traveling nearly 1,000 kilometer from Tehran.

Modern technology apparently broke into the Bakhtiaris, but this invasion is highly questionable of course. The pride of the men is the wristwatch, which is often stopped. But they don’t even need it, because they are following the natural order of living, therefore minutes are irrelevant and the walking distance is only measured in hours. They have the same connection with cell phones: valuable, shiny bauble what they can not charge, and is used only when they walk in the top of a higher mountain where they might have a little signal. Probably truck is the most useful icon of modern times. The romance quickly replaced with more practical things, and the family with the tents and other equipment is already onboard during the long journey over the mountains. The oldest and strongest men are with the flocks, if there is no place for the animals on the board.

The new guests of the family

When the wild dogs get used to our presence, at first a little boy, followed by two old women coming down to the stream to take water, and finally took a closer look at the Newbie travelers. They are filling their cans with ice-cold melted snow as they are squatting by the well. After a quick introduction they allow to build our tents next to theirs’. The children then bring down a donkey, he put on our backpacks. ‘Salam’ – greeting up yonder and the whole family are gathering around us and begin to laugh when they see our way of tent-building. It seems they make not much our gear. ‘Too small and too difficult’ – manages to briefly Mohamed Malek Azizi, the head of the family. Meanwhile, tells his wife to get ‘the’ better carpet for us, to settle on it, and offers tea. Mohammed arrived with the animals only two weeks before us from the neighboring Khuzestan province, from south-west. There, the summer heat is unbearable, burn the pastures but winter is pleasant - oppositely to summer lodging in Chahar Mahal and Bakhtiari province over the Zagros 3,000-meter passes range where summer is pleasantly warm but winter is bitterly cold with its -30 Celsius degree nights. A family packed up all of their equipments only to three horses and a donkey to cross the mountains. The nomadic life makes the man strong: Mohammed walk barefoot all night in the mountains, when he can’t sleep; he put the burning coal in his pipe by bare hand; and awakens me in the morning to shoot one of his pride, at least one hundred years old Bernard's gun.

We eat our breakfast in goat hair tents. The oldest woman makes bread, an other one makes yogurt. Bread is very simple: mixture of flour and water which is poured into a rounded piece of hot iron cast to bake. The disc-shaped dough is paper-thin, brittle, and is excellent with goat cheese. Half of the tent is open to the valley; the backside is a large piece of rock, so in fact only the roof and two side walls were constructed.

Hard life has a price: Mohammed seems good-humored old man, but he claims to be about 53 years old. For children, this is not necessarily an attractive way of life; they end up mostly in the most oil-rich province Khuzestan’s oil facilities after they settle and established the new life. But for Mohammed is not a question: mountains and sky is the tent, mentions several times, and finally adds: "I ​​can not be dragged away even by six horses." He touches the fire, and put more coals to the pipe by bare hand.

tbilisi upndown

Esek-kelek a kellemes keleten

Igen, a tbiliszi hostel. A világ csodája ezzel az ingyen borral. Sosem hittem volna, hogy van olyan "fizetős" hely a világon, ahol az 5 eurós (még délkelet-ázsiai vagy közel-keleti mércével mérve is olcsó) szállás mellé annyit iszol, amennyi belefér. Illetve beléd. Néhány ellenőrző kör után kiderült, hogy tényleg. Ez pont elég volt három napra Tbilisziben, amit pár nappal később egy jereváni death metal fesztivál tudott csak überelni.

Amikor megérkeztem Tbiliszibe, csak egy kicsit egérrágta névjegy volt a kezemben egy címmel, meg free tea, free coffee, free wifi, free wine felirattal - egy hatvanakárhány éves michigani írónő adta még valahol Jerevántól északra. Még szerencse, hogy a pályaudvarhoz talán a legközelebbi. Annál kevésbé feltűnő helyen leltem rá... Hittem is, meg nem is a dolgot, mindenesetre nem bírtam ki, és kértem egy welcome drinket. Egész kellemes grúz fehérbor, semmi szofisztikáltság, semmi vaníliás mellékíz a napsütötte mogyoróbokor őszies aromájával, csak tiszta gyümölcs, ami az arcodba mondja, miből van. A hölgy, aki nem szégyenlősen egyből utántöltötte a poharam, arról számolt be, hogy a faterjának van egy nagyobb szőlője Tbiliszitől 60 kilométerre északra, úgyhogy neki sok van és ingyen. De azért szóltam, hogy ha nagyon elszalad velem a ló, akkor azért figyelmeztessen, ha tartozom valamivel. Ezt az opciót még alulról sem sikerült megkarcolnom.

Mindenesetre a helyi ittasodás helyett tombolt bennem a vágy, hogy felfedezzem a "belvárost", megkeressem a Jerevánból szintén átruccant iráni újságírónőt és a vele bandázó arcokat. Ez volt az első lecke Tbilisziből. Ez ugyanis - az örményekkel szemben, akik az azerieket meg a törököket utálják, de legalább nem bojkottálják a cirill meg a latin ábécét - a főutca kivételével kizárólag grúz betűkkel volt minden kirajzolva. (Itt megjegyezném azt az örmény történetet, a helyi zsidóviccet örmény-grúz viszonylatra, amelyben a grúz ábécét fikázzák az örmények. A történet szerint amikor 406-ban Mesrop Mashtots megalkotta az örmény ábécét, az nagyon megtetszett a grúzoknak, akik felkeresték a Mestert, hogy alkosson egyet nekik is. A Mester éppen spagettit evett, és nem akarta, hogy zavarják, ezért elküldte a grúzokat. De azok csak nem nyugodtak ebbe bele, végül a Mester falhoz vágta a spagettis tálat: "Itt az ábécétek".)

Visszatérve az iráni írónő kereséséhez, életemben nem gyalogoltam ennyit, hogy találkozzam egy nővel. Találkozó Tbiliszi belvárosában. Fölhív, hogy hova mennek. Öt percet kések, de induljanak el, majd odatalálok. Egy rendőr megmutatja az irányt, egy kilométer. Gyalogolok egy kilométert. A következő rendőr ugyanarra mutat, még egy kilométer. Még egyet gyalogolok. Ott senki sem tudja hol van, amit keresek. Tovább gyalogolok, kérdezek taxist, rendőrt, senki sincs képben. Gyalogolok, végül három rendőr kiröhög, és mondja, hogy menjek vissza a belváros felé, lehetőleg taxival. Mivel már egy bő órát gyalogoltam, gondoltam, már úgyis mindegy. Végül valaki útbaigazít, hogy még két kilométer. Közben hívom a nőt, egy parkban vannak, ez van szemben, körforgalom, szökőkút. Aztán felhív, hogy elmentek onnan egy ilyen meg olyan helyre. Igen, van zöld neon, szökőkút is. Visszagyalogolok másfél kilométert. Nem, mégis a parkban vannak. Vissza a parkba. Hívom, hogy ott vagyok: előttem toronyház, másik oldalon park, előtte körforgalom, benne kurva nagy szökőkút, amiben nincs víz. De van. De nincs. Melyik parkban vagy? Nem tudom, nincs kiírva. Adj egy helyit. Csak külföldiekkel vagyok. Mit látsz? Toronyházat, körforgalmat, kurva nagy szökőkutat, amiben van víz. Ő is. Látod a sárga lámpasort? Igen. Új kör: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút, nincs/van benne víz, sárga lámpasor. Bontok még egy sört, megint hívom: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút... Mindketten ugyanazt látjuk, a szökőkút nem stimmel, tök máshol vagyunk. Adjuk fel. Kiakadok rendesen, hogy már három órája gyalogolok, hogy találkozzunk, olyan nincs, hogy ma este nem futunk össze valahol, bárhol. Még szerencse, hogy közben elkezdtem masszívan Baltikázni. Menjünk vissza a belvárosba, hívjak én is egy taxit, találkozzunk a Felszabadulás tér körül. Odamegyek taxival, tíz perc nagyon gyorsan menve. Ott kapom az smst, hogy mi a hely neve, ahova behúzódtak. Senki sehol nem tudja. Újabb kilátástalan telefonálgatás, közben le is merül az összes egységem. Angolul persze senki nem tud, németül se, fársziul se, oroszul meg (nagy hiba!) én nem tudok annyit, hogy útba igazíttassam magam. Kínomban leintem az első részeget, akiből kinézem, hogy beszél idegenül. Félrecsúszott nyakkendő, egy üveg kóla a kézben, egyedül billeg hazafelé, tipikus jelenség. Kedves, tud angolul, de nem tudja hol a hely. És neki sincs pénz a kártyáján. Végül 3 percen belül föltölti, megkérdez vagy öt embert, és elkísér a kocsmáig. És - tadadadammm - ott van a nőszemély, cseh lányokkal, meg pár nehezen beazonosítható arccal. Leülök közéjük, egy hosszú hajú szakállas japán mellé, aki George, és félig brit fényképész (félig brit, és teljesen fényképész). Fél percet beszélünk, amikor megkérdezi, nem ismerem-e Milost, mert együtt stoppoltak három hete Örményországban.

Ismertem, mert előző este még együtt aljasodtunk Jerevánban (ld. előző bejegyzés). Kicsit kiakadok azóta, amikor valaki azzal oltogat, hogy sosem tud velem találkozni, mert nem vagyok otthon. Itt meg mindenki megtalál, aki ötszáz kilométeres körön belül mozog, még az ismerős ismerősének az ismerőse is. Reggelre cudarul nézünk ki, visszamegyek a szállásra, ahol addigra vagy húsz-harminc mocskosul bebaszott ember gajdol. Fölmegyek lefeküdni, de valaki rácuccolt az ágyamra. Mindegy, lefekszem, majd egy óra múlva egy részeg lengyel felráz, lengyelül üvöltözik, hogy az az ő helye. Leszarom, de ő nem álmos, én meg igen, úgyhogy keresek egy másik helyet. Félálomban elhatározom, ha még egyszer hozzámér, kegyetlenül lefejelem. Megdőlt egy mítosz, egy igazi tahó lengyellel hozott össze a sors. Illetve hárommal, és ezt csak napokkal később feledteti majd másik három lengyel, akik elkísérnek death metál buliba.

Másnap este némiképp hasonló a program. Összeszedünk valahol egy hatalmas darab amerikait, aki később egyszerűen kiesik a taxiból, és mindenki annyira röhög, meg fényképezik, hogy én próbálom meg felszedni. Aztán elmegyünk egy igen kiváló szórakozóhelyre: hatalmas első emeleti lakás a belvárosban, egyetlen, bő száz négyzetméteres nagyszoba, bárpult, DJ, tele jó nővel meg zakós csávókkal. Inkább házibuli, mint bármi más.

Napközben, térkép nélkül bolyongok, még az első nap. Saccra elindulok valamerre, nem tudom, merre van a belváros. Elsőre elég lepattant, de legalább van pár szép épület, és ami még jellegzetesebb, minden házon van egy olyan kovácsolt vas erkély, ami épp hogy elbírja a rápakolt cserepes virágot. A belváros nincs meg. Délután új iránnyal próbálkozom, negyed órát sétálok egy kétszer három sávos autópálya külső sávjában, mire valami jó felé kanyarodó utcát látok. Attól kezdve kizárólag metróval vagyok hajlandó közlekedni.


A metrójegy olcsó, teljesen elektronikus, bármennyi pénzt lehet rátölteni, és ha jól emlékszem, olyan 100 forint lehet egy menet. Beengedőkapus rendszer, bliccelés kizárva. Úgy látszik, Budapest maradt az utolsó olyan város a harmadik világban, ahol droidhadsereget kell gyártani ahhoz, hogy ne kelljen gondolkozni. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy van az, hogy bármerre járok a világban, valahogy minden évekkel előttünk mozog, és csak mi élünk a 19. században.

Délutánra meglett a belváros. Főutcája olyan, mint az Andrássy út, az ott lévő palotákat bátran oda lehet tenni a budapestiek mellé. Igaz, a nagyívű szecessziós meg egyéb külső homlokzatok fából épült, kaotikus kialakítású belső udvarokat rejtenek. Tbiliszi várostervező mérnökei viszont átaludtak egy kurzust, amikor a működő városi terekről tanítottak nekik. A belvárost kétszer kétsávos autóút vágja ketté. A kocsik százas átlaggal száguldoznak, átkelő, zebra viszont egyáltalán nincs, csak pár aluljáró úgy négyszáz méterenként. Éppen ezért a nagy csoda elmaradt. Utolsó esti bandázás közben kivilágított erődre bukkanok - milyen jó, nappal fel sem tűnt, így utolsó napra meglett a városnéző program. Ezzel az eseménnyel Tbiliszi végleg bekerült az igazán szép városok sokas listájára. Kóborlás közben találok egy plakátot, ami egy death metál fesztiválra invitál, két nappal a jereváni esemény előtt. A helyszín egy külvárosi panelrengeteg szélén lévő night club, a zene jó, a közönség vicces. A hely mocskosul tele van metálrészegre aljasodott tinikkel, akik performanszként bemutatják a pogó és a tömegverekedés valami egészen sajátos kombinációját. A zenekar raklapokon játszik, a nézőteret néhány bőrpuff választja el, utána következik a kör, amin belül a ketrecharc zajlik. Negyvenkilós tinik rohannak egymásnak, és amikor egyik sem tudja egyértelműen fölborítani a másikat, lábkihúzós-fülleharapós birkózás kezdődik, amire a többi negyvenkilós boldogan ugrik rá lendületből, hogy nagy legyen a kicsiarakás. Két koncert után megfulladok a füsttől, elegen van a tinikből és inkább visszametrózok az ingyen borhoz. De előtte még találkozom George-dzsal a tegnapi kocsmában. A pult alól előkerül egy üveg csipkekompót, elkérem a levét, meg hozzá pár feles vodkát, és aznap estére kitalálom életem koktélját.

Éjjel még találkozom egy izraeli régész párral, akiket azzal oltogatok, hogy Iránban milyen jól lehet elhagyott romvárosokat találni a sivatagban, ha valaki tudja, hol keresse őket. Ettől eléggé kiakadnak, de jó értelemben persze, cserébe küldök át nekik képeket ilyen helyekről, amitől boldogok - igaz arra sosem lesz esélyük, hogy személyesen is meglátogassák ezeket. Éjjel a szálláson még tart az őrület, a japánok nagyon belehúztak. Van itt egy longstayer, 3 hónapja nyomja Tbilisziben, az ingyenboros szálláson. Ebi a neve, csapos, és közbenjárására kiderül, nemcsak a bor, de a tömény is ingyen van. Amikor kimegyek még sörért az éjjelnappaliba, egy jóindulatú ember a vállamra teszi a kezét. Várj!, mondja, beszalad a boltba egy másfél literes ásványvízért. Reggel szükséged lesz rá, és a kezembe nyomja. Elérzékenyülök.


Másnap délután a marsrutka nevű távközlekedési csodára várok, hogy megteljen utasokkal. Három óra alatt csak ketten jövünk össze, szívom a fogam, hogy miért nem maradtam legalább estig, vagy másnap reggelig, amikor gyanús körülmények között elindulunk. Évtizedes tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy egy iránytaxi/marsrutka, stb. nem indul el hamarabb, mint ahogy megtelne emberekkel. Most megtörtént. Elmentünk valami külvárosba, egy udvarról bepakoltak valamit hátra, és két utas plusz sofőr kombinációval, vagyis kilenc üres hellyel elindultunk Jerevánba. Gyanús. Nagyon gyanús. Végül nem lett semmi, valami gyümölcs volt, megnézettük a vámossal, a sofőr meghívott kávézni, éjjelre Jerevánba értem.

A korábbi szállásom helyett egy alig fellengzős nevű Penthouse-ba mentem, hatodik emeleti lakás, fullpanorámás kilátással az Ararátra. A szállás tele volt, szerencsére nem zavartak el éjszaka, hanem alhattam a közös nappaliban, diszkont áron. Reggel megismertem a lakótársakat, három lengyel (ebből kettő nászúton, nem is értem, hogy bírják a dormitóriumot), egy horvát haditudósító, pár mérsékelten érdekes német, meg egy bolond öreg francia, aki az első félóra alapján kizárólag azért utazik, hogy a fiataloknak folyamatosan elmesélhesse, hogy milyen volt harminc éve utazgatni Iránban meg Afganisztánban, meg mennyi hasist szívott Marokkóban. Egy tininek még jók ezek a sztorik, én kábé tíz percig bírtam, főleg, hogy angolból sem volt nagy spíler. Sőt, kicsi se...

Utolsó estémen történt a legendás esemény, a death metál fesztivál a jereváni bábszínházban. Rávettem a lengyeleket, hogy jöjjenek velem. Megnéztem egy koncertet, aztán kimentünk sörözni, és az egyik fazon kérdés nélkül olyan ütemben szállította a söröket, hogy egyszerűen nem tudtam bemenni megnézni a többi koncertet, legfeljebb csak pár számot. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az iráni Death-fuse tagságával aljasodunk, készülnek a vállalható, de azt inkább csak karcolgató partifotók, majd teljes lesz a káosz. Egy felesre még lemegyek afterezni a metál kocsmába, majd visszataxizom az irániakhoz, akik addigra már olyan készek, hogy lassan oszlik a társaság. A lengyeleknek nyoma veszett, egyikük másnap délután ötkor mászik elő az ágyból szétvagdosott fejjel, pont, amikor indulok a reptérre.

Múlt héten Dani küldött egy smst, hogy a kijevi reptéren 6 euró a literes vodka. Volt annyiért is. De találtam 5 eurósat, így egy tízest elverve magamhoz vettem két ampullát, amit az utóbbi három hétben nem voltam képes elfogyasztani. Amióta hazajöttem, kétnaponta futok, így egész jól regenerálódtam.