Mazari militurizmus

Afganisztán az egyik kedvenc helyem. Kétség nem fér hozzá, az egész ország el van baszva tisztességesen, de ilyen szép tájak ennyire jó sztorikkal nem akárhol találkoznak össze. Már épp kezdtem kifogyni újabb ütős történetekből, így örömmel pótoltam ez utóbbi hiányosságomat.

A Szimplából ötkor hazaérve már elég késő volt elérni a vonatot, így taxiba ültem, hogy meglehetősen pilledten elkezdjem eddigi legrövidebb, de még így is végtelennek tűnő utamat Mazar-i Sharifba. Annak rendje és módja szerint a vonaton azonnal elájultam, de valamiért Győrben keltett a rutin, átszállás után meg Pápán a mellettem ülő, így sikerült elkerülni, hogy Bécsben vagy valahol máshol ébredjek. A vasútállomáson persze se busz, se taxi, úgyhogy kigyalogoltam a légibázisra. Ott egy bajuszos tukkó őr fogadott. Elmondtam, kihez jöttem, erre: „Telefon!” – oké, add meg a számát! „Oldd meg!” – Mindenképpen rajta kell lennem a déli mazari gépen! – „Öööö” – és már nyúlt is a telefonért a már nem is olyan vagány pöcs. Nyilván ha diplomata vagy honvédségi rendszámos terepjáróval érkezem öltönyben (mindkettő kizárva, örökre), akkor nem mer ekkora arccal fogadni, de így jobb volt a kontraszt és sokkal jobban szórakoztatott, hogy hülyét csinál magából.

Két órával később elnyelt a gép gyomra és megszűnt az időérzékem. Mintha egy konténerben repültünk volna, lényegesen szűkebb üléseken, mint a polgári járatokon, pedig a katonák nem tartoznak az apróbb termetűek közé. Mellém egészen véletlenül pont az a srác került, aki 2006 telén járőrözni vitt Kabulban, ezzel behúztam egy újabb kicsiavilág sztorit. Eleinte nehezen indult a beszélgetés, de amikor kezdett derengeni, hogy ", 6 éve télen vittünk pár újságírót a Kabul környéki falvakba. Ja, meg voltunk a királyi palotánál is. Igen, igen. Igen, mi voltunk azok." Most túl sokat nem mesélt, mit csinál, ergo különleges egység. A Pápa-Mazar öt óra alatt megvolt, ami kialvatlanul, másnaposan, szűk helyen, zsibbadó lábbal éppen 4 óra 55 perccel volt több a kellemesnél. Egy svéd repülős mutogatta el a stewardesek ismertetőjét – bár ne tette volna: „Aki a szélén ül, fölöttük vannak oxigénmaszkok. Ha véletlenül leesik a nyomás, öt percre elég oxigén áll a rendelkezésükre.” Középen ültem, rólunk nem esett szó. A szokásos darabolós zeném nagyjából elnyomta a gép hangját, így legalább a fejem nem repedt szét a zajtól. Megnyugodni hazaúton sem sikerült. A szélén vannak maszkok, viszont mindenhol van mentőmellény, bár ha lehetne választani a kettő közül, én tuti az oxigént szeretném. A rendes polgári gépekkel szemben a C17-nek van húzása, felszálláskor rendesen belepréselt a székbe. Ha ezt a sebességet lehetne kombinálni az Emirates borlapjával és filmválasztékával, csak ilyennel repülnék.

Mazarban megcsapott egy kellemes éjszakai 40 fok. A megérkezés utáni logisztika megér egy sztorit a civil-katona viszonyról. Először is a katonák jó arcok. A pápai barom őrt leszámítva eddig mindenki kedves volt, segítőkész, és attól eltekintve, hogy páran őrültnek tartanak, és nem igazán értik, minek vagyok itt, eléggé befogadtak, legalábbis úgy tűnik elsőre. Nem nagyon tudnak mit kezdeni a civilekkel, főleg nem itt. Persze mire pár héttel később elhagytam az országot, bámulatos javuláson ment keresztül ez a viszony. A katonák félelme és a civilek magabiztossága is érthető, más szabályok szerint játszunk, más elvek mentén, így nem igazán lehet összevetni, hogy kinek van igaza, mert mindkét hozzáállás működik a saját logikája szerint. Katonai táborban az ISAF logikája szerint kellett játszani, ami szívet melengetően vicces-bizarr volt számomra, és rendkívül szórakoztatónak találtam ezt a játékot. 

A legfőbb probléma a tábor elhagyása volt. Először rá akartak tenni egy Pul-e Khumriba menő helikopterre másnap reggel. Nem hogy oda nem szeretnék most elmenni, de a táborból is olyan gyorsan lépnék, amilyen gyorsan csak lehet. Itt mattot kapott a rendszer. Egy fazon szerint kizárt dolog, hogy hátamra csapom a hátizsákom, és kisétálok a sorompón gyalog, mindenféle ID nélkül. „Először is kell egy ID.” Oké, akkor holnap reggel intézek ID-t, és kisétálok. „Azt nem lehet, gyalog nem lehet kimenni, csak kocsival.” Jó, akkor beülök egy kocsiba, vigyenek át a sorompón, forduljanak meg és menjenek vissza. „De konvojjal lehet csak kimenni…” Jött egy nagyobb főnök, neki is elmondtam, hogy lelépnék. „Maga felnőtt ember, ha ki akar menni, menjen.” Fain, akkor fogom a cuccom és már megyek is. „Éjszaka nem lehet, aludjon itt, pihenjen, és majd reggel.” Oké, nincs más esély, maradok. Aztán elkezdtek keresni, hogy „a civil úr nem vette át a felszerelést.” Milyen felszerelést? ”Hát a repeszálló mellényt!” Most komolyan, az éjszakai alváshoz kell repeszálló? „Belőhetnek.” Lőttek be mostanában? „Ööööö.” Nem kell repeszálló. „Sosem vesznek mellényt terepen?” Soha. „Ööööö. Akkor alá kell írni egy nyilatkozatot, miszerint nem hajlandó átvenni a felszerelést.” Szívesen aláírom. A mellény kiadásánál folytatódott a beszélgetés. „Mindenképpen át kell vennie a mellényt!” Oké, most átveszem, leteszem az ágy mellé, reggel hatkor meg visszahozom leadni. Sőt, átveszem, és már most leadom. „Magánál kell lennie. Félmillió egy ilyen, mindenképpen vissza kell adnia.” Tudom, de ha reggel nem adhatom le, mit csinálok hetekig egy húszkilós nehéz szarral, mindenhova magammal viszem? Nem veszem át! „Oké, akkor ide írja le, hogy nem veszi át.” És így tovább. Reggel 6-kor egyetlen kocsival, ID és mellény nélkül kivittek a tábor elé, majd visszamentek. Problem, mister?

Az erős túlzás lenne, ha Mazart mindenki számára kellemes helyként írnám le, de valamiért kedvelem néha az ittlétet, és afgán viszonylatban biztosan nincs ennél jobb város. Az utóbbi években rengeteget fejlődött, aszfaltút, visszaszámolós jelzőlámpa (!), pláza, és mérhetetlen mennyiségű új épület, sőt, komplett új városrész. Életem egyik legjobb grilltáljába itt futottam bele,  és itt játszódott le a következő párbeszéd:

-Srácok, mitől vagytok ilyen gyengék?
-Kurvázástól.
-Ja, az más...
A párbeszéd egy mazar-i sharifi kertben játszódott egy kunduzi türkmén pincér meg a haverok között, az apropóját pedig az adta, hogy nem szelelt rendesen a vizipipa, és kellett a segítség. Tényleg kurvázni voltak a srácok, de előtte leugrottak Tashkurganba pálinkázni.

… és egy dollárt fizettem két doboz Coca Coláért meg egy doboz Pine cigiért. A SevenStar ugyan másfélszer annyiba, 60 dollárcentbe kerül, de a helyiek szerint „az egészségesebb, mert nincs benne műanyag”. Az utcán a fazonok mosolyognak, érdeklődnek, honnan jöttem, mi van velem, és látszólag mindenki képben van Madzsarisztánt illetően. Állítólag pár éve halt meg egy afgán költő, aki élt Budapesten, imádta, és úgy írta le a várost, hogy „a világ rajza”. Azt hiszem, kicsit utána kell járnom ennek a fazonnak, és valami ismerőssel lefordíttatni a verset dáriból. 

Pár apróbb kirándulást leszámítva elég eseménytelen volt a mazari mulatság, egyszer voltam Balkhban, Avicenna és Rúmi szülővárosában. Már nem látszó, de még létező buddhista és egyéb emlékeivel turisztikai aranybánya lenne, ha nem itt lenne Afganisztánban, hanem legalább 100 kilométerrel feljebb, üzbég földön. Így csak a helyiek meg pár expat turistáskodik az évezredes várfalakon. A másik fantasztikum a hayratani halászcsárda volt az Amu Darja partján, háttérben az üzbég oldalra vezető Barátság híddal. A jó 15 kilós harcsából megsütöttek nekünk egy szép darabot, miközben helyi kiskölkök kézzel halásztak a sáros folyóban. 

A végén újra a mazari német tábor, ami nekem tiszta Disneyland. Hatalmas város, benne amerikai motoros bandával (épp versenyezni láttam őket a szögesdróton belül, de az erődítésen kívül lévő sivatagos területen), kocsmákkal (napi két sör megengedett, vagy helyette egy üveg búza), európai és afgán boltokkal, kantinokkal (az amcsiknál rák, a norvégban lazac), este a holland kocsmában szeszmentes Rammstein buli (azért előtte bandáztunk egyet pár sörrel és hp-val), a múlt héten meg Hellfire koncert volt élőben, AC/DC tribute mulatság keretein belül.

A homokos strandröpi pályáról az akna ellen tutibiztos MRAP-ok alá gurul be a labda, ha kiütik, kocogás közben látod, ahogy felengednek egy drónt, és az a nagy király, akinek van bringája, mert az nem gyalogol napi fél-1 órát. A szigor egyébként olyan nagy, hogy ha túlléped a 20km/h-s maximális megengedett sebességet, 500-1000 eurótól indul az alapbüntetés. Igaz, ami nekem civilként Disneyland, az egy fél-háromnegyed éven keresztül eléggé büntet, de a beszámolók szerint nem rossz az élet errefelé, még ha a jereváni leszbikocsmában csaposként könnyebben el tudom képzelni a jövőmet, mint itt.

A Rammstein buli után azonnal irány a C17, éjjel Mazarban, reggel Pápán, délután Bécsben, következő éjjel meg már Minszkben vagyok. Egy ilyen nap után mindig eszembe jut a gyerekkori mottóm: Aki sokat alszik, az keveset él. Most egy kicsit sokat éltem, és csak aludni szeretnék.

Van programod ma estére? - Addisz

Az élet nemcsak móka és mulatság, ezért nem tudtam sok szórakoztatót (sőt, semmilyet) írni az elmúlt időszakról. Ha vicces nem is volt, érdekes és tanulságos mindenképpen. Egyrészt kipróbáltam a klasszikus nyaralást, másrészt voltam pár hetet Etiópiában. Az előbbiről kiderült, hogy fáraszt és idegesít, úgyhogy ha egy mód van rá, belátható időn belül nem megyek többet. A horvát tengerpart csúcspontja a családi életet leszámítva az volt, amikor egész nap nem kellett elhagyni a tengerparti kocsmát, illetve amikor befeküdtem az árnyékba fülemben duruzsoló black metállal, és egy percen belül elaludtam. Mindkét program kiválóan abszolválható a lakás 20 méteres körzetében is, de erről majd máskor. A tenger azért gyönyörű.

Etiópia viszont továbbra is képes mindenféle érzelmet kiváltani belőlem. Addisz például olyan hely, amit senkinek sem ajánlok, még rossz szívvel sem. Nem rossz éppenséggel, csak tök fölösleges ott lenni. Turisztikai értéke nulla, ha valaki mindenképpen ragaszkodik a klasszikus városnézéshez, két múzeum megtekintésével és egy óra random taxizással, meg mondjuk egy kellemes ebéddel 3-4 óra alatt nyugodt szívvel kipipálható.

Nekem viszont vagy másfél hetet kellett ott töltenem különböző munkák miatt, ennyi időre viszont nem opció az, hogy nem tetszik. Ilyenkor muszáj megtalálni azt, ami mégis jó benne. Nos, ha maradéktalanul nem is, de azért apró részsikereket sikerült elérni, és még nem is kóstoltam bele az expatok világába, ami nyilván rengeteg móka és kacagás, ha már egyszer ott kell élniük évekig.

Először is megismerkedtem a szállásom halljában berendezett kiállítás festőnőjével. Mivel két képe között nyílt a szobám ajtaja, és mindkét képen hatalmas punci volt látható, nem lehetett elkerülni a rendszeres beszélgetést. Először én hittem azt, hogy elmórickásodtam, és mindenben puncit látok, de aztán a képek alaposabb szemügyre vétele után kiderült, hogy mégsem. Amin nem punci volt, azon betét, és a vendégkönyv is úgy működött, hogy a kedves látogató tintapárnára tette az ujját, majd alaposan rányomta a vendégkönyvként is funkcionáló tisztasági betétre. A képek megtekintése, valamint a festőnővel való beszélgetések minden napból elvittek 5-20 percet, így máris volt egy visszatérő elem, amivel kiválóan elröppent a nap egy része. Mellesleg eszembe jutott a Maria Wassermann-nal, a mallorcai festőnővel közös marokkói kalandozásom. Maria kizárólag cici-punci vonalon mozog, ecsettel és kerámiákkal, ami elég szürreális dolog annak ismeretében, hogy az ember egy sivatagi erődből menekíti ki egy zsarnok arab karmaiból, és a bérelt Daewoo hátsó ülésén az első Black Sabbath hallgatása közben puncikról és Atlantiszról beszélget vele.

Az idő elverésének másik lehetséges módja a random stoppolás. Egyiptomból érkezett Arthur barátom, aki buszjegyet akart venni másnapra. Saccra elindultunk a buszpályaudvar felé, komótosan ballagva, majd egy kereszteződésnél bizonytalankodva megállt mellettünk egy terepjáró egy helyi arccal, hogy mit keresünk. Végül elvitt a pályaudvarra, de közben kiderült, hogy egy HIV fertőzötteket befogadó katolikus iskolának az igazgatója, aki ezzel a körrel el is vitt a város szélére, és megmutatta nekünk az iskolát – kétség nem fér hozzá, hogy egész Etiópia magasan legjobban felszerelt és legszebb épületébe vitt, ami még a magyarországi sulijaimra is köröket vert. Újabb délután egy újabb helyen, ahova sose jutottam volna el magamtól.

Jó móka továbbá a helyi couchsurferekkel, illetve facebookos ismerősök ismerőseivel való lógás. Így találkoztam Esset-tel, egy igen megnyerő külsejű és elég vicces leányzóval, aki a helyi lányok viselkedési mintáiban segített eligazodni. Ebből kiderült, hogy az „úgy” néző lányok pont azért néznek úgy, mint akik dugni akarnak, mert dugni akarnak. Ezt több ok miatt én nem próbáltam ki, de a szállásomon körbenézve a nyugatiak között elég hamar nyilvánvalóvá vált. A lényeg, hogy egy részük prosti, akik szegénységből, anyagi előnyök miatt, Európába nősülésből vagy valamiért szeret külföldi fazonokkal ágynak esni, de van egy csomó tehetősebb üzletasszony, érdeklődő, egzisztenciálisan független leány, akik hobbiból dugnak külföldiekkel. Akit most jól felcsigáztam, az gondoskodjon sok gumiról meg penicilinről. 

Érdekes módon az európai nők egy része is pontosan azt csinálja, amit hím kollégáik, nevezetesen megdugatják magukat. Úgy tűnik Addisz nagyszerű cserehely. Ide jön egy rakás, fajfenntartásban mérsékelten sikeres, mérsékelten jóképű európai (mondjuk pár daliás skót legény, néhány inkább érdekes, mint kifejezetten csúnya brit leánnyal), és találnak maguknak szép helyit. Ahogy a gyönyörű ében démonok is élvezik a fehér genitáliát, ugyanúgy a helyi srácoknak is legalább akkora presztízs (ha nem is öröm) alaposan elázott fehér lukakat tömködni. És a végén mindenki boldog, főleg ha nincs viszketés másnap.

Mivel Addisz vöröslámpás negyedében lakom, értelemszerűen az alja népe is itt koncentrálódik. Agresszív koldusok és nagyon hazudós kéregetők napközben is akadnak errefelé, de az este más. Ilyenkor pár sörtől bebasznak az utcán lézengő szarabb arcok, és tovább próbálkoznak, ezúttal már sokkal több önbizalommal. Így fordulhatott elő, hogy egyik éjjel a szállásom közelében megtalált egy eléggé ittas koma, aki minden nap a környéken bandázik, és akit minden nap lerázok. Kért pénzt sörre. Gyerekkoromból emlékszem, mennyire hálás voltam a potyasörökért, úgy gondoltam, ideje törleszteni a sorsnak. Mivel előzőleg voltam már tanulmányi kiránduláson a helyi intézményekben, a kezébe számoltam pontosan 11 birrt – kb. 150 forintot – amiből kijön egy ampulla. Ettől készen lett, elkezdett üvöltözni, hogy menjek a picsába az apróval, adjak egy százast. Mivel az kb. 1400 forint, ráadásul az itteni kereseti viszonyokhoz képest olyan, mintha egy otthoni koldus agresszíven követelne mondjuk nyolcezer forintot, elhessegettem a fazont. Az meg csak jött, megfogta a karom, megragadta a dzsekim, mire ellöktem. Itt avatkoztak be a helyi őrök meglehetősen erélytelenül, de jól fölmérve azt a helyzetet, milyen egyoldalú pusztítás lesz abból, amikor egy önjelölt sörhulla beleköt egy kétszer akkora, majdnem színjózan európaiba. Pár nappal később ugyanez a csávó belekötött egy kollégámba, megint részegen, vagyis hosszabb kiküldetés esetén kódolva van egy megleckéztetés. Összegezve a fentieket, Addisz elég sok mókát és kacagást tartogat azoknak a rejtői fazonoknak, akiket elsősorban a sör, a punci meg a bunyó szórakoztat leginkább.

Mindennek tetejébe megtalált egy díler is. Miután nem mutattam sok érdeklődést az iránt, hogy a rendőrség bejáratánál vegyek tőle több-kevesebb marihuánát, kitört belőle az őszinteség, és ez hagyta el a száját: „Az a helyzet, hogy díler vagyok. Abból élek, hogy füvet adok el. Ha te nem veszel füvet, nem lesz pénzem. Pénzre viszont mindenképpen szükségem van. Mi lenne, ha csak adnál pénzt, de én nem adnék füvet?” Ez akkora dealnek tűnt, hogy majdnem adtam neki 100 dollárt, de aztán mégsem:)

Ez az etióp rasztafari mozgalom a jamaikaiakkal egyébként valami totális félreértés. Amikor Szelasszié császár kitalálta az afrikaiak egyesítését, a gondolatnak sikerült megnyerni számos jamaikai elszármazottat. A mese szerint, amikor ellátogatott Jamaicába, amikor kiszállt a gépéből, elkezdett esni az eső, ami hosszan tartó szárazságnak vetett véget. Ez elég sokat használt a presztízsének. Mindenesetre valahogy meggyőzött 2-3 ezer lúzert, hogy az nagyon jó lesz nekik, ha a karibi szigetről az akkor még ugyan nem landlocked, ám sokkal kevésbé laza Etiópiába költöznek a nagy unity reményében. Ők Sheshamane város környékén kaptak földeket, de elég gyorsan rájöttek, hogy távol a tengertől, dög meleg szavannán élni egy kommunistává váló uralom alatt nem annyira fain, mint napestig pöfékelni odahaza inda beach yo bro. A lényeg, hogy a többség hazament. Ma ez a raszta főváros, mintegy 80 jamaikai családdal, és semmi látnivalóval. Ennek következtében Addisz összes drogdílerének itt él a családja, és itt vannak földjeik, amin természetesen valamiért megterem a kender is.

Nos, így ahogy visszaolvasom a fentieket, mégsem igaz az az állítás, hogy Addiszt nem ajánlom senkinek. Elég szórakoztató annak, akit ez szórakoztat.

arab autumn in egypt

Egyiptom lejtmenetben

A tavalyi forradalmi hevület nemhogy alábbhagyott, de teljesen elmúlt. A turisták elhagyták Kairót, sőt, a korábbi évekhez képest Egyiptom többi részét is. A világ eseményeit valamelyest követve, és némi tapasztalattal leegyszerűsítve Egyiptom rendesen el van baszva. Meglepne, ha az én életemben jobbra fordulnának a dolgok.

A tavalyi megmozdulásokat részben véletlenül sikerült jó érzékkel elcsípni; január és március között voltam kint vagy háromszor. Az első felvonás inkább az érdekes-izgalmas kategóriába tartozott, amikor hatalmas aprítás ment a Tahríron: mielőtt Mubarak bukott, pár napig keményen nyomta a média a „minden nyugati kém” agymosást, aminek következtében szépen elkezdték módszeresen levadászni a külföldieket, főleg az újságírókat. Egyik éjjel már ki sem jutottunk a Tahrírtól egy sarokra lévő szállásról, csak a tetőteraszról követtük az alattunk dúló Molotov-párbajt, a vascsöves tömegverekedést, meg ahogy jönnek a tankok és mindenki elkotródik.

A második-harmadik vizit már Mubarak után volt. Akkor sokan örültek, egy időre visszaadták a teret a forgalomnak, bár a konstans piknik akkoriban is jellemezte a helyszínt.

Hogy sosem lesz ebből normális rendszerváltás, az már a Tahrír első napján teljesen nyilvánvaló volt még tavaly tavasszal (ahogy pár napja Amal, kairói barátnénk megjegyezte, „this is not arab spring any more… may be autumn” az apokalipszis előtt). Volt egy szép nagy tömeg, közös céllal: Mubaraknak mennie kell. Arra a kérdésre, hogy mit akarnak Mubarak után, a legtöbben válaszolni sem tudtak. Páran emlegettek demokráciát meg ilyeneket, de az ugye nem éppen konkrét valami, amit csak úgy akarni kell mindenféle egészen konkrét koncepció és technikai lépések nélkül. Nem is beszélve arról, hogy a demokrácia egy rohadt nagy katyvasz ezerféle többé-kevésbé működésképtelen irányzattal és néhány szép ideával, ami a maga tökéletességében még sosem valósult meg, de ez egy beláthatatlanul távoli probléma marad az egyiptomiak számára.

Szóval Mubarak ment, a tömeg fragmentálódott. A legtöbbeknek csak hónapokkal később esett le, amit már a kezdeteknél megemlített néhány olvasottabb, tapasztaltabb kolléga, hogy Mubarak félreállításával jól kibasztak egyetlen emberrel (kétség nem fér hozzá, jogosan), illetve egy pár emberrel, de a rendszer változatlanul ott marad. A katonaság, a helyi erős emberek továbbra is vezető pozíciókban, tízmilliók munka nélkül, egyre szegényedve, ráadásul a turisták is elhúztak innen, legalábbis elég szép hányaduk. Amal mesélte, hogy az egyik kairói piacon, már nem emlékszem a nevére, tavaly előtt még hordákban álltak a buszos turistacsoportok. Amikor pár hónapja odament beszerezni pár cuccot, két-három turiszttal találkozott összesen, az egyiptomi kereskedő pedig neki is turistaáron adta csak a portékát. Azért, mert a turista hozta a rendes profitot, viszont nélkülük az egyiptominak is árat emel, hogy ne kelljen becsuknia a boltot. Egyre több a koldus is.

A népek igazságérzetét eléggé bántja, hogy Mubi megúszta egy életfogyttal (így 85 körül, megrogyott egészséggel nem nagy kockázat). Halálbüntetést azért nem kapott, mert a bíróság – hogy, hogy nem – csak a fegyvertelen tüntetőkre való lövetést tudta ráverni, a 30 éves korrupciót és elnyomást valamiért nem. Nem annyira váratlan csavar a sztoriban, hogy a fiai teljesen megúszták. A gigantikus változásokról annyit, hogy a választásokon Ahmed Safik, Mubarak utolsó miniszterelnöke elég jó eséllyel indul csodálatos karrierje folytatásáért…

Több vélemény szerint Safik alatt rosszabb lesz, mint amilyen Mubarak alatt volt. Ez a fazon ugyanis papíron feltehetően free and fair választások során szerez hatalmat, és ettől kezdve a többség támogatására hivatkozva (ez valahonnan talán többeknek ismerős…) fölléphet a tüntetők és a bajkeverőnek nevezett csoportok, vagyis a választáson nem (rá) szavazó többség ellen – vizionálják a Safik-ellenes tüntetők.

Amal tavaly jól fizető gyógyszerészi állását adta föl azért, hogy ott lehessen minden tüntetésen, hogy politikai aktivistaként a szebb jövőt szolgálja. Már márciusi látogatásomkor, egy bő hónappal később is látszott rajta az elkeseredettség. Akkor már ő is látta, hogy rendszerváltás itt nem lesz. Néhány nappal ezelőtti beszélgetésünk túlnyomó részt arról szólt, hogyan tudná örökre elhagyni az országot.

modern nomad's guide

úgy kezdődött, hogy közel évtizednyi csavargás, munka, utazgatás és kocsmázás után egyre többen kezdtetek el érdeklődni, hogyan csinálom, hogy mindig ekkora a rocknroll körülöttem, ha menésről van szó. Elismerem, a blog és a könyv megíráshoz én kellettem, de a változatos és jobbára ismeretlen környezet, valamint az ott fellelhető csodálatosan kész emberek minden percben magukban hordozták a spontán kialakuló elmebeteg történetek lehetőségét.

Úgy két éve volt egy üres hónapom, és legjobb tudásom szerint összeszedtem és megírtam azokat a témaköröket, amik jellemzően felbukkantak az utazással kapcsolatban. Alacsony intenzitású (nem hivatalosan lusta) önmenedzsment és egy-két vállalhatatlan feltételeket támasztó kiadó elutasítása után a Jaffa legénysége egyből meglátta a benne fantáziát, és gyorsan és profin kiadtuk. A fantázia szerintem is benne van, amikor eszembe jutott ez a banálisan egyszerű felépítés, el nem tudtam képzelni, miért nem írta meg korábban senki ebben a formában.

Aki valamiért ideszokott, annak lesznek benne ismerős történetek, elmélkedések meg fényképek.


időpont
Vasárnap, 04.22.
14:00-15:00 Belényi Dániel: Útikönyv modern nomádoknak - könyvbemutató

helyszín
XIX. Nemzetközi Könyvfesztivál, a Millenáris B épületének földszintjén, a 31-es stand


És mindenkinek ezer hála, akik az utóbbi években biztattak, támogattak, jó tanácsokkal láttak el, munkát adtak, meghívtak sörre és még sorolhatnám.

after tsunami

Az elmúlt időszakban rengeteg minden történ t, sokfelé jártam, de írni nem volt energiám. Most - sajnos - csak egy komolykodós anyagra tellett. A most szombati (03.10) Nemzet hétvégi mellékletében jelent meg. A héten igyekszem összerakni egy vidámat is.

A császár szíve

„Öt nappal a cunami után készítettem ezt a képet ugyaninnen.” – szólal meg a mellettem álló japán fényképész bemutatkozás helyett. A kezében egy évvel ezelőtti magazin, a képen a szökőár utáni káosz. Együtt próbálunk viszonyítási pontokat találni a kép és a valóság között, de nincs könnyű dolgunk: egy évvel a katasztrófa után még mindig a terep megtisztítása zajlik. Ennek eredménye, hogy néhány ház kivételével simára gyalultak egy komplett várost.

Ahogy leszállok a buszról Otsuchiban, a szökőár által legjobban sújtott Iwate prefektúrában, szürreális filmélményeim jönnek elő. Kezemben egy cetli egy címmel, de ahogy a busz elmegy, érzem, nem lesz könnyű megtalálni. Egyedül vagyok, meg a közelben egy dohányzó férfi, aki nemsokára eltűnik. Se házak, se utcák a környéken, így sem emberek, sem címek. Balra havas tetejű hegyek, jobbra a Hirosimára emlékeztető padlóig letarolt település, ahol csak az utak aszfaltcsíkja, a fürdőszobák csempepadlója és a bokáig érő falmaradványok látszanak. Jobb ötlet híján elindulok a hegyre, hogy legalább azt lássam, merre érdemes elindulnom.

Otsuchi tizenötezres kisváros volt a Csendes-óceán partján. Olyan, ahova egyszeri turista sosem megy el magától, annyira távol van minden látnivalótól. Lakói halászatból éltek, idilli hegyek és egy jól védett öböl között. Valószínűleg saját eseményei miatt soha nem került volna a világsajtóba. Ám a cunami nyomán egyszer csak az egyik kétemeletes ház tetején landolt egy háromszintes kék katamarán, és az elrettentő kép egyből a térképre helyezte az addig nyugodt városkát.

A pusztítás nyomai már a tengertől valamivel távolabb, Kamaishiben kezdődnek. A városka főutcáján minden második épület bontás alatt, vagy már elbontva. Új házat egyelőre egyetlen egyet sem húztak fel. Az utcák kihaltak, az építőmunkásokon és a kávéautomatákon kívül semmi érdekes nincs rajtuk. A Nippon Steel hatalmas acélgyára megúszta a rombolást, talán ennek köszönhető, hogy a város aránylag működőképes. A szomszédos Otsuchi teljes iparát elmosta a cunami, így munkalehetőség sincs túl sok. Először a közértek épültek újjá, így legalább mindig van élelmiszer, forró leves, és néhány munkahely.

A japánok precizitásának legbiztosabb jele a törmelék szelektív elhelyezése. Külön halmokban áll a sitt, a beton, az aszfalt, a vascső meg az autóroncs. Mögötte gát, amögött a tenger, bizarr rendezettségben. A megmaradt romok között pedig igazi kincsek, az egykori lakók egykori életének maradványai. Aki nem tudott, vagy nem akart a háza romjai között keresgélni, mindent maga mögött hagyott. Ide nem jöttek fosztogató bandák, hogy az utolsó használható szeget is elvigyék. Inkább minden megmaradt szomorúan érintetlennek. Japánra egyébként sem jellemző a hétköznapi bűnözés, „ha történik valami utcai bűncselekmény, az másnap benne van a hírekben” – fogalmaz később egy Japánban élő diplomata. Matchbox, videokazetta, egy majong-kocka, színes üvegpáva, bivalykoponya, étkészletek, törött Buddha hevernek szanaszét. Körülöttük kagylók, hálódarabok, meg egy bója a második emelet plafonján. Ez mindennél jobban jelzi a szökőár erejét. „A cunami olyan hullám, aminek nincs vége.”

Otsuchi népességének tizede veszett oda a szökőárban, ebből több mint négyszázan a mai napig eltűntnek vannak nyilvánítva – ők azok, akik már sohasem kerülnek elő. Két héttel ezelőtt az ár által elhordott több millió tonna hordalék megérkezett Amerika partjaihoz, hogy kétség se maradjon a sztori vége felől.

A domb tetején lévő temetőben állva azt próbáljuk meg kitalálni a japán fényképésszel, hogy vajon hol épül újjá az egykor alattunk elterült város. A félelem és a pragmatizmus egymás ellen játszanak ebben az esetben. A választ végül a város alpolgármestere, Koshin Takahashi adja meg kérdésünkre: „Úgy döntöttünk, hogy a tengerparti részre nem építjük vissza a házakat. Az egész várost beljebb költöztetjük a völgybe, távolabb a tengertől, magasabbra. És az új épületeknek 7-10 méter magas betontalapzat kell majd.” A romokat 12 hónapja takarítják el. Ez alapján biztos, hogy a város átköltöztetése sem tart rövidebb ideig néhány évnél. Vagyis továbbra is hihetetlen mennyiségű pénzre és energiára lesz szükség, hogy újra kezdődjön Otsuchi hétköznapi élete. Ehhez helyi szakembergárdára is szükség van. A tengerparti városban a legnagyobb káosz közepette azzal is meg kellett küzdeni, hogy a szökőár nyomán eltűnt Otsuchi irányító testületének többsége. Nem volt elég ember, aki tudta volna, hogyan kell egy várost irányítani katasztrófa esetén.

A régóta a kezemben szorongatott cetlivel a helyi iskolát próbálom megtalálni. A semmiből felbukkan egy ember, az iskola nevét ismételgetve valami feldereng neki, majd kocsiba ültet, és odébb visz vagy öt kilométerrel, a szárazföld belseje felé. Itt érintetlenek a házak, a cunami helyett a téli csapadéktól leszakadt hegyoldalt próbálják biztonságossá tenni a munkások. Ha nem alulról jön a pusztítás, majd jön felülről. Itt a tengernél lehet válogatni a szökőár, a földrengés és a hegyomlás között. Végül némi bolyongás után meglesz az iskola is. Csakúgy, mint a helyi önkormányzat, ez is előre gyártott elemekből épült, eredeti helyétől jópár kilométerre. Az iskola két szárnya közt pedig egy napközi – a japánok gakudonak hívják.

„Japánban az állam vállalta magára az iskolák újjáépítését. Ez azonban nem vonatkozik a gakudokra, amelyeket emiatt más forrásokból kell finanszírozni.” – meséli Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet igazgatója a napközi átadóünnepségén Otsuchiban. „Jelenleg ez a teljesen fölszerelt gakudo a Magyarországról érkezett legjelentősebb adomány, amelyhez mintegy 120 ezer dollár értékben járult hozzá a segélyszervezet.” – mutat az iskola mellett álló épületre, ahol japán, angol és magyar nyelvű tábla hirdeti a magyar adományozók szolidaritását. Ehhez a Save the Children nevű szervezet helyi irodája hozzátett egy negyedrészt. A pénz a 300 milliárdosra becsült kárhoz képest elenyészőnek tűnik, de éppen jól jön egy teljesen tönkretett kisváros túlélőinek.

„Azok a gyerekek kerültek ide, akiket a városi tanács döntése nehéz szociális helyzetűnek ítélt.” – magyarázza a város alpolgármestere, Koshin Takahashi, hogyan választják ki azokat a gyerekeket, akik bekerülhettek a város egyelőre egyetlen napközijébe. Hogy a világ egyik leggazdagabb országában ki a rászoruló, azt nem pusztán a szociális helyzet, hanem a lakóhely is meghatározza. „A gazdagabb városok jobban tudják támogatni lakóikat. A szomszédos Kamaishiben például, aki havonta 12.000 jen alatt (33.000 forint) tud csak a gyerekére költeni, azt támogatják. De Kamaishiben van munkalehetőség, és az acélgyár miatt szép bevételre tesz szert a város. Otsuchiban csak halászati ipar volt, az elpusztult. Nálunk 10.000 jennél húzták meg a rászorultság határát.” A napközire már csak azért is szükség van, mert aki csak teheti, plusz műszakot vállal a munkahelyén, hogy apránként egyenesbe hozza az életét. „A gakudoba kerülésnél egyébként az is szempont, hogy mindkét szülő életben maradt-e, illetve hogy mennyire traumatizált a gyermek. Így valóban a leginkább rászorult gyerekeken és családjukon tud segíteni az Ökumenikus Segélyszervezet által épített napközi.” – teszi hozzá Lehel László.


„Mi van Fukushimával? Ott vagy már? Tényleg veszélyes a környék? Láttad az erőművet?” – ezeket a kérdéseket kapom telefonon, e-mailben. Európában minket csak ez érdekel. Szerencsére Japánban ilyen téren mindenki teljesen nyugodt, senki sem aggódik látványosan a sugárzás mértéke miatt. „Ha baj van, az állam majd figyelmeztet, tanácsol, evakuál.” – hangzik a közvélekedés, amiből sugárzik az erős államba vetett hit. Fukushima helyett sokkal inkább hangos a média Akihito császár szívműtétjével kapcsolatban. Tévéműsorok közben a képernyő alatt futnak a felépüléséről szóló legfrissebb hírek, és az emberek találgatnak, vajon rendbe jön-e annyira, hogy a szökőár évfordulóján megjelenjen a helyszínen, Iwate prefektúrában. Megnyugtató gondolkodásmód. Ha már valami folyik a médiából, valóban legyen inkább egy szívműtét, mint egy nukleáris baleset.

hayabusha samurai

De hol van a Suzuki Szamuráj?

Azt hiszem elnézést kell kérnem azoktól, akik sok vagy kevés szabadidejükből áldoztak arra, hogy ezt a blogot olvassák. Nekik jó pár hónap kimaradást kell kimagyaráznom. A jó hír az, hogy velem minden rendben, megjártam Brüsszelt, Törökországot, Etiópiát, Japánt, a rossz hír meg az, hogy nem eléggé.

Az utolsó sokkoló élmény egyébként Japánban ért. A világ leginkább lerohadt, mocskos, veszélyes és kényelmetlen fele már második otthonom. Ez után a Holdon sem kapnék kisebb kultúrsokkot, mint amit Japán okozott. A szolgáltatások színvonala olyan, hogy olyat még filmben sem láttam. Engem leginkább a fűtött vécéülőke nyűgözött le, állítható erősségű és hőmérsékletű ánuszmosó vízsugárral. Ez a civilizáció csúcsa, innen már csak lejjebb van.

Amikor lemásztam a repülőről a tokiói reptéren, gyorsan felugrottam az utolsó sebes vonatra a belváros felé. Ott metróra szálltam, és egyből kiderült, hogy Japánba nem érdemes pár napra jönni. A metró és a várost átszelő gyorsvasút hálózata igényel némi akklimatizációt. Először is megérkezik a paraszt (jelen esetben én), aki még sosem látott háromnál több metróvonalat (vagy nyolcnál többet). Itt van vagy 9, és amikor azt hiszed, hogy az összes színes vonalat ismered a térképen, rá kell jönnöd, hogy van egy legalább ugyanennyi vonalból álló vasúthálózat is, tök más megállókkal. A két térkép egymásra téve értelmezhetetlenül bonyolult, úgyhogy kénytelen vagy két térképet használni. Az mindenesetre gyönyörű pillanat lehetett, amikor a metrórendszer és a városi vasút működését összehangolták, hogy ne kelljen sokat várni egyikre sem.

A metró másik vidám jellegzetessége a kijárat. Nevezetesen minden nagyobb megállónak van vagy 6-8 kijárata, amit ha véletlenül benézel, reménytelenül ismeretlen helyen bukkansz fel - vagy ami még rosszabb, ismerős helyen, ahonnan magabiztosan elindulsz valahova, majd kiderül, hogy mégsem ott vagy, ahol lenned kéne. A kevésbé tehetséges tájékozódók simán elverhetnek pár napot metrózással és reménytelen álldigálással mindenféle metróközeli helyen. Az első pár napom nagyjából azzal telt, hogy magabiztossá metróztam magam, hogy egy nappal később megint bénán ácsorogjak egy ismerősnek tűnő sarkon, majd sikerélmények híján visszamenjek a metróba egy újabb próbálkozásra, hátha eltalálom a tuti kijáratot. Napokkal később már valamivel rutinosabbnak éreztem magam, de a megfelelő kijárat 100 százalékos eltalálásához talán még tokióinak lenni sem elegendő.

Megérkezésem után azonnal kajálni indultam, úgy este 10 felé. Teljesen saccra beültem egy olyan helyre, aminek nem volt kirakata és nem is vártam tőle semmit. Biztos, ami biztos alapon berendeltem egy üveg forró szakét - éppen fájt a torkom. Az étlap zseniális, minden krikszkrakszokkal van fölírva, de a jelek mellett egyértelművé teszi a választást a kaja fényképe, valamint a mellé biggyesztett ára is. A krikszkraksz neve egyébként kandzsi, elnézést, akinek szívügye az ilyen megfogalmazás. Percekkel később meghozták a bundás osztrigámat meg a sült tofut, és attól kezdve otthon éreztem magam.

Gif maker
Felfedezésképpen elmetróztam Shibuyába, ami az a bevásárlónegyed, aminek központja az az utca, amelyik minden tokiós filmben benne van. Az, ahol keresztbe van a zebra és mindenki összevissza megy, és még a legkorruptabb magyar politikus sem tudná kifizetni a havi villanyszámlát, annyira ki van világítva. Később betoltam egy negyedik emeleti iszonyatosan menő panorámaablakos koktélbárban egy tequila sunrise-t. "Csak" 10 dollár volt, de amikor láttam, hogy a sima tea is 8, úgy ítéltem, gazdaságosabb szeszre költeni.


A szeszre költés egyébként is sport. Az üzleti negyed szélén laktam, este 8 felé már elég sok sörhullát lehetett látni, 9 és 10 között pedig már mandinerbe jártak az arcok a fal meg a kocsik között. Szombat reggel öltönyös, nyakkendős, suvickolt cipős csávó aludt egy kirakat alatt. Ő volt az egyik a sok közül, aki nem jutott el egy kapszulahotelbe, hogy ott essen össze. Aki szeret minden este vicces részegeket látni, annak Tokió maga a paradicsom.


Ugyanilyen fazonokkal találkoztunk később egy másik csehóban, a metró mellett. A szokásos sztorikezdés (beültünk egy sörre) után rátaláltunk a legjobb sörkorcsolyájára, a bundás, rántott rákra, amit bundás sajttal és tofuval lehetett kérni, de én maradtam a sima ráknál. Na meg a még több sörnél. Később bejöttek a multinál végző öltönyös droidok, hogy a kezdeti visszafogottságot pár sörrel magas szinten levezessék. A Krawattenkommandónak nevezett háromfős különítmény két sör után már nyakkendővel a homlokon nyerített, láthatóan készen álltak arra, hogy a következő órákat öntudatlanul végigkaraokizzák. Szerencsére arról már lemaradtam. Amikor másnap ugyanott megláttak, volt némi feszélyezettség a levegőben, amit az aznapi első sör sikeresen föloldott.

A meló közben fölhívott északra (ld. előző bejegyzés), Iwate prefektúrába, amihez ki kellett használni a shikanzent, a gyorsvonatot. A fényezés helyett inkább csak annyit jegyzek meg, hogy a legnagyobb fless vele kapcsolatban akkor ért, amikor nem voltam rajta. Történt ugyanis, hogy az egyik állomásán várakoztam a peronnál. Az egy irányba haladó vonatok közül vannak gyorsabbak a nagyon gyorsnál, amelyek csak néhány helyen állnak meg. Normális esetben a kisebb megállókban csinálnak 1-1 "leállósávot" a megálló vonatnak, hogy ne legyen útban a nem megállónak. Az én állomásomon ilyen nem volt, derékig érő vaskorlát védett a vasúti pályától. A távolban feltűnt egy fényszóró, gyorsan közeledett, én meg éreztem, hogy menni kéne innen, de nem bírtam. Másodpercek alatt elment egy méterre mellettem a több mint kétszáz méteres szerelvény legalább 200-zal. Mintha egy repülő mellé álltam volna be. Apokalipszis...

Ja, és a nagy kapkodásban vettem egy jegyet, de nem volt rajta semmi infó nyugatiul, úgyhogy nem szálltam át, olyan gépen maradtam, ami nem állt meg a helyen, ahova mentem. A kaller azt mondta, no problem. Két perc múlva visszajött egy cetlivel, rajta a célállomáshoz szükséges csatlakozás adatai, és a jegyemen egy kandzsi, amivel ingyen tudtam eljutni a célig. Nyilván nem ők hibáztak, de tuti nem én voltam az első nyugati, aki benézett valamit a vonatozásnál. Így legalább eljutottam Moriokába is...

Utolsó nap éreztem úgy, hogy egy magamfajta szakadt kelet-európai fazonnak Tokió tiszta Disneyland. Igénybe vettem a skytraint, illetve itt nem emlékszem a nevére. Magasvasút a házak 4-5 emeleti szintjén, vezető nélküli panorámajárat. Ezzel sem lehet rossz melóba menni...

Előtte hajnalban elmentem a Tsukiji halpiacra, hogy csodát lássak, de nem jött össze. Maga a halpiac iszonyatosan nagy. Olyan fél 6 körül kezdődik az árverés, ahol a napi portéka nagyja elkel. Ide naponta 120 fakin' turisztot engednek be, előzetes regisztrációval, két turnusban, 2x20 percre. Esélyem sem volt. Amúgy reggel 9-től már nyilvános a hely idegeneknek is, de mivel 7 felé értem oda, nem volt kedvem két órát álldogálni, ezért jártam egy nagyot és föladtam a tervet. De azért megpróbáltam belógni, az első rendőrt kijátszottam, a második egyből lekapcsolt, udvariasan köszönt, kezembe nyomott egy térképet a piacról, angol nyelvű leírást, majd megkért, hogy erre most ne járkáljak és jöjjek vissza 9 után. Tutira lesz legközelebb, mert egy hét alatt csak az jött át, hogy szinte semmit sem láttam.

Tokió tisztasága mellett két dolog sokkolt még: a zaja és a közbiztonság. A zajnál nem is a zaj, hanem a zaj hiánya aggasztott. Minden halk, a vonat, az autók, nem hallod, nem érzed, amikor elindul valami. De a közbiztonság még durvább. Az utcán bringák lakat nélkül, kint padok, növények (a bringa nem, de az utóbbiak szerencsére Európában is előfordulnak). A követségről egy arc megemlítette, ha történik valami bűncselekmény, másnap benne van a hírekben...

Érdeklődőknek egy gyors útvonal, akinek van kedve utána nézni: Tokió-Kitakami-Kamaisi-Otsuchi-Shin Hanamaki-Tokió.

Legközelebb ha megyek, két dologra biztosan szükségem lesz: több időre, és rengeteg pénzre. Mert azt a szolgáltatást, amit ott kapsz, kőkeményen meg kell fizetni. De a legszebb benne az, hogy tökre megéri. Hazafelé a repülőn megint megnéztem a Lost in translation-t, jó volt, mint mindig, illetve most sokkal jobb, hiszen a helyek és helyzetek ismerősként tértek vissza, és akkor is röhögtem, amikor korábban nem.

iranian nomads

Nomads in the heart of Zagros

Just a few hours drive from Iran’s tourist gem Esfahan, you can meet the Bakhtiari nomads. Less and less people will continue this kind of traditional nomadic way of life, while tourism will discover this phenomenon within a few years.

To get the contact to the farthest place nomads reminded me those classic times what I read in my childhood. Although Bakhtiaris don’t live entirely in isolation and often interact with the outside world, our first steps followed the scripts of explorer novels. As we saw from the road a family’s Eagle’s Nest tent on the ridge, we turned into the valley, stopped the car, and then released the dog. ‘Then they come down.’ - said our driver, we spread out the blankets; we sat down and waited for the reaction. First, the nomad’s wild dogs came. Barking aggressively they approached but when they recognized our dog they slowed down, look at from a respectful distance and for a time kept the established status quo. When they came dangerously close we grabbed a piece of stone –and they always danced back. Seven or eight other human-eyes followed us from the hill. Since we don’t show hostility, our bodylanguage was relaxed, half an hour later a boy came down from the mountain for water to the creek. At the same time somebody started to wave upstairs. Our presence seems to have accepted the otherwise very curious Bakhtiari nomads, introduction should begin. Since then the dogs didn’t bother us – just they were observing when the stone is in our hands, they move further on, and when dry bread, then surreptitiously approach a few feet of distance between us.

We started our way from Esfahan, the heart of Iran to visit The Bakhtiari nomads. We left the north-south main road which is connecting Tehran and the Persian Gulf and took the less traveled roads to the chains of Zagros Mountains. Our first destination was Iran’s highest provincial capital, Shahrekord, situated 2,500 meters above sea level, and then heading to the west to reach the tiny Chelgerd which is the gate of the land of Bakhtiaris. After then there are no buildings, tourism is minimal, and it mainly means the neighboring Iranians. The nomads have not ruined by the distribution of money and gifts, and look at the stranger too much.

Closed heart of Persia

To go to the traditional tribal bakhtiari areas by car is the real luxury. Not primarily for the automobile rather because of the roads. The local tribes traditionally refused to build roads, thus impeding their subjection or the occupation of the area. The strategy was apparently successful because in history no one could conquer and hold this impassable land. Since there were no roads, the region more or less retains its closeness and wildness - the lack of infrastructure due to the present day make difficulties during the yearly wandering of the nomads, primarily landslides and floods.

The first modern explorers of the land of Bakhtiaris were the British in the middle of 19th century. The main reason of their interest was the strategic location because Persia was on the halfway between the former British India and Europe. The then British diplomats and adventurers agreed with the leaders of the Bakhtiaris, the smaller and higher ranking khans to build a trade route through their land. When they found oil in the 20th century, the relationship has worked already. The British quickly found themselves close the oil of Bakhtiaris and Persia. Because the tribe’s armed forces, strategic area and wealth of land was more important to them than to cooperate with the Tehran government, they initially negotiated directly with the tribes. The blossoming relationship is ended when in 1909 during the Constitutional Revolution the Bakhtiaris asked for help from the British against the central government. Then the British began to support Reza Shah’s centralization program, which the tribes have been considered as treason. Subsequently, the Shah tried to settle them in the spirit of modernism, who stood against it could become the easy victims of atrocities. The goal was the total assimilation because according to the official arguments only in the poor and backward states has nomads. Iran was a modern state even then. On the first road the Iranian army invaded the area. Checkpoints were established and the resistant tribal leaders were ended in Tehran’s prisons. Their long hair and long beards was shaved and they were forced to wear European cloths. The situation has changed only when Reza Shah turned into the background, when he became off-color because of his sympathy of Nazis. Then his son took his place. Some of the nomads returned to the traditional way of life, especially because it was not easy to change immediately the age-old pastoral lifestyle to the settled farming one. After the Islamic Revolution in 1979 the nomads had to leave again to their former nomadic lifestyle. The government began infrastructure development in their area, roads, bridges, telephone lines were built and the tribes received storages for cereals to make the settled lifestyle easier. Settled life has become more attractive to them - but not for those who have endured the lives of their wandering ancestors. Who did better finally? Is nomadic lifestyle sustainable? What kind of lifestyle is the choice for the next generation? These are the most important questions for the near future.

Cell phone, wristwatch, truck

Leaving Chelgerd we get off the map. Road is still running under the car, but there are just a very few tiny remote permanent settlements before us. The farthest one is Kholje village with a few hundred people at the end of the road, where the locals report that we are the third ‘strangers’ in the least decade. From there it's a footpath leading to the even smaller and more backward toward villages. The tents of nomads are appearing behind the first passes after Shahrekord. Those who live better with more animals they have black goat hair tents, but the less wealthy nomads are living in the Red Crescent’s military canvas tents which left behind after the Iraq war. The goat's hair is real luxury: in the rain it swells and not let through the water and in sunshine it become dry and air easily goes through the tent. It’s very difficult to estimate the living standards of Bakhtiaris through Western eyes. Families with hundreds or thousands of sheep are well-to-do in any case, as well as beekeeper nomads. According to the simple mathematics in the last case, if you have hundreds of hives, it comes out of each 80 kilograms of honey per year, and the price of one kilogram honey is 7 to 10 USD in Iranian Rial, it is easy to calculate the 60-70 thousand dollars in annual revenue. Of course it was my superficial calculation. The honey sellers are coming from far cities to buy up the products of a better harvest season – often traveling nearly 1,000 kilometer from Tehran.

Modern technology apparently broke into the Bakhtiaris, but this invasion is highly questionable of course. The pride of the men is the wristwatch, which is often stopped. But they don’t even need it, because they are following the natural order of living, therefore minutes are irrelevant and the walking distance is only measured in hours. They have the same connection with cell phones: valuable, shiny bauble what they can not charge, and is used only when they walk in the top of a higher mountain where they might have a little signal. Probably truck is the most useful icon of modern times. The romance quickly replaced with more practical things, and the family with the tents and other equipment is already onboard during the long journey over the mountains. The oldest and strongest men are with the flocks, if there is no place for the animals on the board.

The new guests of the family

When the wild dogs get used to our presence, at first a little boy, followed by two old women coming down to the stream to take water, and finally took a closer look at the Newbie travelers. They are filling their cans with ice-cold melted snow as they are squatting by the well. After a quick introduction they allow to build our tents next to theirs’. The children then bring down a donkey, he put on our backpacks. ‘Salam’ – greeting up yonder and the whole family are gathering around us and begin to laugh when they see our way of tent-building. It seems they make not much our gear. ‘Too small and too difficult’ – manages to briefly Mohamed Malek Azizi, the head of the family. Meanwhile, tells his wife to get ‘the’ better carpet for us, to settle on it, and offers tea. Mohammed arrived with the animals only two weeks before us from the neighboring Khuzestan province, from south-west. There, the summer heat is unbearable, burn the pastures but winter is pleasant - oppositely to summer lodging in Chahar Mahal and Bakhtiari province over the Zagros 3,000-meter passes range where summer is pleasantly warm but winter is bitterly cold with its -30 Celsius degree nights. A family packed up all of their equipments only to three horses and a donkey to cross the mountains. The nomadic life makes the man strong: Mohammed walk barefoot all night in the mountains, when he can’t sleep; he put the burning coal in his pipe by bare hand; and awakens me in the morning to shoot one of his pride, at least one hundred years old Bernard's gun.

We eat our breakfast in goat hair tents. The oldest woman makes bread, an other one makes yogurt. Bread is very simple: mixture of flour and water which is poured into a rounded piece of hot iron cast to bake. The disc-shaped dough is paper-thin, brittle, and is excellent with goat cheese. Half of the tent is open to the valley; the backside is a large piece of rock, so in fact only the roof and two side walls were constructed.

Hard life has a price: Mohammed seems good-humored old man, but he claims to be about 53 years old. For children, this is not necessarily an attractive way of life; they end up mostly in the most oil-rich province Khuzestan’s oil facilities after they settle and established the new life. But for Mohammed is not a question: mountains and sky is the tent, mentions several times, and finally adds: "I ​​can not be dragged away even by six horses." He touches the fire, and put more coals to the pipe by bare hand.