hurrá, nyaralunk!

A fantasztikus Kabul

Afganisztán köztudottan nem vidám hely. Volt itt 25 év háború, részben polgár, részben a szovjetek elleni, volt (és van) Talibán, aztán meg ide jött mindenki a bosnyákoktól a nepáliakig, mint katona, mint ENSZ, mint NGO, mint befektető. Élnek itt nagyrészt pastuk, kisebb részben tadzsikok, üzbégek, hazarák és türkmének, még kisebb részben még kisebb törzsek százával, akik egymás hatalmi ambícióit törögetik le különböző módon. Aztán vannak itt szép számban szunniták, síita hazarák, szúfik, szikhek és Kabulban még egy zsidó is.

Északról a túlbürokratizált posztszovjet diktatúrák, nyugatról az atomkeményen Amerika-ellenes Irán, a többi részről meg a kétarcú Pakisztán veszi körbe az országot, beszorítva ezzel a drog, az atom és a szélsőséges iszlamizmus virtuális arany háromszögébe.A nők lassan kezdenek magukhoz térni, a tömeggyilkosok és a hadurak (általában értsd: drogbárók) a parlamentben ülnek, az utak lassan épülgetnek, az emberek gyorsabb változást akarnak és egyre rosszabb a közbiztonság. Nagyjából ezek az okai annak, hogy miért nem Afganisztán a legkiemeltebb turistacélpont Thaiföld után.

2006. februárjában valamelyik hajnalon egy TU 154-es landolt a taskenti repülőtéren. Még mindig azon kacarásztam, hogy 3 hetes levelezés és több bécsi látogatás után is csak 3 órával a ferihegyi indulás előtt szíveskedtek kiadni az üzbégek a vízumot. Bécsben. Az afgánokhoz elég volt pár telefon és 5 óra…

A reptér monitorjain a Félelem és reszketés Las Vegasban ment oroszul, ami megadta az alaphangulatot a következő három hétre. Szamarkand egynapos érintésével, 750 kilométeres taxizással (50 USD) értünk Termezbe, az afgán határhoz az Amu Darja partjára. Először tévedésből a kikötőbe keveredtünk, ahol mindenki bámult és rajtunk röhögött, valószínűleg azért, mert olyan 20 kilométerrel mellélőttük a határátkelőt. Minden taxis 50 dollárért ajánlkozott, de kitartásunk meghozta gyümölcsét, és fél órával később már az elektromos kerítés tövében, kalasnyikovos üzbégek szájtátása közepette ettük utolsó otthonról hozott kolbászunkat. Alig félóra séta, orvosi vizsgálat (–„Van valami baja?” – „Nincs.” – „Jó, itt a pecsét.”) és háromórás szétpakolás után már sétáltunk is át az Amu Darja hídján. Várt minket az ország, ami az elmúlt időszak hírei szerint a legkellemetlenebbek egyike egy nyugati számára.

Alig egy héttel indulásunk előtt a dán karikatúra-botrány miatt csaptak fel az indulatok, majd pár nappal később újabb fotók kerültek a nyilvánosság elé az Abu Ghraib börtönbeli kínzásokról. Ugyanekkor irakiakat vertek a britek Bászrában. Afganisztán volt addig az egyetlen hely, ahol pár nappal korábbi komoly összecsapásokban halálos áldozatok is voltak. Tüntetések Kabulban, Maimanában, drogháború délen, harcok a tálibokkal délen és keleten. Ideális időpont a vizitre, mi meg csak a fogunkat szívtuk, csak ne nézzenek dánnak, csak ne nézzenek dánnak…Hairatanban, az afgán oldalon már nem volt idő gondolkozni ezeken. Megjelent két dzsip, hogy a város hírszerzési főnökéhez vigyen minket. Erről a programról egyikünk sem tudott, de ha már így adódott, nem hagytuk ki. Akbar Khan géppisztolyos testőrei kíséretében jelent meg, akik a szemünk láttára szinte megszállták az épületet. Rövid beszélgetésünk alatt mosolyogva megnyugtatott, hogy semmi bajunk sem történhet, ez egy biztonságos hely, garantálja a sértetlenséget. Nagyon hangzatos kijelentés, csak nem lehetett komolyan venni. Szerencsére igaza lett.

A következő napok azzal teltek, hogy Mazar-i Sharifban és környékén a Vöröskereszt prodzsektjeit látogattuk végig. Dari Zindaz völgyben, mintegy 100 kilométerre Mazartól délre egy kiskölykökkel teli iskola fogadott. A Nemzetközi Vöröskereszt tartott nekik felvilágosító előadást az aknaveszélyről, azonban viszonylag kevesen vették komolyan, legalábbis szinte mindenki minket bámult, amikor megérkeztünk. A tantestületben mesélték (és a Világbank adatai is erről szólnak), hogy az iskolák 80%-ában nincs víz és áram. A tanárok a legtöbb helyen három műszakban tanítanak, átlagosan 40 gyereket osztályonként. A havi fizetésük mindezért 50 dollár, ami még elegendő is lenne egy kenyérkereső férj és egy kis család mellett, ez azonban a legritkább esetben van így. Ebből a pénzből sokan 8-10-12 gyermeküket tartják el egy aknától megrokkant férjjel, vagy pedig háborús özvegyek. Okolják is az NGO-kat, hogy szép, hogy ennyi új iskolát építenek, de hogyan tanuljanak ott a gyerekek víz és áram nélkül? Jómagam is láttam kisgyereket az iskolaudvaron sáros pocsolyából inni…

Napokkal később már Kabulban találtuk magunkat. Ebben is a Vöröskereszt keze volt, ugyanis hetente két gépük szállít utasokat Mazar-i Sharifból a fővárosba. Előrelátásból gondoskodtak megfelelő pakisztáni vízumról is, mivel a karikatúra-botrányt követő tüntetések miatt kellett egy alternatív célpont Kabul helyett, hátha ott túl forró lesz ott a talaj. Ez a menedék Pesavar lett. A sors fintora, hogy a gép indulásának napján derült ki, hogy mégis inkább másnap repülhetünk, ugyanis éppen Pesavarban 75 ezres tüntetés volt nem éppen a békésebb fajtából, és kellett az Aircraft evakuálni a Vöröskereszt ottani munkatársait. Ha az ember repülővel érkezik, lenyűgözi a táj, Kabul ugyanis hatalmas kopár hegyek közé van szorítva. Innen még csak a magasra épült vityillók és a kaotikus belváros rengetege látszik, az állandó hangzavar, az életveszélyes közlekedés és a levegőben lévő por és fekália nem. Aki nem tudja értékelni a repülőtér épületének betonkockáját, jobban teszi, ha megbarátkozik vele, mert sokkal szebbel nem fog találkozni a városban. Ami szépség volt, ma már romokban. Esetleg nem romokban, csak kellőképpen, mondhatni festőien szétlőve. Ilyen a királyi palota és Nadir Sah mauzóleuma is, ahonnan szintén a gyönyörű kilátás feledteti el a valóságot. A benne lévő épületek nem különösen érdekesek, de még mindig sokkal változatosabbak, mint mondjuk egy szovjet panelvárosban, aminek egy szelete azért valahogy ide is került a Mikrorajon nevű városszéli panelcsoda képében. De ami a legjobb, hogy van benne élet, legalábbis nappal. Éjszaka nem járkál az utcán senki, csak a hosszú útról megérkező afgánok, éjszakai járőrök és részeg nyugatiakat szállító Safetaxinak (valóban safe) nevezett szolgáltatók... Helyi ismerősök, előre leszervezett programok és megfelelő mennyiségű pénz nélkül Kabul nehezen élvezhető.

Van pár múzeum – szó szerint pár, nem kifejezetten érdekes mind, amióta a tálibok kultúrsokkot okoztak a világnak azzal, hogy elpusztítottak mindent, ami nem volt eléggé muszlim nekik, többek között a Bamijani Buddha-szobrokat vagy a Régészeti Múzeum egyedülálló gyűjteményét – néhány mauzóleum, kertek, temetők, mecsetek és pár szétlőtt palota, valamint az állatkert, amin még a National Geographicosok is sírva fakadtak. Egy magyar számára szívdobogtató látványosság lehet még Stein Aurél sírja, ami azért nem egész napos program, tekintve, hogy kis brit temetőben nyugszik, ahova ritkán tévednek más látogatók. Fanatikusok még kívülről megtekinthetik az ENSZ Afganisztáni Missziójának a központját, ahonnan ’96-ban a tálibok kirángatták az oda menekült Nadzsibullah elnököt, hogy aztán csúfosan föllógassák. Ha minden érdekel, 3-4 nap alatt megnézheted. Körülbelül ennyi az az időmennyiség, amit egy nyugatról beesett turista első nekifutásra aránylag kényelmesen el képes viselni a városban, legalábbis én mindkétszer a negyedik napig bírtam hasznosan tölteni az időmet.

Ami ezután következik, ahhoz sok pénz kell és némi helyismeret. Az Afganisztánban megtámadott turisták száma talán a legalacsonyabb a világon, ehhez azonban nem árt figyelembe venni, hogy évente mindössze néhány tucat eltévedt vándor lép be az országba. A biztonság sokba kerül, egy legolcsóbb védett szoba átlagosan napi 50 dollárba. A nemzetközi szervezetek erődítéseket építettek a központjaik közé, ami homokzsákokkal megtámasztott falat, szögesdrótot, külső fegyveres és belső fegyvertelen őrt jelent. Ebben a rendszerben legfeljebb tankkal lehet kárt tenni, de ez az utóbbi időben nem jellemző Kabulban.Ami elviselhetővé teszi az életet egy évekig ott dolgozó ENSZ-es számára, az nem más, mint a gondosan elfedett „otthoni” körülmények. A nagyjából négy méter magas mocskos fallal, szögesdróttal és kalasnyikovos őrrel körülvett csillivilli szökőkutas luxuskertek, ahová afgán nem teheti be a lábát, például pont ilyen helyek – a legnépszerűbb a l’Athmosphere (jól berúgtam, jaj). Vagy a kényelmes lakások biliárd- és pingpongasztallal, a kötelező bunkerrel és házimozival szintén a tartós ittlét elviseléséhez szükségesek. De a legjobbak azok az éttermek, amelyeknek semmi jele sincs az utcán, és csak a bennfentesek ismerik őket. Ezek az ENSZ által ajánlott helyek a saját munkatársaik és az NGO-k számára. Az árak, a kiszolgálás és a választék európai, az őr, a pincér és a csapos afgán. Van itt minden, spanyol konyha, Heineken, wifi, egyedül az erdélyi törkölypálinka hiánya miatt szomorkodtam egy kicsit. Kabulnak ez az arca mintha félig illegális lenne, legalábbis ami a szabadosságot illeti. Ide aztán nyugodtan kiöltözhetnek a nők nőnek, dzsip hozza-viszi őket, esetleg valami megbízható taxi, és nyugodtan lerészegedhetnek együtt a férfiakkal anélkül, hogy kövezés lenne a vége. Alkoholt máshol nem is nagyon lehet szerezni, bár egyes hotelek mellett lévő boltokban pult alól adják a jó erős Baltika 9-est, ami garantáltan lapra tesz – ha máshogy nem, hát anyagilag.

A város veszélyeire állandóan felhívják a figyelmet. Az elsődleges célpontok az amerikai katonák, de nem árt tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy egy afgán számára minden fehér ember amerikainak tűnik első ránézésre. A kockázat abban rejlik, hogy az egyébként barátságos és vendégszerető afgánok között megbújnak ahhoz hasonló szélsőségesek is, mint amilyenek például az iraki tevékenységük miatt a nyugati médiában fegyveresen megjelenő alakok, akik a képeken a zsákos fejű térdelő újságírók és kamionsofőrök mögött szoktak állni. Hónapokkal ezelőtt például izgulhattunk elrabolt nepálig gurkákért és négy albán segélymunkásért is, ez utóbbiakért sajnos hiába, ugyanis meggyilkolták őket a tálibok, míg afgán kísérőiket szabadon engedték. A két német zsurnaliszta nem volt ilyen szerencsés a nyáron. Igaz velük Kandahár környékén történt mindez, amihez képest Kabul jobb helynek számít. A külföldiek elleni nagy irtó hadjárat eddig elmaradt, a legtöbben ugyanis felismerték, hogy a nemzetközi haderő, az ENSZ és a segélyszervezetek igenis képesek segíteni az országon, még akkor is, ha a helyiek szerint nem elég fürgék és nem elég hatékonyak ebben. A legbiztonságosabb bérelt kocsival és sofőrrel járni a várost, de ettől el lehet tekinteni abban az esetben, ha nincs sok vesztenivalója az embernek, mondjuk, ha csóró turista. Ez az a kategória, ami a legtöbb Afganisztánban tartózkodó ember számára (értsd: helyiek és nyugatiak egyaránt) abszurdum, bár a magyar katonák meséltek olyan norvég házaspárról, akik a mézesheteiket töltötték itt, csak hogy egy extrém példát is említsek. Egyik este, sötétedés után akartam mandarint venni, amihez a szállásunk mellett működő étterem vezetője mellém adott egy 15 év körüli türkmén gyereket, hogy vigyázzon rám. Igazán meghitt séta volt egy feleakkora gyerekkel a sötét Kabulban, de tény, hogy annyira bebeszélték, hogy jobb így, hogy biztonságosabbnak éreztem, hogy ott van.

Potenciális veszélyforrás a közlekedésben való részvétel, azaz minden olyan cselekvés, ami a szállodai szobán kívül zajlik. Ehhez persze hozzá lehet szokni, azt a szabályt figyelembe véve, hogy mindig az erősebb járműnek van elsőbbsége. Ez alól kivételt képeznek azok a katonai dzsipek, amelyek aljas módon gépfegyverrel és konvojjal a hátuk mögött kényszerítenek útfélre soktonnás telepingált teherautókat. Szerencsére az állandó dugók miatt a haladási sebesség meglehetősen alacsony, sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy gyalogos átkelésnél egy kocsi odanyom egy másikhoz, mint hogy százhússzal elgázol. A közlekedésben nem is ez a rossz, hanem a legfinomabb kendőn is áthatolni képes por. A mérések szerint a városi levegő 60%-a ilyen, és ennek a 80%-át alkotja az a fekália, amely a csatornázás híján előbb-utóbb az utcán köt ki, aztán a nap kiszárítja, a szél felkapja, és máris a tüdőbe kerül. Mindezt kombinálva egy 45 fokos nyári nappal vagy mínusz 20-30 fokos téli hideggel és egy 1800 méteres tengerszint feletti magassággal mindjárt kellemesebbnek tűnik egy pohár sör a kora tavaszi Firenzében. Más veszély nem nagyon leselkedik a gyanútlan utazóra. Ha valaki véletlenül angolul szólítja meg, nagy a valószínűsége, hogy az illető a kabuli egyetem orvosi karának hallgatója és minimum középosztálybeli. Nagyon meg tudnak lepődni azon, ha az első üdvözlő körök lefutása után felállítjuk nekik ezt a diagnózist. Ezek már nem azok a szakállas fickók, akiket a filmeken lehetett látni mudzsahid harcosként – legfeljebb az apjuk volt ilyen. Nem is azok a szigorú és fanatikus Hekmatjar-tekintetű titánok, akik a pakisztáni medresszékből kikerülve élik zűrös életüket. Farmer, ing, bőrdzseki és borotvált fizimiska, mintha Stallone jött volna divatba megint.Pár nap után feltűnnek a város apró finomságai: hajnalban a parkban kocogó emberek, a Törzsi Ügyek Minisztériuma előtt álló turbános atyafiak, a katonai járőrök biztonsági intézkedései, vagy a kínai éttermeknek álcázott kínai kuplerájokba járó zsoldosok apró-cseprő ügyei. Mindezek valahogy élhetővé, talán még szerethetővé is teszik Kabult, igaz csak pillanatokra…

Ilyen pillanat például, amikor az utcán megállunk beszélgetni egy helyi fazonnal (csak fazonnal, nővel soha). Normális esetben külföldi nem tesz ilyet, mert vagy kocsiban ül, vagy életveszélyben érzi magát és siet. A legegyszerűbb „Merre van a …?” kezdetű kérdés másodpercek alatt 20-30 fős tömeget képes generálni, ami vita esetén duplájára duzzadhat. Ennek legfőbb oka, hogy kellőképpen ráérnek az emberek. Itt elképzelhetetlen, hogy a borbély, a szakács vagy az eladó ha valami érdekeset lát az utcán, nem megy oda közelről is megbámulni, félbehagyva ezzel minden aktuális tevékenységét, amit itt munkának hívnak. Ilyenkor az érdeklődő rengeteg impulzust kap nagyon gyorsan. Egyrészt megpróbálja kitalálni, hogy ekkora társaságban mekkora veszélyben van, másrészt igyekszik tartani a frontot az egyszerre érkező kérdések tengerében. Ilyen tömegben lehet egyébként a legjobb portrékat készíteni, az afgánok ugyanis hamar beőrülnek, ha fotózzák őket. Az első kép után már ők kérik a következőket, és egy digitális kamera kijelzőjével hosszú időre le lehet kötni egy kisebb csoportosulást. Az ilyen kaland vége mindig ugyanaz, bár érdemes lenne megismerni azokat a körülményeket, amelyek között olykor elrabolják az embereket. Az átlag afgán persze nem tesz ilyet, de éppen ebben rejlik a kockázat, hogy mikor nem átlag afgánnal hoz össze a balszerencse.

Összességében érdemes tehát meglátogatni Kabult, mint tette ezt Stein Aurél vagy a hippik a ’70-es években, igaz ők más megfontolásból mentek oda más körülmények között. A hippik India felé menet álltak meg, a híres afgán hasist szívni. Ma már nem vetemednek ilyesmire, és repülővel mennek Delhibe vagy Katmanduba, Stein pedig egy komoly ember volt, aki a világért sem cserélte volna le a könyveket dzsointra. Néhány napos tartózkodás után Kabult elhagyva kitérőt tettünk Bamijanba a tálibok által lerombolt Buddha szobrokhoz, és még azon is túl. Mosolyogtak az istenek, a téli Hindukusban egészen meleg napsütés és kellemes idő fogadott, ami az út végére havazással tért vissza a normális kerékvágásba. A 150 kilométeres utat 8 óra alatt sikerült teljesíteni terepjáróval, és áldottam a szerencsémet, hogy amikor legutóbb erre akartam jönni helyi tömegközlekedéssel, nem tettem meg. Afganisztánnak ez a középső része a hazarák birodalma. Ez az a népcsoport, amelyik Dzsingisz kán leszármazottjának tekinti magát, és rengeteget harcolt és szenvedett síita hite miatt. Mongoloid vonásaik és szőrzetük miatt volt bajuk a tálibokkal is, ugyanis a genetikai adottságaik miatt nem tudtak megfelelő szakállat növeszteni. Bamijan „city” a központja Közép-Afganisztánnak. Az elmúlt évezredek alatt itt találkozott a zoroasztrianizmus, buddhizmus, a hinduizmus és az iszlám, és a Selyemút is vezetett erre. Bamijan ma az adatok szerint százezres város, gyakorlatban ez nem látszik, a maximum kétemeletes házak és az egyutcás szerkezete miatt. Ha nagyon siet az ember, egy óra alatt kényelmesen végig lehet nézni a Buddhák helyeit. Maga a város a világon semmilyen érdeklődésre számot tartó objektummal sem rendelkezik, ennek ellenére kellemes napokat lehet itt tölteni a környéken barangolva, vagy a csajkanák valamelyikében ülve. Ez utóbbiak a teaházak, amelynek padlóján törökülésben teát és kebabot fogyaszt minden jóravaló helybéli az elmaradhatatlan mazsolás rizzsel. Szükség esetén éjszaka aludni is lehet ilyenben, sőt akár szobát is bérelni. Ez utóbbi megoldás nagyon kényelmes, ugyanis a konyhából nyílik be ablak, így ébredés közben, fekvésből is lehet reggelit rendelni.

Ahogy lassan szorított az idő, hogy visszaérjünk Mazar-i Sharifba, úgy döntöttünk, visszafelé nem megyünk be Kabulba. Útközben már többször is feltűnt, mintha ebben az országban mindenki ismerne mindenkit. Ezt kombinálva a biztonsági szempontokkal, nevezetesen hogy ne használjunk ismeretlen sofőrt és hasonlók, elég nehézkesnek tűnt az utazás. De a gyakorlat azt igazolta, hogy talán mindenki mindenkit ismer. Még a Vöröskeresztnél ajánlottak nekünk egy megbízható tolmácsot. A tolmács ajánlott egy megbízható sofőrt, nyilván az egyik barátját, hogy legyen neki is jó. Aztán kellett volna egy másik sofőr, aki fölvitt volna északra, de az is került hamar. Kabultól nagyjából 120 kilométerre szinte saccra megálltunk egy falu szélén, és amikor híre ment, hogy Mazarba megyünk, elő is került egy fickó, aki – hogy, hogy nem – vezetőnknek az egyik barátja volt, természetesen „megbízható” sofőr. Hittem is a dolgot, meg nem is, de egy próbakérdéssel kiderült, hogy valóban ismerik egymást. Innen nem volt más hátra, mint mobiltelefonon bediktálni a rendszámot mazari barátunknak, aki két perc múlva azzal hívott, hogy a kocsi a helyi rendőrfőnök nevén van. Ettől kezdve nem is kérdeztünk többet.

Valahogy még útba ejtettük a Pandzsir-völgyet, ahol Ahmed Sah Maszúd odavert párat a vörös hadseregnek. Maszúd sírját is megnéztük, ha jól tudom, Badakhsanban robbantották föl, de áthozták ide. A sír már megépült, mi még csak a puszta téglafalakat láttuk.

Háromhetes, aránylag izgalommentes utunk végére kellett egy slusszpoén, amit az üzbég bürokrácia mindig képes produkálni. A Mazar-i Sharif piacán vett dokumentarista jellegű videocédéket az utóbbi afgán háborúkról elég hamar kiszúrták az üzbég határőrök, és azonnal elkobozták egyikünktől. Zene van rajta – mondtam az őrnek, aki erre visszaadta az enyémeket. Bő óra várakozás és semmittevés után jött egy magasabb beosztású tiszt azzal a szöveggel, hogy nagy bajban is lehetnénk, mert a cédéken államtitkok vannak (valószínűleg olyan dolgokat láttak, ami rossz fényt vet Üzbegisztánra vagy egyes politikusaikra). Nyilván nem kellett volna balhézni velük, hogy adják vissza a cuccokat, mert nem kémek vagyunk, és legálisan vettük a piacon, de sajnos nem így történt, így hamar kiderült, hogy nálam is vannak ilyenek, ezért elvették azt is. Ezt félórás telefonozgatás követte (Üzbegisztánból, magyar kártyáról, üzbég vonalast), majd kiegyeztünk egy döntetlenben: az egyik sorozatot megtarthatjuk, a másikat eldugjuk a többi cédé közé, és nem vesszük elő. Ha esetleg bukunk vele, akkor minden a mi felelősségünk. Így esett, hogy fogtak kémeket meg nem is, mi meg az állítólagos államtitkokkal együtt felszálltunk a TU-145-re Moszkva felé.

bosnyák vakond projekt

Az alagút végén

El tudjátok képzelni, hogy egy többszázezres várost egy 800 méter hosszú, másfél méter magas alagúton keresztül látnak el, kézi erővel húzva-vonva több tonna élelmiszert, gyógyszert, fegyvert? A helyszín Európa, a XX. század utolsó évtizedében.

Sötét pincében, lőszeres ládákon ülve drámai képsorokat vetít a tévé. A jugoszláv hadsereg a környező hegyekből lövi a védtelen Szarajevót. Nehéztüzérség bombázza a lakótelepet, az ott élők fedezékből fedezékbe rohanva vagy éppen a gránátok szaggatta aszfalton szlalomozva, őrült tempóban vezetnek céljukhoz. Később egy teljesen szétlőtt házat mutat a televízió. A pincéből fegyveresek rohannak elő, egy idős asszony vizet ad nekik, majd eltűnnek a lövészárokban.

„Ő a nagymamám. És képzeljék el, a mai napig életben van. Hála Istennek.” – teszi hozzá Edis Kolar Szarajevó Ilidzsa nevű külvárosában. Az ő otthonukat jelölték ki arra, hogy egy szigorúan titkos alagút kezdőpontja legyen. Ez az alagút mentette meg a várost – ha a szétbombázástól nem is, de legalább a még nagyobb vérveszteségtől és az elfoglalástól biztosan.

A Kolar család házának szétlőtt homlokzatát a háború óta nem hozták rendbe, náluk mementóként – a legtöbb háborús pusztítást már sikerült eltüntetni Szarajevóban. Edis Kolar, a család feje levezet a pincébe, ahol a fenti képsorok villódznak. Ő pedig visszamegy a ház elé, fogadni az újabb látogatókat.

Miután a szerbek bekerítették Szarajevót, Alija Izetbegovics elnök és a bosnyák kormány tudta, nem várhatnak külső segítséget, így maguknak kell gondoskodniuk az ellenállásról. De hogyan tudnak a fegyvertelen vagy egyszerű kézifegyverrel rendelkező lakosok szembeszállni Európa negyedik legnagyobb szervezett fegyveres erejével? Miután a repülőteret is elfoglalták a szerbek, a várost teljesen körbezárták. Az ostromlott városban nem volt víz, élelem, gyógyszer, áram és gáz. A pokollá vált városi élet csak akkor enyhült egy-egy békésebb napra, amikor valami nemzetközi szervezet tisztviselője jött megnézni a romokat. A szarajevóiak abban reménykedtek, ennek hatására jön majd a nemzetközi beavatkozás, de ezeknek végül sosem lett eredményük. A tévé közvetítette az eseményeket, de a külvilág nem akart róla tudomást venni. Egyetlen pozitív előrelépés azonban mégiscsak történt. Az ENSZ 1992 júliusában átvette a repülőtér ellenőrzését a szerb erőktől. Ratko Mladić tábornok ugyan azzal a feltétellel engedte át a repteret, hogy azt kizárólag az ENSZ céljaira használhatják. Mégis hatalmas stratégiai jelentősége volt a bosnyák hadsereg számára, ugyanis a repülőtér az ostromlott város és Bosznia szabad területei között feküdt. A bosnyákok megpróbáltak az éj leple alatt átvágni a reptéren, de legtöbbször elkapták őket.

A szarajevóiak nem értették, „hogyan hagyhatja az ENSZ a várost mindenféle utánpótlás nélkül létezni, és hogyan állapodhatott meg a szerbekkel olyan feltételekről, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tették az utánpótlás beszerzését. Mindenképpen szükségük volt arra, hogy közlekedni tudjanak a repülőtéren át. A gyengén felfegyverzett bosnyák katonák nem voltak elég erősek, hogy kitörjenek, sem a kint rekedtek ahhoz, hogy bemenjenek.” – tükrözik a szarajevóiak hangulatát és esélyeit az alagútról készült kiadványban lévő sorok. A bosnyák hadvezetés eredeti ötlete szerint a kifutópálya alatt húzódó lecsapolt szennyvízcsöveket lehetett volna alagútnak használni, de nem találták meg a repülőtér terveit, így más megoldás után néztek: ez lett a repülőtér alatti alagút.

1992 végén kezdték meg az ásást. A terv szigorúan titkos volt, amelyben nem lehetett hibázni és kockáztatni a repülőtér biztonságát és stabilitását. Két irányból kezdtek ásni, Butmirből és Dobrinjából. Az eszközök hiánya, az állandó bombázás és egyéb problémák gátolták a haladást. Akkortájt kevesen hitték el valójában, hogy az ötlet beválik. Ennek ellenére a munka folytatódott, kizárólag kézi szerszámokkal, csákánnyal és lapáttal, közben növényi olajjal világítottak.

A terv titkossága miatt kevés forrást használhattak – annyira titkos volt, hogy maga Izetbegovics elnök sem tudott róla 1993 márciusáig. Amikor azonban tudomására jutott, több felszerelést és munkaerőt szerzett. Április végén Ilidzsa városrész civil védelmi egységei is munkába álltak, majd később Miljevina és Közép-Bosznia bányászai csatlakoztak az ásókhoz, akik így már három műszakban tudtak dolgozni a nap 24 órájában. A legnagyobb problémát a talajvíz jelentette. Mivel az áramellátás akadozott, a vizet kézi erővel kellett kimerni, vödrökkel és dobozokkal. Ahogy a munka előrehaladt, beszereztek egy kis generátort, ami biztosította az alagút áramellátását. A Dobrinjai oldalon összegyűjtötték a vasat a szarajevói gyárakból, hogy a belső falakat megtámasszák velük, fa azonban nem volt. a túloldalon, Butmirban épp ellenkező volt a helyzet, vasat alig találtak, így az Igman hegy fáit kellett kivágni hozzá. A kiásott földet talicskával hordták el.

Ahogy a munka egyre jobban a végéhez közeledett, az alagút létezésének híre kiszivárgott a szerbekhez, akik a munkaterületet állandó bombázás alatt tartották. Minden nehézség ellenére 1993. július 30-án este kilenckor a két oldalról ásó ember megérintette egymás kezét valahol a szarajevói reptér alatt. Ettől kezdve a városnak volt egy kis, ámde biztonságos kijárata Butmir városrészbe, és onnan a szabad területekre.

Összesen 2800 köbméter földet ástak ki, és 170 köbméter fával és 45 tonna vassal dúcolták alá a 800 méter hosszú és átlagosan másfél méter magas alagutat. Az alagút elkészültének estéjén 12 tonna hadianyagot vittek be a városba. Az alagútban volt telefonösszeköttetés a két vége között. Civilek is használhatták, csak az 1. számú hadtest parancsnokságától kellett rá engedélyt kérniük. Eleinte mindent kézben és háton szállítottak, élelmet, cigarettát, olajat, lőszert, fegyvert, gyógyszert. Később síneket fektettek, és csilléken tolták át az utánpótlást. A kocsikat nem volt könnyű mozgatni, és a talajvíz továbbra is problémát okozott. Gyakran térdig érő vízben kellett átkelni. Az alagút néhányszor plafonig megtelt vízzel, és napokra be kellett zárni, végül egy nagyobb szivattyút szereltek be.

A járatban egyszerre csak egy irányba lehetett haladni. Alkalmanként 20-1000 ember kelt át, általában 50 kiló, Horvátországból szerzett élelmiszerrel a hátukon. A folyamatos bombázások miatt általában éjszaka használták, és minden éjjel 20 tonna anyagot tudtak bevinni a városba. Amikor Szarajevóban kevés volt az olaj, vezetéket fektettek le az alagútban. Tartálykocsikból pumpálták át a butmiri oldalról a Dobrinjiában lévő tartálykocsikba. Ez volt a legkockázatosabb akció az összes közül, ugyanis ha véletlenül egy bomba eltalálja valamelyik kocsit, akkor a robbanás mindent elpusztít az alagútban és körülötte. Szerencsére a bombák sosem voltak eléggé pontosak.

A német kormány elektromos kábelt és szakértőket küldött, így az alagúton keresztül 12 megawattos magasfeszültséget tudtak a városba vinni. Ettől kezdve viszont a magasfeszültség és az olajvezeték miatt civileknek veszélyessé vált az átkelés.

A háború alatt háromszor, az UNPROFOR közbenjárásával a szerbek és a bosnyákok megállapodtak abban, hogy nyitnak egy utat a repülőtéren keresztül. Ez volt az úgynevezett „kék út”, amelyen csak élelmiszert szállíthattak keresztül, és csak civilek használhatták. Ezt egy szerb, egy bosnyák és egy UNPROFOR katona ellenőrizte. Az alagúton eközben a katonák jártak ki-be.

Edis Kolar 18 éves volt akkoriban. 1992 áprilisában a jugoszláv hadsereg mindent lerombolt, amit a család fél évszázad alatt fölépített. Akkoriban a bosnyákok még nem hitték, hogy a háború ennyire komoly lesz, és a szerbek lerombolják az egész várost. A Kolar család beszerzett néhány szükséges anyagot egy butmiri raktárból, amivel a tető helyett betonplafont építettek – ez legalább védett a szerb bombák ellen. Volt olyan nap, hogy 2 bombatalálat is érte a házat.

1992 júniusában Badzsram Haszanovics parancsnok kiüríttette a környéket, amivel sokak életét megmentette: két nappal később szerb tankok támadták meg. Azon a reggelen Edis Kolar nagyszülei, Sida és Alija a házban maradtak, de a szerbek nem vették őket észre. Egy bosnyák fiatal az utolsó tankelhárító rakétával kilőtt egy szerb járművet. A szerbek visszatértek és tovább lőtték a környéket. A nagyszülők túlélték a támadást, majd a többi környékbeli lakóval Butmirba költöztek. Miután az alagút elkészült, a szerbek még kétszer támadták a városrészt. Összesen 10 ezer bomba hullott az itt álló 100 házra, de a bosnyák vonalat nem tudták megtörni. Később a nagyszülők voltak az első hazaköltözők. Sidát mindenki ismerte, aki az alagutat megjárta. Vizet és kenyeret adott a katonáknak, télen egy kis szobát fűtött, hogy az átfagyott emberek ott várakozhassanak, mielőtt átkelnek a front alatt.

A háború után a járatot a sorsára hagyták és elkezdett lepusztulni. Amikor már úgy tűnt, hogy a kiásott alagút nem marad több egy legendánál, a Kolar család elhatározta, hogy megőrzi úgy, ahogy a háború alatt volt. Megtartották a szállítócsilléket, az ásáshoz használt eszközöket, a zsákokat, amikben az emberek az élelmiszert szállították, a lőszeresládákat, és meghagyták az egyébként 800 méteres alagút egy 20 méteres szakaszát is. A többi rész beomlott. A pince egy másik szobájában álcahálók és ládák között filmet vetítenek a korabeli híradásokból válogatva.

„Jó harcos volt” – mutat távozáskor Edis Kolarra egy barátja a golyónyomoktól lyuggatott ház előtt. Edis tiltakozik, barátja nevetve folytatja: „bátor harcos volt, igazi őrült”. Edis arca elé kapja a kezét és rázkódik. Nem derül ki, a sírástól vagy a nevetéstől. A barátja mindenesetre nevet, Edis pedig elfordul. „Sosem fogom elfelejteni. Nem lehet.” – aztán magunkra hagy.

A konfliktust végül a NATO beavatkozása oldotta meg. 11 ezer szarajevói vesztette életét.

a romantikus vietnám

Videoblog első felvonás

A hétvégén szoftverekkel és újabb technikákkal barátkoztam. Fotókból lehet szerkeszteni zenés-zoomos hangulatos kis anyagokat. Íme az első, gyermekbetegségekkel és Bruce Dickinson hangjával kísérve.

A képek elsősorban Hanoi, Hoian, Sapa nevű helyeken készültek Vietnámban, 2007-ben.

az erő velem

Korábban már többször volt szó az erő házáról. Most egy kis audiovizuális támogatással élvezhető...

Az erő háza

Irán sok nevezetessége közül az egyik a zúrháne. Tulajdonképpen hagyományos iráni sportklub, aminek neve szó szerint annyit tesz, az Erő Háza. Ez alapján először valami perzsa birkózásra gondolhatunk, esetleg valami „nehéz dolgokat emelgetünk szertartásosan” típusú ősi súlyemelésre – mindkét megközelítés helyes, bár mint minden régi iráni szokás, ez is jóval több annál, mint hogy az ifjak és idősek nagy muszklikkal próbálnak maguknak nőt szerezni, ahogy azt mifelénk a Nyugaton művelik.

Az Erő Háza intézménye akkor alakult ki, amikor a Perzsa Birodalom behódolt az iszlámnak, és a perzsa harcosok nem gyakorolhatták a tradicionális sportjukat nyíltan. Mivel nem akarták elhagyni hagyományaikat, amellyel megőrizhetik testük és lelkük épségét, magánházakban kezdtek összegyűlni, később ezekből alakultak ki a zúrhánék. Ez az egyik legszebb példája annak, hogyan lehet összeegyeztetni a vallást, a költészetet és a testmozgást. Itt tulajdonképpen mindez egyetlen egységet alkot.

A félgömb alakú helyiség közepén 10-12 méter átmérőjű kör vagy nyolcszög alakú mélyedésben (Jazdban például egy mély ciszterna fölött) 15-20 ember ütemre nyomja a fekvőtámaszt és egyéb gyakorlatokat. A háttérben, de nem mellékszereplőként a mursed vagy murabbi dobol, és verseket énekel Ferdószi híres költeményéből, a Sáhnáméből, a Királyok Könyvéből. A mursedtől kell engedélyt kérni ahhoz is, hogy valaki a körbe lépjen. Az edzés természetesen imával kezdődik, és az egész eseményt átitatja a vallásos légkör – ez nem véletlen, maga a gyakorlatsor közel áll a szúfik mozdulataihoz, sőt vannak külön szúfi zúrhánék is.

A dolog testgyakorlás része a bemelegítéssel kezdődik (ebben van minden reggeli tornára emlékeztető rész, körben kocogás, de pörögve ugrálás is, ki-ki vérmérséklete szerint) után hatalmas, tekebábúra emlékeztető fadarabokkal kezdenek körözni a válluk körül. Egy ilyen darab 5 és 30 kiló között van, aki a harmincassal nyomja, látszólag Paykanokat tol odébb reggelire. Ezek az arcok nem a karcsú nyugati konditermes cicafiúk, hanem a vastagderekú őserők, akiknek látszólag fölösleges a szeme közé verni, mert úgysem lesz semmi bajuk. Nem úgy, mint a cicafiúknak. Ez a tekebábus gyakorlat igényel némi erőt és egyensúlyt, egykor a csatákban zajló kardforgatós mozgás és állóképesség miatt volt rá szükség. Aztán van egy 20-25 kilós íjszerű szerkezetük, a kaman, mindenféle vasakkal megpakolva, amit a fejük felett mozgatnak. Ehhez kell egy kis izom a váll és a tricepsz környékén. Egyszer kipróbáltam, aztán inkább letettem a sarokba. Mondanom sem kell, az íj kifeszítése volt az alap. Ettől végül olyannyira megerősödnek, hogy elpusztíthatatlan hősnek tűnnek, mint Rusztam, az irániak Akhilleusza. Néha birkóznak is az edzés végén, de az végképp nem az én műfajom, a hosszú kezeim miatt a nálam kisebbek állandóan összecsomagoltak egykor. A birkózás egyébként meglehetősen egyszerű szabályok szerint működik, az ellenfelet ki kell billenteni az egyensúlyából, és addig kell gyűrni, amíg a válla a földhöz nem ér.

Mint minden rendes iráni városban, Kasanban is van vagy tucatnyi zúrháne, a videón láthatónak az az extrája, hogy mindössze 14 éve létezik, és egy, az iraki háborúban elesett fiatal testvérpárnak szentelték. A falon iraki háborús mozaikcsempe. A mursed hangulatos dobjátéka mellé énekelt valami szépet a Sáhnáméból, pihenésképpen mondott egy-két biztató szót. Ottjártunkkor nagyon megtiszteltek minket, mert az év utolsó eseményen vendégeltek meg. Csak félve említem, mint titkos és soha meg nem valósuló projektet, hogy végig kéne járni jópár tucatot, és fotósorozattal és riportokkal, interjúkkal dokumentálni ezt a jelenséget.

Ali G in da shia

Rammstein lyrics in farsi
How can the underground music exist in Iran?

The underground music scene is controversial in the Persian country which ruled by the Revolutionary Guard and the shia muslim ayatollahs.

On one hand they deplore western culture and try to keep it out of Iran, on the other hand the overwhelming majority is nuts about western movies and music. Jazz, rap and heavy metal music are banned but famous western metal band’s lyrics are printed with the permission of government. Certainly they are both in Farsi and English.

Rap scene

„They are kicking me in the ass. Really. Literally. If I rap again they put me in jail” – says Soroush, the most popular Iranian rapper at the private home of an Iranian musician in North-Tehran. He was arrested once for rapping. He is the first rap singer in the country and he started his career 7 years ago. In that time he was alone and nobody else had known how should sing a rap song in Farsi. At the beginning „it was like a chain reaction. People started to teach each other.”

The Iranian rap scene is fairly poor. About 20 ‘professional’ rappers do their rhymes in the country of 72 million. More than two-thirds of the population is under the age of 30 so the market is big enough. But the difficulties of this genre call for real rebels. Soroush is a vibrant figure of the Iranian light music scene – if we can call it ‘light’, but unlike the famous rappers like 2Pac or 50 cent he doesn’t have the chance to give concerts for the fans. The only way to spread his art is to upload the songs to the internet.

‘If you have concert you need the permission of the authorities. For small concerts they don’t come to inspect. Or maybe they do and don’t say anything, we don’t know. I just know that I have a file somewhere. It’s sick.’ – says Babak Riahipour bass guitar player, a friend of Soroush. He has a rock band. The only way to show the Iranian rap for the public is rapping in parks or on the streets and some people start to watch him. In the last April the police arrested Soroush for rapping, according to the charge ‘corrupting the people’. There was a rumor that he was sentenced to death. But the people couldn’t believe it: ‘sentence to death for rapping?’ The situation is not so serious.

Rock in the orthodox church

‘We call rock music ’hidden music’. It’s the mixture of different styles, Persian style – but it’s bullshit, you know. It’s pure rock. They (the government) have a problem with the word ’rock’ – it’s blasphemy. Less than blasphemy.’ – says Babak. In contrast with pop music the artists don’t get any money for the copyright of this kind of music like rap or rock. ‘You get money only for pop music.’

Babak is a famous session player in Iran. ‘I was in Germany. I moved there in 1986. I started to play bass guitar. I was joining bands mostly hard rock, heavy metal and trash metal bands. In 1993 I came back to Iran and after 2-3 years the music scene started to grow. I was a session player and everybody called me because there were no bass players actually. I played a couple of really well known guys. So I got a name.’

But without his own band and his own music it’s just a job. ‘I loose my confidence. I go home and I start popular stuff that I don’t like. But if I want to live as a musician I have to do this. And most of the time I am in studios and playing pop songs for antipathetic people, but I go there to play to make money. Like a prostitute…’ – says angrily Babak. Once he was playing in a rock band, they had only one concert in Iran: in a Russian orthodox church in Tehran. He has 50 concerts a year, except 2 or 3 all of these are pop. The public in a rock or jazz concert means 200-300 fans, but behind the government accepted pop singers he can play sometimes for 5000 people.

Western lyrics

Do you know what is the common thing in the following bands: Iron Maiden, Metallica, Megadeth, Rammstein or Black Sabbath? Their lyrics have all been published by the permission of the Iranian government. These books are good quality bilingual issues but you can buy them only in the biggest international bookshops in big cities like Tehran or Esfahan.

The musicians say it has ideological background because all of these band’s lyrics are criticizing the West, the United States or question the western values. For me it’s a mystery which ayatollah or revolutionary guard member decided to let them publish the lyrics of the evil-image ex-alcoholic british Ozzy Osbourne or the war-fan and atheist American Slayer? Anyway, the Iranian metal-fans can reach the ‘decadent’ modern western heavy metal lyrics in their own language.

At the studio

The Iranian-Canadian Nooshi records her first demo in the Kargadan Studio in north edge of Tehran at the foot of the Alborz Mountain. She knows that she can forget the concerts. Solo female singers are banned in Iran because their voice can turn a man’s mind to immoral thoughts. So she can sing only for female public. Two female singers are allowed for male audience if they are singing together. She had many concerts in Vancouver and LA but she knows there is no more opportunity to sing to the audience in her home country.

Kargadan Studio is one of the most popular among the underground musicians. The trick is that they applied but didn’t receive the permission from the authorities yet. ‘If we get the permission we can’t record here anymore’ – says the owner of the studio. Permission means the legal run of the studio. In this case they can’t record the illegal songs any more. Now they are on the razor’s edge. Police raids threat the studio, they are looking for the illegal records. That’s why the studio use only external hard discs - it's easier to hide them. (A typical Iranian story: the head of the branch of the police which is responsible for the moral issues was recently catched with six naked prostitutes who were forced to pray with him.)

They delete all of the illegal records because of the search of premises. This system is like the communism was in Eastern Europe. The strict rules strangle the everyday life but there are always back doors. The underground musicians know it. ‘We don’t try to cross the red lines’ – says Babak referring to the invisible border between forbidden and tolerated.

‘…Don’t get confused we’re not just rappers/In the studio we don’t record tracks we perform Sama/Submerge the self and kill the Ego/Ultimate Jihad is against yourself not other people’ – Soroush

GERMAN VERSION IS HERE

hallo, hallo

Iránban volt egy kis időm, körülnéztem mobilügyben. Nem rossz...

Mobilmánia Iránban

Aki azt hiszi, hogy Iránban valami Isten háta mögötti elmaradottságban szakállas fickók csadoros feleségükkel fenyegetettségben tengetik életüket, alaposan téved. A 70 milliós népességből legalább 40 millió fiatal, nagy részük a tiltott műholdas tévéről és az Internetről szerzett nyugati ismeretekkel és vágyakkal. A hatalmas (és fizetőképes) piac nem maradt sokig parlagon. Pár év alatt beköszöntött a mobilőrület: 2000 óta az előfizetők száma 960 ezerről közel 25 millióra nőtt, és már több mint ezer városban lehet mobiltelefont használni.

A teheráni fiatalok szemében szinte nem is ember, akinek nincs mindenféle lenge öltözetű hölgyes videója a telefonján, így ha a „kinek milyenje van” felé hajlik a beszélgetés, nagyokat hallgatok vagy 8 évvel korábbi finn modellel a zsebemben. A telekommunikációs lehetőségeken túl a mai mobilok nagy előnye a „tiltott tartalmak” birtoklásának lehetősége. Legutóbb a metrón állva arra lettem figyelmes, hogy valaki hardcore pornót néz egy kisebb tömeg közepén, de a buszon az előttem ülők is átpörgetik időnként a pucérnős képeiket – nehéz az élet a konzervatív vallásos rendszerben, valahogy le kell vezetni a feszültséget. Ugyanezzel a módszerrel azerbajdzsáni prostituáltat is kínáltak egyszer – nem árulnak zsákbamacskát. A telefon jól jön sötétben világításhoz (lámpás mobilok előnyben), illetve a hangos zenehallgatáshoz parkokban, buszon, vagy akár séta közben.

Fejlődés

Tavaly októberben megtörtént a nagy áttörés, és a mobil-előfizetések száma meghaladta a vonalas telefonokét. Eszerint a népesség legalább egyharmada rendelkezik valamilyen elérhetőséggel. A legnagyobb szolgáltató az állami kézben lévő – a katonai rendszert használó, így természetesen a legjobb lefedettséggel bíró – TCI (Telecommunications Company of Iran), amelynek közel húszmillió ügyfele van. Az IranCell 3 és fél, a Taliya pedig több mint egymillió embert csábított magához. Két kisebb regionális szolgáltató is versenyben van: az egyik Irán második legnagyobb városa, az egykori főváros, Iszfahán körzetében, a másik pedig a Perzsa-öbölben lévő, „iráni Kalifornia”, Kish szigetének a szolgáltatója. Az előzetes becslések szerint a piac ebben a félévben újabb ötmillió előfizetővel bővül, a 2009-re vonatkozó, nagyra törő terv szerint pedig az ország minden második lakója rendelkezni fog vonalas és maroktelefonnal is.

Ezt a bővülést több tényező magyarázza. Egyrészt a korábbi ellenőrzés enyhülni látszik, miközben a telekommunikációval kapcsolatos kapacitás (gyártás, hálózat, szolgáltatások) rohamosan fejlődik. Pár évvel ezelőtt 200 dollár fölött volt egy SIM-kártya ára, és akár hónapokat is kellett várni egy számra. Most elég bemenni egy boltba vagy internet-kávézóba, és 16 dollárnyi riálért cserébe mi magunk választhatunk számot egy listáról, és pár perces aktiválási procedúra után önfeledten lehet csatlakozni a mobilozó közönséghez.

Árak

Az irániak imádják ezt az újfajta szabadságot. Telefonálnak motorozás közben, néha hárman egy motoron, három telefonnal. Könnyen megtehetik, az árak megfizethetők. A dél-afrikai (valójában csak 49%-ban, Iránban minden vegyesvállalat 51%-ban iráni kell legyen) MTN IranCell „Pay As You Go” csomagjában 12 forintba kerül egy perc beszélgetés a hálózaton belül, másodperc alapon számolva, de más hálózat is csak 16 forintba kerül. A nemzetközi hívások ára mindenhova 73 HUF, leszámítva olyan országokat, mint Vietnám, Kuba, Suriname, Francia Guyana vagy a Francia Antillák, mert ezek valamiért más zónába tartoznak. Az sms országon belül 3, külföldre 29 forint – bár az iráni számról sikerült küldeni smst, azt Magyarországon nem kapta meg senki, illetve a kinti számomra küldötteket nem kaptam meg. Ezt a kis szépséghibát leszámítva mindenképpen megérte beruházni egy iráni SIM-kártyába, így én is javíthattam ezzel a statisztikákat.

A havi előfizetés kevesebb, mint 1 dollár, és hálózaton belül használva 10 forint egy perc beszélgetés. A 80 országot érintő roaming ebben a csomagban 218 dollár, ami elég barátságos, 40 forint körüli percdíjakkal lebeszélhető. Ennek elsősorban azok a tömegek örülhetnek, akiknek nyugaton vannak rokonaik, illetve azok az afgánok, akik még a háború elől menekültek Iránba, és azóta innen támogatják a családjukat. Azért a kíváncsiaknak elárulom: Afganisztánban is vannak szolgáltatók, mert az országban lévő nyomorúság ellenére az ott lévő nyugatiaknak és a helyi jobb sorsúaknak nagy szükségük van rá.

Csempészet

A maroktelefonok iránti kereslet lényegesen nagyobb a kínálatnál. 2007-ben 10 millió készülékre volt igény, ezzel szemben mindössze másfél milliót importáltak. A piacon lévő telefonok 80%-a csempészetből származik. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy több mint ötmillió készülék hamis regisztrációs számmal van forgalomban, és a kisebb szolgáltatók egyelőre nem csatlakoztak a regisztrációs rendszerhez. A csempészeknek pedig nincs nehéz dolga: Irán Perzsa-öbölben fekvő szigetei 1-3 órányi motorcsónakázásra vannak Dubai és Omán partjaitól. Éjszaka kis csónakokban áthajózzák a szajrét iráni területre, amit rendszám nélküli Toyota pickupok reggelre a városokba szállítanak. Onnan meg már komolyabb ellenőrzés nélkül kerülnek a szárazföldre.

megint a Balkánon

Pálinka és fair play a Balkánon

A háború utáni megbékélésre és a Balkán népeinek barátságos együttműködésére keresve sem lehetett volna megfelelőbb helyszínt találni a Boszniai Szerb Köztársaság délkeleti részén fekvő Focsánál. Európai pénz, hátrányos helyzetű gyerekek, 14 ország 24 csapata és egy labda: lényegében ennyi kellett ahhoz a május utolsó hétvégéjén rendezett négynapos utcafoci-fesztiválhoz, amely olyan alapértékekre hívta föl a figyelmet, mint a tolerancia, a békés együttélés és a fair play.

Bosznia-Hercegovina Európa szomorú országa. Nehéz olyan helyet találni benne, ahol ne lenne a jelen a keserű emlékezés és fájdalom. Egy fejlövést túlélt ember és pár alkoholista munkanélküli egy szarajevói kocsmában – ezzel a búcsúzó képpel ültünk autóba Focsa felé.

Intermezzo: Ez a sztori mindig durva: van egy kocsma Szarajevóban, amit sosem mulasztok el meglátogatni. A turistanegyed közepén, egy jelöletlen, lepattant kis krimó. Amikor megkérdeztem egy ott üldögélőt, hogy járnak-e ide turisták, csak annyit mondott, hogy volt itt februárban két német. Ezt mondjuk elbaszta, mert februárban mi voltunk ott Ádámmal… Most Bálinttal mentem, ő fotózott jókat, én meg próbáltam valami sztorit kihozni az alábbi cuccból. De visszatérve a kocsmára: fél euró egy feles travarica, a legjobbik fajtából. Az első kettő lecsúszott csak úgy barátságosan. Közben mondtam is Bálintnak, hogy ebben a kocsmában nem lehet 5 percnél tovább magányosan ücsörögni, mert a helyiek úgysem bírják ki és kapcsolatba lépnek a betévedő idegenekkel. Most is, a második feles után a nőci már hozta is a harmadikat, és közben a pult előtt ülő arcokra mutatott, hogy ők rendelték. Feléjük intettük, megköszöntük, lehúztuk, és már kérték is nekünk a következőt. Cserébe visszahívtuk egy sörre, közben beszédbe elegyedtünk a sarki antikvitás tulajdonosával, aki a háború után hazaköltözött Kanadából. A „beugrunk egy travaricára becsekkolás előtt” eredménye 8 lehúzott feles lett kábé egy óra alatt, amitől kellőképpen berúgtam. Így kellett becsekkolni a szállodába és megismerkedni az európai újságírókkal, akik a focifesztiválra jöttek. Este vacsi, ami hatalmas travaricázásba fulladt, a végén negyed literes kancsóban hozták a szeszt.

Másnap reggel az összes nyugati zsurnaliszta csak a fejét bírta fogni. Ők voltak a kevésbé rutinos versenyzők, akik a páleszt sörrel keverték. Mint egy tininek, meg kellett tanítani nekik a bosnyák mondást, hogy aki pálinkát vacsorázik, az vizet reggelizik, és egyébként is aki a páleszt sörrel issza, az az igazi alkoholista. Nekem semmi bajom sem volt egy liter tömény után, vagy 2-3 liter vízzel nyomtam este. Reggel azért kicsit bizonytalan volt kocsiba ülni…

A hatalmas erdős-sziklás kanyonok mögül előbukkanó Drina-parti kisvárosban már a jugoszláv időkben is hagyománya volt annak, hogy Maribor, Zágráb, Podgorica vagy éppen Szarajevó csapatának részvételével összjugoszláv focibajnokságot rendezzenek. Aztán jött a háború, és a város az egyik legelső volt, ahova a szerbek bevonultak. Elkezdődött az etnikai tisztogatás, a lakosság nagyobbik felét kitevő bosnyákokat koncentrációs táborba hurcolták, a nőket tömegesen megerőszakolták. Van mire emlékezniük.

„Focsa a barátság városa” – kezdte mondandóját Zoran Avramovics, az Európai Utcafoci Fesztivál mosolygós rasztahajú szervezője, majd Zdravko Krsmanovics polgármester sokat sejttetően megjegyezte: „egészen három évvel ezelőttig csak egy fekete lyuk volt Európában”. Ettől kezdve azonban minden csak a fociról és a fair playről szól. A fesztivál alapötlete az errefelé sokat hangoztatott „focival a fejlesztésért” szlogen. Eszerint a világ kevésbé szerencsés részeinek gyermekeiben egy közös biztosan van: szeretnek focizni. Nemzetközi szervezetek tucatjai gondolják úgy, hogy az utcai focizással és ehhez hasonló fesztiválok szervezésével hatékonyan fel lehet kelteni a közvélemény figyelmét az olyan ENSZ és EU által képviselt értékek fontosságára, mint az antidiszkrimináció, a társadalmi igazságosság és integráció, a gyermekek jogai vagy akár a béketeremtés (erre a legjobb példa, hogy tavaly az amerikai csapatok Kelet-Afganisztánra szórtak focilabdákat a jóakarat jeléül. Az ügyből ugyan botrány lett a labdákra nyomtatott szaúdi zászlón lévő Korán-idézet miatt, az elgondolás azonban ugyanez volt.)

„A játék lényege, hogy a meccseken nincs bíró. A játékosok önmagukat igazgatják és minden vitás esetet megbeszélnek egymás között” – magyarázza a fesztivál szabályait Molnár Miklós, a Magyarországról érkezett Oltalom Sportegyesület kísérője. Hogy ez mennyire működik a gyakorlatban, azt a következő meccsen tapasztaljuk. Becsúszás, szerelés, átbukás, két-három hangos szó, edzői bekiabálás és máris folytatódik a meccs. „Ha durvaság vagy szabálytalanság történik, a végén megbeszélik. Ha azonban nagyon eldurvul a meccs, egyszerűen leállítják. Ez most történt először a szerb-portugálon” – folytatja Molnár. Egy közvetítő segítségével minden meccs előtt kupaktanácsot tartanak a csapatok. Ekkor tisztázzák, mi mindenben kell maguktól dönteniük a meccsen. Megbeszélik, milyen szabályok szerint fociznak: lehet-e kapuszónán belülről gólt lőni, vagy hogy a lányok gólja számítson-e duplán – ugyanis a 14-18 év közötti fiatalok között akadnak bevállalós lányok is. Ha valamibe mindkét csapat beleegyezik, máris kész az adott meccsre érvényes szabály. Ugyanígy megállapodhatnak arról, hogy a 10 perces játszmákat közvetítse-e Mike Geddes, a BBC sportkommentátora, aki műsorvezetőként és ceremóniamesterként vállalt feladatot.

„A mi csapatunk az erős középmezőnyben van” – nyugtat meg Szűcs Viktor, az Oltalom edzője. „A srácok még csak három hete vannak együtt, de pillanatok alatt összekovácsolódtak. Eddig csak a törököktől és a litvánoktól kaptunk ki, de ők a fesztivál legjobbjai. A törökök nagyon komolyan veszik az egészet, külön stábbal jöttek. Elég keményen játszanak. De tényleg jók és sportszerűek.” A törökök csapata fiatalkorú bűnözőkből áll, akiket valahogy megpróbálnak integrálni. Közben a műfüves pályán figyeli a tanítványait, akik az eddig betonon játszott meccsekkel szemben esnek-kelnek a vizes füvön, majd egy becsúszás és némi szóváltás után lassan véget ér a menet. Az összezördülést gyorsan tisztázzák, és már nyújtja is a békejobbot a magyar srác a montenegrói játékosnak. A bajnokság végül délszláv házi döntővé alakult, Montenegró játszott a boszniai Zenica ellen.

„A legtöbbjüknek ez az első külföldi útjuk és az első repülésük” – ismerteti Szűcs a magyar csapat hátterét. A srácok nem éppen a legjobb körülmények közül jönnek, és a csapatnak sincs túl sok pénze. Eredményeiknek hála, ősszel Ausztráliába utazhatnak egy bajnokságra. „Nekik ez az egyetlen lehetőségük utazni. Nagyon tehetségesek, így legalább világot látnak.”
A világlátásból ezúttal kimaradt számukra a szombati Eurovíziós Dalfesztivál döntőjének végigizgulása. A focsai kocsmák megteltek, és a boszniai szerbek hajnalig ünnepelték az „orosz testvér” Dima Bilan győzelmét. A sokat szidott szerbekről csak annyit, hogy a legtrendibb kocsmában a legkigyúrtabb, legfuxosabb összetetovált csávóval és a hozzá tartozó jónővel (jó is nagyon:-) remekül lehetett mulatozni (gyakran angolul vagy németül!), pedig ezek nem a nyugati kondiba’ kigyúrt plázacicafiúk, akik csak tévében láttak valódi erőfeszítést.

A sztori lényegében ennyi, volt sok készeskedés, jó beszélgetések és jó programok. Azért lenne pár megjegyzésem a szervezéssel kapcsolatban (amire egyébként semmi kifogás nem volt általában, DE). Ezt a focifesztivált pénzelte az EU, a FIFA, mindenféle NGO, Focsa, stb. Egy halom pénzért idecsődítettek vagy 25 újságírót Európai csücskeiből, Portugáliából, Litvániából és a többi. Rengeteg pénzt elszórtak előkelő szállásra és legjobb kajára. Csak a lényeg maradt ki, és egy kis ars poetica következik.

Magyarországon talán furcsának tűnik, de az újságíró az OLVASÓNAK ír. Az olvasó pedig szeret ÉRDEKES vagy legalább ÉRDEKESEN MEGÍRT anyagokat olvasni, azért, mert NEM MAZOCHISTA. Az olvasót NEM érdekli, hogy mit mond az EU delegáció, nem érdekli, hogy egy kiöregedett Bundesligásnak mi a véleménye erről, és az sem, hogy a FIFA hogyan szállt bele ebbe a projektbe. Érdekes lehet viszont, hogy miért pont Boszniának erre a csücskére szervezték, hogy hogyan került ide egy magyar csapat, és bármi, aminek TÖRTÉNETE VAN. Külpolitikai újságíróknak biztos nagyszerű kurzus lett volna (olvas még valaki külpolitikáról ebben az országban?), promóciós útnak azonban elég gyenge volt:

Jelen esetben adott volt egy utcafoci fesztivál egy elég érdekes helyen, érdekes sztorival. Ezt a szervezés maximálisan figyelmen kívül hagyta. A bő kétnapos program 90 százaléka a következőkre ment el: EU delegáció fogadása, beszélgetés. FIFA delegáció, beszélgetés. FOCSA polgármesterének hivatalos köszöntője. Híres leverkuseni ex-Bundesligás országos világsztárral, Carsten Ramelowval való találkozás (még életemben nem hallottam a nevét, és a Bundesliga sem érdekel, ennek megfelelően nem volt miről beszélnünk). EU és FIFA közös meeting, egymás hátának a veregetése. Ezeken a programokon szinte pont ugyanazok a dolgok hangzottak el, amit vagy napokkal korábban már elolvastam a neten a megfelelő honlapokon, vagy amit a program elején kézbe kaptunk sajtóanyag címén. Vagyis a két napból 3 órám volt arra, hogy rájöjjek az egész sztori ízére és próbáljak meg valami olvashatót összerakni belőle. Az összes többi programból összesen két mondatot tudtam idézni, de azt is csak azért, hogy annyival több megszólaló legyen, mert önmagukban nem sokat tesznek hozzá az anyaghoz. Ezek után úgy érzem, kihoztam belőle a maximumot.

Még egy gyors megjegyzés a nyugati újságírókról (különösen a sportújságírókról). Én nem állítom, hogy a Balkán a világ közepe és illik valamennyire ismerni (egyébként miért ne?), de megdöbbentett a nyugatiak tudatlansága. Az egész csapatból mi ketten voltunk Bálinttal azok, akik egyáltalán jártak valaha a Balkánon. A társaságnak tulajdonképpen csak most esett le, hogy a 20. század utolsó évtizedében két EU tagállam, Olaszország/Ausztria és Görögország közti régióban hosszú véres háború dúlt. Hogy Európában a II. vh után is előfordulhatott népirtás, hogy voltak koncentrációs táborok, hogy nőket tömegesen erőszakoltak meg, hogy etnikai tisztogatás folyt, hogy csak Boszniában egymillió taposóaknát telepítettek, hogy családok tízezrei szakadtak szét. Arról például sokan most hallottak először, hogy Boszniában nem lehet összevissza kirándulgatni, mert el van aknásítva rengeteg terület, többek között a Szarajevó környéki csodálatos hegyek. És teljesen megdöbbentette őket az is, hogy Magyarország déli részéről látni és hallani lehetett a bombázásokat.

Hazafelé még megnéztük a sokat vitatott visokoi piramist. Azóta röhögcsélek rajta. 2005-ben bejárta a világsajtót, hogy a Szarajevótól 30 km-re lévő Visokoban lévő nagy hegy voltaképpen egy piramis. Ezt persze sokan cáfolták, de volt azért némi rajongótábora is egy őrült bosnyák régész vezetésével. Természetesen az egész egy nagy kamu. Valóban van egy piramis, vagyis inkább gúla alakú hegy. Meredek ösvény vezet föl, útközben piramisos pólót, kulcstartót és egyéb biszbaszt áruló standok tömkelege, önjelölt guideok és a többi, tisztára mint Angkorban és a többi. A meredek lépcső megmászása után a jobboldali képen látható „csodálatos bizonyíték” és „páratlan régészeti lelet” tárult elénk mindenféle jelzés, szöveg vagy magyarázat nélkül. Annyira , hogy végül is megérte a túra:-)