Spritzparty at Venice

Szalonspicc olasz módra

Az elmebeteg kalandok rajongói ezúttal lapozhatnak, egy majdnem polgári nyaralás részletei következnek, természetesen röviden. Semmi komoly túlélés, csak kultúra, némi szesszel.

Már ideje volt kicsit belevetnem magam az európai kultúrába is. Határozottan kényelmes és élvezhető, már el is felejtettem, hogy milyen érzés turistának lenni. Jobban mondva fucking touristnak, mert abból jó sok volt – vagy jó sokan voltunk, de legalább nem mutogattak ujjal a helyiek, hogy jééé, egy fehér. Szerencsére mindenki a hangyajáratokat használja, így kényelmesen lehet teljesen kihalt részeket találni. Meg persze jó kocsmákat. Így aztán a borozás meg a spritzezés (Aperol szódával meg fehérborral, benne narancs és olivabogyó) volt a fő program, amibe azért belefért a futurista kiállítás Peggy Guggenheimnél meg egy Leonardo kiállítás. A Szent Márk térre viszont elég volt 2 perc is, beütött a tömegiszony, meg a szalonzene és a keringő iránt érzett olthatatlan utálat, ami galambgyűlölettel párosult.

Az ingázó turistákkal szemben, ha lúd, legyen kövér alapon a belvárosban laktunk. Így aztán sikerült megspórolni a napi 2 óra ingázást, és a végén négykézláb is haza tudtunk (volna) menni. Minden este kommunista buli volt a Rialton. Este kilenctől ska, balkáni és egyéb zenekarok nyomták, miközben igazi sziget-hangulat alakult ki. A komcsik aránylag olcsón adták a remek kaját, az ideológiának pedig naplementével vége lett, így csak a Che-pólókat, náciellenes és palesztin zászlókat áruló sátor utalt a dzsembori vörös jellegére, miközben a nemzetközi közönség kulturáltan lerészegedett.

Arra mindig is kíváncsi voltam, hogy épült föl egy város a vízre. Először is kellett hozzá jó sok pénz. Ez mindig is a rendelkezésükre állt, úgyhogy nem volt más dolguk, mint odavinni mindent. Fél Szlovéniát leborotválták, az ottani tölgyeseket és fenyveseket (a vörösfenyő nem rohad szét a vízben, csomó cölöpöt évszázadok óta nem cseréltek ki) meg berakták a víz alá. Még Libanonból is hoztak cédrust, ott meg alig maradt pár darab mutatóba. A gazdagságot a gyarmatokról szedték össze. Ami ma egy turistáknak mutiba való kisváros, az 1100 évig önálló köztársaság volt olyan gyarmatokkal és területekkel, mint Dalmácia, Isztria, az Égei-tenger szigetei, Kréta, Ciprus, Padova, Verona, de még Konstantinápoly kereskedelmi jogai is ide tartoztak egy darabig.

Most nem fogom leírni ide Velence történetét (valaki ajánlhatna egy olvasmányos és értelmesen megírt könyvet ehhez a témához), csak két érdekességet emelnék ki. Az egyik az, hogy itt volt a történelem első gettója, ahova 500 éve beköltöztették a zsidókat – a gettó akkor még annyit tett: vasöntő műhely. A másik cuccra a wikipédián bukkantam: Velencét az 1849-es ostrom alatt érte a történelem első légitámadása. Ekkor személyzet nélküli, időzítő órával felszerelt léggömbökről bombázták a másképpen bevehetetlen települést. Az egyik töltet a Szent Márk tér közepén robbant, komoly károk azonban nem keletkeztek.

Az italozásra visszatérve, a fedősztori a forgalomszámlálás volt. Vagyis hogy azért piálunk a csatorna partján, mert számláljuk a forgalmat. Ez annyira telitalálat volt, hogy kétszer is találkoztunk konkurenciával, vagyis valódi forgalomszámlálóval. Elég stresszes meló, és hogy fokozzuk a stresszt, állandóan ingatlanokat néztünk. 300 ezer euróért már van elfogadható pecó. Úgyhogy most abba is hagyom az írást, megyek dolgozni. Ha jól számolom, 500 havi spórolással megvan a cucc, az meg csak negyven év. Bár alighanem sokkal hamarabb visszatérek, mert kell a kultúra meg a polgári hobbik, még akkor is, ha nektek kevésbé szórakoztató…

long way up

A Dolomitok szikláin

Kicsit sűrű lett a nyár utazás szempontjából, néha alig találom ki, hogy honnan hova megyek. Albánia után egy héttel már a Dolomitokban szemléltem a jó ezres-ezerötszázas szintkülönbségeket. Körülöttem meg Olaszország legdrágább és legkinyaltabb városa, Cortina d’Ampezzo. Ettől még a hírhedten slendrián osztrákok is sírva nyírják a füvet…


Régi barátaimmal karöltve, elég spontán ötlet hatására kocsiba ültünk, hogy megnézzük a Cortina környéki túraútvonalakat. Annyira azért nem volt spontán az akció, hogy ne legyen idő felszerelést bérelni, meg biztosítást kötni. Ez utóbbival sosem élek, amióta egyszer feltörték a mikrobuszunkat Prágában, és a biztosítás ellenére sem fizetett a biztosító… de most muszáj volt, mert ismeretlen terepre eveztem, a viaferrátázás világába. Úgyhogy egy tizenöt milliós mentőhelikopteres hazaútig jó lettem volna, ha minden kötél szó szerint szakad.

Hogy négy nem teljesen komplett fószer mit képes összerandalírozni egy kocsiban a Budapest-Tarvisio viszonylaton, azt inkább nem részletezném, mert ettől még Jack Bauer is kiakadt volna. Mindenesetre délután már Cortina d’Ampezzoban evett a fene, egy kempingben, a völgy aljában. Cortina sokkoló. Lehet, hogy csak én jártam régen nyugaton, de ez a fajta pedantéria egy pedofil berendezett pincéjét juttatja eszembe, jobb esetben azt a legófalut, amit tízévesen építettem a szobám közepére. Az alpesi építészet egyszerre gyönyörű és lehangoló. Gyönyörű, mert rendezett, és mert hegyek vannak körülötte, és lehangoló, hogy az egész kib…aszott Alpokban nincs olyan ház, ami nem fehér fal - mahagóni farészek - piros muskátli kombinációval próbál meg hatni. Kétszáz négyzetméter alatt szintén nem tudnak építeni, szerintem a tervezők a beépített négyzetméterek után kapják a fizut. Persze ez a sokminden most nem panasz volt, mert évente pár napra egész üdítő a szemnek, hogy nem fekete nejlonzacskót fúj a szél a sivatagban. Mint ahogy a sör öt eurós ára is üdített, de ebből nem lesz rendszer…

A levágott szárú gatyámban egyértelműen én voltam a város vándorcigánya, főleg, ahogy álltam az Aston Martinok, Maseratik meg Ferrarik között (sok perverz disznó metálszínben veszi a klasszikus piros helyett – nekik való a virslis lángos, pörccel…). A kempingben aztán kiderült, hogy itt tényleg mi vagyunk az ősemberek. Renault Megane-unk a még éppen vállalható kocsi kategóriájában volt, pici sátraink, hevenyészve kikötött függőágyaink, a földön álló főzőkészlet és a szétszórt sörösüvegek pedig nyilvánvalóvá tették, hogy mi itt nem vagyunk rendes emberek. Egy igen jó arc olasz csávó nem bírta nézni a cigánykodásunkat a földön, és hozott pár széket, hogy üljünk azon, de amikor a vízvevő vályúban mosogattam, végleg eltorzultak a fejek. És még sok olyan dolog történt, amiről nem is tudnak. A kempingező kompániában csak azt furcsállottam, hogy beleülnek egy bazi nagy lakóbuszba/lakókocsiba, megérkeznek, a bejárati ajtó elé letesznek egy szőnyeget, rá egy parabolaantennát, az előtérbe egy plazmatévét, és egész nap sütögetnek. Gyakorlatilag az otthonuk kicsinyített mását építik föl máshol, amit aztán egy nap alatt építenek föl, lebontani ugyanannyi, a kettő között meg főznek és porszívóznak. Így valahogy nem fér a fejembe, hogy ez miért is nyaralás, de lehet, hogy csak azért, mert nekem nincs lakóbuszom, de titokban szeretnék egyet. :-)

Mivel még életemben nem viaferrátáztam, volt bennem egy egészséges para ezzel kapcsolatban. Főleg, miután láttam pár képet, hogy milyen helyeken mennek ezek az emberek. Az viszont megnyugtatott, hogy nem ennyire szerencsés alkalmakkor másztam én már ilyen sziklákat mindenféle kibiztosítás nélkül, és nem estem le, pedig akkor biztosításom sem volt. Első nap föltelekabinoztunk (mi ez magyarul, cable car, telekabin, lanovka, felvonó, vagy mi???) a Marino Bianchi via ferrataig, illetve előtte még volt egy jó óra ballagás föl a hegyre. Az első nap elég könnyen ment, állítólag nagyon lightos volt. Másnap a Punta Annára mentünk, az már egészen kiváló terep. A hivatalos besorolás szerint 5C nehézségű, a térképen meg az van, hogy experts only, vagyis csak szakiknak. Ennek ellenére gond nélkül sikerült abszolválni a kalandot – ez úton is bátorítok mindenkit, aki nem teljesen béna és meg tudja tartani a saját súlyát, hogy nyugodtan próbálkozzon. Egy keményebb résznél például megelőzött minket egy 50 körüli csávó, mindenféle kötél, beülő, kesztyű és sisak nélkül, egy szál edzőcipőben. Van hova fejlődnöm.

A harmadik napunk mászás szempontjából elég zéró volt, bár a combosításban ott volt a topon. Ugyanis a Lagazuoi hegyre mentünk fel, ami abból a szempontból érdekes, hogy az első világháború alatt igen kemény csaták voltak errefelé. Amikor az Olasz Királyság hadat üzent a Monarchiának (’15 májusában), itt építették ki a védelmi vonalakat. Az olaszok a hegyekbe húzódtak, az osztrákok úgyszintén, és mindkét fél a szerencsétlen Lagazuoi hegyben próbált meg menedéket keresni. Így aztán egy 650 méteres szintkülönbségű alagutat vájtak a sziklába, amin meredek lépcső vezet föl (ez a combosító része). Útközben mindenféle aknák néznek kifelé, meg pár berendezett helyiség, raktárak, miegymás – gyakorlatilag egy erőd a hegy belsejében. A hegy tetején aztán nagyon mehetnékünk lett, elkezdett ömleni az eső, úgyhogy hajtottuk a kocsit, hogy hazaérjünk. A pár napos mászás után alig bírtam magammal, és fél óra alatt hazaballagtam a BAH csomópontról a Margit hídhoz a nagyhátizsákkal, levezetésként. Jó móka volt, jövőre folytatjuk!

Még akartam írni arról, hogy milyen szép volt a táj, de a fölösleges betűk helyett pár képpel szúrom ki a szemeket.

West Balkan Tour Again. And Again…

Albán Alpok

Megvert az Isten a MÁV-val meg a szerb vonatokkal. Alapvetően imádok vonatozni, lehet közben olvasni, aludni, na meg hatalmasakat piálni. De néha túl nagy az időveszteség. Eszterrel elhatároztuk, hogy szokásos éves nyaralásunk helyett egy kevésbé hosszú útra, kevésbé távoli, de legalább annyira szórakoztató helyre megyünk: Albániába.

Az eredeti terv ugyan Szlovénia volt, de néhány letöltött kép alapján elment tőle a kedvem. Ezeken ugyanis nem volt más, mint a gyönyörű tájban kiépített kempingek, német családok lakókocsijai, és hatalmas tömeg mindenfelé. Nyoma sincs embermentes természetnek. Így aztán eltoltuk beláthatatlan időre.

Tehát a vonatozás: a Budapest-Belgrád hihetetlen, emberi agy által befoghatatlan háromszázvalahány kilométerét (kocsival 4 óra) nem egészen 10 óra alatt sikerült abszolválni – igaz ebben volt némi késés, vagyis inkább kocogó tempóban haladás. Belgrádban már szólnom sem kell, a pályaudvar melletti éjjelnappali kocsmában azonnal hozzák a kávét és a prepecsenyica nevű helyi pálinkát. Mindezt megfejelte egy alig 10 órás éjszakai buszozás, és máris Podgoricában, Európa egyik látványra legsemmitmondóbb fővárosában kötöttünk ki, persze kicsit sem pilledten.

Eszter indulás előtti este montenegrói képekre vadászott a neten, és talált egy fantasztikus hegyes-folyós képet, amit némi nyomozás után Rijeka Crnojevica néven sikerült beazonosítani, a Shkodrai tó északi csücskében, ami szerencsére pont útba esett. Így hát némi gyaloglás, egy gyors stoppolás, majd megint egy adag gyaloglás után megérkeztünk erre a helyre, amit másfél napja képről ismertünk meg. Ez amolyan helyi Dunakanyar, a gazdag podgoricaiak járnak ide nyaralni meg pecázni. Maga a terület hatalmas, a falu viszont parányi. Talán ötven ház, ha van benne, amiből legfeljebb húsz lakott. A falu szélén lévő tisztáson sátrat vertünk, aztán volt patakban fürdés, kilátóhelyre elstoppolás (brazil házaspár vett föl…), végül egy helyi minimál étteremben kötöttünk ki, ahol 12 euróért cserébe kisütött nekünk két hatalmas, frissen fogott pisztrángot Costa, a hely tulaja. Stresszes élet, télen közgazdász Podgoricában, nyáron szakács és kocsmáros és halász Rijeka Crnojevicában…

Másnap reggelre már szinte mindent láttunk, így elindultunk fő célunk, az Albán Alpok, még pontosabban Theth irányába. A stoppolás remekül ment, egyperces várakozásokkal eljutottunk Bogáig, ameddig az aszfaltozott út tartott. A hegyvidéken kiválóan működik az utazás ezen módja, általában az első ember megáll. Vagy ha nem áll meg, akkor elnézést kér, és a hátsó ülésre/platóra mutat, ahol vagy 3-4 ember, vagy mosógép, vagy valami hasonló foglal némi helyet. Minket végül 3 albán fószer vett föl egy hűtőszekrénnyel meg néhány tálca tojással, de azért még pont befértünk. Bogánál aztán hatalmasat kajáltunk, gondolva az előttünk álló útra, majd elindultunk gyalog. Állítólag itt az egyik házban megszállt Nopcsa Ferenc is, de nem láttuk nyomát. Boga után egyszer csak fékezett egy kocsi – a rendszámát nem is figyeltünk – majd kiszállt belőle négy magyar srác. Tökre meglepődtek, hogy édeskettesben stoppolunk, eddig azt hitték, ők itt a leghardcoreabb arcok, pedig nem is. Végül figyelmeztettek, hogy csak óvatosan a patakvízzel, mert napok óta fosnak. Szépen elindultunk a Theth felé vezető hágóhoz, de még időben lestoppoltunk két elolaszosodott albán srácot, akik aztán házhoz vittek – hatalmas mázlink volt velük. Az elolaszosodott albán azt jelenti, hogy Olaszországban élő albán, aki már nem tudja milyen az a kemény csávó: a hágó magassága mamma mia, az út nehézsége is mamma mia, és közben ész nélkül mobiloznak a legdurvább szerpentinen. De azért rendesek voltak, mert ahogy elnéztük a terepet, biztosan nem jutottunk volna még félútig sem, ha gyalogolni kellett volna.

Theth völgyben már ment le a nap, az első háznál megálltunk, és kezdetét vette az európai értelemben értelmezhetetlen nyaralás. A ház, ami mellett sátrat vertünk, malom volt egykor, most meg amolyan félig családi lak, félig guesthouse, benne éppen egy csomó belga ornitológussal, akiknek senki sem mondta el korábban, hogy ez a rész nem erős madarakban. De a legjobb az ázsiai-afrikai utazások flesse volt: amikor megkérdeztük, hogy mennyi a szállás, mennyi a sör, mindenre csak azt válaszolták, hogy amennyit adunk érte. Így aztán kitaláltuk, hogy ha a szoba mondjuk 10 euró, akkor a sátorhely kettő. Ha az étteremben 5 euró volt egy hatalmas ebéd, akkor itt is annyi. Na meg a sör, a pálesz és a többi. Három nappal később kiszámoltuk, hogy akkor a három napi sátorhely, egy gigavacsora, pár sör, sok pálesz, a joghurt, a rántotta meg a fürdőszoba-vécé, na meg a dinnye olyan 30 euró lehet kettőnknek. Na, annyit nem akartak elfogadni, hogy az túl sok, és visszaadtak 1000 leket, így lett az egész cehünk úgy 22 euró.

Első nap a legtutibb útikönyvből, a Magashegyi túrák a Balkántól Perzsiáig című remekműből tájékozódva felmásztunk a Peja-hágóhoz, majd onnan egy kis katlanon meg egy tavon keresztül egy pásztorszálláshoz, amiről volt a könyvben fénykép. Ott aztán megmutattuk a pásztornak a képet, aki tökre örült neki, és emlékezett még az arcokra. Maga a túra elég sejtelmesre sikerült, sokszor felhőben, szemerkélő esőben, félelmetes, függőleges sziklák között. Még ide is sikerült építeni néhány bunkert... Igazán sok esély volt arra, hogy a gaz imperialista hódítók egy olyan helyről támadják meg a Thethi völgyet, ahonnan csak 1800 méter magas hágón át lehet átjutni, teljesen lakatlan környezetben. És aztán ha elfoglalták a pár tucat család által lakott völgyet, ismét nekivághattak egy 1750 méteren lévő hágónak, hogy eljussanak a többi hegyhez.

Másnapra Eszter rosszul lett, volt rókamóka meg egyebek, így csak egy lazább sétát vállaltunk be, ami így is eltartott vagy hat órát. A baj ott volt, hogy a szállásunk olyan 7-8 kilométerre volt a jelzett túrák kezdőpontjától, így ha nem stoppoltunk volna, minden nap 15 kilométer extra séta keretezte volna a napot. Megint sikerült platós teherautót leinteni, ezúttal egy láncfűrész volt hátul, úgyhogy fél szemmel azt kellett figyelni, hogy nem jött-e közelebb a rázkódástól:-) Szóval másnap megvolt Theth "City", meg a nagyobbik vízesés. Útközben találkoztunk azzal a francia történelem-földrajztanárával, aki egy 25 éves 500 köbcentis motorral vágott neki a Balkánnak, hogy kipihenje a középiskolát. Bogában együtt ebédeltünk, két nappal később újra találkoztunk Thethben, igaz,a motorját nem hozta, mert nem bírta a hágót. Estére azért sikerült elpilledni, és vacsi előtt kértem egy rántottát, hogy ne vesszek éhen, amíg elkészül a nagy zaba. Ez lett a vesztem. A rántotta elkészült, remekbe sikerült (sajttal egybesütve), de mellé kaptam egy mélytányér pacallevest "Tradicional" felkiáltással. Csak 3-4 kanállal kóstoltam bele, de már akkor tudtam, hogy végem. Kezdődött a színesen kiabálás, és még hajnalban is üvöltve hánytam ki a pohár vizet, amit fájdalomcsillapításként magamba toltam. Reggelre aztán valamivel agilisebb lettem, de nem bírtam bevállalni a tervezett nagy túrát a legmagasabb csúcsra, a Jezercére, így az lett a végső döntés, hogy induljunk neki a hágónak a Valbona-völgy és Bajram Curri felé.

Thethben még elidőztünk egy darabig, vártuk, hogy legyen friss kenyér (nem lett). De közben megszemléltük az ide járó társaságot. Volt egy tízfős cseh csapat, kizárólag hippikből. állt. Kicsit olyannak tűnik nekem ez az Albánia, meg főleg a hegyek, mint Afganisztán vagy Thaiföld vagy India lehetett a békés '70-es évek elején. Legalábbis a csapat olyan, azzal a különbséggel, hogy ide még annyira sem jönnek az európaiak, mert nem tudják, hogy mi van. (Albánia? Úristen, azok komcsik/gyilkosok/maffiózók/szervkereskedők/csempészek. Az utobbi három egy kicsit igaz helyenként és időnként, de akkor is: Jaj.) Aztán volt négy dzsippel nyolc litván, meg egy magányos német srác. Ennyi előnye feltétlenül van Szlovéniával szemben, hogy egy nap nem tudunk találkozni 3-4 társaságnál többel egy útvonalon, még a legforgalmasabb csúcsszezonban sem.

A mászás kicsit megviccelt, a térképek több száz méteres szintkülönbségeket jeleznek, de valójában csak egy van: olyan bő ezer métert kell felmászni, majd közel ugyanannyi leereszkedni. Közben azért leraboltunk egy komolyabb szamócamezőt. Semmi sík terep vagy hullámzás. Valbonában kitaláltuk a tutit, hogy füves vízparton fogunk sátrazni, de egy csepp víz sem volt a folyóban, nem úgy, mint másfél hónappal korábban. De mivel nem volt vizünk, választásunk sem maradt, csak az, hogy bármi áron találunk. Már erősen ment le a nap, amikor valahonnan vízcsobogást hallottam. A cuccokat ledobva megkerestem a susnyásban… Először csak egy kislányt láttam, meg egy tehenet, aztán előjött egy öregasszony is, aki megengedte, hogy ott sátrazzunk a patak mellett. De ahogy elkezdtünk sátrat állítani, meginvitáltak magukhoz, és a kertbe költöztünk. Mégiscsak védettebb. Aztán szép lassan előkerült az egész család is. A tiranai rendőr a tanárnő feleségével, meg a bajram curri rokonsággal. Sütöttek házi bureket, adtak sört, megtáncoltattak, még jó, hogy az eszméletlen hónaljszagot kimostuk a kristálytiszta, 10-12 fokos patakban.

Másnap reggel aztán a szokásos kör, Bajram Curriba stop, majd onnan szintén stop először Topojába, ahol a miniszterelnök, Salim Berisha született, és ennek megfelelően hibátlan aszfaltút van úgy 50 kilométeres sugarú körben. Aztán irány Koszovó, Prishtina, majd egy komoly esti sörözés Zolival és Jetmirrel. Deja Vu. Prishtina egyébként durván fejlődik, átlag fél év per vadi új lakótelep tempóban. Most, hogy közelednek az önkormányzati választások, hirtelen leaszfaltozták a belvárost, és EU-konform játszóterek ütötték föl a fejüket. A kedvenc pljeskovicásom megismert, végre. Másnap aztán jöttek a csúnya kibaszások…

A szerbeknek mocskosul fáj a szerb trianon, vagyis hogy Jugoszlávia felbomlása után a Nagy-Szerbia is darabjaira esett. Montenegró elég békésen leszavazta magát a nacionalista testről, Koszovónak ehhez a sarkára kellett állnia és kikáltania függetlenségét. A szerbek persze ennek egyáltalán nem örültek, és nem is ismerték el a független államot. Hogy kicsit kellemetlenkedjenek, úgy zárták le a szerb-koszovói határt, hogy csak azokat a kocsikat engedik át, akik Szerbiából léptek be. Legalábbis így hittem egy darabig. Tavaly nyáron aztán nyomtam egy olyan kört, hogy Koszovó-Albánia-Macedónia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán volt egy Szerbia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán idén volt egy Szerbia-Koszovó-Albánia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Most volt egy Szerbia-Montenegró-Albánia-Koszovó. És most nem engedtek ki. Koszovói pecsétünk egy darab nem volt…

A buszunkra már Prishtinában sem jutottunk föl, mert a szaros sofőrök saját zsebre dolgoznak, és mire Prishtinába ért a busz, már nem volt rajta hely. Mire reklamáltunk, már a busz el is húzott úgy, hogy 12 óra múlva jön a következő (nekünk meg 9 óra múlva van egy vonatunk Belgrádból…) Nagy nehezen visszaszereztük a jegy árát, és gyorsan eltaxiztunk a határra, hogy stoppal még elérjük az esti vonatot. És akkor nem engedtek ki a mocskos határőrök. Azt hiszem, az a policy, hogy ezzel a blokkolással hátha elveszik a kedvet Koszovó meglátogatásától, de én inkább Dél-Szerbiát mellőzöm legközelebb (is), és Koszovóban szórom el a jó eurót, ha már a szerbeknek nem kell. Végül visszastoppoltunk Prishtinába, lebuszoztunk Szkopjébe, onnan éjjel körben visszabusz Belgrádba, és alig 30 óra (és 700 km) folyamatos utazás után megint Budapesten rontjuk a levegőt. Huh, még elmesélni is hosszú…

egy kis lírai srebrenicából

A halál számai

Évezredeink voltak hozzászokni ahhoz, hogy az ember nagy tömegben csak statisztikai adat. Egy ember egy, sok ember nagy szám. A cunami elvitt háromszázezret, a vörös khmer úgy két-hárommilliót. Mindegy, jó messze volt mindkettő, lapozzunk. Srebrenica viszont közelebb van határainkhoz, mint Budapest mondjuk Mátészalkához. Srebrenicáról is csak számokban beszélünk.

Száztíz kilométer. Nem sok. Valaki egy nap alatt lefutja, bringával sem több pár óránál. Körülbelül ez az a távolság, ami Srebrenica és a mellette lévő, egykor hollandok által ellenőrzött Potocsari, valamint az észak-boszniai falu, Nezuk között van. Itt húzódott egykor az a vonal, ami mögött már a „szabad Bosznia” biztonsága vonzotta a srebrenicai menekülőket. A leggyorsabbak, legszerencsésebbek négy nap alatt gyalogolták le a távot, keresztül a hegyeken, lábuk alatt aknamezővel, sarkukban kutyákkal és szerbekkel. Másoknak három hónapos reménytelen bolyongás kellett a megmeneküléshez. Ők benne voltak abban a vitathatóan szerencsés, nagyjából ötezres tömegben, akik túlélték a halálos szupermaratont. Több mint hétezren viszont odavesztek. Békében és profin megszervezve, katonai kantinnal, lajtoskocsival és orvosi felügyelettel nekünk csak három nap az egész. És nekünk soha, senki nem lesz képes elmagyarázni, milyen érzés nyolc órán keresztül mozdulatlanul feküdni az árok melletti páfrányosban, és várni arra a tíz másodpercre, amikor viszonylagos biztonságban átrohanhatunk az út túloldalára.

Háromezer-háromszázan indultunk útnak. Pár tucat külföldi, újságírók, fotósok, na meg turisták, békeharcosok. A többiek mind bosnyákok. Rengeteg fiatal, aki még talán járni sem tudott, amikor rokonaik menekültek, pár öregember, akiknek már ’95-ben is inkább nyugdíj járt volna a rájuk szegezett gépfegyvercső helyett. És számos túlélő. Itt minden történet valahogy így kezdődik: „amikor megölték mindkét bátyám…”, „amikor lelőtték az apámat” vagy „amikor fölgyújtották a házamat, akkor láttam őket utoljára…” Illúzióink nincsenek. Már első nap keresztülgyalogolunk Snagovon. Három öreg néni kávéztatja a kertjükbe beeső zarándokokat, közben mesélnek. A parányi faluban az volt a szerbek belépője, hogy harminchét férfit agyonlőttek, és az összes házat felgyújtották. A helyiek lyukakban, bozótban húzták meg magukat. Most meg kóstolgatják az integrációt: egy boszniai szerb rendőr mellett egy muzulmán, talán ez a párosítás fogja garantálni nekik a békességet. Arról senki sem beszél, milyen érzés azoknak a felügyelete alatt emlékmenetelni, akik egykor talán nyakig benne voltak testvéreik elűzésében. Hogy ne csak az emberek meséljenek, mesél a táj: az ösvények mentén gondosan kijelölt tömegsírok, mindegyiken akkurátusan feltüntetve, hány „eset” bújik meg a föld alatt. Nem halott, nem test, nem áldozat vagy ember. Csak eset.

Ötszázharmincnégy koporsót rejtett a raktár, amikor Potocsariba értünk. Annak ellenére, hogy az utóbbi egy évben több mint ezer ember maradványait találták meg, csak ezt a bő félezret tudták azonosítani. Azonosítás? Lélekölő munka. Az ötszázharmincnégy azonosított maradvány nem holttest – ez látszik a stilizált koporsók méretén és súlyán, ahogy két ember lazán a feje fölé emeli. A koporsón sorszám, név, a tömegsír helye. A maradvány? Fogdarabok, ruha, csont, DNS. Szívszorító, ahogy a másfél évtizede szétszakított sorsok újra összejönnek az esős domboldalon. Akinek megadatott a gyász, megnyugszik. Bizonyosságot nyert szerette(i) sorsa felől. És nyugodt szívvel temetik a többi…

…nyolcezer-háromszázhetvenkettő mellé, akik immár elfoglalják a potocsari lankákat. Mint az amerikai filmeken szereplő katonai temetőkben, itt is zöld gyepen fehér márványsírok, nyomasztóan szabályos geometriával. Igazából minden számot ismerünk nagyjából. De a legfontosabb közülük az Egy. Ez pont az a mennyiség, ami eggyel több annál, mint amennyi veszteséget az ember földolgozni képes. És tovább játsszunk a számokkal, miközben az elhaladó menet zászlóit nézzük. A régi bosnyákon hat liliom, az újon pedig egy csomó csillag. A szélben lobogva sosem látszik pontosan, mennyi is az.

albanian traffic

A Mercédeszek földjén

Nincs még egy olyan országa a világnak, ahol annyira imádják a Mercedest, mint Albániában – na meg az albánok lakta szomszédos Koszovóban. Ugyancsak említésre méltók a járhatatlan hegyi utak, és az Európában igen vadnak számító közlekedés. A fejlődés azonban megállíthatatlan, júniusban 60 kilométeres autópálya-szakaszt adtak át a két ország között.

Enver Hodzsa izolált világában eljött a Kánaán, amikor a ’80-es évek közepén-végén földbe állt a kommunizmus, és kezdetét vette az élet minden területét behálózó hírhedt csempészvilág. Albánia Európa legzártabb országa volt, egyaránt szakított Jugoszláviával, a Szovjetunióval, végül Kínával, sőt, még a Varsói Szerződésből is kilépett. A szövetségesek nélküli országban összesen mintegy ötszáz autó működött hivatalosan (és például a nemzetközi telefonhálózatba sem volt bekapcsolva). Mivel az ötszáz autót legfeljebb ugyanennyien vezették, az albánok vezetési rutinja csak az utóbbi évtizedben kezdett beérni.

De hát minden annyira elmaradott volt, és utána minden annyira gyorsan történt. Az utak nagy része a ’30-as években épült, illetve az utóbbi pár évben újították fel őket. Az ötszáz autóból pár esztendő alatt hirtelen ötszázezer lett, ezzel állandósultak a tiranai dugók, a szmog, és a közlekedési balesetek, úgyhogy meg kell várnunk, amíg az ország behozza több évtizedes lemaradását.

Ahol van közlekedés…

Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy sokan temperamentumosan vezetnek. Nem bírnak várakozni, lassan menni, főleg akkor nem, ha nincsenek kötelezően betartatott közlekedési rendszabályok. A lámpákat nem mindig veszik komolyan, és a gyalogosok jogai is valami olyasmik, amivel a legtöbben legfeljebb vendégmunkás korukból emlékezhetnek valahonnan Németországból. Az úttesten való átkelés életveszélyesnek tűnik, de nem az. A trükk csak annyi (ami egyébként sem árt a közlekedésnél), hogy határozottnak kell lenni. Az átkelőnél a végtelenségig lehet várni arra, hogy valaki megálljon, ha viszont óvatosan, de határozottan rálépünk az útra, biztosan megállnak. Az országban egyébként elég komolyan veszik a sebességkorlátozást – legalábbis hivatalosan –, az ittas vezetőkre pedig biztos büntetés vár a zéró tolerancia elve alapján – persze ebben az esetben is főleg csak papíron. A rendőrök nem stresszelik agyon magukat, egyrészt elnézőek, másrészt egy tízeurós csodákra lehet képes. De a városi járőrök csak a legritkább esetben keverik magukat konfliktusba. A munkájuk kimerül az óránkénti 5-10 kilométeres sebességű bámészkodó járőrözéssel és a folyamatos megállásokkal, hogy az utcán felbukkanó ismerőseikkel beszélgessenek.

Sávok a legritkább esetben vannak felfestve, az emberek bárhol, bármilyen rangú úton közlekedhetnek kerékpárral, szamárral, kordéval. A menetirány sem különösen lényeges, inkább csak irányadó. Gyalogos az autópályán, átrohanó sokfős család – ez minden teljesen természetes. Ha valaki lerobban, páran dudálnak, páran segítenek, páran visszatolatnak. Így a káosz még nagyobb lesz, de érdekes módon mindig megoldódik a helyzet belátható időn belül. Nyugatiak számára kicsit nyomasztó néha, de mindezt feledteti, hogy nem szokás üvöltözni, káromkodni, illetve szándékosan veszélyeztetni a közlekedést. Kivéve persze, ha kivagyi módon előzgetésbe kezdünk…

És ahol elfogy a közlekedés…

Európai értelemben különösen sok idő kell Észak-Albánia hegyvidékeihez. A tömegközlekedés mikrobuszokkal, furgonokkal bonyolódik. Mint a világ legtöbb részén, itt is akkor indul egy járat, ha vagy tele van, vagy ülnek benne annyian, hogy megérje velük elindulni, aztán bízni abban, hogy útközben lesznek még felszállók. Általában a menetidőn és a terepen múlik, hogy mibe kerül a fuvar, körülbelül 1-2 euróba kerül egy órás utazás. Ez persze lehet, hogy csak 25 kilométeres távot jelent a gyakorlatban.

Ez történt a Valbona folyó völgyében is. Amikor kiderült, hogy a 25 kilométeres utat másfél óra alatt tesszük meg, azonnal a gyaloglás-stoppolás kombináció tűnt szimpatikusabbnak a hosszú zötykölődés helyett. Végül egy csöveket szállító utánfutós teherautó vezetőfülkéjében kötöttünk ki, és rettegve vártuk, hogy az egysávos hegyi útról mikor fogunk lecsúszni a folyóba – ugyanis gyakran nyomtávnyi szélességű, korlát nélküli hidakon keltünk át Albánia legtisztább vizű folyója felett. Itt már kicsit mások a szabályok, mint odalent. A túlzott sietés, az udvariatlanság vagy a bénázás könnyen halálos kimenetelű lehet. Ugyanakkor minden sokkal lazább. A következő stoppolásnál platós kisteherautó vesz föl, és mivel a kabin már tele van, csak a platón állva, a fülke tetejébe kapaszkodva élvezzük a száguldást a havas csúcsok között. Albánián kívül legközelebb a Közel-Kelet vagy Közép-Ázsia országaiban, azoknak is kevésbé forgalmas részein élvezhető ez a fajta nem veszélytelen, de annál nagyobb élményt adó „szabadság”.

A nagy lazaság persze aligha tart örökké. A Valbona völgyében most épül az aszfaltút, belátható időn belül elfogadható minőségű lesz a közlekedés. Már csak az a kérdés, hogy ki akar olyan falvakba menni a helyieken kívül, amit az év hat hónapjában hó takar. De azért turisták akadnak errefelé is. „Ha itt bementek a hegyek közé, biztosan találkoztok nemzetköziekkel. Ha szerencsések vagyok, naponta akár tízzel is…” – állítja be a turizmus mércéjét az egyik hegyi pásztor, miután megengedi, hogy a kaszálóján sátrazzunk, és miután megkínál sós sajttal és pálinkával. Attól még pár évig nem kell félni, hogy a nyugatról beeső turisták letapossák az érintetlen hegyvidéket. Nem úgy, mint az osztrákok és németek által fölvásárolt tengerpartot…

A reménytelen helyeken való utazás egyik fénypontja a komp Fierze és Koman között. Albánia északi részén, hatalmas zöld hegyek, és meredek sziklák között kanyarog a hajó, ami néhány órányi utazást, illetve reménytelenül hosszú kerülőt takarít meg az erre járóknak. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a tavon egyetlen komp közlekedik, egyik irányba reggel hétkor, visszafelé reggel 10-kor indul, így elég nehéz spontán módon följutni rá. Tehát az összesen mintegy bő 100 kilométeres utat az ország északi részén így legalább 5-6 óra teljesíteni, ha minden jól megy. A terep legnagyobb hátránya, hogy gyakran előzni sem lehet, úgyhogy a legkényelmesebb, ha nem foglalkozunk az idővel, csak élvezzük a poroszkálást, illetve a csordogálást.

Albánia északi része szerencsére elég jól fejlődik infrastrukturálisan. Ezt a helyiek azzal indokolják, hogy ebben a térségben született Sali Berisha eddigi (és most frissen újraválasztott) miniszterelnök, aki útépítésekkel és a régió felfuttatásával komoly támogatói kört szerzett errefelé. Egész konkrétan csak az ő színeivel volt tele a koszovói határ felé eső Tropoje tartomány összes városa, falva.

Aki siet, jobb, ha tudja

Ha valaki mégis sietősre venné a figurát, kipróbálhatja a Koszovó és Tirana között épült autópályát, illetve annak egy most átadott, körülbelül 60 kilométer hosszú szakaszát. Az út legnagyobb extrája az az 5,6 kilométeres alagút, amely a két ország határa alatt húzódik. Az egész szakasz 165 kilométer hosszú lesz 1,1 milliárd eurós költségvetésből. Az eddig átadott pályán 29 viadukt is található az alagúton kívül. A projekt eredménye az lesz, hogy Koszovóból 2-3 óra alatt le lehet jutni az albán tengerpartra – az eddigi 6-7 óra helyett. Igaz, ez a 6-7 óra csak autókra érvényes optimista becslés, menetrendszerinti busszal eltart 10-12 óráig is, ráadásul Macedónián keresztül. Szkopje felé ugyanis már évek óta van autópálya…

the next Balkan trip - storms in the albanian alps

Albán repperek, keletre menjetek

Mindig vicces fölszállni a Keletiben a Belgrád felé tartó éjszakai vonatra. Sosem lehet tudni, hogy hatalmas alvás lesz egyedül egy fülkében, baráti berúgás a határig, és onnan ájulás a végéig, esetleg valami démoni hajléktalan vagy őrült félnótás kerül mellénk.

Ezúttal ez utóbbi jutott nekünk. Beszélni alig tudott, fölszállás előtt valószínűleg kézzel végigellenőrizte az egész szerelvényt, hogy minden meg van-e rendesen olajozva, majd fölvette a kondás legszennyesebb ingét, és beült közénk, megbénítva ezzel minden beszélgetést. Szerencsére hamar bealudt, miután udvariasan visszautasítottam a fél órán keresztül ajándékul kínált üres sörösüveget, Kiskunhalasnál meg leszállt (mert időben felkeltettük Áronnal…), így két nagy ampulla fröccs bevétele után sikerült mindent fájdalommentesen átaludni.

A belgrádi pályaudvar előtti szabadtéri kocsma-kávézóban már kívülről megy az árlap, annyit voltam ott, a kávé-sör-pálinka kombó másodszor ismétlésre visszahoz a földre, és délben már a Pristina felé menő buszból bámuljuk a hegyeket, meg Novi Pazar előtt egy hatalmas Hollywood feliratot a hegyoldalban. A koszovói határon azért óvatosan megkérdezik a határőrök (illetve nyelvtudás híján ráutaló magatartást tanúsítanak, na meg minden utas besegít egy-egy szóval), hogy ezen a határátkelőn akarunk-e távozni, mert ha ezen, akkor azt felejtsük el, itt ugyan mi ki nem megyünk. Koszovói pecsétet továbbra sem osztanak, nem tudom, honnan veszi, hogy itt nem léphetünk ki, de nagyon erősködik, így belenyugszunk. Nekem mindegy, Albániába megyek tovább, de Áron ugyanerre jönne.

A pristinai megérkezés mindig feldob, a buszpályaudvar mellett ugyanis egy Bill Clintonról elnevezett márványvágó üzem hirdeti magát, nem is kicsiben. Este befészkeljük magunkat Venczel Zoliék lakásába. Ha másfél éve, a függetlenségi bulin is itt lakott volna, ezer euró per napért kiadhatta volna a CNN-nek vagy a Reutersnek – éppen a Grand Hotel bejáratára néz, ahol mindig minden történik. Közben megjelent Jetmir, elkezdődött a mindenkori gasztro-ámokfutás. Belvárosi kiülős, pleskavicás-sültmájas-csevapos hústál, saláta, friss kenyér, sajt, hét deci pálesz meg vagy öt sör. Két órával később teljesen elkészülünk, főleg amikor megkapjuk a 32 eurós számlát – ötünkre.

Másnap minimális kalandvágytól hajtva átnézünk Gracsanicába, az ortodox szerb kolostorba. És mint ilyen, önálló kis szerb enklávé az albánok között. Éppen ezért a KFOR őrzi. A busz hatalmas vaskapunál tesz ki, tisztára mint valami kastélykapu. Bátran becsöngetünk, majd két perc múlva kinyílik, mint valami drakulás filmben. A falon belül szerzetesek kapálgatnak, megtalál pár cigány koldusgyerek, végül csak bejutunk a templomba is. Aki már látott egy ortodox templomot, az kis túlzással látta az összeset – kivéve persze ha freskójunkie az illető. Egyikünk sem volt az, öt perc alatt megnéztük, az egész épület magasabb, mint szélesebb, el lehet képzelni. Viszont tényleg csodás, padlótól a kupoláig telis tele freskókkal…

Kifelé sikerült a hivatalos kijáraton elhagyni a helyet, a bejáratot őrző svéd KFOR-osokat cseppet sem zavarta, hogy nem láttak bemenni. Később még egyszer elsétáltunk feléjük, hogy megkérdezzünk valamit, de nem alkalmas időben érkeztünk, mert dőlt ki a spanglifüst az őrbódéból. Hiába, nehéz a szolgálat, és főleg unalmas. Mindenesetre kellőképpen kikacarásztuk magunkat a stresszelő svédeken.

Lassan egy éve nem jártam Pristinában, már hiányzott. Kedvenc helyünk, a kiváló halétterem, a Hemingway új dizájnt kapott, és már nem az a füstös-gerendás kisétterem többé, úgyhogy szomorúan lemondtam róla. A Jonny Depo is bezárt.

De rengeteg új hely nyílt, amikben az a közös, hogy nehéz őket megtalálni. Jetmir például a fő sétálóutcán, a Nina Terezán sétálva egyszer csak lefordult egy kapualjba, lement egy szintet, majd a hátsó bejáraton kivezetett a házak közti sitthalmos, lezúzott, túlzsúfolt parkolóba, olyanba, ahol nőket erőszakolnak a filmekben, és ahol még Jackie Chant is elintéznék a helyiek. Azon átkelve azonban hihetetlen fain kis kiülős kocsmára bukkantunk. Aztán meg találtunk egy retrokocsmát, meg egy olyat, ahol a horvát Osijecko sört csapolják, úgyhogy hamar lett pár törzshely.

Itt találkoztunk Totonnal, azzal a pristinai DJ-vel, aki a függetlenségi bulin 17 órát játszott folyamatosan a -20 fokos hidegben, és úgy elfagyott a keze, hogy azóta sem százas. Mesélt egy-két elég súlyos történeket Mitrovicáról és a szerbekről. Fél évvel a függetlenség kikiáltása után, tavaly nyáron történt, hogy szerb titkosügynökök azzal a feladattal érkeztek a városba, hogy tüntessenek el minden olyan szerbet, aki együttműködik az UNMIK-kel vagy a KFOR-ral. Az egyik haverja nekik dolgozott, mint portugál tolmács. Amikor jött ki a bázisról, elkapták a szerbek. Szerencsére a kocsijában hagyta a kabátját meg az iratait, így kimagyarázta magát, hogy ő portugál, és elengedték. Többeket viszont megöltek vagy összevertek…

Másnap lelépett Áron. Előtte két napig sakkoztuk, hogy tud százszázalékos biztonsággal átjutni a határon, mert végig a levegőben volt, hogy visszaküldik. De hajnalban jött az üzenet, hogy átjutott. Elmebetegek találták ki ezt a határrendszert…

Közben kezdett körvonalazódni az Albánia túra terve is. A terv lényege, hogy minden pontja tetszőlegesen megváltoztatható, mindjárt kiderül, hogy miért. Tehát a legelső olvasatban a koszovói Prizrenen keresztül le Kukesbe, onnan egy túrázás a Valbona völgyében, majd komppal Skodrába, onnan meg Montenegró és haza. Majd kiderült, hogy félre lettem informálva, Kukesből nincs komp, ahonnan van, onnan sem Skodrába megy.

Ahol túrázni akartam, onnan nem lehet átkelni a hegyeken. Nincs is komp. Napi két komp van, de csak nyáron. Mindig egy komp van, és az is reggel hétkor indul Bajram Curriból. Bajram Curriban nincs is komp, csak Fierzeben. És 10 euróba kerül. Illetve csak három és félbe… Szóval abbahagytam a tervezést, hogy lesz, ami lesz.

A koszovói Prizrenből egy gyors átszállás Djakovacba, onnan meg át a hegyeken Bajram Curriba. Annyira olcsó volt, hogy meg sem próbáltunk stoppolni, pedig az volt az eredeti terv. A határátkelő annyira félreeső helyen van, hogy még pecsétet sem kaptunk, Jetmir meg a lejárt útlevelével jött át (a koszovóiaknak amúgy nem kell semmi más, csak egy bármilyen ID Albánia felé – máshova nem mennek, mehetnek…)

Bajram Curri városként van jelölve a térképen, de csak amíg meg nem nézem, hogy ez 5000 lakos alatti települést jelöl. Elindulunk gyalog a Valbona völgyébe, Valbona city felé (500 fő alatti izé… nem falu). Mindenki óvva int, meg hogy menjünk mikrobusszal, csak 25 kilométer, másfél óra és másfél euró. Csábító, de addigra már nagyon gyalogolhatnékunk volt… később persze megálltunk stoppolni, föl is vett a hegyvidékek legalkalmatlanabb járműve, a telepakolt pótkocsis teherautó, ami sétatempóban nyomta végig a szakadékos földúton – de közben legalább tudtunk fotózgatni. A Valbona Albánia talán legtisztább folyója.

Minden pontján látszik az alja, vagy egy liter vizet betoltam belőle. Később tovább stoppolgattunk, és összejött az az álomfuvar, ami olyan ritkán sikerül csak, és akkor is valahol a Közel-Keleten vagy Közép-Ázsiában: platós dzsipen hátul állva élvezni a száguldást. És közben felbukkantak ezek a kellemes küllemű hegyek…

A patak mellett sátorozásról valamilyen isteni sugallatra lemondtunk, és bekéredzkedtünk egy helyi arc kaszálójára, ahol a tökéletes munkamegosztás folyt. Négy férfi ült a szénaboglya előtt, mindenkinek egyik kezében cigi, a másikban raki, előttük kávé. A boglya aljában meg két nő forgatta a szénát, hogy jobban száradjon. Közben meg kaptuk az infókat… A Valbona-völgyben muszlimok és keresztények élnek együtt. Sosem volt konfliktusuk egymással, csak ellesték a hasznos dolgokat. Itt a muszlimok isszák a rakit, és disznót is esznek. Ezt jól eltanulták a keresztényektől, de megvolt az oka. Évi hat hónapon át hó alatt van a falu, és még a legmelegebb nyáron sem tűnik el a hó a hegyekről, pedig csak 2000-2500 méter magasak, kivéve a legmagasabb pont, a Jezerce, ami 2694 méteres. Ideális hely a turizmus kiépítéséhez, Jetmirrel el is időztünk a gondolattal, hogy kéne venni egy darab földet, építeni rá valamit, aztán szépen eléldegélni.

Az alapkérdés az volt, hogy lehet-e 10 ezer euróért venni egy hektár földet. Hát nem. Egy hold ára 50 ezer euró, és nem eladó amúgy sem. A helyiek nagyon lelkesek voltak, hogy megjelentek az „internationelek”. „Persze, egy csomóan járnak ide. Ha elindultok föl a hegyekbe, naponta akár tízzel is találkozhattok.” Igen, ez még rendben van…

Közben fölvertük a sátrat a kaszálón, kaptunk páleszt meg sajtot vacsira, aztán elájultunk. Viharra keltünk. Olyanra, ami reggel sem ért véget, így egész nap a sátorban maradtunk, miközben biztos voltam benne, hogy egy órán belül véget ér az egész. Délutánra azonban eluntuk a sátrazást, bementünk a házba, ahol bemondta a tévé, hogy akkor most négy nap eső lesz. Másnapra beáztunk, úgyhogy a hegyen átvágós kalandozás helyett visszastoppoltunk Bajram Curriba, ahol aljas módon kivettünk egy szállást. Négy euróért, szállodában. Víz meg villany néha volt, néha nem, de este mindkettő igen. Kiderült, hogy honnan megy a komp, reggel már csak oda kell vergődni egy hajnali ötös keléssel.

Az esti beájulás hajrájában egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a szállóból, hogy járjak egyet a város vagy tucatnyi utcájának egyikén. És csodák csodája, mindenki a két főbb utcán mászkált, úgy látszik egy ilyen kisvárosban ez a minden esti program. Végül egy sör mellett belefutottunk a város repperébe, DMC Bablokiba, aki saját bevallása szerint a környék egyetlen igazi gangszta reppere, aki szerint minden rendőr bekaphatja, és akinél mindig van egy jó kis hazai spangli. Úgyhogy fölmentük a múzeum tetejére a haverjaival, mobiltelefonról ment az alapzene, ő meg előadta magát. Hát, itt rendőrnek lenni sem stresszes. Csak furikáznak föl-alá a kis mikrobuszukkal, senkit soha nem piszkálnak, de mindig megállnak smúzolni egyet a haverokkal. Az ittas vezetőket sem nézik, mert itt az a szokás, hogy mindenki max.10-zel megy, őrjítően lassan. Hivatalosan egyébként zéró tolerancia van Albániában, de ezt senki sem veheti komolyan, amikor a piacon 3 euró egy liter pálinka a jobbikból (és ami a legszebb, hogy valóban kiváló…).

Másnap hajnalban Jetmir lelépett haza, én meg a komp felé. Ott találkoztam megint a repperrel. De a lényeg nem is ez, hanem a kompút. Földuzzasztott folyón, olyan hegyek között, ahol gyalogláson kívül semmi sem működik. Helyenként még az sem. A Koman-tavon megy végig a hajó naponta egyszer. A belsejében büfé, van sült virsli, kávé meg sör, na meg a nélkülözhetetlen tömények.

Ezek után a hazaút szinte már eseménytelen volt. Egy jó kétórás mikrobuszozás Skodrába. Ronda. Úgyhogy azonnal indultam a montenegrói határ felé, de 10 eurót akartak kérni egy 30 kilométeres fuvarért. Végül lealkudtam a felére, a határtól meg elstoppoltam Podgoricába. Az esi buszig volt nyolc órám, ennyi idő alatt pont meg lehet nézni mindent, ki lehet élvezni, és egy picit meg lehet unni. Szóval léptem. Aztán már csak egy 12 órás buszozás Belgrádba, ott egy gyors pálinkavásárlás, majd 8 óra hazavonat. A végére csak összejött 36 óra folyamatos hazajövés. Az utolsó szakaszon a változatosság kedvéért már egy amszterdami bankárral együtt…

Ja, majd el felejtettem, pár hasznos infó, akik esetleg arrafelé csavarognak:

Budapest-Belgrád retúr vonatjegy: 7400 HUF, indulás este 11 a Keletiből.

Belgrád-Budapest vonat: 7.30, 10.05, 21.20.

Belgrád-Pristina busz: 19 eurónyi dínár, minden nap délben indul Belgrádból.

Pristina-Belgrád busz: indul egy délelőtt, meg este 10 és 11 között több, szintén 19 euró.

A komp Fierze és Koman között reggel hétkor indul (tízkor vissza Komanból, 400 lek - 3,5 euró, 2,5 óra)

Podgorica-Belgrád: óránként kábé két busz van, 23-25 euró, 10-12 óra.

Belgrád-Tuzla busz: reggel 9-kor megy, 15 euró.

Albániában eltörölték a 10 eurós ki/belépti díjat. Sőt, Koszovó felől már pecsétet sem kaptam.

A szerbeknél alap, hogy minden utazásra rá kell számolni minimum 1-2 óra késést. Remélem hasznos volt...